37. rész

 Sziasztok! Egy kis kényszerkihagyás után itt is lenne a kövi rész mint ahogy ezt ígértem nektek. Összejöttek a dolgok, nem is voltam itthon szóval a lényeg nem tudtam írni. Most viszont igen.. személy szerint nem vagyok tőle elragadtatva (sőt..) de megítélni irományomat nem az én dolgom, hanem a TIÉTEK. Szóval jó olvasást és komizást (utóbbiból tudom majd meg hogy igazam van-e vagy sem). Puuuszi Dorka

- Add vissza a ruháimat!- néztem vele farkasszemet miközben szobája közepén álltam mindössze egy szál törülközőbe tekerve.

- Nem. – egyszerű, de frappáns válasza volt ez, amit már nem először hallatott az elmúlt pár percben. Nem tudom mi ütött belé, talán a Holmes Chapel-i levegő teszi vagy nem is tudom, de folyamatosan van a tarsolyában valami, amivel kötekedést tud szítani.

- Add vissza a ruháimat!- ismételten el neki még egyszer, kimért hanggal. Igen.. Most éppen az jutott eszébe, hogy míg én zuhanyoztam (nélküle… orra előtt csaptam be az ajtót) egyszerűen eltűnteti a teljes elhozott ruhakészletemet, táskástól-mindenestől.

- A-a. – rázta a fejét és keresztbe tette mellkasán karjait úgy folytatta az önfeledt vigyorgását arcomba.

- Az első vendégek már itt vannak… hallottam őket érkezni. – próbáltam őt meggyőzni teljesen ésszerű érvekkel, sőt ebben a pillanatban hallottam a ház elől valamiféle dudaszót is. – látod… megint jött valaki. – mutattam az ablak felé hátha ez segít. Hát nem segített.

- Nem baj. – rántotta meg a vállát.

- De baj…- kezdtem be. - … ugyanis nincs mit felvennem!- tártam elé a tényeket, amit valójában ő maga is láthatott két szép szemével. – így mégsem mehetek le. – mutattam végig magamon.

- Dehogy nem… - bólintott és megkerülve engem a falnak támasztotta hátát és várta, hogy szembeforduljak én is vele.

- Ezt nem gondolod komolyan… - szememet forgatva fordultam feléje.

- Valójában… - kezdte el mondanivalóját.

- Valójában?

- Valójában de. Igenis komolyan gondoltam. – erősítette meg ötletét egy bólintással.

- Aha… - jutott eszembe ekkor egy fenomenális ötlet melynek köszönhetően valószínűleg visszaszerezhetem ruháimat, reméltem legalábbis ekkor ezt. – hmm… gondolom, vannak fiú rokonaid is.

- Jól gondolod. – értett egyet. – miért is? – kérdezett rá habár szerintem sejthette kérdésem indokát.

- Azt hiszem akkor ennek a köszöntésnek talán örülni fognak. – jelentettem ki majd megfordulva az ajtót céloztam meg és egy könnyed érzéki mozdulattal ejtettem le magamról a törülközőt. Meztelen lettem teljesen. – hupsz. – jegyeztem meg ártatlanul hátra nem fordulva majd szépen kimért lépésekkel, óvatosan érintve talpammal a pihe puha szőnyeget indultam meg az ajtó felé.

Mindezt oly lassan tettem, hogy volt időm magam elé képzelni arcát, mert biztos voltam benne hogy erről egyfajta lehet a véleménye: meglepődött mindenképpen. De képzeletem világát befolyásolni kezdte egy hang is eközben, az ő hangja. Ajkait olyasfajta hangok hagyták el mintha türtőztetni akarná magát, mintha vissza akarná fogni magát, de mindezt olyan nehéz elérnie, hogy közben fel kell, hogy morduljon. Megjegyezném, hogy e hangi megnyilvánulása igenis kecsegtető volt, de nekem okosnak kellett lennem… sőt okosnak kell lennem még egy igen jó ideig. 4 nap viszont elég sok idő…

- Ezt sajnos nem engedélyezhetem!- ajkai végül szavakat is formáltak, és ezen szavakat irreálisan közelről volt szerencsém hallani hisz szempillantás alatt termett mögöttem és elkapva derekamat könnyedén tolt az ágyra, maga alá temetve így. – ezt így nem!- rázta a fejét nagyot nyelve majd kisepert homlokomról egy kósza hajtincset. – ne játssz velem Maisy!- nézett mélyen a szemembe, mintha meg akarna babonázni. Szólnom kellene-e neki hogy ezzel már elkésett? Hisz ily nagyon közelsége igen nehéz helyzetbe hoz fogadásommal kapcsolatban.

- Akarom a ruhámat. – próbáltam határozott lenni és tényleg nem elveszni a helyzetben, de hát remegő hangom ebben annyira nem lett társam.

- Majd én, felöltöztetlek… - mondta sunyin és ekkor éreztem, ahogy egyetlen egy ujjával cirógatja végig derekam vonalától teljesen nyakamig az oldalamat. Tehetetlen voltam, cselekvésképtelen.

- Minden bizonnyal… - értettem egyet és bólintva egyet szépen lassan becsuktam a szememet átadva magamat egy magantasabb érzésnek.

Az érdekesség az egészben tényleg az volt, hogy ruháimat tényleg csak úgy volt hajlandó visszaadni, ha ő öltöztethetett fel…

- Én is fel tudom mindezeket venni. – ültem az ágy szélén várva hogy bekulcsolt szekrényéből előszedje elrejtett kincseimet.

Kijelentésemre nem szólt semmit, egy szót sem csak akkor hallhattam felőle, megint amikor előttem megállva kedvesen felém nyújtott egy dobozt, egy igen nagy dobozt.

- Ez mi ez? – emeltem fel tekintetem arcára.

- Nézd meg. – búgta mély hangján, majd fedetlen combomra téve a dobozt leemelve annak tetejét megpillanthattam benne egy gyönyörű szép kis ruhát.

- Ez… gyönyörű!- fogtam kezeim közé a fehér anyagot melynek tetejére rengeteg rengeteg, sőt még annál is több fehér gyöngy volt varrva.

- Viselnéd ezt akkor? – kérdezte és kezemet övébe helyezve segített felállni.

- Te vagy az öltöztető, nem? – tettem csípőre a kezemet és sandítva pislogtam felfelé csillogó szempárjába…

- Gratulálok, hogy megérkeztél eme távoli helyről!- eme gúnyos megjegyzés Gemmától éppen az akkor lépcső aljára érkezező Harrynek szólt. Én mindezt még a folyosóról hallhattam ugyanis éppen, hogy befejeztem egy telefonbeszélgetést Alexával viszont Őt meg már leküldtem, hisz ha nem tettem volna, így akkor sosem indul meg magától.  – egészen a szobádból sikerült ideérned 1 óra alatt? – kérdezte öccsét miközben én már sétáltam a lépcső felé.

- Kimerítő út volt. – törölte le homlokáról nem létező verejtéket a Göndör és ezt már saját szemeimmel is láthattam ugyanis ekkor érkeztem a lépcső tetejére.

- Csinos. – mért végig Gemma mosolyogva.

- Köszönöm. – pukedliztem egyet csak úgy majd szépen lassan indultam lefelé hozzájuk.

- Szóval itt az ünnepelt… Nem ér csak úgy eltűnni. – jöttek ki többen a konyha felől fiatalok, majd ezzel azonnal bele is karoltak Gemma karjába. – na és ki ez az ifjú hölgy, aki oly kecsesen lejt le ezen a lépcsőn? – mutatott felém az egyik srác.

- A barátnőm. – ejtette ki száján eme mágikus szót Harry és mélyen a szemembe nézve láthatta, hogy elmosolyodok, nem csak számmal, nem csak szememmel, de a szívemmel is. – gyönyörű vagy. – ragadta meg kezemet ekkor és szavait nyakamba suttogta.

- Mások… is… vannak… - suttogtam tényleg csak alig hallhatóan neki és eme incselkedő tettét próbáltam csak egy ártatlan puszinak álcázni. Ki tudja a többiek mit láttak belőle… én konkrétan azt éreztem magamon, hogy az egész testem elkezd szépen lassan remegni, ahogy puha ajkai nyakam vékony bőréhez érnek.

- Igen… Ő Maisy. Harry barátnője… - vette át a bemutató szerepét Gemma és fejét rázva váltott egy olyan testvéri szemkontaktust a Fürtössel.

- Örülök a szerencsének. – mosolyogtam feléjük és ujjaimat ezúttal már Harryével összefűztem.

- Gemma… Gemma… téged keresnek. – jött ki a konyha felől Anne kezében a telefonjával, amit Gemmának ekkor át is nyújtott. – ti meg mit ácsorogtok itt fiatalság? Esetleg megközelíthetnétek az ebédlőt is… nem gondoljátok? – mondta majd ezzel el is tűnt ott ahonnan érkezett.

- Megyünk… megyünk… - motyogta a fiúkórus. – mellesleg én lennék Matt!- mutatott magára az egyik srác.

- Én pedig Ben. – folytatta a másik srác.

- Én pedig Gemma az ünnepelt, aki éppen egy hívást várakoztat közel 5 perce. – tette hozzá Gemma is hozzáfűznivalóját miközben a készüléket megrázta a kezében majd mosolyogva elnézést kért és otthagyott minket.

- És merre tanulsz Maisy? – kérdezte ezt éppen Ben miközben megindultunk szépen lassan az ebédlő felé. Kedves hogy még tanulónak néz, de hát ki tudja… talán még egy egyetemistának elmennék, talán.

- Nem tanulok… dolgozok. Vagyis táncolok. – magyaráztam a dolgokat.

- Lehet, hogy ezt nem kellett volna… - hallottam kuncogó hangját Harrynek a fülemben.

- Miért? Mi? – fordultam feléje.

- Ne engedjük őket inni egy kicsit sem… vagy jobb, ha már most belehelyezed magad a tánctanár szerepébe. – mondta és egy csókot lehelt arcomra.

- Mondja ezt Harry… az antialkoholista. – nevetett fel hátra sem figyelve Matt. – táncolni mindenki szeret. – kacsintott mégis rám.

- Pontosan. – bólintottam egyetértve majd az Ő arcát kémleltem, amin a kis gödröcskéi egyre jobban bukkantak elő így mutatva azt, hogy nagyon jól szórakozik.

- Ez vicces lesz… - suttogta majd belépve a helyiségbe köszöntött mindenkit…

A dolog ahogy mondta tényleg viccessé alakult, főleg hogy persze a mértékkel ivásnak is az lett a következménye hogy egy két ember becsiccsentett egy kicsit, talán egy kicsit nagyon is… Szóval miután volt szerencsém minden jelen lévő ismerősével, rokonával megismerkedni és miután a közös ebédet elfogyasztottuk az eme igen családi hangulatban, következett a szülinapi buli igazán, még ennél is lazább része… A földszint minden egyes szegletébe szétszóródtak az emberek és beszélgettek, szórakoztak. Volt akik kint a konyhában voltak és éppen a sütin tartottak minőségellenőrzést (igen néhány kicsi ezzel Az indokkal indult el a hűtő felé… csak ez egészségünk érdekében teszik mindezt, mondták ők) voltak, akik kiültek a teraszra a hintaágyba magukra húzva egy kis plédet ebben a gyönyörű tavaszos őszben, és voltak sokan, akik csak szimplán bent maradtak a nappaliban és a kis dohányzóasztalt körbeülve beszélgettek. Ide tartoztunk mi is. Olyan igazi nagycsaládi hangulata volt az egésznek, olyan egyszerű és könnyed.

- Maisy. szabad egy táncra? – állt meg hirtelen előttem Ben, fogalmam sincs, hogy került oda, de csak konkrétan annyit láttam belőle, hogy a kezét nyújtja az enyém felé.

- Ben… feltűnt, hogy nem szól semmilyen zene? – kérdezte kuncogva Harry tőle.

- Nem számít. – rántotta meg vállát az éppen említett személy majd továbbra is tartotta előttem kezét, hogy elfogadom-e a táncot.

- Benne vagyok. – bólintottam majd felpattanva hagytam, hogy beállítsa kezemet és sajátját is, ahogy azt kell majd ezután a nappalit igazán fura lépésekkel megfűszerezett táncmozdulataival lejtettük keresztül. A többiek minket, mint egy cirkuszi látványosság néztek, jókat nevettek Ben arcán meg nem utolsó sorban az enyémen ugyanis néha igazán meglepődtem azon, amit a srác hirtelen levágott.

- Köszönöm a táncot hölgyem. Megtiszteltetés volt… - hajolt meg előttem mikor úgy gondolta, hogy vége a műsorunknak majd egy egyszerű mozdulattal vágódott végig a neki fenntartott fotelben majd egy mindezek után rögtön el is aludt. De komolyan. Még aranyosan fel is horkantott.

- Minden rendben vele? – kérdeztem a többieket.

- Persze… - legyintette egy lány. – fél óra felkel és semmi baja sem lesz. Vannak ilyen érdekes szokásai. – tette hozzá mosolyogva.

- Értem… - emésztettem szórakozottan a hallottakat majd csak azt éreztem, hogy a mögöttem lévő úriember megragadja a derekamat és könnyedén az ölébe húz ezzel a mozdulatával.

- És velem mikor táncolsz ilyet? – kérdezte kíváncsian.

- Azt ki kell érdemelned… - néztem mélyen a szemébe. – Tudod Ben egy különleges ember… - kacsintottam neki.

- És én nem vagyok eléggé különleges? – kérdezte és még közelebb húzott magához, az persze egy percig sem zavarta, hogy mások is vannak itt, de hát csak szimplán az ölében ültem ezzel még probléma sem volt… mondjuk talán azzal, hogy a keze a combom egyre fentebb vándorolt talán azzal már igen. Már ha ezt valaki észrevette… még szerencse hogy eléggé a sarokba kerültünk.

- Nem tudom. – válaszoltam ártatlanul majd Anne felé néztem, aki egy hatalmas dobozt hozott a kezében, fogalmam sem volt róla mi lehetett az.

- Remélem készen álltok… - mondta vidáman majd a dobozt és annak tartalmát szépen lehelyezte elénk az asztalra és tett hátra egy lépést. – Scrabble… családi hagyomány az ilyen eseményeken. – fordult felém magyarázva.

- Szuper… - csillant fel a szemem és közelebb is csusszantam volna az asztalhoz, de hát valaki nem engedett. Na vajon ki volt az?

- Na, majd meglátjuk, mennyire vagyok különleges… - bújt a fülemhez hátulról. – ha én győzök, akkor teljesíted egy kívánságomat. – mondta elég pimasz hangsúllyal mindezt. Ez szintén olyan beszélgetés volt, amit a többiek nem hallottak… jobb is talán.

- Nem. – ráztam a fejemet gyengéden.

- Félsz… - susogta a fülembe és ettől viszont meg kirázott a hideg.

- Nem mert… - kezdtem bele. – Nem volt a válaszom ugyanis Én fogok győzni. Mondtam magabiztosan majd megsimítva arcát egy csókot leheltem ajkára és felszálltam öléből.

- Szóval akkor ugye csatlakozol hozzánk Maisy? – kérdezte Anne és már gemmával együtt pakolták kifelé a táblát és a kis betűket.

- Igazán szívesen… - bólintottam és mindezt úgy, hogy tekintetemet el nem szakítottam Göndörétől.

- Veszíteni fogsz… - tátogta nekem az asztal túloldaláról.

- Szeretnéd…

Kemény harc volt igazán… mondhatni még akár azt is, hogy meg is izzasztott az egész. Koncentrálni és logikázni a szavakkal igazán mulatságos volt, főleg azért mert most a játékkedven kívül az is bennem volt, hogy nem engedhetem nyerni (itt sem) őt semmiképpen sem. Újra gyereknek éreztem magamat, egy szerető társaság vett körül, akik rögtön befogadtak, akik együtt sikítottak fel velem amikor… amikor veszítettem. Ugyanis a végén a harcunk kiéleződött és mindenkit kiejtve csak mi ketten maradtunk. Ő viszont lenyomott engem… a győztes szava mellyel az utolsó pontjait szerezte ennyi volt: élvezet. Ezzel már csak az utolsó döfését irányította meg felém ugyanis a kis furfangos minden egyes szavát nekem célozta, vagyis én tudtam, hogy nekem célozza a többiek viszont nem szóval nekik ezek teljesen normális szavak voltak. „Szauna, öltöző, madár les, varázspálca, mágus, masszázs. „ Nekem már annyira viszont nem.

- Nyertem!- emelte fel fejéhez kezeit és ekkor Matt tenyerébe csapott ezzel a mozdulatával.

- A verhetetlen. – pacsizott vele Gemma is majd a győztes mintha körútját járná megjelent előttem is.  Én felálltam vele szembe majd nyújtottam tenyere felé enyémet.

- Nyertél. – ráztam vele kezet és mindez oly „ünnepélyesre” sikeredett, hogy míg a többiek felnevettek addig én csak elveszve zölden csillogó tekintetében próbáltam kitalálni gondolatait.

- Nyertem. – suttogta kacsintva majd nyakamat megfogva magához húzott és megölelt… - az enyém vagy… - suttogta.

- Hova viszel? – kérdeztem és bízva benne attól függetlenül, hogy nem láttam semmit követtem őt. Úgy gondolta, hogy megint eljátssza a te-nem-láthatsz-semmit-így-viszont-én-vagyok-a-főnök szituációt, amit ő élvez, én viszont annyira nem.

- Majd meglátod. – mondta.

- Ugye ez most csak egy vicc akart lenni? – álltam meg és rámutattam ekkor szemkötőkére, ami ugyanis akadályozta látásomat.

- Egy igazán jófajta… - mondta és tenyerembe csókolva indult tovább én meg vele együtt.

Ajtónyílásokat, majd ajtó csapódásokat hallottam, de fogalmam sem volt, hogy hova mehettünk… mióta beültem a kocsijába az óta nem tudok magamról ugyanis már akkor elvette szemem világát.

- Szerinted. – mondtam gunyorosan forgatva szemeimet majd ekkor éreztem, hogy megáll és lehajol elém. – ellopod a cipőimet? – kérdeztem mikor óvatosan megfogta bokámat és arra várt, hogy engedjem, hogy kibújtasson a cipőmből.

- Így sokkalta otthonosabb lesz… - mondta és mindezt oly megbabonázó módon tette, oly különlegesen hogy muszáj volt engedelmeskednem neki. Nem tehettem mást, egyszerűen képtelen lettem volna máshogy cselekedni.

Ahogy magas sarkúm lekerült rólam puhafát éreztem a lábam alatt… megfogta kezemet majd lassan elindult előre velem még mindig vezetve a sötétségben, viszont egyszer megállt és kendőjét akkor leoldotta rólam.

- Az én színházam. – jegyezte meg mögülem, és amit mondott tényleg ott volt előttem. Vagyis mögöttem, körülöttem, mindenhol. Egy kisebb színházszerűségben voltunk talán egy iskola terme lehetett vagy egy kisebb művelődési színház nem tudom… - az első bandámmal itt léptem fel először. – osztotta meg velem ezt és még mindig hátulról hozzám simulva adagolta lassan az információkat. – anya és Gemma ott… - mutatott egy közeli helyre a nézők sorai között. -… szurkoltak nekünk hogy minden rendben menjen. – mondta.

- Ez… csodálatos. – mondtam és szemeimmel alaposan körbepásztáztam a helyet, úgy éreztem minden részletét meg kell ismernem.

- Az. – helyeselt majd ezután maga felé fordított és homlokát enyémnek döntötte miközben orra enyémet cirógatta.

- Hol vagyunk most? Mármint pontosan. – kérdeztem tőle.

- A volt iskolámban… vagyis annak a művésztermében. – felelte és éreztem, hogy közben jobbra, balra lassan elkezd billegni. Táncolni.

- Legálisan vagyunk mi itt? – kérdeztem hisz ekkor eszembe jutott az a tény, hogy ma szombat van.

- Valahogy azok a kulcsok a kezembe kerültek. – jegyezte meg ártatlanul.

- Betörtél a sulidba.. gratulálok. – nevettem fel halkan majd ekkor ő szépen kipörgetett ugyanis előbbi mozdulataiból tényleg tánc lett.

- Ugye enyém lehet ez a tánc? – kérdezte meg mikor karjai körém fonódtak, ahogy közelebb kerültem hozzá.

- Ez lenne a kívánságod? – kérdeztem tőle, ahogy fejét kulcscsontomra helyezve bőre csiklandozta bőrömet nyakamon.

- A kívánságom az lenne, hogy szeress… úgy, mint még soha. – ragadta meg ezzel kezemet és mellkasomra emelte azt majd ujjainkat összefűzve egyszerre húzta végig dekoltázsomon azt.

- Harry Styles… - levegőért kapkodva mondtam ki nevét erős akartam lenni, most különösen mutatva határozottságomat.

- Igen? – kérdezte megigézve.

- Szeretlek… - mondtam ki én is eme 8 betűs szavacskát, és ahogy mindez elhagyta ajkamat éreztem, ahogy bennem különös bombák robbannak testem különböző részein melyek bizsergetésre késztetik porcikáimat.

Szinte hallottam, ahogy mellkasa szíve ütemére egyre nagyobbakat emelkedik, majd ezután már saját mellkasomon érezhettem ezt hisz, ahogy megfordított testünket egymásénak feszítve forrtunk össze egy szenvedélyes csókba. A legszenvedélyesebbikbe.

36. rész

Sziasztok! Itt is van  a következő rész, ami így az egyetlen egy hétvégi rész lett... sebaj! Remélem tetszik, túl sok történés nincs benne de hát ez most így alakult. Remélem tetszik és ha így van akkor azt is remélem hogy meghagyjátok véleményeteket komiban! Köszönöm minden olvasómnak amúgy hogy itt vagytok <3 Jó olvasást most is! :)) Puszi Dorka

- Tárcsáznád a mentőket? – suttogta oda nekem a szavakat mikor csak arcát láthattam Gemma vállán keresztül.

- Hmm? – néztem rá mosolyogva.

- Nem kapok levegőt. – mondta már hangosabban is majd testvére még az egyszer utoljára megszorongatta, majd elengedte őt. – anya… meglepetés vendégeink vannak!- ordította el magát Gemma majd felém fordult. – te minden bizonnyal Maisy vagy, nemde bár? – kérdezte.

- Igen… - bólintottam majd ezután engem is megölelt. Én először mindenképpen kezet fogtam volna vagy nem is tudom, de olyan jól esett mégis ez az ölelés, olyan közvetlen volt.

- Meglepetés neked!- hallottam egy közeledő hangot. – számomra csak késő vendégek!- nevette el magát a hang tulajdonosa majd már csak annyit láttam, hogy Harry elé megy és hatalmas karjaiba zárja. Ő lehetett az anyukája. Szavak nélkül lehetett látni tekintetükből, érintésükből, ölelésükből hogy szeretik egymást, sőt imádják. Még nézni őket is szívet melengető volt. – örülök, hogy megérkeztetek!- adott fia arcára egy csókot.

- Anya… szeretnék bemutatni neked valakit.. – fogta meg édesanyja derekát majd fordította felénk őt. – Ő Maisy… akiről meséltem.. a… - ekkor tekintete megállapodott enyémben és egy kedves mosollyal ajándékozott meg. – a barátnőm! 

- Én pedig ennek a férfiembernek lennék az édesanyja… - ölelt meg ő is, úgy látszik ez náluk már csak valami családi szokás. – de szólíts csak Anne-nek. – simogatta meg a hátamat.

- Okés persze… Gemma… Anne… - ismételgettem a neveket, nem mintha túl nehéz lenne őket megjegyezni.

- Bentebb is gondoltok jönni a házban vagy ide az előtérbe szeretnétek letáborozni? – kérdezte Anne nevetve Harry felé fordulva.

- Mindig is tetszett ez a gardrób… - bökött egy ajtóra Harry.

- Harry Potter életérzés… - jegyeztem meg mire mindannyian felnevettünk, ez jó jel volt. – de talán én valami kényelmesebb helyet választok magamnak, ha szabad!- tettem azért hozzá.

- Hát persze hogy szabad… - bólintott Anne majd közelebb lépve belém karolt. – érezd magad otthon.. a vendégek csak holnap jönnek, Ti vagytok az elsők. Szóval.. – magyarázva indult meg velem előre.

- A születésnapom ma van… szóval ma jár az ajándék!- hallottam vállam mögül a kis vitát, ami Harry és Gemma között folyt.

- Ne légy kíváncsi!- karolta át nővére vállát a Göndör.

- Nem kíváncsi vagyok... egyszerűen akarom… MOST. – folytatta Gemma.

- Akarhatod… csak nem kaphatod. – húzta testvére agyát.

- Ugye Maisy te tudod mi az? – került hirtelen mellém a lány.

- Ühüm. – bólintottam óvatosan.

- Valamit esetleg a hosszú út után? – kérdezte Anne, ahogy a konyhába léptünk.

- Nem köszönöm… - utasítottam vissza kedvesen ajánlatát.

- El ne mondd neki. – fenyegetett meg hátulról Harry… túl közel került hozzám.

- De mondd el nyugodtan. – a Styles testvérek közé szorultam, egyik mögöttem másik előttem és éppen ellenkező dolgokról akartak meggyőzni.

- El ne merd… - bújt fülemhez hátulról és szavakat halkan suttogta nekem miközben éreztem, hogy Gemma tekintetét figyeli.

- Mondd csak nyugodtan… majd én, megvédelek előle. – bizonygatta Ő és kíváncsiságától csillogott szeme. Vannak emberek, akik nem szeretnek ajándékot kapni, és vannak azok, akik szeretnek. Úgy látszik Gemma nagyon is az utóbbiba tartozik.

- Nem lesz rá esélyed… - jelentette ki a Göndör majd ekkor azt éreztem, hogy a talaj hirtelen eltűnik lábam alól és végtagjaim a levegőben úszkálnak. Nemes egyszerűséggel az ölébe kapott majd se szó se beszéd elindult ki a konyhájukból. – Jó éjszakát mindenkinek!- kiáltotta vissza a többieknek majd a lépcsőt megcélozva az emelet felé irányult.

- Harry Styles te nagyon aljas egy ember vagy… - hallottam a lépcső aljáról Gemma hangját.

- Gemma Styles… ezt tőled tanultam. – kacsintott feléje majd a folyosón továbbsétálva eltűnt velem.

- Nem mondtam volna el neki. – mondtam neki mellkasának dőlve.

- Tudom. – felelte mindentudóan. – nem merted volna. – suttogta fülembe.

- Hujajjj… - forgattam szemeimet. – mire készülsz Harry? – néztem mélyen a szemébe, és ahogy így tettem éreztem, hogy mily közel van hozzám, de nem csak fizikailag, hanem szellemileg is. Azt mondják a szem a lélek tükre. Úgy vélem ez egy igenis igaz mondás, de mit gondoljunk akkor, ha a választottunk szempárja oly gyönyörű, mint a világ két legszebb gyémántja. Akkor milyen lehet az ő lelke? Mint az angyaloké? Biztos vagyok benne.

- Ugyan semmire. – kacsintott rám egyet majd homlokomra lehelve egy csókot óvatosan leeresztett kép lábra engem.

- Ez a te szobád? – kérdeztem némi izgatottsággal… ez mégis olyan különleges, nem?  Itt nőtt fel és hamarosan beléphetek korábbi élete meghatározó helyére.

- Nem… ez a mosókonyha. – válaszolt komoly arccal majd mire elég furán néztem rá elnevette magát. – persze az én szobám… - bólintott vállamba fúrva fejét. – szerinted ez a Harry tábla mit jelenthet itt? – bökött meg egy a fejemmel egy szintben lévő kis fa táblát.

- Bármit jelenthet… – hunyorogtam felé.

- Na, nézzük meg mit is jelent… - mondta majd kilincsre helyezve kezét lenyomva azt lassan nyitotta a szoba ajtaját majd lépett be lassan a küszöbön. – te begondoltál jönni vagy szimpatikusabb a folyosó? – fordult felém és nem is ment beljebb hisz még kezemet fogta, így kapcsolódva hozzám, de ugye én egy tapodtat sem mozdultam, ergo ha előrébb ment volna engem magam után rántott volna és akkor szobájának általam először megismert része az a padlója lett volna.

- Nekem megfelel itt is. – néztem körbe, és ahogy felmértem a helyet rájöttem, hogy még annyira nem is lenne kényelmetlen a dolog, ha itt aludnék kint. Eme ötlet fogalmam sincs miért fogant meg agyamban, de így volt és kész.

- Viszont én szeretném, ha bejönnél… - mondta kellemesen csábító hangján majd fogta kezemet és egyszerűen berántott az ajtón hagyva, hogy így egyenesen karjaiba omoljak.

- Szóval ez a szobád… - forgattam volna fejemet körbe, de erre nem volt szükségem ugyanis elérte azt, hogy lábára álljak, és ahogy ő elkezdett óvatosan körbe-körbe forogni úgy láthattam be az egész kis helyiséget. A hold fénye mely ablakán beszűrődött bevilágította az egész helységet.

- Ez volt… - suttogta a fülembe, és ahogy ezt tette én mellkasára hajtottam fejemet és pillanatra lehunytam a szememet. Olyan békés volt ez a helyzet. Ott abban a pillanatban úgy éreztem minden tökéletes körülöttem.

- Túl kicsi az ágyad. – hiába voltak csukva szemeim, elaludni még nem aludtam el (pedig el tudtam volna) így csak úgy gondoltam megjegyzem neki ezt a kis apróságot.

- Mihez túl kicsi? – szorosabban húzva magához tette fel ezt a kérdését.

- Az alváshoz. – csukott szemeimmel is elmosolyodtam mikor gyorsan kimondtam ezt a szót.

- És még mihez? – tenyerét combomtól kezdve húzta végig gerincem vonaláig ahol hajamba túrva fogta meg gyengéden fejemet és engedte azt annyira hátra, hogy szemeibe pillanthassak. – ha bármi eszedbe jutna... csak szólj. – az utolsó szavai szinte csak úgy csengtek, mint az angyalok kis harangjai. Megbabonázott.. éreztem.

- Szeretnéd. – habár torkom nem volt képes hangot kiadni, ajkaim mégis megformálták azon szavakat. – de várj csak… - jutott eszembe valami hirtelen aktív érdeklődést pillantottam meg a szemébe. – mégis van valami, amire vágynék… - mondtam neki próbálva minél aranyosabb tekintetet varázsolva arcomra.

- Mire? – huncut vigyora jelent meg arcán.

- Alvásra. – ásítottam és egyik kezemet szám elé emeltem közben.

- Úgy érzem osztozkodnunk, kell majd ezen a picike ágyon. – mondta és lassan elkezdett lépkedni az ágya felé.

- Talán nem fogom bánni… - feleltem.

- De..de.. fogod ezt te még bánni…. – mondta majd ezzel a kijelentésével együtt a frissen felhúzott ágyneműre fektetett engem.

Kezdett álmosságom uralkodni felettem hiába aludtam át kb. az egész utat ideáig, de azon tette, hogy ő fogta magát és egyszerűen levette magáról pólóját így megmutatva számomra mellkasát, majd ezt folytatva övét kicsatolva nadrágjától… minden nadrágjától megszabadult hirtelen valahogy mégsem lettem álmos, inkább csak mondhatni elvarázsolt. Ott állt előttem meztelenül és egyetlen dolog, amit viselt azt a kaján vigyora volt, amikor akkor öltött fel arcára, amikor észrevette hogyan mérem végig egész mivoltát.

- Így tudok a legnyugodtabban aludni… ugye nem zavar? – ahogy ártatlan tekintetével próbálta elfedni pimasz mosolyát megfizethetetlen volt.

- Engem? Dehogy. – válaszoltam és éreztem, ahogy fokozatosan csukódik lefele szemhéjam majd annak lent tartása ekkor kezdett kissé erőszakos szorításba alakulni.

- Örülök. – fejezte ki véleményét majd éreztem, ahogy mellettem besüpped az ágy, ahogy teste végigsimul az ágyon. – csak ne olyan feszesen!- hallottam hangját fejem felettről.

Mély levegő be és ki, biztosan el fogok tudni aludni. Biztos vagyok benne… Mély levegő még egyszer be és ki… be és ezzel együtt illatát éreztem orromba szállingózni és szinte már bőrömön éreztem bőrét, hiába nem értünk egymáshoz.

- Okés. – válaszoltam inkább magamnak mintsem neki, majd fogtam és fordítottam helyzetemen így nem arcomat mutattam felé, hanem hátamat… gondoltam így könnyebb lesz a helyzet. Tévedtem. Teljesen véletlenül… de biztosan teljesen véletlenül éreztem meg ekkor, hogy valahogy közelebb került hozzám és testének minden egyes vonala hátamba olvadt.

- Szép éjszakát Lepkécske… Szép éjszakát. – szinte dúdolva kívánta mindezt nekem és valahogy ezzel elérte, hogy kissé felszabaduljak, kissé engedjek, és szabad utat engedjek magamnak az álmok világa felé.

Reggel szó szerint a napsugarak ébresztettek engem, hisz, ahogy bekúsztak az el nem húzott függönynél egyenesen találkoztak szememmel. De ez közel sem volt probléma, hisz olyan idilli volt az egész. Gondolatom azon része, hogy Ő egyszer korábban felkelve csókot lehelt arcomra ekkor már tényleg nem álomnak minősült hisz tényleg nem volt ott velem. Mosolyogva nyújtózkodtam egyet az ágyban és éreztem, hogy ez egy olyan tökéletes őszi napnak ígérkezik, az idő megalapozta a hangulatomat… Kikászálódva az ágyból a fotelre pakolt cuccaim felé vettem az irányt (biztos felhozta reggel) majd szedve belőle egy tökéletes összeállítást vettem az irányt a feltehetőleg fürdőt rejtő ajtó felé, de az zárva volt. Kopogtam.

- Harry… Mondtam, már hogy foglalt. – hallottam Gemma hangját, elnevettem magam.

- Maisy vagyok… - ismertem be mosolyogva.

- Jah vagy úgy… – mondta és ekkor hallottam a zár elfordítását majd az ajtó nyílt is.

Úgy véltem felfedezni, hogy Gemma éppen szépítkező pillanatait éli kora reggel… lába félig fehér, félig nem a szőrtelenítő krémtől és haja is csakúgy, mint teste egy fehér törülközőbe van csavarva. – gyere be nyugodtan, már ha nem zavarlak!- mutatott végig magán.

- Jajj… én, nem akarlak zavarni. – hátráltam mégis csak övé az elsőbbség, ő van otthon vagy mi.

- Dehogy zavarsz… szolgáld ki magad!- mondta és visszavonult a kád szélére ahol folytatta az előzőekben elkezdett tevékenységét én pedig fogtam magam és a tükör elé vonulva mosakodni kezdtem, kissé csipás szemem nem lehetett valami üdítő látvány hiába akartam mosolyommal eltűntetni mindezt.

- Örülök, hogy elhozott Harry!- mondta és felemelkedve a tükörben pillantottam meg őt.

- Csak ugyan? – érdeklődtem.

- Nagyon úgy tűnik, hogy fontos lehetsz számára… Rengeteget mesélt rólad. – magyarázta felém sem tekintve, jobb dolga is volt ennél, de akkor is szavai olyan figyelmesek voltak.

- És? – kérdeztem félve ekkor már felé fordulva.

- Őszintén örülök, hogy ezúttal személyesen is megismerhetlek!- emelte tekintetét felém.

- Én köszönöm a meghívást… - ismertem be, majd ekkor a földszint felől hallottunk hangos segélykérő kiáltásokat Gemma nevét ismételgetve.

- Mondtam, hogy nem érek rá egy ideig… - mutogatott kezével miközben elképedt arcot vágott, ami olyan mókás volt.

- Átöltözök, és megnézem, miben segíthetek. – mondtam neki.

- Megtennéd? – csillant fel a szeme.

- Persze…- bólintottam majd kicsit begyorsítva magamat megmosakodtam rendesen majd már frissen átöltözve robogtam lefele a lépcsőkön.

- Hmm… nevet változtattál? – hallottam meg mély hangját mikor éppen leértem a lépcsőről, az érdekesség az egészben az volt, hogy ekkor még nem is láthatott hisz még nem értem a konyhába.

- Jó reggelt!- köszöntem belépve hozzájuk a hatalmas nagy konyhába ahol Anne éppen valamit kavargatott és Harry (igen ő) vállalta mellette a kukta szerepét, igazán aranyos volt kötényben. – Gemma még készülődik… helyette jöttem én!- mondtam mosolyogva és közelebb léptem középen lévő márvány pulthoz. – miben segíthetek? – kérdeztem.

- Ebben nézd csak!- majd egy tálat nyomott a Göndör a kezembe egy fakanállal együtt.

- Hagy egyen már valamit szegény… még csak most kelt. – pillantott rám Anne és emlékeztetett arra, hogy a reggeli nálam eddig kimaradt.

- Semmi probléma… szívesen segítek. Nem vagyok éhes. – mondtam, de ekkor Harry mellém kerekítette magát, és míg én felültem a székre addig ő egy tál ételt húzott maga elé.

- Majd én megetetem… - mondta és mielőtt bármit is mondtam volna számba nyomott egy falat almát.

- Lehet egyedül is képes megreggelizni, nem gondolod fiam? – mérte fel az érdekes szituációt mosolyogva Anne.

- Így sokkalta izgalmasabb az egész!- mondta, és míg én kevergettem a tál (feltételezem valamilyen sütemény alapanyagát) tartalmát addig ő szépen lassan etetett engem.

- Egy pillanat… engedd hagy nyeljek!- nyúltam torkomhoz hisz lassan a fulladás közelébe értem.

- Nézd csak!- és egy poharat emelt szájamhoz és így engedte, hogy igyak.

- Bolond. – ráztam a fejemet mosolyogva.

- Szerelmes. – tette hozzá anyukája, de ez olyan fura volt tőle. mármint az édesanyukájától hallani ezt a szót.

- Csakugyan? – néztem mélyen az előttem csillogó szép zöld szemeibe.

- Ki tudja? – mosolyodott majd felém hajolt és egy puszit lehelt ajkamra.

- Nem is láthattad, de tudtad, hogy én jövök. Most ez, hogy is van? – néztem rá és elvettem Anne kezéből azt a hozzávalót, amit éppen a tálamba akart önteni, majd helyette megtettem én azt.  – komolyan… mágus vagy? – kérdeztem.

- Köze nincs hozzá… Csak míg te óvatosan, pihekönnyen lépkedsz.. addig a Gemma, mint egy trampli dörömböl lefele jövet. – jelentette ki egyszerűen. – hallgasd csak!- tette füléhez kezét és ekkor tényleg hallottam egy valaki közeledését.

- Trampli mi? -  Gemma hangja társult a közeledő személyéhez. – nem vagyok süket. – tette hozzá és vett egy darabot a reggelimként szolgáló ételből.

- Csinálj magadnak. – szólt rá Harry.

- A tiéd mindig finomabb. – kacsintott öccsére majd megveregette a vállát.

- Maisy reggelijét lopkodod aljasul… - folytatta a kötekedést Ő.

- Maisy hogy reggelizne így? – nézett rám és való igaz hogy mindkét kezem tele volt.

- Etetem… hát nem egyértelmű? – tárta szét karját mire mind a négyünkből kitört a nevetés.

- Apukád? – mikor úgy Anne eleresztett minket a konyhából monda „többet ártunk, mint segítünk”. Ezen kijelentése valószínűleg annak volt köszönhető, hogy a testvérpáros igazán aranyosan elkezdett csipkelődni, és igazán szívesen vontak bele engem is,, vitájukba”. Még szerencse hogy nagykorúak vagyunk… még szerencse. Csakhogy ez a közeg valahogy olyan gyerekvilágba engedett minket, vagyis nekik köszönhetően engem is.

- Úgy érted Robin? – ő volt Harry nevelőapukája, Anne mostani élettársa.

- Ühüm. – bólintottam és ekkor nyitottam be a szobájába.

- Valahol munkája volt a távolban… de délutánra visszaér a bulira. – folytatta.

- Értem. – mondtam majd először léptem be úgy igazán a szobába, hogy ténylegesen felmértem a terepet. Tegnap is láttam én mindent, de álmos voltam így nem igazán ragadt meg sok minden, reggel meg hát szintén nem ezzel foglalkoztam. Na de most… mintha egy múzeumban lépkednék és mérném fel a helyet úgy lépkedtem a fal mentén, megfogva egy-egy képet, tárgyat az asztalon vagy esetleg polcon. 

- Ez te vagy? – álltam meg a fal előtt ahol egy hatalmas nagy parafatáblán rengeteg, de rengeteg kép volt róla és barátairól, na meg családjáról kiragasztgatva, de egy kép keltette fel különösen a figyelmemet. – ez te vagy? – közelebb hajoltam a táblához hisz alig hittem a szememnek.

Göndör fürtjei ki voltak vasalva olyan szög egyenesre, hogy az hihetetlen. Tincsei úgy álltak ennek köszönhetően szanaszét fején mintha áramba nyúlt volna. A képet egyetlen egy szóval lehetett leírni: vicces. Ráadásul amilyen mosolyt villantott friss frizurájához csak megkoronázta az egészet.

- Szerinted? – kérdezte és éreztem, hogy eközben mögém lépett.

- Ebből kell nekem egy saját példány… - kezdtem el kuncogni. – de komolyan kell belőle egy poszter nagyságú változat… - tártam szét a kezemet mutatva ezzel azt, hogy mekkora képet is szeretnék.

- Úgy gondolod ez vicces? – kapott el hátulról és rántott magához.

- Mindenképpen. – bólogattam hevesen.

- Szerintem meg ez lesz vicces… - mondta és elkezdett úgy csikizni hogy könnyem csordult tőle… érte kezemet, lábamat, mindenemet és ennek a vége az lett, hogy a földön fetrengtem miközben ő továbbra is folytatta kínzásomat.

- Haggyy….ddd… abba…  kérlek. – könyörögtem neki, hiába.

- Szeretnéd, mi? – kérdezte felém hajolva egy pillanatra.

- Igen. – szinte ki kellett nyögnöm ezt a szót olyannyira nem volt bennem erő már.

- Mit kapok én ezért cserébe? – kérdezte.

- Hát…- és ekkor nyakánál megragadva közelebb húztam magamhoz őt, hogy fülébe súghassak néhány dolgot. – semmit!- vagyis a dolgokból dolog lett… nehogy elbízza magát és nehogy azt higgye, hogy megszegem a fogadalmamat. – ne bízd el magad Harry Styles… - kacsintottam rá huncutul.

- Elérem, hogy megadd magad… - fenyegetett meg.

- Esélytelen.

- Jobb lesz, pedig ha elkezdesz benne hinni…

- Mikorra is jönnek a vendégek? – kérdeztem tőle.

- Van még időnk addig… - súgta magabiztosan… 

35. rész

Sziasztok! Ahhoz képest hogy az elején úgy gondoltam hogy  a 4 oldalt is nehezen fogom összehozni a mai résszel... végül is majdnem 6 lett belőle. :D Remélem örültök neki! :)) Jó olvasást kívánok mindenkinek! Puuuszi Dorka <3

PS.: Csak szólok, hogy tudjátok a blognak van egy Tündérkeresztanyukája akinek nagyon sok mindent köszönhetek! Csókoltatlak <3 

 Számomra abszurdumnak tűnik a Göndör ötlete, továbbra is. Hiába bárki bármit mond erről.. na, jó nem sok mindenki véleményét hallhattam a helyzetről, de nem mintha ezek is értek volna bármit. Saját fejemben, saját magammal nem tudtam tudtam dűlőre jutni a helyzettel kapcsolatosan. A világ legtermészetesebb dolga ugyan hogy egy esetleges barátnő vagy ez esetben barát elviszi a barátját, vagy ugye ez esetben barátnőt, vagyis engem a családjához.. na, ezt a természetességet nem éreztem most. Volt bennem valami fura érzés ezzel kapcsolatosan… olyan bizonytalanság és talán… félelem.

- Akkor mondd azt, hogy nem akarsz jönni!- hallottam hangját a gépem felől.

Ő az ő lakásában, én az enyémben, ő éppen a konyhájában a pultnál pakolászik valamilyen papírokat és olvasgat, ügyeket intéz, míg én meg a szobámban, a galérián pakolászom a ruháimat a szekrényből.. ki és be, ki és be, legalább egy órája. Szóval így beszélünk inkább a telefont elhagyva a gépen, így akár egymás arcát is láthatjuk.

- Légy őszinte!- támaszkodott a gép mellé és határozottan a kamerába figyelt… várta a reakciómat. – kérlek!- zöld szemei még így kamerán keresztül is úgy csillogtak, mint a legszebb és legdrágább smaragdok.

- Milyen ajándéknak örülne Gemma? – kérdeztem tőle és a ruhákat egyszerűen elejtve kezemből hátravágódtam az ágyamban.

- Szereti a meglepetéseket… - mondta huncut vigyorral az arcán. Győzött, de azt hiszem ezt a kezdetektől fogva tudta csak most már tőlem is hallhatta.

- Majd akkor kitalálok valamit!- magyaráztam a plafonnak majd utána felegyenesedve ültem ki az ágy szélére.

- Nem esznek embereket… Elhiheted. – kezdett el humorizálni csak úgy spontán.

- Mi?- ráztam meg a fejemet, nem értettem, hogy is került ez szóba.

- Az arcod… nem láttad az arcod.. mintha szellemeket láttál volna. – mondta kedvesen.

- De, de… történetesen látom… - és a képernyő felé mutattam ahol alul az én képem jelent meg magamnak… jah és ráadásul egy nagytükör van előttem is, amibe konkrétan bambulva bámultam az előbb előrefele.

- Csak egy születésnap… csak úgy két háromszáz emberre számíts. – mondta mire konkrétan megállt bennem az ütő és a szemem is közel kiesett helyéről ő viszont nagyon kellemesen mulatozott rajtam. Úgy látszik, örömét leli az ilyesféle „meglepetésekben”.

- Nem volt vicces. – próbáltam csúnyán nézni feléje.

- De… de… az volt. – bólogatott hevesen, mint egy gyerek. – ne félj… nem lesz probléma!- váltott kicsit normálisabb beszélgetésre.

- Úgy gondolod? – kérdeztem tőle őszintén.

- Úgy… a család egy tagja már igazán kedvel, legalábbis úgy hallottam… - pislogott kedvesen felém… szemei alatt kis fekete karikák jelezték, hogy elég hosszú napja lehetett, hangja is a szokottnál is lassabb volt… fáradt volt.

- Komolyan? – lepődtem meg igazán. – na és ki az? – kérdeztem vissza.

- Azt hiszem valami Harry-nek hívják… - gondolkozott el majd ásított egy kicsit.

- Na, jó… akkor majd megkeresem a hétvégén. – kacsintottam neki. – hátha én is megkedvelem… - nevettem fel halkan.

- Biztosan… - tette hozzá.

- Csak el ne bízza magát… - forgattam szemeimet és ekkor megszólalt a telefonja a túlsó oldalon, amit csak arrébb csúsztatott azzal a szándékkal, hogy nem veszi fel. – vedd fel nyugodtan… nekem még dolgom van. – tekintettem körbe a kissé kaotikus rendet birtokló szobámban.

- Hajnali egykor? – nézett karórájára furán.

- Téged hajnali egykor keresnek telefonon… az biztos normálisabb. – mondtam.

- A másik szeretőm csak ekkor tud elérni… nehéz lekoptatnom az első számút. – gúnyolódott.

- Jó éjszakát Harry… - hajtottam fejet okossága előtt, majd két lábra állva lehajtottam gépemet. – és Maisy neked is jó éjszakát… - ezzel a gondolattal estem vissza az ágyba ugyanis eszem ágában nem volt ilyenkor pakolni. Amit ma megtehetsz… azt holnap is megteheted. Nem így van?

Mocorgásra ébredtem, ami azért is volt fura ugyanis a lakásban egyedül én voltam. Óvatosan toltam le fejemről takarómat, amikor viszont a Fürtöst pillanthattam meg hátulról. A galéria korlátjának dőlve nézett előrefele, így engedve láttatni hátulról magát. Nadrágja kellemesen szűken simult lábára melynek izmos alakja csak elkápráztathatta szememet így kora reggel, meg amúgy délben is és este is ugyanez történt volna, de mindegy. szóval! Egy sima fehér póló volt rajta a korlátra pedig fekete bőrkabátja volt terítve, és ahogy a fa kapaszkodót markolta izmai megfeszültek… ha a napsugarak valamilyen csoda folytán megvilágították volna valószínűleg azt hittem volna, hogy egy angyal áll előttem. De nem.. Ez az ember csak Ő.

- Kibámészkodtad már magad? – szólalt meg pimaszul hátra nem fordulva hozzám… gyanítom, hogy hátul is van szeme… vagy tényleg mágus, mint ahogy Alexa magyarázza egy ideje.

- Hogy jutottál be? – kérdeztem és szemem nem tudtam elszakítani róla.

- Én kérdeztem először. – hangja elárulta, hogy elmosolyodott, de arcát még nem engedte, hogy láthassam.

- Ha lenne hol bámészkodni. – ez lett a válaszom, de hogy ez honnan jött ki belőlem azt viszont nem tudom. Szemeimet forgattam miközben ajkamba haraptam csípős megjegyzésem miatt, ami miatt vártam, hogy jön és… Megbüntet. De ez nem történt meg.

- Az ajtón. A kulccsal. – fordult meg és megrázta kezében az ajtó keretének peremére elrejtett kulcsomat, amivel úgy látszik sikeredett bejuttatnia magát.

- Csodálatos. – kábultam el tehetségétől és oldalra fordulva, fejemet megtámasztva pihenttettem szememet rajta. Szép látvány volt mit mondhatnék, így kora reggel meg mindenképpen… egy meglepetés a mennyből, körülbelül így definiáltam a reggeli megjelenését magamban.

- Miért sejtem azt, hogy az a hajnali dolgod mostanra tolódott? – bökött egy kupac ruhára a földön. Mint mondtam én fáradt voltam…

- Mi-mi? – ráztam meg a fejemet és azon kívül, hogy láttam, hogy ajkai valamilyen szavakat formálnak többre nem sikeredett rájönnöm. Úgy éreztem el vagyok varázsolva és egy teljesen más világba csöppentem.

- Merre kalandozol? – szája szélében megjelentek a kis gödröcskék és elengedve a korlátot egy lépéssel közelebb jött az ágyhoz. Én automatikusan feltérdeltem, majd ahogy vele szembe kerültem felé nyújtottam a kezemet.

- Segíts kitalálni!- válaszoltam kábultan, majd amikor ujjait enyémre kulcsolta egy határozott mozdulattal vágódtam hátra rántva magam után őt is.

Ujjaim pólója alá érve szabad utat teremtettek maguknak és végighúzva őket bőrén éreztem, hogy mindjárt jobb a helyzetem. Arcomat nyakába fúrtam és mélyeket szippantottam férfias illatából, szorítottam magamhoz, el nem akartam engedni. Csókolni akartam akkor és ott. Ajkaimmal végigcsókoltam nyaka vonalát, markolva hajába jártam végig az utat ajkaihoz.

- Úgy látszik én győztem. – dörmögte mély hangján ajkaim közé. És ekkor bevillant az, amit agyam valószínűleg el akart felejteni... és majdnem sikerült is neki.

- Azt te csak hiszed. - nyitottam ki szememet és övéivel találtam szembe magamat majd ekkor egy gyors mosoly kíséretében egyszerűen lelöktem magamról őt. Még jó hogy észnél vagyok… még jó.

- Úgyis fel fogod adni. – a plafont figyelve, kezét feje alá hajtva magyarázott nekem.

- Ugyan… - hessegettem el téveszméit kínosan nevetve rajta… vagy inkább magamon.

- Az előbbi példa is ezt mutatja. – tette hozzá. – egyre biztosabb vagyok a győzelmemben… - hangját ezúttal már igazán közelről éreztem, szavait szinte nyakamba suttogta miközben ujjait szépen lassan komótosan kezdte el húzogatni fedetlen hasamon.

- Ne… m…nee.mmm. - ellenkeztem erősen leszorított szemhéjakkal. Illata, közelsége kábítószerként hatott testemre.

Ujjaival csupasz bőrömet édesgette, majd szépen lassan lábait áttéve enyémeken maga alá vonta testemet. Megszűntem létezni ebben a percben… tehetetlennek éreztem magamat. Uralkodása alá vont és nem tehettem semmit. Én kerestem magamnak a bajt, s végül én lettem a játékszere. Légzésem erőteljesen meggyorsult, ahogy mellkasunk összeért, kezével egy a szemem elé lógó tincset simított hátra fülemhez és ekkor keze útját ajkai is követték.

- Ha ennyire biztos vagy magadban… okés. – mondta és se szó se beszéd egy pár perces őrületbe kergetés után, egy kis előjáték után fogta magát és egyszerűen lemászott rólam, majd a szekrényemnek támaszkodva mellkasán összekulcsolt karjaival figyelt engem.

- Meg vagyok… meg vagyok… - suttogtam magamban és reméltem, hogy levegő után kapkodásom fele annyira sem észlelhető számára, mint amilyennek én valójában érzem azt. Konkrétan úgy éreztem, hogy a világ összes oxigénje sem lenne elég tüdőmnek, kezemet homlokomra téve verejtékcseppekkel vizeztem össze tenyeremet.

- Netalán lázas vagy? – kérdezte kaján vigyorral az arcán.

- Te… hagyj… békén. – nehezen, de sikerült összetennem ezt a mondatot, de ezt is eléggé darabosan.

- Mit mondtál? Nem hallottam? – kötekedett mire fogtam magam és felülésem közben hozzávágtam egy párnámat. – ez szép volt… kicsivel lejjebb ment volna és… - forgatta a szemét.

- Milyen idő lesz a hétvégén? – kérdeztem tőle és fejemben próbáltam összetenni minél több olyan kérdést, amelyekre adott válasza biztos nem lehet majd kétértelmű.

- Semmiképpen sem lesz ajánlott, hogy pucéron szaladgáljunk… - azt hiszem előző ötletemet eléggé rendesen bebuktam. – habár… én nem tiltakoznék. – mondta.

- Jó… jó… jó… - hajtogattam és próbáltam előző mondatát elengedni a fülem mellett. Szándékosan tette azt, amit tett, csak hogy bebizonyítsa, hogy én ugyan nem tudom tartani magamat. Na, ebben fog ám tévedni… vagy ha így fogja folytatni, akkor a tévedő személy én leszek, de erről a gondolatomról neki nem kell tudnia.

Felállva az ágyról a szobában kissé nagyon nem a helyükön lévő ruhákat szedegettem össze majd pakoltam rendbe őket az ágyon. Ő meg csak figyelt és hallgatott… meg nevetett mikor saját lábamban majdnem hanyatt vágódtam előtte egy blúzomért nyúlva.

- Mikor indulunk? – kérdeztem tőle és ekkor vettem észre, hogy a mögötte lévő szekrény tetejéről kellene nekem táskám, amibe ugyanis pakolni szándékoznék ruháimat. A bökkenő viszont az volt, hogy ő nem mozdult én meg nem igazán voltam elég magas ahhoz, hogy elérjem csak úgy. Hiába nyújtózkodtam, álltam lábujjhegyre csak annyit értem el hogy mellkasának estem mikor egyensúlyérzékem elhagyva engem úgy gondolta, hogy szórakozik velem egy kicsikét.

- Az előadásod után. Már ha addigra elkészülsz. – jegyezte meg mosolyogva majd felnyújtva kezét oda sem nézve rántotta le a megfelelő táskát nekem. Nem nézett oda ugyanis tekintete az enyémmel volt összefonva.

- Mindenképpen. – bólintottam majd elfordulva az ágyra dobtam táskámat és felmérve a terepet a földszintre indultam el. – neked nincs jobb dolgod? – kérdeztem tőle mikor a lépcsőn lefelé sétáltam.

- Délután lesz egy megbeszélésünk. addig szabad vagyok. – válaszolt kedvesen majd rám kacsintott.

- Okés… elmentem zuhanyozni. – éreztem, hogy a mondatok, amik számat elhagyják ekkor kezdtek máz igazán összefüggéstelenekké válni hisz egyszerűen nem bírtam ezt a különös nyomást magamban.

A hideg zuhany volt az, ami segített megtisztulni, habár az elején testem nem igazán élvezte a jeges vízcseppek hideg érintését, de hamar alkalmazkodott hozzá, muszáj volt neki. A zuhanytálcából kilépve máris frissebbnek és reálisabb gondolkodásúnak éreztem magamat, és ez teljesen addig a pillanatig igaz is volt, míg ki nem léptem a fürdőből. Ekkor ugyanis két meglepő dolog volt, ami kicsit ismételten elterelte a figyelmemet.

Első számú dolog… Ő reggelit készített Nekem. A konyhámban mászkálva éppen megkent egy szelet kenyeret és arra helyezte a sajtszeleteket, miközben az éppen a tökéletes hőfokot elérő vízforralót pedig kikapcsolta.

Második számú dolog pedig az, hogy mindezt egy másik ember szótlanul végigkísérte tekintetével. Adam volt itt, de egy árva szót nem szóltak egymáshoz.

- Le kell cseréltetnem a zárat!- ráztam meg vizes fejemet miközben odalépve hozzá egy puszit nyomtam arcára. – mi ez valami átjáró ház? – kérdeztem tőle.

- Én engedtem be. – fordult hátra Harry és felém nyújtotta a tányért, amin a reggelim díszelgett.

- Köszönöm. – mosolyodtam el majd a konyha másik végébe sétálva az ablak elé felültem a pultra és őket figyeltem.

Ha nem tudtam volna, hogy valótlan a találgatásom azt hittem volna, hogy feszültség van köztük, de mivel ez abszurd dolog így rögtön el is vetettem a lehetőséget.

- Én nem beszélek, mert eszek… - mondtam egy falat sajtot a számba téve. – ámde ti… – néztem feléjük.

- Édes húgom… neked van folyamatos beszédkényszered. – intézte el ennyivel kedvesen az egészet Adam.

- Lehet. – vontam vállat bazsalyogva majd ízlelőbimbóim élvezkedésének hagytam időt a számban.

- Biztos. – vágták rá egyszerre mire én felnevettem, de ők nem tették. Ez kezdett egy kicsit kínossá válni ekkor, számomra meg habár el voltam varázsolva kezdett kissé kellemetlenné alakulni a helyzet.

- Feladtam. – tettem le a kezemből a tányért a pultra majd magam mellé támaszkodva pillantgattam hol az egyikre hol a másikra. – itt meg mi történt? – kérdeztem utalva felettébb érdekes viselkedésükre.

- Előrébb hozták a megbeszélést… nekem mennem kell. – szólalt meg mégis Harry majd a pulton heverő telefonjáért nyúlt. – majd este akkor találkozunk!- fordult felém és odahajolva hozzám egy puszit nyomott arcomra. – a cuccodért meg érte jövök… csak hagyd itt lent, okés? – távolodva tőlem kérdezte már ezt.

- Okés.. Persze. – bólogattam kicsit értetlenül egyszerűen nem fogtam fel, hogy mi is történik itt éppen.

- Viszlát, Adam. – nyújtotta illedelmesen kezét az említett személy felé.

- Viszlát. – ráztak kezet majd ekkor egy utolsó kedves mosolyt felém küldve itt hagyott minket, kettőnket.

- Szóval akkor most kérlek, szépen magyarázd meg mi volt EZ az egész. – tártam szét a karomat és életem azt hiszem eddig legkínosabb 10 percére akartam valami magyarázatot kapni.

- Semmi. – válaszolta egyszerűen.

- Jó… én meg királynő leszek mától. – forgattam a szememet.

- Hajrá hozzá… - mondta. – Maisy… ha én azt mondom, hogy semmi az tényleg azt jelenti, hogy semmi, nem úgy, mint nálad… - oltott le rendesen.. Kedves ma reggel ő is úgy látom.

- Ja persze… - hittem el neki, vagy mégsem.

- Arra viszont én lennék kíváncsi, hogy te merre is mész ezzel a gyerekkel? – érdeklődött.

- Homes Chapel… - válaszoltam és a kikészített teámért nyúltam. – a nővére születésnapjára.- magyaráztam.

- Családi buli? – kérdezte.

- Valahogy úgy. – ismertem be.

- Szóval akkor ez a gyerek mégsem annyira ostoba, mint ahogy gondoltam… - motyogta orra alatt.

- Mi? – kérdeztem vissza hisz mondatának csak foszlányait hallottam.

- Semmi… - rázta meg a fejét és elmosolyodott. – második fogás? – mutatott az időközben elfogyó szendvicsemre.

- Hova viszel? – csillant fel a szemem. Ő az, aki ismeri London legfinomabb és legkülönlegesebb éttermeit, bárjait… vele ilyen helyre menni igazán élvezet.

- Majd útközben kitaláljuk. – kacsintott. – úgyis van még mit bepótolnunk… - csapra össze kezét.

- Okés… 5 perc és indulhatunk is. – mondtam majd sietve a lépcsőm felé indultam.

- Hányszor is kell megszoroznom azt az ötöt? – érdeklődött mire én megfordultam a lépcső felénél.

- Háromszor, négyszer… - vontam vállat majd folytattam utamat felfelé…

- Fogalmam sincs mi történt köztük… de ha láttad volna a szemüket… egy szikra és robbant volna a lakásom!- szorítottam fülem és vállam közé a telefonomat miközben az előadás után öltöztem át fele ugyanis Alexával folytattam telefonos tárgyalást a délelőtti történésekről. – rákérdeznél majd Adamnél erre? – kérdeztem tőle.

- Mégis hogy gondoltad? „Hé, Adam, miért akartad kinyírni csupán a tekinteteddel a Potter gyereket?” Valahogy így gondoltad? – tette fel kérdését.

- Moderáltabban… okosan. – magyaráztam neki.

- Majd megnézem, mit tehetek… na de most tennem kell. Esti vizit. Nektek meg csodálatos családi hétvégét. – köszönt el.

- Az lesz... Az lesz… - ismételgettem már a telefonnak.

Elköszönve mindenkitől vettem az irányt a hátsó bejárat felé ugyanis így lett ez megbeszélve, hogy ott a parkolóban vár majd engem és akkor innen indulunk egyenesen hozzájuk… éjszakai kocsi túra sajátos módon. Persze az a lehetőség hogy holnap reggel induljunk fel sem merülhetett ugyanis hivatalosan ma van testvére születésnapja és még a mai nap akarja meglepni érkezésével, és ha még miattam egy kicsit késve is (mondtam én, hogy hagyjon itt, de mintha ezt meg sem hallotta volna) de ez így is fog történni.

Kilépve az épületből valahogy nem lepődtem, meg hogy amikor megpillantottam őt éppen egy autogramot osztott ki az egyik lány számára. A lány a csudapulcsiban szerdáról. Emlékszem rájuk, hogyne emlékeznék.

- Sziasztok!- közeledtem feléjük és habár egészen kimerültnek éreztem magam egy kedves köszönést mindenképpen megérdemeltek.

- Én is kaphatok egy autogramot?- vágtam le edzőtáskámat a földre és erre mindenkiből egyszerre tört ki a nevetés.

- Persze… mi a neved? – vicceskedett Harry, a lányok jót szórakoztak rajta.

- Maisy… - mondtam illedelmesen.

- Hova szeretnéd az aláírást Maisy? – nézett a szemembe mélyen.

- Nincsen papírom szóval ide… - nyújtottam jobb csuklómat felé majd feltűrtem felsőm ujját, mire közelebb húzta azt magához és elkezdett alkotni rá. Pillanatokon belül végzett is csakhogy még véletlenül sem a nevét írta rá, sőt nem is írt rá, hanem rajzolt… egy lepkét. Mint amikor először találkoztunk. Elmosolyodtam alkotásán, amit csak Ő és én értettünk, de ettől volt oly különleges… nagyon különleges.

- Pssszt! Lepkécske!- hangja olyan távoli volt, de mégis oly közeli. Ajkait szinte éreztem arcomon, kezeit combomon.. mintha ébresztgetni akarna.

- Jézusom, elaludtam!- pattant ki a szemem és ekkor vettem észre, hogy tényleg így volt. A kocsi már nem járt, és ő sem a bal oldalamon ült a volánnál, hanem mellettem állt a nyitott ajtóban ébresztgetve engem.

- El. – bólintott halkan.

- Megérkeztünk? – kicsit hirtelen valamiért kapkodni kezdtem és ki akartam pattintani azt a fránya biztonsági övet, de nem sikerült.

- Meg… de nyugi. Hagy segítsek!- mondta majd átnyúlva derekamnál megszabadított attól az övtől utána pedig kezét felém nyújtva segített ki a kocsiból.

- Biztos vagy te ebben? – kérdeztem tőle mikor bezárta az ajtót és pillantása arcomra esett.

- Miben? – kérdezte értetlenül.

- Hogy engem be akarsz mutatni. – mondtam félve, viszont ennek okát nem ismertem. Mármint a félelem okát.

- Ne butáskodj… - rázta a fejét majd arcomat megsimítva gyengéden csókolt ajkaim közé. – nem kell félned!- bátorított majd megragadva táskáimat derekamat átkarolva indult el a bejárat felé.

Megálltunk az ajtó előtt majd csengettünk. Hiába volt kulcsa, a meglepetés mégis csak így nyerte el igazi voltát… Hiába járt már későre bent még továbbra is nagy mozgás volt, talán a holnapi napra készülődtek vagy csak szimplán nem tudtak aludni. Alig kellett várni egy pillanatot is az ajtónál már hallhattuk a csörömpölést, a zárok csörgését és ekkor nyitódott az ajtó… én pedig megláthattam Gemma-t. Aki a mellettem álló Fürtös hajszálpontos másolata csak idősebben, és női kiadásban, na meg egyenes hajjal. Félelmetes volt a hasonlóság.

- Meglepetés… - dörmögte mély hangján, a jobbomon álló ember mire a lány közel örömkönnyekben tört ki…