2013. március 30., szombat

26. rész


Sziasztok! Nem.. nem káprázik a szemetek, tényleg itt a következő rész! Kicsikét késtem vele de hát megérkezett! :)) Remélem tetszik. Külön köszönet a kis "sürgető" erőknek akik folyamatosan írogatnak nekem a rész miatt. Tudjátok itt hogy kikre gondolok... :D Köszönöm. 
Jó olvasást Mindenkinek! Puszi Dorka

P.S.: Örülök hogy van új olvasó is, remélem továbbra is tetszeni fog nekik is :))


  Belépésemkor nem tudtam, hogy mire számíthatok. Gyomorgörcs társaságában nyomtam le a kilincset és óvatosan toltam befele az ajtót, de ami bent várt meglepett. Túlontúl másra számítottam, talán a túl élénk fantáziám miatt, de a helyzet tényleg nem volt „annyira” vészes, mármint ha a „kórházban” fekvés dolog bekerülhet egyáltalán a nem vészes kategóriába… Mindketten nyugodtan aludtak, csendben emelkedett mellkasuk majd esett vissza. A függöny összehúzva épp csak egy résnyi fényt engedett be, éppen annyit hogy minden gond nélkül eljuthassak Alexa ágyához. Így tettem, mindezt a legnagyobb csendben és a fotelt óvatosan húzva ágya mellé befészkelve magamat figyeltem őt (a másik emberről inkább próbáltam tudomást sem venni így először… ki kellett zárnom az agyamból, fel kellett dolgozni a dolgokat. Túl sok volt ez így egyszerre).
Ahogy figyeltem az arcán a vágásokat, a bekötözött, bedrótozott kezeit és úgy egészében megnyúzott arcát csak még jobban összeszorult a gyomrom, de valahogy mégis volt bennem valami különös érzés. Mintha tényleg nem lett volna olyan szörnyű a helyzet, mintha tényleg hinnem kellene abban, amit már úgy milliárdszor elmondtak nekem „Rendbe fog jönni.” Talán így volt. Most látva saját szemeimmel azt, hogy él, azt hogy lélegzik talán tényleg így kellene tennem… hinni.
A fotel talán túlontúl kényelmesnek bizonyosodhatott, hiszen úgy hiszem, elszenderülhettem benne ugyanis fogalmam sincs mennyi idő elteltével azt kezdtem érezni, hogy valamivel szurkálnak, valamivel csipkednek vagy várjatok… valamivel dobálnak. Ez volt az, valamivel dobáltak. Lassan kinyitva a szememet azzal találkoztam, amire szinte a legkevésbé számíthattam volna, Alexa mosolygó arcával.
- Na, végre!- mondta boldogan én meg megdörzsölve szemeimet próbáltam kitalálni, hogy álmodok-e. – kaphatnék egy kis vizet? Kapar a torkom!- köszörülte meg torkát mire én kérésével nem is törődve szinte ráborultam olyannyira meg akartam ölelni.
- Jól vagy? Mikor keltél fel? Miért nem szóltál hamarabb? Miért nem hívtad a nővéreket? Jól vagy?- kérdeztem és óvatosan ölelve kezdtem felfogni, hogy mi is történik.
- Engem gyógyszereztek be és te vagy felpörögve, hogy is van ez?- kérdezte nevetve és amennyire a körülmények engedték ő is próbált ölelni engem… már amennyire én engedtem neki.
- Bolond…- motyogtam fej rázva majd dőltem hátrébb, hogy láthassam ne csak a párnákat, hanem őt is.
- Bolond az, aki otthagyva Tokiót iderepült ezért a semmiségért!- mutatott körbe a szobában, ekkor még nem igazán tűnt fel semmi.
- Semmiség?- húztam fel szemöldökömet és leülve ágya szélére vizslattam arcát. – mennyi nyugtatót adtak neked?- kérdeztem arra utalva, hogy kicsit félrebeszél.
- Talán egy kicsivel többet, mint kellett volna… egy kicsivel. – nevette el magát. Így aztán érthető a helyzet hogy miért is bazsalyog annyira, de nem baj jó ezt látni.
- El tudom képzelni…- ráztam a fejemet már én is csak mosolyogva. – hogy érzed magad?- a kérdést, amit muszáj volt feltennem, mert tudnom kellett.
- A reggeliként szolgáló pirulák igazán finomak voltak… lassan jön a déli adag is! – viccelte el az egészet.
- Reggeli? Déli? – kérdeztem furán.
- Átaludtad az előző napot!- bólogatott felismerésemre. – kiütött az út!- kacsintott én meg csak dolgoztam fel a dolgokat, ez is csak én lehettem. Bejövök beteglátogatóba, bealszok és majd a beteg ébreszt engem… talán ez általában pont fordítva szokott lenni, még jó hogy nem tartozunk az általában kategóriába. Gratula magamnak.
- Ügyes vagyok!- forgattam a szememet.
- Szükséged volt rá… - mondta. – így legalább frissen és üdén fogadhatod azt a letolást amit azért kapsz mert itt vagy…- váltott át a saját stílusába.
- Ne kezd!- ráztam a fejemet fogva.
- Dede… - erősködött. – otthagytad a Göndört? Átutaztál kontinenseket? Kikészíted azt a pár idegszáladat is, ami éppen maradt? Normális vagy te?- kérdezte felháborodva, habár mosollyal az arcán.
- Ez a barátság. Pont. Nem nyitok róla vitát… - szavaim szinte hang nélkül hagyták el ajkaimat, őszintén mondtam ezeket neki, tudta ő is és látszott, hogy valójában örült annak, hogy itt vagyok. Nagyon örült.
- Én is ezt tettem volna… - vallotta be, majd ezután fura csend telepedett ránk. Nem szóltunk csak néztünk ki a fejünkből, talán gondolkodtunk, ki tudja?
- Néhány órája ment el. – válaszolt egy fel nem tett kérdésre, amire hirtelen nem tudtam, hogy reagálni. – sokat segített… rengeteget. – folytatta őszinte hálával a szemében és én ezeket az információkat valahogy próbáltam helyrepakolni magamban, hisz továbbra is sok(k) volt nekem.
- Örülök. – ajkaim önálló életre kelve válaszoltak agyam irányítását figyelembe se véve. – jól van?- ezt a kérdést viszont mikor kimondtam már tényleg feladtam azon reményemet, hogy az agyam egyáltalán működik-e.
- Igen. – bólintott óvatosan és folytatta arcom tanulmányozását. Le tudott róla olvasni valamit? Vagy semmit esetleg? Én magam nem tudtam mire gondolok így jól jött volna a segítség, ha ő valamivel többet tudna. – és a Göndör Potter? Mesélj!- csillant fel a szeme egy száznyolcvan fokos témaváltás után. Kedves volt tőle mindenképpen.
- Ők még ott vannak… - válaszoltam és talán nem megfelelően.
- Okos megállapítás. Hisz ha nem itt vannak, akkor ott. – csipkelődött. – le kell vetetnem a gyógyszeradagját, veszélyesebb, mint szokott lenni!- tettem hozzá magamban. – őszintén… mi van vele? – kérdezte kicsikét mélyebben megfogalmazva a kérdést.
- Őszintén? – kérdeztem vissza. – olyan fura… ha meglátom, ha a közelemben érzem a testem természetellenesen reagálva ottlétére megkergül… akarom mindig, folyamatosan. – kezemmel mutogatva közben magyaráztam el érzéseimet hatásosabbá téve talán így. – ketyegő bombává tesz.
- És legalább jó is?- tette fel kérdését.
- Mi?- kérdeztem vissza.
- A szex. – mondta ki teljes egyszerűséggel, enyhe pimasz éllel hangjában.
- Talán ezt nem itt kellene megbeszélnünk… - mosolyodtam el, de eszelős tekintetét figyelve láttam, hogy nem enged el válaszok nélkül. – jó. – bólintottam becsukott szemekkel gondolataimra hagyatkozva.
- Ennyi? Jó???- emelte fel a hangját kissé hisztérikusan mire kipattant a szemem.
- Mit vársz, mit mondjak? Részletezzem a dolgokat? – néztem rá kérdően.
- Legalább. – helyeselt egyetértően.
- Nem rád tartozik… az a MI dolgunk. – erősen nyomva a MI szót próbáltam kihangsúlyozni, hogy ez tényleg így is van.
- Szóval van MI… vagyis TI? – szórakozva tette fel kérdését.
- Azt mondják…
- Komolyan.. – ráztam a fejét hitetlenségében- mit művelt veled ez a fiú? Eltunyultál… Válaszolnál értelmesen, bő mondatokkal nem szenvedtetnélek. – jelentette ki határozottan.
- Eltunyultam? – kérdeztem vissza és hangosan felnevettem.
- Mi ezen a vicces?- kérdezte és válaszom csak gondolataimban jelent meg. Ruhatár, öltöző, szauna, masszázsszoba… abszolút eltunyulás. De mint ahogy mondtam ez magánügy… én és a gondolataim, na meg Ő.
- Semmi-semmi. – fogtam vissza magam és ekkor rezegni kezdett a telefonom a zsebembe, amire hirtelen megpattantam.
- Csak óvatosan hékás… - nevette el magát a jeleneten. – amúgy már többször is rezgett, de hát nem igazán tudtunk mit tenni vele… - magyarázta vállat vonva és arcomat figyelte miközben meglátom a képernyőt. – a veled igen aktív nemi életet folytató Göndör lesz a vonal túlsó végén?- kérdezte mire a szemem szinte kiesett. – az arcodra volt írva…- nevette el magát mire én nyomtam a gombot és fülemhez tartottam a készüléket.
- Megyek és szólok a nővéreknek… vegyék le a gyógyszeradagodat!- szálltam le az ágyról az ajtó felé indulva.
- Mintha nem lenne igazam… - magyarázott mögöttem.
- Miben van igaza?- kérdezte mély hangján, amit mondhatni igazán rég hallhattam.
- Hello!- köszöntem és behúzva magam mögött az ajtót annak dűltem mosolyogva.
- Hello!- köszönt vissza, de ez az ő szájából sokkalta szebben hangzott. - szóval?- kérdezte.
- Be van lőve… túl sok nyugtatót kaphatott, félrebeszél. – ráztam a fejemet.
- Hogy vagy?- kérdezte kedvesen.
- Totál k.o. már nem vagyok hisz szerencsésen átaludtam egy napot…- nevettem fel saját magamon. – és te? Mi az esti program?- néztem automatikusan az órámra, ami még teljesen véletlenül az ottani idő szerint volt beállítva.
- Nem állítottál órát?- kérdezte szórakozottan.
- Nem feltételezed, hogy ilyen okos vagyok?- kértem ki magamnak tettetett felháborodással.
- Nem. – válaszolt határozottan és így még ezer kilométerekkel arrébb tőle is meg tudtam mondani, hogy ajkát mosolyra húzza, miközben szemei sarkában megjelennek a nevetőráncok.
- Ez csúnya volt. – biggyesztettem le ajkamat.
- Én már csak ilyen csúnya vagyok. – kedvesen oltotta le magát.
- Hát így jártál…- kárörvendően válaszoltam neki, ha Ő is, akkor én is alapon. – túl nagy a csend körülötted. – állapítottam, meg ami igen fura volt azt feltételezve, hogy minimum négy fiúnak kellene lennie körülötte, kellene. – ugye nem az ágyban fekve bámulod a plafont?- kérdeztem meglepődve.
- A kanapé. A kanapén fekve… - javított ki engem, de mire mondtam volna valamit ő már megelőzött. – a többiek készülődnek… én voltam az első. – magyarázta mire én felnevettem, ismét.
- Na, ne… mi történt a többiekkel? – kérdeztem. – mennyi előnyt adtak neked? – folytattam továbbra is.
- Te meg nem feltételezed rólam azt, hogy gyors is lehetek?- kérdezte.
- Nem. – vágtam rá határozottan.
- Nem is baj… - mondta sejtelmesen. – van, amihez idő kell. – és igen még kontinensekkel arrébb is elérte azt, hogy megremegjen a térdem miközben az ajkamba haraptam. – el ne harapd az ajkaidat…- szólalt meg a talán hosszúra sikeredett hallgatás után.
- Ha tudnám, hogy miről beszél. – válaszoltam teljes higgadtsággal.
- Ha tudna hazudni… ha tudna… – reagált erre vissza mire csak úgy hirtelen egy nagy nyögést hallottam a vonal túlsó oldaláról. Azt hiszem ő volt… leesett az kanapéról, nagyot puffanva így.
- Szia, Louis!- köszöntöttem újonnan érkező emberkét is, mert nyakamat tettem volna rá, hogy a felettébb humoros ember, aki könnyűszerrel lelökte az ágyról a Fürtöst az ő volt.
- Szia Maisy! – hallottam közelről is a hangját, így valószínűleg elkobozta Tőle a készüléket. – hogy vagy eme szép napon?- kérdezte mosolyogva. Igen neki még a hangja is mosolyog. Tényleg így van, elhihetitek nekem, komolyan mondom.
- Csodálatosan. – vágtam rá. – és te?
- Kényelmesen. – nem feltétlen volt értelmes válasza, de hát ebben a helyzetben érthető volt.
- Rajta ülsz?- kérdeztem rögtön összepakolva a dolgokat.
- Ühüm… - válaszolt.
- Na, jó… közeledik, valami orvos féleség szóval én szerintem teszem. Üdvözlöm a többieket és… - kezdtem bele.
- És?- kérdezett vissza.
- Visszaadnád Neki a telefonját?- kérdezve kértem őt.
- Esetleg. – mondta és hallottam az említett személy szuszog már a telefon mögött.
- Köszönöm.
- Most kértem meg hogy kínozzon meg, szerintem nem kellene megköszönnöd. – ráztam a fejemet magamnak.
- Cseles. – mondta. – de a hazugságaidat még fejleszthetnéd. – tette hozzá.
- Hiányzol… - reagáltam rá.
- Vajon most hazudott-e a kisasszony? – kérdezte magától.
- Találja ki… – mondtam és ezzel együtt ki is nyomtam a telefont ugyanis az orvos tényleg közeledett, és ahogy ideért felismerni véltem arcát. Ő volt az, aki hetekkel ezelőtt engem is vizsgált.
- Jó napot!- köszöntem rá illedelmesen.
- Jó napot! Kontrollra érkezett?- kérdezte a kilincsért nyúlva.
- Emlékszik rám?- kérdeztem meglepődve, mert tényleg fura volt azért.
- Kisebb sokkot kapott, amikor 5 hétre eltiltottam a tánctól… az arcát, ha akarnám, sem tudnám elfelejteni. – mondta és lenyomta a kilincset.
- Hupsz…- mosolyodtam el kínosan, de próbáltam magamról terelve a szót a lényegre térni. – maga Alexa orvosa? – mutattam az ajtóra.
- Úgy tűnik… maga pedig az utazgató barátnő. – jegyezte meg szórakozva és kinyitva az ajtót előttem beengedett maga előtt.
- Úgy tűnik… - bólintottam.
- Hogy van a beteg? – kérdezte, de Alexa ekkor már mély álomba zuhanva várt minket.
- Úgy hiszem elnyomták a gyógyszerek. – jegyeztem meg.
- Nem csodálom… a fájdalmai már tűrhetetlenek voltak számára. – mondta az orvos és a kórlapot nézegetve az infúziót is ellenőrizte.
- Fájdalmai? – kérdeztem csodálkozva.
- Nem mondta magának… - állapította meg a dolgot miután látta az arcomat.
- Nem igazán… - mondtam halkan és valamennyire ezért mérges is voltam rá, de mégsem.
- Erős lány… fel fog épülni hamar. – simította meg a karomat és az ajtó felé fordult. – köszönhetően a férfinak, aki vért adott neki… életet mentett vele. – mondta elismerően. – Ismeri ki Őt? – érdeklődött.
- Nem, nem. – ráztam a fejemet ösztönösen tagadva mindent.
- Kedves ember. – válaszolta és behúzta maga mögött az ajtót, követve őt én is elhagytam a szobát.
- Biztos vagyok benne. – próbáltam minél meggyőzőbben válaszolni.
- A kedves beteg most egy jó ideig aludni fog, igazán kimerült… - mondta. – ha van, ideje jöjjön velem a rendelőbe és megvizsgálhatom magát. Végülis már egy plusz hetet is ráhúzott a pihenésre!- mondta mosolyogva.
- 6 hét?- kérdeztem és túlzottan soknak tűnt ez a szám így hirtelen.
- Annyi bizony… látja mégsem volt olyan szörnyű ez a kényszerpihenő…
- Igazából…- kezdtem bele és az elmúlt hetek történéseinek képei kezdtek bevillanni szemem előtt. Volt hideg és meleg is, de talán több meleg… sőt nem talán, biztos. – tényleg nem. – vallottam be mosolyogva majd követtem az orvost újonnan felvillanyozódott kedvvel.

- Megkaptam, megkaptam, megkaptam! – ismételgettem a telefonba talán túlzottan hangosan ezt az egy szót, de mindezt olyan eufóriával, hogy az sem érdekelt igazán hogy fura tekintettel néznek rám az emberek a folyosón. Boldog voltam és ezt mindenkivel tudatni akartam, akkor is, ha őket ez nem érdekli.
- És pedig mit?- kérdezte mély hangján érdeklődve.
- Ezt! – lebegtettem a papír magam előtt és még mindig nem hittem el, hogy kezembe foghatom.
- Bővebben? – kérdezte szórakozva. – várj!- állított meg mielőtt megszólalhattam volna.
- Na?- úgy örültem, hogy kitalálta ennyiből.
- Elcsented Alexa gyógyszereit…- vágta rá pimaszul.
- Pont nem… - ütögettem a homlokomat.
- Akkor pedig? – kérdezte.
- Táncolhatok. Mehetek táncolni. MEHETEK TÁNCOLNI. – mondtam és úgy megöleltem volna valakit ebben a pillanatban.. Például Őt.
- Most már akkor mindent értek. Látod, hogy így elmondtad mi történt, én is értem boldogságod okát. – magyarázta okoskodva.
- Hahaha… hihetetlenül, fantasztikusan, felmérhetetlenül boldog vagyok. – jelentettem ki neki.
- Örülök. – mondanivalója rövid volt, de őszinte.
- Köszönöm. – bazsalyogtam magamnak. – ezért hívtalak. Azt akartam, hogy te légy az első, aki megtudja. – vallottam be kicsit lecsitulva.
- Ez igazán kedves…
- Mivel a legfontosabb ember az életemben éppen őszi álmot alszik így a második emberke vette át az ő helyét… így jutottál eszembe te. – mondta neki.
- Második? – kérdezett vissza meglepődve.
- Hát igazából éppen hogy felfértél a dobogóra… - gondolkodtam el arcomat megfogva. – vannak hátráltató tényezők, amik letoltak például az első helyről. – ismertem be szomorúan.
- Például?- kérdezte.
- Öhmmm… hagy gondolkozzak! – kopogtattam meg a halántékomat. – jah meg van! Te Tokióban vagy én Londonban… Hiányzol. – tettem hozzá komolyabban.
- Alig 1 órán belül már másodjára hallom ezt a szavacskát. – állapította meg zsiványan.
- Gyakorolnom kell a hazudozást azt mondta nekem valaki…- jutottak eszembe a szavaim.
- Okos ember lehetett… Azt hiszem ő is hasonlóan érez amúgy.
- Amúgy?- kérdeztem vissza.
- Ő is hiányol Téged…

- Vele amúgy minden rendben?- jött kávéval kezében Pete (jöttek a fiúk látogatóba Pete és Scott) amikor meglátta, hogy én konkrétan Scott hátán csüngök és mosolygok, mint aki túl sok dili bogyót szedett be.
- Visszaengedik a színpadra!- magyarázta a helyzetet Scott mire én vállára hajtva a fejemet elengedtem lábaimmal az ő derekát, majd lecsusszantam róla.
- Akkor érthető… Pedig meglátva az arcát már kérdezni akartam a dílere számát hátha nekem is tudna szállítani valami enyhe finomságot. – jegyezte meg.
- Idióta… - vettem ki kezéből a kávét mire az enyémből pedig Scott vette ki. – héééé!- mondtam neki.
- Azt kéne, még hogy itt felrobbanj nekünk!- kacsintott rám boldogan.
- Igaz… - értettem egyet mire furán felhúzta szemöldökét.
- Egyetértettél velem? Atya, úr, isten. – arcán igazán teátrális érzelmek jelentek meg.
- Boldog vagyok… hagyj békén. – szűkítettem össze szememet ránézve.
- Alexa alszik, mi itt vagyunk… te például akkor koccanhatnál a színházadba táncikálós kisasszony! Csak hogy az illetékesekkel is tudathasd a dolgokat! Mit szólsz eme ötlethez?- kérdezte Scott.
- Nem szeretném itt hagyni Alexát… szüksége van rám. – tértem vissza a valóságba és tudtam, hogy itt ebben a pillanatban nem én vagyok a legfontosabb.
- Elindulsz magadtól vagy rugdosnunk kell odáig? – mintha meg sem hallotta volna az előbbi kijelentésemet kérdezte tőlem ezt Pete.
- Nem tudom… - nem voltam abban biztos, hogy itt akarom-e hagyni Alexát.
- Komolyan gondolja a rugdosást…- pöcögtette meg a vállamat Scott és mindketten kedvesen bólogattak felém. – és én még segíteni is fogok neki!- csattant a pacsi a levegőben.
- Okés… okés… de előtte haza kell mennem! Szükségem van egy zuhanyra!- mondta és belegondolva, hogy igazából akkor már vagy 2 napja nem zuhanyoztam.
- Ahogy mondod nekem is!- szólalt meg Pete.
- Ne is álmodozz… - forgattam a szememet és a szent papírért nyúltam az asztalra.
- Ne uszítsd a kisasszonyt, mert a végén még rád küldi a kis Göndört. Úgy hallottam a veszett óvodások harapása igen veszélyes. – szívózott Scott… tegnap elkezdte, ma folytatta. Nem reagáltam rá semmit szavakkal csak felettébb „csúnyán” néztem rá. – okés… okés… elindultál már te meg? Még mindig itt vagy? – kérdezte felháborodva…

2013. március 17., vasárnap

25. rész


Sziasztok! Egy picike késéssel de itt lenne a következő részem! Remélem érdemes volt megírni és tetszeni fog. Jó Olvasást kívánok nektek! Dorka :)))

- Kisasszony minden rendben?- hallottam elmosódó hangokat miközben fülemben a vér egyre erősebben kezdett lüktetni.
- Micsoda?- akartam visszakérdezni a telefonba, de ajkaim nem formálták a szavakat, éreztem, ahogy ujjaim hegyétől egyre jobban kezd lehűlni testem, és ahogy kissé megszédülök.
- Maisy ott vagy még?- a hangot hallottam, még de mintha nem akartam volna rá válaszolni. Lefagytam, minden bizonnyal egy pillanatnyi sokkot kaptam. Fejemben pedig minden zúgolódni kezdett.
- Valaki segítsen neki!- hallottam az ismerős pultos hangját és ekkor éreztem, hogy meginog egyensúlyom, de nem sikerült elesnem ugyanis egy erős karok tulajdonosa megakadályozott ebben.
- Héhééé, Maisy minden rendben?- hallottam Louis aggódó hangját mögülem, aki megfogva karomat, azt nyakába tette így biztosítva két lábon maradásomat.
- Alexa…- annyit mondtam halkan, csak ennyit tudtam.
- Valaki kerítse elő Harry-t… - mondta a levegőbe utasítóan miközben éreztem, hogy a talaj lassan megindul alattunk egy csendesebb hely keresése érdekében. –… azonnal!- tette hozzá.
Mintha egy teraszra érkeztünk volna, hisz mikor az ajtón kiléptünk megcsapott az igen hűvös szellő. Homályosak voltak a gondolataim, nem voltam semmiben sem biztos… nem teljesen tudtam mi történik körülöttem.
- Minden rendben lesz!- simította meg a karomat Lou és engem leültetett egy kinti kanapéra miközben ő leguggolt elém és próbált lélekben ott tartan. – mi történt?- kérdezte óvatosan érdeklődve. Úgy tűnt segíteni akar, tudni akart valamit… a semminél valamivel többet minden bizonnyal.
- Alexa balesetet szenvedett!- mondtam halkan kissé visszatérve a jelenbe és megráztam magam előtt a telefont, ami hozta eme hírt számomra.
- Mi?- hallottam meg mély hangját és éreztem, ahogy egyre közeledik felém. Igenis.. ezt érezni lehet.
- Scott hívott… kórházban van. – emésztettem a híreket és a telefonomat pörgettem kezemben miközben Ő zakóját vállamra terítette.
- Nyugi!- mondta és leült mellém, majd átkarolva engem magához húzott és úgy kezdte a karomat simogatni. – szerintem most… - kezdett bele mondatába, de úgy hiszem szavak nélkül megértették egymást, hiszen Louis két lábra állt majd megsimítva karomat távolodni kezdett tőlünk.
- Köszönöm!- mondtam halkan.
- Mi történt… mit tudsz?- kérdezte és próbált magával szembe fordítani, én meg csak engedelmeskedtem, ámbár már lassacskán kezdtem visszanyerni teljes egészében magamat.
- Semmit. – ráztam meg a fejemet. – Scott hívott és ennyi…- avattam be abba, amit már eddig is tudott. – hazamegyek… most. – jutott eszembe egy teljesen kézenfekvő ötlet, ami rögtön más színbe helyezte a dolgokat.
- Mit szólnál, ha előbb próbálnánk megtudni valamit?- kérdezte és ökleim szorításából lassan kifejtette a telefont, amin a legutóbbi hívást tárcsázta is.
- Én nem tudok beszélni…- ráztam a fejemet.
- Majd én. – bólintott határozottan és mellkasára vont. – Scott ugye? Harry vagyok… igen az… Persze… Értem. Okés. – a beszélgetésüket igen hamar elrendezték és habár ilyen közel voltam hozzá nem hallottam belőle semmit a fülemben zakatoló vér még jelen pillanatban zúgolódott egy kissé.
- Alexa rendbe jön…- mondta megkönnyebbülten. – Scott és a többiek azt üzenik, hogy nem szükséges visszarepülnöd most azonnal. Jó kezekben van…- avatott be engem a beszélgetésük tartalmába.
- Az engem nem érdekel…- kaptam erőre. – én bizony a lehető leghamarabb visszamegyek Londonba!- erősödtem meg annyira hogy kibújva karjaiból két lábra állva szembe fordultam vele.
- Szerintem először próbálj lehiggadni… - kérte és felállt velem szembe.
- Minden bizonnyal ez egy szuper ötlet…- bólogattam neki. – úgy hiszem, ha Louis, Niall vagy bárki a közeli barátaid közül ezer kilométerekkel arrébb kórházban feküdne valószínűleg te is nyugodt lennél. Ez logikus. – tettem hozzá cinikusan úgy hiszem kissé elpattant bennem valami.
- Nyugi!- próbálta megsimítani a karomat érezte, hogy kezdek ideges lenni… azt hiszem most fogtam fel valójában a dolgokat.
- Még ilyen hasznos tanácsokat…- néztem vele farkasszemet és az ideg egyre jobban kezdte átvenni a hatalmat felettem.
- Hívom a légitársaságokat…- jelentette ki tekintetét nem elfordítva enyémtől.
- Helyes. - bólintottam és örültem, hogy ezt a kört elég hamar megnyertem.
-… azért hogy repüljünk!- tette hozzá mire a győzedelmi érzésem el is szállt rögtön.
- Úgy érted… mi? Te? – mutatóujjammal a mellkasára böktem – és én?- tettem ugyanezt magammal is.
- Pontosan. – bólintott határozottan.
- Szó sem lehet róla… - ráztam a fejemet. – eszedbe ne jusson.
- Már késő…

- Könyörgöm… valaki értesse már meg vele, hogy nem jöhet velem. – járkáltam a közös nappalinkban ahol Liam és Louis a monitorokra és telefonokra tapadva próbált utolérni bármilyen légitársaságot, ami még a hajnalban indít járatot haza.
- Veszett ügy… - pillantott felém Liam majd az arcát kezeibe temető Göndör felé fordult.
- Hát pedig ne legyen az… - kontráztam rá Felé irányítva mondatomat. – neked vannak kötelezettségeid… hahó, Tokióban vagy valamiért. – említettem meg neki a tényt, amire szerintem már ő is rájött. Kezdtem kicsit hisztérikussá válni… a nyelvem kicsit csípőssé formálódott és nem túl sokat gondolkozok, mielőtt beszélek.
- Megnyugodnál már végre?- nézett felém kissé fáradt szemeivel, hangja a szokásosnál is mélyebb volt. – nem foglak egyedül hagyni… - mondta visszautasítást nem ismerően.
- Én viszont nem engedem, hogy itt hagyd a többieket. – vágtam rá kapásból. – esélytelennek tartom ezt a lehetőséget.
- Pedig én már döntöttem. – mondta határozottan.
- Ahogy én is…- kontráztam.
- Teljesen mindegy bármit is csináltok… ugyanis minden hajnali járatot töröltek a vihar miatt. – nézett felénk Louis letéve telefonját és gépét maga mellé.
- Milyen vihar miatt?- kérdeztem ingerülten és mintha csak egy filmben lennénk a sötét éjszakát ekkor egy hatalmas mennydörgés övezte villámcsapás világította be.
- Azt hiszem ez a vihar…- mutatott válla mögött hátra közönyösen a Göndör.
- Ha megbocsájtanátok… - próbáltam még éppen nem ott elveszíteni a fejemet ezért elnézésüket kérve célirányosan indultam vissza a szobánkba ott is a fürdőbe. – okés…- támaszkodtam a mosdókagyló márvány berakásának miközben mereven figyeltem tükörképemet. Nem volt túl biztató egy látvány. – megoldjuk… - beszéltem az elém táruló képhez. – valahogy sikerülni fog… Mindenekelőtt le kell nyugodnod… és okosan kell a dolgokat áttekintened. – beszéltem továbbra is magamhoz. Ez volt mindig is az utolsó próbálkozásom azelőtt, mielőtt elveszteném teljesen a fejemet. Magamnak kell maradnom és nem szabad elvesznem. Ezt nem engedhetem. – Alexa rendben van… jó kezekben van… fel fog épülni…- ismételgettem az este folyamán úgy milliárdszor elhangzott mondatokat. - féltem. – mondtam ezt már szinte remegő ajkakkal. – megkeresem azt a sofőrt és kinyírom…- szorítottam ökölbe az ujjaimat. Nem sokan érthetik, hogy ez az egész miért is váltott ki belőlem ilyen heves reakciót… megmagyarázni én is nehezen tudom, talán nem is lehet. Nekem Alexa A barátnőm.. a nagybetűs legjobb barátnőm. Még édesanyám elvesztésének évében ismerkedtünk meg… átélt velem mindent, de tényleg mindent. Volt kihez ragaszkodnom, amikor már nem tudtam volna senkihez. Ő volt, aki folyamatosan ott volt mellettem és kitartott, míg mások esetleg nem… és most valami baja történt, kórházban van. Hát hogy ne érintene mélyen ez?
- Csatlakozhatok?- hallottam meg hangját mögülem.
- Tudsz gödröt ásni?- kérdeztem kicsit nyugodtabban talán.
- Próbálkozhatok vele…- lépett igazán közel hozzám. Mellkasa hátamnak feszült kezei pedig az enyémekre helyeződtek. – ki kellene kapcsolnod egy kicsit!- mondta és ujjai szép lassan kezeimen felvezetve elértek a nyakamig. – egy fürdő jót tenne!- súgta és éreztem, ahogy ujjai megtalálják a hátamnál ruhám cipzárját és azt szépen lassan gyengéden húzzák végig hátamon. – mit szól hozzá?- kérdezte mire én szememet becsukva oldalra hajlítottam fejemet ugyanis éreztem, ahogy ujjai puha érintése ismét a nyakamhoz ért. – Hmmm? – búgta fülembe.
- Velem tartana?- kérdeztem enyhén kábultan.
- Szeretné?- kérdezte.
- Szeretném. – válaszoltam és eme kijelentésem volt ahhoz a kulcs, hogy végleg megszabaduljak ruhámtól.

- Csak óvatosan!- nyújtotta felém kezét, ezzel segítve, hogy belépjek a forró fürdőt rejtő kádba.
- Ahogy mondja. – bólintottam kedvesen, majd ahogy miután ős is beszállt mellém, lassan merültünk el a habok tengerébe.
A kád két végében helyezkedtünk el, egy szót sem szólva egymáshoz. A csend ismét teret nyert, de szükséges is volt ez… a szavak nélküli világ. Tekintetünk viszont nem engedte el a másikét, egybeolvadtak azok mélyen.
Nem szólva egy árva szót sem nyújtotta felém víz alatt kezét, majd ujjaimat önkéntesen ujjaiba helyezve engedtem, hogy lassan óvatosan mellkasára vonjon. Szíve csak úgy dübörgött mellkasában, mintha ki akarna szakadni onnan abban a pillanatban számomra mégis ez a hang olyan nyugtató volt, olyan kellemes.
- Nem fogod engedni, hogy veled, menjek…- mondta miközben mutatóujjával végigkövette alakom formáját, amíg elért.
- Nem… - erősítettem meg kijelentését miközben ujjammal a bőrén díszelgő tetkók körvonalát rajzolgattam újra és újra.
- Haragszok ezért rád… - jelentette ki mély hangján, melyben érezhető volt, hogy azért ez igen messze volt a haragtól.
- Haragudj…- mosolyodtam el halványan szememet becsukva. – ha eljönnél, akkor én haragudnék magamra. meg valójában rád is.
- Logikus. – értett egyet, majd halkan felnevetett. – egy igazán bonyolult ember vagy… - állapította meg kedvesen.
- Egy bonyolult fejtörő.
- Szeretek megfejteni dolgokat…
- Remélem, van sok időd. – mondtam.
- Miért?
- Mert ha engem szeretnél megfejteni ahhoz rengetegre, lesz szükséged…

Kora reggelre a vihar már csak az utcán hagyott nagy tócsákkal figyelmeztette az embereket arra, hogy ő bizony itt járt. Kellemes őszi nap volt ez ettől függetlenül még a nap is kisütött, így napszemüvegbe burkolózva pakolhattuk a kocsiba a cuccaimat. Vagyis pakolhatták, mert volt, aki segített ebben nekem…
-          Majd hívlak!- mondtam neki és arcához közel hajolva egy gyengéd csókot leheltem ajkaira.
- Közönség is van, hékás!- szólaltak meg azon nyomban a többiek, akik eddig valójában nem is voltak itt.
- Hoztam neked egy kis útravalót…- nyomott a kezembe Niall egy szatyor… élelmet.
- Szerintem nem éheztetik az embereket a járaton!- jegyezte meg Zayn piszkálódva.
- Fő az elővigyázatosság…- mondtam ki teljesen véletlenül egyszerre Niall-lel mire mindenki kacagásba tört ki.
- Csókold meg helyettem is az anyaföldet!- mondta Louis kétségbeesett fejjel, mintha ők nem jönnének vissza 4 napon belül amúgy.
- Idióta!- rázta meg göndör fürtjeit Harry és szeméről feltolta hajába a szemüvegét.
- Jobbulást Alexának!- ölelt meg Liam, ő volt az egyetlen ember, aki valami igazán értelmeset tett hozzá a beszélgetéshez.
- Átadom…- szorosan viszonoztam ölelését.
- Azt hiszem, neked menned kell…- szólalt meg Harry hangjában nem igazán volt meg az a nagyon nagy egyetértés.
- Ühüm… - ismertem be azért mégiscsak egy kicsit szomorúan és mélyen a szemébe néztem. – eszedbe ne jusson utánam jönni! Kérlek. – erősítettem meg benne kérésemet ma már sokadjára.
- Ha elindulna, akkor majd kikötözzük az ágyához…- ajánlotta fel Louis az ötletet mire mindketten furán néztünk rá. – okés… okés… - hátrált meg maga elé tartott kezekkel. – értem én Maisy hogy ez a te reszortod… - jelentette ki mire a szemeim konkrétan majdnem kiestek helyéről.
- Idióta. – jelen esetben már az én számat hagyta el ez a jelző, de hát, ha megérdemelte…
- Kisasszony indulnunk kell!- jelent meg mellettem a sofőr, aki már nyitotta is az ajtót számomra.
- Okés. – bólintottam.
- Néhány nap múlva akkor találkozunk. – fordultam utoljára feléjük és fél kezemmel még egyszer átöleltem a Göndört.
- Én azért nem bánnám annyira. – súgta a fülembe miközben átkarolt.
- Mit?- kérdeztem halkan.
- Azt a kikötözést… - mondta mire szem forgatva, fejet rázva, bazsalyogva szálltam be az autóba azon töprengve, hogy vajon valóságos-e ennek az embernek a létezése vagy csak ébren álmodok.

Ha az út idefele is közel harminc óra volt, visszafele sem rövidült meg, sajnos. Pedig elég erősen reménykedtem benne, hogy így lesz. A filmek nem kötöttek le, a társaság felé nem igazán nyitottam egyedül vagy csak az álomvilág érdekelt vagy az ablakon túl elterülő fehér felhők sokasága.
- Hamarosan leszállunk! Hozhatok előtte esetleg még valamit Önnek?- érintette meg kedvesen a vállamat egy stewardess.
- Nem köszönöm!- utasítottam el ajánlatát majd a leszállás hírének köszönhetően éreztem, hogy mintha egy kis izgulás kezdene elterjedni testemben.
Így is lett… fél órán belül már London legnagyobb és legzsúfoltabb repülőterére gurult be gépünk. Cuccainkat könnyedén megszerezhettük és indulhattunk arra amerre éppen akartunk, ezúttal már a biztos talajon.
- Minimum egy kimonóra számítottam… minimum…- szólított meg hátulról egy ismerős hang, Scott mire én mintha vezényszóra tettem volna engedtem el vállamról a táskámat majd fordultam vele szembe.
- Szia!- öleltem meg automatikusan és vállába fúrva arcomat tettem fel neki legfontosabb kérdésemet: - ugye jól van?
- Jól. – simította meg hátamat. – jobban, mint volt. – biztatott majd elengedve végigmért engem. – amúgy meg egy gésára számítottam vagy valami… - tette hozzá témát váltva, mindig érezte ennek szükségességét és jelen esetben nagyon is jól érezte.
- A kimonót a táskámba rejtettem!- kacsintottam rá.
- Szeretném én látni rajtad…- nézett csábítóan felém.
- Szeressed… - hagytam rá és táskáimért nyúltam, mire ő elvette azokat tőlem.
- Szóval igaz?- kérdezte miközben a parkoló felé tartottunk.
- Az hogy a fiúk olyan rendesek hogy viszik a lányok nehéz csomagját? Igen igaz. A példa is jól mutatja…- bólogattam habár tudtam, hogy nem erre gondolt.
- Te és az a Göndör? – kérdezte komolyabbra fordítva a szót.
- Úgy tűnik… - és ez volt az első alkalom, hogy egy „külsős” ismerős ember számára is megerősíthettem a hírt ugyanis eddig, akik tudtak az állítólagos „mi” dologról azok a tényleg közvetlen ismerősök voltak. Alexa és a fiúk… na meg a nagy team.
- Nem fura ez neked?- kérdezte szörnyülködve.
- Micsoda, te?- néztem rá és nyitottam kocsijának ajtaját.
- Hogy egy ennyivel fiatalabbal vagy… 10-20 évet versz rá?- húzta fel szemöldökét kötekedve. – melletted igazán óvodás a férfi nem? –folytatta.
- A krapeknek van neve. Harry. És csak 5 évvel fiatalabb…. És mielőtt ennyire féltenél engem, nem mintha rád tartozna, de elég érett a korához képest…- húztam széles mosolyra ajkaimat.
- Miket tudhat, amit mi nem? Hmmm. – gondolkozott mikor én már beszálltam az anyósülésre ő meg kint állt még mellettem.
- Ha te azt tudnád…- hintettem el egy apró infómorzsát.
- Avass be mester!- támaszkodott neki az ajtónak.
- Újabb idióta…- fejemet rázva húztam magamra a kocsi ajtaját.

- A 214es szobában van… a második emeleten. – mondta mikor beléptünk a liftbe ezzel engem utasítva arra, hogy a 2. emelet gombját nyomjam majd.
- Okés…- mondtam és éreztem, hogy egyre kényelmetlenebbül érzem magam az épületben. Elég volt belőle pár pillanat hogy itt legyek, de a kórház falai már az őrület határára tudnak kergetni.
- Itt is vagyunk…- mutatott az éppen kinyíló fém ajtóra és mutatva maga előtt az utat terelt engem.
A kórtermek előtt székek, kanapék végig a folyosón… rögtön kiszúrtam hol feküdhet ő, hiszen ismerős arcok lepték el azt a helyet.
- Odanézzenek, a világjáró! Konisua!- hajlott meg előttem Pete. – beszélni még nyelvünket magácska?- kérdezte.
- Úgy gondolom igen. – értettem egyet és öleltem meg őt, mire mindenki, aki itt volt körénk gyűlt. – hogy van?- fordultam az ablak felé mire azt hittem, hogy hirtelen képzelődök a látottak miatt.
- Ő mit keres itt? – hagyta el számat a kérdés.
- Alexának szüksége volt vérre… - mondta Pete.
- Ő hívta a mentőket is. – tette hozzá Scott.
- És erről mikor gondoltatok szólni?- néztem egy kicsikét talán dühösen rájuk.
- Most.?! – kérdezték sunnyogva majd a szobából épp ekkor lépett ki egy nővérke.
- Jó napot!- léptem oda hozzá a fiúk gyűrűjétől eltávolodva. – látogatható a beteg?- kérdeztem.
- Egy kis időre igen… de ne terhelje őket meg túlságosan!- mondta és ezzel el is tűnt mire én a kilincsért nyúltam….
- Értettem!- válaszoltam igazából már magamnak.
- Biztos vagy benne?- kérdezte Scott mögülem.
- Muszáj lesz annak lennem…

2013. március 8., péntek

24. rész


Sziasztok!
 Itt is lenne a kövi rész! Remélem tetszeni fog :D Várom a véleményeteket és mielőtt jó olvasást kívánnék azelőtt szeretném mind a 32 feliratkozónak a.. feliratkozását! Hihetetlen jól esik és az is persze hogy egyre nagyobb a részek látogatottsága... talán tetszik nektek? Hmm? Ezt majd mondjátok meg nekem komi formjában... addig is jó olvasást Nektek! Puszi Dorka
PS.: BOLDOG NŐNAPOT MINDEN EGYES OLVASÓMNAK! <3 

Az hogy az éjjel nem aludtam körülbelül semmit az csak igazán segített azon tevékenységemben, hogy az egész napot átaludjam… szó szerint. Az érdekes hajnal, majd az annál érdekesebb, sőt eseménydúsabb reggelre is emlékszek, de valahogy a feljutottunk a lakosztályba én az Ő hátán voltam dolognál megszakadt a dolog. Ezen kívül még egy pillanat dereng arról, hogy talán felébredtem, de nem vagyok ebben már biztos. Lehet, hogy csak gondolataim próbálnak játszani velem, de úgy hiszem, hogy tisztán éreztem, hogy egyszer Ő puha ajkaival lehelt csókot homlokomra így elköszönve tőlem… ilyet, édes dolgot csak nem lehet álmodni, vagy mégis? Olyan valóságos volt.
Talán aludtam volna még többet, talán nem ez sosem tudhatom meg, de hogy a nappaliból beszűrődő hangokra ébredtem ez már biztos. Nagyot nyújtózkodva, majd kiszállva az ágyból magamra kaptam a pizsamámat (nem volt rajtam semmi… csak fehérnemű, de hogy a szaunában felvett köpeny hogy került le rólam az elég nagy rejtély. Álmos voltam, okés?) amit kedves barátnőm pakolt be… a kedves igen szélsőséges pakolási módszert használt ugyanis volt benne mondjuk azt, hogy igen vad ruházat illetve volt mellette elég aranyos, kis gyerekes ruházat. Mint például ez a Barbies pizsama, amit nem tudom, hogy kerített elő a szekrényem aljáról.. jobb kérdés: mi szándéka is volt ennek elpakolásával? Rá kell hagyni… bolond igazából, szóval…
Így felcsurizva hajamat másztam ki a nappaliba a fiúk igen nagy meglepetésére.
- Még élek!- integettem nekik mosolyogva, habár még az álmosság benne volt hangomban.
- Jó reggelt!- köszönt Liammel együtt Niall is, hiszen csak ők voltak ott valójában amúgy.
- Este, nem?- húztam össze a szemöldökömet.
- De cuuuuuuuki!- látott meg az éppen szobájából kilépő Louis engem. Kezdtem kételkedni abban, hogy ő a legidősebb mindegyikőjük közül. – Hazzanak öltöztél fel így?- kérdezte tőlem mosolyogva miközben csatlakozva hozzájuk beültem melléjük a kanapéra.
- Ezt értenem kellene?- néztem rá furán és elfogadtam a pohár kávét, amit Niall felém nyújtott. – köszi!- tátogtam feléje.
- Harry kedvenc mesehőse Barbie volt. – mondta Louis teljes komolysággal még a szeme sem rebbent meg vicce közben.
- Jó… szerintem még álmodok. – dörzsöltem meg a szememet már nevetésem közben.
- Ha már álomról van szó…- jegyezte meg és az a szobánk felé bökött fejével.
- Drága Harry… az öltözködés melyik fázisnál akadtál le már megint?- tette fel Liam a kérdést mire én is az ajtó felé fordultam ahol megláttam Harryt egy szál pólóban. Csak abban.
- Ooookés. – reagáltam le és fordultam vissza a fiúkhoz és éreztem, hogy pirulok el… a fenéket. Vörösödtem. Ezt így hirtelen nem tudtam feldolgozni… meztelen. Nem csak előttem, hanem mindenki előtt. Ez most így hirtelen sok volt. Talán mégiscsak álmodok… perverz álom. Habár…
Ettől viszont a gondolataim kezdtek el szárnyalni és éreztem, hogy arcom gondolataim perdüléséhez viszonyítva változik a vörösebbnél is vörösebbre. Talán pillanatokon belül még lángolni is elkezdek legalábbis én így éreztem. Félek.
- Maisy… nem fogsz megfulladni?- hallottam Niall aggódó hangját a túloldalról és csak ekkor vettem észre, hogy a közel fél liter latte-t fél perc alatt szerettem volna magamba tuszkolni ezzel előidézve a megfulladás jelenségét. Még jó hogy szólt… addig nem is kezdtem el fulladozni, de utána.
- Minden a legnagyobb rendben!- tartottam magam elé a kezemet és magamhoz rántottam egy párnát és szorosan mellkasomhoz szorítottam.
- Minden?- hallottam mély hangját továbbra is az ellenkező irányból.
- Minden. – bólintottam határozottan, habár inkább magamat akartam meggyőzni ennek valóságáról nem is a srácokat.
- Maisy?- jelent meg Zayn is köreinkben. Még valaki? Úgy látszik ez az este is csak ilyen szuper lehet.
- Harry pucérkodik… ismét. – vágta rá Louis jót szórakozva és bájos mosolyt villantott felém.
- Csak szimplán jól érzem magam. – hallottam közeledő hangját mire bennem az ütő egyre hevesebben kezdett dobolni. Nem mertem felé nézni, egyszerűen nem ment. – talán valakit zavar?- kérdezte és szinte éreztem hátamon tekintetét illetve szinte láttam magam előtt sunyi mosolyát mellyel leplezte jókedvét. Okés nem kell nekem válaszolnom… nem, nem kell. – hmmm?- kérdezte továbbra is célozva engem. Így hirtelen mindenki előtt úgy hittem megsemmisülök, olyan kontraszt volt bennem és környezetemben hogy majdnem robbantam. Persze mindez, ha lehet mondani kicsit pozitív értelemben történt.
- Fúúúj… Undorító. – váltott át hisztissé Louis, úgy látszik, a ma esti műsor megvan… a pucér, a bolond, a nézők meg én.
- Irigy. – vágta oda nemes egyszerűséggel a fürtös és tudtam, hogy éppen a kandallónak dűlt neki mellkasa előtt összefont karjaival, éppen közel majdnem velem szemben, direkt, azért hogyha bármerre is próbálnám mozdítani fejemet ő biztosan a látókörömbe, kerüljön.
- Szájhős. – kapta vissza Louis-tól a megérdemelt reakciót.
- Ez kezd érdekes lenni…- nevetett fel Zayn és kényelmesen elhelyezkedett a szabad fotelben.
- Felettébb…- dünnyögtem orrom alatt majd mintha nem is én magam lennék, nem is tudtam mit csinálok, éppen de a kezemből a párnát automatikusan szuper gyorsan vágtam felé. – ha megtennéd…- fűztem hozzá kérvényemet kedvesen.
- Zavar?- kérdezte. Nagyon elemében volt a Fürtös, de nem válaszoltam inkább csak Louis vigyorgó arcát szuggeráltam, aki viszont közben engem szuggerált. Mindenki megőrült ma?- kérdeztem valamit. – erősítette meg kérdését és továbbra is mintha nem tűnt volna fel neki, hogy rajtunk kívül mások is vannak itt.
- Szavakat nem talál rá mennyire. – tolmácsolt nekem szemező partnerem.
- Zavar. – fordultam hirtelen feléje csakis szemébe nézve, így próbálva elkerülni lelkem azonnali apokalipszisát. Valójában lehet, hogy ezzel már elkéstem. – nagyon zavar. – ismételten meg határozottabban.
- Ha tudnál jobban hazudni…- mondta önelégülten és lehajolt a párnáért, amit csak a lábához sikerült dobnom. Így viszont láttam a megfeszülő lábizmait, megfeszülő alsó részeit… segítség kérlek.
- Srácok szóval akkor este egy szülinapi buli ahova mind hivatalosak vagytok…- jött be hangosan magyarázva az asszisztensük, aki a gondjukat viseli a fiúknak, így magára vonva mindenki figyelmét. Kivétel az Övét ugyanis habár én a lányt figyeltem tudtam, hogy arcomat vizsgálja. Biztos voltam benne.
- Akarjam tudni, hogy itt meg mi történt?- kérdezte meglátva Harryt egy párnával maga előtt.
- Elveszítette a nadrágját. – vágta rá Zayn kedvesen.
- Ühüm. – bólogatott a Göndör bazsalyogva, de Louisból már kitört a röhögés.
- Bocsánat… nem bírom. – állt fel és kivonult a szobájába. – elnézést. – mentegetőzött szinte már fuldokolva. Na de akkor Én mit mondjak?
- A lényeg hogy este nyolcra legyetek akkor kész… meglepetés vendégek vagytok. - ismertette a csaj továbbra is a terveket.
- Beata ugye… ő az a lány?- állt fel Niall megközelítve a lányt.
- Igen. Szóval nyolckor itt ebben a nappaliban… lehetőleg ruhában. - tette hozzá mosolyogva.
- Megnézem, mit tehetek ez ügyben. – felelt Harry.
- Gondoltam biztosra megyek…- mondta a lány majd őt követve Niall és hozzájuk csatlakozva Liam és Zayn is itt hagytak minket.
- Ez…- körülbelül ennyire voltam képes és még talán ez is igazán összetett volt.
- Vicces volt. – mondta önfeledten majd láttam, hogy felém indul meg.
- Oda. – mutattam a velem szembeni kanapéra, ami jó egy méterre volt tőlem.
- Értettem. – kuncogott magában és gondolom emésztette felettébb sokatmondó arckifejezésemet. – minden rendben?- kérdezte összehúzott szemöldökkel beletúrva göndör tincseibe.
- Várj csak!- kaptam magam elé rögtön a kezemet és hirtelen előrehajolva szuper gyorsasággal az üveg dohányzóasztal felé nyúltam megragadva annak szélét - Most már igen…- folytattam és kettőnk közé húztam azt… csak a biztonság esetére. – most már igen. Ismételtem hátradőlve.
- Okés. – szemöldöke továbbra is fura ívben rakoncátlankodott homlokán miközben szemeivel csakúgy, mint szájával mosolygott. Nagyon mosolygott. – ez meg azért, mert…- kérdezte az asztalra bökve és térdére könyökölve hajolt kicsit felém, de így is bőven volt közöttünk távolság. Bőven elég.. Szerencsére.
Zöld szemei huncutul csillogtak hisz birtokában volt kérdésének válaszának is, de úgy hiszem ki akarta élvezni a helyzetet… tőlem akarta hallani.
- Feng shui!- vágtam rá és hangomat meghallva magam sem hittem, hogy ezt kimondtam. Egy különös erő volt az, ami egyre jobban és jobban nyomott bele a kanapéba, szemeimet is nehezen tudtam úgy nyitva tartani, hogy el ne kalandozzak szabadon hagyott lábain… menthetetlenül csapdában éreztem magamat.
- A szemembe nézve is el tudod ezt mondani?- kérdezte önelégült éllel hangjában és ekkor kellett észrevennem, hogy végig bámultam őt. – na?- incselkedett velem.
- Fejezd be… - ráztam a fejemet és arcom elé kaptam egy díszpárnát eltakarva magam elől őt így. Mint egy képzett óvodás, úgy sikerült viselkednem.
- Mit?- ártatlannak hangzott kérdése, pedig korántsem volt az.
- Ne akard, hogy kimondjam!- párnába beszélve most az én hangom hallatszódott dünnyögésnek.
- Pedig akarom…- hangja túlontúl közeli tűnt már ekkor.
- Nem. – tiltakoztam.
- Dede… - ekkor már szinte éreztem, hogy itt van mellettem. Édes illatát belélegezve éreztem, ahogy egyre jobban kezdek elgyengülni… a párna kezemből egyszerűen hullott ki.
- Nem. – határozottságom ezúttal már olvadozni kezdett.
- Szeretnék mutatni neked valamit…- egy kilógó hajtincsemet söpört fülem mögé és úgy suttogta nekem ezen szavakat halkan.
- Igen…- csúszott ki a számon túlontúl veszélyesen és éreztem, ahogy ajkamba egyre erősebben harapok miközben a keze már combomon volt.
- Nem erre gondoltam…- nevetett fel megsemmisültségemen mikor tekintetünk találkozott. – most valami másról lenne szó…- puszilta meg arcomat és kezei közé fogta az enyémeket így felsegítve az ágyról, majd elindult a szoba felé maga után húzva engem. – fel a fejjel. – dudorászta magában jókedvűen enyhe célzás nélkül… mert ezt véletlenül sem nekem mondta… véletlenül sem tudta teljesen jól hogy a tekintetem merre is ragadt le… Á dehogy.

- Kinyithatom már?- kérdeztem és kezdtem kényelmetlenül érezni magam attól, hogy percek óta sötétségben vagyok ugyanis be kellett csuknom a szememet… bármikor is egy résnyire ki mertem nyitni leskelődés céljából ő mintha megérezte volna megállt és szembe fordult velem ,,Nem csalunk” jelszóval.
- Ki!- mondta és éreztem, hogy ekkor léptünk ki a szabadba hisz a könnyű őszi szellő érintette kezemet. – ez… ez… woaaahhh!- szememet ekkor már nyitva tartva fedeztem fel mosolyogva az elém táruló látványt. Az épület tetején voltunk ahonnan a meseszépnél is varázslatosabb kép tárult elénk a városról. Sötét volt és a világítás, mint apró szentjánosbogarak fényesítették be a várost. – káprázatos!- sétáltam könnyedén a korlát felé.
- Örülök, hogy tetszik!- mondta halkan követve engem majd mikor a korláthoz érve annak dőltem hátulról átölelve zárt karjai közé.
Nem szóltunk egy szót sem, de nem is kellett. Olyan nyugodt volt minden, egyszerűen csak a némaság varázsába burkolózva hagytuk magunkat vinni az árral.
- Miért keresett meg téged?- kérdeztem tőle hangom lágy volt éreztem, hogy ezt meg kell beszélnünk, végre lépni kell ebben a témában előrefele és nem csak hátra.
- Mert egy olyan személyt keresett, akiben megbízol!- felelte és tette mindezt olyan büszkén, mármint nem a pökhendi büszkén, hanem a kedves büszkén. Jólesett neki hogy ezt mondhatta, jóérzéssel telítette el őt, érződött hangján.
- A megfelelő embert találta meg…- vallottam be halkan és éreztem, ahogy fogása kissé szorosabb lesz.
- Szeretne találkozni veled…
- Mi van, ha én nem akarok? – kérdeztem vissza, de választ nem vártam hisz nem is lett volna. Erre megfelelő válasz nincs. – mi van, ha nem akarok megint olyan állapotba kerülni? Mi van, ha boldog vagyok azzal, amim van, és nem akarok semmi újítást az egészbe?- csak úgy jöttek belőlem a kérdések.
- Boldog vagy?- kérdezte kiragadva beszédemből egy részletet.
- Az. – bólintottam és ez már mosolyt csalt az arcomra. – úgy hiszem az! – erősítettem meg kijelentésemet. – te mit gondolsz erről? Helyes dolog lenne találkozni?- tettem fel a kérdést számára.
- Ezt nem nekem kell eldöntenem, ez mind rajtad múlik. – felelte.
- De én kíváncsi vagyok a véleményedre… Őszintén.
- Nem akarlak befolyásolni… de szerintem adnod kellene neki egy esélyt. Egy találkozó… ha nem bírod, eljössz. Nem kell megszólalnod, sem ha nem akarsz… - nem szokott egyszerre ennyi mindent mondani, de most hirtelen nagyon szaporán hagyták el száját a szavak.
- Talán…- mondtam ki valahogy, ahogy így közelemben éreztem most még ez a kényes téma is könnyebbé vált, sosem lesz könnyű és kedves, de itt ebben a pillanatban tűrhetőbb volt. – megpróbálom majd csak a fejemben ráborítani az asztalt…- mondtam ki és éreztem, hogy megrökönyödik, mögöttem majd felkuncog.
- Micsoda? – kérdezte szórakozottan. – bolond vagy…- állapította meg.
- Szerinted viccből jártam dili dokihoz? – fordultam vele szembe.
- Egy bolond a barátnőm segítség!- vágott ijedt arcot gúnyolódva rajtam. Kellemesek a beszélgetések vele, nem?
- Elég bolond hogy itt legyen…- babráltam nyakláncát és végig mellkasával szemeztem.
- Elég bolond hogy velem legyen. – alakította át mondatomat és ekkor ő vette ujjai közé az én nyakláncomat. – nicsak, nicsak!- húzta ki pólóm alól a szürke láncot melyen ott volt az ő gyűrűje... amit nekem adott.
- Tetszik?- nyúltam én is ahhoz így ujjaink összeértek.
- Ühüm..- bólintott.
- Kaptam valakitől. – sejtelmeskedtem egy kicsikét.
- Na, ne mondd… és kitől?- kérdezte kíváncsian, csillogó szemeivel.
- A barátomtól. – mondtam és ott abban a pillanatban közel sem éreztem magam 24 évesnek… viselkedésem max a tizenötöt érhette.
- szerencsés fiú…- mondta erre.
- A szerencsés az a lány…- néztem mélyen a szemébe majd karjaiba fontam magamat és úgy éreztem sosem akarom elengedni.

Távolról néztem őket beleolvadva a sokaságba hisz így nem tűntem fel senkinek és amúgy is ez pontosan így volt tökéletes. Ők éppen az ünnepelt felé közeledtek csendben, minden feltűnés nélkül…. így volt megbeszélve. A szülők és a legjobb barátnők szervezték be Beátának ezt a kis nagy meglepetést 16. születésnapjára és eddig minden a legnagyobb rendben volt. A lány a barátaival táncolt a fiúk meg lassan lépkedtek felé, amikor is Harry megkocogtatta a vállát.
- Szia! Nem tudnád megmondani ki az ünnepelt?- tette fel ártatlanul a kérdését mire a lány hátrafordult és gyanítom sokkot kapott.
- Meglepetés!- ordította egyszerre mindenki csakhogy egyértelmű legyen a dolog. A lány arca meglepettségről olyan gyorsan váltott át mérhetetlen örömbe hogy az hihetetlen, talán fel sem fogta, hogy mi történik vele. Talán élete legszebb napja lehetett ez.
Harry tekintete engem még a tömegen keresztül is megtalált, hihetetlen. Kedvesen rámosolyodtam majd bólintottam és fejemmel bólintottam, hogy a pult felé veszem az irányt… ott biztos megtalál majd.
Rendelve egy koktél azt kavargatva hallgattam a zenét és figyeltem a hatalmas ünneplésre összegyűlt tömeget. Hát az én 16. szülinapom nem egészen ilyen volt, de azért jól esett látni, hogy másnak egy este mekkora álma teljesülhetett így látva a fiúkat ilyen közelről.
- Kisasszony a telefonja!- szólalt meg a pultos a rezgő készülékre mutatva.
- Elbóbiskoltam. – ráztam meg a fejemet és a készüléket a kezembe vettem, figyelve képernyőjét. Angliából hívtak… ezt mutatta ki a kijelző. Scott képe villant fel a képernyőn, baráti társaságunk legnagyobb szájú lovagja. Örültem váratlan hívásának, habár meg kell vallanom fura volt, mert csak úgy annyira nem szokott hívogatni. – hello!- köszöntem bele mosolyogva.
- Maisy? – kérdezett bele.
- Én lennék…- mosolyodtam el és megfogva poharamat, a készüléket a vállam és a fülem közé szorítva indultam egy nyugodtabb helyre.
- Hol vagy? – csapott bele így a közepébe hangja kissé zaklatott volt, de talán csak képzelődtem a túl hangos zene miatt.
- Hozzád képest feltételezem egy teljesen különböző kontinensen. – mondtam kínosan felnevetve. - miért?- kérdeztem.
- A fenébe…- ezt viszont már észrevehetően idegesen mondta, amivel engem kíváncsiságra ébresztett.
- Scott minden rendben?- kérdeztem. – történt valami? – és valahogy hangja idegességéből rám is ragadt.
- Alexa kórházban van… - mondta mire éreztem, hogy kiesik kezemből poharam és millió darabra törik. – balesetet szenvedett…

2013. március 2., szombat

23. rész


Sziasztok! Íme a kövi rész. Remélem tetszik. Jó olvasást. Dorka voltam. Pusziiii <3 

- Sarokba szorítottál…- mértem fel a terepemet, amikor a jó pár perces mérkőzésünk után a ring szélébe szorultam.
- Nagyon helyesen állapítottad meg!- bólintott önelégülten majd egyre közelebb és közelebb lépett hozzám.
- Ajánlok egy alkut!- villant fel a fejemben egy csodálatos ötlet… nem hagyom egykönnyen, hogy legyőzzenek.
- Te???- nevetett fel mély hangján, igazán élvezte a szituációt. – alkut?- nézett rám hunyorogva és két kezével megfogva körülöttem a ring köteleit végképp bezárt oda… a karjai közé. – nem gondolod azt, hogy ez a te helyzetedben egy kicsit… nem helyénvaló?- kérdezte mélyen a szemembe nézve mosolygós szempárjával.
- Dehogynem helyénvaló…- bólintottam határozottan, már amennyire ez lehetséges volt ebben a helyzetben. Testünk már szinte összesimult, egymásra hangolódva vettük és fújtuk ki a levegőt… zihálva. Utóbbinak oka nem feltétlen mondanám, hogy ez a kis szaladgálás volt, de talán az is segíthetett benne.
- Merthogy? – kérdezte most már véglegesen közel, nyakamhoz hajolva, a szavakat szinte nyakamra suttogva.
- Csak…- szorítottam le szememet és próbáltam az ítélőképességemet a fejemben tartani és nem elengedni máshova, például testem egyes másik részeire. – kérlek!- ajkaim remegve mondták ki ezt az utolsó szót.
- Mennyire szépen kéred? – kérdezte és éreztem érintését egészen a combomtól, egészen felsőtestemig.
- Könyörgök!- nyögtem ki neki megsemmisülten… legalábbis ő ezt gondolhatta.
- Rendben!- adta be a derekát és szinte felszabadulva éreztem magam, ahogy egy lépést hátrált. Felszabadulva ugyanis elértem azt, amit akartam. – most már kinyithatod a szemed!- jegyezte meg huncutul majd lassan kinyitva a szememet láttam, hogy kezd megszabadulni kesztyűitől. – miből is áll ez az alku?- lépett mégis egy kicsit közelebb az érdeklődés céljából.
- Egy kézfogásból… kezdetben. – bólintottam győztes mosolyommal majd kezeimről lebontva földre dobtam a kesztyűimet.
- Így?- kérdezte és felém nyújtotta hatalmas nagy tenyerét, amibe én belehelyezve sajátomat szinte elvesztem benne.
- Pontosan. – bólintottam majd egy határozott mozdulattal közelebb húztam magamhoz kézfogásunk által. – nehogy azt hidd, hogy engedlek győzni…- összehúzott szememmel elszántságomat próbáltam átadni neki.
- Mégis miről beszél kisasszony?- tettette meglepődését.
- Majd meglátja…- válaszoltam kérdésére, majd okosan egy jól irányított mozdulattal kibillentettem egyensúlyából és hagytam, hogy zuhanjon a földre… velem együtt.
- Te csaltál!- nevetett fel halkan mire észhez kapott a történtek után.
- Meglehet…- vontam vállat majd hasára ülve figyeltem, ahogy szó szerint földig tiportam. – de nem fektettünk le biztos szabályokat… szóval!- fordítottam feléje arcomat és diadalittasan pislogtam felé.
- Ezért még megfizetsz!- próbált fenyegetni sejtelmes hangján.
- Ühüm. – bólintottam úgy mint aki elhisz bármit is amit mond.
- De a bosszú igen nagy lesz…- folytatta és éreztem, ahogy kezei felém indulnak.
- Csakugyan?- kérdeztem vissza.
- Csakugyan… ugyanis én jobban szeretek…- ragadta meg oldalamat és magára rántott. – felül lenni!- suttogta majd ezzel végképp földre tiport. Ezennel az állás egy-eggyé alakult.
- Szándékoztál te egyáltalán valamit mondani nekem?- kérdeztem tőle, mellette kiterülve a plafont bámulva.
- Nem. – válaszolt röviden és tömören, tudta miről beszélek, hisz hogyne tudta volna.
- Miért?- kérdeztem.
- Mert neked kellene beszélned vele… személyesen. – mondta.
- A dolog ami nem fog bekövetkezni… - forgatva szemeimet tettem kezem fejem alá.
- Miért?- kérdezte.
- Nem tudunk lebonyolítani egy értelmes, civilizált beszélgetést… Ezért. – válaszoltam és lehunytam szemeimet gondolkodás közben. Sokkal nyugodtabb volt így a helyzet.
- Próbálkoztál már?- kedvesen kérdezte ezt tőlem.
- Nem… és őszintén? Nem is akarok. Hagyjon békén engem… és mindenki mást, akit szeretek. – mondtam és kijelentésemre elmosolyodtam ugyanis érintését éreztem testemen.
- Mindenki mást, akit szeretsz? Hmmm. – ragadta meg a lényeget az egészből. – mekkora ez a listád úgy pontosan?- érdeklődött mosolygós hangon. A téma már ismételten másfelé szárnyalt, ami esetben kicsit sem megbánható dolog.
- Hááát… gondolkoztam el. – ott van a portás bácsi a színházban, a zöldséges a sarki boltban, a gondnok a házban… Rengetegen vannak. – vallottam be szörnyülködve és továbbra is csukott szemmel élveztem a pihenést és azt, hogy kicsit elkezdtem húzni az agyát.
- Érdekes… - emésztette az információt. Ezt kedvelem az egészben, hogy olyan könnyedén váltunk stílust, olyan könnyedén tudunk beszélni önfeledten és egymást szórakoztatva ezzel.
- Lehet, hogy kihagytam valakit… - csaptam homlokomra majd ezzel együtt szemeimet is kinyitottam, ekkor észrevehettem, hogy ő már egy ideje ott ül mellettem.
- Csakugyan?- hajolt felém fülig érő szájjal. Göndör tincsei most nem hullhattak arcába ugyanis hátra voltak fogva egy pánttal… a látvány felettébb kedves volt.
- A kínai…- nyögtem ki gyorsan élvezve tekintetét. – nem is értem, hogy hagyhattam ki. – ráztam a fejemet.
- A kínai?- húzta fel szemöldökét, a szemkontaktust el nem veszítve.
- A kínai. – bólintottam nyugtázva válaszomat és továbbra is álltam tekintetét. – el nem tudod képzelni milyen örömöt, tud nekem okozni. – meséltem neki.
- Csakugyan? – kérdezte gyanakodva.
- Ha meglátom, egyszerűen mintha egy másik világba lépnék… egy sokkal szebb világba. – áradoztam spontán.
- Érdekes. – bólintott ajkait összehúzva.
- Ha a számba veszem pedig… - és ajkamat megharapva figyeltem arcát felettem. Ez így jött ki… kezdetben beszélni egy dologról, majd váltani egy másikra mindezt igen okosan téve.
- A szádba? – mély hangja szinte bizsergést sugárzott felém, édes lehelete pedig kezdett elkábítani lassacskán.
- Pontosan… életem legszebb pillanatait tudja okozni. – folytattam mesémet, amit már magam sem tudtam követni.
- Csak remélni tudom, hogy a kínai kajába vagy ennyire szerelmes. – dörmögte nevetve.
- Ki beszélt neked itt kajáról?- lepődtem meg teljesen szemeim nagyra tágulta, hangom pedig rendesen hozta azt, amit kellett neki. Az értetlenséget.
- Őrült. – mondta a szemembe nemes egyszerűséggel.
- Mondod te… - néztem rá furán meglepődve. – vicces. – forgattam a szememet és már láttam az arcán, hogy csak magam alatt vágom a fát… nem baj az.
- Érik a bosszú… - hintette el a kis információt nekem, majd felpattanva felém nyújtotta kezét.
- Én innen ugyan nem kelek fel…- ráztam a fejemet fekve. Kényelmes volt én meg fáradtam voltam… most már igen rám jött ez az érzés, szóval tökéletes döntésnek tűnt az egész.
- Gondolod te…- nézett rám fenyegetően majd lehajolva mintha pehelykönnyű párnát emelne kezébe kapott.
- Tegyen le. – ragaszkodtam előző helyemhez.
- Nem. – mondta és lassan sétálva, óvatosan kibújva a kötelek között elhagyta a ringet.
- Tegyen le. – hajtogattam.
- Nem. – kitartott egyszerű válasza mellett. – bűnhődni fog…- mondta kaján mosollyal arcán, miközben egy pillanatra sem állt meg.
- Minden rendben?- hallottam meg az egyik edző hangját, akivel én is beszéltem még korábban.
- El akar rabolni…- válaszoltam neki a göndörre mutatva.
- Beütötte a fejét… ne foglalkozzanak vele. – mondta az utóbbi teljes természetességgel. --- elintézem én. – mondta kedvesen otthagyva ezzel a termet.
- Elintézed?- kérdeztem tőle.
- El hát…- kacsintott és úgy gondoltam, hogy ezúttal visszavisz a szobába, de valahova igen másfelé orientálódtunk. – a pokol tüzén fog égni a kisasszony… - mondta egyszerűen majd kinyitva maga előtt egy ajtót a szálloda eddig ismeretlen területére érkeztünk.
- Majd csak maga után!- reagáltam rá és széjjelnézve láttam, hogy ismét valami csodahelyen vagyunk… a wellness részleg egy másik része lehet. Minden olyan letisztult és természetes. Egy árva lelket sem véltem felfedezni.
- Jó reggelt!- köszönt egy hölgy. Tévedtem. Mégis van más is itt.
- Jó reggelt!- köszönt a fuvarozóm. – szeretnénk egy kabint!- folytatta.
- Jó reggelt!- lebegtettem meg kezemet a nő felé.
- Menjenek nyugodtan… a 69-es szabad!- mondta a nő, ő pedig elvéve a kulcsot újra mozgásba lendült.
- A 69-es…- suttogtam a mellkasa felé fordulva.
- Ezek a véletlenek…- jegyezte meg kuncogva.

- Itt nem elégni fogok… - ráztam a fejemet mikor megláttam, hogy hova is hozott… szauna. – itt izzadni fogok... a teljes olvadásig. – mondtam a teljesen egyértelműt.
- Jót fog tenni… - mondta és megállt az ajtó előtt.
- Tudod, hogy ide nem ruhába kell bemenni… - mondtam neki mikor ugye még minden rajtunk volt.
- Ezen könnyen segíthetünk. – bólintott bazsalyogva.
- Ha leteszel, akkor biztosan is. – osztottam meg vele ötletemet, de ez annyira őt nem érdekelte. Mintha meg sem hallott volna egyszerűen belépett az üvegajtón úgy mindenestől majd ránk zárta azt és szépen két lábra eresztett engem.
- A ruháink. – mondtam rögtön szemébe nézve.
- A ruháink. – ismételte el ugyanazt, amit én is mondtam.
- Azoktól kint kellett volna megszabadulni. – mondtam és éreztem, ahogy egyre kezd melegedni a helyiség, miközben rajtam még annyi minden van.
- Újítások… - mondta okosan, majd jobb kezével értem nyúlt és megragadva derekamat magához rántott. – szeretem őket!- mondta és óvatosan lassacskán kezdte felhúzni a pólómat oldalt, ahogy én is tettem vele.
Fel sem tűnt mit is csináltam, teljesen elvesztem már megint. Valahogy a hatalmába kerített már megint egy érzés, az érzés, ami akkor jön elő, ha a közelemben van. A titokzatos varázslat.
- Mit csinálunk?- kérdeztem tőle mikor szemeinket nem takarták már el ruháink.
- Követjük az utasítások… - mondta és gyengéden végighúzta kézfejét oldalamon és hiába égette bőrömet érintése, hiába bent már igen meleg volt engem mégis kirázott a hideg, libabőrös lettem, mert ezt nem tudom elkerülni. Vele nem.
- Semmi ruha?- kérdeztem mikor gyengéden a falnak nyomott és mélyen a szemébe nézhettem. Szemei, mint a legdrágább ékkő csillogtak, elégedett és boldog volt.
- Semmi. – rázta a fejét ártatlanul majd megragadva nyakamat ajkaim közé csókolt és egy hevesebb, szenvedélyesebb fokozatra kapcsolt az eddigi cselekedeteihez képest. Nem engedett el, nem is kellett. Minden egyes érintésével, mellyel testemet ajándékozta csak egyre jobban fokozta bennem a vágyat. Iránta. Ezt érezhette ő is… ahogy végighúzta kezét jobb combomon és belemarkolt fenekembe a lábam rögtön az övé köré csavarodott. Kezeim izmos hátába kapaszkodva tartották őt a közelembe… nem akartam soha elengedni őt. Soha.

- Hello Harry… - hallottam meg Louis hangját ennek köszönhetően a Göndör válláról felemeltem egy pillanatra a fejemet. -… és Maisy. – bólintott mosolygósan. – már majdnem a rendőrséget küldtük rád drága Harry. – rázta a fejét letörölhetetlen vigyorával.
- Azt hiszem itt hagytam a telefonomat. – mondta a Göndör nyugodtan.
- Azt hiszed?- kérdezte Louis meglepődve. – jól hiszed…- nyugtázta a helyes választ miközben én egy hatalmasat ásítottam Harry hátán feküdve. Igen ismét Ő cipelt engem… csak ez esetben már én kértem. Úgy hiszem a dolgozók biztosra vehetik, hogy képtelen vagyok a saját két lábon való közlekedésre… az esetek nagy részében alig láthattak úgy.
- Valaki itt nagyon álmosnak tűnik…- jegyezte meg a közben felbukkanó szőkeség.
- Ez az edzés olyan kemény volt…- ráztam a fejem visszahajtva azt a fürtös szélés vállára miközben szemeimet újra lehunytam, csak egy kicsikét.
- Az edzés…- jegyezte meg Louis kétkedve.
- Ahogy mondom. – motyogtam halkan.
- Azt hiszem ezt a csimpánzt le kell fektetnem… vagy különben a hátamon alszik el. – jegyezte meg a fuvarozóm a többieknek.
- Szép csimpánz?- kérdeztem már-már félig alva.
- Nagyon szép…- biztosított róla és valahol ennél a résznél volt az, hogy elvesztettem a fonalat és mély álomba zuhantam… szükségem volt már egy kis álomvilágra.