XII. rész - Therapy

Sziasztok! Hoztam nektek a meglepetés erejével egy hétfői friss részt! Jó olvasást! Puszi Dorka

Therapy

Give me therapy. 

I'm a walking travesty 

But I'm smiling at everything.

Therapy... 

You were never a friend to me 

And you can keep all your misery.

- Ez a valami mivel fog lejönni? – egy vizes ronggyal dörzsölgettem a gipszemet legalább tíz perce, de lassan lehet, hogy már meglesz az húsz perce is.

- Alkoholos filc? Akkor nem. – rázta a fejét és szedte össze cuccait lassacskán, úgy tűnt indulásra kész volt.

- Segítsen. – léptem ki a fürdőből és feléje nyomtam gipszemet, amit inkább lassan már legszívesebben letörtem volna kezemről csakhogy ez az írás eltűnjön róla. – kérem. – a legkedvesebbik formámat próbáltam előszedni, ha egyáltalán van olyanom.

- Miért olyan fontos ez? – érdeklődött, úgy tűnik, mielőtt segít, egy kicsit játszadozik az idegszálaimmal.

- Csak. Vájja ki nekem, törje le… mindegy. Segítsen eltűntetni. – lebegtettem előtte a fehér alkaromat egyre kétségbeesetten.

- Nem kell olyan drasztikusnak lenni… - nevette el magát halkan, majd a következő pillanatban nyakából óvatosan kioldotta kendőjét és fehér kézfejemre csavarta azt.

- Egy rózsaszín kendő? – ahogy kezemre néztem olyan volt mintha a törésnél is rosszabb sújtotta volna kezemet, mintha valamiféle rózsaszín gusztustalan fertőzés kezdett volna terjedni az ujjaimnál kezdődve.

- Visszavehetem. – szívózott velem és a kendő végéhez nyúlt mintha éppen kész lenne lefejteni azt rólam.

- Nem. – dugtam kezemet a hátam mögé. – köszönöm… - bólintottam s miután kabátját felvette felém nyújtotta kezét.

- Szövetségesek? – mintha meg akarta volna pecsételni a ki nem mondott dolgot.

- Mi? – forgattam a szememet és inkább feléje se néztem, a nem tudom, miről beszél dolog barátságosnak tűnt.

- Nem kell a butaságot tettetned Khara… - és gipszes kezemre fogott rá, majd szabad mutatóujjával arcomért nyúlt és maga felé fordította. -… ígérd, meg hogy rendesen fogsz viselkedni. – kérte kedvesen.

- Ez most olyan mintha az óvodában hagyna itt… vagy valami megőrzőben. – felnevetve dobtam hátra fejemet.

- Halljam. – határozottabban mondta ki ezúttal.

- Nem fogok rosszul viselkedni. – mondtam ki kijelentésének egy kicsit sarkított változatát, ami így ezúttal már sokkal tágabb jelentéssel bírt.

- A délutánod még egyelőre szabad… holnap pedig már be kell kapcsolódnod a hely világába. Reggel, s délután is lesznek kezelések… - vázolta fel a dolgokat.

- Elektromos székbe fognak ültetni? – vigyorodtam el.

- Nem vicces. – rázta a fejét, de azért elmosolyodott. – minden nap be fogok jönni… hisz én vagyok az orvosod. – el is engedte a kezemet és a kilincsért is nyúlt közben.

- Most akkor doktor néninek kell hívnom? – életem beszélgetőpartnerévé nőtte ki magát felnőtt körökből, komolyan hihetetlen ez a nő, még a végén csodálni fogom.

- Hívj Allie-nek. – sosem hallottam még a keresztnevét és ez így olyan fura volt.

- Allie? – muszáj volt visszakérdeznem.

- Ez a nevem. – ez mondjuk elég logikus volt. – ez pedig a tiéd… - s mielőtt kiléphetett volna kezembe nyomta az iPodomat úgy mindenestől, töltővel együtt. Úgy látszik valójában nagyon is fel volt már itt ő készülve.

- Köszönöm. – ahogy a készüléket foghattam a kezemben egyfajta kellemes, meleg érzés kezdett szétáradni a testemben. Az egész itt tartózkodásom, egyfajta frusztrációt pakolt rám, folyamatos agykattogást, de ezt, ahogy így megkaptam… valahogy könnyebb lett.

- Köszönöm. – hajtottam le a fejemet és kilépve a folyosóra kissé megpillanthattam valakit.

- Úgy látszik nem is maradsz sokáig egyedül… nézd csak látogatód van. – Miss Lewis, akarom mondani Allie kedvesen simította meg édesanyám karját.

- A látogatási idő lejárt… nem fogadok látogatókat. – egy szempillantás alatt varázsoltam magam vissza a szobámba és zártam magamra az ajtót, azzal sem törődve, hogy való igaz ezt kintről is ki tudják nyitni, nem érdekelt, nem akartam édesanyámmal se találkozni, se beszélgetni, de még egy levegőt sem szívni.

- Khara… - kopogást hallottam az ajtó túloldaláról, sőt a kopogást nem csak hallottam, hanem éreztem is ugyanis úttorlaszként én magam is ott ültem az ajtó tövében.

Nem engedtem a hangokat az elmémbe férkőzni, nem érdekelt, hogy az ajtó túl oldalán bárki is beszélni szeretne velem, fülembe bedugva kedvenc barátomat felvettem annak a hangerejét majd ujjaimmal dobolva lábszáramon karoltam át azt és feledkeztem meg mindarról, ami miatt itt vagyok… ami még vár rám.

Nem vagyok benne biztos, hogy én magam vonszoltam el testemet az ágyamig, de mikor már a nap lenyugodott és a falon lévő óra is nyolc órát mutatott akkor igen bizony már az ágyamban keltem. S hogy elaludtam-e? Én inkább bóbiskolásnak mondanám… kikapcsoltam mindenemet, ilyen egyszerű. Az igazat megvallva arra keltem, hogy a zene elhallgatott a fülemben (délután óta teljesen lemerült a készülék), no meg arra hogy valaki jár a szobában.

- Vacsoraidő. – egy sötét bőrű ápolónő tudatta velem ezt az információt mire kikaptam a fülemből a dugaszt.

- Nem vagyok éhes, köszönöm. – nyújtózkodtam kissé majd illedelmesen visszautasítottam ajánlatát.

- Enned viszont kell… nem hiszem, hogy szeretnéd, hogy én etesselek meg. – kacsintott rám és egy pillanatra kedves tekintetéből olyasmit is ki tudtam olvasni, hogyha kellene, akkor, mint egy kacsát is képes lenne megtömni.

- Nem? – kínosan kérdeztem vissza és a tálca melyen a vacsorám volt valahogy rögtön hívogatóbbnak tűnt.

- Néhányan kint vacsoráznak a közösségi helyen… ha gondolod, megmutatom, hol vannak. – mutatott ujjával az ajtó felé bökött.

- Nem szükséges… - abszolút esélytelen a dolog.

- Ezeket most a vacsora után kell bevenned. – egy kis dobozkában nyújtott felém néhány bogyót, különböző színekben, különböző méretekben.

- Gondolom ezek nem cukorkák? – húztam el a számat és a tálcára borítva a doboz tartalmát számoltam meg a pirulákat.

- Csak segítenek pihenni… - felém nyújtotta az eddig az éjjeli szekrényemen pihent poharamat.

- És meg is mérgeznek közben? – voltak kérdések, amik nem akarnak bennem maradni, na, ez is egy volt közülük.

- Orvosi utasítás, be kell venned Khara. – fonta össze a kezét mellkasán. – a pihenésedet és a nyugodtságodat szolgálják.

- Én nyugodt vagyok, nagyon nyugodt. – bizonygattam és a barátságtalan színű pirulákról azon nyomban eldöntöttem, hogy nem veszem be őket.

- Azért remeg a kezed… - húzta össze a szemeit vékony csíkra, s ahogy kimondta ezt a mondatot kezemre pillantva tényleg láthattam, hogy ujjaim nem képesek megmaradni egy helyen… apró, nagyon apró kis remegések, amik jellemzik őket.

- Mi lesz, ha nem veszem be? – muszáj volt megpróbálkoznom ezzel a lehetőséggel.

- Vagy én segítek bevenni őket… - ismételten a kacsatömő kép jutott eszembe. -… vagy megkapod őket injekció formájában. – s ezt kimondva egy hatalmas, gigantikus tű képe jelent meg a szemem előtt, ami egyetlen egy megmozdulásával átdöfi a kezemet. Mind a kettőt. Egyszerre.

- Hmmmm… de finomak. – majdnem megfulladtam úgy tömtem be a számba az összes bogyót, még azt is, ami oly barátságtalan volt.

- Ha iszol könnyebb… - s számhoz emelve a poharat tényleg könnyítettem a piruláknak a gyomromig vezető útján.

S ezek után jött el az az állapot, hogy már semmi sem zavart, ébren voltam még nem aludtam, de automatikusan kezdtem el, mint egy jó kisgyerek enni, mindent elfogyasztottam a tányéromról, s mire végeztem addigra, pedig mint Csipkerózsika egy sajátos alteregója hullottam a párnáim közé.

Hajnalban ébredhettem, hisz még igazán sötét volt a szobában, mondjuk valószínűleg ezt az összehúzott függönyök is elősegítették, de nem számít. Óvatosan leszállva az ágyamról sétáltam az ablakig ahol kikukucskálva tényleg beigazolódott gyanúm, hogy hajnal van, a nap éppen akkor kelt fel.

Néhány pillanatig csak néztem az erdőt melyre a szobám ablaka kilátást engedett, s engedtem, hogy arcomat a nap első sugarai megmelengessék. Napsütéses napra számíthatunk, ennek fel kellene dobnia az embert… minden bizonnyal az én ajkaimra is mosolyt csalna, ha éppen nem bezárva lennék egy hatalmas nagy ketrecbe ahonnan a szabadulási esélyem egyenlő a nullával. Így hát mielőtt túlságosan is belefeledkeztem volna ebbe, szépséges látványba, megpördültem tengelyem körül s az ellenkező irányba elindulva a fürdőt vettem célul, a reggeli zuhany az jó tevékenységnek tűnt.

- Jó reggelt Miss Clayton. – mikor benyitott hozzám pontban 9 órakor valaki én abban a pillanatban éppen az ágyam közepén ültem és doboltam ujjaimmal a térdemen… kívülről úgy tűnt mintha jógáztam volna vagy mi, de valójában ez az előző pillanatban elhallgattatott dobszóló folytatása volt ez, amit játszottam. Miss Lewis azaz Allie mondta, hogy minden nap 9kor számíthatok úgynevezett vizitre. No mivel addig a pillanatig nem igen akartam kimozdulni a szobámból (nem is hiszem, hogy engedték volna) ezért inkább próbáltam megtalálni a legkényelmesebb helyet az egész szobában… ezért is ültem már az elmúlt órákban, a fotelben, a kanapén, annak karfáján, a földön, az ágyban… sőt még az íróasztal tetejét is kipróbáltam… s a végső következtetésem a következő volt: minden iszonyatosan kényelmetlen volt.

- Jó reggelt. – egy harmincas éveit éppen csak köszöntő férfinak köszöntem vissza.

- Hogy érzi magát? – ezt a kérdést úgy, ahogy van, betiltanám.

- Csodásan… azon gondolkoztam, hogy talán beköltözök ebbe a szobába úgy életem végéig. Olyan fantasztikus ez a hely. – rántottam vállat vidáman.

- Úgy gondolja?- kérdezett vissza.

- Persze… kezdjük ezzel a falszínnel… sárga? Kedvenc színem. Totálisan illik a diliház jelleghez. – kacsintottam feléje.

- Na és hogy van a keze? – érdeklődött, nem is foglalkozva csodálatosan összetett mondatommal.

- Változatlan. – lebegtettem meg előtte a továbbra is rózsaszínkötéses kezemet.

- Hamarosan kezdődik a foglalkozás… elkísérem magát. – állt meg az ágyam mellé és úgy tűnt, hogy ő ugyan addig a pillanatig, míg én meg nem mozdulok, ő se igazán tágít onnan.

- Maga lesz a gardedámom? – csúsztattam papucsba a lábam s menet közben még a hajamat is felfogtam, úgy a mai nap legalább már hatodjára.

- Meglehet… - húzta be mögöttem az ajtót, s ahogy őt követtem láthattam, hogy ezen a helyen valójában van élet… logikus hisz nem halottakat kezelnek vagy ilyesmi, de úgy tényleg… van élet. Az emberek – akiket én betegeknek állapítanék meg – szabadon járnak kelnek a folyosón, s egyikőjük arcán sem láttam semmiféle negatív kifejezést… olyanok voltak mintha boldogok lennék. Biztos túl sok gyógyszer jutott nekik. – gondoltam magamban.

Abban a pillanatban, hogy egy ismerős folyosóra érkeztünk, s annak az ismerős folyosónak a végén mozgolódást láttam valahogy magam körül megfordulva indultam is volna vissza a helyemre. Biztos voltam benne hogy a folyosó végén Harryt láttam egy emberkével beszélgetni… megkapta ő is a gardedámját úgy látszik.

- Azt hiszem, most nem érek rá. – valami okosat próbáltam mondani hátha ez meghatja ezt az embert.

- Dehogynem ér rá Miss Clayton. – ő volt az egyetlen, aki már vagy hatodjára így hívott, se nem Khara, se nem kisasszony, hanem csakis Miss Clayton.

- Jön hozzám Miss Lewis… Dr. Lewis… éppen most fog érkezni. – csuklómon nem volt óra (nem mintha a gipszre ráfért volna) de mégis úgy kocogtattam azt mintha az óralappal érintkezett volna az ujjam.

- Ő majd jön… délután. – nézett rám furán, mintha készült volna arra, hogy ellenkezni fogok.

- Nem mehetek oda be. – ráztam a fejemet s közben fél szemmel már azt figyeltem, hogy az alakok a folyosó túl oldaláról egyenesen felénk veszik az irányt.

- Na és miért nem? – úgy ahogy van elfordultam, hogy még véletlenül se lássanak meg szemből az érkező emberek.

- Allergiás vagyok… - ennél jobb kifogást nem is találhattam volna ki. Talán a nő a bölcsességfogam még szebb lett volna. Buta Khara.

- Na és mire, ha szabad kérdeznem? – ez az ember sem hagyta abba.

-… az emberekre. – fordultam vissza feléje s ekkor következett be az a pillanat, amit oly nagyon el akartam kerülni. Ő meglátott engem… én megláttam Őt.

Egy pillanat erejéig gyanítom minden szervem leállt, se a szívem nem vert, se a tüdőm nem emelkedett, de abban is biztos vagyok, hogy a vér is megállt az ereimben és ott helyben megfagyott. Ráadásul minden olyan volt mintha a mellettünk lévő emberek egy perc igen kevés töredékéig is mozdulatlanokká váltak volna.

Meglepve nézett engem, s biztosan mondhatom, hogy szemét is megdörzsölte… nem hitt nekik. Megvallva az őszintét én se nagyon hittem nekik először, de nekem ezzel már lassan két napja kell megbirkóznom… ő meg ennek a harcnak kezdhet neki most.

- Jó reggelt. – köszönt a nővér, aki Őt kísérte. Azt hiszem elharaptam a nyelvemet, fémes ízt éreztem a számban. Talán ha leharapnám az egészet, akkor megfelelő megoldást találnék a problémáimra.

- Jó reggelt. – az én kísérőm is megszólalt… csak mi nem.

Göndör fürtjeibe beletúrva, próbálta normalizálni arcára kiült gondolatait. Egyértelműen meglepett volt.

- Egy-kettő, egy kettő… titeket már várnak. – a nőcike szólalt meg ismételten.

- Csúcs. – motyorásztam az orrom alatt és a kissé kellemetlenné váló szemkontaktusból elkapva tekintetemet indultam meg előre.

- A másik irányba. – az őrző, védőm nyúlt utánam.

- Tudtam… - fordultam vissza és konkrétan Harrynek sikerült ütköznöm.

Szemeim mellkasának magaslatába pihentek, de muszáj volt felemelnem fejemet, hogy lássam szemeit. Ajkai szólásra nyíltak, de én cselekedtem.

- Psssszt! – mutattam saját ajkaimon kérésemet majd kikerülve előle követtem az utat mutató embert.

Utunk alatt végig abban reménykedtem, hogy ez lesz egy kis tíz perces kis meeting, amikor hálát adunk az égnek, hogy a nap keleten kelt és nyugaton fog majd nyugodni utána pedig mindenkit hagynak menni a saját útjára. Minél közelebb értünk a teremhez annál jobban kételkedtem a saját teóriámban.

- Jó reggelt az újonnan érkezőknek. – s meg is érkeztünk.

Ez a terem hasonló volt, mint ahol foglalkozásunk eredetileg volt, csak itt nem puffok voltak, hanem 5 db kétszemélyes kanapé… ergo tízen voltunk egy csoportban. Én voltam a kilencedik, Ő a tízedik.

- Ühüm. – bólintottam és ténylegesen gondolkoztam azon, hogy leharapom a nyelvemet, a belső ajkamat már ripityára rágtam ez biztos.

- Gyertek nyugodtan… - invitált minket közelebb a nő, aki a foglalkozást fogja tartani.

Első gondolatom az volt, hogy majd mielőtt bármi is történne, kiugrok az ablakon. Ebben két dolog akadályozott meg. A sokadik emeleten voltunk… és az ablakok nem voltak nyithatóak, ezt innen állapítottam meg.

- A történelem megismétli önmagát. – magamban motyorásztam továbbra is és lábaim nem igazán akartak közelebb vinni a csoporthoz.

- Khara… gyere csak. – a nő felém indult úgy gondolta, hogyha a hegy nem Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez.

- Repülök. – tértem ki előle és Harry elől is majd lehuppantam az egyik kanapéra.

- Ne nagyon kényelmesedjetek el, ugyanis párokba lesztek osztva. – mondta a nő és rögtön kényelmetlenül kezdtem érezni magamat.

- Én vele szeretnék lenni. – azt se tudom merre nyújtottam a kezemet, de egy biztos nem a velem egyidejűleg érkező ember felé.

- Értékelem Khara a lelkesedésedet… - mosolyodott el. -… de ezt majd a szerencse dönti el. – s felém nyújtott egy dobozt. – ebben a dobozban egytől ötig vannak számok, és a-tól e-ig pedig betűk. Az egyes az a, kettes a b… s így tovább. Nézzük, kinek mit tartogat a jövője. – összeszorítva a szemeimet nyúltam a dobozba és húztam ki a papírdarabkámat. Konkrétan meg sem bírtam nézni, s a szememet se igazán akartam kinyitni. Csak a hangok alapján következtethettem arra, hogy lassacskán mindenki elfoglalja a helyét… a párjával együtt.

- Khara… nálad mi van? – kérdezte a nő, félve nyitottam ki a szememet s vele együtt a bal ujjaimat is, amiben szorongattam eddig a pillanatig azt a nyamvadt fecnit.

- Ez. – mutattam feléje, mire ő elmosolyodott.

- Hmm… úgy látszik, a göndör fürtös barátainkat összetereli a szerencse. – mi lett hirtelen ez a nő? Valami juhpásztor? – Khara foglalj helyet Harry mellett… - mutatott a velem szembeni kanapéra.

Muszáj volt felállnom, muszáj volt megmozdulnom, de innentől kezdve úgy gondoltam, hogy megszólalnom már közel sem annyira lesz muszáj. Szorosan a kanapé sarkába helyezkedtem el és még véletlenül sem engedtem annak az erőnek, amely azt akarta, hogy feléje pillantsak… viszont azt tudtam, hogy Ő engem néz. Éreztem.

- Mindannyiótoknak megvan az a múltja, amiért ide került… s egy közös mind a tíz történetben megtalálható. A düh. Arra kérnélek titeket, hogy egy kis bemutatkozást követően a partnereitekkel együtt gondolkozzatok el, hogy mik azok a módszerek, amikkel ezt az érzést a leghatásosabban tudjátok csillapítani. – a feladatot megkaptuk, s míg a körülöttünk lévő párok beszélgetésbe kezdtek mi hallgattunk… vagyis én biztos.. ő mintha belekezdett volna valamibe, de elhalkult a szava.

- Khara Clayton. – a nő már olyannyira szuggerált engem, oda sem kellett néznem rá így is éreztem, hogy inkább léptem valamit hogy örüljön. Kezemet nyújtottam Harry felé.

- Harry Styles. – s igen megfogta a bal kezemet az övéhez képest kis kezemre könnyedén csukta rá az övét. –bal kezes vagy? – gyanakvóan kérdezte.

- A másik betegszabit vett ki. – rántottam vállat.

- Szép kendő. – simította végig ujját a gipszemet díszítő selymen. – de nem a te színed… - rázta a fejét mire hirtelen rápillantottam.

- Mi? – kérdeztem tőle. – honnan tudnád, hogy mi az én színem? – néztem rá csodálkozva.

- Egyszerűen csak tudom. – gyengéden nyúlt a kendő végéhez és le akarta azt óvatosan fejteni a gipszemről, de azonnal kezére csaptam, ami kissé talán csattant is.

- Ne. – ráztam a fejemet és hátam mögé csaptam azonnal a kezemet. – feladatunk van. – kamuztam be a számomra legfeleslegesebb dolgot jelen pillanatban.

- Nem álmodtam. – ball ujjaimmal próbáltam nem szerencsétlenül megfogni a tollat, amivel írhatnék, de nem igazán sikerült. Ő viszont segített óvatosan elhelyezni ott azt.

Nem foglalkoztam feltevésével, mert ha megszólalok, biztosan leleplezem magam, inkább mivel rájöttem, hogy nem tudok írni csak firkálgatni kezdtem a papírra.

- Ugye Khara? Nem álmodtam? – a toll kicsúszott a kezemből, de ő utána nyúlt és visszaadta nekem, s elérte azt, hogy egymás szemébe nézzünk.

- De Harry… álmodtál. – s ahogy ezt kimondtam ajkára bizarr mosoly ült ki. Tudta, hogy neki van igaza.

A foglalkozás további néhány órája (az a gondolat hogy ezt az egészet 20 perc alatt lerendezzük már akkor veszett ügynek tűnt mikor beléptünk ide) úgy telt, ahogy azt a nő akarta. Nagy részben még ő beszélt, mondva az elején erre még neki is van alkalma, később úgyis mi alakítjuk majd dolgainkat. A kis kiadott feladatát pedig meg is beszéltük később… elhangzott a sport kb. majdnem minden ága, de volt, aki azt mondta, hogy ha süt vagy főz, akkor érzi jobban magát, valaki pedig csak egyszerűen annyit felelt „beállok a hideg zuhany alá, és akkor mindenkinek jó lesz”.

- Délután a mellettünk lévő erdőbe lemegyünk sétálni néhányan… ha gondoljátok, csatlakozzatok hozzánk… - az utolsó mondata volt a nőnek, amit hallottam mielőtt úgy, ahogy volt otthagytam a helyet. A gardedámom sehol ezért egyedül kellett visszatalálnom, ami azt hiszem olyan feladat volt, amivel meg tudtam birkózni.

Én voltam az első, aki elhagyta a termet, de éreztem, hogy nem az egyetlen. Lépéseket, kimért lépéseket hallottam magam mögött, de nem figyeltem hátra… a nélkül is tudtam, hogy ki az… más nem is lehetne.

- Héééé… - riadtam meg abban a pillanatban, amikor éreztem, hogy hirtelenjében megragadja, a csuklómat hátulról s ezzel beránt egy üres szobába. A zár kattant, ő meg az ajtó elé állt úttorlaszként.

- Mit akarsz? – fordultam feléje karba tett kezekkel.

- Az igazat… - kapta el egyik kezével a gipszes kezemet és oly ügyesen fejtette le hatalmas ujjaival a kendőt róla mintha valami bűvészmutatvány kiszabadulós részét mutatta volna be.

- Miről? – pislogtam feltekintve szemeibe.

- Erről… - húzta végig ujjait a feliratos gipszemen. -… mit kerestél a szobámban?

- Nem tudom, miről beszélsz. – ráztam a fejemet.

- Szép próbálkozás… de nem hihető. – teljesen az ajtónak dőlt háttal s így mindkét kezét szabaddá tette, s míg egyik kezével a gipszemet fogta másikkal az állam alá nyúlt… teljes mértékben azt akarta, hogy rá figyeljek.

- Pedig hidd el. – szúrós pillantásokat akartam feléje vetni, de nem volt oly könnyű, mint gondoltam. Arcára tekintve megint azt a sebzett ábrázat tekintett vissza rám, mint azon a múltkori éjszakán, s szemem elé beúszott a kép mellé hogy álmában mennyire is szenvedett habár ráncai az óta ki is simultak szemében az érzés ott maradt… látszódott rajta.

- Szóval? – próbálkozott még egyszer.

- Eltévedtem. – azt hogy ott jártam már biztosan nem fogom tudni lemosni magamról.

- Hazudsz. – suttogta e szót nekem mélyen, igen mélyen a szemembe nézve. – csak az igazat szeretném tudni… - hangja olyan lány volt, olyan varázslatosan kellemes. – kérlek.

- Megijedtem. – csúszott ki a számon a szó, amit igenis magamban akartam tartani.

- Mi? – lepődött meg, mintha nem értette volna meg a válaszomat.

- Megijedtem… megijesztettél Harry Styles. – magyaráztam neki kicsit erényesebb hangnemben.

- Komolyan? 

XI. rész - Untitled

Sziasztok! Amennyire tudtam siettem a következő résszel és lássatok csodát… íme itt a megérdemelt vasárnapi, következő rész is! Remélem tetszeni fog. Jó Olvasást! Puszi Dorka

Untitled

How could this happen to me 

I made my mistakes

I’ve got no where to run 

The night goes on 

As I’m fading away 

I’m sick of this life 

I just wanna scream 

How could this happen to me 

Úgy futottam vissza a terembe mintha tudtam volna, hogy követnek, s meglehet tényleg követtek, mert felkelthettem az ápolók figyelmét a trappolásommal előidézett zajjal, s bevágódásom a szobámba majd az ágyamba már igazán művészi jellegű volt. Magamra húztam a takarómat, mint egy kisgyerek, aki rosszat tett és vártam, hogy közeledjenek a rossz bácsik vagy nénik, akik majd meglátják, hogy én ugyan nem vagyok ébren, én alszok. Egy másik világban biztos.

Miután összepakoltam a dolgokat a szívem konkrétan, mint egy időzített bomba kezdett bennem kattogni, azt hittem ki fog törni bordáimon, s úgy véltem, hogyha nem a bordáimon áttörve, akkor legalább a torkomon keresztül fog kiugrani, meglátva a napvilágot (ami amúgy most a hold fénye, de egyre megy). Tényleg megijedtem. Az ijedtség után pedig jött az az abszurd érzésem hogy álmodok… biztos voltam benne, egyre biztosabb. Ez is volt annak az oka, hogy vissza kellett rohannom a biztonságot jelentő szobámba, hisz oda hátha nem fognak majd betörni a szörnyek, vagy bármiféle csuda lények melyeket az agyam egy-egy álom során kitalál magának.

Fel sem tudtam idézni valójában hogy mi volt az utolsó biztos élményem, ami a valósághoz köthető, abban sem voltam biztos, hogy milyen nap van egyáltalán. Kedd, szerda, csütörtök vagy esetleg péntek? Teljesen mindegy. Nem számított… csak fel akartam kelni ebből az egész kavalkádból, és tudni azt, hogy minden a legnagyobb rendben van, és hogy senki sem szórakozik velem. Ami történt az elmúlt időszakban pedig egy nagyon rossz vissza… fekete humor.

S néhány óra múlva tényleg felkeltem… nagyot nyújtózkodtam s miközben ezt tettem a takaró alatt meglepett az ágynemű fura illata, sőt az is hogy utcai ruhában feküdtem ágyamban. Óvatosan engedve a fényt szememhez érni húztam le magamról a takarómat s mikor a sárga plafon köszöntött vissza rám tudtam… ez mégis a valóság.

- Jó reggelt!- köszöntött egy hang, amire nem számítottam s ekkor akkorát ugrottam, hogy majdnem legurultam az ágyról, majdnem. – jól aludtál?

- Maga? – az ablak alatt ült a fotelben a nő, én pedig hátat fordítva neki szálltam le az ágyról ez esetben már önszántamból, és nem azért mert éppen valamiféle halálugrást próbálnék bemutatni.

- Csak meg akartam nézni hogy-hogy érzed magad. – mondta s fél szemmel láthattam őt miközben cuccaim felé vettem az irányt. Hirtelenjében még több cuccom lett bent, mint az esti felkeltem-és- körülnéztem esemény előtt.

Az este. Harry. Rögtön villámcsapásként értek ezek a beúszó gondolatok, s egy pillanatra meg is fagytam cselekedetem sorozatában. Miért érdekelt az, aminek nem kellene érdekelnie? Miért?

- Minden rendben? – szóval úgy látszik feltűnő volt a megrökönyödésem.

- Bezártak egy diliházba a világvégére. Ez ugye minden tini álma, nem? – fordultam végül feléje gúnyos mosollyal.

- Mit érzel Khara? – érdeklődött Miss Lewis.

- Magának nem az iskolába kellene lennie? – persze hogy tereltem a témát, amennyire lehetséges, s ezt a kártyát nem hagyhattam elveszni, ki kellett játszanom.

- Az iskolai állás az csak ennek az állásomnak a kiegészítése… valójában itt dolgozok. – s keresztbe téve a lábát dőlt hátra a fotelben… nagyon elkényelmesedett mintha hosszabb beszélgetésre készülne.

- Most már minden világos. – csettintettem.

- Mi minden?

- Jött álcázva az iskolához, hogy begyűjtsön engem, mint egy préda… totál világos. A zsákmány megszerezve, a munkának vége. – forgattam a szemeimet s meg is lepett az, hogy ily korán (mármint az ébredéstől számítva korán) ilyen jól forognak az agykerekeim.

- Félreértelmezed a dolgot… - rázta a fejét mosolyogva. Ez a nő sosem ideges, mindig olyan nyugodt s bármit mondok, úgy pereg, le róla mintha egy olajos testre öntenék egy pohár vizet, vagy kettőt.

- Persze. – nem hittem neki, de szerintem ilyenre nem is számított.

- Khara… engedned kell, hogy segítsünk. – állt fel és egyre közelebb sétált hozzám. – bármi, ami elhangzik, kettőnk között fog maradni.

- Mert a titoktartás kötelezi… - forgattam a szememet, láttam én már filmeket, beszéltem én már ilyen emberrel, s a duma mindig ugyanaz volt.

- Többek között… de nem ez a valódi ok. – tiltakozott s biztonságos távolságban megállt tőlem.

- Hahhhh… - kínosan nevettem fel és vetettem hátra a fejem.

- Hanem azt akarom, hogy bízz bennem… - hangja halkabb volt, mintha meg akart volna győzni igazáról. -… ezért leszek én a kezelőorvosod. – tárta elém a tényeket.

- Örültem a szerencsének. – bólintottam majd a kezembe összeszedett ruhákkal benyitottam a szobán belül egy másik helyiségbe, s csak remélni mertem, hogy az egy fürdőszoba lesz, mert ha nem akkor, mint rosszabbik eset egy takarító raktárban kell megvárnom, míg ez a nő elmegy innen. De szerencsémre teóriám beigazolódott és egy fürdőben találtam magam.

Úgy dobtam le magamról a cuccaimat mintha a világ összes mocskát hordoznák magukon, s a zuhanytálcába pedig úgy szökkentem be mintha majd az ott érkező vízcseppek megszabadítanának minden rossztól. Isteni érzés volt az, ahogy testemen végigfolynak a vízcseppek egyenesen a lefolyóba, ahol örökre eltűnnek. Viszont ahogy ott álltam a zuhanyrózsa alatt érezni kezdtem, hogy a zuhanyrózsa nem az egyedüli, amely ontja magából a cseppeket… annak langyos, édes cseppjei keveredni kezdtek a forró, sós cseppekkel melyek a szememből hullottak egyre sűrűbben és azok, ahogy végighúzódtak arcomon szinte égető nyomukat hagyták ott. Ismételten sírtam… csak nem tudom miért, továbbra sem értem mi történik velem.

Töröltem a szememet, hátha azzal elállítom a könnyek folyamát, de nem működött. A végén már majdnem azt éreztem, hogy kinyomom a szememet olyannyira erőlködtem… a kabin sarkába dűlve tartottam két lábon magamat, s mély levegőt véve próbáltam normális működésre ösztökélni minden szervemet.

A tükör előtt percekig figyeltem magamat, s hajamat közben úgy próbáltam kifésülni mintha a fésűnek bármi esélye is lenne a göndör fürtjeim ellen. Alig pár pillanat után a harcnak vége is szakadt, amikor is a fésűt hajam megfosztotta fogaitól… annyi lett neki.

S mikor mindennel végeztem fülemet az ajtóhoz lapítottam és próbáltam felmérni a terepet, itt van-e még a társaságom. Életjelet a túloldalról nem véltem felfedezni így hát óvatosan nyitottam meg az ajtót. Tévedtem… a nő semerre sem mozdult, csak időközben még valami étellel teli tálcát is szerzett, amit az ágyamra helyezett el.

- Hoztam neked reggelit. – mutatott a tálcára.

Nem volt kedvem válaszolni, felesleges szavakat képezni számmal, amik úgysem találnak meghallgató fülekre. Körbesétáltam hát inkább e helyett a szobában és felmértem csendben annak adottságait. Semmi különleges nem volt benne.

Egy hatalmas nagy ablak mely kilátást engedett az épület melletti erdőre, egy kanapé az ágy előtt mely mellett volt egy íróasztal is ahonnan a természet továbbá is megfigyelhető volt, s az ágyam mellett is egy nagyfotel. Semmi különleges tényleg, kopár szoba, gondolom, mint az összes többi. Annyira személytelen, mint az, akik bezárják ide az embereket. Gratulálok mindenkinek.

Miután felfedeztem az egész helyet, törökülésben ültem fel ágyam tetejébe és fejemet hátra dűtve burkolóztam a csend világába. Csendkirályban verhetetlen vagyok… ezt be kell, majd látnia enne a nőnek is.

- Egyél egy keveset… szükséged van az energiára. – próbálkozott, de én mintha meg sem hallottam volna. Ébren aludtam, próbáltam lemenni alfába, elvonatkoztatni ettől a helytől, mindentől és csak lebegni a semmiségben… no, ez volt az, amit ő folyamatosan megakadályozott. - Kössünk egy alkut… - teljesen olyan mintha barátságot akarna kötni velem, de minek? Kérdem én: Minek? – eszel egy keveset, beszélünk, s én ezt meg majd meghálálom neked. – s ekkor akarva akaratlanul is felé pillantottam, amikor is pedig kezében iPodomat véltem megpillantani, amit meglebegtetett előttem.

Kinyújtottam feléje kezemet, egyértelmű volt, hogy akarom azt, ami az enyém, de ahelyett hogy ide adta volna inkább csak ölébe ejtette azt.

- Előbb egyél. – mutatott a tálcára, amit én még inkább távolra toltam magamtól. – értem én… - mondta és táskájába pottyantotta a kis kedves készülékemet, hirtelenjében még a szívem is megfájdult.

- Mit akar tőlem? – csattantam fel.

- Én már kiterítettem a kártyáimat… - vont vállat. -… most rajtad van a sor Khara. Szeretnél innen kijutni? Gondolom igen… akkor viszont tenned kell érte. – vázolta fel a dolgokat. – minden csak rajtad múlik… - miért az én nyakamba akar varrni minden dolgot? Ha lenne, annyi eszük elengednének csak úgy simán, és szevasz. Elfelejtjük egymást és a világbéke újra felállna az univerzumok között.

Egy szót sem szólva nyúltam a tálcához és ragadtam meg rajta a villát és felszúrva rá egy paradicsomdarabot emeltem a számhoz azt.

- Ügyes… - bólintott elmosolyodva.

- Ki maga? –egy falat kiflit is törtem a felvágotthoz és mini szendvicset készítve végülis készültem megreggelizni. Viszont ez a tevékenység a gipszemmel kicsit komikusan nézett ki… arról nem beszélve, hogy eddigi bármi dolog, amit tettem legalább ennyire komikus volt ugyanis a jobb kezemet alig tudván használva a balra kellett bíznom mindent.

- Nem az ellenséged… ezt szögezzük le. Szerintem ezt már bebizonyítottam neked egy párszor. – mintha a szövetséget próbálta volna kicsikarni belőlem. – hogy érzed magad, Khara? – felállva a fotelből az ágy túlsó végére ült le és megszabadulva zakójától áthajította azt az előző helyére, s felhúzva a lábát maga alá úgy ült ott előttem mintha csak egy barát lenne.

- No, ez jó kérdés… - mutogattam a villával magam előtt. -… ha rájövök, maga lesz az első, akinek elmondom. – húztam vékony csíkra a szememet. – mondjuk, egy kicsit viszket a kezem ez alatt az izé alatt. – emeltem szemem elé a fehérbe borult jobb alkaromat, mire ő elnevette magát.

- Nézd csak… erre hoztam neked valamit. – s táskájáért nyújtózkodva egy csomag hurkapálcikát vett ki abból.

- Nem tudok origamizni vagy mi a csuda… ez meg mi egyáltalán? Fapálcikák? – meredtem rá és bal kezemből automatikusan ejtettem el a villát.

- Ezzel a gipsz alá tudsz nyúlni és meg tudod a kezedet vakarni… - dobta felém a csomagot és lassú reakciómnak köszönhetően a kezem helyett az csak az ölemben landolt.

- Köszönöm? – nem tudom, hogy mit kellett volna erre reagálnom… csak remélni tudtam, hogy hasznát is tudom venni.

- Nincs mit… - legyintett.

- Megy ma az iskolába? – érdeklődtem s felszenvedtem a bal kezembe a szétcsúszó szendvicset.

- Igen… miért?

- Megüzenné Norának hogy amint tudok, megszökök innen… csak órák kérdése. – jutott eszembe ez a csodás ötlet.

- Ezt nem gondolod komolyan. – ráncolta homlokát gyanakodva.

- Próbálkozni szabad… nem? – rántottam vállamat ártatlanul.

- Ők nem tudják hol vagy… - tette hozzá.

- Neki mondják el… kérem.

- Meglátom, mit tehetek.

- Például odamegy hozzá, megállítja és elmondja neki, amit üzentem. Ilyen egyszerű. – csaptam össze a tenyeremet, amit meg is bántam ugyanis a gipsz és szabad kezem olyannyira nem kedvelte egymást.

- Majd meglátom… - továbbra is kitartott emellett.

S ezután kissé egy olyan csendfal omlott közénk, én ettem, aminek szervezetem igenis örült, és ő sem beszéltetett szerencsére. Csak voltunk és figyelt engem… mintha valami kiállítási tárgy lennék, de kezdtem megszokni a pillantásait, elvonatkoztattam tőlük.

- Min gondolkodsz? – törte meg a csendet.

- Mi? – a pohár narancslé utolsó cseppjét ittam ki ekkor.

- Pörög az agyad… egyértelműen látszik az arcodon. Szóval? – kíváncsiskodott.

- Szeretne a barátom lenni? Segítsen nekem… - a szövetségből talán még hasznom is lehet.

-… nem foglak a táskámban elbújtatni és kicsempészni az épületből. – rázta a fejét automatikusan.

- Ez jó volt… - bólintottam elmosolyodva. -… de nem erről lenne szó.

- Hanem?

- Mit tud Harry Styles-ról?

- Vártam már ezt a kérdésedet… - fonta össze ujjait az ölében.

- Hogy micsoda?

- Az éjszaka hallottad, hogy két ápoló beszélgetését arról, hogy behozták… - kacsintott.

- Hupsz, lebuktam. – ártatlan fejet vágva tettem ujjaimat szám elé. – pedig azokkal a szép bácsikkal csak a gipszemet akartam aláíratni. – simítottam meg ujjaimmal a szépséget a kezemen. – mi történt vele? – kérdeztem.

- Orvosi titoktartás. – húzta össze szemöldökét.

- Ez most komoly? – néztem rá furán. – hol van itt a csere-bere oda-vissza elmélete?

- Komolynak kellene lennie… - egészítette ki, szóval olvadozik ez a dolog. – szóval érdekel, hogy mi történt vele?

- Nem… csak viccből kérdeztem. – legyintettem.

- Jó az, ha érdekel… - jelentette ki, amit amúgy nem értettem. -… ha magadnak ezt még annyira nem is ismered el. – halkabban mondotta már ezeket a szavakat.

- Mit tud maga? – úgy beszél, mintha okos lenne.

- Többet mit gondolnád… - s közben zakójáért nyúlt.

- Hova megy?

- Hova megyünk? – javított ki. – Választ adok a kérdésedre… - s ahogy ez a mondat elhagyta a száját az én testem automatikusan kapcsolt a gyors funkcióba és úgy pattantam ki az ágyból, mint akit kilőttek a rakétából.

A sétálok egyet a dili dokimmal dolog senkinek sem szúrt szemet, mondjuk mikor a folyosón összetalálkoztunk az egyik tegnap esti ápolóval magamban elmosolyodtam.

- Egy tollat esetleg? – utalt az autogram dologra, amit ugye az előbbiektől akartam kérni állítólag.

- Nem. – ráztam a fejemet mosolyogva.

- Azt tudnod kell, hogy valójában ide nem jöhetnél… de…

- De…

- Valahogy úgyis beszöknél. – tudott valamit.

- Ugyan. – ellenkeztem, de tudta, hogy ez csak egy játék része.

- Ez itt az ő szobája… menj be nyugodtan… őrködök neked. – a folyosó végén lévő ajtóhoz érkeztünk.

- Mi történt vele? – valahogy az ijedtség ismételten megjelent testemben, még mielőtt benyitottam volna muszáj volt rákérdeznem.

- Majd meglátod, nyugtatókat kapott szóval alszik… - nem éppen volt derűs az arca s bólintott h menjek be.

Belépve a szobába a függöny el volt húzva így hát szimpla sötétség fogadott, de minél közelebb lépkedtem az ágyhoz annál jobban tisztult a látásom. A szoba ugyanaz a séma volt, mint az enyém szóval könnyen tudtam lépkedni anélkül, hogy nekimenjek valaminek.

Az ágya széléhez érve pillanthattam meg arcát… csupa kék és zöld folt volt, sőt homlokát egy jókora seb is díszítette… ramatyul nézett ki ez biztos. S hiába éppen aludt arcán a ráncok nem enyhültek, sőt… valószínűleg rém álmodhatott, ugyanis ahogy homlokán, arcán mindenén hatalmas izzadságcseppek csillogtak.

Ujjaim mintha késztetést éreztek volna arra, hogy megérintsék őt elindultak arca irányában, de mielőtt bármit is tettek volna észbe kaptam. Csak bőre felett húztam el ujjamat… mintha megérintettem volna, de mégsem.

Nem tudom mi ütött belém, de fura érzés támadt bennem. Minél tovább néztem őt annál jobban kezdtem sajnálni. És ez tőlem tényleg fura volt… mármint tekintve hogy emberi kapcsolataim igen redukáltak és annyira mások nem is érdekelnek (igen van, hogy elég önző vagyok… alkalmazd, a megszoksz vagy megszöksz teóriát, ha találkozol velem), illetve azt hogy vele volt „múltam”. Elég sokszor küldtem el melegebb éghajlatra automatikus viselkedésként… viszont itt látva… nem tudom.

Harry úgy néz ki, mint Zack. – barátnőm gondolata ismételten beúszott a fejembe és a hirtelenségétől konkrétan megugrottam helyből.

- Ez hülyeség… - motyogtam magamban és halkan kezdtem járkálni a szobában, mígnem észre sem vettem, de már a fotel felé tartottam s abban elhelyezkedve pörgettem az agyamat úgy… mindenen.

Nem tudom miért döntöttem úgy, hogy én most ott letelepszek, de olyan megnyugtató volt ez a helyzet, ami eléggé tragikomikusan hangzik, nem? Valami oknál fogva itt az én problémám eszembe se jutott, inkább az ő esetének megoldásával próbáltam foglalkozni… Természetellenesen kezdett érdekelni az, hogy mi küldhette ide. Ültem és csak kattogott az agyam ezen, s végül nem csak ezen… hanem úgy minden eszembe jutott, de mégsem tudtam felidegelni magam, bármilyen kellemetlen dolog is úszott a gondolataimba… mintha egy burok óvott volna meg körülötte ettől.

- Khara? – mély hangja zökkentett ki a gondolatmenetemből, olyan igazán fáradt és fájdalmas volt az. Miért kelt fel? Miért, amikor itt vagyok? – álmodok? – hunyorgott kissé és ezzel nekem megadva a megfelelő menekülési lehetőséget.

- Igen Harry… álmodsz. – pattantam fel halkan és oldalazva indultam el az ajtó felé.

- De eddig rémségek követtek most meg… te vagy itt. – motyogta és látszódott, hogy kába még valamiféle gyógyszerektől.

- Csak pihenj Harry… pihenj. –a kilincsért nyúltam hátam mögött, s majdnem le is nyomtam azt, amikor megszólalt.

- De ha ez álom… akkor… - úgy hiszem inkább magával beszélt… tényleg elhitte, hogy álmodik, ami nekem nagyon jó.

- Akkor? – kicsúszott a számon a kérdés.

- Akkor megérinthetlek. – mondta ki halkan és elveszetten mire bennem az ütő is megállt, konkrétan helyben megfagytam.

S a következő pillanatban mozdulatlanságomban az tört meg hogy észrevehettem, ahogy ő ki akar kelni az ágyból, de a kábultságának köszönhetően majdnem leesik onnan és én utána libbenve segítettem neki, megakadályozva hogy a földön kössön ki.

- Köszönöm. – kuncogott fel kisfiúsan, és gödröcskékben végződő szája mutatta, hogy tényleg szánja-bánja ügyetlenségét.

- Pihenj vissza… jobb lesz az. – próbáltam úgy viselkedni, hogy rá ne jöjjön a valóságra, úgyis el fogja szerintem ezt az egészet felejteni, de akkor is… nem akartam lebukni.

- Persze… persze… - mondogatta magában még mindig bazsalyogva, és ahogy visszaemelte az ágy lábát, s visszafeküdt én indultam is volna kifele, de kezem után kapott.

- Maradj… ha ez egy álom… maradj és vigyázz az álmomra… - olyan lágy volt a hangja, mint még soha, olyan ártatlan, sebezhető.

Nem tudtam mit mondani, egyszerűen nem. Mozdulni se mertem, mert ha valamit meggondolatlanul teszek, tényleg felébresztem, és akkor mindent elrontok.

- De mennem kell… - óvatosan próbáltam közöl ezt vele, de ujjaimat nem engedte, sőt egy szempillantás alatt elérte azt, hogy ne távozzak mellőle, konkrétan az ágyára rántott… szerencsére mielőtt ráestem volna tudtam egyensúlyozni egy kicsit magamat és csak szimplán lecsüccsentem mellé.

- Ez az én álmom… én irányítom… - biztosra veszem, hogy minden saját szavát elhitte, nem láttam semmiféle játékot a szemében. Mit adhattak neki, sőt leginkább mire hogy így kiütötte magát? -… s én azt szeretném, hogy ne menj el… - ujjai már kézfejemen pihentek és mintha porcelánból lettek volna azok. – mi történt a másik kezeddel?- kérdezte és a fekvés helyett felült és a másik kezemet is ölébe vette.

- Eltört. – logikus válasz volt azt hiszem.

- Nagyon fáj? – simította meg hatalmas mutatóujjával. – ha tehetném, meggyógyítanám neked… - mosolyodott el keserűen és nem tudom, hogy de kinyúlva az éjjeli szekrényére egy filc került a kezébe… valamiféle lapköteg volt rajta.

- Semmiség. – hazudtam és figyeltem, ahogy ajkai közé veszi a filc végét és leszedve a kupakot a gipszemhez emeli annak író végét.

- Mit csinálsz?

- Shhhh… - tette mutatóujját az ajkamra. Ez a helyzet kezdett egyre furább lenni… csak Miss Lewis ne nyisson be, mert akkor a színjáték borulna… őt nem ismeri és rájönne, hogy nem álmodik.

- Mondtam, már hogy milyen szépek a szemeid? – valamit firkantott a gipszemre majd jobb tenyerét arcomra helyezte… igen drága Harry mondtad… mikor taccs részeg voltál, s legalább annyira voltál magadnál, mint most. Az viszont más volt.

- Hmmm… - morogtam, mert kezdett kellemetlen lenni a helyzet.

- Dorombolsz, mint egy kiscica… ez milyen aranyos. – teljesen el volt veszve, de a pajkosság ott virított az arcán miközben zöld szemei úgy csillogtak, mint még senkié másé.

- Harry… nekem mennem kell… - próbáltam kitörni a helyzetből.

- Nem akarom… - rázta a fejét.

- Muszáj.

- Visszajössz még? – na és erre mit mondhattam volna? Egyáltalán miért tartotta reálisnak, hogy megjelenek az álmában?

- Majd meglátod… - keze után nyúlva fejtettem le azt arcomról. -… csak pihenj, okés?

- Ha te mondod… - s fejére húzva a takarót figyelte, ahogy alakom távolodik, majd az ajtón kilépve el is tűnök.

- Felébredt? – Miss Lewis azonnal nekem szegezte a kérdést, valószínűleg hallotta, hogy beszélgetek valakivel odabent.

- Igen… de ő nem tud róla.

- S ez maradjon így… nem?

- Ha lehetne… - bólintottam és mellkasomban dobogó szívemmel indultam egyre gyorsabban el innen.

- No és ez mi a kezeden? – loholt mellettem ő is.

- Gipsz. Mi lenne? – kérdeztem értetlenül.

- De mi van rá írva?- kapta el és kettőnk közé emelte azt.

„the walls” – olvastuk fel egyszerre. A falak.

X. rész - Welcome To My Life

Sziasztok! Íme itt a következő rész, jó olvasást hozzá remélem tetszik! Puszi Dorka

Welcome To My Life

Do you ever wanna run away?
Do you lock yourself in your room
With the radio on turned up so loud
That no one hears you're screaming?

(……)

To be on the edge of breaking down
And no one's there to save you
No, you don't know what it's like
Welcome to my life

Hallottam, ahogy a nevemet ismétli egymás után többször Nora, de úgy tűnt mintha mindez egy hozzám képest másik univerzumban történt volna, de minimum egy másik idősíkban. Amikor az első pillantást vetettem a képre mely mindenki kezében ott csücsült egy pillanatra megállt bennem az ütő, úgy isten igazából, úgy egy kis nagy időre megállt az a mozgatórugó. A következőben jött az, hogy végigpörgött az agyamban a dolog, olyan gyorsasággal hogy meglehet az nem emberi, percekben mérni felesleges lenne, talán még a másodpercek is sokak lennének mértékegységnek.

- Hol van a falkavezéred? – a csajnak, aki lelkesen ragasztgatta a „szórólapokat”mellettem szerintem ennyi idő alatt le sem esett, hogy ki vagyok, mi fán teremtem, de meglehet, hogy kissé erősen adtam tudtára ezt, amikor a mellette lévő szekrényajtót elég erővel csaptam be ahhoz, hogy az egész sor beleremegett.

- Te vagy. – Liona csatlósának aztán gyorsan jár az agya, mikor szemembe nézett felismert. Viszont én már mikor megláttam első pillanatban tudtam, hogy hova tartozik… ahhoz a slepphez, amit eddig elkerültem, most viszont szándékosan fogok megkeresni.

- Szeretnéd, hogy dedikáljam neked? – olyan értelmetlen fejet vágott, hogy muszáj volt felajánlanom neki ezt a lehetőséget, komolyan olyan szintű ideg kezdett felgyülemleni bennem, hogy még mielőtt bármiben kárt tehettem volna a szarkazmussal próbáltam levezetni belőle egy adagot. Nem éppen sikerült, ezt megjegyezném. Testemet olyannak éreztem, mint amit sósavba mártogatnak… egy kissé kihúzzák abból, hagyják a szabad levegőn szenvedni majd újra a kínok-kínjába dugják vissza. Éreztem, hogy robbanni fogok… de hatalmasat. – hmmmm? – morogtam rá és úgy tűnik közben a szekrény elé szorítottam testemmel és kezem elég szorosan a feje mellett pihent az előbb drasztikusan bezárt ajtón.

- Khara… ne csináld. – hallottam valamit, de mégsem… miért nem hallottam? Mert nem érdekelt, ez egyértelmű.

- Honnan szerezted ezeket? – nem csak a morgás, a sziszegés is a palettámra került. Fogaim alig távolodtak el egymástól, de a mondat így is elhagyta a számat.

Nem válaszolt csak pislogott, olyan kifejezéstelen volt az arca hogy megfordult bennem hogy ő talán csak egy robot. Nem szólt továbbra sem? Majd segítek neki. Segítettem is… öklömmel akkorát vágtam a szekrényajtóba hogy én magam hallottam, hogy reccsent valami… feltételezhetitek, hogy nem a fém ajtó volt, habár mintha az is deformálódott volna. Na és hogy volt-e fájdalom? Mi az, hogy fájdalom? Jelen pillanatban az luxus lenne. Most dühös vagyok… eszeveszettül dühös.

- Na és nekem esetleg dedikálnád? – éreztem, hogy valaki egy papírlaptömeget nyújt felém. – lehetne az enyém az első autogramod? – tette fel a kérdést nyájasan.

Az első hang, ahogy elhagyta a száját már olyan szinten fokozta az egész testemben széjjeláramló dühöt, hogy az már szinte lehetetlennek kellene lennie. Megszólalt mögöttem és istenemre mondom a következő pillanatban a folyosón csönd lett. Mindenki elhallgatott. S hogy a következő hang, ami teret nyert magának mi volt? Az öklöm csattanása a pofikáján… és hogy a fájdalom megjelent-e ekkor már? Az nem kifejezés… mintha az eddigi összes felraktározott, elnyomott fájdalom az ujjaim közé szorult volna, viszont nem foglalkoztam ezzel az érzéssel és arra koncentráltam, ami most kellett. Rá.

- Honnan vannak ezek? – kérdezhettem volna, de nem tettem egyszerűen csak éreztem, hogy a falnak sodródunk majd a következő pillanatban esünk a földre az erős szorításunknak köszönhetően.

- Igazán érdekes képek… - nem fogta be, nem hagyta abba csak mondta és mondta direktbe azért, hogy emelje bennem a pumpát. Kívánságának bármennyire is ellen próbáltam állni testem úgy, ahogy van nem foglalkozott ezzel.

Éreztem, ahogy az adrenalin, a düh, az inger minden együttesen fut végig a vénáimban, a testem egészében és ezeknek köszönhetően automatikusan jött az, hogy ahol értem ott ütöttem Lionát, közel sem foglalkozva azzal, hogy az iskolában vagyunk, azzal sem hogy talán már óra van, sőt azzal sem hogy a fél iskola minket figyel… mert már tényleg itt volt mindenki, aki erre járt. A múltkori kis „balhénk” ehhez képest semmi volt, arra még ráakaszthatják, hogy macskaharc… na, erre már bajosan.

Térdét éreztem gyomromban, ahogy felém kerekedett, pillanatra még levegőt is elfeledkeztem venni. Mintha megérezte volna, hogy melyik a fájós kezem azt leszorítva fejem mellé bújt a fülemhez.

- Én megmondtam, hogy kölcsön kenyér visszajár… – sziszegte a fülembe és ujjait már másik csuklómon is éreztem. -… ezek után nem is csoda, hogy Zack visszautasított. – felém hajolva mondta ezt már úgy, hogy figyelte arcomat reakcióm érdekében.

Lefagytam. Az ütő megállt bennem. Levegőt sem vettem. Hogy mit mondott? Miről beszél? Honnan tud erről? Senki sem tud erről, legalábbis olyan, nem akit én nem akarok, hogy tudjon róla.

- Azt hiszed senki sem vette észre rajtad, hogy epekedsz utána? Lehet mások nem… én igen. – heccelt és abban a pillanatban tényleg robbant bennem az az időzített bomba, de olyan sikerrel hogy az sem érdekelt, hogy lefogta a kezemet a földre következő pillanatban hajánál lerántva már én feküdtem rajta és ütöttem, vágtam ahol tudtam.

- Soha… többet. – muszáj volt gondolataimnak utat engednem, megértetni vele mindazt, amit gondolok. Fogja be.

Csak azt éreztem, hogy ketten vagyunk ezen a folyosón, az hogy mindenki körülöttünk volt teljes mértékben kizárásra került elmémben. Ő is rám koncentrált, én is… mégis mire számított? Megköszönöm neki, hogy ezt tette, sőt még mosolygok is? Hát biztosan hogy nem…

A hangok mikor már lassacskán kezdtek eljutni a tudatomig akkor is úgy hangzottak mintha egy meccsen lennének ahol ki az egyik, ki a másik emberre fogad és a fogadottjának meg elég erősen, hangosan szurkol. Csak ezeket a kiáltásokat hallottam, semmi mást.

- Khara… - barátnőm hangja viszont elég erős volt ahhoz, hogy ezen a szurkolói falon áttörjön. Nem törődtem vele, ha akartam sem tudtam volna, de megvallva az őszintét… nem akartam törődni vele

- Ezek szétverik teljesen egymást… - egy ismeretlen feladótól repült el fülem mellett egy mondat.

- Véres cicaharc… izgi. – jött a másik s igaz volt, amit mondott… az orrunk úgy érzem mindkettőnknek elég erősen nem a valós helyén volt így a vércseppek is könnyen csepeghettek ki a belőlük.

- Valaki állítsa le őket… édes istenem. – barátnőm hangja volt az egyetlen egy ellenkezője a dolognak, mindenki más inkább szurkolt és bátorított minket… mondjuk mintha ez bármit is számítana. – halljátok az isten szerelmére? – ordította el magát majd a következő pillanatban erős karok fogságában kezdtem érezni magamat, majd mintha lassacskán távolodtam volna a földtől, Liona testétől s hiába kapálóztam, hiába ellenkeztem nem tudtam semmit sem tenni.

- Engedj el… engedj el… - ordítottam magamból kikelve, de a mögöttem lévő erősebb egyed, úgy ahogy van nem volt érdekelt ebben a témában.

- Khara… nyugi. – száját hátulról emelte a fülemhez, de ahogy megszólalt és rájöttem, hogy ki is ő abban is biztos voltam, hogy ez nem fog segíteni a helyzeten. Zack fogott erősen karjaiban.

- Engedj már el… - pattogtam, vertem magam össze vissza, de erőlködésem meg sem kottyant neki.

- Shhhh… – mondta és nem voltam benne biztos, hogy biztosan tudta értékelni a helyzetet, amiben voltunk.

- Itt meg mi történik? – egy pillanatra sem nyugodtan vergődtem, ahogy erőmből tellett Lionának még nem ennyi volt, ebben biztos voltam, de ekkor megjelent egy külsős… egy tanár. – atya, úr, isten… - szörnyedt el a kép láttán s ekkor hiába nem láthattam az arcát, hajam és minden másom az arcomban volt hangját felismertem. A beépített pszichomókus a suliból, Miss Lewis.

S mielőtt véleményezhette volna az egész helyzetet kezébe került valami… a valami, ezt viszont már tisztán láttam.

- Édes Istenem… - azt hiszem volt elég értelmes ahhoz, hogy összepakolja a helyzetet. – mindketten az irodámba… de előtte mosdassa meg őket valaki. – ahhoz képest, hogy milyen kis kifinomult nőnek tűnik igen erősen hangzottak el a szavai, parancsolóan. – s most mondom… akinek a kezében meglátom ezt a papírt… ne számítson arra, hogy itt fejezi be a tanévet. Értve vagyok? – érdeklődött és összegyűrve a papírt a kezében ügyesen a kukába dobta azt.

- Tanárnő… - a másik fél már rögtön szánva, bánva próbált közeledni az új alakhoz.

- Nem tanárnő… - javította ki Miss Lewis. -… és Liona nálam meg se próbálj bevágódni, átlátok az egészen. – adta a tudtára az álláspontját a nőci majd éreztem, hogy lassan elindulunk előre csakhogy az én lábam nem igen ment így vinnie kellett valakinek.

- De… de… - még egy próbálkozás.

- Nem érdekel. – a nő egyértelműen felelt rá.

- Védje is azt a kis nyomorékot, meg az idegbeteget… de nem sokáig… - köpködte a szavakat úgy mintha egy kutyával beszélne.

- 10 perc múlva az irodámban… addig tegyétek rendbe őt is. – mutatott rám. -… drágám téged pedig én, kísérlek el. – simította meg Liona kezét, aki erre teljesen elundorott és elhúzta onnan kezét.

- Hozzám ne érjen… - háborodott fel az ellenfelem.

- Szerintem most nem te diktálod a feltételeket… - simította meg még egyszer a karját és terelve mindenkit elfele erről a helyről figyelte, ahogy mi is elhagyjuk azt a helyet.

- Elengednél végre… - habár nyugisabb helyre értünk még mindig fogott, kicsit lazított a tartásán, de még mindig nála volt az irányítás.

- Nem. – mintha nyugtatóan akarta volna ezt mondani, nem jött be. Mégis komolyan gondolta ezt?

- Khara… - barátnőm próbálkozott szóba elegyedni velem.

- Ne… - ráztam a fejemet. Attól függetlenül, hogy testem alatt nem volt ott az a mocsok még mindig ideges voltam, sőt talán egyre jobban.

- Valaki távirányítással megbabrálta a gépem… - próbálta magyarázni a dolgokat majd időközben úgy láttam, hogy megérkeztünk. Az öltözőbe. A fiú csapatok öltözőjébe. Mi lányok is ott voltunk.

- Maradj veszteg egy kicsit… - ültetett le a padra Zack és leguggolt elém. Az öltöző üres volt, teljesen üres… de azok a képek ide is eljutottak. Nyugodjak meg? Komolyan?

- De ilyen kép nem is készült… - jött ki belőlem az igazság és éreztem, hogy Zack keze térdemre csúszik, egy helyben akart tartani mielőtt még felpattanok.

- Photoshop… - elhúzta kissé száját és láttam, hogy sajnálja az egészet. -… aki a gép megbabrálásához ért annak ez már semmiség volt.

- Megölöm. – szorítottam ökölbe a kezem, és ahogy ezt tettem éles fájdalom nyílalt a jobb kezembe. - Ááááá… - és igen hangot is adtam a fájdalomnak.

- Sshhhh… – próbálta a helyzetet javítani Zack és hatalmas ujjai közé vette kezeimet.

- Ne… - ráztam a fejemet. Az mellékes hogy egy igazán előrehaladott idegbetegnek éreztem magam, ez tény és való, de az hogy emelett még ő úgy gondolta, hogy nyugtatni próbál azzal, hogy hol a lábamon, hol a kezemen megérint… nem egy jó ötlet volt. Bármi is történt kint az előbb én ettől még közel halálos állapotba kerültem, a szívem a torkomban dobogott hiába harcoltam ellene, akár erőszakosan is.

- Hozz valamit, amivel megtörölhetjük az arcát… menj már. – adta ki az utasítást Nora és Zack engedelmeskedett neki.

- Sajnálom. – tényleg így gondolta, látszott az arcán.

- Én… - belekezdtem, de nem ment tovább. -… nem érdekel. Ez… nem. – ráztam a fejemet és éreztem, hogy testem rázkódni kezd. Nem, nem sírtam, de olyan volt mintha a sírás melletti remegés rendesen megjelent volna nálam. Ültem, de úgy éreztem mintha kilométereket futottam volna és tüdőm erre reagálva kapkodja magába a levegőt. Olyan volt mintha a bordáim között a tér egyre kisebb és kisebb lett volna, tüdőmet és mindenemet így egy még erősebb fogságba szorítva ahonnan nekik viszont nincs menekvés.

- Tudom, már miért nem bírod Harryt… hasonlít Zack-re. – hajolt közelebb hozzám és úgy súgta oda nekem ezt.

- Micsoda? – egy pillanatra sikerült kizökkentenie a helyzetből, azt hiszem ez volt a célja… mint említettem egy pillanatra sikerült is. A következőben pedig megérkezett az előbb említett fiú.

- Gondolkodj inkább ezen… - tátogta és láttam, hogy direkt csinálja… azt akarja, hogy a gondolataim máshova terelődjenek. Nem ment… agyam harcolt elképzelése ellen.

- Ez igen csúnya… - nem is éreztem már, hogy jobb kezem az ujjai között van… édes istenem azok az ujjak milyen lilák voltak nálam… sőt még hogy fájtak. – ezt orvosnak is látnia kell. – tette hozzá és egy csomag jégre rátéve azt bebugyolálta nekem azt egy törülközőbe és ölembe helyezte az egészet.

- Aham… kizárt dolog. – ellenkeztem.

- Khara… nem akarlak bántani. – mikor ujjai arcomra kerültek miközben azt óvatosan törölgette a vizes ruhával hangja olyan gyengéd volt. Nem szabad… nem.

- De nem is segítesz… - csúszott ki a számon halkan. Megértette.

- A romantikázásnak vége… mindenki azonnal az igazgatóiba… - tört be az öltözőbe a diktátor tanár. Szóval értesült ő is a dolgokról… csodálatos. Így a többszemélyes „randinknak” a helye abszolút változott. – a fülükön ülnek vagy mi? – meg merem kockáztatni hangja olyan volt, mint egy vészsziréna. – Zack… kapd a nyakadba a lányt, ha nem bír mozdulni… nem érdekel, csak induljatok már. – pattogott idegesen… no igen… látszott, hallatszott rajta hogy ideges, most úgy különösen.

- Azt merd meg… - nem mondtam ki a mondatot, de magam elé emelve bal mutatóujjamat jeleztem akaratomat, megértett.

Kérdeztek? Nem feleltem. Diplomatikusan kezdtek bele? Nem érdekelt. Erősebben próbálták meg újfent. Az is elröpült a fülem mellett. Bármivel is próbálkoztam az én számat egy szó nem hagyta el, és még azt is megakadályoztam, hogy ami az ő szájukat elhagyta eljusson az agyamig. Kizártam mindent és mindenkit a fejemből, egy dolog lebegett a fejemben hogy Liona ezért még biztos kapni fog… két kezemmel tudnám megfojtani, kezdetnek ez is megtenné.

- Liona… maga felelős a képekért? – hangzott el az igazgató szájából a hang.

- Nem. – úgy hazudott, mint a vízfolyás, megrándultam a székben, de két két a vállamnál visszanyomva ott tartott egyhelyben.

- Igazgató úr… megtaláltuk a képeket… Nora kisasszony szekrényében. – jött be két alkalmazott.

- No, tessék… - dőlt hátra a pofázó elégedetten.

- Ez most komoly? – és nem hagyhattam annyiba, muszáj volt szót emelnem. – ez hülyeség. Norának semmi köze nincs hozzá. – jelentettem ki.

- Aham… persze… - bólogatott Liona fölényes mosollyal. Arca úgy nézett ki ebben a pillanatban már mintha semmi baja nem lett volna… azt hiszem új ábrázatot kenhetett fel magának.

- Nora maga elmehet… - intette az említett személynek szabad utat az igazgató.

- Micsoda? – Mrs. Újarc sipított fel.

- Maga is Liona kisasszony… két hét felfüggesztettel… - emelte meg méretes szemöldökét az igazgató.

- Micsoda? – szerintem majdnem megfulladt a saját nyálától úgy meglepődött.

- Jól hallotta… - az igazgató mérgesen pillantott feléje.

- És ezzel meg mi lesz? – bökött felém és a kéz a vállamnál továbbra is ott volt… nem tudom ki érdekében tartották itt még mindig Zacket. Az enyém miatt hogy ne ártsak magamnak vagy a többieket féltették? Nem tudni pontosan.

- Nyugodjon meg kisasszony… mindenkire gondoltam… most pedig kifele… mindenki kivétel Khara. – na, bájos csevejre itt aztán nem fog sor kerülni, hamarabb harapnám le a saját nyelvemet és fulladnék meg tőle inkább. – nem értették? – ütött egy kicsikét a tenyerével az asztalára, nyomatékosítva utasítását.

- Miss Lewis… - üdvözölte a nőt mikor az ajtó nyílt és tisztán éreztem, hogy a nő nem egyedül jött… az igazgató szemében láttam, hogy nem így volt.

- Angela… - barátnőm kifelé gurulva duruzsolta édesanyám nevét, hogy odafordulás nélkül is tudhassam mi a helyzet.

- Szia, Anya. – mosolyogva hátraköszönhettem volna és tehettem volna, úgy mintha minden rendben van… de semmi sem volt rendben, közel sem.

- Magukra hagyom Önöket egy kis időre… Miss Lewis… - az igazgató felállt székéből és kezdett kisétálni a helyiségből követve a többieket, Miss Lewisra pedig úgy tekintett, mint akik már lefolytattak egy beszélgetést és annak eredményét a bent maradó egyed most fogja velünk megosztani.

- Köszönjük. – mondta utóbbi.

- Khara… az Istenért. Mit műveltél már megint? – kiment a férfi és a nő már azonnal nekem rontott.

- Nyugodjon le asszonyom egy kicsit…

- Úgy gondoltam mókából halálra verek valakit. Jó mókának tűnt kezdetben. – rántottam vállat és kínos nevetésben törtem ki.

- Édes istenem… - masszírozta orrnyergét. – ez így nem mehet tovább… - a kanapéra ült le ő is, ahogy őt pedig Miss Lewis követte.

- Jelen pillanatban Khara nem a bajkeverő asszonyom… ő az áldozat. – ismertette a helyzetet a nőci.

- Persze… - elvből nem hitte már ezt az elméletet édesanyám… igazából nem csodálkoztam.

- Beszéltem az igazgatóúrral… és megtaláltuk a helyzetre megfelelő megoldást, de ebbe önnek is bele kell egyeznie… - fordult édesanyám felé. – az egyik opció az volt, hogy hívjuk a rendőrséget és az egész esetet magasabb szintekre emeljük… - erre felkaptam a fejemet és hirtelen tényleg megijedtem. -… vagy a másik hogy Khara hajlandó lesz a központ lakójává válni egy időre és akkor pedig iskolai kereteken belül marad az egész. A lányának szüksége van segítő kezekre… ez, ami itt történt… ami vele történik… - kedves volt, közel sem bántó, de bennem az egész mondanivalójának végére olyan szintű vészharang indult be hogy gondolataimat sem halottam már.

- Nem… - ráztam a fejemet.

Ez el volt döntve. 18 éves is elmúltam, állítólag felnőttnek számítok, de nem annak kezeltek, ebben a helyzetben kicsit sem. Mintha meg sem hallották volna a szavaimat, amik amúgy igen kevés számban hagyták el a számat, de mégis elhagyták azt. Mind ugyanazt mondták magukban: nem. Nem.

Ki akartam törni, el akartam menekülni, de mikor ezt meg akartam tenni egyszerűen a fotelből melyben ültem meg sem tudtam mozdulni, a testem-ellenem esküdött és nem mozdult… mintha lebénultam volna. Éreztem a végtagjaimat, de nem mozdultak hiába szerettem volna.

- Beszéltem a központtal. Már ma tudják Kharát fogadni… - simította meg a karomat Miss Lewis és hiába éreztem undort nem tudtam reagálni rá, semmire sem tudtam.

- Köszönjük… a segítséget. – s hogy közben felálltam észre sem vettem, segítő kezekben tudhattam magamat Miss Lewis ott volt mellettem és segített a lépéseim irányításában.

- Köszönjük? – ajkaim megnyíltak, de nem vagyok biztos abban, hogy hang is jött ki azokon.

- Minden rendben lesz… - bújt közelebb hozzám és megsimítva hátamat fülembe suttogta a szavakat. -… megígérem.

Nem éreztem semmit, a pillanattól hogy elhagytuk az igazgató irodáját úgy véltem, hogy egy marionett baba életét kezdtem élni, akit ide-oda rángatnak úgy, ahogy ahhoz másnak kedve van. Akartam harcolni, de nem ment. A fejemben minden ott volt, de a gondolatokat tettek nem követték. Nem ismertem magamra, ordítani akartam, de nem sikerült. El akartam futni, de nem indultak a lábaim. Nem ment.

Üveges tekintettel szálltam be a kocsiba, s először hátrafeszítettem a fejemet majd mikor még senki sem szállt be mellém hatalmas lendülettel vágtam be a fejemet a sofőr ülés fejtámlájának. Ez nem lehet igaz. Mérhetetlen káosz uralkodott bennem, szavakkal le sem tudtam volna írni.

- Nézd csak… ez hátha segít… - Miss Lewis szállt be mellém és egy zenelejátszót nyújtott felém…

Aludtam volna, ha tudtam volna. Egész testem pezsgett, zizegett mindenem megbolondult úgy valóságosan. A kocsi ablakának dűtöttem homlokomat és úgy bámultam az utat, ami ismerős volt, de mégsem. Fák és fák újra, de most mintha nem lett volna semmi jelentőségük… semmi az égadta a világon. Semmi sem érdekelt most… semmi

 Annyira, sem mint esetlegesen korábban.

Megérkezve a központba továbbra is a tökéletes babát játszottam, akit úgy pakolgathattak, ahogy kedvük azt adta, engedelmeskedtem. Számított volna bármit is, ha ellenük török? Nem. Belém nyomhatnak valami nyugtatót, ami egy elefánthordát is kiterít, és akkor nem éreznék semmit sem… de én ébren akartam maradni, tudni akartam mi folyik körülöttem.

Engem azonnal az orvosi szobába vittek, míg édesanyám elment beszélni a fogalmam sincs kivel, észrevették ugyanis, hogy a kezem megsérült és segítségre van szükségem.

Felülve ott az asztalra hagytam, hogy nézegessék azt össze-vissza, megvizsgálják, mindenféle kenceficét rákenjenek majd végül gipszet is ráhelyezzenek. Csodálatos… nemde bár? Feltétlen öröm sugárzott bennem, amikor immáron kezemet már fehér gipsz borította, a boldogságtól már majdnem egy könnycseppet is elmorzsoltam.

- Khara… el kell fogadnod, hogy itt az emberek segíteni, szeretnének neked. Nem bántani. – Miss Lewis maradt velem és kísért ki az orvosi szobából. Eredendően azt sem tudtam, hogy ez amúgy nem csak egy ki-bejárkálós diliház, de ide még embereket is zárnak be… milyen jó. Ha nem ismerném a szarkazmus alkalmazását, akár gondolati szinten, lehet, hogy már a falnak rohantam volna.

Nem válaszoltam… hagytam, hogy beszéljen, de nem figyeltem rá. Mondhatott bármit, akármit.

- Megmutatom a szobáját a kisasszonynak. – egy mosolygós ápoló csapódott hozzánk és az épület olyan részére értünk már ekkor, amit nem ismertem.

A néhány alkalommal mikor itt voltam akkor a bejárat és a foglalkozás termének ajtajáig vezető utat tettem meg csak, semmi mást… valójában azt sem tudtam, hogy mekkora ez az épület, de kívülről közel sem tűnt ekkorának.

- Köszönjük. – a kísérőm válaszolt helyettem, engem az sem zavart volna, ha reakció nélkül marad ez az itt dolgozó.

- Ez lesz az… - nyitott be és mintha érdekelne úgy léptem át a küszöböt majd fordultam velük szembe az előtt mielőtt ők is beléptek volna.

- Ha megbocsájtanának… - és behajtva az ajtót automatikusan kattant a záram.

- Kintről is ki lehet nyitni az ajtót… - mintha ezt a mondatfoszlányt kaptam volna el, de nem érdekelt, nem volt jelentősége.

- Azt hiszem ez most nem lesz szükséges… - Miss Lewis rájött mit akartam, és belenyugodott.

Alig két lépéssel értem el az ágyig és szinte arccal egyenesen zuhantam bele, majd olyat tettem, amit eddig a pillanatig nem. Sírtam… sőt nem is sírtam. Zokogtam. Úgy éreztem, hogy érzelmeim a könnycseppeken át hagyják el testemet, s így ezek a cseppek szüntelenül peregtek az arcomon az ágyra és annak friss borítására.

Úgy éreztem, hogy a torkomat kaparja valami s ujjaimat annak szorítva fulladoztam magzatpózba húzódva. Valamikor ennek is vége lesz… biztosan.

Úgy tűnik megfulladni nem fulladtam meg, de az álomvilág magával ragadott így hát ezért is ébredhettem fel valamikor az éjjel közepén mikor minden már oly csendes volt. Úgy éreztem, hogy valamivel már könnyebb volt a helyzet, de lenyugodni még mindig nem nyugodtam le… de legalább már nem éreztem olyan bábunak magamat, most már magam voltam.

Meglehet az is hogy ennek az is oka, hogy az álmom, ami átszőtte a gondolataimat közel sem ehhez az egészhez tartozott és ezzel valamennyire visszarántott a világomba.

Tudom, már miért nem bírod Harryt… hasonlít Zack-re. – barátnőmnek e mondata úszkált a gondolataimban egész végig és bármit tettem ellene nem tűnt el a fejemből. Harcoltam ellene álmomban is, megcsaptam homlokomat, hideg zuhany alá nyomtam fejemet nem sikerült ellene tennem… ez a gondolat ott volt… bennem.

Kikelve ágyamból fel sem kapcsoltam a villanyomat a szoba be volt világítva a teliholdnak fényével. Felfedezhettem, hogy míg én az igazak álmát aludtam addig voltak bent nálam ugyanis egy néhány cuccom bekerült hozzám, gondoskodtak róla.

Óvatosan lopóztam az ajtóhoz és nyomtam le a kilincset remélve, hogy egy felfedezőtúrát tehetek az éjnek évadján akárhány órát is mutasson az óra. Mintha betörő lennék oly halkan lépkedtem, nem akartam feltűnést kelteni senki számára sem.

Az épület csendes volt… mindenki aludt. Csak valami TV halk zaja szűrődött erre a folyosó távolabbik részéről, mintha az ápolók kis sarka lehetett volna. Lábaimat úgy pakolgattam egymás után mintha vékony jégen járnék, és mintha félnék, hogy mindjárt betörik alattam. Nem vették észre, hogy ébren vagyok, nem is szerettem volna.

- Ma igazán népszerű lett ez a hely… - éppen a folyosó sarkára értem, egy kereszteződésre mikor meghallottam két ember hangját. Úgy lapultam az ajtó tövébe mintha az életem múlna rajta.

- Két új beteg egyszerre… ráadásul figyeltem a papírjukon hogy egy foglalkozásra jártak. – magyarázta az egyik a másiknak.

- Mary csoportja volt az, nem? – úgy kapta a számhoz mintha a levegőmet akarnám elszorítani.

- Na, ő engem is megőrjíthetne… - kuncogott fel az egyik, s ebben a másik is követte.

- Szerencsétlen csaj… elég szépen összekaphatott a suliban azzal a másikkal… eltört a keze. – ez voltam én… biztos voltam benne hogy rólam beszéltek.

- A szerencsétlent én nem éppen rá mondanám… láttad azt a srácot milyen ramatyul hozták be? A göndör feje hatfelé állt egyszerre… nem igazán volt magánál. - jegyezte meg, de nem negatívan, hanem inkább együtt érzően.

- Harry. – alsó ajkamat lesimítottam mikor számat elhagyta neve. Megijedtem.