A little help (Sebastian Stan, Tom Holland)

Sziasztok! El sem hiszem, hogy végre be tudtam fejezni egy írást, annyira boldog vagyok miatta! Van néhány elfekvő írásom is a gépen, amit nagyon szeretnék hamarosan megosztani veletek, csak előtte még meg akarom találni magamban azt a hangot, amit veletek is hallatni szeretnék. Remélem ez az iromány tetszeni fog nektek, különösen küldeném kedves Laura barátnőmnek (Tudod, milyen nehéz volt tegnap nem elmondani neked ezt az egészet, hogy írom, majdnem megtörtem mikor nem tudtam rendesen folytatni),  de igazából bárkinek, aki szívesen olvas valami idióta agyszüleményemet ezen a nyári napon még akkor is, ha a világ legegyszerűbb dolga is van a terítéken! Jó olvasást, szép napot! Puszilok ám mindenkit is! Dorka

Szavak száma? 3189

Szereplők? Neved/Holland (Tom Holland lánytestvére) x Laura, a lány legjobb barátnője x Tom Holland x Sebastian Stan

Miről szól? A legjobb barátnőd érdekében olyanhoz is bátorságot tudsz szerezni, amire eddig 2 év alatt nem sikerült. Na de miről is van szó itt?

Tudjátok vannak azok a pillanatok, amikor nem akarjátok az éppen szóban forgó személyt erősen megbámulni, ezért a fejetekben elhitetitek magatokkal, hogy amúgy nem is néztek feléje erősen, amit csináltok az szinte észrevehetetlen… na ekkor hazudtok magatoknak a legjobban, s így tettem most én is. Tudtam, hogy bámultam barátnőmet, de egyszerűen nem akartam megtörni, reméltem, hogy gondolataimat olvasva majd ő hajlandó lesz hamarabb megszólalni így megkezdve a beszélgetést. Egy olyasfajta dolgon pörgött az agyam lassan 24 órája, mely mindiáig a szemem előtt volt, de én észre sem vettem. HOGY tehettem ezt barátnőmmel? Hogy?

- Szabályszerűen érzem, ahogy pásztázol. – hajtotta le laptopjának képernyőjét, ahogy felém irányította figyelmét a szoba másik sarkában lévő hadiszállásáról, a fotelből.

- Hmmm? – motyorásztam vissza, mintha azt se tudnám miről beszél.

- Bocs… tényleg, ez már bámulás! – javította ki kijelentését szemét forgatva, miközben tényleg azon erőlködött, hogy rájöjjön mi is történik éppen a fejemben. – Pislogsz te egyáltalán még? – tette fel a valódi kérdést, majd a következő pillanatban felém hajított egy párnát, ami szó szerint az arcomban landolt.

- Mikor akartad elmondani? – kérdeztem tőle, miközben püffögve a nem létező fájdalomtól a fókafekvésemből hátamra fordultam és a plafont bámultam így, felfüggesztve az ő megszállott nézését. Megtettem az első lépést… innentől nincs visszaút.

- Pontosan miről is beszélsz? – próbálta konkretizálni a dolgokat, majd éreztem, hogy mellettem süpped a nagy ágyam, ugyanis ő is elfeküdött mellettem pontosan úgy, mint én.

- Arról hogy… bejön neked a bátyám! – végre kimondtam hangosan is, s szinte éreztem, ahogy lelkemben felszabadul a mindenség is, hiszen alig 24 órája hallottam ténylegesen is erről a sztoriról, s azóta konkrétan alig tudtam másra koncentrálni. Még, hogy a családunk, a Hollandék jó színészi vénával rendelkezik, akkor még nem találkoztak legjobb barátnőmmel, aki olyan dolgokat tudott olyan szintben titokban tartani mellettem, hogy az teljesen elképesztő. – A hogy micsoda kérdéssel ne is próbálkozz! – ráztam meg a fejemet fekvő pózomban, majd oldalra fordulva bal kezemen támasztottam meg fejemet és immáron már közelebbről is pásztáztam a leányzót. A leányzót, akinek az arcán egy izom sem rezdült, egészen félelmetes volt. – Te… lélegzel még? – kérdeztem rá egy fontosabb dologra is.

- A bámulásod közelebbről sem lett kényelmesebb!- ismerte el, majd arcán némi érzelem jelent meg ekkor, olyasfajta mintha éppen szellemet látott volna, de a lélegzésre mintha még mindig háttérbe szorított tevékenységként tekintett volna.

- Laura… egy életbe vágóan fontos felfedezésre jöttem rá… pontosítsunk nem rájöttem, a te szép szádból hallottam tegnap, mikor Anyuddal beszéltél és te csak arról hablatyolsz nekem, hogy ne bámuljak? Mi van veled? – s hogy emeljük a téteket, most már szinte az arcába lihegtem úgy néztem őt, olyan közel voltam hozzá. Mintha attól, hogy szinte összeért arcunk könnyebben olvastam volna gondolataiban… ezek után esélytelen.

- Mikor mostál fogat utoljára? – grimaszolt, s egy könnyed mozdulattal arrébb libbentette arcomat a sajátjától, mitől meg összeszedtem energiámat és inkább felültem mellette.

- Ezt most nem úszod meg te… - ráztam a fejemet, teljesen elhatározva, hogy ennek a témának a mélyére ások. Fizikai frusztráltságot éreztem szabályosan, ahogyan a percek egyre jobban teltek én pedig még mindig a tudatlanság fátyolába burkolództam.

Hogyan? Mikor? Miért nem vettem észre?

- Miért nem beszéltél róla sose? – egy kicsit lazábbra, de mégis komolyabbra véve a figurát tettem fel neki ezt a kérdést. Talán a legfontosabbat.

- Miért beszéltem volna róla, ha annyi az esélye az egésznek, hogy semennyi? Olyanról. ami nem létezik?– nevette el magát kínosan. Nem tagadta a dolgot, de valahogy ez már ezek után meg sem lepett, viszont a keserű íz a szájában erősen fájdította az én szívemet is, az ő  helyzetébe meg bele sem merek, de nem is tudok gondolni.

- Hogy miről beszélsz? – ráztam meg a fejemet.

- Figyelj T/N! Minek fektessek olyanba energiát, aminek tudom, hogy úgyis csak csalódás lesz a vége? Meg amúgy is… nem akartam, hogy te… - kezdett bele, aminél azonnal félbe kellett szakítanom. Erős pofonként érintettek nyers szavai.

- Na akkor most figyelj ide kedves… - s ekkor fogtam, majd szépen a combjára ültem így tornyosulva felé, menekülni előlem nem fog tudni… legalábbis fizikailag nem. - … miből gondolod, hogy én ebben az egyenletben szereplő vagyok jogos véleménnyel? – kérdeztem értetlenül. Számomra ez az első pillanattól kezdve alapvető volt, hogy attól, hogy én Tom testvére vagyok és az ő legjobb barátnője az egészhez pontosan semmi közöm. – Illetve: mi az, hogy felesleges időpocséklás lenne? Tudod, ennél nagyobb idiótaságot mostanság nem igazán mondtál, pedig azért tudsz te is alkotni… - ismertem el, felfedve a valóságot.

- Azért T/N… gondolj bele… - kezdett bele, lehunyva szemeit mély levegőt véve. - … Tom, aki BÁRKIT megkaphatna, miért nézne rám másképpen, mint a fogadott testvérére? Ez hülyeség és te is elismerheted, ha csak egy kicsit is belegondolsz. – úgy vélte, hogy okos volt az érvelése, de igen gyenge egy valami volt, mintha teljesen csak súlytalanul beszélne a levegőbe, mintha nem is ő lenne. Fájt, hogy így őszinteségében a saját igazát is megtalálta, mert ez viszont igen jól kihallatszódott a hangjából, hogy ő mindezt teljesen el is hiszi.

- Beütötted mostanság a fejedet valami keménybe, mert valami itt nagyon nincs rendben! – hajoltam előrébb és így kocogtattam meg halántékát farkasszemet nézve vele.

- Mondjuk éppen csak az ne beszéljen nekem, aki lassan 2 éve bele van zúgva Sebastianbe, de konkrétan hozzászólni alig mer! – úgy csapott vissza, ahogyan a legjobban fájt, rögtön a legelevenebb részembe, úgy, hogy hirtelen pislogni sem tudtam a meglepődöttségtől.

- Az teljesen más! – ráztam meg úgy fejemet és próbáltam úgy tenni, mintha meg sem hallottam volna, amit mondott. Ez aljas volt tőle. Nagyon aljas.

- Pontosan miben is? – kérdezett vissza, mire inkább tudatosan kerülve a témát szó szerint ki akartam előle kerülni így legördülve róla álltam hosszú idő után először a lábaimra. A téma, amit inkább szó szerint akár fizikailag is elkerülök, ha tehetem.

- Hmm… például az, hogy van köztünk egy olyan laza 14 év és öhhm… ő meg ő, én meg én! – mutattam magamon végig, reprezentálva azt, hogy miért is akarna egyáltalán az a két lábon járó istenség kezdeni velem bármit is. Éreztem, ahogy a zavarodottság végigfut testem egészében. s ahogy Sebastian gondolatának elemei újfent bekúsznak a fejembe.

- Egy fokkal nem vagy jobb, ugye tudod? – felállva karba tett kezekkel állt meg előttem. Ő a faarccal én meg a pánik szélén lévő „most el lettem kapva” arccal.

- Csak tereled a témát! – jegyeztem meg én nem mást csinálva, mint terelve a témát. Ez a Sebastian téma olyan volt, amiről egyszerre szerettem nagyon beszélni és hallgatni is. Most az utóbbi fázisban voltam, egy jó ideje, elég sikeresen szerencsére. Eddig a pillanatig.

- Szimplán csak nem értem, hogy miért nem beszélsz Tommal… úgy ismered, mint aki nem hallgatna meg? Nekem alapból lelkitársam vagy egy életre, de örülnék… ha sógornőm is lennél. – meglehet már egy kicsikét túltoltam a dolgot, de ténylegesen örülnék annak a helyzetnek, ha Laurának ez összejönne. A bátyám egy nem rossz ember, sőt. Rájuk fordítva a szót inkább az én helyzetemről továbbá is próbáltam tudomást nem venni.

- Látod, hogy milyen könnyen osztod az észt Miss Holland? Ha úgy véled, hogy nekem kellene mozdulni előre a saját helyzetemben, bármennyire is abszurd legyen az, akkor lépj te is: amint elhívod Sebastiant randizni, esküszöm beszélek Tommal, az első adandó alkalommal. – pislogott arcomba zsivány mosolyával, gondolva, hogy ekkor megfogott. Ez a lépést nevezik a sakkban sakk mattnak, nem?

- Ki beszél velem mit? – lépett be a szobámba ekkor az éppen legutóbb említett személy, mire barátnőm arca meg sem rezzent, de egy pillanatra a szemében azt a csillogást elkaptam, egy kósza pillanat volt, de ennyi kellett nekem. A jelenlegi információk birtokában lehetetlennek vélem, hogy egy jó ideig mindezt hatásosan meg tudnám emészteni, mert egyszerűen sokk volt ez a lelkemnek, az agyamnak… egy pozitív sokk, még akkor is, ha ez most nem egyértelmű.

- Nem a világ közepe vagy, ugye ezt tudod? – veregettem meg a vállát, majd úgy a la nature, mezítláb, egy szál túlméretezett pólómban indultam meg a hotelszobám kijárata felé… azt hiszem egyenesen a halálom felé.

-  Te meg amúgy merre is indultál? – nem igazán figyeltem rájuk, csak azt a pillanatnyi bátorságot, amit hirtelen összeszedtem próbáltam nem elveszíteni. Most vagy soha alapon max a saját végrendeletemet írom alá és teszem magam a legnagyobb nevetség tárgyává, de hallva barátnőm szavait tegnap, melyeket, ha nem is nekem, hanem anyukájának mesélt, nem lehetek puhány… az, hogy halott mindezek után lehetek, az már más kérdés.

- Ugye Sebastian szobája is az emeleten van? – fordultam vissza egy pillanatra Tom felé, mire meglátva az ő arcát és a Lauráét is egyszerre, nem tudtam eldönteni, hogy melyik egyben tudatlanabb, de szórakoztatóbb is. Nem mintha a mellkasomban lüktető bármitől tudtam volna bármire is rendesen koncentrálni, de az most nem számított.

- Aha… azt hiszem, a folyosó végén, de pontosan miért is? – lépett utánam testvérem, mire én erre már csak tudatosan az arcába csaptam az ajtót gyengéden és konkrétan mindennél jobban azon voltam, hogy először is meg ne futamodjak, másodjára pedig össze ne csuklódjanak a lábaim alattam.

Pontosan most mire is készültem? Az agyamban minden rendben volt vagy hőgutát kaphattam, mert ezt az egészet őszintén még részegen sem vállaltam volna be, pedig akkor aztán igazán csacsogósra tudom venni a figurát abban az esetben, ha képes vagyok érthető szavakat formálni illuminált állapotom ellenére is.

Hálát  adtam az égnek, hogy a szobámból egyikőjük sem indult meg utánam, éppen elég volt saját magammal együtt lenni ott a folyosó végén, teljesen azt érezve, hogy úgy el vagyok veszve, mintha egy labirintus közepébe helyeztek volna el. Mégis mit képzeltem? Azt a makacsságot levetkőzni, ami hónapok alatt felépítettem az életképtelenségem mellé egy szimpla szempillantás alatt csak mert egy újabb faktor is csatlakozott a témába, történetesen a legeslegjobb barátnőm szíve, lelke? Eszméletlen ereje van a szeretetnek és emeletes hülyeségeket tud velünk csináltatni, de talán éppen ez az igazi benne, a valódi.

- Mi van, ha csak inkább így kisétálok a hotelből és talán vissza se jövök többet? Vagy elbújok előlük míg ez az egész le nem csillapodik? – motyogtam magamban miközben konkrétan pislogás nélkül néztem az ajtót, ami mögött talán Sebastian lehet. Igazából, ha rossz szobába kopogtatnék be, szerintem már fel se tűnne a lelkemnek hiszen így is túl van már terhelve rendesen. – ÁÁÁÁÁÁ! – sziszegtem magamnak összeszorított fogakkal, majd behunyt szemekkel kopogtattam az ajtón egy határozottat és utána néhány pillanat erejéig még talán levegőt sem vettem, de hogy nem mozdultam, s nem hallottam láttam ez is biztos.

- T/N, szia! – hallottam meg a hangját, s ezek után még esélytelenebb volt, hogy kinyissam a szememet. Úgy álltam előtte ott, mint egy facövek, valószínűleg a világ legfélelmeteseb kínos vigyorával az arcomra fagyva. De ohhh a hangja… talán most ébreszthettem fel az érkezésemmel, hiszen olyan selymesek voltak a szavai. Megőrültem, ez már biztos. – Jól vagy? – kérdezte meg kedvesen, mire én, habár ajkaim merev mosolygásából nem engedtem szemeimet lassan kezdtem kinyitni, de csak egy icikét-picikét… de éppen ebben a pillanatban belőle éppen ennyi is elég volt. Félmeztelenül, egy törölközővel a derekán nyitott ajtót nekem, haja pedig aranyosan begöndörödve mutatta, hogy valószínűleg egy jól megérdemelt zuhanyzás után egy az egyben dőlt be az ágyba, ahonnan most én voltam az a gonosz, aki felkeltette.

- Göndör a hajad. – böktem ki zavaromban. Mégis ezt, hogy képzeltem. Ő csak kedvesen mosolygott, s az erősen az álmosságot sugalló szemeivel pislogott rám türelmesen.

- Néha… aha. – nem nézett komplett idiótának, lehet csak elhitette magával, hogy még mindig álmodik, azért is volt olyan barátságos és türelmes a mosolya. De vajon amúgy miről álmodhat egy olyan ember, mint ő? Annyira kíváncsi lennék. – Engem kerestél vagy rossz szobába érkeztél? – próbált kicsit kommunikatívabb lenni így könnyítve a helyzetet ő kezdett el beszélni miközben szeme sarkából végigmért szelíden. Kinézetem mindenképpen aggodalomra adhatott okot, de ez úgy tűnik őt egy pillanatra sem foglalkoztatta.

- Eszel? – csúszott ki a számon hirtelen a semmiből. Az életképtelenségem éreztem a tetőfokára hágott.

- Elég gyakran szoktam… - ismerte el és úgy támaszkodott az ajtófélfának, gondoltam rájött, hogy ha rajtam múlik ez a beszélgetés még évekig folyamatban lesz a szavak per perc arányom miatt. Hangja halk volt és kedves, igazi kellemes dallamhoz hasonló.

- Mármint úgy értem… vacsorázni… édes istenem… miért vagyok ilyen lehetetlen… - motyogtam magamban és teljes zavarodottságom közepette már a pólómat húzogattam lefele ösztönösen, csakhogy a kezeim is el legyenek foglalva egy kis ideig. – De hülyeség… ohh nem. – ráztam meg a fejemet, lehunyva szemeimet és csak reménykedtem, hogy el tudok arról a helyről teleportálni úgy körülbelül azonnal. Fejemben pedig már az Antarktiszra költöztem, amit ténylegesen fontolóra fogok venni ezután.

- Valami ázsiai tésztán gondolkoztam vacsorára. – jegyezte meg barátságosan. – Te azt szereted? – tette fel a kérdést, mire konkrétan úgy nyílt ki a szemem, mintha éppen csak ki akart volna pattanni a helyéről.

- Hogy micsoda? – bukott ki belőlem értetlenül, gratulálok magamnak.

- Van kedved hozzám csatlakozni egy tésztára? Van egy elég takaros terasza a szobámnak, igazán szép a kilátás. – kicsit nagyobbra nyitotta az ajtaját, aminek kilincsét még mindig fogta így engedve látni számomra, hogy ténylegesen ott volt egy igen szép méretű terasza. Gyakorlatilag az ájulás szélén álltam.

- Ez most komoly? – pislogtam kontrollálatlanul és hogy élve visszaérek ma a szobámba ténylegesen egyre távolabbi ötletnek tűnt.

- Miért ennék egyedül mikor az épület egyik legszebb lánya szeretne velem enni? – vakarta meg halántékát zavarában, de az enyémhez képest az övé semmi volt.

- Szeretnék? – nevettem el magamat kínosságomban, majd mire rájöttem, hogy mit is csinálok fogtam magam és célirányosan megindultam befele a szobájába, s ott is a teraszra és éppen csak a korlát akadályozott meg abban, hogy le ne sétáljak arról automatikusan, legszívesebben megtettem volna amúgy.

Hogy az Istenbe kerültem ide azt nem egészen tudom és pontosan melyik félig működő agysejtem gondolta helyesnek azt, hogy így ahogy vagyok besétálok a szobájába úgy, mint aki nem kíván onnan távozni soha?

- Tudod…. van itt szék is, netalán tán még egy kanapé is? – hallottam meg a hangját nem is tudom mennyi idővel később, amikoris én törökülésben ültem a terasz csempéjén és a homlokomat támasztottam a hűvösnek tűnő üveglapnak, amin keresztül letekinthettem az éppen ráesteledő Miamira, nem mintha az orromnál távolabb láttam volna.

- Ennél lentebb már  nem süllyedhetek. – motyogtam halkan, talán az eddigi leghosszabb mondatomat az ő jelenlétében. – Kényelmes ez is. – tettem még hozzá azért.

- Miért kellene bárhova is süllyedned? – kérdezett rá kíváncsian, majd érzékeltem, hogy szép lassan már ő is leült mellém a földre.

- Ugye ezt most nem komolyan kérdezed? – emeltem el a fejemet az üveglaptól, majd ekkor észrevehettem, hogy ő pont ugyanúgy ült le, mint én csak az üvegnek a hátát fordította, így ahogy én megemelkedtem pont arcára tudtam nézni.

- Pedig de… a legkomolyabban. – bólintott bátorítóan.

- Megzavartalak a valószínűleg jóleső késő délutáni pihenődben, majd mintha ez nem lenne elég a társaságommal is fogságban tartalak, úgy, hogy valószínűleg erre vágytál a legkevésbé. – önmagamat is megleptem, hogy ennyire összetett mondatok hagyták el a számat, de úgy tűnik, hogy azt a tényt, miszerint már a szobájában vagyok a szervezetem úgy gondolta, hogy félsiker, mondjuk, hogy mihez képest, azt nem tudni.

- Honnan veszed, hogy fogságban tartasz? – valahogy neki is sikerült a lényegét kiemelnie.

- Sebastian… - nevettem fel jólesően végre. Olyan volt ez, mintha úgy ténylegesen végre valami felszakadt volna a lelkemben, aminek nem volt ott helye valójában. A helyzet még mindig abszurd volt, de valahogy nem igazán akartam foglalkozni vele, innen már nincs visszaút… max csak le a teraszon át.

- Miért akarnál egy 22 éves lánnyal a hotelteraszodon vacsorázni ahelyett, hogy például a rég nem látott ismerőseiddel járnád például a várost? Erről szól most ez a sajtóút nem? – csak az egyértelmű tényeket közöltem vele, amikbe nem igazán tudott belekötni.

- Én hívtalak ide be… nem? – kontrázott rá rögtön hunyorogva.

- Technikailag… - billentettem oldalra a fejemet és ugyanazt az arcot próbáltam lemásolni, amit ő is vágott, de szerintem az egy lehetetlen küldetés volt.

- Szóval akkor… hogy szereted a tésztát? – váltott elég erősen témát, majd a következő pillanatban felém nyújtotta telefonját, amin már meg is volt nyitva egy rendelős applikáció.

- Hmmmm… - gondolkoztam, majd sorra nyomkodtam a hozzávalókat, amiket szívesen fogyasztanék vacsorára. – Így. – bólintottam.

- Jó étvágyú… ez tetszik. – ismerte el és konkrétan egy szempillantás alatt összepakolta a saját rendelését is. Valahogy az agyam egy hátsó részében az a kérdés is megszületett miszerint mi tetszik még neked Sebastian, de ahhoz félénk voltam még, s talán soha nem tudnám amúgy sem megkérdezni tőle, mert miért tenném?

- Néha szeretek csak megállni és megpihenni egy kicsit, sehova sem menni csak úgy létezni a hotelszobában, néha csak erre van szüksége a lelkemnek... azt hiszem. Lehet öregszem már.– ismerte el elgondolkodva ajkait halovány mosolyra húzva.

- Hát akkor én öregen születtem… - jegyeztem meg kacagva. - … mikor landoltunk tegnap az első és legnagyobb kívánságom az volt, hogy megérkezhessek a szállodába és ki ne mozduljak az ágyamból. Túl sok erőm és kedvem a bulihoz sem volt tegnap, de a társaság kárpótolt… - vallottam be őszintén. -  Néha csak úgy jólesik a csend… nem mintha nem tudnék rengeteget beszélni három ember helyett is, de az más. – sütöttem le tekintetemet.

- Sose hallottalak még ennyit beszélni. – ismerte el.

- Ja mert ha zavarban vagyok, akkor szokásom a saját nyelvem elharapása és lenyelése… néha jobban is járok vele úgy. – vigyorogtam, majd arcomat a tenyereimbe temettem el.

- Mert én zavarba hozlak? – úgy kérdezte ezt meg, mintha a világ legegyszerűbb kérdése lenne, s mintha nem pontosan tudná rá a választ, visszagondolva akár érkezésemre amikoris a legcikibb saját magam égetését mutattam be ajtajában… az egy az egyben nekimegyek egy oszlopnak, mert megláttam dolgot pedig ne is említsük. – Miért? – kérdezte meg jóindulatúan, úgy mintha ez a világ leglehetetlenebb dolga lett volna. Az arcát vizslattam, s tényleg csak azt tudtam leolvasni róla, hogy tényleg érdekelte ugyanis őszintén kérdezte.

- Erre én…. nem tudok válaszolni. – ráztam meg a fejemet és előre bukva a homlokomat újfent az üvegnek támasztva figyeltem az éjszakai életét nyakéba vevő várost. – Lehet igaza volt Laurának… - nevettem magamban, kínomban. - … kezdem megérteni a helyzetét.

- Tudod, hogy ezt most nem értem, ugye? – világított rá a lényegre.

- Az igazat megvallva én se. – rántottam meg a vállamat, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve fogtam magam és  hátra vágódva inkább már elfeküdtem a padlón, úgy takarva alkarommal arcomat. – Megöl, ha elmondom, de tekintve, hogy sarokba szorított én pedig a saját halálsoromon vagyok éppen szerintem éppen mindegy mennyit és miről beszélek… Laura bele van zúgva a bátyámba, de nem akar vele erről beszélni, mert úgy gondolja nem lenne elég jó Tom számára és meg sem próbálja az egészet és inkább csendben szenved…  szereztem erről tudomást mindössze tegnap. – úgy éreztem mintha valamiféle igazságszérumot ittam volna, de ahogy ténylegesen hallgatott és kíváncsi volt válaszomra egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Fura érzés volt, nagyon fura.

- Sarokba szorított? – kérdezett vissza, kiemelve azt, amit talán nem kellett volna.

- Azt mondta, ha én hajlandó leszek lassan 2 év után hozzádszólni végre és elhívni randizni akkor ő is beszél Tommal. – válaszoltam, s mire kimondtam ezt az egészet tudatosult bennem, hogy mit is tettem és ténylegesen elgondolkoztam azon, hogy kivetem magam a sokadik emeletről, de legalábbis a sajtóutat rövidebbre zárom kerüljön az, amibe kerül. – Azt hiszem… én most megyek és elásom magam. – reagálta le ezt az egészet a testem úgy, hogy zavarodottan kapkodta össze magát a földről, majd próbált úgy megindulni, hogy ne essen el mindenben is csakhát éppen túl sokáig nem jutott mert Sebastian elkapta ujjaim végét gyengéden.

- Akkor majd kérlek emlékeztess arra, hogy köszönetet mondjak neki…

- Hogy micsoda?