Born This Way (Sebastian Stan)

Sziasztok! Egy igen korán kezdődő, s hosszú munkával töltött napom után végül úgy alakult, hogy be tudtam fejezni ezt az elkezdett történemet! Remélem örültök neki, s van kedvetek elolvasni! Csoda szép estét, s hetet is nektek! Puszi, Dorka

"Inspiráció?" Born this way - Lady Gaga

Szavak száma? 2881

Egyetlen egy dolgom lett volna a következő fél órában, s az nem más volt: egyhelyben, nyugodtan ülni, addig a pillanatig, amíg az utolsó beállításhoz is szükséges sminket, s frizurát elkészítik nekem. Ezzel nem is lett volna addig a pillanatig probléma, ameddig agyam újfent elém nem tolta azt a tényt, miszerint nekem már úton a reptérre kellene lennem, hogy elkapva ezt az utolsó járatot még éppen odaérjek New Yorkba, a felvonulásra.

A Pridera.

Számomra az egy igen fontos ünnep, s talán jobban szeretem, s várom, mint a saját születésnapomat, ami igen nagy szó volt, hisz magamat ünnepelni azon az egy nap egy valódi álmom, de ez most valami egészen más volt.

Az utóbbi években pedig, ahogy életem fenekestől felfordult, s megadatott, hogy egy nagyobb platformon szólítsam meg az embereket ezt az egészet még közelebb éreztem magamhoz, legyen ez ellentmondás vagy sem. Minden évben megmozgattam a lehető összes követ, hogy ha csak arra az egy napra is, de ott abban a városban lehessek, ott, ahol minden kezdődött, ott, ahol én kezdődtem, a valódi életem.

Június a Pride hónapja, s nem csak ország szerte, de világszerte egyaránt, s ez őszinte boldogsággal töltötte el a lelkemet, hogy ennyien, ennyi helyen ünneplik az ultimate elfogadás ünnepét, de én szinte egyfajta kötelezettségemnek éreztem azt, hogy egy bizonyos Prideon ott legyek, a városoméban. S évek óta először úgy látszott a dolog, hogy le kell, hogy csússzak róla ugyanis a produkció, amin éppen dolgoztunk hatalmas csúszásban volt, az idegességem meg már nem csak lelkemben, de testemre is kihatott.

- Tarthatnánk egy 5 perc szünetet? – rendesen már sajnáltam a rajtam dolgozó embereket, hiszen mivel én nem tudtam nyugton ülni, ők nem tudták a munkájukat tisztességesen végezni, s így ez az egész nem vezetett sehová. Teljesen kezdtem úgy érezni magamat, mint egy türelmetlen kisgyerek a magam majdnem 30 évével is.

- Persze! – bólintott a fodrászom a tükörben rám nézve majd betűzve az éppen ujjai között tartott tincsemet hagyta, hogy kipattanjak a székemből, s köpenyemet összefogva magam előtt járásra bírva lábaimat elsétáljak előlük pár pillanatra, hiszen kellett egy kis friss levegő.

Hihetetlen, hogy mennyire sikerült ennek a hiánynak átvennie testem felett az irányítást, de egyszerűen valahogy a profizmus fogalma, s az azzal járó viselkedés akkor lépett ki gondolataimból, amikor rájöttem, hogy már esélytelen lesz, hogy barátaimmal ünnepeljem együtt az életet ezen a különleges napon.

Úgy gondolná az ember, hogy a XXI. században élve, mikor már az élet annyi területén olyan fejlődések történnek, amiket 20-30 évvel ezelőtt elképzelhetetlennek vélt mindenki, az ember vágya afelől, hogy kit szeret már nem egy olyan téma, amely meghökkenti a társadalmat, pedig… de. Sajnálatos módon.

Sose, ismétlen sosem tudtam felfogni azt az aprócska tényt, miszerint egy harmadik félnek mi köze van ahhoz, hogy egy páros azonos nemű emberekből áll. Vallom, hogy minden, egy felsőbb erő által teremtett élőlénynek joga van úgy élni az életét, ahogy azt ő szeretné.

Ha egy lány úgy érzi, hogy ő a lányokat szereti? Szeresse!

Ha egy fiú egy fiúban találja meg örök szerelmét? Őszinte boldogságot kívánok nekik, mert megérdemlik.

Ha valaki nem a megfelelő testbe született, miért támadjak őt? Nem értem.

S mi van, ha egy ember egyszerűen csak szimplán az embereket szereti, s nem lát, s nem is tesz különbséget aközött, hogy az általa szeretett személy vele ellentétes vagy éppen ellenkező nembe tartozik?

Ilyen voltam én is.

Igen… a testet is szeretheti az ember, de van ennél valami sokkal fontosabb. A lélek. S ha csak egy pillanatra is, de becsukná mindenki a szemét, s csakis a lelkével látna, máris nem tudna, s nem is akarna különbséget tenni két ugyanazt a levegőt lélegző égi teremtmény között.

- Valami újfajta fordulatot vett a fotózás? – hunyorgott a kamerába Sebastian, amikor látta, hogy arcomon ugyan még nem az elkészített smink van, sokkal inkább a kontúrozás vonalai elég viccesen díszítik a bőröm az eldolgozás teljes hiánya miatt.

- Hahaha. – grimaszoltam neki, majd fenekem alá vonva köpenyemet ültem le a padkára a járda szélén. – Új fordulat esetleg az, hogy még mindig itt vagyok… s nem úton New Yorkba! – biggyesztettem le ajkamat, s tértem köntörfalazás nélkül a lényegre. – Nyugtass meg, hogy nem vagyok gyerekes… - nevettem fel kínomban, s bele akartam ugyan túrni a hajamba, de mielőtt megtehettem volna azt eszembe jutott, hogyha abba én belenyúlok a fodrászom lehet annál fogva fog felakasztani, minden bizonnyal hajszálanként.

- Miért lennél gyerekes? – kérdezett vissza gondolkodás nélkül. – Fontos számodra ez az esemény, ezt minden épeszű ember megértheti! – s ajkain egy bátorító, kedves mosoly jelent meg melyre én is egy mosollyal feleltem automatikusan.

- Úgy érzem, mintha a saját gyermekem születéséről maradnék le! – vallottam be ajkamat beharapva, s mellkasomban a fájdalmas lelkiismeret-furdalás érzése jelent meg.

- Tudod, hogy az technikailag… lehetetlen lenne! – billentette oldalra fejét vigyorogva, gondolkodva.

- Hát nem tudom… - sóhajtottam és tényleg úgy éreztem, mintha valami olyan darabot szakítanának ki a lelkemből, amely akkora sebet hagy majd ott, hogy azt meggyógyítani túlságosan hosszú idő lesz. - … de nyugi, nem vagyok terhes! – jegyeztem meg neki csak azért, hogy ne neki kelljen, mert, ha ő tette volna meg olyan furán jöhetett volna ki.

- Pedig… lehetnél! – kacsintott rám zsivány mosolyával.

- Nem gondolod, hogy 1: abba nekem is beleszólásom lenne, 2: ahhoz találkoznunk is kellene végre már? – vontam fel a szemöldökömet igen magasra.

- Lehet. – adott igazat nekem, mély gondolkodásokban elmerülve drámaian, majd a nevemet hallottam a tréler felől miszerint már nagyon hiányolnak az embereim, s Seb ebből éppen csak annyit láthatott, hogy én elfordítottam a fejemet tőle. – No mi az? – érdeklődött.

- Azt hiszem találtam egy jelentkezőt a jövendőbeli gyermekeim apjának szerepére! – kacsintottam rá, majd nehezen ugyan de feltápászkodtam a helyemről, a földről.

- Na, na, na, na! – höppögött nekem drámakirályként.

- Viszlát Sebastian! – küldtem neki egy csókot még a kamerába, majd kinyomva a telefont azt el is süllyesztettem a köpenyem zsebébe, s próbálva igen nagyon mélyről előásni munkakedvemet újfent a művészek kezei közé engedtem magamat.

Sosem volt célunk tagadni a kapcsolatunkat Sebastiannel, egyszerűen csak, amit nem kellett, nem toltuk más emberek arcába. A titkos találkák, az óvatos randik ellenére is mikor már több helyen is kezdtek gyanakodni kapcsolatunk létezésére közös egyetértést követően nem titkolóztunk tovább, ezzel együtt egyfajta tehertől is megszabadultunk viszont újat is kaptunk helyette. Tudtuk mire vállalkozunk, s nem akartunk hátrálni. Biztosak voltunk a kapcsolatban, magunkban, s ez így volt jó, egészséges.

A fotósok, a rajongók hada egyikőnknek sem volt újdonság, hiszen mindketten azok kereszttüzében éltünk mióta a szórakoztatóiparban dolgoztunk. Persze az más téma volt, hogy igazán hasonlítva egymásra egyikőnk célja sem volt az, hogy minden második nap vagy egyáltalán bármikor is szerepeljünk a búlvár magazinok címlapján, nem mintha ebbe valamikor is beleszólásunk lett volna. Míg ők tiszteletben tartották az életünket, a privát szféránkat, addig mi is kölcsönösen jólnevelten viselkedtünk velük. Ha fotózni akartak, hát fotóztak, ha rajongók megközelítettek minket egy közös fotó vagy esetleg egy aláírás reményében sosem küldtük el őket, hiszen nekik köszönhettük a munkánk létét, s miért is lettünk volna hálátlanok?

Viszont voltak alkalmak, amikor akarva, akaratlanul borult a bili, s nem számolva a következményekkel az események nem olyan véget értek, ahogy általában. Hiszen általában a rágalmak, a pletykák elsuhantak füleink mellett, s lelki békénk fenntartása érdekében mi sem kutattuk se online berkekben, se nyomtatott formában az ilyesfajta kitalált sztorikat. De volt, ami előttünk történt, volt, amit nem tudtunk ignorálni… s a valóság az volt, hogy nem is akartunk.

- Hogy mit mondott? – Sebastian egy jó barátjának éttermében vacsoráztunk egy közös szabadnapunkon, majd közösen zenét hallgatva telefonjáról fél-fél fülessel, ujjainkat összefonva sétáltunk egymás mellett New York lassan lehűlő utcáin. Néhány paparazzi nem kívánt távozni mellőlünk, de a szimpla ignoráláson kívül tőlünk nem kaptak semmiféle reakciót… egészen addig a pillanatig, amíg fél fülemmel meg nem hallottam egyikőjük illetlen szavait.

- Jól hallottad. – állt meg előttem az alak arcán olyan mosollyal, amit látva instant felfordult a gyomrom.

- Ne foglalkozz velük… - Sebastian továbbra is ignorálva őket hajolt közelebb fülemhez, s suttogta úgy ezeket a szavakat nekem. A helyzet viszont az volt, hogy abban a pillanatban, hogy fülemből kirántottam a fülesemet engem a „ne foglalkozz velük” politika már nem hatott meg.

- Feltennéd még egyszer a kérdésedet? – léptem közelebb hozzá, szinte úgy, hogy mellkasomon összefont karjaim érintették őt, majdnem. Volt olyan téma, ami azonnali olaj volt a tűzre, s pillanatok leforgása alatt lobbantotta lángra bennem a tüzet.

- Most akkor mi értelme is van ennek az úgynevezett biszexuális nonszensznek, mikor láthatóan a férfiakat szereted? – nézett megvetően rám, majd sajnálkozóan Sebastianre.

- Hékás, hékás, hékás… - szólt közbe Sebastian is, de kinyújtva a kezemet én őt kihessegettem ebből a beszélgetésből.

- Teljesen össze vagyok zavarodva! – játszotta az agyát. – Barátod védelmedre kelne, de te nem engeded… na most akkor mi is van? – váltogatta közöttünk tekintetét, s minél több időt álltam ott előtte egyre rosszabbul lettem… idegileg.

- Szerintem védelemre nem ő szorul… hanem te. – helyesbítette a férfi mondatát Seb, de én továbbra is csak a férfit néztem, némán, fogaimat összeszorítva, miközben jobb lábammal lassan dobolni kezdtem magam alatt.

- Höööhhh… - nevetett fel hisztérikusan a férfi. - … jaj, nyakamat teszem rá ez a ficsúr ki se tud elégíteni rendesen, azért nem vagy képes eldönteni, hogy most akkor mit szeretsz… hidd el, ha én… - s ebben a pillanatban történt meg az, hogy önerőmből úgy megfejeltem a férfit előttem, hogy egyensúlyát el is vesztette egy is időre. Ha olyan állapotban lettem volna megveregettem volna saját vállamat eme tett kapcsán, de valahogy ennek itt még nem volt vége, éreztem, hogy nincs, hiszen a szavak még kikívánkoztak belőlem.

- Nem mintha magyarázatra szorulna a szexualitásom, főleg ilyen férgek előtt, de tegyük tisztába a dolgokat egyszer, s mindenkorra! – léptem távolabb egy kicsit a férfitől, s fordultam a többi éhes hiéna felé, akik valahogy hirtelenjében megkettőzték számukat az elmúlt pár pillanatban. – A szerelmi életemben számomra nem léteznek nemek, ha szeretek egy embert azt sosem azért teszem mert bizonyos dolgokkal rendelkezik a lába között… vagy éppen nem rendelkezik. A primitív gondolkodású emberek, mint például ő itt mellettem… - mutattam az éppen orra miatt sopánkodó ember felé, a lehető legmegvetőbb pillantások társaságában. - … ezt úgyse érti. Attól még hogy most egy férfival vagyok az engem egy cseppet sem tesz kevésbé biszexé. Ha vele élem le az életemet attól én még nem leszek hetero, mert ez nem úgy működik… de aki nem akarja ezt megérteni, az nem fogja. Az emberek iránt érzett szeretet nem nemekben ölt formát, hanem lélekben, mondjuk erre bárki bármit is. – mosolyodtam el számukra a kameráik előtt, majd ekkor megragadtam hirtelenjében Sebastian kezét, akire eddig nem is pillantottam, lehet talán nem is mertem. – S most, ha már meguntak engem, örömmel távoznék maguk közül, hogy engedjem barátomnak, hogy egy csodálatos este után, csodálatosan kielégítsen, mert, hogy higgyék el… ki tud ám, de még mennyire! – kacsintottam rájuk, s közülük úgy törtem ki mintha csak éppen kilőttek volna rakétaként. – Ne nézz vissza, ne nézz vissza, meg ne állj, meg ne állj! – e két utasítás vált mantrámmá miközben szinte már futottam el az embertömeg elől, szorosan fogva Sebastian ujjait.

- Hé, hé, hé… lassíthatsz nyugodtan! Nem követnek! – szinte vissza kellett rántania ugyanis míg ő megállt egyhelyben én haladtam tovább.

- Úgy sajnálom Sebastian! Jézus, nagyon, nagyon, nagyon! – nem azért, mert kiálltam az igazamért, hanem mert őt is belekevertem a dolgokba, s végig kellett neki is néznie ezt az egészet.

- Szerintem extra szexi volt, ahogy kiálltál magad mellett! – jegyezte meg, mire végül én is megálltam sétámban, s ő abban a pillanatban pördítve hirtelen egyet rajtam mellkasára is rántott. Óvatosan törölte ekkor meg homlokomat, amin minden bizonnyal későbbiekben egy lila volt fog megjelenni.

- Majd, ha holnap letartóztatnak bántalmazásért… akkor is ezt fogod gondolni? – vontam fel szemöldökömet kíváncsian kérdezve tőle.

- Mindig is vonzott a látványod egy bilincsben! – állapította meg, s ekkor már derekamnál fogva tartott magához, s ajkai az enyémeken pihentek lágyan.

- Sebastian Stan! - nevettem ajkaira, s engedtem, hogy testem feladva a szolgálatot, ténylegesen a karjaiba omoljon.

- Hékás… te voltál, aki az előbb kamerák kereszttüzében jelentetted ki, hogy a barátod mennyire ki tud elégíteni az ágyban… nem hiszem, hogy ez már itt oszt vagy szoroz! – emlékeztetett a nem régen elhangzott kijelentésemre, de nem úgy tűnt ekkor mintha megsértette volna ez az igen nyílt nyilatkozatom, ami azért több mint meglepő volt.

- Nem csak az ágyban! – kapaszkodtam hirtelenjében minden erőmmel a nyakába, majd suttogtam úgy a szavakat a fülébe.

- A végem leszel te nő… - nevette el magát, s úgy egy az egyben kapott ölébe a járda kellős közepén.

- Tudod, hogy most már így kell hazavinned! – tartottam két kezem között csodaszép arcát.

- Lehet róla szó… - kacsintott, majd én nyakába borulva örültem az ingyen fuvarnak.

- Ahogy arról is, hogy előkerülhet a bilincsem otthon! – a szavakat nyaka vékony bőrére lehelve mondtam ki, alig hallhatóan.

- Hogy micsoda? – tartott hirtelen szorosabban, s nem, nem azért elejteni készült.

- Hogy micsoda? – kérdeztem vissza incselkedve egy kicsit…

Őszintén nem vágytam semmi egyébre, minthogy visszaérve a szállodaszobámba arccal előre beeshessek a párnáim közé, s átaludva azt a nyüglődést miszerint nem New Yorkban vagyok átaludhassam, csakhogy amikor nyitottam szobám ajtaját valami gyanús dolog tűnt fel nekem. Nem voltam egyedül. A semmiből indult el a tv előttem, megtorpantam.

- Tudjuk, hogy a szíved szakad meg azért, mert nem lehetsz itt…! – kezdte az egyik ismerősöm.

- … de néha az élet ilyen akadályokat tol elénk, amit szimplán csak le kell nyelnünk. – folytatta egy másik, s konkrétan én földbe gyökerezett lábakkal álltam meg ott a szobám közepén, s mintha meg lennék babonázva tapadt tekintetem a képernyőre.

- S ha testben nem is tudsz itt lenni, lélekben itt vagy, mert, ha néha nem is hiszed el nekünk annyi mindent tettél értünk, amennyiért elég köszönetet se tudunk mondani neked életünk végéig sem! – egymás között váltogatták a szót, s lassan érezni kezdtem, hogy könnycseppek jelennek meg a szememben, s folynak le azok arcomon, mint forró láva cseppjei.

- S ne, el ne merj kezdeni sírni, mert hidd el odamegyek és lefejellek… tudod, mint anno egyszer te azt a paparazzit! - s ekkor öntudatlanul felkacagtam, könnyeimmel küszködve.

- Annál hősiesebb tettet isten bizony nem láttam még korábban! Kiálltál az igazadért, s kiálltál mellettünk… magadért, s mindezt újra és újra, nap mint nap újra megteszed, s őszintén büszkének érzem magam, hogy a barátnőmnek nevezhetlek téged! – s ekkor már nem csak én küszködtem könnyeimmel.

- Szóval most, ha velünk nem is, de a földöntúli barátoddal – akinek ez az egész az ötlete volt… - tette hozzá úgy, hogy tudta ezt nem kellene mondania, de azért mégiscsak megtette, kacsintva egyet. - … ünnepeld a boldogságot, az életet! – s konkrétan mindannyian egymás nyakába borulva küldtek nekem millió meg egy csókot a kamerán keresztül, ekkor lett vége lett a videónak, a villany pedig lassan felkapcsolódni kezdett.

- Mióta tudtad, hogy meglátogatsz?  - meg sem tudtam mozdulni, úgy álltam még mind egyhelyben, s úgy beszéltem hozzá. Tudtam, hogy itt volt, itt mögöttem.

- Mióta biztos volt, hogy nem érsz haza időben! – válaszolta halkan, s így ölelt át hátulról, halkan.

- Nem kellett volna… - ráztam meg a fejemet, mire óvatosan megfordított, hogy vele szembe legyek, s állam alá nyúlva úgy emelte fel tekintetemet az övéhez kapcsolva.

- És hagytalak volna egyedül? – tette fel költői kérdését. – Esélytelen. – ismerte el. – Hacsak néhány órát is, de együtt lehetünk… s ünnepelhetünk. – jegyezte meg, s ajkaimat úgy vonta sajátjaira. Otthon éreztem magam, végre otthon. Itt vele, csakis vele.

- Azokon a bolondokon tényleg az én fejemet ábrázoló póló volt? – nevettem el magamat amikor eszembe jutott a videó egy apró részlete.

- Dave majdnem kezeslábast is csináltatott magának… - felelte csatlakozva hozzám a nevetésben.

- Uram az égben! – ráztam a fejemet, s konkrétan nem hittem el barátaim szimpla létezését sem, de valahogy a Sebastianét sem.

- De nyugi küldtek neked is a közös pólóból… - bökött oldalra fejével, ahol konkrétan egy táskányi meglepetés várt még. A szokásos, különleges kiegészítőinkből, szivárványos gumicukrainkból, glitterből, flitterből engem sem hagytak ki, elküldtek mindent Vele. A szívem összeszorult, de ekkor már a boldogságtól. - … s tekintve, hogy gondolom fáradt vagy, így mit gondolsz egy filmezésről? Úgy hallottam van egy új film Netflixen, amit meg akarsz egy ideje nézni! – utalt egy filmre, amiről biztosan, hogy a többiek szóltak neki, merthogy neki mostanság nem hiszem, hogy említettem volna

- Love, Simon! – ejtettem ki hangosan is a film címét.

- Újra tiniszerelmes leszek, el sem hiszem! – kuncogtam, mint egy idióta, s felkapva az ajándéktáskát azzal együtt ugrottam be az ágyba, húzva magammal az életem férfiját is.

- De hát mi nem is öregszünk, sosenem! – rázta a fejét félig karjaiba zárva miközben szabad kezével már indította is a filmet a tvben.

- Én is így gondoltam! - bólintottam, s magam előtt kiborítottam az ágyra az összes jóságot, amit hozott nekem.

- Nem! – jelentette ki, mikor megragadtam a glittert, s a testfestéket. Tudta mi fog következni, de azt is tudta, hogy nem fog tudni tenni ellene semmit.

- Ohhh, dehogynem… - bólintottam határozottan.

- Nem! – próbált ellenkezni, de én ekkor már feléje fordulva, elfektetve őt az ágyon hirtelen mellkasára is másztam.

- Bébi, én így születtem… - kezdtem el dúdolgatni neki egy számot miközben csípőmet ringatva rajta a világ legcsillogóbb barátját kreáltam belőle, ezt egyszerűen nem hagyhattam ki.

- Még szerencse, hogy szeretlek! – grimaszolt miközben épp egy szivárványt rajzoltam borostája felé arcocskájára.

- Én gyönyörű vagyok így, hiszen Isten nem vét hibákat… - az én válaszom mindössze ennyi volt, csak ennyi. Tudta, hogy elvesztett engem ekkor egy felsőbb erő iránt ugyanakkor csak most kapott csak meg igazán. Így szeretett, én így szerettem őt. Pont.

Take Me Home (Sebastian Stan)

Sziasztok! Régen el akartam én már hozni nektek ezt a történetet, s most végre több korrekcióval töltött nap után végre késznek érzem őt! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Üdv, Dorka

Inspiráció? Jess Glynne Take Me Home dala (ehhez hozzá kell azt tennem, hogy ezt a történetet egészen biztosra több részesre tervezem)

Szavak száma? 3336

Konkrétan úgy jöttem el otthonról, hogy szinte majdnem még pizsamában voltam, még talán szerencse, hogy olyan dolgok voltak rajtam, amik messze távol álltak a hagyományos pizsama fogalmától, nem mintha valaha idegen emberek véleménye ebben a témában meghatott volna. Hiába volt kora reggel, kora reggel, amikor alapvetően még aludni szoktam tudni, de most ez nem adatott meg. A ház már egy háborús övezetté alakult, s én egyszerűen nem bírtam tovább.

Hiába a fülemben üvöltő zene, egyszerűen a bőrömön keresztül úsztak bele gondolataimba a szavak. Hideg, bántó, gonosz szavak. Szavak, melyeket egyetlen egy ember sem érdemelne meg a világon, s én pedig… bennük éltem, velük együtt.

A nap alig kezdődött még el, s én szemeimet már most vörösre sírtam. Levegőt alig kaptam, konkrétan éreztem ahogy taknyom, nyálam összefolyik, minden túlzás nélkül. Kapkodva fújtam orromat, próbáltam normálisan levegőt venni, de haszontalan volt az egész. Éreztem, ahogy természetes fény még zűrzavarosabbá tette az egészet, igazából nem is tudom, hogyan jutott el a tudatomig, hogy egymás után pakoljam a lábaimat miközben amúgy lelkem szinte működésmentesen létezett mellkasomban.

Az utcára úgy érkeztem, hogy szememre már egy fekete napszemüveg volt tolva, s mentálisan hálát adtam az égnek miszerint ebben a városban az embereket magukon kívül senki sem szokta érdekelni, így hát nézhetek ki én bármennyire furán is, nem fogok kitűnni a tömegből.

Általában amint egyre távolabb jutok a lakásunktól, könnyeim mennyisége csökkenni szokott, de most ez nem történt meg. Észre sem vettem, hogy szinte már futottam, de valahogy nem tudtam megállítani a lábaimat, ahogy a könnyeimet sem. Egyszerűen, mint ólomcseppek folytak végig arcomon, s a lélegzésem sem kezdett normalizálódni, s így a létezés egyre nehezebb, s nehezebb volt.

Bumm.

Tenyeremmel akartam hárítani esésemet, de nem volt egy túl okos ötlet, hisz amint az érintkezett az aszfalttal éreztem a súrlódás fájó következményét.

- Úristen. Sajnálom. Nem akart… - bűnbánó hangjából megállapíthattam, hogy egy férfival ütköztem frontálisan. Az esés sokkja miatt még kissé a szakadatlan sírásom is megállt, hisz konkrétan levegőt is alig vettem, de most, hogy realizálta testem a biztos talajt maga alatt, mintha újraindította volna rendszerét. Nem kaptam levegőt, szorított a mellkasom úgy éreztem, hogy nem fogok tudni felkelni onnan, s hogy azonnal elhányom magam. Ez az összeomlás legrosszabbik fajtája volt számomra, mely a szimpla létezést is megnehezítette. - … minden rendben? – tette fel kérdését, de azt hiszem ekkor hullhatott le a fejemről a kapucnim, s ekkor elé tárulhatott arcom látványa. Szemem sarkából láttam, ahogy összerezzent. Nagyot nyelt, majd óvatosan könyököm alá nyúlva állított fel, s egy régen elhagyatott, de éppen mellettünk lévő bolt párkányához vezetve leültetett oda. Ő is leült mellém, de nem szólt egy szót sem.

Lábaim menni akartak innen, azonnali hatállyal, de mégsem indultak semerre se. Fejemre húztam a kapucnit, s előre dőlve úgy vizsgálgattam a tenyeremet, amin apró felületi sebesülés keletezett, s rosszabbnak tűnt, mint ami valójában. Felszisszentem ahogy hozzáértem. – Nézd csak… - s felém nyújtott egy zsebkendőt, amit szemem sarkából láthattam, hogy éppen most vizezett be kulacsa tartalmával. Én nem mozdultam, nem fogadtam el tőle felajánlását, azt se igazán tudtam, hogy miért nem haladtam tovább előre, a semmibe.

Nem kérdezett semmit, nem ért hozzám csak úgy ott volt mellettem, mintha csak vigyázott volna rám. Szavak nélkül.

Nem tudom mennyi időt ültünk ott, de se ő, se én nem mozdultunk.  Talán percek voltak, talán órák, fogalmam sem volt, de első határozottabb mozdulatát már csak éppen akkor vettem észre, amikor lassan az utca zajai is feltűntek fülemnek, mindez idáig azért nem történt meg ugyanis a fuldoklásom erősebb volt mindennél, de mostanra valahogy funkcionálni tudtam.

Mondott valamit, amikor felállt, de szavai nem igazán jutottak el fülemhez. Azt hiszem meg kellett volna köszönnöm segítségét vagy bármi is volt ez, de egy alig észrevehető bólintásnál többre nem futotta nálam. Még az arcát sem láttam teljesen, de s én sem igazán engedtem neki, hogy az enyémet láthassa, hisz miért is?

Amint ő elindult balra, pillanatokkal később én jobbra tettem meg első lépéseimet. Kezdődhetett hát a napom, úgy valóságosan.

Őszintén nem tudom, hogy melyikhez lett volna jobban kedvem: ott helyben összeesni, s a földön gubózva sírni vagy kimenni, s folytatni a munkát továbbra is mosollyal az arcomon, hisz az itt egy olyan kiegészítő, mint a kis kötény. Kötelező. Ezzel alapvetően amúgy nem is volt probléma, mert tény, hogy aki emberekkel dolgozik az szeresse az embereket, vagy legalább tudjon hihetően úgy tenni, mintha szeretné őket, de ettől függetlenül mégis néha még ezt a maszkot is oly nehéz feltenni, egyszerűen csak nehéz. A mai ebédszünetem végén megpihenő pillanataim pontosan ilyenek voltak.

A reggelem még mindig kihatással volt a gondolataimra. Amint leplet teríthettem volna arra a sötétségre agyam egy jól elrejtett zugában, a szavak újra előkúsztak, s tönkre akartak tenni mindent. Harcomat az ilyen démonok ellen már elég sokszor újra, s újra levívtam, s habár minden alkalommal olyan volt, mintha sosem lenne vége az egésznek, mindig vége lett. Ez a mai csata viszont rettenetesen nehéz volt. Hosszú idő óta talán ez volt a legnehezebb.

Mély levegőt vettem, a szekrény ajtajának visszatükröződő üvegében láttam ahogy ajkaim szépen lassan meggörbülnek miután megpofozgattam arcomat, majd mielőtt még véletlenül meggondolhattam volna magamat kinyitottam az ajtót magam mellett, s kilibbentem rajta. Ez egy olyan visszafordított Narnia volt.

Az elmúlt hónapok alatt tökéletesre fejlesztettem azon tehetségemet, miszerint úgy végzem pult mögött a munkámat, hogy ugyan hallom a rendeléseket, mosolygok, de különösebbképpen semmi mást nem veszek észre a körülöttem lévő emberekből. Mármint nem hallom se a város zajait, se a bent lévők beszélgetéseinek foszlányait, de még a halkan duruzsoló zenét sem. Én nem tudok róluk semmit, ők se tudnak rólam semmit, ez volt a ki nem mondott, de némán megkötött alku. Teljesen a saját buborékomban léteztem, ezzel pedig pontosan egyetlen egy probléma volt. Gondolkoztam. Dolog, amit semmiképpen sem kellett volna tennem. Túlságosan is sok időt töltöttem ezzel az egyszerű emberi tevékenységgel, s még soha nem tapasztaltam ennek pozitív eredményét. Soha.

- T/N… nagy baj lenne, ha hamarabb lelépnék? – munkatársam lépett hirtelen közelebb hozzám, egy olyan pillanatban, amikor éppen egy kicsit pihenősebb volt az élet, s én az elmosott poharakat pakoltam helyükre. – Elleszel egyedül? – kérdezte.

- Persze, menj csak nyugodtan. – bólintottam rá gondolkodás nélkül kérésére, tudva, hogy így akkor nekem kell majd zárnom a helyet, megint.

- Remélem nem baj, hogy megint neked kell zárnod. De legalább jó lesz a túlóramennyiséged… – veregette meg lapockámat, mire én csak megrántottam vállamat gyengéden. Nem akartam tagadni ezt a tényt, nem mintha tudtam volna. Ha tehettem túlóráztam, a pénz jól jött, más dolgom nem volt, s addig sem voltam otthon, amikor pedig késő este végre hazaestem, s közel arccal lefele az ágyamba zuhantam a ház már csendes volt. Kivétel, amikor nem.

- Tudom. – mondtam ki egyetértésemet hangosan is.

- A hónap, az év, az évtized dolgozója vagy… - kacsintott rám, majd szinte majdhogynem berepült az öltözőnkbe, aminek küszöbén köténye úgy hullott le róla, mintha nem is lett volna rajta, sose.

Attól függetlenül, hogy egészen nagy volt a forgalom egyedül is elég jól tartottam a frontot, s az, hogy alig álltam a lábamon az már nem is volt probléma. Szinte éreztem, hogy amint akár állva bezártam volna a szemeimet egy pillanatnál további periódusra, összeesve aludtam volna a padlón, ott mindenki előtt. Erősen kellett küzdenem az ellen, hogy meg ne tegyem, de sikerült, ahogy az is, hogy a reggeli katasztrófámra éppen már csak az emlékeztetett, hogy a bordáim között nehezen ült a lelkem. Ez még egészen elviselhető volt, a munka még mondhatni meg is mentett. Lefoglalta kezeimet, valamennyire gondolataimat is, s így általában magamhoz térített. Ellentmondást alakítva a történésekből egyszerre hozott vissza az életre a munka, s vitt is le arról.

Fel sem tűnt, hogy délutánra egészen megromlott az idő, sőt amikor éppen zárás előtt szedtem be a kinti kiegészítőket az eső kegyetlenül rákezdett szakadni, de isten igazából olyan szinten, mintha éppen csak az apokalipszis érte volna el New Yorkot. Úgy tűnt az égieknek megvolt a sajátos humora, s lelkem képét az utcára is tükrözték.

- Segítek! – egy hang szólalt meg mellettem, s fel sem pillantva tevékenységemből én már ekkor betettem a biztonságos, fedett helyre a kint lévő utolsó tárgyat is.

Mire behúzódtunk a kávézóba, az eső még katasztrofálisabb állapotot vett fel, s még hozzá csatlakozott a szél is. A látvány a helyiség ablakából is félelmetes volt, de mégis egészen megbabonázó, így egy néhány pillanat erejéig csakis a kinti történéseket tudtam nézni. Teljesen magával ragadott ez a pusztító erejű forgatag. Csakis a helyiség ablaka választotta el a két oly különböző állapotú helyet, hisz míg bent a csendesség uralkodott, addig kint az abszolút káosz.

- Már zárva vagyunk. – suttogtam halkan a férfinak, aki mellettem állt, de feléje sem néztem, vagyis de… egy pillanatra. Ismerősnek tűnt, de agyam nem tudta honnan. Minden bizonnyal járt már itt. – De ilyen időben nem tehetlek ki… -ráztam meg a fejemet, s egészen elgondolkodva teendőim listáján indultam vissza a pult mögé. – … szóval, ha gondolod, rendelhetsz valamit nyugodtan, én állom. – ajánlottam fel teljesen egyértelműen.

Alapvető filozófiám volt a következő: „Viselkedj úgy az emberekkel, ahogy szeretnéd, hogy ők is viselkedjenek veled.” Ha egy embernek nem voltak rossz szándékai felém, akkor én is kedves voltam vele, ugyanis szerettem kedves lenni… csak néha nehéz volt. Nagyon nehéz.

Befordulva a pult mögé, mikor már az volt kettőnk között néztem fel rá először. Szegény szerencsétlen teljesen bőrig ázott, míg engem éppen alig érintettek meg a vihar cseppjei.

- Nem szükséges. – jegyezte meg kedvesen, de arcán látszott, hogy jól esett neki ez az apró kedvesség. Úgy őszintén örült neki.

S bumm, bumm. Az agyam ekkor mintha egy villámcsapás szerű új információ adagot kapott volna, tudtam, hogy honnan volt ő ismerős annyira.

Reggelről.

Egy pillanatra még a lét is megfagyott bennem, de mielőtt feltűnő lett volna fura viselkedésem a kávéfőzőgép felé fordultam, s indítottam is volna azt, amikoris hirtelen teljesen sötétségbe borult a hely, s vele együtt az egész utca is.  – Azt hiszem… - néztem körbe óvatosan, nem nagyon mozdulva.

- … ez nem a szerencse napom. – túrt bele vizes hajába egészen, megszeppenve talán, de egy kedves mosolyt azért mutatott felém. Azt hiszem ő nem ismert fel, ami fura módon megnyugtatott. A bekötözött bal tenyerem furán, s intenzíven kezdett el viszketni. Egész nap semmi baja nem volt, most pedig mintha le akart volna szakadni.

- Ahogy nézem a városnak sem. – billentettem oldalra fejemet az ablak felé, ahol az eső nem hagyott alább. A szemem szépen lassan kezdte megszokni a sötétséget, de tudtam egy elemlámpa mindig jól jön így kinyitva egy mindenes fiókot akasztottam csuklómra egyet.

- Igaz. – ismerte el.

Látszott rajta, hogy zavart volt, talán ideges. Megráztam a fejemet, s inkább nem ezen kezdtem el gondolkodni, sokkal inkább azon, hogy mi tévő is legyek most.

Testem, s lelkem ekkorra már olyannyira fáradt volt, hogy ezen katasztrofális vihar kitörése éppen csak annyira hatott meg, mintha leejtettem volna egy kanalat a kezemből, s az áram elmenése pedig a kanál után a villa esése volt. Nem hiszem, hogy egy normális ember így 

reagálta volna le a történéseket, de a helyzet az, hogy a normális jelzőt magamra sosem használtam volna. Valami bennem mindigis el volt cseszve.

- Nyugodtan foglalj helyet, én megnézem mit tehetek! – mutattam körbe az üres székekre, majd felkapcsolva zseblámpámat indultam be a raktárhelyiségbe, hogy miért azt pontosan nem tudtam. – Fogalma sincs, hogy ki vagy te… - motyogtam magamban, általában magam legjobb társasága voltam. S ebben a pillanatban pontosan ez a társaság volt, akivel „konzultálnom kellett”.

Nemcsak, hogy alapvetően túlóráztam még maga az anyatermészet egy sajátos túlórát is elintézett nekem, s hogy legyen egy kis igazi extra pikantéria a dologban egy majdhogynem idegen is itt ragadt velem, nem mintha sok vizet zavart volna, hisz látszólag őt se nagyon zavarta ez a sajátos helyzet.

- Nézd csak… ez jól jöhet! – egy a pulttól nem messze lévő asztalhoz ült le, ahonnan megbabonázva figyelte a kinti történéseket, óvatosan megközelítve nyújtottam feléje a hátul talált törülközőt. Fáradtnak tűnt, egészen nyúzottnak.

- Ohh… nem szükséges. – rázta meg a fejét hirtelen visszacsöppenve ebbe a valóságos világba, mintha ő is úgy el lett volna úszva gondolataiba, mint jómagam.

- Csurom vizes vagy, gondolom nem célod a megfázás. – tettem le mégis a törülközőt elé akkor is ha nem nagyon akarta elfogadni azt.

- Köszönöm. – mondta ezt szemeit az asztalon tartva én meg csak egy gyengéd mosolyt eleresztve fordultam sarkon, s fújtam ki egy adag levegőt, de meglehet fordulásomat akkora hévvel sikeredett elkövetnem, hogy közben megszédültem. Megbillenve kaptam automatikusan a pultért, nem gondolkozva azon, hogyha sebesült kezemre teljes súlyommal rátámaszkodok csillagokat fogok látni, s ohhh, láttam én csillagokat, de még milyeneket.

- Basszus! – sziszegtem magamban, s úgy örültem volna, ha most egyedül lettem volna, de nem voltam.

- Jól vagy? – hallottam hangját egészen közelről. Ott állt mögöttem, éreztem. Reszketni kezdett a testem egésze, s valójában halálom legalább tíz különböző változata lepörgött lelki szemeim előtt.

- Biztos csak… leesett a cukrom. – megemberelve magamat végül reagáltam valamit a kérdésére, majd minden erőmet összeszedve megindultam a pult mögé.

Igen halkan, de még a gyomrom is megkordult jelezve, hogy órák óta nem juttattam nem csakhogy megfelelő, de semmilyen ételt a szervezetembe. A pörgés, s ideg következményeképpen teljesen elfelejtettem enni, nem mintha bármi lement volna a torkomon, s megmaradt volna a diónagyságúra zsugorodott gyomromban.

A megmaradt, s már vendégeknek a következő nap nem felszolgálható néhány szelet sütit általában mi dolgozók hazavihetjük, s mivel most én egyedül maradtam, s a megmaradt szeletek száma is pontosan egy volt így azzal, s egy plusz tányérral, no meg két villával sétáltam az idegen társam felé, próbálva teljesen megfeledkezni arról, hogy az előbb mi történt, s arról, hogy nem először találkoztunk mi ma.

- Nem sok, de… kérsz? – mutattam felé a tányért, s mielőtt válaszolhatott volna lehelyeztem elé a tányért. – Ha már egy forró kávéval nem szolgálhattam… - s ekkor a fél szelet sütit is a tányérjára helyeztem.

- Ez lett volna a vacsorád, nem? – nézett fel rám, okosan felismerve a helyzetet. Ez tényleg a vacsorám volt, de nem bántam, ha meg kell osztanom valakivel. Ránézve a fél szeletre se gondoltam, hogy meg tudom majd azt enni.

- Még mindig az. – vállamat megrántva, elvettem egy villát az asztalról a pult közelébe sétáltam volna, amikor ő megszólalt halkan.

- Ülj le nyugodtan ide! – mutatott a maga előtti helyre én pedig, habár felajánlását nem is fogadtam el, egészen közel telepedtem le hozzá, hisz gondolkodás nélkül pattantam fel az ekkor már szabad pultra, s úgy kezdtem el falatozni a fél süteményemet, legalábbis gondolataimban ugyanis a valóság úgy nézett ki, hogy beleszúrtam a villám egy darabba, számhoz emeltem azt, de valahogy megenni képtelen voltam. Csak ide-, odahúzogattam a sajtkrémes falatokat a tányéron, mintha az olvadó krémmel díszíteni akarnám a tányért sajátos művészi alkotásként.  – Hogy van a kezed? – néhány csendes perc után ő volt az, aki megtörte a csendet, amivel elérte majdnem, hogy megfulladjak saját nyálamtól.

- Megmarad. – jegyeztem meg halkan, majd hirtelenjében szinte képtelenné váltam arra, hogy megtartsam kezemben a villámat, s az hangos csattanással ért le az ölemben pihenő tányér, én azzal egyidőben szabályszerűen csúsztam le a pultról a földre. Nem tudtam megmaradni a pulton, valahogy kellett a biztos talaj alám, mert hirtelenjében mindent mozogni láttam, ami nem a padló volt. Okosan próbáltam venni a levegőt tüdőmbe, minden erőmmel egy mély lélegzetvétel megszerzésén voltam, de minél erősebben próbálkoztam annál jobban nem ment, s az, hogy ebben a helyzetben nem voltam egyedül nem segített a helyzeten, sőt. Ki se nyitva a szemeimet éreztem magamon tekintetét, pillantásai szinte égették bőrömet.

- Lélegezz ki is! – hallottam meg hangját, ismételten egészen közelről, de nem foglalkozhattam ezzel sokat, hisz a megfulladás határán voltam. Pánikroham. Behunytam a szememet, s egyre szorosabban kezdtem azt szorítani, pedig nem is volt szándékomban így tenni. – Ahhoz, hogy mély levegőt tudj venni, fújj ki egy adagot! – folytatta csendesen, egészen nyugodtan, türelmesen. – Tedd az egyik kezedet a mellkasodra, a másikat a hasadra, s szépen lassan fújd ki a levegőt, majd az orrodon szívd be azt! Ki, be, ki, be, ki, be! – s mintha mantrájává vált volna ez az aprócska szópáros úgy ismételte nekem ezt, s észre sem vettem, de testem lemásolta azt, amit ő kért. Nehezen, de jobb lett. Nagyot nyelve nyitottam ki a szememet, s ekkor vehettem észre igazán, hogy ő mindvégig ott ült velem szembe a földön. – Jobb? – kérdezett rá a lehető legnagyobb óvatossággal, szemei minden bizonnyal félelemmel voltak teli.

- Ühüm. – motyogtam halkan, mindössze ennyire tellett válaszként. Fejemet óvatosan hajtottam hátra a pultnak dűtve azt. – Nem akartalak megijeszteni… - nem igazán tudtam, hogy hogyan is reagáljam le a helyzetet, éreztem viszont, hogy mondanom kell valamit, nem mert muszáj volt, hanem mert én akartam, csak nem tudtam hogyan.

- Tudom. – felelte halkan.

- … ahogy reggel se. – tettem még hozzá, s ekkor fejemet normális pozíciójába húzva nyitottam ki újfent szemeimet, egyenesen rá nézve bármennyire is ijesztőnek tűnt ez a lelkemnek. Nem tudom miért említettem meg a reggeli incidenst is, főleg úgy, hogy nem is volt teljesen biztos, hogy emlékezett rám.

- Nem történt semmi. – rázta meg a fejét gyengéden, s ekkor egy pillanatig úgy tűnt mintha ő maga is küzdene a szavakkal, csakúgy, mint én, szép egy idegen páros.  – Gyakran…történik? – ha valaki más kérdezte volna ezt talán megijesztett volna, tolakodónak éreztem volna, de nézve a jelenlegi helyzetet valahogy ezt nem éreztem annak.

- Csak akkor, ha úgy érzem, hogy legszívesebben össze sem pakolva a cuccaimat fognám magamat, s itthagynám magam mögött ezt az egészet, elmenve akár gyalog valahova oda, ahová tényleg értékelik az embert, feltétel nélkül. – nyers volt a válaszom, de őszinte, s szinte levegővétel nélkül mondtam ki az egészet. Egészen jól esett.

- Azt hiszem meg tudom érteni. – válaszolta, s egészen kényelembe helyezve magát törökülésbe húzta lábait maga alá, majd a száradásra ítélt kabátja után nyúlt a szék háttámlájához, s abból vett ki egy csomag ismeretlen valamit. – Hátha ezt sikerül leküzdened! – nyújtotta felém a csomagot, úgy tűnik látta, hogy nem igazán tudtam enni az előbb bármennyire is szükségem lett volna rá.

- Hátha. – kuncogtam fel kínosan keserűen, s kivettem a gumicukorkákból egyet, majd óvatosan a számba helyeztem azt.

- Nyugi… nem akarlak megmérgezni. – jegyezte meg kedvesen, mire halovány, de valóságos mosoly jelent meg az ajkaimon, ami igazán jól esett nekem. Ő is kivett belőle egyet, s játékosan dobta szájába azt.

- Nem is gondoltam erre. – ráztam meg a fejemet, s lassan kivettem a pontosan kettőnk közé a földre helyezett zacskóból még egyet, s még egyet, s még egyet.

Kint a vihar nem tűnt csendesedni, de legalább idebent már kezdtem úgy érezni, hogy a testemben a vihar mára eltűnni látszik, mindezt köszönhettem Neki. Egészen különös érzés volt, hogy más segített nekem, hiszen általában egyedül szoktam megélni mindezt, s magamban szoktam megküzdeni a rohamokkal, de ez a mai nap más volt.

- Én ismerlek téged. – a földön ülve, néma csendben játszottam egy-egy cukorka darabbal a tenyeremben, amikor hirtelen megvilágosodás ért, s feléje pillantottam.

- Tényleg? – kérdezett vissza, egészen meglepődve, de talán aggódva(?) is.

- Ühüm. – bólintottam, s erre felvonva szemöldökét játékosan ellopott tenyeremből egy darab finomságot.

- Mégis honnan? – tette fel kérdését.

- Te jártál már itt. – feleltem. – Sőt… egészen sok időt szoktál itt tölteni, ott abban a hátsó bokszban. – billentettem oldalra a fejemet, mutatva a kávézó azon részére, ami szinte majdhogynem láthatatlan a frissen érkezők számára.

- Lebuktam. – ismerte be, s szinte elvörösödve sütötte le a szemeit, meglepően félénk embernek tűnt, pedig, ha az emberfia ránéz, abszolút nem ez lenne az első gondolata róla.

Mesterien formázott arccsontját enyhe borosta fedte, jégkék szemei pedig mint egyfajta égkövek csillogtak arcán, s a kicsit hosszabbra növesztett haja adta meg azt az igazi pontot az i-re. Szép ember volt ő, ezt még szerintem a vak is láthatta.

- De egy ideje már nem voltál. – billentettem oldalra fejemet gondolkodván.

- El kellett utaznom egy időre. – válaszolta, mire én elmosolyodtam, hiszen ekkor mintha egy olyasfajta jelenet is eszembe jutott volna, hogy munkatársam meg is jegyezte a minap, hogy a „néma idegenünk” már egy ideje erre sem nézett, s vajon mi lehet vele. – No mi az? – azt hiszem mosolyom felől érdeklődött.

- A munkatársam azt hitte, hogy néma vagy. – fedtem fel előtte is gondolataimat. – De… nem. – ráztam a fejemet, s ahogy egy nagy mély levegőt vettem éreztem, hogy mostanra tényleg könnyűvé vált az.

- Nem igazán… - vallotta be, szégyenlősen.

- Ennek én örülök a legjobban. – bukott ki a számon meggondolatlanul, magamat is teljesen meglepve ezzel.

- Tényleg? – s azt hiszem ezzel talán őt még jobban ledöbbentettem….

Little Things (Bucky Barnes)

Sziasztok! El sem tudjátok képzelni mennyire boldog vagyok most, hogy részt hozok nektek! Napok óta, rendesen lehetőségem lenne írni, de valahogy hiába elkezdtem 1-1 történetet úgy 1000 szó környékén mindig megragadtam ugyanis nem tudom… nem tetszettek. Alapvetően olyan elképzelésekről van szó, amikről később tudom, hogy fogtok olvasni, de most valahogy még nem akartak jó történetek formájában megszületni, ezzel a történettel ellentétben! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Szép hetet Mindenkinek, Dorka

Inspiráció? Tekintve, hogy tumblrön én rengeteget olvasok, ott már futottam bele jónéhány ezzel foglalkozó írással, s úgy gondoltam az alaptémát feldolgozva én magam is megírom a saját változatomat.

Szereplők? A lány, aki egy igazán fiatal új tagja a Bosszúállóknak x Bucky Barnes (+ további szereplők abból a világból)

Kulcsszavak? Bucky Barnes x Őskövület x 21.század x technológia x meglepő, új barátság

Szavak száma? 4403

Őszintén? Legszívesebben az egész gépet fogtam volna, s úgy ahogy van a nagy Sam Wilson képébe vágtam volna, de ha esetleg néhány darabja Tony Starkot is érintette volna az se bántam volna, bőven kellett volna mindkettőjük arcából visszavenni egy keveset.

Az, hogy egy új tagja voltam a Bosszúállók csapatának mindaddig egy fantasztikus dolog volt ameddig például a küldetéseken voltunk, de amint visszaértünk a csapat közös, ámde hatalmas lakóhelyére hirtelen mintha egyes emberek agyában egy gomb átkapcsolódott volna, amitől kezdve én már csak egy kislány voltam a számukra, hiába kint akár még a nyakukba ugorva ki tudtam volna tekerni a nyakukat egy gyengéd mozdulattal, de ezzel ők nem foglalkoztak.

Kezdetben ez még talán mókás is volt, hisz talán így próbálhatták oldani a feszültséget, de egy idő után ez már szokásukká vált, s bizony isten mondom, ha még egyszer valaki Csöppségnek, Picúrnak hív az abban a pillanatban kezemben lévő tárgy biztosan a fejüknél landol.

21 éves voltam, nyilván társaim felének a gyereke lehettem volna, de amilyen „különleges bánásmódot” kaptam a nagyszájúaktól, néha elgondolkoztatott, hogy ki is itt az idősebb? S miért volt akkora probléma, hogy lány vagyok, hmmm? Vagy éppen az, hogy nem olyan szupermodell magasságú égi meszelő? Natasha sem volt magasabb nálam, de ő felé sosem repült a Picúrka kifejezés, habár lehet, ha megtörtént volna a megszólaló ember utolsó földön töltött napja lett volna az.

Bármennyire is modern felfogásúnak gondolja magát itt néhány ember, pontosan annyira vannak eltévedve, de teljesen. Onnantól kezdve, hogy lány, s fiatal vagyok már kevesebb dologhoz érthettem, mint például egy fiú és fiatal (legalábbis az ő elképzelésük szerint). Esküszöm Sam még kedvesebb volt a Pókfiúval is, ami azért nagy szó. Mindezt miért? Mert ő fiúból volt. Pont.

Pontosan ezért is nem tudom miért szenvedtem itt az éjszaka kellős közepén azzal a vággyal, hogy most sütni akarok valamit. Bizonyítani akartam volna, hogy márpedig én olyan lány vagyok, aki ugyan kettő pillanat alatt leteper a földre, de ugyanakkor szívesen süt neked finom sütit is? Kezdtem azt érezni, hogy csak magamból csinálok még nagyobb hülyét, rátéve még egy lapáttal a kettős mérce fogalmára. Amúgy is… miért akartam én egyáltalán velük kedves lenni, mikor ők csak középiskolás szintű cukkolásukkal csak bántottak engem.

Alig kezdtem el valamit is csinálni a gépek az ujjaim között bemondták az unalmasat. Egyszerűen nem voltak hajlandók működni. Én meg, amiben biztos voltam, hogy nem vagyok hajlandó feladni tervemet, hisz, ha kell az egész éjszakámat ezeknek a kütyüknek a megszerelésével fogom tölteni mert tudtam, hogy egyedül is képes leszek rá, ezzel bizonyítva a nagyságos uraknak, hogy egy fiatal lány is érhet annyit, mint egy pókhálón hintázó pizsamás kisfiú.

A konyhapult árnyékában ülve a földön szedtem szét hát az elektromos kütyüket a lehető legnagyobb magányban, s csendben hisz az egész épületegyüttes a némaságba burkolódzott így hajnalok hajnalán. Mindez igaz is volt, addig a pillanatig amíg egy nem várt vendég érkezett a konyhába, s első tevékenységével nyitotta is a hűtő hatalmas ajtaját, gondolom azt gondolva, hogy egyedül van itt.

- Jézusom James! – szakadt ki belőlem hirtelen, amikor a hűtő fényében megpillantottam a katonát, s ekkor nem csak én ijedtem meg de láthatóan ő is, mondjuk meglehet ő szimplán csak nem értette a helyzetet, s arcán a zavarodott arckifejezés azért tűnt fel.

- Én… nem akartam. – mondta ki halkan, megrázva a fejét.

- Nem történt semmi. – ráztam meg fejemet, majd számba kapva az élesebb fényt adó zseblámpát próbáltam a lábaim között fix tartást kapó konyhai gépet még jobban szétszedni. Úgy gondoltam, hogy ő majd kiveszi a hűtőből, amit akar, s vissza is tér a szobájába, de nem. Szemem sarkából láttam, hogy ugyan távolodott néhány lépésre a hűtőtől, de az én körömből nem távozott.

Olyan volt, mintha a szavakkal küzdött volna, egyszerre hunyorgott nem értése következtében, s volt az arcán valami lenyűgözöttség. Gyanítom ezeket a felismeréseket nálam pedig az álmosság támogatta.

- Szeretnél valamit innen? – félig még a számban tartva a zseblámpát kérdeztem meg tőle, s előrébb hajolva böktem a mögöttem lévő szekrényekre, amikben lehet valami olyan rejlett, ami kellett neki.

- Öhmmm… nem. – rázta meg a fejét.

- Akkor? – vakartam meg halántékomat, s nyálas lámpámat ekkor gond nélkül töröltem meg a pizsamámként szolgáló pólómba.

- Te pontosan… mit is csinálsz? – talán ez volt a leghosszabb, s legtartalmasabb mondat, amit hallhattam tőle. Nem igazán volt vele kapcsolatom azon kívül, hogy egy-egy út során egymás mellé ültünk, vagy hogy fedeztük egymást egy-egy bevetés ideje alatt. Ő csendes, visszahúzódó volt, én pedig egy új tag, s egy ilyen párosítás nem feltétlen a nagy dumapartijairól híres.

- Őszintén? Magam sem tudom. – nevettem fel halkan, s letéve kezemből mindent, fejemet a szekrénynek dűtöttem. – Nem tudtam aludni, gondoltam sütök valamit meglepve ezzel a többieket, de ez a két szerencsétlenség nyilván a kezeim között mondta be az unalmasat, így hát meg akartam javítani őket, de amint a példa mutatja talán csak rontottam a helyzeten, mert, hogy sehogy sem állok éppen. – tártam szét a karomat, s haraptam be alsó ajkamat érezve, hogy valahonnan belülről könnyeim akarnak előtörni, s én minden erőmmel azon voltam, hogy visszafojtsam őket. – Lehet Samnek és Tonynak igaza van, s tényleg csak fiatal fruska vagyok… - s nevetésem ekkor csapott a kínos fajtába.

- Hééé, hééé, hééé… - guggolt le azonnal mellém. - … miért pont egy Madár- és Bádogember véleményére adnál? – kérdezte kíváncsian. – Attól még hogy évek bizonylatában többek, mint te… semmi másban nem. – rázta meg a fejét, s mozdította is volna ujjait, hogy letörölje előbuggyanó könnyeimet, de én automatikusan gondoskodtam róluk pólóm összegyűrt sarkával. – Meg amúgy is… a hely legnagyobb seggfejeiről van szó. – ráncolta homlokát, s ajkai szélében egy olyan igazán kedves mosoly jelent meg.

- Te miért vagy ilyen… kedves? – tettem fel neki kérdésemet ösztönösen, hiszen ez az érzés itt számomra, főleg egy férfitól egészen szokatlan volt.

- Ne feledd… sokáig én voltam az új ember itt! – vallotta be zavartan, s mivel se ő, se én nem tudtam mitévők is legyünk ott abban a pillanatban inkább talán nem is gondolkozva ő is helyet foglalt a földön, s elvette az előbb kezemben lévő masinadarabot.

- És te pontosan mit is csinálsz? – kérdeztem tőle hasonló hangnemben, mint ahogy néhány pillanattal ezelőtt ő tette velem.

- Kisegítek egy barátot… - fordult felém, s ujjai között a kis elektromos darabok újfent olyan alakot kezdtek ölteni, amivel eredetileg is rendelkeztek. Olyan természetesen ment ez neki, ösztönösen. - … amúgy meg… a barátaim Buckynak hívnak. – pillantott felém egy szelíd mosollyal, majd elkérte azt a darabkát, amit épp a kezemben tartottam.

- Legalább neked vannak barátaid. – vakartam meg nyakamat kínosságomban.

- Ezzel azt akartam mondani… - egészen hebegni-habogni kezdett.

- Tudom Bucky… tudom… - haraptam be szám belső részét lesütve szememet, majd hol segítőként, hol kifejezetten saját magamban a gépeket újra eggyé kirakóztuk. 

- Azt nézzétek meg ki tisztelt meg a jelenlétével minket. – jegyezte meg az egész étkezőt bezengően Sam, amikor 10 óra tájékán kisétáltam a szobámból valamiféle reggeli reményében.

Én már inkább csak egy illedelmes mosollyal köszöntöttem a többieket, s fülem mellett egy az egyben elengedtem, amit „Mr. Mókamester” mondott.

- Ezek a mai fiatalok… - cukkolt továbbra is, én pedig rájöttem, hogy éppen csak kávéra van szükségem hiszen több nem nagyon menne le a torkomon, ettől a gyomorforgató megjegyzésektől.

- Egyszer, de egyszer… be tudnád fogni a szádat Wilson? Úgy őszintén. – szaladt ki Bucky szájából ez a mondat.

- Ohh Mr. Katona is felébredt téli álmából. – s a kedves nem, nem fogta be, majd magát viccesnek tartó mosolyával bele is harapott az előtte lévő süteménybe, ami láthatóan igen nagyon ízlett neki, hiszen szemei az ízorgazmustól majdhogynem fennakadtak. – Ezek… wow. Honnan vannak? – tette fel azonnal kérdését, én meg már inkább kávém társaságában sétáltam is vissza a szobámba, ahol a vasárnap további részét kívántam tölteni.

- Úgy látszik a mai fiatalság többre képes, mint gondoltad volna… - s ennek hatására még egy pillanatra hátra is fordultam, s láthattam ahogy Bucky Sam vállát megveregetve, szinte a székbe olvasztotta őt, miközben felém irányított egy kacsintást. Szememet lesütve, elvörösödve, bazsalyogva, mint egy idióta indultam vissza a szobámba.

A hely falain belül semmi sem változott igazából, az emberek legkevésbé. Meglehet magamban is csak azért éreztem a változást, mert egyre kevésbé hatottak meg a csipkelődő megjegyzések, amiket felém irányítottak a nagyszájúak. Talán köszönhető volt ez Bucky újdonsült, meglepő barátságának. Ő nem nézett gyereknek, butának, ő egyszerűen emberszámba vett, s ennyi volt mindaz amire vágytam.

Vasárnap volt, s a napomat pontosan úgy töltöttem, ahogy azt magamban ébredéskor elterveztem: a szobámban, egyedül, valami idióta reality showt pörgetve a képernyőn, egészen addig a pillanatig, amíg egyszer csak szinte majdnem berepült valaki az ajtómon. Bucky, Bucky volt az a személy.

- Öltözz, azonnal! – adta ki az utasítást, s úgy dőlt az ajtónak, mintha éppen menekült valahonnan vagy éppen valaki elől.

- Hmmm? – fordítottam feléje a fejemet, s nem igazán mozdítottam meg egyéb testrészemet, hiszen a fókaként, hason való fekvés túlságosan is kényelmesnek tűnt ebben a szent minutumban. – Fel vagyok öltözve! – vallottam be, s ezzel a mozdulattal levetettem magamról a takarót így engedve láttatni számára, hogy egy rövidke nadrág, s egy póló ténylegesen volt rajtam.

- Doll… nézd csak! – s jobb mutatóujján megpörgetett egy bizonyos, specifikus kulcscsomót.

- Tony meg fog ölni! – ismertem fel azonnal, hogy mit is indított az a kulcs, majd egy igazán jóleső kacagásban kitörve oldalra fordultam.

- Van kedved egy kalandra? – kacsintott rám, közelebb lépkedve az ágyamhoz.

- „Ezek a mai fiatalok… tiszteletlen tolvajok, még el sem kérik, ha szeretnének valamit. Hihetetlen.” – próbáltam a lehető leghitelesebb Stark előadásomat nyújtani.

- „Nem is gondoltam, hogy az őskövületek felismerik a ma kocsinak nevezendő járműveket, azt hittem ők csak lovaskocsikkal járkálnak mindenhova.” – folytatta saját stílusára igazítva a Stark megjegyzéseket.

- Nem is vagy őskövület… - ráztam meg a fejemet mosolyogva, majd szekrényemhez lépve, neki háttal állva ledobtam felsőmet, s felvettem annak helyére egy topot majd szembe is fordultam vele, amikor rájöhettem, hogy ő ekkor egészen vészesen közel volt hozzám, hisz szinte a mellkasába ütköztem ekkor. – Mi az? – kérdeztem tőle, mert ő úgy bámult engem, mintha csak megfagyott volna ott.

- Nem vettél mel… - s igen, a nagy, jól képzett katona nem tudta kimondani a melltartó szót, amitől arca teljesen elvörösödött zavarában.

- A helyzet az, hogy nem szeretem őket. – vallottam be megveregetve a vállát, majd ajkaimat harapdálva sétáltam el mellette. – Mr. Barnes… ez a XXI. század… én pedig nem vagyok szégyenlős. – vigyorogtam, mint egy idióta, s nem tudom mi indíttatásból hirtelen megfogtam felsőm alját, s felrántottam azt, de mielőtt szívrohamot kaphatott volna elfordultam tőle, s úgy indultam meg kifele a szobámból ezúttal már én magam pörgetve ujjaimon a bűvös kulcsokat. Talán elvettem tőle az előbb, talán. Futó lépésekben eredt utánam, de egy szót sem szólt. Nagyon a gondolataiba merült, nagyon, nagyon.

- Stark ki fog nyírni. – úgy huppantam be a kocsiba, mintha a főbűnök egyikét terveztem volna elkövetni, ámde mégis úgy örültem neki.

- Pepperrel Párizsba utaztak hajnalban. – jegyezte meg halkan, majd ebben a pillanatban indítva a motort olyan erővel a gázra léptem, hogy szinte éreztem ahogy a lelkem távozik a testemből, s mindez olyan nagyon tetszett neki.

- Láttad Wilson fejét? A szeme majdnem kiesett a helyéről. – nevettem fel fejemet egészen a fejtámasznak vetve, amint szinte lehetetlen lett volna kitörölni a szemem elől azt a képet miszerint Sam meglát engem, s Buckyt elszáguldani maga mellett Tony féltett kocsijában. Keretezve, az ágyam felett szerettem volna látni a képet. - Bucky? – néztem feléje, felérve ekkor egy több sávos, nagyobb gyorsaságot nem engedő útvonalra. Ő némán ült mellettem, s tekintve, hogy ő javasolta ezt a kalandot meglepett, hogy nem szólt egy szót sem.

- Tényleg úgy gondolod, hogy nem vagyok őskövület? – fordult felém nem egészen úgy mintha elhinné a saját szavait.

- Te voltál mostanság az egyetlen egy ember, aki ténylegesen jófej volt velem azon a helyen, 24 óra leforgása alatt emberibb voltál velem, mint néhányuk az elmúlt hetek alatt! – vallottam be őszintén gondolataimat, hisz tagadhatatlan tény volt mindez.

- Úgy gondolod ember vagyok? – s rendesen fájóan dobbant meg a szívem ahogy ez a kérdés megfogalmazódott ajkain.

- Miért mi lennél? – lassítottam le ekkor egy lámpánál, s szemeiben az őszinte csodálat jelent meg. Egy unikornis? - emeltem magasabbra bal szemöldökömet, s nem bírtam tovább… elnevettem magam.

- Nem értelek. – rázta meg a fejét, csatlakozva ekkor már nevetésemhez.

- Sok mindent kell még tanulnod Barnes, rengeteget… - jegyeztem meg, s el is indultam végül a kocsival, hogy hova azt nem tudom, egyelőre előre. - … s mivel te is kisegítettél engem az elmúlt időben párszor ilyen férfias okosságokkal, azt hiszem úgy lesz fair, ha én pedig segítek neked felzárkózni… vagy valami ilyesmi. – pillantottam felé kedvesen.

- Megtennéd? – lepődött meg egészen nagyon.

- Fizikailag fájdalmas látni például ahogy azt a telefonnak nevezendő dolgot nyomkodod néha… - ráztam a fejemet elképedésemben, miközben a bocsi szót suttogtam neki kedvesen.

- Hát, ha érthetetlen az egész. – tárta szét karját. – Teljesen logikátlan, semmi értelme nincs. Ráadásul annyi gombja van, hogy meg se tudok érinteni annyit. – rázta a fejét, hosszú tincseibe túrva ekkor. – Sokkal egyszerűbb volt régen… - jegyezte meg, ellazulva, belesüppedve az ülésébe. - … most ugye pontosan úgy hangoztam, mint egy őskövület? – ismerte fel a szituációt egészen jól.

- Te mondtad, nem én… - emeltem magam elé a kezemet védekezésképpen. - … de ha már ennyi mindent mondasz… például azt is megmondhatnád, hogy merre tartunk, mert én ugyan elkocsikázok egész nap New York utcáin, de lehet egy idő után ez unalmas lesz! – vallottam be neki kedvesen, mire ő ekkor papírfecnit nyújtott át a kezembe. – Ez a… - kezdtem bele, mire ő bólintott. - … biztos vagy benne? – s ismételten bólintott.

- Úgy hallottam még te sem voltál. – tette még ezt is hozzá, oldva valószínűleg főként magában a feszültséget.

- Nem igazán… - értettem vele egyet, hisz igazat mondott ekkor.

- Jó, akkor első alkalom lesz mindkettőnknek. – bólintott, mire ekkor én ösztönösen ragadtam meg hozzám közelebb eső kezét, amely a fém volt, s habár az elején meglepődött nem húzta el tőlem azt, bízott bennem, s ez engem mindennél boldogabbá tett.

- Kedves Őrmester Barnes… azt kell, hogy mondjam… – fejemet oldalra billentve, a vállán pihentetve azt álltam a nagy üvegtábla előtt, ami megannyi információt nyújtott róluk. - … maga igazán helyes volt rövid hajjal is. – vallottam be őszintén, de szabályszerűen érezhettem amint Bucky ujjai egyre gyengébben, s gyengébben tartják az enyémeket, hisz a kocsiból kiszállva, a múzeumi sétánk alatt egy pillanatra se engedtük el egymást kezét, egy pillanatra sem. Valami nem volt rendben, valami nagyon nem volt rendben. – Hééé, hééé, hééé Bucky! Nézz rám, csak rám! – lassan érezni kezdtem ahogy egész testében reszketni kezd, s én gondolkodás nélkül léptem elé, majd el nem engedve kezét azzal együtt emeltem kezemet az ő arcához. – Sok ez egyszerre, ugye? – kérdeztem tőle, de láttam ahogy minden erejével azon van, hogy elkerülje tekintetemet. Nem sikerült neki. Bólintott. – Visszajöhetünk máskor, tényleg. – mondtam neki, s egészen lábujjhegyre kellett állnom, hogy így tudjam arcát enyém előtt tartani.

- Nem kell. – rázta meg a fejét, s szemembe nézett végre ekkor. A félelem, s fájdalom elnyomott párosa csillant meg kékségeiben, s ettől a szívem szakadt meg.

- Csak egy szavadba kerül. – mondtam neki szinte némán.

- Ha itt maradsz velem… úgy jó lesz. – bármennyire is tűnhetett egyszerűnek ez a kijelentés, tudtam neki kimondani mégsem volt az.

- Hova máshova mennék? – kacsintottam rá, majd mielőtt újfent teljes talpamon álhattam egy apró puszit leheltem az ajkaimra, de mielőtt ráeszmélhetett volna mit tettem leereszkedtem saját, valós szintemre… de el nem engedtem a kezét, s ő ekkor talán mindennél erősebben fogta az enyémeket már.

- Szóval úgy gondolod… helyes voltam rövid hajjal… is? – ismételte vissza a nemrégen elhangzott kijelentésemet. – Ergo… most IS jól nézek ki? – kérdezte, s elengedve egy pillanatra a kezemet, hátamnál átfűzve, ezúttal már derekamon pihentette meg azt.

- Nem vagy rossz látvány a szemnek Barnes, ezt nem tagadom. – ismertem el majd végre ténylegesen olvasni kezdtem az infókat, amik előttem voltak.

- Tudod… - kezdett bele, de én jobb kezemet szájára tapasztottam anélkül, hogy feléje pillantottam volna.

- Csend, olvasok! – sziszegtem neki bájosan…

- Tony apja is akkora hólyag volt, mint a fia? – egészen jókedvűen hagytuk el a múzeumot, gond nélkül, szemérmetlenül felvásárolva az ajándékboltot, de hát na… nem tudtam visszafogni magamat.

- Szerintem tőlük eredeztethető az alma nem esik messze a fájától mondás…- gondolkozott el, s konkrétan már indítottam is a motort, amikor neki muszáj volt az ülések között hátra nézni a szatyrokkal teli hátsó részre. - … erre mind szükséged van? – kérdezett rá gyűrött homlokkal.

- Ezek csak meglepetések lesznek a többieknek. – forgattam a szememet zsiványan.

- Szóval a 15 Bucky Barnes figurával Samet akarod őrületbe kergetni? – nevette el magát, amitől szinte már a könnye volt.

- Pontosítsunk, 14-gyel! – emeltem fel egy ujjamat kettőnk közé. – Egyet megtartok magamnak! – pislogtam rá ártatlanul.

- Minden világos… - bólogatott, s inkább rá se kérdezett fura agymenésemre, jobbnak láthatta ezt megtartani magamnak.

- Mondjuk… ha kibontod, lehet hasznát is veszed. – jegyeztem meg neki, amikor a város szélén, egy egészen csendes környéken, egy erdő szélén, leállítva a kocsit a motorháztetőn ülve ő a kezeiben lévő dobozt nézte, én meg őt.

- Az előzőnek sincs semmi baja, miért kellett lecserélni? Nem értem. – rázta a fejét, s inkább saját irányításom alá vonva az egészet kikaptam kezéből a dobozt, s magam bontottam ki azt.

- Bucky, bízz bennem. – állítottam le aggodalomfelhőjét, s már be is kapcsoltam az új készüléket s úgy helyeztem azt a tenyerébe.

- És most mit kezdjek vele? – pillantott felém értetlenül.

- Hát edd meg, mit tudom én. – kacagtam fel, s magam mellől az én telefonomat is elővettem, majd a combomra helyeztem azt.

- Ezek… egyformák, nem? – ismerte fel ezt a valós tényt, hogy kettőnk telefonja ténylegesen egyforma.

- Pontosan. – bólintottam. – Mondom bármit is Stark, ezek a legjobb kütyük a piacon. – jegyeztem meg grimaszolva miközben Stark nevét említettem. – Ezeken látod már gomb sincs, csak meg kell érintened és engedelmeskedik neked. – s az enyémen meg is érintve valamit varázsoltam neki. Ő is hasonlóan tett.

- Tapogatós telefon. – mosolyodott el oly örömmel, mintha éppen csak egy gondtalan kisfiú lett volna.

- Maradjunk az érintőképernyős telefonnál… Nagyapó. – veregettem meg a vállát, de tudtam, hogy ezek a szavak tőlem őt nem bántották, láttam rajta, éreztem rajta. – Köszönhetően ennek a fantasztikus Stark járgánynak van wifink, így azonnal be is szerezhetünk neked néhány alkalmazást, ami nélkül nem élhetsz… - fordultam felé, s azon nyomban nyomogatni kezdtem a kezében lévő telefont, s minden egyes alkalmazás letöltése során hosszasan magyaráztam neki annak funkcióját. – Biztosan unod már. – vágódtam hátra hirtelen, hiszen időközben már egészen ránk sötétedett, de én ezt alig vettem észre.

- Ellenkezőleg…. szórakoztató hallgatni téged, ahogy ilyen odaadással mesélsz mindenről. – vallotta be, s ő is elterülve a kocsin, feje alá téve bal kezét nyomkodta a telefonját, ismerkedve azzal, majd hirtelen egyszer csak kamera hangját hallottam kattanni.

- Ez meg… ez meg mi volt? – fordultam feléje kíváncsiskodva.

- Egy szelfie? – kérdezett vissza, legalább a megnevezést jól megjegyezve, majd számomra is láthatóvá tette az előbb készített képét. Elmosolyodtam.

- Ez egészen cuki lett. - vallottam be, felismerve magam igen gyerekes kinézetét rajta.

- Jó… mert ez lesz a háttérképem. – jelentette ki bátran, s konkrétan jómagam is csak úgy pislogtam, amikor láttam, hogy kettő pillanat alatt be is állította annak az említett képet. – Na mi van, talán mégsem vagyok veszett ügy? – kérdezte oldalra billentve felém fejét.

- Hmmm… majd meglátjuk. – grimaszoltam neki, majd az én telefonomat a magasba emelve készítettem kettőnkről egy képet. – A szelfie… az ez lett volna. – kacsintottam rá vigyorogva, majd gondolkodás nélkül küldtem el ezt a képet az éppen ebben a pillanatban létrehozott „Bosszúállók” beszélgetéscsoportba, ahová a birtokon élő minden egyes embert bevettem, sőt még a Pókicát is, akit olyannyira nem is kedveltem. Vissza kellett fognom a nevetésemet, mert tudtam, hogy ezzel a tettemmel egy igazi lavinát indítottam el, de nem baj, én felkészültem rá.

- Ez meg mi volt? – kérdezte, s ekkor előtte is megjelent a beszélgetés kis ablaka.

- Lehet a halálos ítéletem elrendelése. – vallottam be, de mindezt oly könnyedséggel tettem, mintha nem létezne holnap. S őszintén? Nem is létezett. Hetek óta először éreztem magam igazán jól arra gondolva, hogy én is közéjük tartozok, s mindezt csakis Neki köszönhettem, csakis Neki.

„Ha ez az, amire én gondolok, s ti Barnes-szal ténylegesen az én kocsimban vagytok, esküszöm mindkettőtöket elteszlek lábalól…. főleg, ha ismeretlen eredetű folyadékokat fogok a huzaton találni.” – olvasta fel ekkor Bucky Tony első üzenetét, egészen tökéletes Stark előadásban, a végén pedig drámaian megállt, s felém pillantott. Elvörösödött.

„Ne foglalkozzatok Tonyval, túl sok volt már számára a francia bor.” – fűzött hozzá Pepper is egy gondolatot, egy igazán kedveset. „Csak vigyázzatok magatokra.”

„Potts, elválunk.” – pötyögött azonnal Tony valami reakciót.

„De hiszen még hozzád se mentem, te idióta.” – tette hozzá Pepper.

- Ez a beszélgetés esküszöm talán szórakoztatóbb lesz, mint egy-egy stand-up comedy show. – zártam le telefonom billentyűjét, s fordultam Bucky felé, aki jókedvűen olvasgatta az üzeneteket magában úgy, hogy közben ajkai mozogtak kissé.

- Azokat én is nagyon szeretem. – jegyezte meg, s ő is letette telefonját hasára.

- Egyszer elmehetnénk egyre! - vetettem fel neki az ötletet.

- Akkor egyszer majd elhívlak egyre! – felelte.

- Jó, ám legyen! De az már randi lesz! – mondtam neki gondolkodás nélkül, majd lepördültem a szélvédőről ugyanis kezdtem fázni, de mielőtt tehettem volna egy lépést felé dobtam a kulcsokat, amiket tökéletes reflexéken köszönhetően attól függetlenül elkapott, hogy kijelentésem okozta sokkban volt még. – Jah és te vezetsz… mert én fáradt vagyok. – rántottam meg vállamat, s az ő oldalára sétálva ültem be az anyós ülésre.

- Szerinted van jogsim ehhez a négy keréken gördülő sütőtökhöz? – kérdezte meg hangosan, azt hiszem visszatérve ebbe a világba, egyre gyorsabban dolgozta fel a számára idegen megjegyzéseimet.

- Ha összetöröd éppen csak Stark haragjával kell szembenézned! – veregettem meg combját, ahogy ekkor ő beült mellém.

- Azt hiszem lesz, ami kárpótol érte… - pillantott ekkor ujjaimra, ami lábán pihent, s igen, innentől kezdve egyértelmű volt, hogy hazafelé vezető úton nem vettem el onnan azt, hisz se ő nem akarta azt, se én.

„Köszönöm.” – mindössze ennyi állt az üzenetben, amit fürdés után kaptam Stevetől, amikoris behuppanva az ágyba vizes hajamat törölgettem szárazra.

„Mégis mit?” – ő szerintem természeténél fogva nem tudott ártani senkinek, s velem is 

mindig rendes volt, Bucky előtt konkrétan ő volt az egyetlen, aki nem cukkolt állandóan, amiért még így utólag is hálás vagyok.

„Bucky először ment ki a városba egyedül… mármint érted, hogy értem.” – oly széles mosollyal talán még sosem hajtottam le a párnára a fejemet, mint ott akkor.

„Komolyan?” – s apró, de annál súlyosabb könnyek gyűltek ekkor a szememben, s ugyanakkor a lelkemben is.

„Komolyan.” – felelte, s nem hiszem, hogy ennél boldogabban aludtam el-e ezen a helyen, mint a mai este.

Nem tudom, hogy álmaimban mit műveltem, de hogy sikerült visszavennem a telefonom lenémított hangját az biztos, ugyanis hajnalok hajnalán annak csipogására keltem, s ha már sikeresen felkeltett édes álmaimból – álmaimból, amelyekben mindössze annyi történt, hogy a múzeumban ültem, s újra és újra néztem az ifjú Barnesról a katonai videóikat – akkor muszáj volt megnéznem, hogy ki is volt az, aki elvette tőlem az álmodás hatását.

„Ezt most jól csinálom?” – kaptam egy üzenetet tőle, s mire felkacagtam.

„Mégis mit, Buck?” – pördültem hátamra s úgy emeltem magam felé kicsit a telefonomat.

„Oh ne már… nem akartalak felébreszteni. Bocsi.” – üzente meglehetősen gyorsan, fürge ujjai voltak úgy látszik. Hmmmm.

„Mégis mit csinálsz jól, Bucky?” – ismételtem meg a kérdésemet inkább nem is törődve előtte lévő üzenetével.

„Azt hiszem… a képet nem küldte el. Bolond telefon.” -  jegyezte meg mindezt egy szomorú emoji kíséretében, s az én arcom már úgy virult, mint a lefényesebb napsugár, s ez még csak fokozódott akkor, amikor végül a képet is sikerült elküldenie, amik igazából egy teljes fotósorozatot jelentettek, hiszen a legkülönbözőbb filtereket kipróbálva csinálta a képeit.

James Buchanan Barnes hajnalok hajnalán a Snapchatet tanulmányozta. Én ezt nem igazán tudtam feldolgozni, a lelkemből boldogság pillangói szálltak mindenfelé.

„Igen… jól csinálod.” – válaszoltam neki ez szívecskével a végén.

„Oh…. mindenhol szívecskék, ez tetszett. Az egész képernyőt beterítették, woaaah.” – konkrétan úgy reagált le mindent, mintha csak egy kisgyerek lenne, s ennél ártatlanabb, s aranyosabb dologgal soha életemben nem találkoztam.

Mielőtt meggondoltam volna magam bújtam ki ágyamból, s belenézve tükrömbe állapítottam meg, hogy az alvás egészen jót tett a fekete karikáimnak, majd ekkor az egyik tartókából kikandikáló ollót azelőtt megragadtam mielőtt ötletet váltottam volna. Teljesen elment az eszem, egészen biztos.

„Tényleg nem akartalak felkelteni.” – jött egy újabb üzenete, amit már a szobája felé vezető úton olvastam a sötétben. „De ez az egész… már most függője lettem. S ez a te hibád.” – s a kacsintós fejjel teljesen megvett magának, eddig a pillanatig még a telefonok létezését is alig akarta elfogadni, most meg már mindenfajta színes emojikkal tarkítva küldözget üzeneteket. Hihetetlen.

„Remélem azért megbocsátod.” – pötyögtem neki a választ, majd egyszerre mondtam is neki hiszen óvatosan, halkan be is nyitottam hozzá a szobájába, ahol pontosan úgy találtam őt, amire számítottam: a sötétségbe burkolódzó falak között csakis az arcára világító telefonképernyő volt a fényforrás.

- Mert, ha nem… levágod a mimet is? – kérdezte meg tőlem kacagva, amint észrevette, hogy egy ollóval a kezemben közeledek felé. Annyira ösztönösnek tűnt számomra az, hogy így hajnalok hajnalán besétálok a szobájába, hogy nem is igazán kerítettem nagy feneket az egésznek.

- A hajadat? – kérdeztem vissza, s törökülésben már el is helyezkedtem a lábánál, ő pedig csak fentebb tolva magát, felkapcsolta a kis éjjeliszekrényén lévő lámpát, s úgy pislogott rám, ekkor már mintha szellemet látna.

- Te… alvajáró vagy? – kérdezte meg őszintén, s úgy hajolt közelebb hozzám, mintha vizsgálná, hogy ébren vagyok-e, de úgy ténylegesen.

- Te bolond vagy Barnes. – forgattam a szememet, s úgy csattogtattam előtte az ollót.

- Egy ollóval játszol előttem hajnalok hajnalán a világ legbájosabb mosolyával, a bolond nem is tudom melyikünk. -gondolkozott el grimaszolva.

- A világ legbájosabb mosolya? – s ekkor már úgy vigyorogtam, hogy tudtam ez fájni fog. De ettől függetlenül bókja kedves volt, s célba ért.

- Jó… ez már ijesztő. – vallotta be őszintén.

- Na? Nem akarsz kedves Bucky megszabadulni a tincseidtől? – kérdeztem tőle, s kicsit közelebb hajoltam hozzá, az ollót biztonságosan lehelyezve távolabb magamtól.

- Merthogy? – kérdezett vissza, s egy kicsikét ő is előrébb hajolt, de nálam nem erősebben.

- Egy kis frissesség? – kérdeztem tőle, s ekkor már szinte egy az egyben az ölébe másztam, támaszkodni például egyértelműen a combjain támaszkodtam, s arcom is szinte az ő arcát érintette.

- Hajnali kettő van… - jegyezte meg egészen elvarázsolva.

- Hajnali kettő, s én veszettül meg akarlak csókolni. – vallottam be, nagyot nyelve, mélyen a szemeibe nézve.

- Tedd… - s ekkor óvatosan vitte volna derekamra kezét, de én ösztönösen alkaptam azt.

- De előbb levághatom a hajad? Légyszi, légyszi, légyszi! – pislogtam úgy előtte, mint a legártatlanabb angyal a földkerekségen.

- Utána is meg akarsz csókolni? – kérdezte kíváncsian ajkait beharapva, mondhatni sóvárogva, reménykedve.

- Ne tudd meg utána mit akarok veled tenni… Őrmester… - kacsintottam. – ne tudd meg….