2015. július 31., péntek

29. rész - Rosszat álmodtam... nagyon rosszat

Sziasztok! Most talán azért káprázhat a szemetek hogy ez most tényleg megint rést hozott nekünk? Már elegünk van belőle… de #sorrynotsorry én tényleg írtam nektek, mert kis gyík vagyok, s egyszerűen nem tudok leállni. A nyár végülis erről szól nem? Hogy csináljuk azt, amit szeretünk kipihenve vele az év fáradalmait… no én az írással pontosan ezt teszem, ha le is fárasztalak vele titeket. No mindegy is.. inkább befogom, s hagyom hogy olvassatok… ha szeretnétek! Remélem tetszeni fog (az extra hosszú rész). Puszilok Mindenkit… Dorka

- Vigyázz a kezedre… - szóltam rá mikor a sütőből éppen kivette a tökéletesre sült süteményt, aminek már csak éppen annyi híja volt, hogy a túrót és a zselét ráöntsük.
- Egy konyhát vezetek… nem tudom feltűnt-e? – kérdezte vigyorogva, s letette kettőnk közé a tésztalapot.
- Nem tudom, hogy feltűnt-e, de anya leszek… gyakorolnom kell az ilyen felszólításokat. – vágtam vissza a saját stílusában, s közben grimaszoltam is neki egyet. – Bocsi… - húztam el végül a számat mire rájöttem, hogy mit is mondtam.
- Ne kérj bocsánatot… - rázta a fejét. – Pár pillanat, kihűl és építkezhetsz. – utalt arra, hogy már idő előtt kijelentettem, hogy én szeretném összepakolni a süteményt.
- Köszönöm. – mondtam neki, s megsimítva arcomat újra eszembe jutott, hogy pofikám az még mindig csokis… mert Ő összekent. Tényleg egészen megfeledkeztem róla.
- Szeretnéd, ha…? – vette észre, hogy éppen arcomat bidiszkáltam, s arról a csokit le is nyalogattam… mármint az ujjamról.
- Megköszönném. – vigyorodtam el, s lecsuktam a szememet mikor éreztem, hogy felém lép, majd hagytam, hogy szépen lassan mindkét arcocskámról leszedje a csokit.
Szépen lassan csinálta ezt, nem sietett el semmit. Óvatos volt, mintha én meg törékeny lennék… mégis kinyitottam a szememet, s Ő ott volt előttem… igen nagyon gyönyörű szempárral. Olyan közel voltunk egymáshoz, s ez nem okozott problémát… emiatt olyan jól éreztem magam. Csak egymásra néztünk, s szinte pislogni is elfelejtettünk.
- Szeretnéd, ha…? – kérdeztem meg tőle saját mondatát ugyanis neki meg az orra volt még mindig olyan. Lassan érte nyúlva a vizes kendőért elvettem tőle azt, majd szépen kettőnk közé emelve lágyan töröltem meg orrát.
- Köszönöm. – suttogta halkan.
- Nincs mit. – rántottam meg a vállamat, s a pultra tettem a rongyot. – Most már építhetek is. – csaptam össze a kezemet hasam felett, térve így rá a dolgok lényegére.
- Persze, ha odaadom neked a hozzávalókat… - jegyezte meg sunyin, s indult el a másik irányba.
- Megszerzem egyedül is. – tártam szét a karomat.
- Várj csak… mit is hallottam? Azt, hogy le akarsz szállni a székedről? Á-á. – mutatóujját már a pult másik oldalán billegette jobbra, balra. – Nem így szólt a megállapodásunk… - vigyorodott el zsiványan. -… te csak ülj ott, s pihenj… és vagy megkapod a hozzávalókat… vagy nem. – fordult ezzel egy időben a hűtő felé majd kinyitva azt kivette a túrós krémet, s ügyesen mozdulva letette a pultra.
- A vagy nem… az nem opció. – hunyorogtam rá, majd ezután próbáltam a lehető legaranyosabb, s legbájosabb pofikámat magamra varázsolni.
- Honnan veszed? – kérdezte, s mégis megragadta a tálat, de történt az, hogy én is így tettem. Szerencsétlen műanyag dolog kettőnk közé szorult.
- Csak tudom és kész. – mosolyogtam angyalian, s elfújtam egy hajtincset, mi a szemem elé lógott. – Egy angyal vagyok… nem? – kacagtam fel, s éreztem, hogy elvörösödök… utóbbi nem is volt a tervemben, ez csak úgy jött… ösztönösen.
- Hmmm… - gondolkozott el, de a tálat nem engedte el. Még játszott velem egy kicsikét… nem baj az.
- Ez nem volt túl meggyőző. – ráztam meg a fejemet, s szabad kezembe simítottam az arcomat… nagyon nevetnem kellett, de vissza is kellett fognom magamat. – hogy telt a mai napod kedves Harry? – váltottam gyorsan, taktikázva egy kicsit témát és megtámasztottam a fejemet szabad kezemmel miközben hajamba túrtam. – nagyon elfáradtál meg minden? – kérdezgettem tovább, s farkasszemet néztem vele, s vártam a pillanatot mikor meggyengíti a tartását, hogy elránthassam a tálat, de ez a pillanat nem jött el.
- Szép próbálkozás… kedves Adora. – jegyezte meg közel sem legyőzötten. – De nézd csak… tessék. Itt a töltelék… mielőtt túlságosan megerőltetnéd magad a próbálkozásokban. – mondta… persze, hogy rájött a taktikámra, majd ezzel feloldotta azt, mit próbáltam elrejteni… hangos nevetésben törtem ki.
- Ez… szörnyű volt. – nevettem igazából saját magamon. – Mint egy rossz tini… most már csak valami szörnyű zene kellene, amire rángathatnám magam, s tényleg egy tini lennék. – forgattam a szememet, s próbáltam korlátozni hülyeségemet, de mint látszik… nem ment. Ő meg csak jót mulatva figyelte, hogy csacsogok neki.
- Nem hiszem, hogy az a te stílusod lenne… - vette le kavargatva a tűzhelyről a zselés cuccot.
- És tudja… - csettintettem felé, majd felkapva az eszközöket kezdtem kenegetni a dolgot. -… az igazság az, hogy olyan falábam van… hogy az már nevetséges. – nyaltam meg a fakanalat félúton.
- Kecses ügyetlenség… nevezd inkább úgy. – jött elő a semmiből ezzel a megnevezéssel.
- Amíg nem látod, addig még véletlenül se nevezd kecsesnek… abban semmi kecses nincs, amit én művelek… előre félek az esküvőtől. Nem tudom, hogy engem visznek hamarabb a sürgősségire, vagy mindenki mást, mert a magas sarkúmban összetöröm a lábukat… - gondolkoztam el.
- Tényleg… kitűztétek már az időpontot? – kérdezett rá kedvesen, mindenféle probléma nélkül.
- Felmerült egy kora őszi téma… de semmi konkrét nincs még. De inkább ne is beszéljünk most erről… - legyintettem, mert eszembe jutott, hogy ezen téma miatt az elmúlt időszakban összevesztem egy-két emberkével… ha egyszerűen csak nem figyelek oda rá akkor pedig teljesen ki tudom zárni az elmémből. Erre volt szükségem.
- Ajánlom a mentőkocsit akkor a helyszín mellé… hogy egyszerű legyen a sebesültek ellátása. – hozott fel egy újabb kedves ajánlatot.
- Na de Mr. Pearce… ejjj ejjj. – kacarásztam, s hadonásztam a fakanállal miközben ilyen pimasz megjegyzéseket tett.
- Mire jók a barátok? – kérdezte nevetve, s mikor én elsimítottam az összes túrót a tálban, majd rászórtam a fagyasztott gyümölcsöket is ő ráöntötte minderre a zselét.
- Pl. arra, hogy ezt megtanítják nekem. Az egésszel képes lennék megenni… - vigyorogtam, s óvatosan magam elé húztam a kerámiatálat, s a nagy adag finomságot úgy néztem mintha megbűvölt volna.
- Azért talán kaphatnak mások is… - vetett fel egy jó kis gondolatot.
- Mint például? – pislogtam rá ártatlanul… mikor azt mondtam, hogy egyedül képes vagyok megenni akkor azt komolyan is gondoltam.
- Talán én. – integetett rám aranyosan.
- Vagy én… - s ekkor egy újabb emberke csatlakozott hozzánk a konyhában, akire nem is számítottam… Roy volt az, azt hiszem valamiféle tervekkel a kezében. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, de muszáj volt úgy tennem, hogy ez ne legyen feltűnő… egy teljes napja úgy nem beszéltem vele, hogy tényleg nem. Persze az a 24 óra az nem olyan sok, de itt az ok volt igen súlyos.
- Talán megoldható. – próbáltam tényleg kedvesen reagálni megjelenésére, de ez volt a legtöbb, mi telhetett tőlem.
- Megkérdezem Iza-t, hogy kér-e… - jutott eszembe, hogy én amúgy egy gardedámmal jöttem, akit az elmúlt másfél órára lazán magára hagytam.
- Ez jó ötlet. – értett velem egyet Harry, majd szépen lecsusszanva a székről, leporolva magamat indultam meg a konyha kijárata felé.
Nem tudom mennyire volt feltűnő az, hogy Roy mellett csak úgy eljöttem, s nem volt semmi nagy köszönés meg minden, de nem zavart… egyszerűen nem. Az, amit mondott az sokkal inkább zavaró volt, de az meg nem idevaló.
- Figyelj Iza… - kaptam el kedves társamat, aki igen nyugodtan iszogatta a kávéját egy könyv felett. -… sütöttünk egy isteni finom süteményt. Mondd, hogy kérsz. – lehet kicsit le is támadtam, de sebaj.
- Mondhatok nemet? – könyvvilágából kirántva kellett néhány pillanat neki, míg feleszmélt, hogy hol is van.
- Csak próbálkozz meg vele… - nevettem el magam. – Amúgy meg… sajnálom, hogy így itt hagytalak… de olyan jó volt sütögetni egy keveset… szeretem ezt csinálni. – ismertem el, s leültem a kanapé karfájára néhány pillanatra… vissza kell úgyis mennem így felesleges lenne kényelembe helyeznem magam.
- Ha te boldog vagy… a baba is boldog, s én is… meg persze a vőlegényed is. – ismerte el, s könyvjelzőt pakolt az oldalhoz ahol éppen járt. – Nem kalitkába akarunk mi zárni… egyszerűen csak extra odafigyelőnek kell lennünk… ezért vagyok itt én is. – mutatott magára.
- Amiért nagyon hálás vagyok. – ismertem el, s előre hajoltam volna én megfogva a kezét, de a pocakom ilyesmit most nem engedélyezett. – De tudod, miért lennék még nagyon hálás? – kérdeztem tőle, de részben magamtól is… meg úgy mindenkitől.
- Egy nagy pohár mézes tej esetleg a listádon van? – hallottam meg egy ismerős hangot, s ekkor Harry jött felénk 4 nagy pohár frissességgel egy tálcán miközben másik kezében meg hozta a süteményt is. Mögötte jött persze Roy is.
- Hmmm… lehet róla szó. – gondolkoztam el, s figyeltem, ahogy Iza azt nézi, vajon Harry mikor borít ránk valamit. Vicces volt az arca ez biztos. – Ügyesebb Ő annál… - jegyeztem meg s belsős poénunkon egyszerre mosolyodtunk el.
- Ha esetleg megtennéd, hogy a kanapéra ülsz… akkor mindannyian ideférnénk. – jegyezte meg Harry mikor mindentől megszabadult, majd kezét nyújtotta felém, hogy segít felállni.
- És mi van, ha hirtelenjében végigfekszek az ágyon, s mindenkit kitúrok onnan? – kérdeztem elfogadva azért a kezét.
- Az nem te vagy… - mondta ismételten azt a mondatát, amit nem is olyan régen már bejátszott. S tényleg ismert… igazán jól.
- És tényleg… - jegyeztem meg, s szépen helyezkedve a kanapé túlsó oldalára helyezkedtem el… mellém hirtelenjében leült Roy, de Harry még sehol sem volt… ki akart szolgálni mindenkit, mert kifejezetten figyelmes.
- Jó látni. – közeledett felém Roy óvatos szavaival.
- Tegnap is láttál… - jegyeztem meg s rámosolyogtam Harry-re mikor felém nyújtotta a tányéromat. – Szóval most kiszedted ezt az adagot magadnak… hogy utána a teljes tálat ideadd nekem. Értem én. – inkább foglalkoztam a Göndörrel mintsem azzal az emberkével, aki ott ült mellettem.
- Nem talált. – nevetett fel az újdonsült kiszolgálónk, s tovább tette a dolgát.
- Adora… figyelj… - kezdett volna bele, de én feltűnésmentesen leintettem.
- Roy… mindegy. Tegyünk úgy, mintha minden rendben lenne… abban úgyis jó vagy. – s rámosolyogtam, majd egy falatot a sütimből felé nyújtottam. Egy ál-békejobb, de nem tehettem mást.
- Szóval Roy… mit is hoztál nekem? – kérdezte Harry mikor végül leült a lehető legszerencsétlenebb helyre… ugyanis a mellettem lévő fotelbe csüccsent le, így végülis szegről-végről de kettőjük közé fogtak engem.
- Az utolsó engedélyt is… - nyúlt a táskája felé. -… no és a végleges terveket. – vette elő oldalra lepakolt kis mappáját, amit ügyesen szétbontva, majd helyet csinálva az asztalon letett oda.
- Roy tervezi a hely kibővítését. – magyaráztam Iza-nak aki nem teljes értette a dolgokat. – Konkrétan a szomszéd hely is ez a hely lesz… - folytattam az oktatást.
- Ohhh… - a helyes reakció volt ez. -… érdekesen hangzik.
- Az is lesz… - csillant fel a szeme Harry-nek, s mosolyogva nézett Roy-ra.
- Néhány napra ugyan be kell majd zárni a helyet, de falat a nélkül nem lehet ütni, hogy nincs zárva a hely… - ismertette a helyzetet Roy.
- Pedig kifejezetten érdekes lenne… kalapácsok meg minden én meg békésen iszogatom itt a kávémat. – nevettem fel zsiványan.
- Képes lennél rá. – jegyezte meg a tervező.
- Nah jah… - bólintottam, s a tejért nyúltam, de Harry segített megszereznem azt.
- Olyan bájos ez a hely… nem félsz Harry, hogyha nagyobb lesz veszíteni fog a varázsából? – kérdezte Iza tőle, s egy újabb falatot tett a szájában közbe.
- Tudod mit? Nem… Ezért is örülök, hogy olyan segítséget találtam magam mellé, akit ismerek, és aki ismer engem is… így egymást „ellenőrizve”… – kaparászott macskakörmöket a levegőbe. -… nem hagyjuk elveszni a helyet. – mondta, s tette mindezt olyan odaadással. Az élete ez a hely, s ez látszott azon, ahogy mindezt mondta. Élvezet volt már csak nézni is… ahogy beszélt a szenvedélyéről.
- És persze itt vagyok én is, aki nem hagyná, hogy a városban a kedvenc helyét elrontsák… - integettem nekik két falat között én is. Egyszerre nevettünk fel… de tény azt, hogy meg kellett szólalnom, ezt nem hagyhattam ki.
- Adora-nak jó az ízlése… szóval én bíznék benne. – tette hozzá Roy.
- Majd befogom falat festeni… - nevetett fel Harry, s hajába túrt, majd Ő is hozzálátott a sütijéhez. Térdére csaptam, mert pimaszkodott velem.
- Azt hiszed, nem jönnék falat festeni? – kérdeztem tőle.
- Emlékszem mikor nálunk festettük újra a szobáját… profi lett. – szólalt fel Roy. – Saját maga összekenésében. – tette hozzá a lényeget is.
- Az úgy történt, hogy… - vágtam totál ártatlan fejet, majd Roy felé hajolva a vállába nevettem… olyan természetesen jött ez, majd ekkor feleszméltem… pedig nem akartam. Puszit nyomtam inkább az arcára, s visszahelyezkedtem az eredeti pozíciómba.
- Tény, hogy a dekorálás jobban megy neki, mint maga a festés… - ismerte be végül Roy.
- Nem tehetek róla. – rántottam meg a vállamat, majd inkább ettem, s abba fojtottam gondolataimat, mintsem abba, hogy… Roy.
- Van néhány konkrét elképzelés is… ami azt illeti. – s a konkrétan mellettem ülő egyed fogta majd lapozott egyet terveiben.
- Ezeket úgy imádom… - csillant fel a szemem, mint a kisgyereknek, aki megkapja az új színezőjét. Nem tudtam titkolni, hogy a munkájának a kedvenc része nálam ez, amikor innen-onnan összeszedve/rajzolva ragasztgat lapra dolgokat, s tervezi el síkban, amit szeretne később megvalósítani.
- Tudom. – simította meg karomat, s én hagytam neki… mert jólesett.
- Habár ezt a széket ide be nem hozhatja senki sem… hogy néz már ki? – láttam meg egy ocsmány darabot a képen majd le is szedtem onnan mielőtt bármit is szólhattak volna.
- Hééékás, hééékás… legutóbb még az én helyem volt, nem? – jegyezte meg ál-felháborodva Harry, s kapta el a kezemet, amiben benne volt a kis papírka.
- Én meg az önkéntes tanácsadód… - rebegtettem szempillámat előtte, mintha éppen szárnyalni kezdenék mindjárt velük. -… s az a darab tényleg ronda, randa, ocsmány… - sorolgattam itt a szinonimákat, amik eszembe jutottak.
- Amiért ennyire megkedvelted lehet többet is beszerzek majd belőle, s kiemelt helyet kapnak majd. – vágott vissza igen furfangosan, szemeim igen nagyra nyíltak.
- Szuper… legalább akkor nem látsz majd itt többet. – azon nyomban jött a válaszom rá.
- Komolyan? – kérdezett vissza talán azt hiszem… félve.
- Sose lehet tudni. – rántottam meg a vállamat, s legyintettem egyet. – de megsúgom, ha tényleg beszerzed, s a székek eltűnnek véletlenül sem én leszek az, aki a hátsókertben valami rituálé közepette elégeti őket… még véletlenül sem. – tagadtam már előre a dolgokat.
- Oké… - könnyebbült meg, s nevetett fel olyan Harry-sen gyerekesen…

- Köszönöm, hogy értünk fordultál. – tettem combjára a kezemet abban a pillanatban, amikor beültem mellé a hátsó ülésre. Kit a személyes fuvarunk haza.
- Csak az asszonyomért tettem. – puszilt a nyakamba, s én meg elmosolyodtam tőle. – Valami főzőleckén volt vagy mi. – beszélt rólam úgy, mintha itt sem lennék.
- Olyan finomat sütöttem… hoztam belőle nektek is. – mutattam a dobozra, mit a kezemben szorongattam.
- Akkor jól érezted magad? – kíváncsiskodott, s érte nyúlt volna a dobozért, de én azon nyomban elhúztam előle.
- Igen… - bólintottam. -… jólesik kimozdulni egy kicsit, ha csak korlátozva is. – vallottam be. – de ugye a holnapi torna az még áll? – kérdeztem tőle, s inkább az ülések között előreadtam a süteményt Iza-nak mielőtt valaki lecsapna rájuk… valaki.
- Persze… - bólintott, s kulcsolt rá a kezemre. -… az egész délutánomat szabaddá tettem. Csakis a tiéd vagyok… - kacsintott.
- Meg az öt párosé, akik szintén jönnek fel hozzánk. – kuncogtam fel. Ez is a ha én nem tudok menni oda, akkor ők jönnek oda hozzám elméletét bizonyította… a sokáig kimaradt óráimat most fel a lakásba varázsolta nekem, persze most azért még lightosabban mint eddig hisz figyelnem kell jobban… de így is milyen jó lesz.
- Hozzánk… ez tetszik. – jegyezte meg, s ujjaimra puszilt.
- Nekem is… - adtam arcára egy csókot…

Ajtaja előtt álltam, s úgy kopogtattam be hozzá. Nem volt vacsorázni, ahogy Khara sem… utóbbi okkal, hiszen valami esti fotózása is szerveződött itt a városban, de Ash nem jött ki… és hiányzott.
- Sütit hoztam… - dugtam be először inkább a sütit a résen, mintsem a fejemet. – bejöhetek? – kérdeztem félve azért.
- Gyere. – hangja vidám volt, nem erre számítottam… volt valami rossz előérzetem, de mégsem.
- Kihagytad a vacsorát… azt hittem, hogy valami baj van. – sétálgattam felé lassan, s mire odaértem felém fordította a gépének képernyőjét.
- Csak a csöppséggel beszélgettem… - mutatott rá a lényegre, s a friss fotókra, amit kislányának anyukája küldhetett át neki nemrég.
- Ohhh… de aranyos. – azon nyomban leültem ágya szélére, ahogy letettem a tálcát, mit feléje nyomtam. – mennyi idős is most? Három? – számolgattam fejben. Igen… Ash-nek volt egy kislánya, akit eszméletlen módon szeret, de aki mellett nem lehet ott mindennap, s nem olyan nagy rendszerességgel, de így tudja vele tartani a kapcsolatot, legalábbis ahogy a csöppség anyukájának is az ideje engedi… meg, ahogy az Ash-é is. Bonyolult.
- Három és fél… - javított ki mosolyogva.
- Tündéri… - állapítottam meg. Utoljára mikor én láttam róla képeket még igazán kis picur volt. -… legalább ebben nem rád ütött. – kuncogtam fel, mire felhúzta a szemöldökét.
- Szerencsére. – ismerte el, majd lazán hátravágódott, s úgy vette ölébe a süteményt. A fura pózok, s azokban való evés a specialitása… a kismalac képessége tökélyre van fejlesztve. – ez jó. – jegyezte meg.
- Szerinted ki csinálta? – kérdeztem büszkén, majd addig addig mozgolódtam, míg pontosan mellé le nem tudtam feküdni.
- Szóval rendelted… értem, értem. – húzta az agyamat.
- Harry-nél sütöttük együtt… - fordultam mégiscsak oldalra, hogy láthassam is őt. Mégiscsak véges a közösen töltött időnk, szóval minden pillanatot ki kell használnunk.
- Hmmm… Harry… - ízlelgette a szavakat.
- Hééé… ne vágj arcokat. Kérlek. – szólítottam fel rögtön. – Én ez nem akarom… - ráztam a fejemet. – Ő a barátom, Kit a vőlegényem… mindkettőjüket szeretem, de más-más módon… ezt szeretném, ha elfogadnátok, de komolyan. Nem szeretek durciban lenni se veled… se a fiúkkal. Pedig eskü nagyon próbálkozok, de egyszerűen nem megy… most is, hogy nem jöttél vacsorázni azt hittem valami baj van, s megugrott a szívem… amúgy is ki tudja, meddig látlak… holnapig nem? Nahát, ez meg végleg katasztrófa. – biggyesztettem le az ajkamat.
- Tudod… egyikőnk sem akarja, hogy szomorú légy… - s egy falatot felém emelve a számba helyezte azt.
- Néha nem hiszek nektek… - mozgattam meg a fejemet. -… mert butaságokat mondotok. Én hiszek abban, hogy boldog leszek így, mert boldog vagyok most is… ugye hisztek velem együtt? – kérdeztem tőle.
- Én támogatlak… tudod. Nézzük, mit gondolnak erről a srácok… - s nem is tudom honnan egy pillanat alatt kettőnk közé helyezte a telefonját, amin már a hívás tárcsázva is volt… Roy-t hívta.
- Ugye minden rendben Adora-val és a bébivel? – fel is vette a hívást Roy, s automatikusan ez volt az első dolog, mit kérdezni tudott… rendesen meg volt ijedve. Persze nem mindennapi, hogy Ash hívja őt, s tekintve, hogy most az említett személy itt vendégeskedik nálunk logikus is a gondolatmenete.
- Kényelmesen fekszenek Ash ágyában… - mondtam halkan, s éreztem nagyot dobban a szívem mikor hozzá szólok.
- Ohh…- nem igazán tudta, hogy mit is reagáljon arra, hogy én szólaltam meg a vonal túlsó oldalán.
- Jól vannak… de mégsem. –tettem még hozzá, s örültem amikor Ash megsimította a kezemet… egyértelmű bátorítás volt.
- Ezt hogy érted? – az ijedtség újra a hangjában volt.
- Ezt hogy érted… Adora? – s válaszmentes időm lehetőséget adott arra is nekik, hogy ezt a kérdést Joan is megismételje… persze, hogy ott volt mellette ő is.
- Úgy, hogy egy nap után is kicseszettül hiányoztok ti idióták… - nevettem, s sírtam bele egyszerre a takaróba. -… így nem muri az egész, ha nem vagytok mellettem. – vallottam be.
- Adora… - kezdett bele Roy… ő kapott legnagyobb adagot a haragomból.
- Figyeljetek… én csak annyit szeretnék kérni, hogy legyetek mellettem… érzem, hogy helyesen cselekszem, de mindez nem ér semmit, ha nincs kivel megosztanom a boldogságomat… értitek? – nem hittem volna, hogy ezt így fogom mondani, de egyszerűen annyira összenőttem velük, hogy ez a távlati harag is bántotta a lelkemet… de még mennyire.
- Értjük… - szinte kórusban felelték ezt nekem.
- Ha tényleg úgy gondolod, hogy ez a legmegfelelőbb dolog a számodra… akkor támogatunk. Sajnálom azt, amiket mondtam… tényleg. – Roy hangja megbánó volt, úgy ténylegesen megbánó.
- Én is… - tette hozzá Joan. -… békejobbnak érvényes az, ha azt mondom néztem már neked esküvői ruhákat? – kérdezett rá a kis idióta.
- Küldd át most skype-on Ash-nek és meglátjuk… - kacagtam fel, s az említett személyre kacsintottam.
- Szóval akkor rendben vagyunk? – tette fel a kérdést Roy.
- Miben másban lehetnénk?

Úgy vártam ezt az éjszakát… de tényleg úgy vártam. Olyan békésen, s nyugodtan aludtam végre, mint igen régen már. Tudva azt, hogy minden fiúmmal békében vagyok, s tudva azt, hogy egy szerető pár fekszik az ágyam másik oldalán… nehezebben lehettem volna boldogabb. Ráadásként kiderült az is, hogy Ash tovább tud maradni, mint tervezte ugyanis jövő hét közepére tették át a fotózásukat valami helyprobléma miatt így belőle is többet kaphatok, mint terveztük… eszméletlenül örültem neki. Vigyorogva hajtottam álomra szememet.

- De ezt nem szabad… - ráztam meg a fejemet, de mégsem tudtam ellene mit tenni… az én testem az övé ellen semmiség volt. Úgy hozzám feszült, hogy szinte a falba építve éreztem magam. Nem kaptam levegőt, de mégsem volt rá szükségem… Ő volt a levegőm. - … Harry. – sikkantottam fel mikor melltartópántomat egy pillanatig megemelte fogaival, majd visszacsattintotta vállamra.
- Miért ne lenne szabad? – kérdezte, s fenekem alá nyúlva, megmarkolva combomat emelt fel derekára.
- Tudod te jól… - mondtam neki, de egy dolog volt, hogy mi jött ki a számból, s egy másik különböző, hogy hogyan is cselekedtem. A testem feladta a szolgálatát… készült megsemmisülni.
- Mondd, hogy álljak le… s megteszem. Csak mondd. – suttogta a fülembe, s már fenekemnél olyat éreztem, mit talán nem szabadott volna. Harry meztelen valóját… mi igen nagyon felém kívánkozott.
- Hogyan? – s nyakába kapaszkodva szorítottam magamat hozzá… egyszerűen létezésének szimpla tudata bogarakat ültetett belém.
- Nem tudsz… s nem is akarsz tiltakozni. – kacagott nyakamba, s egy pillanat ideje alatt pattintottam le rólam a melltartót, s húzta félre alsómat, hogy utat engedjen magának… egy igen nemesebbik részének.
- Neeeeeem… – duruzsoltam a fülébe, ahogy megéreztem magamban, s most karjaimmal úgy fontam körbe nyakát, hogy melleim szinte párnaként simultak arcába. Eszméletlen érzés volt… egyszerűen magával ragadott, s el nem engedett.
- Ugye, hogy ugye… - emelgette szemöldökét, majd lassan, biztosan, tempóra dolgozva bennem maga elé engedte arcomat, s két tenyerébe vette azt.
Néhány pillanatig nézett, s megállt… felhergelte testemet, s most lecsendesedett. Szemeiben olyasfajta vágy volt, mit réges-rég rejtegethetett… de most szabad utat nyerve megmutatta nekem őket… s én befogadtam mindenestől.
- A fenébe is… - bukott ki belőlem, majd új ajkainak törtem, mint még soha senkiének sem. A vágy, a szenvedély, a fiatalosság íze keveredett ajkainkon, nyelvünkön, s a kettős mit mi alakítottunk ki… leírhatatlan, s feldolgozhatatlan volt.
- Szeretem a vőlegényed váratlan üzleti útjait… - jegyezte meg zsiványan, mire tenyeremet szája elé helyeztem.
- Szemét. – nevettem el magam, mire ő belém harapott… először a tenyerembe, majd onnantól kezdve kulcscsontomba is, s mindenembe mit gyengéden ért.
- Egy kis emlékeztetőként… - simította meg fenekemet ujjaival, s egyre hevesebben majd hevesebben kezdett dolgozni odalent.
- Hhhh… aaaaa… rrrrr… yyyyy… - nyögdécseltem, vinnyogtam, s mindent csináltam mit el lehetett képzelni, de kezét most Ő tette szám elé.
- Csak nehogy Sadie felébredjen… azt te sem szeretnéd. – s volt olyan zsivány, hogy képes volt ezt megjegyezni, majd a következő pillanatban engedte azt, mi a legjobb megoldás volt… ajkaiba csókolva, harapva, azokat falva élvezhettem el…
- Mert mi mindig jobbak leszünk… - simította meg megizzadt hajamat, mikor nyakába borultam… - Adora… édes Adora…

- Adora… Adora… - hallottam a hangot, de nem tudtam, hogy mit kezdjek vele, egyszerűen kába voltam és kimerült. - … Adora… jól vagy? – éreztem egy érintést, de ez egészen más volt, mint az előző pillanatban.
Félve, de mégis hirtelen pattant ki a szemem, s arcom előtt Kit tekintetét véltem felfedezni. A szívem majdnem a számon szökött ki.
- Jóól… - dadogtam totálisan elvesztve világomat, s úgy tápászkodtam fel ülő helyzetbe.
- Kérsz egy kis vizet? – kérdezte, de én még mindig nem láttam a szememtől.
- Ühüm. – bólintottam bátortalanul, s behunytam a szememet, de azon nyomban ki is nyitottam, hisz olyan kép úszott elém, amit majdhogynem rosszul lettem.
- Biztosan jól vagy? – kérdezett rá, s kezét a homlokomra tette. – Csupa víz vagy… de nincs lázad. – mondta aggódva.
- Csak… rosszat… álmodtam… - darabosan ment még a beszéd, próbáltam helyre tenni magam.
Mi a fene volt ez? Te jó isten? Mi a fene volt ez? S mi a fenéért volt annyira jó?
- Nyugi… itt vagyok. – simította meg a karomat, s mellkasára vont. Nem tudtam rá hogyan reagálni, úgy éreztem magam, mint egy facövek.
- Mennyi az idő? – kérdeztem inkább tőle valamit, hátha a válasza lefoglal.
- 11 körül… éppen csak hazaugrottam egy papírért, mikor hallottam, hogy kiabáltál… s akkor találtalak itt így. – felelte.
- Mit kiabáltam? – kérdeztem rá félve… édes istenem.
- Valami érthetetlen halandzsa volt… de nagyon boldognak tűntél. – ő maga sem tudta összetenni azt, hogy kivert a víz úgy keltem, s üvöltöztem, de mégis boldog voltam.
- Ohh… - ennyi volt a reakcióm.
- Ha nem baj… én most itt is hagylak a fiúkkal… délután jövök vissza, de most sietnem kell… ugye megleszel? – kérdezte, s míg ő felállt mellőlem én is úgy tettem ugyanis segített nekem.
- Ühüm… - bólogattam, s örömmel fogadtam azt, hogy vállamra terítette a könnyed hálóleplemet. – Fiúk? – kérdeztem rá hirtelen, mert nem tudtam miről beszél… nem emlékeztem semmi ilyen megbeszélt dologra.
- Roy és Joan… meg azt hiszem Ash is erre cselleng valamerre. – tette hozzá mindezt már a folyosón.
- Ő kedves barátom… majd megkedveled. – mondtam bátortalanul, s a sok alvás ellenére is kimerülten.
- Kedvelem én őt… nyugi. – karolt át, majd fejem búbjára adott egy puszit, de utána meggondolva magát a számra is lehelt egyet. Világomat nem tudtam, de komolyan úgy álltam ott karjaiban, mint egy agymosott. – szeretlek.- suttogta.
- Én is… - motyogtam, majd még jobban összefűztem magamon a köntösömet mikor eltávolodott tőlem.
- Mint a két szemetekre úgy vigyázzatok rájuk. – üzente távolból a fiúknak, akik persze végignézték a pulttól, hogy mit is művelünk.
- Ezt kérni sem kell… - mondták, mint egy helyes fiúkórus, majd integettek a távozó úriembernek miközben én meg közeledtem hozzájuk.
- Téged meg mi az isten vert? – néztek rám furán, majd Ash mellém is sétált, s megfogta a karomat, de én inkább kibújtam mindenféle érintés alól… nem ment ez most nekem.
- Most keltem. – dörmögtem nekik, s ekkor elsétálva a hűtő elé annak oldalában megláttam a tükörképemet. Pontosan úgy néztem ki, mint egy jól kielégített hölgyemény. Konkrétan hátrahőköltem a konyhaszekrénynek. Kellett néhány pillanat mire újratöltött az agyam.
- Jól vagy? – kérdezték elég gyanúsan.
- Rosszat álmodtam… - ráztam meg a fejemet, s beletúrtam a hajamba remélve, hogy a hajgumimat csak csak megtalálom, s legalább hajügyileg rendesebbé teszem fejem.
- Nekem ez egész úgy tűnik, mintha egy szex álom lett volna. – jegyezte meg Joan… O, ha tudná… ha tudná.
- Hééé… - oltottam le rögtön, s akadályoztam meg előre bármiféle teóriájukat.

- Rosszat álmodtam… nagyon rosszat… - ismételgettem, majd kivéve egy üveg vizet a hűtőből azon nyomban lehúztam azt… közel sem törődve azzal, hogy egy liter volt az üveg tartalma, de egyszerűen muszáj volt… lehűtenem magamat. Muszáj. 

2015. július 30., csütörtök

28. rész - Igen, szerettem Őt

Sziasztok! Mivel sietnem kellett a rész megírásával is, s így a feltevésével is. Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Puszi Dorka

Meztelenül álltam a fürdőszobatükrünk előtt, s csak néztem magamat. Nem egészen voltam benne biztos, hogy ébren vagyok vagy álmodok-e, de minél többet gondolkoztam rajta annál nyilvánvalóbb lett… felkeltem egyszer hajnalban, s az óta az ágyamat meg sem közelítettem, az persze más dolog hogy a szobán kívül mi történt. Bejövetelem után egyszerűen muszáj magamat a meleg víz láthatatlan karjai közé engedni, mert nem biztos, hogy vissza tudtam volna úgy, olyan állapotban feküdni. S milyen állapotban is voltam én? Nehéz megmondani… nem tudtam, hogy egyszerűen csak szimpla hülyeség, mi elhagyja Ash száját vagy van valami jelentősége is. Én meghallgattam őt, de nem találtam az egésznek az értelmét. Ez neki most miért is volt jó? Tudom, hogy nem akart bántani, ezt az elején tisztázta… de mégis volt szavaiban valami olyasmi, ami bántott. s talán nem is engem, hanem a büszkeségemet. Nem volt szabad szavait érni hagyni a fejemben, mert tudtam fontosabb dolgaim is voltak annál. Témáját már minden érintettel tisztáztam, s a dolog le volt zárva. Mindenki így gondolta tudom, s én magam is így voltam ezzel. Honnan tudná más, hogy mit érzek? Mit tudhat rólam más, amit én nem? A magam ura vagyok, s az is maradok. Meghallgattam őt, s ennyi… téma lezárva.
- Jó reggelt… - hallottam meg egy hangot, de valójában érintése volt az első mit megéreztem meztelen bőrömön. Ő is meztelen volt.
- Jó reggelt. – motyorásztam magamban, de valahogy még tükörképünkön keresztül sem tudtam most a szemébe nézni.
- Csodás az illatod. – szagolt bele a nyakamba, s ezután hajamba is, majd egész karját átnyújtva kezem alatt fogta meg pocakomat hátulról. – Hogy vannak ma a legszebb lányaim? – érdeklődött, s apró csókocskákat lehelt nyakam, s vállam vonalára.
- Szörnyű ember vagyok… Kit? – kérdeztem rá számára persze a totális semmiből kiindulva, de gondolataim alapján nekem ez teljes logikus lépés volt.
- Micsoda? – kérdezett vissza azon nyomban, s reggeli kábaság ellenére is rögtön pillantott a tükör felé keresve a tekintetemet.
- Szörnyű ember vagyok, aki kihasznál téged… s mindenki mást is? – ismételtem meg kérdésemet most már kicsit kiegészítve. Mindenféle nehézség nélkül sikerült feltennem ezeket a kérdéseket, valószínűleg azért mert egész hajnalban érlelődtek bennem. Szemem sem rebbent, ahogy a szavak elhagyták a számat.
- Adora… ezt most honnan veszed? – érezhetően már nem csak szavai voltak azok, amik érzékelték, hogy van valami… hanem teste is. Kicsikét másképpen fogott ekkor már. – Hmmm? – kérdezte, s meg akart volna fordítani, de én megráztam a fejemet, picikét… nem ment volna most ez nekem. – Adora… - bújt a fülemhez, s elsepert egy kósza vizes hajtincset onnan. - … honnan veszed ezt az eszeveszett baromságot? – kérdezte, s mégis elérte azt, mit ő szeretetett volna, s megfordítva addig-addig ügyeskedett, míg egy kis ujjtartással rá nem figyeltem. – Ha az anyám miatt van ez… tudod mit? Hagyjuk az egészbe. El sem kell mennünk erre az eljegyzési partira… leléphetünk, bármerre amerre szeretnéd. Én is egyre jobban gondolkozok rajta, hogy nem éri meg ez az egész… felesleges fejfájás, s izgalom. Nincs szükségünk ilyenre, nincs szükséged ilyenre… s neki sem. – s ismét megsimította fedetlen pocakomat. Annyira nem éreztem magamat magamnak ebben a pillanatban… mégis elmosolyodtam.
- Csak rosszat álmodtam… - fedtem el az egész sztorit inkább majd lábujjhegyre állva egy puszit nyomtam arcára, s elkapva az akasztóról köpenyemet kifele menet abba burkolóztam.
- Maradhattál volna anélkül is… gyönyörű volt a látvány. – jegyezte meg az ajtófélfába kapaszkodva, s a fürdőből így kilógva… mint egy kisfiú úgy vigyorgott.
- Hát persze… - ráztam meg a fejemet, majd legyintettem egyet a kezemmel jelezve, hogy míg nekem idekint van dolgom, addig neki bent.

- Jó reggelt. – szemüvegben, minimálisan összecsurizott hajban, s egy kantáros nadrágba felöltözve köszöntöttem a többieket miközben gépemet már idők előtt nyomkodtam, hisz még le sem ültem, de már kezemben volt.
- Jó reggelt!- köszönt Iza, s Khara akik a konyhapult egy-egy oldalán ültek, s azt hiszem reggelihez készülődtek.
- Segítsek? – kérdezte Khara s automatikusan, meg sem várva válaszomat kapta el először tőlem a gépemet, majd utána ragadta meg a kezemet, s segített könnyebben felülni a székre.
- Köszönöm. – mosolyogtam rá… ez legalább tényleg őszintén jött.
- Semmiség. – rázta meg a fejét.
- Annyian vagyunk itt most fent, hogy rendelünk lentről reggelit… - mondta Iza, s megrázta a kezében a telefont, ami a konyhába tartozott. -… mit szeretnél kérni? – érdeklődött.
- Gyanítom, az én reggelim már itt van valahol készen… okkal vagy már ébren. – mondtam. – Sok választásom nincs… legalább reggel egyek rendesen, nem? – kérdeztem rá kis nevetés társaságában.
- A tegnapi sütemény adagod után… bezony is. – nevette el magát, s helyezte elém a tálcát mi tele volt mindenféle organikus, a legteljesebbkiörlésű dolgok halmazával. Csücsörítettem felé jelezve, hogy értékelem igyekezetét, majd vidáman kaptam magam elé a zöld lötyimet, amiről sejtettem, hogy valami spenót turmix. Egészen finom volt.
- Én nem biztos, hogy megtudnám inni azt… - mondta kis idő után Khara, s ebben a pillanatban egy zellerszárra is ráharaptam.
- Pedig, ha kérsz belőle… szívesen osztozok. – toltam orra alá, de már szimplán csak látva arckifejezését jobban lettem… egészen vicces volt.
- Isten ments. – kapta azonnal maga elé a kezét, s arca volt olyan ijedt, vicces hogy nem tudtam elfojtani a nevetést. – kitűztétek már az időpontot?- kérdezett rá egy igen fontos dologra, csak nem értettem, hogy ez így kora reggel hogyan is jött.
- Hmmm? – érdeklődtem.
- Már esküvői ruhákat nézegetsz… gondoltam megszületett valami pontos dolog. – tippelte a dolgokat, s ahogy rámutatott arra, hogy mit is csinálok, akkor eszméltem rá valójában én is. Komolyan mondom, hogy eddig fel sem tűnt, hogy mit csinálok… annyira kába lettem volna vagy csak elvarázsolt?
- Nem… még nincs. – ráztam meg a fejemet, s próbáltam nem megengedni azt, hogy gondolataim elkószáljanak.
- Szerintem egy kora őszi szertartás egész jó ötlet lenne… - jelent meg a köreinkben a férjjelölt is. A képernyőt automatikusan hajtottam le, hisz neki még ilyen állapotban sem szabad meglátnia semmiféle menyasszonyi ruhaopciót. -… addigra a csöppség is beleszokott már némileg ebbe a világba. – kaptam egy csókot arcomra mikor már közelebb ért hozzánk.
- Uram… azt hiszem, javaslatát elraktározom. – kacsintottam rá, s felé fordulva egy szájra puszit is kaptam. Valahogy jobban éreztem magam tőle… de úgy ténylegesen.
- Dolgoztam együtt az utóbbi időben néhány igen tehetséges tervezővel, akinek vannak esküvői kollekciói is… ha gondolod, összeszedetem az elérhetőségüket, ennyivel talán én is hozzájárulhatok a dolgokhoz. – ajánlotta fel kedvesen Khara.
- Ha szeretnéd én is leporolhatok néhány ismerős telefonszámot… habár már most tudom, hogy mi lesz a végső választásod ruha terén… királylány. – bújt elő Ash is a barlangjából, s a vállamra adott puszival köszöntött engem. Kirázott tőle a hideg.
- Azt hiszem ez az a beszélgetés, amiben nem feltétlen szabad részt vennem… nem? – kérdezte szemöldökét felhúzva Kit.
- Nem kell elmenned… ez a kérdés még napolható. – jegyeztem meg megfogva a kezét.
- Eszem ágában nincs hátráltatni a divattanácsadó csapatot… - vette maga elé a kezét. - … a reggelimet akkor így a dolgozóba kérem, utána meg megyek be mert még a parti előtt muszáj azon a két megbeszélésen részt vennem. – s látszott, hogy sajnálta az egészet, hogy el kell mennie, de ez ellen nem tudott mit tenni… a munka az munka. – ugye meglesztek így együtt? – kérdezte, s miután felém pillantott a társaságom további tagjainak véleményét is felmérte.
- Ennyi jó nővel egy légtérben csak egy birka nem érezheti magát jól. – válaszolt sajátosan Ash, s én csak tenyerembe fogtam rá arcomat miközben szememet forgattam.
- Vigyázz is rájuk, mert igen különleges szépségekkel van dolgunk… - jegyezte meg Kit, majd fejem búbjára adott egy puszit, s felkapva az ide készített újságját el is indult a dolgozójába.
- Úgyis valami habos-babos hercegnő ruhád lesz… annyi tüllel, hogy abba akár egy egész kisfalut is el tudnál rejteni. – a pult végére húzott egy széket Ash, s úgy ült fel arra, majd könnyedén visszahajtotta a képernyőmet, s saját maga irányítása alá vette a gépet.
Felpillantott onnan, s egyenesen csakis a szemembe nézett. Szavak nélküli kommunikáció melynek során azt tárgyaltuk meg, miről senki más nem tud… a hajnalt.
Hirtelen vállat rántva, megragadta a kezemet, s szájához emelte ujjaimat.
- Én veled vagyok. – suttogta halkan, s apró csókot lehelt kezemre. – Mindenben… bármiben. – s oly különlegesen mondta ezeket a szavakat, hogy kirázott a hideg, de olyan természetellenesen nagyon… mintha a testem értett volna valami olyat, amivel amúgy agyam nincs tisztában.
- Én is itt vagyok. – szólalt meg Khara hála a jó égnek időben, s ezzel kirántott minket a saját, csakis kettőnk által értelmezhető világunkból.
- Szerinted jó lesz, ha a saját eljegyzési partimra ebben a kantáros nadrágban megyek? – fordultam hirtelen feléje olyan élesen témát váltva, ahogy csak tudtam. Nem teljesen tudta felfogni elsőre, de igyekezett.
- Stílusos lesz… ez biztos. – mosolyodott el furán.
- Ha gondolod, hozzád öltözök… - ajánlotta fel Ash. -… régen botránkoztattam meg embereket. – gondolkozott el, mire homlokráncolva néztem rá, s simítottam meg arcát.
- Neked elég létezned kedves. – kacsintottam rá, s megfityegtettem a fülében lévő fültágítóját.
- Így szeretsz… nem? – kérdezett rá.
- Még szép… - simítottam bele a tökéletesen beállított frizurájába elrontva így az egész koncepcióját. Elhúzta erre a száját… teátrálisan nagyon.
- Mr. Dívától most ez nem volt elég punk-rock… - jegyezte meg Khara, mire felemelve kezemet pacsit adtam neki.
- Szörnyűek vagytok… - rázta fejét áldozatunk…

Fogalmam sem volt arról, hogy mit is fogok felvenni az este folyamán, de nem gondoltam volna, hogy erre a problémámra még Kit is gondolt. Nem mintha nem lenne tele a gardróbom is, de akkor is… egy puccos, s talán nem kívánt eljegyzési partin még annál is jobban kell kinéznem, mint ami alapból lehetséges lenne.
Nem számítva az egészre, némi újabb reggeli mosakodás után egy egész bagázst találtam a nappaliban, akik mikor én még elhagytam ezt a helyet nem voltak itt.
- Meglepetés… - tárta szét karját Roy, ahogy előbújt két nagy tologatható ruhafogas mögül.
- Házi divatbemutató. – világított rá az lényegre Ash, amikor a fotelben éppen nem rendeltetésszerűen ült.
- Micsoda? Ti mit kerestek itt?- kérdeztem rá meglepődve.
- Egyikőnk sem engedte volna, hogy ilyen állapotban elmenj vásárolni… mert mindannyian tudjuk, hogy az hova vezetett volna… s persze azt is tudjuk, hogy kétcsilliárd ruhád közül keresve sem találnál olyan göncöt, amit te magad is megfelelőnek találnál az estére… ezért elhoztuk neked inkább ide a boltokat… persze Kit-nek, s kapcsolatainak köszönhetően is. – magyarázta a dolgokat Joan, aki szintén itt volt.
- Álmodok? – kérdeztem meg felkacagva, s szám elé kaptam a kezemet.
- Túl szép álom lenne ahhoz, hogy én is benne legyek. – jegyezte meg Ash mögöttem. Áúcs.
- Akkor lássunk hozzá… - csaptam össze a kezemet, észre sem véve megjegyzését inkább s az elé a fotel elé sétáltam, amiben éppen Ash mutatott be akrobatikus mutatványokat. – szabad? – pislogtam előtte ártatlanul.
- Neked? Mindig. – kacsintott, s megült rendesen annyira abban a hatalmas nagyfotelben, hogy én is a lába közé tudjak ülni. Pont, mint a régi szép időkben… oldalról elkapva karjait hasamra is tettem őket, s örömmel fogadtam, hogy fejét vállamra helyezte.
- Remélem, látod, hogy boldog vagyok… - motyogtam neki alig hallhatóan, s játszottam tetovált ujjaival miközben a fiaim, s Iza is a ruhászsákokat cipzárazta ki felfedve a bennük lévő csodákat.
- Érzem. – suttogta a fülembe. – haragszol rám?
- Ha úgy lenne… akkor kilöktelek volna a teraszról. – nevettem fel.
- Még mindig megteheted. – fűzte hozzá.
- Igazad van… - paskoltam meg a kezét.

- Remélem azért még éltek. – jegyezte meg Joan amikor bekiabált a fürdőbe nekünk, hisz Roy segítségét kérve ott öltöztem… egyedül egyszerűen nem ment volna… a cipzárok, gombok, s egyéb dolgok alapesetben is nehéz műveletek egy lánynak, de várandósan még rafkósabbak.
- Azt hiszem igen… - kiabáltam ki neki, s Roy-ra pillantottam, akinek formáját a tükörben nézhettem miközben a cipzárammal bűvészkedett.
Türelmes volt, s egy szava nem volt… a kb. 40 ruhából mindössze csak 6-ot akartam felpróbálni, s ő mindegyiknél asszisztált.
- Ugye te voltál az, aki idehívta Ash-t? – kérdeztem tőle… a kérdés, ami érlelődött már a fejemben, de eddig nem volt lehetőségem megkérdezni.
- Micsoda? – egyenesedett fel velem egy szintbe.
- Te voltál az, aki szólt Ash-nek az eljegyzésről? – kérdeztem tőle ismételten, s ezúttal már úgy hogy a szemébe néztem egyenesen.
- Merthogy? – fura volt a hangja, de ilyen visszakérdezések után az enyém is az lesz, erre mérget vehet.
- „Tudom, hogy nem egyedül vagyok ezzel a gondolattal” – a lehető leghitelesebben próbáltam Ash hajnali mondatát utánozni. Egy dolog az, hogy mit mutatok kívülre, s játszom a gondtalan, s talán kicsit fáradt Adora szerepét, de más dolog az, hogy belül mi megy. A várandós, s kimerült anyukáknak megengedik azt, hogy kicsit elvarázsoltak legyenek, s ezért sem tűnt fel senkinek sem az, hogy az átlagosnál „furább” voltam… csakis egy embernek, de tudta, hogy ő okozta ezt az egészet… s egy szava nem volt. Ash-nek azóta egy rossz szava nem volt.
- Adora… miről beszélsz? – kérdezte… nem értett.
- Beszéltem Ash-sel… vagyis igazából ő beszélt én meg hallgattam… a teljes sületlen baromságot, ami a szájából kijött. – bukott ki végül belőlem az a jellemző, ami igazán le tudta írni a hajnalt.
- Vagy úgy… - ebben a pillanatban persze, hogy leesett neki… eddig a tökéletes Oscar-díjas alakítását nyújtotta.
- Joan… nem kell hallgatóznod… nyugodtan bejöhetsz, tudom, hogy ott vagy az ajtóban, nyisd ki azt az isten szerelmére. – éreztem a jelenlétét, s tisztában voltam vele, hogy már nem az ágyunkon fekszik, hanem itt van.
- Adora… ne légy mérges… kérlek…- Roy próbált okosan közelíteni a dolgokhoz, de most hogy eljött az ideje annak, hogy én beszéljek nem ment ez olyan könnyen… mármint a hallgatás.
- Mégis mikor gondoltátok azt, hogy ezt elmondjátok nekem? Mármint basszus… - egy perc alatt sose használtam ennyi csúnya szót, de valahogy most ösztönösen jöttek ki a számon. -… tényleg úgy gondoljátok, hogy nem helyes ez az egész, amit csinálok? Roy… az isten szerelmére… az eljegyzési partimra segítesz ruhát választani. – tártam szét a karomat, s el nem tudtam képzelni, hogy ezt az egészet hogyan tudta megjátszani.
- És akkor mi van? – kérdezett vissza szemrebbenés nélkül.
- Már megbocsáss? – kérdeztem vissza.
- Boldog vagy… s ebben miért ne támogatnálak? – kérdezett vissza. – Nem az számít, hogy én mit gondolok… hanem az, hogy te mit érzel… - próbálta talán javítani a helyzetet, de én nem éreztem túl sikeresnek ezt.
- Komolyan? – tettem csípőmre a kezemet, s Joan-ra pillantottam felhúzott szemöldökkel. – Mondjad nyugodtan te is… csak nyugodtan… - azt hiszem egyszerre voltam mérges és már hisztis is… nem jó párosítás. -… kérlek, ne hagyd magadba. Ash-től már megkaptam a nyakamba az egészet… de ő legalább őszinte volt az első pillanattól kezdve. – ennyi jó pontot azért neki is jóvá írhatok.
- Igazságtalan vagy Harry-vel szemben… - mondta ki végül Joan is. -… szegény szerencsétlennel úgy viselkedsz, mintha a másik feled lenne… mégis álomra a fejedet ebben az ágyban hajtod. Nem közömbös a számodra ez nyilvánvaló…
- Harry-vel barátok vagyunk, ezt már megbeszéltük vele… miért hoztok fel újra és újra olyan dolgokat, amik már régen el vannak intézve? Mi ennek a célja, de most komolyan? – tártam szét a karomat, egyszerűen nem tudtam megérteni az eszük járását.
- Nem akarjuk, hogy elkövesd ezzel az egésszel az életed legnagyobb hibáját… - fedte fel végső véleményét Roy, mire ekkor olyat tettem, amire nem számítottan, s mire eddig még sosem volt példa… hatalmas nagy pofonom csattant az arcán.

- A többiek? – a lifttel utaztunk lefele Kit-tel, mikor megkérdezte ezt.
A lakáskomplexus miben laktunk volt akkora, hogy rejtett olyan helyeket is, mint kisebb nagyobb bálterem, mik akár koktél partik megrendezésére is alkalmas… így Kit édesanyjának erre a helyre esett a választása, hogy az olyannyira várt eljegyzési partinkat megrendezhesse itt.
- Biztos csatlakoznak később… - válaszoltam, s próbáltam a lehető leghihetőbb hazugságos képemet elővenni. Az igazság az, hogy nem voltam ebben olyannyira biztos… tekintve, hogy a Roy Joan kettősömmel egészen tisztességesen sikerült összevesznem, Ash-t meg onnantól kezdve kerültem. Nem olyannyira feltűnően, de minden bizonnyal levágta, hogy mi is a helyzet.
- Szuper. Bármelyik pillanatban le szeretnél lépni… szólj. Bármikor itt hagyhatjuk ezt a bagázst… okés? – kérdezte tőlem szája elé tartva ujjaimat.
- Ugyan miért? Még talán jót is fog nekünk tenni ez az egész. – kacagtam fel kínosan… remélem azért a kínos részét ő nem érzékelte. Nem kellett neki az egész galibáról semmit sem tudnia… teljesen felesleges lett volna.
- Örülök, hogy továbbra is ilyen pozitív vagy. – mosolygott bele a tenyerembe.
- Próbálok. – rántottam meg a vállamat, s ekkor megérkeztünk a teremhez minek az ajtajában Kit kedves édesanyja már várt minket. A lehető legkedvesebb mosolyomat varázsoltam elő neki.
- Végre… az ünnepeltek is megérkeztek. – jegyezte meg kedvesen.
- Ha gondolod anya, távozhatunk… gondolom nélkülünk is elvagytok a kedves ismerőseitekkel, akiket amúgy nem is ismertek. – válaszolt bájosan Kit, mire muszáj volt megszorítanom az ujjait vagy különben elnevettem volna magam nagyon hangosan, s nagyon nem illendően.
- Eszméletlen vagy fiam… eszméletlen… - rázta a fejét az anyuka, s inkább nem is foglalkozva fia szavaival kísért be minket… a partira.
A partira, ami amúgy annyira nem is volt vészes… leszámítva, hogy nem ismertem senkit, s jelen pillanatomban az elmúlt 24 óra történéseinek köszönhetően még kedvem sem volt senkit sem megismerni… persze amire számítottam, hogy Roy-ék nem jönnek el… talán jobb is így.
- Jól látom, hogy Joan-ék sehol? – Ash-ék azért lejöttek… habár jóval utánunk.
- Ha nem látod őket, akkor jól látod… - vigyorogtam, s úgy ittam a pohár üdítőmből, mintha reméltem volna azt, hogy valami hirtelen csoda folytán alkohol is terem benne. Lehetetlen volt.
- Mennyire csúnyán vesztetek össze? – puhatolózott, s tett úgy a világnak, mintha amúgy a legkényelmesebb, s legkönnyebb dologról beszélgetnénk.
- Nem akarok róla beszélni… - ráztam meg a fejemet. -… amúgy meg… tudod te nagyon jól. – vigyorogtam rá kínosan, majd ebben a pillanatban megpillantottam valaki olyat, akit mind idáig kerestem… Harry tényleg eljött. – ha megbocsátasz… - simítottam meg a karját, majd megindultam az éppen most érkező személy felé… persze lehetőleg minden feltűnés nélkül.
- Remélem nem sok mindenről maradtam le… - köszönt kedvesen, bájos mosolyával.
- Fordulj meg, s feltűnésmentesen gyere velem… komolyan mondom. – sziszegtem neki s kijöttem a teremből, s hátra nem pillantva céloztam meg a hely parkosított kis belső udvarát.
- Adora… Adora… - már kiértünk, amikor elkapta a kezemet, s le tudott lassítani… konkrétan sikerült olyan gyorsaságot megütnöm ekkor, amire magam sem tudtam, hogy képes vagyok. -… minden rendben van? – kérdezte aggódva, s fordított ekkor lassan magával szembe.
- Azt hiszem, most inkább ezt én kérdezhetném tőled… Harry… minden rendben van velünk? – kérdeztem tőle, s mellkasom előtt fontam össze karjaimat, s úgy vártam a válaszát.
- Nem értelek. – rázta meg a fejét, s a gyenge nyári szellő kissé felkapta a göndör fürtjeit.
- Jó… mert én sem magam. Ahogy a többieket sem… - tártam szét a karomat. Robbanni készültem… egész délután ért bennem, s ahogy megjelent Ő itt… egészen biztos volt a megsemmisülés.
- Mi történt Adora? Beszélj hozzám… kérlek. – mondta, s megfogta volna a karomat, de én inkább kicsúsztam érintéséből.
- Mindenki megőrült körülöttem… - nevettem fel kínosan. -… nem tudják feldolgozni azt, hogy barátok vagyunk mi ketten. Barátok… barátok. – ismételgettem a szót, amit az elmúlt néhány órában olyannyi módon hallottam, de sosem abban a jelentésben, amit én adtam neki.
- Pedig azok vagyunk. – mondta olyan őszinte pillantásokkal miket lehetetlen lett volna hazugnak nevezni.
- Biztos vagy benne? – kérdeztem rá sokadjára is… bármennyire is mást akartak mások a fülembe ültetni, ha tőle hallom, akkor elhiszem az egészet… mert ő nem hazudna nekem.
- Biztos… - bólintott, s ekkor olyat tettem, mire magam sem számítottam volna. Közelebb lépve nyakába kapaszkodtam, s ajkait ajkaimmal fedtem be… s bármennyire is jót tettem semmi reakciója nem volt… semmi.
- Biztos… - távolodtam el tőle, s csak ekkor esett le, amit tettem, de akkor is… tudtam bizonyítani az igazamat. Az igazat, ami az Enyém s Övé volt.
- Bocsánat… - hajtottam le a fejemet, mert rájöttem, hogy azért mégis csak elég nagy hülyeséget tettem. Nem mertem a szemébe nézni.
- Ne ostorozd magad… kérlek… - fogta meg államat, s arcomra lehelt egy puszit… olyan béke puszit, nyugtató puszit.
- Már biztosan keresnek bent… jössz be velem? – kérdeztem rá, s az ajtó felé böktem a fejemmel próbáltam talán úgy tenni, mintha az előző dolog meg sem történt volna. Erről senkinek sem kell tudnia… ennyi.
- Hogy mondhatnék nemet? – nevette el magát, s elfogadta karomat, mibe vártam, hogy belekaroljon…

Harry szemszöge/gondolatai

Olyan zavartnak tűnt, alig érkeztem meg, s szinte be sem léptem a terembe máris azt akarta, hogy jöjjünk ki onnan… ketten. Olyan volt, mintha menekült volna, de mégis ki elől?
Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy lenyugtassam, hisz nem volt jó így látnom őt… egészen más lány volt, olyan mintha a tegnapi összezavarodott énje újra előjött volna… ráadásul most valami olyat tett, amire sosem számítottam volna tőle… nyakamba kapaszkodva megcsókolt… azt hiszem ezzel akarta megpecsételni azon gondolatát, miszerint mi igenis barátok vagyunk… s én segítettem neki.
Életem legnehezebb pillanatát éltem akkor… de érte megtettem… nem reagáltam a világ legédesebb csókjára… mert neki erre volt szüksége.

Adora

- Nem úgy volt, hogy a barátod csatlakozik hozzátok… hozzánk? – kérdeztem másnap ebéd közben Khara-t. Próbáltam az életemet a lehető legnormálisabb kerékvágásban vezetni, s rájöttem, hogyha csakis pozitív dolgokra gondolok, akkor a negatív dolgoknak még a létezését is elfelejthetem. E szerint az elmélet szerint kellett élnem és kész.
- Igen… csakhogy a munka közbeszólt. Pedig biztosan jól kijönnétek. Imádja a kisbabákat… - kacagott fel.
- Ez a kisbaba még éppen a pocakomban van… néhány hét és valóságosan is imádhatja. – jegyeztem meg szintén mosolyogva. A mosoly volt az, ami életben tartott.
- Említsd meg neki… s akár a keresztszülői posztra is jelentkezik… nagyon lelkes. – mesélte. – A banda fodrászának, a kislányának is ő a keresztapja… Lux a világ legkiváltságosabb szőkesége, nem hazudok… -
- Egy csöppség minden dolgot megérdemel… minden figyelmet, s odaadást… - vallottam be, majd ekkor észrevettem, hogy csipogott a lift miszerint megérkezett valaki… gyanítom az én fuvarom.
Persze Kit nem igazán örült az ötletemnek miszerint megint ott akarok lenni, ahol nem kellene, de közös erővel rávettük őt, hogy szükségem van a hobbijaimra… s ezt a hobbimat az egyik legjobb helyen Harry-vel együtt tudom gyakorolni. Izát persze esélytelen lett volna nem magunkkal vinni, de hisz a kávézóban ő is elfér… nemde?

- A tegnapot illetően… - már beérkeztünk a kávézó konyhájába, s kényelmesen egy magasított székre segített is felülni ugyanis megegyezés alapján nem engedte volna, hogy végig álljak. Ülök, vagy maradok otthon… de ott meg nem tudtam volna meglenni. El kellett onnan jönnöm és kész.
- Igen? – kérdeztem rá, s összefogtam a hajamat már amennyire tudtam.
- Roy-ékkal vesztél össze… ugye? –kérdezett rá félve… azt hiszem erre igen könnyen rájöhetett miszerint egyik exlakótárs sem volt ott a partin… a délután folyamán valószínűleg nem volt esélye tegnap minderről megbizonyosodnia így „tudatlanul” érkezett a bulira.
- Hagyjuk is inkább… okés? – hessegettem el idő előtt a felesleges témát. – Néhány dolog összekavarodott az agyukban… kell egy kis idő, míg rájönnek, hogy nekem van igazam. – ismertem el, majd fogtam a csoki szirupot, ami ki volt nyomva egy tálba, s belenyomva az ujjamat kinyújtva oldalra a kezemet bekentem vele az orrát. – Hupsz. – pislogtam ártatlanul.
- Kisasszony… ne játsszon a tűzzel. – nevette el magát, s kétszer két ujját belenyomva a folyékony édességbe harci csíkokat húzott az arcocskámra. – Ha harc… hát legyen harc. – kacsintott, majd könnyűszerrel lenyalta ujjairól a csokit, ahogy ellépett mellőlem mielőtt ráborítottam volna az egészet. Képes lettem volna.
- Mit is sütünk ma? – kérdeztem kíváncsian.
- Nézz szét az asztalon… s gondolkozz. Csak ügyesen. – kacsintott, s pontosan a pult másik oldalán tárta szét karját mutatva így a kikészített hozzávalókra.
- Csak nem? – csillant fel a szemem, mert itt ugyan minden volt ahhoz, amire én gondoltam.
- A meglepetés ereje. – mondtuk ki egyszerre, s elmosolyodtunk… nem is igazán tudtam, hogy ez most ekkor már csak az „Én” süteményem volt… vagy a „Miénk”…
- A sütid. – mondta ki Ő ezt.
- A sütink… - így sokkalta jobban hangzott.
S igen így itt éreztem magam igazán jól. Egy olyan legjobb barát mellett, aki támogat engem… s nem csak áltat azzal, hogy támogat, hanem tényleg úgy tesz. Olyan Ő így számomra, mint egy bátyuska… aki éppen fiatalabb nálam, de ez részletkérdés.

Igen, szerettem Őt… ebben igazuk volt… csak a hogyan részében nem értettünk sajnos egyet. Abban viszont nagyon nem…