Sziasztok! Íme egy kis friss olvasnivaló, egy teljesen új karakterrel, a csodálatos Marvel világ Lokijával. Hogy mi is inspirálta ezt az írást? Nyilvánvalóan az is egy részben, hogy szerdán megérkezett a friss Thor film, amit örömmel néztem végre meg, illetve az, hogy nem egy embertől (na jó... pontosan, szám szerint kettőtől) kaptam meg az elmúlt pár napban, hogy muszáj valamit Lokival írnom. S tádám, itt is lenne. Remélem tetszeni fog, jó olvasást és szép hétvégét Mindenkinek! Puszilok Mindenkit, Dorka
Szavak száma? 4820
Jobban érdekelt ő, mint a város csodálatos fényei, pedig el lehet hinni azok is lélegzetelállítóak voltak, de ő... ő valami nem evilági látvány volt, valami különleges, valami egészen más.
Tetőtől talpig feketébe volt öltözve, s már-már hófehér bőrét ébenfekete hosszú tincsei, mint keret a festményt védelmezték. Egész este el tudtam volna nézni őt, ha kell a pislogásról is megfeledkeznék csakhogy nehogy egy pillanatot elveszítsek vele. Volt benne valami, ami vonzott, mint egy varázslat, mint egy megmagyarázhatatlan hatalom, mi sokkal felettem állt.
- Igen Kedvesem? - szólalt meg, mire kislányos kacajjal lepleztem azt, hogy az elmúlt pár pillanatban valószínűleg egy szót sem értettem meg ha egyáltalán mondott valamit. Hallani lehet hallottam szavait, de a megértéssel nem foglalkoztam.
- Semmi. - ráztam meg a fejemet, s egy újabb falat húst szúrtam a villám végére, s próbáltam felnőtt, funkcionális nőként viselkedni, s nem úgy, mint egy hormonjaitól összezavart tinédzser fruska.
- Szeretnél még egy kis bort? - kérdezte, s mivel éppen beszélni nem tudtam egy biccentéssel jeleztem, hogy igen, kérek.
- Köszönöm. - mondtam, s nem telt bele egy percbe újra megízleltem a friss nedűt. - Ez olyan... különleges. Soha nem ízleltem még ilyet. - próbáltam rájönni mi volt ebben a borban az a plusz, az a felfoghatatlanul más, mint a korábbiakban, amit kóstolhattam. Szerettem magam, s barátaimat néha meglepni 1-1 üveg finomsággal ünneplés céljából, de ez valami olyan volt, amit még sosem kóstoltam. - Mit mondtál honnan is jött? - kérdeztem rá kíváncsian.
- Az titok. - mosolyodott el titokzatosan, mire nem tudtam magam visszafogni, hogy ne mosolyogjak én is rá, egyszerűen testem automatikusan másolta azt, amit ő csinált. - Otthonról hoztam. - vallotta be, s mosolya akkora volt, hogy az összes gyönyörű szép foga virult arcán.
- Azt mondtad titok. - nevettem fel halkan.
- Kedvesem... - jegyezte meg, s kezét nagyon óvatosan az enyémekre helyezte, ami éppen az asztalon pihent. Látszott rajta, hogy mindezen eleget hezitált, de ahogy lassú, óvatos tettei után látta, hogy nem húzom el kezem felbátorodott. - … azt hiszed annak a varázslatos mosolyodnak nemet lehet mondani? - kérdezte őszinte csodálattal.
- Ohhh... - s egyszerűen képtelen voltam bármit is mondani erre, belém fojtotta a szót, de én nem bántam, most nem. Egyszerűen a pillantása, ahogy végigmérte arcomat, testemet olyan szintű libabőrt küldött végig gerincem mentén, mintha villám csapott volna belém.
- Hiszen te reszketsz! - vette észre, s szinte szempillantás alatt állt fel helyéről, s jött mögém, hátamra terítve éjfekete zakóját.
- Nem, nem, nem! - ráztam a fejemet, de abban a pillanatban, hogy testének kölcsönzött melegsége bőrömet érte nem tudtam többet kimondani azt, hogy nem. Elöntött a melegség, egész testemben. - Köszönöm. - suttogtam halkan, magamban.
- Rajtad amúgy is jobban áll. - súgta fülembe halkan, s eddig észre sem vettem, hogy ilyen közel volt hozzám. Szinte érezhettem mesteri illatát, melyet valami olyan parfümtől kaphatott, mit evilágon nem lehet kapni. - Egy kis séta? - nyújtotta elém lassan kezét, s ha nemet akartam volna mondani se vagyok biztos, hogy képes lettem volna azt megtenni, hisz mire kimondta ajánlatát ujjaim már az övéiben pihentek. - Mesélj magadról! - szavai szinte dalként csengtek az éjszakában.
- Mégis mit meséljek? - kérdeztem meglepődve. Bennem volt egy érzés, mely azt súgta nekem ő ismer engem, mindent tud rólam. Nem tudom honnan volt ez eredeztethető, de nem is olyan mélyen ott volt bennem.
- Bármit. Szeretem hallgatni, ahogy beszélsz. - mondta, mire ösztönösen az ajkaimba haraptam, s nem, nem engedtem el az ujjait. A korláthoz sétálva a város esti látképét próbáltam csodálni, de az ő látványhoz még véletlenül sem volt fogható. Ő háttal dűlt a korlátnak, s úgy nézett engem. Tudom, hogy ezt tette mert éreztem minden egyes porcikámon őt.
- Eljutni Párizsba az egyik legnagyobb álmom volt... - jegyeztem meg, s még most sem tudtam felfogni, hogy az Eiffel-toronyban lévő étteremben vacsorázhattam, egyes egyedül Vele.
- Tudom. - tette hozzá halkan, nem foglalkoztam vele.
- Számomra ez a művészet bölcsője, a világ legcsodálatosabb városa. Napokig, hetekig, sőt hónapokig tudnék csak barangolni az utcáin, legyen az nappal vagy éjszaka, nem számít. Van benne valami titokzatosság, de mégis ott van benne a határozott, klasszik elegancia. Egyszerűen lenyűgöző. - napokig tudtam volna folytatni áradozásomat erről a csoda helyről, hisz tényleg ez az álmom volt. A nagybetűs álmom.
- Bízol bennem? - tette fel a kérdést, s testünkkel egymás felé fordultunk, s kezeink, ujjaink adták lelkeink között a kapcsolatot, mert igenis éreztem azt, hogy vele a lelkem kapcsolódott össze.
- Miért ne bíznék? - kérdeztem vissza, s éreztem azt ahogy saját magam cselekedete által a közötünk lévő távolság egyre kisebb, s kisebb lesz. Csakis tengerkék szemeit láttam, s gyönyörű ajkait. Alig tudtam levegőt venni.
- Bízol bennem? - ismételte meg a kérdését, s nem, nem tett semmit, hagyta így, hogy a szívem megálljon működésében.
- Igen. - s szinte már ajkaimon éreztem ajkait, s ahogy lehunyt szemeimet a következő pillanatban kinyitottam valahol egészen máshol voltunk. - Azt a... - igen gyorsan kezdtem el pislogni, s el kellett tőle távolodnom egy kicsit, hogy megpróbálhassam felfogni hol is vagyunk. Szépen, lassan, óvatosan fordultam körbe, s még kicsit megdörzsölve szemeimet is próbáltam a lehetetlent elűzni magam elől, de ez nem volt lehetetlen. Tényleg itt voltunk. Itt a Louvreban.
- Egy séta? - nyújtotta felém ismét a kezét, mint ahogy alig néhány pillanata tette ezt, s egyszerűen nem tudtam feltenni a kérdést, hogy ezt mégis hogyan? Tudtam, hogy jó helyen vagyok, biztonságban. Vele.
- Egyszer teljes egészében le akartam borotválni a hajamat, mert egy reggel úgy keltem, hogy nekem ezt meg kell tennem... azóta köszönöm Istenemnek, hogy mégsem tettem meg, mert a rövid hajjal még jobban nem tudnék mit kezdeni. - s ahogy sétálni kezdtünk a hatalmas helyen, fel nem téve semmi kérdést a miértekről, hogyanokról, én tényleg mesélni kezdtem magamról, teljesen random, érdektelen tényeket, de ahogy felé-felé pillantottam ajkain a mosoly tényleg azt jelezte, hogy ő ezt élvezi hallgatni, s én ezt elhittem. - Kedvenc gumicukrom az a Haribo, az a foci témájú, amit néha olyan hosszú formában is lehet kapni, hogyha bekapod szinte majdnem a földig ér. - nevettem fel, s konkrétan, amikor feléje néztem ő két olyan gumicukrot tartott a kezében, egyiket felém nyújtva. - Ezt meg? - annyi minden volt, amit nem értettem, de valahogy a rájuk kérdezés nem volt természetes, hagytam magam sodródni az árral, az ő árával. Megrántotta a vállát, mintha nem is tudná, hogy miről volt szó. Nagyon sunyi volt, ravasz. - Kéred az egyiket? - nevettem fel, s gond nélkül haraptam bele az enyémnek a végébe, úgy mintha nem lenne holnap. Ez még mindig a világ legfinomságosabb gumicukra volt. Pont.
- Tényleg ennyire jó? - kérdezte kíváncsian, úgy nézve a kezében lévő finomságot, mintha életében először fogott volna ilyet.
- Azt ne mondd, hogy még nem kóstoltad! - lepődtem meg, s lépteimet le kellett állítanom, mert egyszerűen nem hittem szavainak.
- Olyan nagy bűn? - kérdezte, s mosolya egyik fülétől tényleg a másikig ért. Soha, ismétlem soha nem láttam még ilyen széles mosolyú embert.
- Az nem kifejezés. - sopánkodtam művészien. - Sőt szerintem ilyen bűnök miatt egyenesen börtönben lenne a helyed... láncokba verve, megbénítva. - ráztam a fejemet, s mielőtt tehetett volna bármit is közelebb léptem hozzá, igen nagyon közel s az én hosszú gumicukromat nyújtottam ajkaihoz éppen úgy, hogy ajkait meg tudtam érinteni gyengéden. Elvem volt, hogy inkább nem is gondolkozok azon, hogy mi történik körülöttem. Magyarázatot keresni minderre szükségtelen volt, s már-már lehetetlen. - Nyugodtan megeheted, nem méreg. - mosolyogtam rá, s láttam, hogy ezúttal ő sem mert pislogni, mintha félt volna, hogy elillanok előle. Hihetetlen.
- Megtiszteltetés lenne általad megmérgezve meghalni. - jegyezte meg sejtelmesen, s úgy tette ahogy kértem, az édességet megízlelte.
- Miért akarnám a halálodat? - majdnem összeértek ajkaink, ahogy ezt a kérdésemet feltettem, s éreztem, hogy amekkora távolság volt köztünk, éppen akkorára szorult össze a gyomrom.
- Az életemet akarnád? - kérdezte, s ekkor megragadta derekamat, s végleg bezárta a kettőnk közötti távolságot. Ujjait arcomra emelte, s úgy simította tenyerébe bőrömet. Ott abban a pillanatban, tartásában, én megszűntem létezni. - Mondd akarnád? - ahogy feltette újból a kérdését ajkai már arcomat érintették, s én szinte ökölbe szorított kezekkel próbáltam egyben tartani magamat, mintha valaminek éppen a szélén állnék, s csak arra várnék, hogy ő átlökjön a túloldalra.
- Ig... - s mire kimondhattam volna...
- Nikki... ébresztő. Hallod, ébresztő!!!! ÉBRESZTŐ! - s konkrétan mire a valóságos hangok eljutottak volna az agyam értés központjáig (már ha létezik ilyen), addigra lakótársam egy az egyben, teljes testsúlyával ugrott rám ezzel is jelezve, hogy nehogy merjek tovább aludni.
- Jól van na... jól van! - motyogtam magamban, s inkább még fejemre húztam a takarót, hogy az álmom utolsó emlékeit megőrizhessem magamnak. Igen, meg akartam őrizni, de hogy mit? Nem tudom. Kapaszkodni akartam ahhoz a kellemes érzéshez, mely az éjjel töltött el, de abban a pillanatban, ahogy felkeltem egyszerűen mintha minden emlékem kitörlődött volna. Ismét ez történt. Ebben a hónapban nem először. Több mint meséset álmodtam, jól tudtam, mert éreztem a lelkemben, egyszerűen csak... nem emlékeztem rá. Egy pillanatot nem tudtam felidézni a történésekből, mindössze szívem érzését sikerült megtartanom, mely igen nagyon hevesen vert boldogságától.
- Remélem ez a levakarhatatlan boldogság az arcodon a galéria miatt van. - tapsikolt a karomon, mintha éppen az csak egy dobfelszerelés lenne.
- Szerintem ez egyértelmű! - hagytam rá a dolgokat, s ledobva magamról takarómat őt is arrébb nyomtam egy kicsit. - Végre miénk a hely! - pattantam ki az ágyból, s barátnőmet is lenyűgözve nyomtam egy egyszemélyes táncpartit az ágyam tetején.
- Na ez az a fajta lelkesedés, amit elvárok! - bólintott elismerően, majd az éjjeli szekrényem felé hajolva felém nyújtotta a bögrémet. - A reggeli teája... Kedvesem! - s abban a pillanatban, ahogy kimondta ezt a nevet én... lefagytam. Egy idegen érzés futott végig át testemen. Annyira idegen, hogy talán ismerős. - Nikki... te élsz még? - integetett barátnőm arcom előtt, valószínűleg testben is megfagytam, nem csak lélekben.
- Csak túl forró a tea, leégettem vele a nyelvem! - nyújtottam ki az említett testrészemet, s annak hegyére mutatva jeleztem, hogy hol is fáj nekem. Tématerelésben mindig zseniális voltam.
- Tudod ilyenkor szokták mondani azt, hogy köszönöm vagy ilyesmi, de rá se hederíts! - legyintett magával elbeszélgetve én meg csak nevetve rajta újfent belekortyoltam a meleg teámba, s hagytam, hogy a mindenségemet is végigégesse...
- El sem hiszem, hogy végre kész a hely! - egyszerűen a jó kedve nem apadt egy pillanatra sem, sőt elég vokálisan hangot is adott neki.
- Elhiheted, én sem nagyon hiszem el! - jegyeztem meg vigyorogva, s valóságosan úgy éreztem, hogy haza érkezek abban a pillanatban, ahogy a galéria utcájára befordultunk.
Nem is olyan régen a várost valami megmagyarázhatatlan égi támadás érte, s New York egyes részei a földig lettek tiporva az égi háború ideje alatt, ahogy ez a környék is. Most pedig, hogy végre újonnan élettel lesznek megterítve ezek az utcák, a terek, az épületek megnyithatjuk végre a régóta dédelgetett vágyunkat, a galériánkat. Már évekkel ezelőtt kinéztük ezt a környéket, talán még gimis korunkban, de akkor nyilvánvalóan nem engedhettük meg magunknak, utána pedig az ún. "New Yorki csata" nem engedte álmunk megvalósulását, de mi kitartottunk mellette, s lám most itt vagyunk.
- Felkapok néhány újságot, mint a nagymenők munkába menetel, te intézed a reggelinket, s 10 perc múlva találkozunk a galériában, felavatva a helyet...
- … evéssel. - fejeztem be mondatát, majd a levegőben pacsizva egyet el is váltak útjaink a következő néhány percre.
- Tudod, hogy a gumicukor nem minősül reggelinek. Értékelem, hogy igazán funkcionális felnőttként tudsz létezni! - jegyezte meg barátnőm abban a pillanatban, ahogy az újságját olvasva szeme sarkából nézte, ahogy pakolom kifele a szerzeményeimet.
- Először is: nem tudtam neki ellenállni, egyszerűen nem. Másodjára pedig... nekem ne mondd, hogy annyira sajnálod! - forgattam a szememet, s már a lelki szemeim előtt tisztán láttam a pillanatot, ami alig pár másodperc után be is teljesült vagyis, hogy az újságot tartó nőszemély szépen lassan óvatosan oldalra nyújtja kezét, s ellop egy szál gumicukrot, "olvasását" egy pillanatra meg nem szakítva. - Harmadik tényként pedig: attól, hogy magad elé tartod az újságot, s úgy teszel mintha olvasnál, igazából nem tűnsz okosnak! - mondtam, s felülve a székre kiszemeltem a szendvicsemet, s jóízűen kezdtem is neki a lakomámnak.
- Csakhogy tisztázzuk... igenis olvastam! - lefektetve maga előtt az újságot, engedte grimaszoló arcát láttatni számomra.
- Jól van na! - küldte puszit neki a levegőben.
- Például azt, hogy... tolvaj járt a Louvreban. - bökött rá a cikkre, ami éppen előtte volt.
- Hogy micsoda? - kérdeztem rá furán, s még hallani is fura volt mindezt, hiszen tudva, hogy milyen értékek lapulnak azon múzeum falai mögött egyértelmű volt, hogy védelmi rendszere is olyan volt, hogy csak úgy nem lehetett átverni. - És... miket vittek el? - igazából ott a legkisebb alkotás is millió dollárokat ér, de nyilvánvalóan nem csak a pénz értékéről van szó ilyen esetekben a dolgoknak, hanem az eszmei értékről is.
- Pontosabban mit. - javított ki, s felém mutatta a cikket, ahol a királyi ékszerek közül egy gyönyörű topáz berakású karkötő virított a képen. - Vicces, hogy rajtad is épp egy egészen hasonló van... - jegyezte meg nevetve, s bökött a csuklómra, ahol kb. a mai nap először vettem észre, hogy egy karkötő pihen rajtam. - … nem is mondtad, hogy hirtelen ilyen nagy karkötő rajongó lettél. - mondta, s emelte fel csuklómat megvizsgálva a darabot. Szó mi szó ámulatba ejtő volt ez a szépség, szépség amire nem is emlékeztem.
- Én is elfelejtettem. - legyintettem kacarászva.
- Egészen mintha igazi lenne... - barátnőm teljesen meg volt babonázva, még a gumicukráról is megfeledkezett.
- El kell árulnom a titkot. - hajoltam közelebb hozzá sejtelmesen. - … az időt, a teret legyőzve én törtem be a Louvreba. - kacsintottam rá elviccelve az egészet.
- Huhhh, megnyugodtam. - nevetett fel harsányan hátrébb dőlve egy kicsit. - Legalább így a legnagyobb szélhámossal már itt bent a galériában számolhatunk. - folytatta gondolatát.
- Tudod a barátodat tarts közel... az ellenségeidet még közelebb...
- Itt valami... itt valami kifejezetten hiányzik! - a terem közepén álltam csípőre tett kezekkel, s a nagy üres fehér falat bámultam magam előtt. Nyilvánvaló volt, hogy oda szükségeltetik valami.
- Például ez... - barátnőm egy nálánál jóval nagyobb festménnyel a kezében tért vissza, s támasztotta azt a falnak.
- Nem is tudom. - gondolkoztam el ténylegesen.
- Tudom, hogy ez a kedvenced az összes közül... - állapította meg mögém állva így együtt csodálva a fal teljes kompozícióját.
- Nekem nincs olyan, hogy kedvencem... - nevettem fel arcomat kezembe temetve. - … nekem az összes a gyerekem. - egészítettem ki a gondolatomat.
- Akkor ez meg igazából a férjed. - veregette meg a vállamat. - Mit is mondtál... mi is volt emögött az inspiráció? Ismerem a fiúkát? - emelgette szemöldökét zsiványan, ahogy rám nézett.
- A helyzet az, hogy én sem ismerem. - vallottam meg az őszintét. - Talán az álmaimban láthattam őt... talán...
- Jó... én feladom! - dobtam magam hátra, támaszkodva meg így kezemmel a padon. - Nincs ember a földön, aki ennyi ideig ne tudna nem pislogni! - jegyeztem meg, s muszáj volt többször pislognom egymás után, mert a szemem konkrétan kiszáradt az intenzív farkasszemezéstől.
- Ki mondta, hogy ember vagyok? - jött közelebb, én pedig visszahajoltam eredeti tartásomhoz, így magamba szívva látványát mellyel nem tudtam betelni, egyszerűen nem.
- Való igaz. - értettem vele egyet, nagyot nyelve. - Túl tökéletes vagy ahhoz, hogy igaz légy, ahhoz, hogy ember légy. - szavaimat ajkaira leheltem miközben kezem külsejét arcán simítottam végig.
- Hahhhh... - nevette el magát, s igen még égszínkék szemével is nevetett a dolgon.
- Mi olyan vicces ezen? - kérdeztem, s nem törődve semmivel szépen lassan karjaimat nyaka köré fontam, lesz ami lesz alapon.
- A bátyám nem ezt mondaná. - mondta, s én egyre közelebb, s közelebb kerültem hozzá, eltűntetve a távolságot közöttünk, s ő ezt nem akadályozta meg. - Mostohabátyám, ha pontosak akarunk lenni. - pontosított kijelentésén.
- Bátyád? Olyan keveset tudok rólad. - s miközben ajkaink összeértek, de még nem forrtak össze gyönyörű kékségeibe elmerülve játszadoztam éjfekete, hosszú tincseivel. Ez olyan volt, mint egy álom. Ő tényleg olyan volt.
- Egy dolgot elárulhatok... - suttogta halkan, alig hallhatóan.
- Mit? - szinte felsírtam a kérdés kimondásakor.
- Meg szeretnélek csókolni. - mondta ki, s nem kellett szavakkal válaszolnom az úriember kérésére, nagyon jól tudta, hogy a válaszom igen volt, hatalmas igen.
Ajkai, mint a legfinomabb bor, s legédesebb cukor ötvözete. Úgy ölelték át az enyémeket, mintha mindig is erre vágytak volna, de mintha mindig is ezt csinálták volna korábban. Azt akartam, hogy ezt a fenséges érzést érezzem mindenhol... mindenhol...
Loki szemszöge
Valószínűleg életem legnagyobb ostobaságára készültem éppen, pedig el lehet hinni nem voltam egy angyal. Isten igen, de angyal még véletlenül sem. Egyszerűen nem tudtam visszafogni magamat. Hónapokig sikerült, hosszú hónapokig beértem az álmaival, de most valahogy... látnom kellett őt. A valós közegében. Találkoznom kellett vele úgy, vonzott a lénye, a mindensége. Érte képes voltam visszatérni a Földre, pedig tudtam, hogy ez nem a legokosabb lépéseim egyike lesz. S igen voltam az elmúlt hónapokban többször is, de az más volt... azok az "álmai voltak".
Néhány hónappal ezelőtt Asgard könyvtárában bujdostam bátyám elől, amikoris egy érdekes könyvre akadtam vagyis pontosabban a könyv akadt rám, hiszen befordulva a polcok közé konkrétan a kezeimbe esett az. Egy a Földről származó könyvről volt szó, melyet még korábban még sosem láttam. Biztos Jane dolgai közül maradhatott itt vagy éppen csak idióta bátyám, Földdel való megszállottsága miatt került az itteni gyűjteménybe ez a darab. New Yorki művészek művei voltak bemutatva benne, nyilvánvalóan nem kellett hozzátennem azt, hogy a földi művészet közelébe sem érhet az asgardinak. Addig a pillanatig így is gondoltam, míg a fel nem bukkant előttem ez a név... Nikki.
Aznap úgy hajtottam álomra fejemet, hogy a kezeim között ott volt a könyv, a könyv mely megismertette velem Őt. A könyv nem publikált róla fotót, mindössze műveiről, megemlítve hogy az ifjúság erejével, s céltudatosságával nagyon hamar a világ művészeti piacára fog törni ez az egyedi szemszögű lány. Tudtam, hogy látnom kell őt, egyszerűen a csontjaimban éreztem, hogy muszáj őt megismernem.
- Beléd meg mi ütött, Öcsém? - Thor furán nézett rám, látszott arcán, hogy nem minden stimmelt elképzelésében velem kapcsolatban.
- Mi történne? - kérdeztem vissza szememet forgatva, próbálva nem megszabadulni tüdőmtől számon keresztül köszönhetően neki, ugyanis hátamat megveregetve köszönt nekem. Talán sikerült átrendeznie már csak ennyivel is a bordáimat, de ezt így nyilvánvalóan nem említettem meg neki.
- Olyan... fura vagy. - hunyorgott rám. - Lehet rád férne egy kis edzés... - vetette fel az ötletet.
- Az én erőm itt van. - kocogtattam meg a halántékomat. - Veled ellentétben... nyilvánvalóan. - s inkább eltérve előle egy vele teljesen ellentétes irányba indultam meg.
- Azt sejtem, hogy valami ravaszságon töröd az agyad, Öcsém! - szólt utánam, s feléje fordulva hátra sétálgattam tovább.
- A két működő agysejted, melyek nem az izmaid működtetésével foglalkoznak összetalálkoztak és megszülték ezt a gondolatot? Gratulálok neked! - bólogattam elismerően.
- Vigyázz magadra Loki! - szólalt fel hangosabban Thor, majd grimaszolásomra felém hajította a kis szobrot mely először a keze közé került az pedig éppen nem talált el ugyanis csak hologramomat láthatta ő. - Te és a hülye játékaid Öcsém... elképesztő... - morogta magában, s ténylegesen hihetetlen volt számomra az, hogy még mind a napig ilyen könnyen be lehetett őt csapni ezzel a kis játékkal. Itt látszik mennyi esze volt neki is.
S hogy törtem-e valamin az agyam? Ugyan. A pontos kérdés az volt, hogy volt-e olyan pillanata az univerzumnak, amikor éppen az én agyam pihent. A válasz nem, nem volt olyan.
Meg kellett találnom a módját annak, hogy hogyan is kereshetném fel őt, anélkül, hogy erre bárki rá is jöjjön, hiszen jól tudtam mindenhol vannak olyan emberek, akik mindent tudnak. Itt én voltam az, a földön talán az a nevetséges Strange, aki magát Doctornak meg nem mellesleg varázslónak nevezteti, ami valljuk be nevetséges próbálkozás volt. De tudtam, hogyha kíváncsiságomnak, s vágyamnak engedni akarok, márpedig gondolataimat olyan szinten átszőtte az Ő gondolata, hogy tudtam muszáj lesz kijátszanom azt az ugribugrit is abban a nevetséges köpenyben.
- Megint Janenel álmodtam. - hallottam meg Thor hangját a folyosón, s mielőtt belefutottam volna kellemetlenül bátyámba inkább kitértem előlük. Alacsony agyi kapacitásukhoz nem igazán volt most idegrendszerem.
S ekkor született meg az elképzelés, az ötlet. Álmok.
Nikkit álmaiban fogom meglátogatni... megismerni. Ezáltal látogatásomra egy olyan fátyol borul a Földön, mely azon időszakokra láthatatlan lesz még annak a Varázslónak is. Nikki azt hiszi álmodik, én ismeretlen leszek számára, mégis meglátogathatom Őt. S igen... ez meg is történt.
Az első pillanat után jól tudtam, hogy az első alkalom, nem az utolsó lesz. Többet akartam belőle, sokkal többet. Ott fent, otthon csak a művészete alapján, saját szemei által láthattam őt, s gondolatait, itt lent pedig mikor én magam is arcot párosíthattam a személyhez... tudtam, hogy elvesztem örökre. De ezt senki sem tudhatta meg. Mindenhova el akartam vinni őt, teljesíteni az összes vágyát, kívánságát, mosolyt akartam látni az arcán, melyért én lennék a felelős, s ezt az elmúlt hónapokban sikerült is teljesíteni hiszen egyre gyakoribbak lettek a látogatásaim hozzá. S erről Ő sem tudott, hiszen, ha bármikor felkelt, nem emlékezett találkozóinkra, pedig bármi is történt mind valós volt. Én voltam az egyetlen, aki ezt tudta.
Ezért is volt a legostobább elképzelésem az, miszerint galériájuknak megnyitójára elmegyek én is, kockáztatva ezzel mindent, s Mindenkit. De egyszerűen nem tudtam ellenállni, egyszerűen nem. Muszáj volt ott lennem, még akkor is ha talán ez lesz az utolsó alkalom, hogy láthatom Őt. Kockáztatnom kellett.
Nikki szemszöge
- Átmegyek a rostán? - fordultam meg barátnőm előtt, egyszerű fekete ruhámban.
- Nem tudsz megszabadulni attól a karkötőtől, mi? - nevette el magát.
- Tökéletes kiegészítője a ruhának. - jegyeztem meg mosolyogva, s belebújva sportcipőmbe konkrétan majdnem elestem ahogy barátnőm visszatartott.
- Ugye nem gondolod, hogy azt veszed fel? - nézett le ítélkezve a cipőmre.
- Okoska, a galériában vár egy babakék körömcipő, de nincs az az Isten, aki miatt én abban átszelném a várost! - ráztam a fejemet vigyorogva.
- Mondjuk én Thorért mezítláb is átjárnám a várost, sőt... egészen meztelenül is. - indult meg végül ő is mellettem.
- Ki az a Thor? - kérdeztem tőle értetlenkedve.
- Te valójában egy kő alatt élsz, azt hiszem ezért is szeretlek annyira. - jegyezte meg, s puszit nyomva az arcomról az apartmanunkból kilépve már szinte lent is volt a ház előtt, ahol gyorsan fogott nekünk egy taxit, nyilvánvalóan minden gond nélkül.
- Komolyan... bent hagytad a pénztárcádat? - forgattam a szememet barátnőmre, mikor éppen utánam szólt, hogy ne olyan sietősen, hiszen mégsincs nála pénz, hogy a taxit kifizesse. - Hihetetlen vagy! - nevettem el magam, s kiszedve egy bankót a pénztárcámból nyújtottam át azt a sofőrnek bocsánatát kérve közben.
- Nálad nem hihetetlenebb! - közel sem az a visszacsapás volt ez, ami tellett volna tőle, mire ő lehajolt s felém nyújtott egy papírt. - Ez a táskádból esett ki... - s ekkor széthajtogatta a papírt engedve láttatni a rajta lévő rajzot.
- Szóval arcot is kapott az ismeretlen. - mosolyodott el zsiványan, felismerve a központi műn szereplő szempár teljes arcát ott a papíron.
- Micsoda? - kérdeztem vissza. - Nem emlékszem, hogy ezt én rajzoltam volna. - ráztam meg a fejemet, majd karon fogva őt indultam meg a bejárathoz ezzel szépen lassan megnyitva az estét.
- Az még nem jelent semmit. - kacsintott rám.
- Mi az, hogy nem jelent semmit? - felkapcsolva a villanyokat pakoltuk le kis irodánkba a cuccainkat mielőtt bárki is megérkezhetett volna.
- Nézz az asztalodra... - bökött a mappára teljesen természetesen csinálva a saját dolgát közben.
- Ez meg mi? - kérdeztem, s a mappát kinyitva ujjaim között kezdtem lapozgatni az ott pihenő rajzokat.
- Az elmúlt hónapok "Ezt nem én rajzoltam" termései.- jegyezte meg mellkasán összefonva karjait.
- Nem emlékszek egyikre sem. - ráztam a fejemet, pedig a vak is láthatta, hogy ezek mind az enyémek voltak. Tagadhatatlanul az én kézvonásaimat viselték a papírok, egytől egyig.
- Nem tudom mindezt, hogy sikerült elérned, csak egyet kérek... bármit is szedsz oszd meg velem is! Lehet ezután az este után szükségem is lesz rá! - mondta felnevetve, majd megragadva a kezemet vezetett ki az irodából. - Itt az ideje, hogy csillogj az égen kisasszony... - tárta szét karját, az egyelőre még tényleg üres galériában. - … persze nyilvánvalóan nem ebben a cipőben. - nézett le sportcipőmre, mire a galéria tökéletes akkusztikájú terme a kacagásunktól lett hangos.
- Bolond...
S egyszer szépen lassan a galéria tényleg kezdett megtelni. Az emberek kíváncsiak voltak a kiállításomra, ami egyszerűen még mindig tényleg megmelengette szívemet. Ezzel az érzéssel sosem lehetett betelni, egyszerűen feldolgozhatatlan boldogságot jelentett mindez. De emellett a boldogság mellett a mai este valami egészen más is beköltözött a bőröm alá. Valami nagyon furát éreztem. Mintha valaki figyelt volna. Jó... nyilvánvaló volt, hogy mint kiállító kaptam figyelmet, de ez nem az a fajta figyelem volt, ez valami több volt annál... mintha valami most érkezett volna az életembe, valami, amire annyi ideje vártam, de valójában nem is tudtam róla. Megmagyarázhatatlan volt.
Loki szemszöge
- Tudod, hogy nem mehetsz oda hozzá. - hallottam meg mögülem egy hangot. A Doctor. A Strange.
- Mi az, hogy nem mehetek oda hozzá? - egy pillanatra sem szakítottam el tőle tekintetemet, a több sávos úton keresztül figyeltem azt, hogy éppen dideregve, kicsit magába borulva friss levegőt szív.
- Azt hiszed, hogy észrevétlenek maradtak az elmúlt néhány hónapnyi látogatásaid? - folytatta, de én nem igazán foglalkoztam vele. Amit mondott az egyik fülemen be, másikon ki, beszédes s többnyire okoskodó bátyám mellett tökéletesre lett fejlesztve ez, volt rá néhány évem.
- Kértem engedélyt bármihez is? - fordultam mégis felé.
- Nem lerombolni jött a bolygót, ez máris egy jó jel, nem? - szólalt meg Thor is.
- Te meg mit keresel itt? - bukott ki belőlem őszintén meglepődve a kérdés.
- Ugyanezt kérdezhetném tőled is, nem? - veregette meg a vállamat.
- Nem valami másodrangú népet kellene megmentened vagy éppen fényesre sikáltatnod a trónodat? - tettem még hozzá szívből szólóan.
- Fantasztikus. A Földnek pontosan erre van szüksége, hogy az asgardi hercegek itt nekem összeugorjanak... - ragadta meg az én, s Thor vállát is Stephen.
- Khhhm... Király. Én már... király vagyok. - javította ki Thor majd kinyújtva kezét Strange kezét levette a vállamról. Nem értettem.
- Totálisan mindegy. - rázta a fejét a fura szakállas, egészen mintha Tony Starkra akarná emlékeztetni az embereket, még belegondolni is rossz volt ebbe. - Itt most... egyikőtöket sem látják szívesen. - folytatta.
- Erről azt hiszem majd én is tudok dönteni. - szólalt meg Thor, s Strange csuklójára akasztott valamit. - Ez meg mi? - forgatta kezét Strange, s bármennyire is próbálkozott nem ment neki az új karkötőjétől való megszabadulás.
- Ahogy az öcsémről is tudok gondoskodni. - folytatta ügyet sem vetve az előbbinek a megszólalására. - És azt hiszem, akinek nincs itt most keresnivalója... azok mi vagyunk. - veregette meg a Doctor vállát, s látszott hogy az egyre idegesebb lesz, de nem tudott mit tenni... a kezén való karkötő megakadályozta mindenféle mágia használatát. Jól ismertem én is... sajnálatos módon. - Tudod... ez az egész itt meg sem történt. - jegyezte meg, szépen lassan távolodva Strangedzsel az oldalán.
- Miről beszélsz bátyám? Miről?
Nikki szemszöge
Igazán jól esett ez a kis friss levegő, meg az a néhány pillanatnyi egyedüllét is, amit a járdaszegélyen való ácsorgás nyújtott számomra. Egyszerűen nem szabadultam attól a fura érzéstől, egyszerűen nem ment, de egy idő után mintha nem is akartam volna. Olyan volt, mint amikor az édes, ismeretlen álmaimból felkelve az a kellemes boldogság tölti el testemet, ami olyannyira megmagyarázhatatlan, mert itt már tényleg az volt.
- Nem hiszem, hogy szabadna ilyen hűvösben így kint lennie... Kedvesem. - hallottam meg egy hangot mögöttem, s oly dejavu érzésem lett abban a pillanatban, amikor egy fekete zakó terítődött vállaimra.
- Máris indultam befele. - fordultam hátrafele, vállamról tolva lefele zakót, a kedves idegennek megköszönve ezzel gesztusát. De abban a pillanatban, hogy megláttam arcát cselekedetem félbe szakadt.
- Valami történt? - pislogott rám, egészen mintha megszeppent volna. Arcomat kémlelve próbált rájönni, hogy mi is üthetett belém, mikor jómagam sem tudtam, hogy mi is történik éppen.
- Azt hiszem túl sok pezsgőt sikerült innom. - legyintettem egyet elpirulva.
- Csakugyan? - kérdezett vissza, s ajkain a világ legszélesebb mosolya jelent meg ekkor. Úgy figyelt engem, mintha valami égi tünemény lennék, nem hazudok. Az a tekintet, te jó ég! - Miért gondolod ezt? - érdeklődött és visszahúzta karjaimra a zakóját, merthogy nemigen haladtam befele, s nyilván a hűvös meg nem múlt el.
- Őrültnek fogsz hinni, de van egy olyan érzésem, hogy láttalak téged! Sőt pontosabban... ismerlek téged. - mondtam és ahogy említettem a pezsgő dolgot, tényleg éreztem, hogy éhgyomorra nem biztos, hogy a legokosabb döntés volt ennyi pohár pezsgőt inni. Megbolondultam, s éppen már hallucinálok tőle. - Teljesen megzakkantam. - kuncogtam magamban.
- Lehet, hogy már találkoztunk. - rántotta meg a vállát kedvesen, s átkarolva engem tényleg megindult befele hisz láthatta, hogy ajkaim egyre jobban fehérednek elfele. S én nem tiltakoztam ellene, egyszerűen jól esett az érintése, tartása.
- Az álmaimban... - nevettem el magam.
- Bizony... az álmaidban...
