Sziasztok! Elkezdtem
írni és napokkal később sikerült be is fejezni. Nem a legjobb, nem a legkreatívabb,
de befejeztem, s én ennek nagyon örülök. Jó olvasást! Puszilok Mindenkit, Dorka
Szereplők? A lány
x Peter Kavinsky (Noah Centineo To all the boys i've loved before-os karaktere).
Szavak száma?
3114
*Abban az esetben, ha nem láttátok a filmet is érteni fogjátok
az írást mert a középiskolás terepen és Peter karakterén kívül nem vettem át
semmit
Bármit megtanultam, de tényleg. Legyen az egy rövid szöveg,
amit 5 perc után vissza kellett mondanom vagy egy több hónapos anyag, amire egy
hétvégényi tanulást rászánva olyan színjelest írtam, némi idegösszeroppanás
után persze, hogy magam is meglepődtem vagy éppen még az a fránya matematika is
mindig összejön vért izzadva, de mégis ott volt egy mumus tárgyam, amivel
bármennyire is próbáltam barátkozni semennyire sem ment. Ő volt a kémia.
Kezdetben próbáltam barátságosan közeledni felé. Nem a
negatív oldalát nézve rögtön, megadni neki az esélyt hiszen nyilvánvalóan nem
én voltam az Államok, sőt a világ egyetlen középiskolása, akinek ennyire
elviselhetetlen kapcsolata volt ezzel a kötelező tárggyal, de így lassan év
vége felé egyre jobban kezdett idegesíteni a létezése a tárgynak, s az is hogy
végigülése egy-egy órának szabályszerűen a végtelenségbe nyúló időtartam volt.
Milyen időhurokba kerülhetünk az óra folyamán, ahol 5 perc is kb. 50 perc
lefolyása alatt telik el? Hihetetlen.
- T/N…- esküszöm, hogy minden figyelmemet a tanár kapta, csakis
mondanivalójára és a táblájára felírt kínainak tűnő krikszkrakszra szegeztem
tekintetemet, amikoris egy pillanatban olyan zone out momentumot élt meg
testem, hogy csak nevem említésére sikerült varázslatos módon újfent az órán
találnom magam. Pislognom kellett néhányat erősen, hogy egyáltalán tudjam, hogy
mi is történik körülöttem, s hogy a tanárnak jelezzem én ugyan itt vagyok
szellemileg is, de valahogy az információk mégsem jutottak el agyamig pontosan
teljesen.
- Hogy… micsoda? – hunyorogtam értetlenül, s a szavak,
amiket az előbb meghallottam annyira nem voltak számomra értelmezhetőek, hogy
testem azonnal el is utasította őket… pont, mint ezt a csodálatos tárgyat.
- Peter Kavinsky felajánlotta, hogy segíteni fog a tanulásban.
– ismételte el a tanár mondanivalóját, mire agyamnak továbbra is az volt a
reakciója, hogy minden bizonnyal balesetet szenvedtem, s a valóságos
információkat pedig inkább blokkolta.
- Öhhhm… oké. – ennyi volt mindössze, amit ki tudtam nyögni,
de értetlenségemet nyilvánvalóan tökéletesen tükrözte arcom közel se pókerarc
jellege, majd hálát adtam az isteneknek, amikor a csengő felcsendült ezzel
véget vetve ennek a szenvedésnek. – Itt valakinek elment az esze… - motyogtam
magamban, s az említett személy felé még véletlenül se mertem nézni, hiszen
mindez egészen biztos egy vicc volt, egy fergeteges átverés. Ha nem az előbbi,
akkor biztos csak sikerült beszívnom valamiféle gázt, ami ronccsá tette az
agyamat. Pont.
Az átlagosnál is gyorsabban szedtem össze a dolgaimat az
asztalról, s még a kámfornál is hamarabb akartam eltűnni a teremből még mielőtt
a tanár ezt a bolond ötletét egy szemtől szembeni beszélgetésben is elkezdi
kifejteni, amikoris konkrétan asztalom kijáratánál egy magasba nyúló férfi test
blokkolta a járásomat.
- Útban… útban vagy. – nem akartam fel sem nézni, s ha én
balra léptem, akkor ő ugyanúgy tett, megtartva egy bizonyos távolságot, de nem
hagyott szabadon közlekedni.
- Igazából Peter vagyok… Peter Kavinsky. – mutatkozott be
úgy, mintha nem lennék tisztában azzal, hogy ki is ő.
Meglehet többen azt hiszik, hogy egy kő alatt élek, mert nem
igazán vannak barátaim, s igen keveset beszélek, éppen csak akkor, ha muszáj,
de ettől függetlenül nyilván tisztában voltam az iskola egyik legismertebb
fiújának kilétével. Nem az űrből jöttem szimplán csak… nem kedveltem az
embereket. Nem kedveltem őket, mert nem tudtam velük hogyan viselkedni. Zavarba
hoztak, kényelmetlen helyzetbe, s ha csak két szót is kellett velük váltanom
úgy, hogy azt nem én akartam, akkor szimpla létem meg volt akadályozva.
- Tudom. – bólintottam, majd élve a lehetőséggel miszerint
van itt másik kijáratom is, megkerültem az asztalt és ott hagytam el a termet a
lehető leggyorsabb módon.
El nem tudom képzelni, hogy mi célból gondolta azt a tanár,
hogy eme tanulási ötlete jó felvetés lesz, s hasznos is talán, de én egy
pillanatot nem akartam megélni belőle, egyszerűen nem, sőt még az elképzeléstől
is kirázott a hideg. Lehetőleg minél gyorsabban fel akartam venni szekrényemből
az ebédemet, majd azt egy olyan szokásos helyen elfogyasztani, ahol az egy
négyzetméterre jutó emberek száma velem együtt összesen egy. Egy ismerős érzés kezdte
átvenni testem fölött az uralkodást. A vérem mintha nem rendeltetésszerűen
folyt volna ereimben, s a tüdőm is rakoncátlankodott, biztosan egyességet
kötött a lelkemmel, hogy ellenem lázadjanak. Biztos voltam benne.
- T/N… - hallottam meg egy hangot szekrényem felől, s abban
a pillanatban azonnal sarkon is fordultam és indultam meg a másik irányba.
Ennyit az ebédemről, illetve… hogy lehetett tőlem gyorsabb? Minden bizonnyal az
égimeszelő lábai az én tömzsi, rövidke darabjaimmal ellentétben eredményesebb
sétáló pálcikák. – Woah, woah, woah. Te aztán nagyon gyors vagy. – jegyezte
meg, s már ott is volt mellettem, de én minden erőmmel azon voltam, hogy
próbáljam ne észrevenni őt.
A napfényre jutva, tudatosan szlalomoztam az emberek között
míg nem egy tőlük egészen távolra eső, üres padhoz nem jutottam, az én
padomhoz. Ő még mindig ott volt velem.
- Te most… követsz? – kérdeztem meg tőle halkan, s a pad
tőle távolabbra eső részén kezdtem el lepakolni és magamban kezdtem is imádkozni,
hogy táskámban ugyan maradt némi müzlim tegnapról ugyanis mivel Peter
megakadályozta a szekrényemhez való utamat ebédem hiányában jöttem ebédelni.
- Nem, nem, nem. – tagadta azon nyomban, nyilvánvalóan
teljesen feleslegesen. – Csak gondoltam felfedezem az udvart. – nem tudom, hogy
ez poén akart-e lenni vagy mi, de nem igazán hatotta meg lelkemet.
- Ahogy gondolod. – jegyeztem meg, majd magam alá húzva
lábaimat, törökülésben dőltem az asztalra helyezett könyvem felé, s gond nélkül
dugtam be a fülemet, hogy zenémet hallgathassam.
Egészen 5 perc erejéig még sikerült is kizárnom a világot
lelkemből, ezzel igen megszégyenítve korábbi sikeres, igen tovább húzódó
zavartalan pillanataimat, de úgy kb. a 6. perctől kezdve erősen égetett a rám
vetülő pillantása. Peter Kavinsky ugyanis nem távozott társaságomból, sőt, hogy
emelje a tétet leült mellém, s habár nem közvetlenül, de szeme sarkából néha
rám pillantott. Nem szólt egy szót se, nem zavart… csak rám nézett. Telefonját
nyomkodva, saját világában elmerülve ott ült veszélyesen és zavaróan közel
hozzám.
- Egy: egészen para, amit csinálsz … kettő: mit akarsz? –
muszáj volt ennek az egésznek véget vetnem még az előtt, hogy elkezdődne,
illetve az egyetlen egy társaság amire szükségem volt most az az enyém volt,
csakis az enyém.
- Milyen zenét hallgatsz? – s mielőtt felfoghattam volna,
hogy mit is kérdezett ellopta fél fülesemet és úgy dugta göndör fürtjei mögött
megbújó fülébe azt. – Wow, wow… Eminem. No ezt nem gondoltam volna. – jegyezte
meg majdhogynem elkerekedett szemekkel, de mégis elismerő bólintásokkal.
- Kavinsky… mit akarsz? – húztam ki fülemből a másik fülest,
s levéve szemüvegemet kezdtem orrnyergemet masszírozni miközben könyökeimmel
támasztottam fejemet.
- A barátaim Peternek hívnak. – javított ki, s szemem sarkából
láttam, hogy elmosolyodott.
- Még jó, hogy ez a veszély nem fenyeget. – jegyeztem meg
halkan, majd teljesen feléje fordulva először néztem tényleg rá, mélyen a
szemeibe… meg is lepődött, de én is. – Nem tudom mit akarsz, de igazából nem is
érdekel. Valószínűleg valami belsős poén ez közted és a barátaid között, talán
egy fogadás akár, hogy pont te segítenél nekem, kackac jót nevettem,
elmondhatod a haverjaidnak is nyugodtan… csak békén hagynál? Komolyan Kavinsky.
– s ezzel le is járt az emberek között tölthető időintervallumom majd inkább
felkapva cuccaimat indultam meg a távolba, szinte már-már szaladva. A saját
határaimat feszegettem s ez egyre jobban kezdett feszélyezni, nem csak lelkileg,
hanem fizikailag is.
- Pizzát rendelünk vacsorára, te milyet szeretnél? – anya
ezzel a kérdésével nyitott be a szobámba, ahol a tanulnivalóm felett ültem próbálva
edzeni az agysejtjeimet az idő elteltével egyre kevesebb sikerrel.
- Nem igazán vagyok éhes. – ráztam a fejemet, majd egy
határozott pillanatban fogtam magam s hagytam, hogy fejem az asztalra essen a
lehető legnagyobb koppanással.
- Enned azért csak kell, te lány… - mondta kedvesen, s
bejőve a szobába hátamat kezdte el simogatni.
- Mi van, ha szkippelem a középiskola további részeit és
például… magántanuló leszek, hmmm? – pattant ki a fejemből a legtökéletesebb
ötlet.
- Szó sem lehet róla. – utasította el anya rögtön az
ötletemet.
- Az egyetlen egy szem lányod egészsége érdekében sem? –
csillant fel a szemem reménykedve, hogy tudok valahogy hatni rá.
- Ne butáskodj… több, mint ügyes vagy, hihetetlenül büszkék
vagyunk rád édesapáddal! - nyugtatott meleg mosolyával, amikor az említett
személy is éppen belépett a szobába.
- Kicsim… téged keresnek. – köszönt be ő.
- Menj anya nyugodtan, majd eszek valamit, később csak
rájövök mit. – mondtam neki.
- T/N… téged keresnek, nem anyádat. – reagálta le apa a
dolgokat.
- Hogy micsoda? – kérdeztem vissza hitetlenkedve.
- A tanulótársad… - bólintott apa, mire szemöldökömet
magasra emelve ráncoltam homlokomat. - … Peter Kavinsky… - s amint meghallottam
ezt a nevet konkrétan láttam magam amint levetem testemet egy szakadék széléről,
s hagyom, hogy akár az óceán habjai vagy éppen a fák ágai befogadják maguk közé
testemet, az élettelen testemet.
- Nem is mesélted, hogy van tanulótársad T/N. – csillant fel
anya szeme, amiben jól láthattam, hogy annak, hogy ez az érkező ember az ellenkező
nembe tartozott még jobban örült, minthogy jött hozzám valaki.
- Mert nincs. – jegyeztem meg rögtön abszolút nem viccelve,
de őt ezt nem igazán hatotta meg.
- Na jó, kapd össze magad… addig mi lent leszünk. – vázolta fel
anya ötletét, s mire erre válaszolni tudhattam volna ő már el is tűnt előlem.
Mozdulatlanul ülve székemen, erősen magam elé bámulva nem igazán
tudtam, hogy mit is kellene csinálnom, kezdetben már az is sokkoló tény volt,
hogy Kavinsky éppen a földszinten van szüleim minden bizonnyal terrorizáló
cselekedetei alatt, amit ők maguk kedveskedésnek hívnak. Lehetetlennek tartottam
azt, hogy az ajtómon keresztül én elhagyom a szobámat, s ekkor ahogy
fordítottam a fejemet eszembe jutott, hogy nekem van…. ablakom is. Cipőt rántva
magamra konkrétan repültem azon menekülő útvonalam felé, mindenféle gondolkodás
nélkül, egy pillanatra sem hagytam magam gondolkodni. Anya szeretett
kertészkedni, anya szerette a rózsáit futtatni a tornác szélén, én pedig most
nagyon szerettem azt a tényt, hogy a rózsák falán le tudtam mászni… vagy valami
olyasmi.
- T/N? – hallottam meg Peter hangját, s ekkor konkrétan
majdnem leestem Pókemberre igen szégyent hozva ekkor. Nem az volt, hogy őt
behívták? Miért van itt kint? Miért van itt egyáltalán? S ekkor történt meg az,
hogy egy „Jézus Úr Isten” jelszóval reagálva arra, hogy rossz helyre nyúltam, hátravágódtam
a rózsáktól, s hamarabb leértem a szilárd talajra, mint ahogy azt terveztem. El
akartam temetni magam, azonnal, gyorsan.
- T/N… jól vagy? – a másodpercek töredéke alatt termett
mellettem, mire én amúgy már tápászkodtam is felfele és kerültem is volna ki
látóköréből, csakhogy a testem nem így gondolta, hiszen amint álltam felfelé kicsit
megszédültem, s ő utánam kapott.
- Nincs semmi bajom. – motyogtam neki, s próbáltam
kimozdulni tartásából, de igazán sikertelen volt ez a próbálkozásom.
- Gyakran esel le a tetőről? – újfent vicceskedni próbált,
amivel újfent nem ért el semmit.
- Sétálni indultam. – jelentettem ki határozottan, majd
ahogy pakoltam előre, egymás után a lábamat ő is úgy tett a sajátjával. –
Sétálni… egyedül. – emlékeztettem őt zavaró érintésére.
- Nem akarom, hogy frontálisan találkozz a járdával, hidd el
a fű és a virágágyás sokkalta kellemesebb landolási helyszín, elhiheted nekem. –
mondta úgy mintha személyesen is próbálhatta volna ki az összes opciót,
gyanítom így is volt.
- Én meg nem akarom, hogy kövess… meg igazából zaklass.
Szerintem elég világos voltam délután. – jegyeztem meg majd minden erőmet
összeszedve eltávolodva tőle egy lépésnyire már magam tartottam meg testemet, s
úgy haladtam előre.
- Én csak segíteni akarok… tényleg. – mellettem jött már,
szavai halkak voltak. – De neked eszed ágában sincs engedni… vagy legalább fontolóra
venni, s ez fáj. – jelentette ki és mondanivalójának mintha ténylegesen meg
lett volna az a fájdalmas hangvétele, de lehet csak esésemnek következményeképpen
hallucinált agyam.
- Neked fáj Kavinsky? – nevettem fel kínosan egy pillanatra
sem állva meg.
- Miért tűnik olyan hihetetlennek, hogy segíteni szeretnék
egy lánynak minden hátsó szándék nélkül, de most komolyan T/N? Miért? – talán
kétségbeesett volt a hangja, talán nem.
- Mert miért pont nekem? – ráztam a fejemet elképedve. – 3 év
alatt egy szót nem váltottunk, nincsenek közös barátaink, egy közös pontunk
sincs az életben… miért olyan móka neked nekem segíteni? – tettem fel a fő kérdésemet.
– Ez csak egy kicseszett tárgy, ami nem megy nekem… nem én vagyok az egyetlen
ember a világon ezzel a problémával. Miért nem ajánlod fel a segítségedet
olyannak, aki vevő is rá? – kérdeztem meg tőle, s ekkor ahogy amúgy tértem le
egy új utcára kissé felé fordultam.
- Mert én… Neked akarok segíteni…én… téged akarlak
megismerni. – válaszolt mire én majdnem képébe nevettem, de ő ekkor nem
mosolygott, egyáltalán nem. – Többet akarok tudni annál, amit láthatok órákon,
amit szimpla megfigyelésből többet tudhatok rólad, minthogy például a zenéd nélkül
egy tapodtat sem mozdulsz, a szendvicsedből mindig kiszeded a paradicsomot és
undorodva dobod ki és hogy képes vagy bármit megtenni, csakhogy elkerüld az
emberi kapcsolatokat… mert félsz tőlük.
- Szóval ki is esett a fejére? – ráncoltam homlokomat. – Jó színész
vagy Kavinsky… tényleg nagyon jó.
Örömmel vettem, hogy hosszúhétvége kezdődött másnaptól
ugyanis addig sem kellett iskolába mennem, s feleslegesen olyan emberekkel találkozni,
akikkel nem akartam. Kavinsky valami boszorkányság következményeképpen a bőröm
alá férkőzött, s habár próbáltam kivakarni onnan… egyszerűen nem ment. Nem és
kész.
- Valahogy biztos megoldható lenne, nem? – még el sem
kezdődött az óra, de én már a kémia teremben voltam, s a Tanár Úrral beszéltem
a lehetséges opcióimról.
- Azt az órát is Tanár Úr tartja… csak másik időpontban.
Miért is ne járhatnék arra az órára? Olyan nagy probléma lenne? – kétségbeesett
voltam, nem kicsit, nagyon.
- Ez a te órád T/N, ebben a csoportban kell befejezned az
órát, már nincs sok a szemeszterből, négykézláb is kibírod, ügyes lány vagy te.
– veregette meg a vállamat mire én ezzel a mozdulatával párhuzamban szerettem
volna a talajba is eltűnni.
- Hát jó. Köszönöm azért. – mondtam, majd nagy nehezen
eljutottam végül a helyemre, ahova gondterhelten leejtve cuccaimat elfeküdtem a
hideg padon remélve ettől majd felébrednek az agysejtjeim és valamiféle életkedvet
is nyerhetek magamnak. Elképzelésemnek az univerzum két pillanat után ellent
mondott.
- Jó napot! – ült le mellém Kavinsky, s tettjének miértjére
inkább már rá sem kérdeztem, majd éppen másik irányba fordítottam volna a
fejemet, amikor felém nyújtott egy füzetet.
- Ez meg? – kérdeztem gyanakodva.
- Ezt neked hoztam. – s ennyit mondott, több kommunikációt
nem erőltetett felém, aminek én örültem a legjobban, de tényleg.
- A mai órán önálló munkát kaptok, mert nekem van egy kis
elintéznivalóm. A táblán szereplő számolási feladatokat kell megcsinálnotok,
majd óra végén beadnotok. Jó munkát! Ha elakadtok a padtársatoktól kérhettek
segítséget! – mondta majd ezzel el is némult, de tényleg én meg a lehető
legnagyobb undorral nyúltam a munkafüzetem után és kezdtem bele abba, ami
egyszer a halálomat fogja okozni. Véletlenül viszont nem csak a munkafüzetemet
nyitottam ki, hanem vele együtt azt is, amit az előbb Petertől kaptam, amit csak
most figyeltem meg pontosabban.
- Ez egy kémiakönyv butusoknak? – ismertem fel a dolgot, az
egészet valószínűleg az ő kézírásában.
- Butusoknak? – kérdezett vissza talán félve.
- Mármint… nekem. – vakartam meg a halántékomat.
- Nem volt szándékomban lehülyézni. – az arcán a tekintet,
az abszolút félelem jelent meg. – Kom… - kezdett bele, de én megráztam
csendesen fejemet.
- Köszönöm. – mondtam halkan, s valamiféle mosoly is megjelent
az arcomon. Ő is meglepődött… de én is.
S az óra így telt, nem igazán beszéltünk, sőt semennyit se
valójában viszont a kis könyvének segítségével életemben először tudtam valamit
kezdeni a feladatokkal. Megoldani nem feltétlen tudtam őket, de valamiféle
hasznos dolgot már végeztem velük és ez egészen különleges volt.
- Köszönöm… a könyvet. Tényleg. – már mindenki elhagyta a
termet, csak mi maradtunk tekintve, hogy Tanár úr, minket jelölt ki a feladatok
összeszedésére.
- Nincs mit, tényleg. – bólintott mosolyogva, s indult is
volna útjára, amit ezúttal én akadályoztam meg, mindenki meglepetésére, még
akkor is ha csak ezt szavakkal tettem.
- Peter… van egy kis időd esetleg? – kérdeztem tőle meg még
azelőtt, hogy meggondolhattam volna magam.
- Mit szeretnél kedves? – pördült vissza rögtön, hogy felém nézzen.
- Volt egy feladat… amihez még a zseni könyvvel sem tudtam
megoldani… esetleg tudnál, vagyis… segíteni… ha van időd, vagy nem tudom,
talán, ha nem baj, de ha nincs időd… megértem. – ennyit arról, hogy összefüggő
infókat is tudok kiadni magamból, nagy tévedésem volt ez.
- Nagyon szívesen! – bólintott, s ajkán megjelent az az
ikonikus mosolya, ami fülétől füléig ért.
- Öhmmm… oki… szívesen…
- Szóval…. nézd csak… ezt így ni… és kész. – ott ült
mellettem és mintha a világ legkönnyebb dolgáról beszélt volna nekem úgy magyarázta
a feladatot… a feladatot amire ekkor már harmadjára futottunk neki.
- Menthetetlen vagyok. – nevettem fel kínosan és igazából
kétségbeesetten is.
- Nem, nem, nem. Van egy ötletem. – s fáradtságot nem
mutatva egy pillanatig sem fogta és zsebéből előkapta fülesét, amit azonnal
szerelt is telefonjához majd odaadta nekem azokat, hogy helyezzem őket be.
- Nem értelek. – ráztam fejemet.
- Csak koncentrálj a zenére először… kapcsold ki az agyad,
csak arra figyelj, majd utána… minden külső nyomás nélkül próbálj hozzálátni…
úgy mintha itt sem lennék. – jegyezte meg, s addig tartotta a fehér füleseket a
kezében míg én el nem vettem onnan azokat és… és úgy tettem, mint ahogy kérte.
Hagytam, hogy az ismeretlen zene kikapcsolja az agyamat és
valahova egészen máshova vigye a gondolataimat, s a negyedik alkalommal, a
könyv és egyéb Peter jegyzetek segítségével így újfent nekikezdtem ennek a csodának
és… sikerült. Vért izzadtam, áthúzogattam a dolgokat, firkáltam és majdnem szét
is téptem a füzetet, de sikerült.
- SIKERÜLT! – ordítottam el magamat, s Peter, aki eddig a
saját dolgával volt elfoglalva, direkt kértem, hogy ne engem nézzen, ő is felkapta
a fejét. – PETER, EZ SIKERÜLT! – ordítottam fel még egyszer, majd hirtelenjében
az andrenalinlökettől egyenesen a nyakába ugrottam… így ülve is. S mire
lereagáltam mit is tettem már nem volt visszaút. – Bocsi…Peter. - húzódtam vissza
kínosan, de ő nem engedte el a derekamat. – Köszönöm. – suttogtam.
- Tudod, hogy először ma szólítottál Peternek… ugye? – jegyezte
meg kíváncsian, mire lesütöttem a szememet.
- Az a neved… nem? – kérdeztem vissza kínosan,
összezavarodottan mosolyogva. – Én pedig T/N vagyok… aki továbbra is szeretne
élni a társaságoddal, vagyis… valami olyasmi. Már ha… segítesz nekem. – hebegtem
össze valamit, kevésbé értelmes mondatokat.
- Egy feltétellel! – mondta ki határozottan.
- Mégpedig, hogy eljössz velem most uzsonnázni… mert… éhen
halok! – jegyezte meg és hasára csapott.
- Ám legyen. – bólintottam rá mielőtt meggondoltam volna
magam.
- Azt hittem nehezebb dolog lesz rávenni téged erre. –
ismerte be és elengedve kezdte is összepakolni cuccait.
- Szerintem… ne játssz a szerencséddel Kavinsky. –
vigyorogtam rá pislogva. – Még a végén rá kell jönnöm, hogy nagy hibát követek
el. – s én is párhuzamosan vele pakolni kezdtem táskámba.
- Mégis mivel? – kérdezett rá.
- Azzal, hogy rájövök… talán nem is vagy olyan szörnyű lény.
– vallottam be.
- Lény? – kérte ki magának kacagva.
- Nem is azon lepődsz meg, hogy kedvellek? – kérdeztem tőle.
- Eláruljak egy titkot? – kapta el kezemet séta közben és
pördített oda magához. – Ezt valahogy mindigis tudtam. – kacsintott egyet, majd
egy puszit nyomott az arcomra.
- Oh te jó ég… - süllyedtem volna el ott helyben, ha
megtehettem volna. – Te teljesen bolond vagy. – ráztam meg a fejemet.
- Egy bolond lény, aki egy nap elvisz téged randizni. –
jelentette ki a lehető legnagyobb bátorsággal.
- Miért… ez nem az lesz? – csúszott ki a számon a lehető
legfelelőtlenebb kérdésem.
- Micsoda? – mosolyodott el felém nézve.
- Micsoda?