2018. november 25., vasárnap

Chemistry (Peter Kavinsky)


Sziasztok! Elkezdtem írni és napokkal később sikerült be is fejezni. Nem a legjobb, nem a legkreatívabb, de befejeztem, s én ennek nagyon örülök. Jó olvasást! Puszilok Mindenkit, Dorka
Szereplők? A lány x Peter Kavinsky (Noah Centineo To all the boys i've loved before-os karaktere).
Szavak száma? 3114

*Abban az esetben, ha nem láttátok a filmet is érteni fogjátok az írást mert a középiskolás terepen és Peter karakterén kívül nem vettem át semmit

Bármit megtanultam, de tényleg. Legyen az egy rövid szöveg, amit 5 perc után vissza kellett mondanom vagy egy több hónapos anyag, amire egy hétvégényi tanulást rászánva olyan színjelest írtam, némi idegösszeroppanás után persze, hogy magam is meglepődtem vagy éppen még az a fránya matematika is mindig összejön vért izzadva, de mégis ott volt egy mumus tárgyam, amivel bármennyire is próbáltam barátkozni semennyire sem ment. Ő volt a kémia.
Kezdetben próbáltam barátságosan közeledni felé. Nem a negatív oldalát nézve rögtön, megadni neki az esélyt hiszen nyilvánvalóan nem én voltam az Államok, sőt a világ egyetlen középiskolása, akinek ennyire elviselhetetlen kapcsolata volt ezzel a kötelező tárggyal, de így lassan év vége felé egyre jobban kezdett idegesíteni a létezése a tárgynak, s az is hogy végigülése egy-egy órának szabályszerűen a végtelenségbe nyúló időtartam volt. Milyen időhurokba kerülhetünk az óra folyamán, ahol 5 perc is kb. 50 perc lefolyása alatt telik el? Hihetetlen.

- T/N…- esküszöm, hogy minden figyelmemet a tanár kapta, csakis mondanivalójára és a táblájára felírt kínainak tűnő krikszkrakszra szegeztem tekintetemet, amikoris egy pillanatban olyan zone out momentumot élt meg testem, hogy csak nevem említésére sikerült varázslatos módon újfent az órán találnom magam. Pislognom kellett néhányat erősen, hogy egyáltalán tudjam, hogy mi is történik körülöttem, s hogy a tanárnak jelezzem én ugyan itt vagyok szellemileg is, de valahogy az információk mégsem jutottak el agyamig pontosan teljesen.
- Hogy… micsoda? – hunyorogtam értetlenül, s a szavak, amiket az előbb meghallottam annyira nem voltak számomra értelmezhetőek, hogy testem azonnal el is utasította őket… pont, mint ezt a csodálatos tárgyat.
- Peter Kavinsky felajánlotta, hogy segíteni fog a tanulásban. – ismételte el a tanár mondanivalóját, mire agyamnak továbbra is az volt a reakciója, hogy minden bizonnyal balesetet szenvedtem, s a valóságos információkat pedig inkább blokkolta.
- Öhhhm… oké. – ennyi volt mindössze, amit ki tudtam nyögni, de értetlenségemet nyilvánvalóan tökéletesen tükrözte arcom közel se pókerarc jellege, majd hálát adtam az isteneknek, amikor a csengő felcsendült ezzel véget vetve ennek a szenvedésnek. – Itt valakinek elment az esze… - motyogtam magamban, s az említett személy felé még véletlenül se mertem nézni, hiszen mindez egészen biztos egy vicc volt, egy fergeteges átverés. Ha nem az előbbi, akkor biztos csak sikerült beszívnom valamiféle gázt, ami ronccsá tette az agyamat. Pont.
Az átlagosnál is gyorsabban szedtem össze a dolgaimat az asztalról, s még a kámfornál is hamarabb akartam eltűnni a teremből még mielőtt a tanár ezt a bolond ötletét egy szemtől szembeni beszélgetésben is elkezdi kifejteni, amikoris konkrétan asztalom kijáratánál egy magasba nyúló férfi test blokkolta a járásomat.
- Útban… útban vagy. – nem akartam fel sem nézni, s ha én balra léptem, akkor ő ugyanúgy tett, megtartva egy bizonyos távolságot, de nem hagyott szabadon közlekedni.
- Igazából Peter vagyok… Peter Kavinsky. – mutatkozott be úgy, mintha nem lennék tisztában azzal, hogy ki is ő.
Meglehet többen azt hiszik, hogy egy kő alatt élek, mert nem igazán vannak barátaim, s igen keveset beszélek, éppen csak akkor, ha muszáj, de ettől függetlenül nyilván tisztában voltam az iskola egyik legismertebb fiújának kilétével. Nem az űrből jöttem szimplán csak… nem kedveltem az embereket. Nem kedveltem őket, mert nem tudtam velük hogyan viselkedni. Zavarba hoztak, kényelmetlen helyzetbe, s ha csak két szót is kellett velük váltanom úgy, hogy azt nem én akartam, akkor szimpla létem meg volt akadályozva.
- Tudom. – bólintottam, majd élve a lehetőséggel miszerint van itt másik kijáratom is, megkerültem az asztalt és ott hagytam el a termet a lehető leggyorsabb módon.

El nem tudom képzelni, hogy mi célból gondolta azt a tanár, hogy eme tanulási ötlete jó felvetés lesz, s hasznos is talán, de én egy pillanatot nem akartam megélni belőle, egyszerűen nem, sőt még az elképzeléstől is kirázott a hideg. Lehetőleg minél gyorsabban fel akartam venni szekrényemből az ebédemet, majd azt egy olyan szokásos helyen elfogyasztani, ahol az egy négyzetméterre jutó emberek száma velem együtt összesen egy. Egy ismerős érzés kezdte átvenni testem fölött az uralkodást. A vérem mintha nem rendeltetésszerűen folyt volna ereimben, s a tüdőm is rakoncátlankodott, biztosan egyességet kötött a lelkemmel, hogy ellenem lázadjanak. Biztos voltam benne.

- T/N… - hallottam meg egy hangot szekrényem felől, s abban a pillanatban azonnal sarkon is fordultam és indultam meg a másik irányba. Ennyit az ebédemről, illetve… hogy lehetett tőlem gyorsabb? Minden bizonnyal az égimeszelő lábai az én tömzsi, rövidke darabjaimmal ellentétben eredményesebb sétáló pálcikák. – Woah, woah, woah. Te aztán nagyon gyors vagy. – jegyezte meg, s már ott is volt mellettem, de én minden erőmmel azon voltam, hogy próbáljam ne észrevenni őt.
A napfényre jutva, tudatosan szlalomoztam az emberek között míg nem egy tőlük egészen távolra eső, üres padhoz nem jutottam, az én padomhoz. Ő még mindig ott volt velem.
- Te most… követsz? – kérdeztem meg tőle halkan, s a pad tőle távolabbra eső részén kezdtem el lepakolni és magamban kezdtem is imádkozni, hogy táskámban ugyan maradt némi müzlim tegnapról ugyanis mivel Peter megakadályozta a szekrényemhez való utamat ebédem hiányában jöttem ebédelni.
- Nem, nem, nem. – tagadta azon nyomban, nyilvánvalóan teljesen feleslegesen. – Csak gondoltam felfedezem az udvart. – nem tudom, hogy ez poén akart-e lenni vagy mi, de nem igazán hatotta meg lelkemet.
- Ahogy gondolod. – jegyeztem meg, majd magam alá húzva lábaimat, törökülésben dőltem az asztalra helyezett könyvem felé, s gond nélkül dugtam be a fülemet, hogy zenémet hallgathassam.
Egészen 5 perc erejéig még sikerült is kizárnom a világot lelkemből, ezzel igen megszégyenítve korábbi sikeres, igen tovább húzódó zavartalan pillanataimat, de úgy kb. a 6. perctől kezdve erősen égetett a rám vetülő pillantása. Peter Kavinsky ugyanis nem távozott társaságomból, sőt, hogy emelje a tétet leült mellém, s habár nem közvetlenül, de szeme sarkából néha rám pillantott. Nem szólt egy szót se, nem zavart… csak rám nézett. Telefonját nyomkodva, saját világában elmerülve ott ült veszélyesen és zavaróan közel hozzám.
- Egy: egészen para, amit csinálsz … kettő: mit akarsz? – muszáj volt ennek az egésznek véget vetnem még az előtt, hogy elkezdődne, illetve az egyetlen egy társaság amire szükségem volt most az az enyém volt, csakis az enyém.
- Milyen zenét hallgatsz? – s mielőtt felfoghattam volna, hogy mit is kérdezett ellopta fél fülesemet és úgy dugta göndör fürtjei mögött megbújó fülébe azt. – Wow, wow… Eminem. No ezt nem gondoltam volna. – jegyezte meg majdhogynem elkerekedett szemekkel, de mégis elismerő bólintásokkal.
- Kavinsky… mit akarsz? – húztam ki fülemből a másik fülest, s levéve szemüvegemet kezdtem orrnyergemet masszírozni miközben könyökeimmel támasztottam fejemet.
- A barátaim Peternek hívnak. – javított ki, s szemem sarkából láttam, hogy elmosolyodott.
- Még jó, hogy ez a veszély nem fenyeget. – jegyeztem meg halkan, majd teljesen feléje fordulva először néztem tényleg rá, mélyen a szemeibe… meg is lepődött, de én is. – Nem tudom mit akarsz, de igazából nem is érdekel. Valószínűleg valami belsős poén ez közted és a barátaid között, talán egy fogadás akár, hogy pont te segítenél nekem, kackac jót nevettem, elmondhatod a haverjaidnak is nyugodtan… csak békén hagynál? Komolyan Kavinsky. – s ezzel le is járt az emberek között tölthető időintervallumom majd inkább felkapva cuccaimat indultam meg a távolba, szinte már-már szaladva. A saját határaimat feszegettem s ez egyre jobban kezdett feszélyezni, nem csak lelkileg, hanem fizikailag is.

- Pizzát rendelünk vacsorára, te milyet szeretnél? – anya ezzel a kérdésével nyitott be a szobámba, ahol a tanulnivalóm felett ültem próbálva edzeni az agysejtjeimet az idő elteltével egyre kevesebb sikerrel.
- Nem igazán vagyok éhes. – ráztam a fejemet, majd egy határozott pillanatban fogtam magam s hagytam, hogy fejem az asztalra essen a lehető legnagyobb koppanással.
- Enned azért csak kell, te lány… - mondta kedvesen, s bejőve a szobába hátamat kezdte el simogatni.
- Mi van, ha szkippelem a középiskola további részeit és például… magántanuló leszek, hmmm? – pattant ki a fejemből a legtökéletesebb ötlet.
- Szó sem lehet róla. – utasította el anya rögtön az ötletemet.
- Az egyetlen egy szem lányod egészsége érdekében sem? – csillant fel a szemem reménykedve, hogy tudok valahogy hatni rá.
- Ne butáskodj… több, mint ügyes vagy, hihetetlenül büszkék vagyunk rád édesapáddal! - nyugtatott meleg mosolyával, amikor az említett személy is éppen belépett a szobába.
- Kicsim… téged keresnek. – köszönt be ő.
- Menj anya nyugodtan, majd eszek valamit, később csak rájövök mit. – mondtam neki.
- T/N… téged keresnek, nem anyádat. – reagálta le apa a dolgokat.
- Hogy micsoda? – kérdeztem vissza hitetlenkedve.
- A tanulótársad… - bólintott apa, mire szemöldökömet magasra emelve ráncoltam homlokomat. - … Peter Kavinsky… - s amint meghallottam ezt a nevet konkrétan láttam magam amint levetem testemet egy szakadék széléről, s hagyom, hogy akár az óceán habjai vagy éppen a fák ágai befogadják maguk közé testemet, az élettelen testemet.
- Nem is mesélted, hogy van tanulótársad T/N. – csillant fel anya szeme, amiben jól láthattam, hogy annak, hogy ez az érkező ember az ellenkező nembe tartozott még jobban örült, minthogy jött hozzám valaki.
- Mert nincs. – jegyeztem meg rögtön abszolút nem viccelve, de őt ezt nem igazán hatotta meg.
- Na jó, kapd össze magad… addig mi lent leszünk. – vázolta fel anya ötletét, s mire erre válaszolni tudhattam volna ő már el is tűnt előlem.
Mozdulatlanul ülve székemen, erősen magam elé bámulva nem igazán tudtam, hogy mit is kellene csinálnom, kezdetben már az is sokkoló tény volt, hogy Kavinsky éppen a földszinten van szüleim minden bizonnyal terrorizáló cselekedetei alatt, amit ők maguk kedveskedésnek hívnak. Lehetetlennek tartottam azt, hogy az ajtómon keresztül én elhagyom a szobámat, s ekkor ahogy fordítottam a fejemet eszembe jutott, hogy nekem van…. ablakom is. Cipőt rántva magamra konkrétan repültem azon menekülő útvonalam felé, mindenféle gondolkodás nélkül, egy pillanatra sem hagytam magam gondolkodni. Anya szeretett kertészkedni, anya szerette a rózsáit futtatni a tornác szélén, én pedig most nagyon szerettem azt a tényt, hogy a rózsák falán le tudtam mászni… vagy valami olyasmi.
- T/N? – hallottam meg Peter hangját, s ekkor konkrétan majdnem leestem Pókemberre igen szégyent hozva ekkor. Nem az volt, hogy őt behívták? Miért van itt kint? Miért van itt egyáltalán? S ekkor történt meg az, hogy egy „Jézus Úr Isten” jelszóval reagálva arra, hogy rossz helyre nyúltam, hátravágódtam a rózsáktól, s hamarabb leértem a szilárd talajra, mint ahogy azt terveztem. El akartam temetni magam, azonnal, gyorsan.
- T/N… jól vagy? – a másodpercek töredéke alatt termett mellettem, mire én amúgy már tápászkodtam is felfele és kerültem is volna ki látóköréből, csakhogy a testem nem így gondolta, hiszen amint álltam felfelé kicsit megszédültem, s ő utánam kapott.
- Nincs semmi bajom. – motyogtam neki, s próbáltam kimozdulni tartásából, de igazán sikertelen volt ez a próbálkozásom.
- Gyakran esel le a tetőről? – újfent vicceskedni próbált, amivel újfent nem ért el semmit.
- Sétálni indultam. – jelentettem ki határozottan, majd ahogy pakoltam előre, egymás után a lábamat ő is úgy tett a sajátjával. – Sétálni… egyedül. – emlékeztettem őt zavaró érintésére.
- Nem akarom, hogy frontálisan találkozz a járdával, hidd el a fű és a virágágyás sokkalta kellemesebb landolási helyszín, elhiheted nekem. – mondta úgy mintha személyesen is próbálhatta volna ki az összes opciót, gyanítom így is volt.
- Én meg nem akarom, hogy kövess… meg igazából zaklass. Szerintem elég világos voltam délután. – jegyeztem meg majd minden erőmet összeszedve eltávolodva tőle egy lépésnyire már magam tartottam meg testemet, s úgy haladtam előre.
- Én csak segíteni akarok… tényleg. – mellettem jött már, szavai halkak voltak. – De neked eszed ágában sincs engedni… vagy legalább fontolóra venni, s ez fáj. – jelentette ki és mondanivalójának mintha ténylegesen meg lett volna az a fájdalmas hangvétele, de lehet csak esésemnek következményeképpen hallucinált agyam.
- Neked fáj Kavinsky? – nevettem fel kínosan egy pillanatra sem állva meg.
- Miért tűnik olyan hihetetlennek, hogy segíteni szeretnék egy lánynak minden hátsó szándék nélkül, de most komolyan T/N? Miért? – talán kétségbeesett volt a hangja, talán nem.
- Mert miért pont nekem? – ráztam a fejemet elképedve. – 3 év alatt egy szót nem váltottunk, nincsenek közös barátaink, egy közös pontunk sincs az életben… miért olyan móka neked nekem segíteni? – tettem fel a fő kérdésemet. – Ez csak egy kicseszett tárgy, ami nem megy nekem… nem én vagyok az egyetlen ember a világon ezzel a problémával. Miért nem ajánlod fel a segítségedet olyannak, aki vevő is rá? – kérdeztem meg tőle, s ekkor ahogy amúgy tértem le egy új utcára kissé felé fordultam.
- Mert én… Neked akarok segíteni…én… téged akarlak megismerni. – válaszolt mire én majdnem képébe nevettem, de ő ekkor nem mosolygott, egyáltalán nem. – Többet akarok tudni annál, amit láthatok órákon, amit szimpla megfigyelésből többet tudhatok rólad, minthogy például a zenéd nélkül egy tapodtat sem mozdulsz, a szendvicsedből mindig kiszeded a paradicsomot és undorodva dobod ki és hogy képes vagy bármit megtenni, csakhogy elkerüld az emberi kapcsolatokat… mert félsz tőlük.
- Szóval ki is esett a fejére? – ráncoltam homlokomat. – Jó színész vagy Kavinsky… tényleg nagyon jó.

Örömmel vettem, hogy hosszúhétvége kezdődött másnaptól ugyanis addig sem kellett iskolába mennem, s feleslegesen olyan emberekkel találkozni, akikkel nem akartam. Kavinsky valami boszorkányság következményeképpen a bőröm alá férkőzött, s habár próbáltam kivakarni onnan… egyszerűen nem ment. Nem és kész.

- Valahogy biztos megoldható lenne, nem? – még el sem kezdődött az óra, de én már a kémia teremben voltam, s a Tanár Úrral beszéltem a lehetséges opcióimról.
- Azt az órát is Tanár Úr tartja… csak másik időpontban. Miért is ne járhatnék arra az órára? Olyan nagy probléma lenne? – kétségbeesett voltam, nem kicsit, nagyon.
- Ez a te órád T/N, ebben a csoportban kell befejezned az órát, már nincs sok a szemeszterből, négykézláb is kibírod, ügyes lány vagy te. – veregette meg a vállamat mire én ezzel a mozdulatával párhuzamban szerettem volna a talajba is eltűnni.
- Hát jó. Köszönöm azért. – mondtam, majd nagy nehezen eljutottam végül a helyemre, ahova gondterhelten leejtve cuccaimat elfeküdtem a hideg padon remélve ettől majd felébrednek az agysejtjeim és valamiféle életkedvet is nyerhetek magamnak. Elképzelésemnek az univerzum két pillanat után ellent mondott.
- Jó napot! – ült le mellém Kavinsky, s tettjének miértjére inkább már rá sem kérdeztem, majd éppen másik irányba fordítottam volna a fejemet, amikor felém nyújtott egy füzetet.
- Ez meg? – kérdeztem gyanakodva.
- Ezt neked hoztam. – s ennyit mondott, több kommunikációt nem erőltetett felém, aminek én örültem a legjobban, de tényleg.

- A mai órán önálló munkát kaptok, mert nekem van egy kis elintéznivalóm. A táblán szereplő számolási feladatokat kell megcsinálnotok, majd óra végén beadnotok. Jó munkát! Ha elakadtok a padtársatoktól kérhettek segítséget! – mondta majd ezzel el is némult, de tényleg én meg a lehető legnagyobb undorral nyúltam a munkafüzetem után és kezdtem bele abba, ami egyszer a halálomat fogja okozni. Véletlenül viszont nem csak a munkafüzetemet nyitottam ki, hanem vele együtt azt is, amit az előbb Petertől kaptam, amit csak most figyeltem meg pontosabban.
- Ez egy kémiakönyv butusoknak? – ismertem fel a dolgot, az egészet valószínűleg az ő kézírásában.
- Butusoknak? – kérdezett vissza talán félve.
- Mármint… nekem. – vakartam meg a halántékomat.
- Nem volt szándékomban lehülyézni. – az arcán a tekintet, az abszolút félelem jelent meg. – Kom… - kezdett bele, de én megráztam csendesen fejemet.
- Köszönöm. – mondtam halkan, s valamiféle mosoly is megjelent az arcomon. Ő is meglepődött… de én is.
S az óra így telt, nem igazán beszéltünk, sőt semennyit se valójában viszont a kis könyvének segítségével életemben először tudtam valamit kezdeni a feladatokkal. Megoldani nem feltétlen tudtam őket, de valamiféle hasznos dolgot már végeztem velük és ez egészen különleges volt.
- Köszönöm… a könyvet. Tényleg. – már mindenki elhagyta a termet, csak mi maradtunk tekintve, hogy Tanár úr, minket jelölt ki a feladatok összeszedésére.
- Nincs mit, tényleg. – bólintott mosolyogva, s indult is volna útjára, amit ezúttal én akadályoztam meg, mindenki meglepetésére, még akkor is ha csak ezt szavakkal tettem.
- Peter… van egy kis időd esetleg? – kérdeztem tőle meg még azelőtt, hogy meggondolhattam volna magam.
- Mit szeretnél kedves? – pördült vissza rögtön, hogy felém nézzen.
- Volt egy feladat… amihez még a zseni könyvvel sem tudtam megoldani… esetleg tudnál, vagyis… segíteni… ha van időd, vagy nem tudom, talán, ha nem baj, de ha nincs időd… megértem. – ennyit arról, hogy összefüggő infókat is tudok kiadni magamból, nagy tévedésem volt ez.
- Nagyon szívesen! – bólintott, s ajkán megjelent az az ikonikus mosolya, ami fülétől füléig ért.
- Öhmmm… oki… szívesen…

- Szóval…. nézd csak… ezt így ni… és kész. – ott ült mellettem és mintha a világ legkönnyebb dolgáról beszélt volna nekem úgy magyarázta a feladatot… a feladatot amire ekkor már harmadjára futottunk neki.
- Menthetetlen vagyok. – nevettem fel kínosan és igazából kétségbeesetten is.
- Nem, nem, nem. Van egy ötletem. – s fáradtságot nem mutatva egy pillanatig sem fogta és zsebéből előkapta fülesét, amit azonnal szerelt is telefonjához majd odaadta nekem azokat, hogy helyezzem őket be.
- Nem értelek. – ráztam fejemet.
- Csak koncentrálj a zenére először… kapcsold ki az agyad, csak arra figyelj, majd utána… minden külső nyomás nélkül próbálj hozzálátni… úgy mintha itt sem lennék. – jegyezte meg, s addig tartotta a fehér füleseket a kezében míg én el nem vettem onnan azokat és… és úgy tettem, mint ahogy kérte.
Hagytam, hogy az ismeretlen zene kikapcsolja az agyamat és valahova egészen máshova vigye a gondolataimat, s a negyedik alkalommal, a könyv és egyéb Peter jegyzetek segítségével így újfent nekikezdtem ennek a csodának és… sikerült. Vért izzadtam, áthúzogattam a dolgokat, firkáltam és majdnem szét is téptem a füzetet, de sikerült.
- SIKERÜLT! – ordítottam el magamat, s Peter, aki eddig a saját dolgával volt elfoglalva, direkt kértem, hogy ne engem nézzen, ő is felkapta a fejét. – PETER, EZ SIKERÜLT! – ordítottam fel még egyszer, majd hirtelenjében az andrenalinlökettől egyenesen a nyakába ugrottam… így ülve is. S mire lereagáltam mit is tettem már nem volt visszaút. – Bocsi…Peter. - húzódtam vissza kínosan, de ő nem engedte el a derekamat. – Köszönöm. – suttogtam.
- Tudod, hogy először ma szólítottál Peternek… ugye? – jegyezte meg kíváncsian, mire lesütöttem a szememet.
- Az a neved… nem? – kérdeztem vissza kínosan, összezavarodottan mosolyogva. – Én pedig T/N vagyok… aki továbbra is szeretne élni a társaságoddal, vagyis… valami olyasmi. Már ha… segítesz nekem. – hebegtem össze valamit, kevésbé értelmes mondatokat.
- Egy feltétellel! – mondta ki határozottan.
- Mégpedig, hogy eljössz velem most uzsonnázni… mert… éhen halok! – jegyezte meg és hasára csapott.
- Ám legyen. – bólintottam rá mielőtt meggondoltam volna magam.
- Azt hittem nehezebb dolog lesz rávenni téged erre. – ismerte be és elengedve kezdte is összepakolni cuccait.
- Szerintem… ne játssz a szerencséddel Kavinsky. – vigyorogtam rá pislogva. – Még a végén rá kell jönnöm, hogy nagy hibát követek el. – s én is párhuzamosan vele pakolni kezdtem táskámba.
- Mégis mivel? – kérdezett rá.
- Azzal, hogy rájövök… talán nem is vagy olyan szörnyű lény. – vallottam be.
- Lény? – kérte ki magának kacagva.
- Nem is azon lepődsz meg, hogy kedvellek? – kérdeztem tőle.
- Eláruljak egy titkot? – kapta el kezemet séta közben és pördített oda magához. – Ezt valahogy mindigis tudtam. – kacsintott egyet, majd egy puszit nyomott az arcomra.
- Oh te jó ég… - süllyedtem volna el ott helyben, ha megtehettem volna. – Te teljesen bolond vagy. – ráztam meg a fejemet.
- Egy bolond lény, aki egy nap elvisz téged randizni. – jelentette ki a lehető legnagyobb bátorsággal.
- Miért… ez nem az lesz? – csúszott ki a számon a lehető legfelelőtlenebb kérdésem.
- Micsoda? – mosolyodott el felém nézve.
- Micsoda?

2018. november 4., vasárnap

Elite Girl (Guzmán, Carter Baizen)


Sziasztok! Úgy örülök, hogy végre hoztam nektek olvasnivalót! Néhány hete egy új Netflix sorozat, az Elite függője lettem (8rész, alig 8 óra az egész, könnyen darálható, nekem egyszerre sikerült meglesnem) és tudtam, éreztem hogy nekem kell írnom majd a benne szereplő kedvenc karakteremmel, s lám tessék írtam is… egy kis csavarral. A csavar pedig az, hogy az Elite világát összekötöttem a Gossip Girl világával. Remélem tetszeni fog, jó olvasást! Üdv Dorka

Szereplők? Mia Waldorf (Blair testvére) x Guzmán (Eliteből a szerelmem) x Carter Baizen + egyéb szereplők a két sorozatból

Szavak száma? 3362

Úgy tűnt, a számat hiába nyitottam ki, s azt hiába hagyták el szavak azt, az emberek nem hallottak meg engem, legalábbis azok, akiknek meg kellett volna, azok semmiképpen. Biztos volt ebben a késői nyári, augusztusi, new yorki levegőben valami, ami süketté tette az Upper East Side lakóit, de tekintve, hogy engem az utóbbi időben egyáltalán nem hallgattak meg lehet szimplán csak engem tüntettek ki ezzel a tulajdonságukkal.
- Mikor is jön a cserediákod? – tette fel a kérdést Blair, a nővérem, aki gondolkodás nélkül sétált be a szobámba, amin már meg sem lepődtem. – Amúgy is… neked nem el kellett volna kezdened pakolni? – a szobámban minden pontosan úgy volt, ahogy annak kellett lennie, a helyén, s semmi sem kezdett varázslatos módon utazó bőröndökbe és táskákba transzportálódni.
- Tisztázzuk a helyzetet… nekem nincs semmilyen cserediákom és nem is lesz! – s amikor gardróbom szélén észrevettem egy ruhát, amit kedves édesanyánk úgy gondolt, hogy majd hordani fogok annak ellenére is, hogy nem tetszésemet kifejeztem, azt megfogtam s gond nélkül dobtam a földre. – Illetve miért is pakolnék? – fordultam feléje, s ekkor már ő is igen közel állt hozzám, én pedig mint a legártatlanabb lény a világon pislogtam rá.
- Yves forogna a sírjában, ha látná mit tettél… - pillantott oldalra a földön heverő ruhára. - … és tudod… ezt úgysem tudod elkerülni, ez alól nem bújhatsz ki! – rázta a fejét, s kezét a vállamra tette nyugtatásképpen, ami Blairtől igen furcsa volt, mert, ha ember ismeri őt, jól tudja, hogy ő nem ilyen, de én mégiscsak a húga voltam.
- Blair… a végzős évemről van szó, az Isten szerelmére! – törtem ki, szerintem teljesen logikusan. – Miért nem fejezhetem be itt a tanulmányaimat miért kell az Ibériai-félszigetre átköltöznöm átúszva egy óceánt, s azzal elzárva magamat, egy teljesen új kontinensen a barátaimtól? Te se engedted volna, hogy anno ezt csinálják veled… - szembesítettem a tényekkel, amire tudtam úgysem tudna rákontrázni. - … sőt ohhh, ohhh, ohhh… ha csak megpróbálták volna megtenni ezt veled a várost képes lettél volna felgyújtani, csakhogy megmutasd ki a főnök! – s lelki szemeim előtt láttam, ahogy Blair a város lángjai előtt ott áll, s boldog mosolyával konstatálja a döntéseket még mindig ő hozza.
- Gondolj arra, hogy… a saját életedet élheted majd! – gyanús volt ez nekem, nem kifejezetten Blair tulajdonság volt az, hogy ennyire édesanyánk pártjára álljon.
- Saját? – kérdeztem vissza hisztérikus kacagással karöltve. – Szerinted nem tudom, hogy attól függetlenül, hogy a legjobb személyzetet interjúztatták mellém, egyben ki is képezték őket a kémkedésre? Nem most jöttem le a falvédőről… - forgattam a szememet.
- Waldorf vagy… ez a véredben van. – ismerte el, hisz tény volt, hogy a Waldorf nők több, mint fifikásak voltak.
- Ettől függetlenül… lehet tényleg jót fog tenni egy kis levegőváltás. – gondolkodott el, s velem együtt sétált hatalmas ablakomhoz, ahol együtt néztünk le a csodák városára.
- Esküszöm még a végén azt fogom hinni, hogy te is anya pártján állsz. -forgattam szememet, s igazából el sem tudtam hinni, hogy ez megtörténik, de úgy ténylegesen. – Te is azt akarod, hogy eltűnjek a városból egy teljes évre? – fordultam felé.
- Technikailag csak 10 hónapról van szó. – javított ki, magához híven. – Tudod, hogy anyáéknak fontos ez, a cégnek fontos ez… ha nem mész talán veszélybe kerül az egész. – mondta ki végül a valóságot is, amin nem volt mit szépíteni, tényleg így nézett ki.
A vállalat megkapta a spanyol befektetőtől a pénzt, s a további független működését, ha cserébe én ott fejezem be a tanulmányaimat, a Waldorf névvel színesítve a magániskola felhozatalát. Kölcsönösen szükségük volt egymásra, én pedig a járulékos veszteség voltam, az eszköz, akinek a véleményére senki sem volt kíváncsi.
- Még jó, hogy a XXI. században élünk, ahol az emberkereskedelem illegális… ohh várj csak! - tettettem gondolkodásomat, szúrós tekintetemmel pásztázva őt.
- Tudod, hogy ezt megteszed… nekem is sokat segítesz, sőt…- simította meg az arcomat kedvesen. - … igazából megmentesz engem, amiért örök életemben hálás leszek neked. – vallotta be őszintén, s látszott a tekintetén, hogy tényleg így gondolta. – S tudod… oda már Párizs is közelebb van. – a pillanatnyi érzelmes Blair ekkor tűnt el, de egyike voltam azoknak az embereknek, akik egyáltalán ismerhették azt a Blairt, s ez egy kiváltság volt, egy megtiszteltetés.
- Nem is bánom, tekintve, hogy egy az egyben új gardróbot fogok magamnak felépíteni! – vigyorogtam, s talán most volt az első alkalom, hogy ellenkezés nélkül elgondolkoztam az egészen, s habár volt még New Yorkban egy hetem, ez mégis haladás volt, mert azért még foggal körömmel ragaszkodtam a városomhoz… eddig a pillanatig.
- Helyes! – bólintott elismerően, majd az ezt követő néhány pillanatnyi néma csendben egyikőnk se igazán tudta, hogy mit is kellene mondanunk, de lehet a válasz a semmi volt. A lelkem ugyan fájt, de elmosolyodtam.
- Miss Waldorf… vendége érkezett. – ekkor jelent meg Dorota az ajtómban, s Blairrel egyszerre ráztuk meg a fejünket, s irányítottuk figyelmünket a házvezetőnőnk felé.
- Megérkezett a spanyol bevándorlóm? – jól tudtam, hogy ez egy hars megjegyzés volt, de pontosan nem érdekelt, tudtam, hogy az az egy hét az indulásomig elég hosszú lesz, s addig még lesz kb. ezer ötletem, hogy magát a célországomat hogyan is tűntessem el a föld felszínéről úgy kb. véglegesen.
- Miss Blairhez érkezett egy vendég. – pontosított Dorota, mire furán néztünk össze ugyanis igen kevés ember volt, aki tudta, hogy Blair egyáltalán a városban van már, a Chuckkal való nyaralásuk után.
- Ki lehet az? – tette fel a költői kérdést, s mikor Dorota válaszolni mert volna azt elcsendesítette egy kézlegyintéssel, s inkább megragadva csuklómat velem együtt indult a vendégét köszönteni, attól függetlenül, hogy én ezt akartam-e vagy sem.
- Micsoda fogadtatás kérem szépen, egyszerre nem egy, de rögtön kettő Waldorf kincset kapok! – a lépcső felénél jártunk, amikor egy ismerős, ámde vészjósló hang visszhangoztatta a nappalinkat. Azonnal megtorpant Blair járásában, s nem mozdult tovább egy tapodtat sem.
- Carter… te meg mit keresel itt? – hangzott el Blairtől a legmegfelelőbb kérdés.
- Erre volt ám még szükségem, komolyan! – tártam szét karomat beszélve az égieknek, s mielőtt agyam teljesen felfogta volna az új ember érkezését inkább elindultam magamtól a lépcső aljára, céltudatosan a minibárunkhoz de a Carter kezében lévő whiskys pohár közelebb volt így elsőnek inkább azt ragadtam el tőle, húztam le gondolkodás nélkül, de mellette ettől függetlenül úgy mentem el, mintha ott sem lett volna.
- Áúúúúcs, ez fájt! – jegyezte meg mellkasához kapva, de mindezt már csak szemem sarkából láthattam ugyanis poharamat muszáj volt újratöltenem.
- Pontosan mit is keresel itt Baizen? Nem vettem észre, hogy a pokolban elkezdett volna havazni, ami az egyetlen egy opció volt, hogy újra felkereshess minket. – szívélyes köszöntésben nővérem is elsőrangú volt, mondjuk tény és való, hogy egy kezemen meg tudtam azt számolni, hogy hány ember örül úgy kb. bármikor is a megjelenésének.
- Az igazság az, hogy hoztam nektek valamit… vagyis pontosan neked. – s feléjük sem nézve éreztem, tudtam, hogy tekintetét ez az ember felém irányította.
- Na jó, erre az egészre szükségem lesz… - s inkább a whiskyt már ki sem öntöttem üvegéből, hanem a kristály tartóját egy az egyben mellkasomhoz szorítottam és úgy fordultam feléjük. A pokol kapui tényleg megnyíltak.
Carter pedig lassan kihúzott egy kulcscsomót a zsebéből, s azt kezdte pörgetni ujja körül, a mosolya pedig ami ajkaira ült az évek óta változatlan ördögi darab volt. Meg akartam volna szólalni, mire ő csak némán bólintott. Blair felé néztem, de arca az abszolút pókerarc volt, valószínűleg erről még ő sem tudott.
- Esélytelen! – ráztam meg a fejemet. – Szó sem lehet róla! Inkább alszok a híd alatt vagy költözök az Antarktiszra, de biztos, hogy nem. – ragaszkodtam véleményemhez, s testemben olyasfajta ideghullám futott végig, hogy el sem tudtam hinni, hogy még két lábon állok. Legszívesebben a fejéhez vágtam volna a whiskeys üveget a tartalmával együtt, de olyannyira szorítottam azt magamhoz, hogy talán sosem fogom elengedni majd.
- Nyugi, a házhoz én nem járok… habár, ha szeretnéd. – mosolyodott el kaján módon, mire Blair félbeszakította:
- Eszedbe ne jusson Carter, mert hidd el magam foglak kinyírni, már akkor is, ha csak rágondolsz! – szólalt fel azonnal mellettem Blair, s a levegő feszültségét szinte késsel vágni lehetett volna, amikoris a lakás liftjének ajtaja csipogott, s azon két férfi lépett ki, s mindhármunk tekintete arra irányult. Chuck lépett ki a liftből egy ismeretlen fiú társaságában.
Magasabb volt mi Chuck, éppen csak egy leheletnyivel s habár nagyon különböztek elsőre, mégis volt bennük valami, ami azt ordította, hogy akár testvérek is lehetnének.
- Akarom én ezt egyáltalán tudni? – tette fel köszönösképpen kérdését, s Carter felé éppen oly megvető pillantásokkal nézett, mintha az éppen csak most irtott volna ki egy kisebb barátságos falut a közelben, ahol például a kedvenc sálát gyártják kézileg.
- Üdv Bass neked is! – nyilván Carterről mindez teljesen lepergett, ők ilyenek voltak.
- No és ő kicsoda? – irányította a figyelmet Blair az ismeretlen fiúra.
- Guzmán Nunier Osuna. – vette kezébe a bemutatását az új fiú, s ahogy megszólalt jól lehetett tudni ki is volt ő, csak éppen annyi volt a csavar az egészben, hogy nem őt „vártam”.
- Te nem Carla vagy. – jelentettem ki, végigmérve szemérmetlenül őt, lassan megközelítve őt.
- Nem éppen… - kacsintott, s szinte már csak suttogta a szavakat, legalábbis a whiskey ezt mondatta velem, ütős dolog volt ez a folyadék, ez tuti.
- Az égiek meg akarnak ölni, ez tuti. – tártam szét a kezemet újfent az égiek felé beszélve majd elsétálva Chuckék mellett a whiskyvel együtt szálltam be a liftbe.
- Te pontosan most hova is mész? – Blair kérdése volt az egyetlen egy releváns dolog, amit meg is hallott ezek után a fülem, éppen akkor amikor visszatartotta a lift ajtajának bezáródását.
- Három opció van: 1. detoxba mert megiszom mindezt egyedül 2. elköltözök a Déli-sarkra azonnali hatállyal 3. kivásárlom a lelkemet is a család költségére. – dőltem boldogan, vigyorogva a lift falának, s egy nagyot kortyoltam az üvegből. Ez valakinek a bankkártyájának nagyon fájni fog. Nagyon.
- A harmadikat támogatom. – jelent meg hirtelen Chuck is a lift ajtajában, s gond nélkül nyújtotta felém kártyáját, amit én szemrebbenés nélkül fogadtam el.
- Egy ember, aki megért engem. – mosolyom már olyan széles volt, s olyan állandó, hogy ajkaim, s arcom már fájni kezdett.
- De azért Guzmán tartson veled. – s éppen, hogy Blair elengedte a lift ajtaját, ami kezdett is bezáródni, s én meg próbáltam volna ellenkezni addigra a srác már mellettem is volt.
- Nincs szükségem bébiszitterre. – jelentettem ki feléje sem pillantva.
- Osztálytársak leszünk, alig egy hónappal vagyok idősebb nálad, nem az apukád akarok lenni. – válaszolta könnyedén, majd kivette kezemből az üveget, s gondolkodás nélkül húzta meg azt ő is miközben végig a szemembe nézett.
- Az apám ott hagyta anyámat egy modellért… egy férfi modellért. – pislogtam vigyorogva rá.
- Az én apám nemrég jött ki a börtönből, különböző pénzmosásos ügyek miatt. – válaszolta nekem mindezt úgy, mintha a legtermészetesebb dolog lett volna az. A szeme sem rebbent.
- Oh hát akkor tényleg szükségünk lesz erre. – mutattam a kristályüvegre a kezében, mire egyszerre kacagtunk fel, s ha fájdalmas is volt nevetésünk az egész lift tőlünk zengett.
- Lehet… - billentettem oldalra fejemet őt nézve. – Mia Waldorf. – nyújtottam felé kezemet, kézrázás reményében, végül is bemutatkozni még nem sikerült és ennyit megérdemelt.
- Guzmán Nunier Osuna. – ismételte el nevét újfent, s kézfogás helyett csókot lehelt kézfejemre.
- Aki kifejezetten nem Carla. – tettem hozzá.
- Pontosan. – ismerte el.
- Ettől függetlenül hidd el tudom ki vagy. – kacsintottam rá, majd mielőtt bármit is szólhatott volna az ajtó nyílt, s azon én tudatosan sétáltam ki köszöntve a portást egy fejbiccentéssel. – Akkor most jössz vagy sem? – fordultam vissza egy pillanatra, s így lépkedtem hátrálva a kijárat felé, majd mielőtt megfordulhattam volna vagy egyáltalán válaszolt volna megragadta ujjaimat, s úgy pördített a megfelelő irányba, vezetve maga mellett a kijárat felé.
- Kisasszony, a kocsijukkal némi technikai probléma akadt. – közelített meg az ajtónálló bocsánatkérő tekintettel.
- Az ott Carter Baizen kocsija? – pillantottam meg az ismerős kocsit, a problémamegoldásom a helyzet magaslatán volt.
- Igen kisasszony, de… - kezdett bele a férfi, mire én csak megráztam a fejemet, majd zsebemből előhúzva egy kis pénzt feléje nyújtottam azt.
- De semmi. Azt visszük. Az ördög maga, meg tanuljon meg sétálni. – döntöttem el, s még mielőtt újfent találkoztunk volna az említett emberrel Guzmánt magam után húzva huppantam be a kocsiba, s adtam is az ismerős sofőrnek az irányítást, aki egy mosolyt eleresztve indította is a motort éppen abban a pillanatban, amikor az ajtóban megjelent a kocsi valódi tulajdonosa. Az ablakot lehúzva mindössze a jobb kezemet, s ott is okosabban a középső ujjamat nyújtottam feléje, mert pontosan ennyi volt az, amit megérdemelt.
- Azt hiszem nem kedveled ezt a fiút… - jegyezte meg Guzmán, s még csak ekkor vettem észre, hogy ujjaink még mindig egymásba vannak fonódva, így hát szétszedtem őket végre s így kényelmesedtem el a kényelmes üléseken.
- Ez nem a megfelelő beszélgetési téma. – ráztam meg a fejemet, s dűtöttem hátra a fejemet elpihenve, de mivel a hajam fel volt kötve az nyomott mindent is, így inkább megszabadítottam magamat a tökéletes lófaroktól.
- Ahogy kétlem az új iskolai éved is az. – tette hozzá. – Tudom, hogy nem akarsz hozzánk jönni tanulni. – nem köntörfalazott, az elején tisztázta velem, hogy mit tud, ebben volt valami egészen szexi.
- Akkor pontosan miért is vagy itt? – fordultam feléje kérdő tekintettel.
- Hogy meggyőzzelek az ellenkezőjéről… vagyis pontosabban, azt akarom, hogy igenis… magadtól akarj oda jönni, velem jönni, utánam jönni! – hajolt közelebb s a szavakat szinte már ajkaimra suttogta. Ez a fiú sem volt szívbajos, úgy tűnt.
- El vagy tévedve. – kacagtam képébe, s úgy simítottam meg arcát minél puhábbat talán még sosem érinthettem, nem mintha ezzel kellett volna foglalkoznom. – Kétlem, hogy a barátnőd Lu is egyetértene ezzel a terveddel. – ezúttal én voltam az, aki halkan suttogtam neki. Mikor azt mondtam, hogy tudom ki, én azt tényleg úgy értettem. Az embernek, ha van egy Chuck Bass ismerőse, sőt igazából már lassan rokona, nem fogja azt nem kihasználni, s nem megtudni mindent arról a helyről, ahova épp száműzni kívánják, beleértve az utolsó apró pletykát is az emberekről.
- Az információidat updatelni kellene, señorita. Lu és én már szakítottunk. – folytatta, s ekkor már olyannyira közel hajolt, hogy ajkai érintették arcomat. Torkomban akadt a levegő egy pillanatra, s mikor ajkai egy csókot leheltek a fülem tövébe az a levegő csak elhagyta ajkaimat, meglehet a lelkemmel együtt.
- Kisasszony megérkeztünk. – szólt ekkor hátra a sofőr teljesen a hirtelenből jövő információval.
- Köszönöm. – s konkrétan úgy fordultam ki a kocsiajtón, hogy meg se vártam, hogy azt nyissák nekem, s még az sem zavart, hogy majdnem négykézláb landoltam a járdán, de csak majdnem. Guzmán ott volt mögöttem, szorosan mögöttem.
- Engedd, hogy segítsek! – kacsintott rám, majd elérte, hogy belé karoljak s úgy sétáljunk be az első üzletbe.
- Utálok társaságban vásárolni! – pillantottam fel felém magasodó alakjára.
- Hidd el én egészen más vagyok, mint a többiek! – jegyezte meg magabiztosan.
- Tudod, hogy ezt így kijelentetted máris azt jelenti, hogy egyáltalán nem vagy más, mint a többi. – konstatáltam a tényeket, majd megálltam sétánkban és kirántottam a karomat az övéből. – Most meg ha megbocsátasz addig szeretnék vásárolni míg össze nem esek, Chuck Bass támogatásával. Tudod, hogy az utamban vagy. – kocogtattam meg mellkasát mutatóujjammal, de ő egy tapodtad sem mozdult előlem. – Még mindig. – rebegtettem a szempillámat, s mivel észrevehettem, hogy ő bizony túl magabiztos, s túl makacs ahhoz, hogy elkerüljön előlem inkább én kerültem ki őt.

- Pontosan miért is nem Carla jött? – tettem fel Guzmánnak a kérdést, tudva, hogy levakarni ugyan nem fogom tudni magamról. – Vagy őt miért nem Lu helyettesítette? – s ekkor levettem egy ruhát az akasztóról, amit a tükörben magam elé mértem.
- Ez kékben jobb. – nyújtotta felém a megfelelő vállfát, s szavakkal be sem akartam neki vallani, hogy igaza volt inkább csak püffögve elvettem kezéből azt. – Luról pedig annyit, hogy tisztában vagy vele szerintem, hogy vagy nagyon jóban lesztek, vagy ki akarjátok kaparni majd egymás szemét, s az elmúlt egy órácska után elég erősen hajlok az utóbbi felé. Mindenkinek jobb, hogy én vagyok itt. – s egy újabb vállfát emelt elém. – Ez is csodásan nézne ki rajtad. – suttogta hátulról a fülembe.
- A kérdésemre még mindig nem válaszoltál. – állapítottam meg az igazat.
- Carla a hétvégén síelés közben eltörte a lábát… - jegyezte meg de a tükörben látható tekintete is egyetértett azzal a véleményemmel, hogy ezt ő se hitte el.
- Ühüm. Síelés. – bólintottam, s magam gondoltam hogyha két fiú egyszerre való fűzését síelésnek hívják feléjük, ám legyen. – És pontosan kinek is jobb, hogy te vagy itt velem Señor Europa? – fordultam feléje, mondatomba egy kevéske spanyolt is csempészve. Alig egy óra és máris úgy éreztem, mintha ismertem volna őt, ami igaz is volt, meg nem is.
- Micsoda kiejtés kisasszony. – váltott spanyolra, s én pedig automatikusan beharaptam az ajkamat, amit ő is észrevett mosolya alapján.
- Akkor én megyek is próbálni. – jelentettem ki, s észre sem vettem, hogy én is nyelvet váltottam, de szeme csillogása alapján úgy látszott bejött ez neki. – Az akcentusod szerintem szexibb. – egyszerűen nem tudtam magamban tartani ezt az infót, s mielőtt eltűntem volna az öltözőmben örömmel fogadtam, hogy az eladó egy pohár pezsgőt szeretne kínálni nekem, amit én gond nélkül húztam le, s így tettem a Guzmánéval is.
- Elment a maradék eszed is Mia? – néztem magammal farkasszemet s ahogy visszaütött alkoholmámoros szám illata mindenre választ kaptam abban a pillanatban. – Inkább próbálj te bolond nőszemély… - utasítottam magamat majd nemes egyszerűséggel engedtem magamról leesni egyszerű ruhámat, s bújtam bele abba először, amit Guzmán adott ide a vajszínű darab helyett. Tényleg jobb volt a kék változata, ez tagadhatatlan volt. – Ohhh ez…. – ekkor már nem az első ruhát öltöttem fel magamra, de ennek az anyaga oly barátságosan ölelte körbe testemet, hogy le se akartam már venni magamról úgy kb. sose. Lehunyva szememet öleltem meg magamat benne, s hagytam, hogy elmém is egy új univerzumba ússzon át.
- Tudod… én is szívesen ölelnélek. – hallottam meg ekkor egy hangot vészesen közel magamhoz, s mire észbe kaptam a képzelgés esélye teljesen elillant előlem ugyanis ő megpördítve
 magához rántott, s úgy nyomott a tükörhöz.
- Carter… - beszélni nem tudtam, nevét ajkaim szinte nyögték. – Mit keresel itt? – nyitottam ki szememet végre, s hiába is akartam mozdulni ő nem engedte. Akartam-e egyáltalán ténylegesen mozdulni?
- Valaki ellopta a kocsimat. – jegyezte meg.
- Helyesbítek… kölcsönkérte. – vigyorogtam. – De tényleg… mit keresel itt? – néztem a kékes, zöldes, szürkés csodáiba.
- Téged. – válaszolta könnyedén, mindvégig a szemembe nézve. – Ne menj Spanyolországba… tarts velem a világba! – simította meg a combomat mire lábaim zselévé váltak alattam. Ez az ember maga volt a két lábon járó katasztrófa okozó.
- Nem tudtam, hogy hirtelen Spanyolország ennyire vonzóvá válhat, de lám tessék… megjelensz és bumm. – összeszedve energiámat löktem el magamtól őt a fülke másik felébe. – Akár gyalog is elindulnék kb. azonnal, hogy tőled különböző kontinensen legyek. – mondtam neki abszolút kedvesen.
- Mia… - nyúlt volna kezemért, de én elhessegettem.
- Eszedbe ne jusson Carter, egy pillanatra se. Otthon éppen csak azért nem rendeztem jelenetet, mert Blair is ott volt és később Chuck is… nem akartam vérontást. Egyszerűen nem. – ráztam meg a fejemet, s kapkodtam is össze cuccaimat. – Pedig lehet az lenne a legkevesebb amit érdemelnél… - néztem rá megvetően, s habár megesküdtem, hogy soha eszembe nem jön többet léte, emléke az egész mégis ott volt. Előttem. Bennem. A bőröm alatt.
- Szeretnék… - kezdett volna bele, de félbe szakítottam.
- … eltűnni? Mert az szuper lenne. – jegyeztem meg majd mielőtt még egyszer ránézhettem volna kiviharzottam az öltözőből, meglehet kicsit túlságosan gyorsan. Egy pillanattal többet sem engedtem meg neki, hogy elraboljon tőlem. Nem érdemelte meg, főleg azután, amit tett.
Cartert senki se kedvelte a családban, Blairtől kezdve, Serenán át, mindenkinek meg volt a saját dolga ellene, ezért sem értem, hogy hogyan is eshettem ilyen információk tudatával a hálójába… és adhattam oda neki magamat, életemben először, még bárki fontos előtt. Ő volt az elsőm. S mikor azon az azóta átkozottá keresztelt reggelen kinyitottam volna a szememet mellette… ő sehol sem volt. Eltűnt. Azóta nem láttam. Egészen a mai napig.
- Hehehehhe, hova-hova? – Guzmán úgy kapott el hirtelen a boltban.
- Remélem eleget láttál New Yorkból, mert minél hamarabb szeretnék Spanyolországba indulni. – válaszoltam neki, majd fizettem volna mire ő a fülembe súgta, hogy ő már gondoskodott róla, s úgy távoztunk siettében a helyről.
- Mi történt Mia? – kérdezte tényleg aggódva.
- Csak ne hagyj egyedül kérlek, nagyon szépen kérlek téged Guzmán, egy pillanatra se… egy pillanatra se. Értetted? – volt valami nyugtató abban, hogy vele spanyolul beszéltem, a lelkemre hatott.
- Eszem ágában sincs…