XLVIII. rész - Nicotine

Sziasztok! Íme itt lenne a következő rész, mely meglepetésként teljes egészében Harry szemszögéből íródott… egy részben, mert Khara gondolatait még össze kell nekem szednem (erre ügyesen rávilágított kedves barátnőm Vera, akinek ezúton is köszönöm, hogy kibírt az elmúlt pár órában… ha ő vele nem tudnék a blogról beszélni, akkor nem biztos, hogy pl. most lenne rész, szóval csókoljátok a lába nyomát… már ha várjátok a részeimet), s amúgy is olyannyira hiányoltátok már Harry-t… no tessék.. egy teljes részt kaptatok belőle! De azt viszont hozzá kell tennem, hogy Harry okkal van „kimaradva” a részekből… Khara élete a történet, s ők pedig okkal távolodtak el egymástól. Na de jó olvasást nektek, majd meglátjátok, hogy mi lesz itt! Remélem tetszik! Puszi Dorka

Ps. 1.0.: Nagyon örülök, hogy egyikőtök megemlítette kommentben, hogy tetszik neki az, hogy a részek egy-egy dalra vannak építve. Ennek nagyon örülök, célom, hogy tetsződjenek a dalok is nektek! Jah és kulisszatitokként annyit, hogy először mindig a rész készül el, majd utána választok hozzá dalt… persze vannak spéci esetek, amikor már előre tudom, hogy egy részt egy bizonyos dal köré építek. Ilyen lesz a kövi rész is, aminek a ….. dal fogja adni a címét! :D

Ps. 2.0: A világ legkedvesebb kommentjét kaptam meg az előző részem után egy kedves olvasómtól… azt írta nekem, hogy el kellene gondolkoznom, hogy írjak egy könyvet! A legszebb dolog, amit mondatnak egy bloggernek! Köszönöm <3

Nicotine

Cross my heart and hope to die
Burn my lungs and curse my eyes
I've lost control and I don't want it back
I'm going numb, I've been hijacked
It's a fucking drag
I taste you on my lips and I can't get rid of you
So I say damn your kiss and the awful things you do
Yeah, you're worse than nicotine, nicotine 

(Panic! at the Disco)

Harry szemszöge /egészen korábbról/

Nem tudtam mit gondoltam korábban, hogy mennyire lesz jó ötlet beállítani Khara fotózására, de közel sem azzal a helyzettel találkoztam, amire fel voltam készülve, s a dolgok sem úgy alakultak, ahogy én azt terveztem… s hogy mit terveztem? Azt, hogy meglepve a gyönyörűséges barátnőmet munkája közben talán minimálisan hamarabb el tudom majd onnan őt csábítani, hogy együtt töltsünk még némi minőségi szabadidőt mielőtt este megérkezünk Smith bulijába… aminek Khara már csak azért is örülne, hisz Smith ha bulit rendez, akkor a zenei életből az összes, környéken található, s könnyen mozdítható ismerőse ott lesz a házában… s tudom, hogy ezt Khara imádná. Alkohol nélkül megrészegedne… már csak a hírtől is. S ezt szeretem benne igazán… olyan elhivatott egy dolog miatt, olyannyira szereti a zenét, s annak minden egyes állapotát… elképesztő már csak beszélni, hallgatni erről. A tegnapi nap a stúdióban is az öröm az arcán… a csillogó szemei… felbecsülhetetlen volt… a világ minden pénzét megadnám érte, hogy folyamatosan így lássam.  S igen… tényleg így éreztem. Szerettem őt… lényemet felemésztően szerettem őt.

- Neked biztos, hogy itt kellene lenned? – sajátosan köszönt egy sapis srác a tükrök mögül abban a pillanatban, ahogy az épületbe beérkeztem… én nem tudtam, hogy ki ő, de minden bizonnyal ő viszont tudta, hogy én ki vagyok... s nem az ismertség miatt, valahogy láttam az arcán, hogy mindez Khara miatt van.

- A barátnőmet jöttem meglátogatni. – úgy hiszem, tőle kideríthetem, hogy hol lehet ő.

- Nem most jöttem le a falvédőről… szívszerelmes. – vágott vissza nekem könnyedén szemét forgatva, de volt arcán valami ismeretlen dolog, mi rossz dolgot sugallt nekem.

- Okééé… - emeltem magam elé kezeimet védekezésképpen. – szóval akkor meg tudnád esetleg mondani nekem, hogy merre találom Khara-t?- próbáltam minél kedvesebb lenni, hogy minél előbb megkaphassam válaszomat.

- Nem. – szemrebbenés nélkül válaszolt, mire én rendesen meglepődtem.

- Hogy mondod?

- Nem. – ismételte el hasonló határozottsággal, mint az előbb.

- Merthogy? – fura volt ez a helyzet nekem… meg úgy maga a környék is… az épületen belül, itt ebben a helyiségben feltűnően kevesen voltak.

- Mert nem kell tudnod. – mondta, s továbbra is úgy pakolgatta cuccát, mintha éppen nem is lennék ott.

- Megbocsássál? – igazán kíváncsi voltam stílusának okára.

- Khara dolgozik… hagynod kellene. Majd, ha végez úgyis találkozni fogtok. Légy türelmes. – tudatta velem a dolgokat, s úgy hiszem, hogy okkal tette így visszafogottan. Nem nézett a szemembe, kerülte a tekintetemet… mintha nem akarta volna magát elárulni, s senki mást sem.

- Arnold… szükség van rád kint… gyere. – húzódott el egy nagy tolós ajtó a terem végében, s egy hang szólított egy srácot. Azt hiszem őt.

- Egy öröm volt a találkozás… de nekem mennem kell. – felkapva táskáját indult meg az előbb őt kereső hang irányába, én pedig követtem őt… egyértelmű volt, hogy hová tartott. – hééékáás… szépfiú te miért követsz még engem? – mielőtt kiléptünk volna még azelőtt fordult meg hirtelen előttem.

- Mint mondtam jöttem a barátnőmet meglepni… s én sem most jöttem le a falvédőről… Arnold. – s széles mosolyra húztam a számat, majd átnyúlva mögötte a tolós ajtóért nyúltam, s eltoltam azt.

- Aki meglepődni fog az nem ő… hanem te… – egészen biztos vagyok benne, hogy ezt hallhattam tőle, de mielőtt bármit is kérdezhettem volna már el is tűnt előttem. Próbáltam nem foglalkozni kijelentésével, s úgy bekerülni a kinti díszletek közé, hogy elsőre még ne vegyen észre Khara.

- Hééé… nem tudod, hogy hol van Simon? Terry mutatni akar neki képeket. – egy itt dolgozó úgy közelített meg engem fel sem nézve tabletjéből, mintha egy itt dolgozó lennék.

- Öhmmm… bocsi. Én nem itt dolgozok. – válaszoltam elnézését kérve, s derülve figyeltem arcát, ahogy válaszommal nem is törődve szinte kezembe nyomja a gépét.

- Jah persze… - s füléhez nyúlva azt hiszem egy hívást fogadott fülesén. - … ha megtalálod Simon-t ezt nyomd a kezébe… utána meg hozd vissza nekem. – s ujjaim közé helyezve a gépet, arcomra sem nézve, ahogy jött úgy el is tűnt.

- Hát jó… - kicsit vicces volt ez a helyzet, de hát mit tudtam vele tenni… max megkeresem Simont s odaadom neki a tabletet… a képekkel.

A képek… a képek. Abban a pillanatban, ahogy ujjamat a képernyőre helyeztem a képernyő sötétje világossá vált, s betöltődtek rajta a képek. Éreztem, ahogy összeszorul a kezem, s testem teljes egésze egy teljes ideggé alakul… úgy hiszem a délutánom itt vett egy hatalmas nagy éles kanyart.

Ash fogta őt… Ash fogta a melleit, Ash csókolta majdnem… úgy engedve át szájából a füstöt, mintha éppen csak szájába élvezne. Úgy érintette minden egyes pontját, mintha csak az övé lenne… tisztán láttam a képeken örömét. A képembe röhögött.

Érzéseim az ideg szóval egyszerűen nem voltak leírhatóak, lábaim a földbe gyökerezve maradtak néhány pillanatig, míg gondolataimban automatikusan olyan dolgok jöttek, hogy miként, s hogyan tudnám eltűntetni a föld felszínéről ezt az embert… s tényleg megtenném. Komolyan mondom. Egy igen fájdalmas, s szenvedős kínzás után. Első sorban minimum lett volna az, hogy a kezeitől megszabadítom miután nyelvét a torka köré csavarom legszebb sálaként. Hogy csinálhatta ezt? S a következő kérdésem ez volt már… hogyan engedhette Ő? Khara.

S szavakkal választ nem is kaphattam… a látvány magáért beszélt.

Ott ültek ők a kamerák előtt egy hatalmas, fekete dögön, s úgy imádták egymást ott, mintha csak egymásnak lennének teremtve… Khara minden szépsége a kamerák elé volt tárva, s nem látszott rajta, hogy bánta volna, vagy, hogy csak egy kicsit sem élvezné… addig a pillanatig, míg észre nem vett… köszönhetően annak a mocsoknak. Rám nézett, s tekintetünk találkozott… nem tudom mit olvashatott le arcomról, de az övé oly kifejezéstelen volt, mint még soha. Kétségbeejtő volt.

Nem mozdultam, nem szóltam csak néztem őket, s ezt tudták… mindketten tudták. Szavak nélküli kommunikáció volt ez, mi mindenemet felőrülte… az önkontrolomat hatalmas szintekre emeltem… persze mindez addig a pillanatig fog működni, míg az a nyálgép le nem száll arról a motorról, mert akkor viszont olyat kap… ami átrendezi a pénzkereső képes részét. Már a képek láttán éreztem, hogy elszakad bennem egy húr… most pedig robbant az a bomba. Saját kezemmel akartam megfojtani.

Az, hogy én nem mozdultam az volt egy dolog… na, de hogy ők sem mozdultak… na, az már nem teljesen volt igaz. Alig telt el néhány pillanat érkezésem felfedezésétől, s olyat láttam, mi tovább döntötte belsőmet. Az önkontrollal tökéletesen felépített kis megtartóztatási kastélyom abban a pillanatban dőlt össze alapjainál fogva, amikor ők elhajtottak… ugyanis megtették. A díszleten áthajtva itt hagyták a helyszínt. S láttam… tisztán láttam… mindezt Khara utasítására.

- A kisasszony még sajnos nem ér rá, de engem küldött el a dolgaiért… átköltözik az én helyemre. – a világ leghihetőbb álmosolyával vigyorogtam a recepciós férfira.

- De ezt nem igazán engedhetjük meg… uram. – nem igazán hajlott rá a férfi, hogy átengedje nekem Khara szobájának kulcsát.

- Márpedig Khara megkért, hogy cuccoljak át neki magamhoz… - vagy nem. -… merthogy ő még dolgozik, s este mielőtt továbbállunk már nem lesz ideje eljönni a dolgaiért. – az, hogy dolgozik… enyhe túlzás volt. Fogalmam sem volt merre tűntek, s nem érdekelt… de azt remélem, tudja, hogy visszanyal a fagyi. Legyenek boldogak.

- De uram… - még mindig aggodalmaskodott az ember, nem hiszem el.

- Juan… mi történik itt? – a szállodaigazgató sétált be a pultba, s egy részem fellélegezett végre ugyanis őt már ismertem… egy ideje.

- Az úr el szeretné vinni barátnője dolgait a szobájából, de mi erről nem kaptunk semmi igazolást a hölgytől. Nem igazán gondolom, hogy ez lenne a helyes dolog. – válaszolt főnökének.

- Juan… - mély levegőt vett a férfi, s megsimította beosztottja karját. -… tisztában vagy vele, kivel beszélsz éppen? – felém mutatott, s én pedig próbáltam legtürelmesebb képemet mutatni. – Mr. Styles az egyik legtiszteletreméltóbb ügyfelünk már évek óta… - volt, hogy én magam is itt szálltam meg, de az hónapokkal ezelőtt volt, de az igazgató emlékezett rám. Tegnap is segített nekünk a fotósok elől elszabadulni, s ezért hálás voltam. -… szóval, ha azt mondja, hogy jött valamiért… akkor jött valamiért. Most pedig legyél olyan szíves, hogy te magad kíséred fel a hölgy szobájába, s segítesz elhozni neki minden cuccát… megértetted? – profiként adta ki az utasítást, s ha véletlenül is nemet válaszolt volna ez a Juan minden bizonnyal nem csak az állását veszítette volna el, de talán az életét is.

- Meg. – hajtotta le a fejét a fiú, s szinte ki teleportált a pult mögül, s indult el a kulccsal a kezében a lift felé.

- Köszönöm Ryan… hálás vagyok neked. – bólintottam az igazgató felé, s elrugaszkodva a pulttól már én sem voltam ott.

Célom volt az, hogy egy kicsit megleckéztetem a kedves Khara-t, csakhogy ő is meglepődjön egy kicsit, mint ahogy én meglepődtem akkor, mikor meg akartam lepni őt. Azóta nem tudtam megfejteni tekintetének rejtélyét, de egy bizonyos idő után arra a következtetésre jutottam, hogy… nem érdekel.

Az, hogy azt a nyápicot az első fára feszítettem volna ki, az még mindig érvényes érzés volt bennem, de hogy Khara-val mit kezdenék… nem volt tiszta a fejemben. Ily mértékben még sosem voltam rá dühös… s meglehet csalódott is voltam. Gyűlöltem magam az érzésért, de egyszerűen mérges voltam rá… elmondhatatlanul mérges.

A telefonom helyét, s talán létezését is már abban a pillanatban elfelejtettem, amikor elhajtottam a szállodájától… nem tudtam hova menni… mit tenni. Egyszerűen csak egy időre el akartam tűnni a föld felszínéről. Nem akartam kérdéseket… nem akartam válaszokat. Szimplán csak akartam lenni… nem magam… valaki más. Bármit megadtam volna érte, ha egy kis időre más bőrébe bújhattam volna… egy estére, vagy kettőre talán. De ha már csak néhány órát kaptam volna is elég lett volna.

- Hol a házigazda? – szinte elkurjantottam magam abban a pillanatban, ahogy Smith házának küszöbét átléptem. Úgy éreztem, hogy erre van most szükségem… egy kis felhőtlen kikapcsolódásra. Legalábbis már a korábbiakban elfogyasztott alkoholmennyiség mindenképpen ezt mondatta velem. Nem érdekelt.

- Azt nézzétek.. egy Styles. – kapott a nyakamba Smith egy váratlan pillanatban, s hatalmas csókot nyomtam ekkor arcára, mit undorodva törölt le kissé borostás képéről.

- Szolgálatára. – vigyorodtam el, s hajoltam meg előtte.

- Nem azt mondtad, hogy hozod a csajod? – vezetett bentebb kissé. – legeltettem volna rajta egy kissé a szememet… persze mielőtt kiszúrtad volna a szememet. – mondta, mire csak kellemesen erősen hátba vágtam.

- Valaki nem csak a szemét legelteti éppen rajta. – szinte köpködtem a szavakat, konkrétan éreztem a keserű ízt, mit termel a szám, mikor megemlítették azt a lányt.

- Ohhh jajjj. – képedt el.

- Mondjuk azt, hogy valaki mással rója most a köröket. – tettem hozzá csak úgy mellékesen. – szó szerint…

- Többet erről se!- tette fel kezét, s akadályozta meg azt, hogy bármit is szóljak, nem mintha kedvem lett volna. – látod azt az ajtót Styles… na, azon kívül hagyod most minden szarságodat, s élvezed az estét. – mutatott a bejárati ajtóra a távolban.

- Nem kell félteni… - s kikapva kezéből whiskys poharát lehúztam annak tartalmát.

- Ez volt az enyém. – csapott vissza kedveskén.

- Csak éltem a lehetőséggel… - vigyorodtam rá.

- Akkor engedd, hogy gondoskodjak rólad… van itt egy két hölgyemény, aki szívesen szórakoztatna téged. – s ebben a pillanatban három leányzó sétált a házigazda karjaiba. – lányok… legyetek oly kedvesek, s gondoskodjatok arról, hogy a kedves úr nehogy kiszáradjon. – adta ki nekik az utasítást, mire az említett hölgyemények egy-kettő felosztásban már az én karjaimra keveredtek, s úgy kísértek a pulthoz… amit attól a pillanattól kezdve, mintha otthonommá fogadtam volna.

Nem igazán mozdultam, nem igazán beszéltem egyszerűen csak tényleg azt értem el, amit akartam… voltam. Csak úgy… voltam. S vérem alkoholszintjének köszönhetően valószínűleg a holnapot is elrendeztem ezzel… jobb lesz fel sem kelnem ezek után napokig. Erre volt szükségem… gondolataim újraindítására. Most indult a tisztítás rész… elég sikeresen. S igazából meglehet meg sem lepődtem azon, hogy Khara megjelent itt keresve engem… mondhatni számítottam rá.

- Semmi jogod nincs kioktatni, tudod-e drága Khara? – egy üres szobában kötöttünk kis, s ott társalogtunk eléggé sajátos módon… eléggé sajátos hangnemben. Míg én tettem feléje egy lépést, addig ő is közelített engem kissé.

- Már megbocsássál… nem tehetek róla, hogy betegesen féltékeny vagy. – határozottan beszélt, látszott szemein, hogy komolyan gondolta… de viszont azt is tudtam, hogy nekem van igazam.

- Féltékeny? – kérdeztem vissza, s jóízűen felkacagtam. Azt hiszem ennek a leányzónak elment az esze. – láttam, amit láttam… az a mocskos örömmel fogdosta az én… - mutattam mellkasomra -… barátnőmet.

- Harry… az egy fotózás volt. Az isten szerelmére. – tárta szét karját. S szerinte ezzel minden el van intézve? Fotózás? Ez még nem azt jelenti, hogy szinte felajánlhatja magát annak a másik szép teremtménynek.

- Egyszerűbb lett volna, ha meztelenül járkálsz fel, s alá… - jegyeztem meg neki. Mit számított volna az már neki? Ruha alig volt rajta, akkor már nem mindegy, ha ledob mindent?

- Mint te? – mutatott végig rajtam… meglehet – Az a munkám.

- A munkád, amit nem is szerettél volna? Érdekes… egészen élvezni láttad a dolgokat. – s ami igaz volt, az igaz volt… ha nem élvezte volna nem tette volna azt az egészet. Ha nem kedvelné azt a mocskot, azt a kis gerinctelen férget, akkor el sem hajtott volna vele olyan könnyen. – milyen érzés volt az érintése? Milyen? Volt legalább fele olyan jó, mint az enyém? – közelebb léptem hozzá, s szempillantás alatt elértem azt, hogy bőrkabátja szétnyíljon rajta… elém tárva tökéletes testét. – hmmm? Tetszett annyira, mint ez? – érintettem meg őt végighúzva ujjamat hasától mellkasáig. – biztos ismerős érzés volt már számára az olyan kóstolnia, ami nem az övé. – végig a szemét néztem, de azok bezárkóztak számomra… semmit nem árultak el. Hidegek voltak… megfagytak számomra. Isteni idomait tartottam ekkor már a kezemben, de nem volt tűzijáték… nem volt pezsgés… benne akkor elhalt. Magamról érthető okok miatt nem szívesen nyilatkoznék… az alkohol kanossá tett… s előttem meg itt a nőm. Ha nem veszekednénk, éppen minden bizonnyal a falba építeném… s lehet meg is fogom tenni.

- Én nem vagyok senkié… - jelentette ki egyszerűen, s leseperte magáról a kezemet, majd összezárta maga előtt karjait miután összezárta kabátját.

- Az enyém vagy… drága Khara. Tudod te nagyon jól… - s míg én lépkedtem előre addig ő hátrált, csak míg a falnak nem simult.

- Amit tudok… hogy undorító vagy Harry. Beteg. – nézett a szemembe, s erősen tartotta magát az ellenkezés fázisához. Úgy szorította mellkasán karjait, hogy ne juthassak közelebb hozzá. Nyaka viszont szabad volt… ujjaim könnyedén simultak vékony bőrére ott, s fordították el így fejét. Meg akartam csókolni… mindennél jobban. – Hagyj… - hallatta a szavakat, de tudtam, hogy nem gondolhatja komolyan. Szeret… ő maga mondta nekem megannyiszor… hát akkor szeressen. – Harry… engedj el. – kérte, s én alig hallottam szavait… orromba ivódott édes illata, mely oly csábító volt… fel akartam falni… fel akartam falni őt teljes egészében… én akartam lenni a csúnya farkas. – Harry… ez fáj. – mondta, de tudtam ez nem lehet igaz… soha sem bántanám őt.

- Khara… - ajkaimmal érintettem arcát, de nem értettem miért utasít el annyira. Saját magának, s érzéseinek mond ezzel így ellen… tudom… tudom nagyon jól.

- El akarok menni. Engedj el… Harry. – szólt rám, s egy határozott mozdulattal úgy lökött le magáról, hogy szinte repültem a nem messze lévő szekrényhez, amiről automatikusan estek le az ingatag dolgok.

- Hát akkor menj… tessék. Szabad az utad… menj, s rohanj Ash-hez… vagy Zack-hez vagy igazából ki tudja kihez… ott az ajtó… mehetsz. – felidegesített… még jobban. Gondolkodás nélkül jöttek belőlem a gondolatok. – a cuccodat meg úgyis megtalálod... nem féltelek… - mondtam, s ezt már egészen hátának ugyanis azt hiszem ő meg gondolkodás nélkül fordult ki a szobából abban a pillanatban, ahogy megtehette. S meg is tette… - A büdös francba… - kaptam fel az első dolgot mi a kezem közé került, majd lendülettel vágtam a szemközti falnak… az üveg szobrocska millió és egy darabba ugrott szét a falon.

Embertelen korán ébredtem fel, oly szintű fejfájással, mintha azt az üvegszobrot a saját fejemhez vágtam volna hozzá tegnap este. A kikelés az ágyból már alapvető problémákat okozott, s abban a pillanatban, hogy hirtelen mozdultam… egy közeli vázába is sikerült beleürítenem gyomrom tartalmát. Nem minősíteném állapotomat.

Nem egészen voltam benne biztos, hogy így volán mögé kellene ülnöm, de egyszerűen ki kellett innen szabadulnom és eltűnnöm… mindenem zsibogott. A gondolatnak még a gondolata is fájdalmasan hasított a fejembe. Nem voltam emberi állapotban, ahogy azt hiszem tegnap sem voltam…

Emberfeletti csodának köszönhető volt az, hogy épségben kiértem a házból… nyomokban még az épület is elég erősen tartalmazott hozzám hasonló jószágokat, akik a nappali, konyha és ezen kívül a ház további különböző pontjain próbáltak pihenni… vagy inkább aludva megfeledkezni arról, mi vár rájuk... szörnyű másnap.

Legalább fél órába telt, míg összeszedtem annyira az erőmet, hogy beindítsam a kocsimat… miből minden cucca eltűnt amúgy. Tudtam, hogy meg fogja találni. De ezzel nem akartam szembenézni… még nem. Nem most.

Szükségem volt egy kis nyugalomra, egy helyre, ahol max az lesz az egyetlen egy zaj, amit hallhatok, hogy én levegőt veszek… ahol tisztázhatom a gondolataimat, ahol rendbe tehetem a katyvaszt, ami fejemben van. S kitalálhatom, hogyan tovább. Jelen pillanatban a másnaposság győzedelmeskedik felettem.

Való igaz, hogy egy napot konkrétan csak úgy simán átaludtam… meglehet, hogy ebben segítettek az altatók is, miket könnyedén sikerült beszereznem.

Egy nap… egy napra kivontam magam a forgalomból. Kivettem a város szélén egy ismeretlen, eldugott, s nagyon csendes helyen egy szobát, s ott hagytam, hogy elfeledkezzek a világról… s a világ is tegye ezt velem.

 Szükségem volt erre az álljra. De meglehet, egy nagy büdös pofont érdemelnék úgy igazából… s lehet meg is fogom kapni azt előbb utóbb. A kérdés, hogy kitől. Minden bizonnyal mondhatom, hogy lesz rá egy két jelentkező… s én pedig hősiesen fogom tűrni azt, mit kapok… mert megérdemlem.

- Harry… neked elment a józan eszed. – bérelt lakásomba belépve első ember kivel találkoztam az Niall volt. Az első pofon adója… mondjuk, lehet, hogy nem merne megütni, mert kedvel… de jelen pillanatban mégis lehet, megváltozik majd irántam érzett dolga.

- Halkabban egy kicsit… kérlek. – tekertem le hangjából úgy, mintha ezt egy mozdulatommal szabályozni tudnám.

- Hol a fészkes fenében voltál? – ugrott nekem kb. rögtön… sokkal hangosabban. Soha nem láttam még ilyennek. Ilyen dühösnek nem… s talán csalódottnak sem.

- Itt vagyok… ez a lényeg. Újra… megint. Épségben. – s benyitva a hűtőbe azonnali módon lehúztam egy üveg vizet, s egy másikkal barátkozva indultam meg a szobám felé… újabb zuhanyzásra van szükségem, de valami megállított lépteimben. A ki nem mondott szavak… a gondolat, ami miatt Niall is elhallgatott. – beszéltél vele? – kérdeztem halkan.

- Nem tudom, mennyire érdekel ez téged igazából… - okkal volt mérges… én megértem. Tényleg. -… egy felelőtlen, felfuvalkodott, idióta pöcs voltál. Soha… ismétlem soha nem láttalak ilyennek. – jegyezte meg mire muszáj volt vele szembe fordulnom vele… muszáj volt valakivel beszélnem róla.

- Ezt Ő mondta rólam? – óvatosan kérdeztem… nem lepődtem volna meg, ha Niall fogja és az első kezébe akadó dolgot a fejemhez vágja.

- Harry… Khara nem mondott rólad semmit. Semmit. Megszerezte a cuccát és otthagyta a bulit… nem volt hajlandó még velem sem beszélni. – nem volt kellemes hallgatni mindezt. Nem egészen emlékeztem az este minden egyes pillanatára, de abban biztos voltam, hogy nem voltam kellemes látvány… tudom, hogy nem voltam az. Szörnyűségeket tettem… s még annál rosszabb dolgokat mondtam. – tegnap elértem… de már késő volt.

- Késő? – kérdeztem vissza… ezt nem értettem.

- Khara egy reggeli géppel elutazott. – mondta, mivel kb. olyan érzést kaptam a testemben, mintha egy úthenger ment volna át rajtam… s azután pedig valaki rendesen felpofozott. Idegesen túrtam a hajamba.

- Hova?

- Megígértette velem, hogy nem mondom el.

- S te nem is fogod elmondani. – láttam az arcán a határozottságát. Nem fogja megszegni a Khara-nak adott ígéretét.

- Saját magadnak kell feltakarítanod a szart, amit csináltál… csak figyelj oda, hogy nehogy késő legyen. Khara többet érdemel ennél.

Egy jó zuhanynak különleges hatásai lehetnek tested minden egyes pontján… egy jeges zuhanynak még csak úgy… addig a pillanatig, amíg a nevedet nem hallod elég erősen nyomatékosítva a konyhából szólva… elég hangosan.

- Mi a fene Niall? – alig volt időm felkapni egy törülközőt, s míg szinte rohantam a konyhába a szőke felé, addig inkább hajamat törölgettem szárazabbra, mint bármi másamat.

- Ezt látnod kell… - fordította felém a gépét, nem is törődve azzal semmit, hogy anyaszült meztelen voltam előtte. Meglehet hozzászokott már meztelen hóbortomhoz.

- Hogy… micsoda? – fordítottam még inkább magamhoz a gépet.

Twitter fiókom volt megnyitva, ahova posztoltam egy linket a blogomhoz… a blogomhoz, amiről igen kevesen tudnak úgy igazán. A probléma az, hogy napok óta nem jelentkeztem be erre a helyre… egyikre sem. Megnyitva a linket láthattam, hogy egy „bemutatkozó” cikk állt a blogon rólam… arról, hogy ki is írja azokat a sorokat. Soha nem akartam ezt nyilvánosságra hozni, most pedig ott volt előttem minden… minden.

- Jobb, ha felöltözöl, mert gyanítom, hogy lassan társaságunk lesz… - jegyezte meg… mióta megérkeztem ez volt az első igazán Niall mondata felém… olyan rendes. -… jól vagy? – tette kezét karomra… megbabonázva néztem az oldalt.

- Nem tudom. – toltam el a gépet, s nem igazán tudtam mit is kellene éreznem. Mindkét karommal támaszkodtam a pulton… még az erőm az enyém volt… de ez volt az egyetlen, mit abban a pillanatban birtokoltam. – Basszameg… - könnyedén fordultam meg, s vágtam öklömet a falba… a mellette lévő hűtő is beleremegett… s én is remegtem.

- Jobb, ha arról is tudsz, hogy Khara is áldozat. – halkan, óvatosan adagolta az infót.

- Micsoda? – pattant ki a szemem úgy igazából, s felegyenesedve fordultam feléje. – mit mondasz? – kérdeztem.

- Khara emailjeit is feltörték… ahogy a tiédet is, s sok másik ismert emberét is… Khara blogja is hackelve van… tudnak az írásairól. – zúgott a fülem… azt hiszem zárlatos lett az agyam. Lassacskán kezdtem nem érzékelni a külvilágot. Niall hangja csak elhaló zümmögés volt.

- Ő ezt nem akarta… - suttogtam halkan, s elindultam a szobámba, semmivel sem törődve. -… okkal írta névtelenül. – suttogtam magamban.

- Mit fogsz csinálni? – kérdezte Niall… szóval végig mögöttem volt.

- Megkeresem… beszélek vele. Muszáj beszélnem vele. Muszáj. – s őszintén úgy éreztem, hogy talán nem csak neki van ezek után szüksége rám, hanem fordítva is. De egyértelmű volt gondolataimban a prioritás. Először Ő… mindenekelőtt.

- New Yorkban van… legalábbis tegnap még ott volt. – suttogta halkan az ajtóból Niall… azt hiszem ez a helyzet változtatott ígéretének betartásában.

- Köszönöm… - mondtam neki alig hallhatóan, s agyamban már pörögtek is a minél gyorsabban megvalósítható NY-ba érkezéses ötleteim.

 - Mit akarsz csinálni?- kérdezte ismét miközben teljesen random módon szedtem magamra a ruháimat.

- Megkeresem… ha kell az egész kibaszott kontinenst bejárom. Ha kell kettőt is… vagy hármat, négyet… nem érdekel.

- Mi van, ha nem akar látni?

- Megküzdök érte, hogy akarjon… megküzdök Érte. – mondtam, s éppen fordultam egyet, mikor a következő pillanatban a megcsörrent a telefonom. – falaznál nekem Niall? Tudom, hogy többet kérek, mint amit megérdemelnék… de helyre kell hoznom, amit elcsesztem… meg kell tudnom, hogy hogy van… látnom kell őt.

- Harry… - Niall kezében volt a telefonom, de egyértelműen nyújtotta felém. – … Khara az. – s ahogy kiejtette nevét a száján bennem megállt az ütő. Mintha gyomorszájon rúgtak volna… a szőkeség kezembe helyezte a készüléket, majd, lassan de biztosan távozott a szobából. Fülemhez emelve a készüléket a szoba falának támasztva homlokomat próbáltam összeszedni gondolataimat… megszólalni.

- Khara… - nem hittem el, hogy Ő hívott… nem voltam egészen biztos abban, hogy tényleg ébren vagyok. Csendes volt… nem szólt egy szót sem. Hallottam erős lélegzetvételeit… melyek még nekem is fájtak.- … mondj valamit kérlek. Drága Khara… beszélj hozzám. – szinte könyörögtem szavaiért… hallani akartam hangját… hallani akartam Őt.

Minden egyes lélegzetvételnél jobban fájt a mellkasom… éreztem, hogy minél több a csendes pillanat mellkasom annál jobban húzódik össze. Üvöltöttem volna legszívesebben annyira fájt.

- Kérlek… - nem adtam fel. Hallani akartam őt… tényleg. Szükségem volt rá… eszméletlenül… s hogy erre csak most jöttem rá így… saját felelőtlenségem.

- H… - majdnem… majdnem kiejtette nevemet… tudom, hogy azt akarta. Érzem.

- A Párizsba tartó járat utasai megkezdhetik a beszállást. – mintha egy repülőtéri bemondó hangját hallhattam volna… nem egészen voltam benne biztos. Meglehet, hogy csak képzelődtem.

- Hol vagy drága Khara? Úgy szeretnélek látni… hiányzol. – lassan mondtam mindent, semmit sem akartam meggondolatlanul tenni. – ezt nagyon elcsesztem. – tény és való, hogy így volt… beismertem. Be kellett ismernem. Tudnia kellett azt, hogy beismerem.

- El… - elhalt a hangja, ahogy ezt kimondta. –… sajnálom. – tette hozzá ezt, majd egy pillanat sem kellett hozzá, s szakította a vonalat. s csapott pofán így a valósággal.

- Én is. – dünnyögtem a falnak, majd ökölbe szorítottam ujjaimat, s erősen szorítottam abban a pillanatban mindenemet csakhogy ne kezdjek olyanba, amibe most nem kellene… S ekkor született egy megérzésem. Egy hang, mi még a telefonban keltette fel a figyelmemet, s aminek talán nagyobb jelentőséget kellene most adnom.

- Harry… hova mész? Harry! – úgy törtem ki a szobából kezemben minimális cuccaimmal, mintha az életem múlna rajta… s talán az is múlt.

- Párizsba…

XLVII. rész - Gypsy

Sziasztok! Íme itt lenne a következő rész csak nektek… mint előszülinapi meglepetést hoztam nektek, ugyanis holnap leszek 20 éves, s ma pedig ünnepelni fogom este, s ezért gondoltam, hogy Titeket is megleplek egy kicsikét így blogosan… egy résszel. Remélem örültök neki! Mindenkinek hatalmas nagy puszit, remélem mindenki jól van ott ahol van! Üdv, Dorka

Gypsy

So I said, "I don't wanna be alone forever.
But I can be tonight
I don't wanna be alone forever
But I love gypsy life
I don't wanna be alone forever
Maybe we can see the world together
I don't wanna be alone forever
But I can be tonight, tonight."

(Lady Gaga)

- Ki a felelős ezért? – csak ennyi jött ki a számon. Percek óta az oldalamat bámulom, nem mozdultam, s talán alig pislogtam. Ez nem lehet valós… biztos csak egy rossz vicc. Egy nagyon rossz vicc.

- Nem tudom… próbálom kideríteni, de egyszerűen nem megy. De ha megnyugtat nem te vagy az egyedüli áldozat… - lassan adagolta a dolgokat, de ezzel sem ért el semmit. Az agyamban meghatározhatatlan mennyiségű információ kezdett el varázsütésre keringeni, oly gyorsasággal, hogy agyam kerekei szabályszerűen belefájdultak.

- Szerinted megnyugtat? Nem… nem. – alig néhány sort olvastam az irományból azon nyomban lecsaptam monitoromat… s nem, nem azért mert nem igaz mi benne áll… hanem épp azért mert igaz. Az igazság, mi homályban volt eddig… most már nincsen tovább. Okkal nem volt felfedve a kilétem, mert szerettem ezt az anonimitás által nyújtott némi féle nyugalmat… biztonságot.

- Valami rosszmájú csodagyerek több ismert ember email címét feltörte… néhány órája robbant a bomba. – magyarázta a dolgokat, de én konkrétan csak magam elé bámulva ültem egy helyben… csendben. Az agyam nem akarta befogadni az információkat, amit kapott… egyszerűen megtagadta a megértés folyamatát.

- Ismert? Ismert? – kínosan kacagtam fel, s egyre biztosabb voltam benne, hogy ez egy álom… tegnap ételmérgezést kaptam, s talán az nem csak rossz álmokat okoz, lehet bele is haltam. Szép new yorki út. Hatalmas élmény.

- Összeköttetésben veled… Harry-ét is. Vagy fordítva… de ez lényegtelen. – mondatának második felét nem is igazán hallottam meg… leragadtam az elsőnél. Néma csönd következett… nem szóltam. Oly gombóc alakult ki a torkomban, hogy maga erejével, levegő vétel, s nagy nyelés nélkül is simán meg tudott volna fojtani. Konkrétan ülve megszédültem… alkohol nélkül éreztem azt, hogy a világ megfordult velem kissé, s kezd el pörögni természetellenesen tengelye körül.

- Mi? – a kérdés csak úgy kicsúszott a számból, nem is igazán tudom miért… ösztönösen, automatikusan jött.

- One and only… - mondta ki halkan, s nem kellett folytatnia… tudtam miről van szó. Ha éppen nem is beszélek vele (okkal), akkor is tudok legalább annyira reálisan gondolkozni, hogy tudjam… az az oldal sokat jelent számára. Rengeteget. Ez engem nem érdekelhet, de mégis… érdekel. – széjjel fogják szedni. – tette hozzá még Nora… s mélyen, nagyon mélyen belül tudtam, igaza van.

- Mennem kell… - kezdtem el hadarni, s pattantam fel ültő helyemből oly gyorsan, hogy még rendesen még jobban beleszédültem a mozdulatsorba… nem éppen volt túl okos döntés ez a mutatvány.

- Mi? – kérdezte Nora… meglepte válaszom.

- Mennem kell… bocs. – mondtam, s kinyomva a telefont, szinte futólépésben dobtam a készüléket a táskámba, majd gépemet mellkasomhoz szorítva indultam meg majdhogynem futólépésben az úttest felé. Szükségem volt egy taxira… el kellett tűnnöm innen. Nagyon gyorsan.

Nem mondhatni, hogy ez volt a sokadik alkalom, mikor repülőre kellett várnom – egy héten belül viszont simán megdöntöttem a saját, eddig a pillanatig nem is létező rekordomat – de mikor beérkezve a helyre tudomásomra került, hogy a párizsi járat késni fog, csaknem két órát… mondhatni nem éreztem magam kellemesen. Rosszabb voltam, mint egy idegesítő óvodás… s a tény az, hogy az egyetlen egy ember, akit idegesítettem az saját magam volt. Dühös voltam, eszméletlenül dühös, s ez kezdett egész testemre kihatni, közérzetemre mindenre. Nem tudtam, s igazából nem is akartam senkivel sem beszélni, de mégis olyan volt, mintha a ki nem mondott szavak fojtogattak volna… s nem csak torkomat, egész létemet.

- Mély levegő ki és be… próbálta már? – hallottam meg mellettem egy hangot, s egy idősebb nőre lettem figyelmes, aki fel sem nézve újságából beszélt… hozzám?

- Hmmm? – tettem mellkasomra a kezemet jelezve ezzel, hogy nekem beszél-e? Mikor került ide egyáltalán? Mindvégig itt ült, s olvasott? Észre sem vettem.

- Igen kedves neked mondtam. Ha nem kezdesz el normálisan lélegezni pillanatokon belül megfulladsz… vagy felrobbansz. Nem tudom melyik a valószínűbb… de ahogy nézem mindkettő elég esélyeses. – összébb hajtva újságát végre felém pillantott. Nem értettem közeledését, egyáltalán nem. Csak nézett engem komoly ábrázatával, én pedig szó nélkül pislogtam rá vissza. Fogalmam sem volt mit akart. – olyan szinten vibrál az aurád, hogy már én magam is mindjárt ideges leszek, csak nem tudom miért. – jegyezte meg fejét rázva, s nem tudtam eldönteni, hogy most éppen beszólt, vagy mi. – beszélsz angolul? – továbbra sem szóltam, csak meglepődött arccal figyeltem őt, s azt hiszem ez megrendítette mondanivalója folytatásában.

- Igen. – bólintottam, s még mindig próbáltam hova tenni ezt a nőt.

- Akkor azt hiszem érthető számodra az, ha azt mondom… nyugodj meg. – húzta széles mosolyra ajkát, de ebben volt valami bizarr… lehet, mondjuk csak nekem.

- Tessék? – muszáj volt rákérdeznem, totál elveszett voltam.

- Jól hallottad. Nyugodj le… ezzel csak ártasz magadnak. Olyan vagy, mint egy hatalmas nagy méreggel teli lufi. Ki kell pukkasztanod magad vagy különben nem lesz semmi jó következménye az egésznek. – magyarázott s magyarázott tovább én meg köpni, nyelni sem tudtam.

- Maga meg miről beszél? – érdeklődtem, s kezdtem azt hinni, hogy valami dilinyós mellé ültem… mármint úgy szó szerint.

- Nem vagyok bolond mielőtt elkeresztelnél annak… - egy pont neki, hisz az előbb éppen ez történt meg. -… egyszerűen csak nem vagyok vak. Fél órája sem ülsz itt, de legalább tízszer váltogattad a lábadat egymáson, úgy dobolsz a talpaddal, mintha egy rock koncerten lennél, s az ujjaid csak úgy járnak… az előbb azt hittem, hogy saját magadnak töröd csontod. Mellesleg a feszültség az arcodra is kiült bármennyire is próbálod tagadni… a halántékodnál olyan erősen ki vannak dülledve az erek, hogy talán az nem egészséges.

- Hát köszönöm a… diagnózist. – s ahogy beszéltem szó szerint fájt a szám… olyan sokáig csendben voltam, hogy most így az első szavak kiejtése szabályszerűen kínokkal járt együtt.

- Tegyél ellene… nem olyan nehéz. Egy mély levegő és törődj bele abba, ami megtörtént… ne a múlthoz ragaszkodj, hanem a pillanatnak élj… csakis a jövő számít. – olyan volt akkor ott számomra ő, mintha valami égből pottyant spirituális guru… csakhogy én minden vagyok csak éppen nem a megfelelő spirituális alany.

- Már megbocsásson… - próbáltam én is hozzászólni az egészhez valamit, s már igen erősen azon gondolkoztam, hogy inkább a maradék időt inkább végigállom, vagy bejárom a JFK teljes egészét, csak ne kelljen még egy szavát hallanom a nőnek… vagy akár bárki másnak. -… de mit tud maga rólam? – emeltem meg kissé szemöldökömet ráncolva homlokomat.

- Mondjuk pl. azt, hogy nem tudod eldönteni, hogy felhívd vagy sem… Harry-t. – ahogy kimondta ezt a nevet őszintén mondom, hogy az ütő állt meg bennem… s hogy levegőt elfelejtettem venni az már csak tényleg mellékes… nem volt rá szükségem. Ez a nő egy boszorkány... vagy egy bolond. S megvallva az őszintét inkább az utóbbinak adnék több lehetőséget.

- Nem vagyok bolond… még mindig. – rázta a fejét elképedve, s komolyan elmosolyodott kissé. – A telefonodat szorongatod egy ideje az egyik kezedben… s egy Harry nevű emberkénél van megnyitva a telefonkönyved. Szimpla megfigyelés. – mondta, mire én szinte már pánikolva ugrottam fel a székemből… ez a nő talán még veszélyes… volt valami bizarr a szemében. Az persze teljesen mellékes, hogy eddig a pillanatig azt sem vettem észre, hogy a telefonom a kezemben… fogalmam sem volt, hogy került oda… biztosan kiesett a táskámból, én felvettem és ott maradt. Ez logikus lenne.

- Magának elment az esze. – tény és való volt az, hogy ez az elméletem talán egészen valós.

- Csak mondd, hogy nem igaz… nézz a szemembe, s gondolkodás nélkül mondd azt, hogy nem igaz. – úgy meredt a képembe a nő, hogy hiába ő ült, én meg álltam mégis úgy éreztem, hogy szinte minden egyes pillantásával egy kicsit összébb nyom. Komolyan. Valóságos méretekkel éreztem magam kisebbnek. Mi az isten ez?

- Magának orvosra van szüksége. – könnyűszerrel mondtam ezeket a szavakat ki, s egészen el is hittem őket.

- Terelsz. – rázta a fejét rosszallva, majd felpattanva a székéről egy szintbe kerülve velem lepett meg azzal a lépésével, hogy könnyedén mozdítva kezét elkapta a kezemben lévő telefont… s megnyomta a hívás gombot. – tessék… - nyújtotta felém büszke mosollyal a készüléket. – meg fogod még ezt köszönni. – helyezte a készüléket a kezembe… én meg… én meg… totálisan megfagytam. Legszívesebben a nőt megütöttem volna, komolyan mondom… legalább egy pofont megérdemelt volna, hátha észhez tért volna… de egy idősebb hölgyet mégsem üthetek meg. Pedig tényleg meg kellett volna.

- Magának sürgősen segítségre van szüksége. – sziszegtem oly csúnyán, ahogy csak tudtam.

- Azért nem szakítottad meg még a hívást… igazam volt, látod. – halkabban hallottam már hangját, mert valahogy olyan érzésem támadt, mintha megszűnt volna körülöttem a világ, s belepottyantam volna egy buborékba, melyben csak én vagyok… s a telefonom.

Komolyan… erősen próbálkoztam azzal a mozdulatsorral, hogy elveszem a telefont a fülemtől, s kinyomva a hívást akár a kukába dobom a készüléket, de egyszerűen az agyam megtagadta ennek az utasításnak a kiadását a testem felé. Teljesen le voltam blokkolva… a telefon pedig csörgött… s csörgött… majd egyszer csak megszűnt a várakozás zaja, s a hívás néma csendje jelent meg. Köztünk.

- Khara… - hangja halk volt, mélyebb, mint a világ legmélyebb pontja, s gyötörtebb, mint… gyötörtebb, mint emberi lélek megengedhet magának.

Nem tudtam mit mondani neki, egyszerűen nem jött semmi se számra, de még a gondolataimban sem jelent meg semmiféle használható dolog. Totális fehér fal akadályozta működésemet.

- … mondj valami kérlek. Drága Khara… beszélj hozzám. – minél több szava jutott el fülembe mellkasomban annál nagyobb lett a nyomás… a szívem dobogott, de most valahogy máshogy… mintha hozzákötöttek volna egy nagy fekete követ, ami minden egyes dobbanásánál nehezíti annak létét… mondhatni fájt az a szerkezet a bordáim között.

Hallottam a nehéz lélegzetét… durva volt, nagyon erős, s hallottam a sajátomét is… hasonlóképpen érdes volt, irreálisan létező.

- Kérlek… - nem adta fel, kitartó volt… hangja úgy hangzott, mintha életének utolsó pillanataiban fohászkodna valakihez. Hozzám.

- H… - ajkaim már majdnem formálták nevét, de egy H-nál nem jutottam tovább… olyan volt, mintha ezt is csak úgy a telefonra leheltem volna. Égette számat, s jobban még belsőmet.

- A Párizsba tartó járat utasai megkezdhetik a beszállást. – valahol messze, messze a buborékomon túl egy hangot hallottam visszhangzani, egészen homályos volt ahhoz képest, ahogy Őt hallottam. Mintha a hang lett volna az ország túloldalán, s Ő itt.

- Hol vagy drága Khara? Úgy szeretnélek látni… hiányzol. – hangja lelassult, mintha fájt volna neki mindezt kimondania. – ezt nagyon elcsesztem. – ha ember hangja lehet elveszett, fájdalmas… akkor az övé most olyan volt.

- El… - bólintottam, s első szó volt, mit ki tudtam mondani anélkül, hogy elhalt volna ajkaimon. Kicsike volt ám, de annál valósabb. –… sajnálom. – tettem hozzá, majd behunyva szememet, s azt erősen szorítva egy pillanat alatt kinyomtam a vonalat. A vér fémes ízét éreztem számban ekkor… elharaptam az ajkamat ez idő alatt.

Nem éreztem magam jól… azt sem egészen tudom, hogy hogy sikerült egyáltalán felszállnom a gépre, teljesen megszakadt életem filmje bennem. Darabokban rémlett valami olyasmi, hogy elindultam a bejárathoz… lépcsőkön jártam… leültem… de mintha csak egy rab lennék a saját testemben. Egy szellem. Nem éreztem magam jól… konkrétan nem éreztem magam egyáltalán. Saját magam.

Nem tudtam mire gondolni, nem tudtam mit érezni. Oly sok minden keringett bennem, oly sok dologgal kapcsolatosan, hogy ahogy azok a képek, hangok, események összekeveredtek egy hatalmas nagy zűrt alkottak… amin még a legjobb kódfejtő gép sem jutna át.

- Az első repülésed? – hallottam meg egy egészen bohókásnak tűnő hangot magam mellől. A kis folyosó túloldaláról egy mosolygó nő szólt hozzám, majd mire észbe kaptam fogta magát, s a mellettem lévő üres helyre huppant be.

- Harmadik… a héten. – valahogy kérdése válaszra várt, s én meg megadtam neki, de ettől függetlenül nem lettem beszédesebb kedvemben.

- Nézd csak… - s vállán lógó retiküljéből egy dobozkát vett elő.

- Mi ez? – semmi nem volt írva a dobozkára, csak egy fehér valami volt előttem, de hallhatóan valamiféle bogyók voltak benne, a csörgésükről megítélve.

- Természetes nyugtatók… - mondta, s mire észhez kaptam már a kezembe gurított egyet, s magamat észre sem véve én kinyújtva másik kezemet a dobozka végét megbillentettem, hogy a tenyeremben ne egy, de egyenesen legalább három bogyóka legyen. Nem tudom mi vezérelt, de valószínűleg bármi is tette ezt, mindez okkal történt.

- Ezekkel átalszod az egész utat. – jegyezte meg, s kinyúlva oldalra a stewardess kocsikájáról elvett egy pohár vizet, s kezembe adta.

- Remélem is…

Öt óra fele keltettek a gépen… hajnalban. Európai idő szerint ugyanis ekkor érkeztünk a francia főváros felé. Úgy éreztem, hogy nálam a repülési idő szó szerint elrepült… s a valóság az volt, hogy ez így is történt. Végigaludtam az egész utat, nyugodtan, minden probléma nélkül.

- Köszönöm… - meg akartam köszönni ezt az egészet még egyszer annak a kedves nőnek, kinek még nevét sem tudtam meg, de mire felé fordultam volna Ő már leszállt a gépről… mintha ott sem lett volna úgy elillant.

Meglepően sokat javított közérzetemen ez a varázslatos, alvással töltött néhány óra… mondhatni hiába forogtak újra és újra ugyanazok a dolgok a fejemben, egyszerűen mégsem késztettek arra, hogy fogjam magam, s a reptér egyik emeletéről ugorjak ki. Ott voltak… tényleg ott voltak, de egyszerűen nem voltak hatással rám. A blogok feltörése, Ő… minden.

Emlékeimben keveredett a majdnem elalvás élménye a repülőtéri hippie nő jelenségével. Nem tudtam rá haragudni… egyszerűen nem ment.

Jártam az emberek között, de nem egészen éreztem úgy magam, mintha ott is lettem volna… s ezt nem is bántam annyira. Könnyednek éreztem magam, s ha csak néhány óra erejéig is sikerül ezt megtartanom, már akkor is többet értem el, mint jó.

Ha nem gondolunk bizonyos dolgokra, vagy éppen más perspektívából tekintünk rájuk lehet egészen más színben láthatjuk őket. Nálam most a nem-érdekel perspektíva jött be igazán.

S meglehet ennek az egész hangulatnak köszönhettem azt is, hogy nem kaptam első körben agyvérzést, amikor kedvesen közölték velem még a reptéren, hogy a két bőröndöm közül az egyik márpedig elveszett. Végülis csak a ruháim voltak benne… ugyan mi az. Az ajándékos bőröndöm még épp, s egészséges volt, s azt hiszem ennek még egészen örültem is.

Bejelentkezve előre lefoglalt hotelszobámba még éppen annyira volt időm, hogy lezuhanyozzak, s visszabújjak az egyetlen egy ruhámba mi megmaradt, s mire nyolcat ütött az óra a kocsi már itt is volt értem… Simon-nal benne. Egészen biztos vagyok benne, hogy ez az ember tud teleportálni vagy legalább úgy hatezer van belőle ugyanis mindig, mindenhol ott van… eszméletlen idők alatt.

- Ez tényleg a tiéd? – a köszönése ismételten sajátos volt... az ipadját tolta az arcomba abban a pillanatban, amikor beültem mellé. A blogom legutóbbi bejegyzése sütötte ki éppen a szememet.

- Jah. –bólintottam, s leeresztettem a szememre a fekete napszemüvegemet… azt hiszem ez lassan olyan lesz számomra, mint a levegő. Praktikus, s elengedhetetlen… mondhatni.

- Nem azt mondom, hogy tökéletes… de egészen jó írások vannak fent. Gondoltad ezt valamikor megosztani például… velem? – kérdezte s lapozgatni kezdett a korábbi bejegyzések között.

- Nem. – az ablakon kibámulva próbáltam átengedni magam a francia varázsnak. Nem akartam azzal foglalkozni, amivel Simon zaklatott… s nem is fogok. Könnyedén tudom ignorálni őt, ha kell… vagy éppen őrületbe kergetni a válaszaimmal.

- Ahogy azt sem gondoltad, hogy felveszed a telefonodat? – kérdezte, mire én csak ráztam a fejemet… meglehet, hogy elhanyagoltam őt az elmúlt jó pár órában, mikor ő pedig nagyon is utol akart érni.

- Az embereink rajta vannak a dolgon… kiderül kik vannak e mögött fizetni fognak érte. – jegyezte meg kicsit hivatalosabban.

- Fantasztikus. – ajkam szinte az üveget érintette.

- Ugye tudod, hogy a kedves fiúd is érintett az ügyben? – puhatolózott egyre jobban… a téma, amihez úgy egyáltalán semmi köze nem volt.

- Befejeznéd? – fordultam feléje, s szemüvegemet levéve néztem a szemébe. – Nem érdekel ez az egész… nem akarok róla beszélni, nem fogok róla beszélni. Amit meg Őt illeti… szállj le a témáról. – s széles, ördögi vigyort kerekítettem arcomon.

- Ez a botrány, ez az egész nagyot robbant a világhálón… hatalmas visszhangja volt már csak az elmúlt pár órában is, s ez még csak a kezdet. – nem bírta befejezni, de én meg nem voltam hajlandó hallgatni tovább.
- Melyik részét nem értetted? A nem… vagy az érdekel? Nem érdekel. – ráztam a fejemet, s kezemet a kilincsre tettem.

- Te meg mit csinálsz? – kérdezte.

- Komolyan mondom, hogyha megemlíted, még egyszer ezt az egészet az elkövetkező pár percben nem érdekel, hogy a forgalom közepén vagyunk, kiszállok és eltűnök. – s okosan néztem rá, mert tudtam, hogy ezt azért nem lépné meg most.

- De beszélnünk kell majd róla… Neked beszélned kell róla. – valamivel értelmesebb volt már most a mondanivalója.

- Nem most. – ráztam a fejemet, s a táskámba belenyúlva elővettem a telefonomat, s vele együtt fülesemet is, s összeszerelve a kis kedveskét próbáltam a zenével elszigetelni magamat… még akkor is, ha nehezemre esik a dallamokat hallani. Őszintén mondom, hogy komoly bajom van.

- Áúúúcs. – sikkantottam fel kicsikét akkor, amikor a tűnt éreztem véletlenül a bőrömbe szúródni.

- Bocsika. – bújt ki hatalmas szoknyám alól a szabó leányzó, aki éppen a szoknya egyik rétegét igazította belül, felül rám.

Kint voltunk már a helyszínen, egy gyönyörű belvárosi kastélyban, s ott igazgatták rám a ruhákat a hozzá értő kezek… egy órája lassan, hogy csak éppen annyit teszek, hogy egyik ruhából a másikba bújok, s állok az állványon, mint egy baba, s várom, hogy megnézzenek, megcsodáljanak, lefotózzanak próbaként. S még az igazi dolog el sem kezdődött. Sürögtek, forogtak körülöttem, s nekem csak annyi dolgom volt egyelőre, hogy ott álljak és… tündököljek.

- Csörög a telefonod… megint. – szólt az egyik lány, aki éppen a gombostűket tartotta a kezében, a kis párnácskában.

- Szokása. – jegyeztem meg mosolyogva, s fellélegeztem, ahogy felemelve kezeimet a magasba megszabadítottak ettől a fűzős ruhától… mondatni örülök, hogy nem minden nap kell ilyenben járkálnom.

- S szokásod-e az, hogy felveszed? – kérdezte, s kérésem nélkül fogta, s miközben a hátra terítette a köpenyemet kezembe adta a készüléket.

- Mostanában nem… - ráztam a fejemet mosolyogva, s nem akarva megnézni még a képernyőt sem, hogy ki keres, úgy akartam a köpeny zsebébe csúsztatni a készüléket… s sikerült is. Ha akarok valakivel beszélni a távolból, akkor majd én keresem… fordítva nem igazán fog összejönni a dolog.

- Le is ülhetsz a székedbe… most már csak sminkes, fodrász és kezdhetünk is. – valamiféle asszisztensféleség topogott elém, s kaptam tőle az utasítást… s egészen örültem neki… végre leülhetek. A próbababa lét nem olyan hálás feladat.

- Nézd csak… óvatosan igyál belőle egy kicsikét. – a sminkem már majdhogynem készen volt, a hajam, s minden egyebem is be volt már lőve, s éppen ekkor tartott a számhoz egy szívószálat az egyik ott dolgozó lány.

- Mi ez? – nyitottam ki a szememet.

- Egy kis energia. – kacsintott, s úgy tettem, ahogy mondta, s a számban ekkor pedig tömény folyékony csoki kezdett el örömtáncot járni.

- Ez isteni… - csillant fel a szemem, s elmosolyodva köszöntem meg ezt neki.

Óvatosan vette le ezután rólam a köntöst a lány, merthogy már a ruhám rajtam volt, de mozdulatsora meglehet mégsem volt oly óvatos ugyanis a zsebemből célirányosan esett le a földre, pofával lefele a telefonom… egész szépen csattant.

- Bocsánat… bocsánat. – s ismételte, s ismételte újra és újra ezeket a szavakat a lány, majd a kezembe helyezte a készüléket megbizonyosodva így arról, hogy amúgy annak semmi baja nincs. Csak egy… megnyitott egy üzenetet.

„Szüksége van rád. Most igazán szükségetek van egymásra. N”

Volt valami különleges dolog a kamera előtt állni, olyan volt az, mint egy másik világ… ott az lehettél, aki te szerettél volna lenni… sikkes francia üzletasszony, bohém leányzó a divathetekről, vagy éppen egy hercegnő, csak éppen bármiféle korona nélkül.

Meglehet átgondolva az én történetemet, s azt kijelenteni, hogy „jól érzem magam itt” egészen ellentmondásos, s meglehet egészen hihetetlen, de mégis volt a helyzetben valami nyugtató. Mindenki szeme rád figyel, olyan figyelmet kapsz, mire sosem vágytál, mégis egyfajta biztonsággal tölt el az, hogy ott vannak. Megmagyarázhatatlan.

A gondok nélküli világban élheted ott a pillanataidat, s csak egy feladatod van… elbűvölni a kamerát.

- Ezt egészen biztos használni fogjuk. – székemben ültem a rengeteg monitor előtt, s a fotós, s az újságtól egyfajta szerkesztő valaki mutatott rá egy képre, ami rögtön nagyra váltott ott előttem.

- Szép. – mondtam halkan, s örültem annak a néhány pillanatnak, hogy letehettem a seggemet egy székre. 

- Több mint szép Khara… betesszük az újságba, s bárki ránéz el fog gondolkodni rajta… próbálja majd megfejteni vajon mi járhatott akkor a fejében annak a hölgynek… milyen szerepet öltött fel akkor? Van ebben a képben valami… fájdalmasan gyönyörű. A képeknek története van… a saját történeted, a karakter története… az olvasó története, a fotós története. Mindenki története egy képben. Egyetlen egyben. – mutatóujját emelte szemem elé.

- Egyetlen egyben… - suttogtam, s most ahogy még egyszer ránéztem a fotóra máris máshogy láttam az egészet… sokkal többet mondott nekem ez akkor, mint korábban. Sokkal többet.

- Ragadd meg a szoknyád alját, s szaladj a kamera felé. – utasított a fotós, aki jó néhány méterre volt előttem egy hosszú szőnyeg közepén sétálva egyre hátrébb és hátrébb.

S én úgy tettem… lehajolva a hatvanhat alsószoknyát megragadva kezdtem megközelíteni a fotóst… mintha csak az életemért futnék… s futottam is. Kikerülve őt befutottam a hatalmas kastélyba, s ahogy csak tüdőm bírta kezdtem el a folyosókon futni. Mintha egy labirintusba kerültem volna úgy kerestem a kiutat, vagy legalább egy szabad szobát, de semmi… ehelyett csak néhány lefutott méter után már csak, mint egy elveszett lélek kóvályogtam a falak között húzva magam után a hatalmas szoknyámat, amiben legalább úgy néztem ki, mint egy hercegnő. Sosem akartam hercegnő lenni, de most ott voltam egy mesebeli kastélyban Párizs szívében… egyedül bóklászva az ismeretlen termek között. Talán még egy kicsit hallottam is az engem kereső emberek hangját, de nem foglalkoztam vele… nem szöktem el én, csak éppen a szemük elől tűntem el egy kicsit. Úgyis meg fognak találni… ha akarnak… s ha engedem. 

Éppen be akartam fordulni az egyik folyosóra, mikor ott szembe jött velem egy ismeretlen ember. Láttam arcán, hogy szólni készül, de mielőtt megtehette volna ajkamra tettem mutatóujjamat. Ennek a fogócskának még nem lehet itt vége… nem engedem. S nagy meglepődésemre ő csak elmosolyodott, majd engem utánozva mutatta a csend jelet, s hátrálva indult meg a folyosón, s én is így tettem addig a pillanatig, míg neki nem mentem valakinek… akiről addig azt sem tudtam, hogy ott van.

Megfordulni sem volt időm, hogy felmérjem vajon ki ő, ugyanis megfogva derekamat könnyen tartott háttal meg engem, s egyszeriben kendőt kötött szemem elé… teljes sötétség borult elém. Elordítottam volna magam, nyúltam volna én a szemkötőmért, de egyszerűen nem tettem… nem mozdult kezem, csak ott álltam megbabonázva, mintha hirtelenjében egy varázsige hatása alá kerültem volna. Érthetetlen.

- Most jöjjön az én játékom… az én szöktetésem…  

XLVI. rész - Weightless

Sziasztok! Úgy gondoltam, hogy így karácsony első napján hozok nektek egy kis meglepetést… így blogosan. Vagyis egy új részt! Mivel ma volt időm írni, így meg is tettem! Lehet kicsit laza lett, de ilyenre is szükség van, hogy összekösse a különböző nagy részeket! Jó olvasást és remélem mindenkinek tetszik! Ha nem… az sem baj… én azért szeretlek Titeket! Puszi Dorka

Ps.: Feliz Navidad drágáim! Köszönöm, hogy még mindig itt vagytok velem, elképesztően sokat jelent ez számomra! :)

Weightless

Maybe it's not my weekend
But it's gonna be my year
And I'm so sick of watching while the minutes pass as I go nowhere
And this is my reaction
To everything I fear
Cause I've been going crazy I don't want to waste another minute here

(All Time Low)

Nem is igazán emlékszem mennyire lepődtem meg a következő kérdés válaszára: „Simon… mikor indul a legközelebbi gép Londonba? Foglalnál nekem helyet rá?”… merthogy a válasz a következő volt: „Khara… először New Yorkba repülsz, majd onnan Párizs… s utána angolföldre”. Simon meg sem lepődött, hogy egészen este hívtam őt, mondhatni még örült is, hogy megtudta, hogy élek a kis elszökésünk után, de a kérdésemre a válasza viszont engem igazán meglepett. Nem tudtam hirtelen, hogy sírjak vagy nevessek. Totálisan ledöbbentem.

- Egy néhány nappal később érkezek haza… - édesanyámmal beszéltem skypeon a repülőn… hála a technikának láthattam is őket, s ez igazán jól esett most.

- Valami baj van? – kérdezte aggódóan, s közben láttam, hogy Elsa szájába dug egy kanál pépet. Náluk délutáni etetés, míg én hajnalban repülök át az államok másik oldalára… távolabbra kerülve tőle.

- Ha New York és Párizs baj… akkor igen. – próbáltam valami mosollyal is előrukkolni, s egészen sikerült is… eszem ágában nem volt édesanyámat olyannal terhelni, amit nem tartok számára fontosnak… s jelen pillanatban magam számára sem tartottam fontosnak. Nem akartam, s nem is igazán voltam hajlandó ezzel az egésszel foglalkozni… már a gondolatától is felfordult a gyomrom, s ettől viszont muszáj volt megkímélnem magam… muszáj volt és kész.

- Hogy micsoda? – lepődött meg, s közben Elsa tapsikolni kezdett én meg erre viszont őszintén elmosolyodtam, s integettem feléje, merthogy a képernyőn felismerve magát kis meglepődés után integetett valakinek… vagy nekem, vagy magának… lényegtelen.

- New Yorkba repülök, mert Simon leszervezett nekem egy fotózást ott… s utána valamelyik nap este pedig Párizsba, mert ott is várnak rám… azt hiszem. – fura volt ezt így kimondani, de mégis érdekes is kissé. Közel sem voltam még ahhoz, hogy megszokjam ezeket kimondva, vagy akár csak belegondolva, de legalább már nem okozott valami fura görcsösséget bennem ez az egész helyzet… s azt hiszem ez elég nagy javulás.

- El sem hiszem… eszméletlenül büszke vagyok rád. – nem tudom én voltam fáradt vagy a kamera szórakozott velünk, de komolyan mondom édesanyám szemében könnycseppet láttam megcsillanni. Csak ne… csak ne sírjon.

- Eszedbe ne jusson. – tartottam fel mutatóujjamat elé… ha sírna, az senkinek sem tenne jót… senkinek.

- Csak Elsa belekapott a szemembe. – törölte meg a szeme sarkát mielőtt a könnycsepp kibuggyant volna onnan.

- Remélem is hogy csak ennyiről van szó… - hunyorítottam rá, majd észrevettem, hogy újabb hívást kellene fogadnom… Nora keres. – Na de most váltok… Nora keres. Puszilok mindenkit!- integettem nekik boldogan mosolyogva… a feketeleves azt hiszem csak a következő partneremmel való beszélgetés során jön. Nem beszéltem vele az óta, mióta felhívtam az este… s az óta sok minden történt, s a legtöbb megtörtént dolog olyan dolog, amiről nem biztos, hogy most szeretnék beszélni.

- Rengeteg képet készíts! – adta ki az utasítást édesanyám, mintha valami katonai parancsnok lenne.

- De nem várost nézni megyek… dolgozni. – ahogy kiejtettem ezt a számon a bizarrság járta át egész testemet… Dolgozok.

- Az én dolgozó lányom… - eléggé patetikus megjegyzés volt ez édesanyámtól.

- Szia, anya. – s kissé meggyorsítva a folyamatot kinyomtam kamerát vele.

„Tudom, hogy ott vagy… más esetben nem lennél online” – még nem fogadtam hívását barátnőmnek, ezért addig úgy gondolta, hogy üzenetekkel bombáz.

- Itt vagyok. – villantam fel magam előtt, s előtte is meglehet kissé fáradt ábrázatommal… tegnap óta nem igazán aludtam. Majdhogynem 24 órája talpon vagyok. Ez kicsit több mint a normális… de hát az éjszaka nem tudtam aludni… nem mintha akartam volna.

- Te hol vagy? – azt hiszem valaki Sherlock-ba ment át, s mintha a kamerához közelebb hajolás közelebb vinné számára a hátteremet próbált szerintem maga is rájönni, hogy hol vagyok.

- Repülőn… úton New Yorkba. – jegyeztem meg egyenletes hangon.

- Egyedül? – dőlt hátra.

- Gyanítom több száz társammal együtt. – nem voltam benne biztos mennyi embert képes befogadni egy ilyen robosztus gép, de a több százzal gondolom nem lőttem nagyon mellé.

- Harry? – s tessék… bele a közepébe. Nem hiszem, hogy barátnőm saját magát hozta volna, ha nem ez lett volna a következő kérdése.

- Őszintén? Nem tudom. – rántottam meg a vállamat, s úgy néztem barátnőmmel farkasszemet, mintha tényleg itt lenne előttem… azt hiszem az arcomról akart leolvasni valamit, de ez nem ment számára… most nem. Szempillám sem rebbent, arcizmom sem mozdult, úgy ültem a kamera előtt.

- Milyen fotózásra mész? – úgy váltott témát, mint a csoda… teljesen átszellemülve dőlt hátra székében s folytatta a beszélgetését.

- Azt hiszem valamilyen luxus bár promózása lesz itt… Párizsban pedig a francia Vogue-nak fotóznak. – igazából ez számomra semmit sem jelentett, inkább csak sodródtam az árammal, s próbáltam legalább minimálisan fejben tartani azt, hogy hova és miért megyek… azért mégsem lehetek egy buta modell… nem?

- A Vogue-nak? – kerekedett ki a szeme. – Jó… megfogtad az isten lábát… egyáltalán halandókhoz hozzászólsz még? – tette maga elé a kezét, mintha ő kérne elnézést azért, mert egyáltalán hozzám szólt.

- Meglehet… - billegetve fejemet gondolkoztam el felvetésén, s kissé elmosolyodtam… de ez a mosoly… előtte… nem volt kellemes… fájt.

- Nem kell erőltetned… - rázta a fejét, s hangját is halkabbra vette. -… nem akarsz róla beszélni? – lassan, óvatosan puhatolózott.

- Miről? – azt hiszem ez felért egy „nemmel”… ő is tudta.

- Pihenj egy kicsit azért… mert nincs az a smink, ami azokat a karikáidat eltűnteti. – próbálta viccesebbre fogni a figurát… talán a kimondatlan szavak miatt.

- Kedvesebb sem lehetnél. – jegyeztem meg.

- Én már csak én vagyok. – rántotta meg a vállát felvállalva önmagát. – majd azért hívj, ha földet érsz… meg, ha rájössz, hogy oda akarsz költözni… mert tudd, viszel magaddal engem is!- voltak sajátos elképzelései, s mielőtt válaszolhattam volna neki valami igazán rendeset is csókot küldve nekem eltűnt a szemem elől.

Egyszerűen bármennyire is szörnyen néztem ki, vagyis mondhatni szörnyen fáradtnak, nyúzottnak mégsem tudott rávinni a lélek, hogy aludjak… lehunytam a szememet, fülemben a zenével, de egyszerűen pilláim felröppentek, gyomrom pedig felfordult… a zenétől… egyszerűen nem éreztem jól magam vele. Soha… ismétlem soha nem történt még ilyen. Kirázott a hideg tőle. Elmondhatatlanul szörnyű érzés volt ez.

Nem igazán tudtam mit kezdeni magammal, ültem betakarózva ölemben a gépemmel, s a hajnali ég színeiben vártam a csodát. Létezik az egyáltalán? Azt hiszem a csoda létének valóságában megrendült hitem. S ez még talán érthető is volt.

„Hát akkor menj…” – hangzott a mondata újra, s újra a fülemben, s egyre jobban kerítette hatalmába a testemet… gyengített el, pedig én nem akartam neki engedni, de mit sem számított mit akartam. Talán aludni… életem végéig.

- Kisasszony… esetleg nincs szüksége valamire? – a látókörömbe került a stewardess, s kedvesen ajánlotta fel segítségét, s nem tudom azért, mert látta, hogy segítségre van szükségem, vagy, mert ez a dolga.

- Egy… teára? – kérdeztem bizonytalanul.

- Egy nyugtató teára? – mosolyodott el, s szavak nélkül megértette arcom kifejezését.

- Azt nagyon megköszönném. – bólintottam gyengéden.

Habár az LA-ből, NY-ba tartó út a valóságban nem volt oly hosszas, mint a Londonból LA-be vezető út, de én belül legalább háromszor annyinak éreztem… nem bírtam a saját testemmel egy légtérben lenni, kiborítottak a gondolataim… az érzéseim. S habár a tea segített, s kissé még el is szunyókáltam, frissebb nem sokkal lettem.

- Nagy buli volt tegnap este? – Simon így köszöntött a kocsiban, mikor a reptéren csak, mint egy bomba repültem be mellé. Ő már tegnap átrepült ide, nem igazán hiszem, hogy 24 óránál többet töltene egy városban, mindig van valami dolga valahol… részben azt hiszem, hogy most már miattam is.

- Persze. – mondtam, s eszem ágában nem volt levenni szememről a fekete napszemüvegemet, aminek nem feltétlen volt oka fent lennie rajtam… főleg egy sötétített kocsiban.

- Azt csiripelték a madarak, hogy ott voltál Eric Smith partiján… többen is láttak. – enyhe túlzás az, hogy ott voltam… inkább mentem, robbantam, pusztítottam s kisuhantam onnan.

- Örülök nekik. – azt sem tudtam, hogy a srácot Eric-nek hívják, de hát legalább ma is okosabb lettem.

- Idd meg ezt… tökéletes másnaposságra. – nyomott a kezembe valami ismeretlen eredetű, s színű lötyit egy átlátszó üvegben.

- Mérgező? – játszottam vele, s még nem igazán gondoltam, hogy ki is nyitom. Elég bizarr volt.

- Gondolnád, hogy odaadom neked hercegnő? – vetett felém szúrós pillantásokat.

- Nem vagyok másnapos… - ráztam a fejemet, s a valóság tényleg ez volt… hogy mi a bajom, az most mindegy… s mindegy is. Okkal jöttem ide, s ez az ok legyen nekem most a fontos, ha azt mondom… s azt mondom.

- Na, ne mondd… - nem hitt nekem, s talán ez volt az első alkalom mostanság, hogy örültem is annak, hogy valaki nem hisz nekem. – egy fél óra, mire odaérünk… max egy óra, a forgalomtól függ… addig gurítsd le. Csodákat tud tenni. – kacsintott rám, s előre hajolva felette mappáját, mi a két első ülés közé volt behelyezve.

- Ha elhányom tőle magam a te hibád lesz. – dünnyögtem neki, s kb. a hányás volt az első dolog, amire gondolhattam mikor a beazonosíthatatlan itókát foghattam a kezemben.

- Nem fogod. – s mindezt csak alig rám figyelve mondta ugyanis már mappájának tartalmát tanulmányozta. – Amúgy mutatni akartam neked valamit… Terry átküldött néhány nyers fotót a tegnapi napról… lenyűgözőek. – mondta, s ölembe helyezett néhány képet egyesével, ugyanis közben ő is nézte őket. – az eltűnésetek egészen feltüzelte… - nevette el magát. – büszke vagyok rád kislány… nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen fognak menni veled a dolgok, de kellemes csalódást okoztál, szóval… köszönöm. – na… ettől a dicséret dologtól még mindjárt zavarba jövök… jah nem.

- Őszintén… mit gondoltál? – dőltem hátra az ülésben, s kissé lentebb csúsztam, de csak éppen addig, míg kellemesen kényelmes nem lett a helyzet, majd a csodaszeremet készültem megízlelni. – hogy egy vadállat vagyok? – 1…2…3… s beleittam. Nem is volt olyan szörnyű az íze… elsőre. Az utóhatás volt az, ami konkrétan kiégette a nyelőcsövemet. – uram teremtőm. – tartottam el magamtól az üveget, csakhogy még a közelembe se kerüljön… konkrétan bekönnyeztem az égetéstől.

- Van benne egy kis chili is. – jegyezte meg félvállról, de azt hiszem jót szórakozott rajta.

- Nem mondod… - muszáj volt feltolnom szemüvegemet, s megtörölnöm a könnyes szememet, mert lassan már sírtam… ez szörnyen csípett. Legyezve a szememet próbáltam túlélni a következő néhány pillanatot.

- Holnap délben indul a párizsi járat. Megleszel egyedül? – kérdezte, könnyen váltogatott témát, de azt hiszem ez részben nekem teljesen okés is lesz, mert folyamatosan tereli majd a gondolataimat különböző helyekre.

- Abban az esetben, ha ezt nem kell tovább innom… igen. – csúsztattam le a szemüvegemet, s a kupakot rácsavarva erre a szörnyűségre kedves ügynököm ölébe helyeztem azt.

- Szuper. – jegyezte meg, s könnyűszerrel fogta meg az üveget és vágta be a lába alatti kis helyre, a vezető ülés alá. – Volt… nincs.

A sminkesek, fodrászok gyanítom, amúgy földi életük során újra megtanulják a varázslat használatát ugyanis korábbi életükben minden bizonnyal boszorkányok voltak… persze a jók közül. A fejem minősíthetetlen volt érkezésünk során, de amit ők ott műveltek velem… csakis természetfeletti erővel lehet magyarázni.

A fotózás egy a ’20-as éveket idéző klubban volt, ami a jövő hónapban készül az újranyitására, s ahhoz volt szükségük promotáló anyagra… így kerültem ide én. Alakítottam a képek kedvéért gazdag úri hölgyet, jazzt éneklő tehetséget, vagy éppen egy elcsábított fiatal kislánykát, de a szivarosztogató hölgy sem maradt ki a repertoáromból. Olyan ütemben folyt a munka, hogy időm sem lett volna mással foglalkozni… minden pillanatom le volt foglalva. Tökéletes dolog ekkor.

- Néhányan elmegyünk bedobni valamit… ha gondolod, tarts velünk!- az egyik modellsrác jött oda hozzám, amikor már végeztünk mindennel.

- Most nem igazán van… hangulatom. – ráztam a fejemet. – de azért köszi… nektek meg jó szórakozást. – kacsintottam, s simítottam meg vállát.

S az igazság az, hogy hangulatom nem volt tényleg… de úgy semmihez se. Így, hogy a pörgés lelassult körülöttem kezdtem lassan visszaesni abba az állapotba, ahol a repülőn is voltam.

- Megérkezett a taxid… - szólt az egyik srác, s az ajtó felé mutatott.

- Köszi… - köszöntem meg, s felkapva minden cuccomat a kijárat felé indultam, s reméltem, hogy ahogy beérek, a szállodába lezuhanyozok, majd bezuhanok az ágyba s ez a nap befejeződik. Szép tervek.

Törölközővel a fejemen, s talán a világ legpuhább köntösével a testem körül sétáltam ki meglepően nyugodtan a fürdőszobából, s vetettem be magamat a takarók közé, s elkapva a távirányítót nyomtam be a TV-t, de abban a pillanatban, ahogy benyomtam ki is kapcsoltam… hogy az istenbe indult el egy One Direction reklám pont most? Köszöntem. Ennyit erről.

Törökülésbe helyezkedve kezdtem lapozgatni a szálloda ismertetőjét, s próbáltam találni benne valami érdekeset… találtam is… ételt. Az igazság az, hogy nem igazán sokat ettem még a mai nap, nem mintha tudtam volna, de most az ínycsiklandozó képeket látva a prospektusban felcsillant a szemem… legalább egy hadseregnek is megfelelő mennyiségű különböző ételt rendeltem össze magamnak, s míg vacsorámat vártam a gépemmel próbáltam elfoglalni magamat. Ha én magam indítok valami olyat, ami érdekelhet, akkor nem találkozhatok össze olyan dologgal, amivel nem akarok… ez tény. Gondoltam én.

Milyen felsőbbrendű, magasságos tudjamisén vezetett engem oda, hogy belépjek bármelyik közösségi oldalra… jah, hogy Simon volt az. Üdvözlöm őt innen is. Képekkel találkoztam, mikkel nem szerettem volna… olyat láttam, amit nem akartam volna. Egész Hollywood ott volt Eric buliján… s mindezt én észre sem vettem... konkrétan Matt képét láttam a the1975-ból viszont elsőképpen. Mondhatni elkerültem őt… kicsikét. De őszintén mondhatom, hogy még az atya úr isten is megjelenhetett volna ott előttem még ő sem tudott volna marasztalásra bírni abban a partiban. Semmi eséllyel sem.

Beengedve a szobaszervizt, s nekikészülve királyi vacsorámhoz oly hévvel sikerült lehuppannom a földre… merthogy igen ott ettem, az volt az egyedüli hely, ahol a minden finomság elfért, s ott igazán biztonságban éreztem magam… hogy konkrétan az ágyról lesodortam a táskámat, amiből nem is az az érdekes, hogy majdhogynem minden kirepült, hanem az is, hogy a telefonomat csak éppen hogy tudtam megmenteni a rá váró kukoricasalátában való úszástól.

Nos, igen… a telefonom. A készülék, ami úgy hiszem lassacskán már úgy 24 órája kikapcsolva található a táskám alján… mióta visszakaptam, s mióta Simon-nal beszéltem a rám várakozó dolgokról. Nem voltam benne biztos, hogy működésbe akarom hozni, mert meglehet, hogy el akartam valamit ezzel így kerülni, de mivel megmentettem a majdnem biztos haláltól, így megkönyörültem rajta… s az igazság az, hogy ami fogadott rajta kissé meglepett. Senki nem keresett… senki. Nulla nem fogadott hívás, nulla üzenet.

- Helyes. – emésztettem meg a dolgokat, nem mintha számítottam volna valamire, s éppen egy random ötletnek köszönhetően a narancslémbe akartam megúsztatni a készüléket… az megcsörrent. Ismeretlen volt a szám… nem szívesen vettem fel, de egy nagy adag levegővétel után, s egy falat krumplipüré után máris bátrabb voltam.

- Igen? – hangosítottam ki a készüléket, s tettem le combomra.

- Khara… Niall vagyok. – köszönt be a szőkeség a vonal túloldaláról. – egész nap próbáltalak elérni… de nem voltál elérhető. – mondta.

- A telefonom nem jelzett ilyet… ki volt kapcsolva. – jegyeztem meg, s így belegondoltam… mi minden tűnhet el az éterben. Érdekes. Ennyit a technikáról.

- Mindegy is… hogy vagy? – érdeklődött. – no és hol? Próbáltalak volna keresni Arnold-on keresztül… de ő sem tudta, hogy merre lehetsz. Minden rendben? – olyan tényleg aggódó volt a hangja… ő volt az, aki mindenről tudott, hisz szemtanúja volt egy részben a dolgoknak, más részben meg hallhatott egyéb dolgokat. – nincs kedved találkozni? Beülni valahova? – nagyon lelkes teremtés volt, azt hiszem, ami energiát én nem birtokoltam… azt ő mindet magába szívta.

- Ez egészen nehezen lenne kivitelezhető… - jegyeztem meg, s bekaptam egy hatalmas falat salátát.

- Merthogy?

- New Yorkban vagyok… - jegyeztem meg, s nyugodtan eszegettem mintha éppen nem is telefonálnék.

- Hogy micsoda? Mikor?

- Ma reggel… volt egy fotózásom itt. – jegyeztem meg.

- Oh… értem. – s egy kis csend ült közénk… tudtam, hogy mire gondol, szinte éreztem, ahogy fejében pörögnek a kerekek, miközben én csakis arra tudtam gondolni, hogyha ezt mind elpusztítom, holnap egy darunak kell jönnie értem, hogy kivigyen a reptérre… s akkor a minimális városnézés, amire esetlegesen lenne, időm szóba sem jöhet. Majd következőleg.

- Nem… nem beszéltünk… s igazából nem is akarok vele beszélni. – fel sem tette a kérdést úgy válaszoltam neki egy idő után… egyszer úgyis túl kellett esni rajtam, s jó ízzel akarom elfogyasztani a vacsorámat, nem akartam, hogy ez a gondolat megkeserítse ezt a csodás pillanatot.

- Egész nap nem láttam. Szavát sem hallottam… mondhatni gyanúsan csendes. – mondta azokat a szavakat, amikre igazából pontosan nem voltam kíváncsi.

- Niall… Harry nagyfiú, tud vigyázni magára… ha mégsem… akkor meg vessen magára. – jegyeztem meg, nem engedhettem, hogy beférkőzzön az a személy a gondolataimba… de megtette… még az ételtől is elment a kedvem.

- Csak az alkohol beszélt belőle… ő sem gondolhatta komolyan azokat, amit mondott… tudod jól. – mintha a Göndör védőügyvéde szólalt volna meg a vonal túloldalán.

- Nem kell védened… és mellesleg… de… komolyan gondolta. Tudom. Ismerem…

- Ahogy én is…

Meglepően frissen, s felszabadultan ébredtem… van benne valami, hogy ebben a városban van valami varázslatos. S még az ételmérgezéses gyomorrontás sem nálam kopogtatott, úgy keltem a tegnap estével nem foglalkozva, hogy rendesen éhes voltam. Ránézve az órára, majdnem kiesett a szemem mikor megláttam, hogy csak hajnali 6 van, de egyszerűen az ágy kidobott… nem tehettem róla. A gépem pedig csak délben indul tovább, szóval bőven van még időm egy kis szabad csavargásra.

Pillanatok alatt elkészülve, egészen szabadon kavarodtam ki a szobából, s indultam neki a nagyvárosnak… vagyis legalábbis egy részének.

- Még valamit?- egy kávézót, mint első célpontomat céloztam meg… a nyertes a legközelebbi hely volt, s boldogan fogadtam azt is, hogy a pultban istenien kinéző fánkok tökéletesen illettek a reggeli kávémhoz.

- Ami azt illeti igen… - gondoltam bele, s a barista kezébe nyomtam a pénzt, nem igazán értette a dolgot.

- Tudsz valami olyan néznivalót a környéken, ami meglátogatása nélkül semmiképpen sem hagyhatom itt a várost? – meglehet így kora reggel kicsit megleptem.

- Angol turista? – mosolyodott el,s számolta nekem a visszajárót.

- Angol igen… turista… kevésbé. – mosolyodtam rá, s beleittam a kávémba. Mennyei volt. – időhiányban vagyok, s délben indul a gépem Párizsba… de ami kis időm van, azt szeretném a városnak szentelni!- mosolyodtam el.

- Tekintve, hogy vasárnap van, ilyen múzeum dolgok nem nagyon vannak nyitva… de sétálj a Central Parkban... ilyenkor egész nap családi programok vannak, amik egész érdekesek. – jutott eszébe a gondolat, s felém nyújtotta a pénzt, de én visszatoltam.

- A segítségért… - kacsintottam rá, majd kifordultam s megcéloztam az aszfaltdzsungel zölden lélegző rengetegjét.

Szokták mondani azt, hogyha zenével a füledben sétálsz valahol, akkor a körülötted történő események egy videoklippé változnak… tekintve, hogy a zenétől még jelen pillanatban is rosszul voltam így ez nálam nem jött össze, de mégis a fejemben egy ismeretlen dallam játszódott, ami a város szívdübbenéseivel együtt elképesztő erőt szabadított fel bennem… s saját képzeletem videóját forgathattam így. Egyedül… s még valahogy így is jónak, s szépnek éreztem.

- Nekem ehhez semmi közöm nincs. – Nora hívott engem, s mikor felvettem a telefonomat akkor köszöntött így, én éppen a parkban egy padra heveredtem le egy kis időre… vettem egy csodás utcai hotdogot minden finomsággal, s gondoltam békében megeszem, mielőtt elindulok a reptérre.

- Öhhhmm… mihez? – kérdeztem, s egészen el voltam a várossal bűvölve. Okkal szerettem Amerikát.

- Nem láttad még? – kérdezte, s kérdésében volt valami oly hangvétel, ami egyszeriben könnyen rántott vissza a földre.

- Mit? – érdeklődtem.

- Akkor nem is szóltam… - hátrált visszafele a beszélgetésből. – hogy vagy? – csapott át egy másik témába, kicsit sem sikeresen.

- Nora… okkal hívtál. Mi az? – kérdeztem, s ebben a pillanatban okosan elejtettem a kissé korai ebédemet az ölembe… az egész combom olyan lett, de sebaj.

- Ezt neked is a saját szemeddel kell látnod. – adta tudtomra, s volt hangjában valami baljós… s annál is több.

- Tekintve, hogy több ezer kilométerre vagy tőlem… nehéz lesz. – válaszoltam neki, s vállam és fülem közé szorítottam a telefonomat, míg zsebkendőim segítségével próbáltam újra emberivé tenni nadrágom kinézetét.

- Van nálad gép? – kérdezte ezt az ismerős kérdést most ő tőlem.

- Persze Nora… hozzám van tapadva. – jegyeztem meg szememet forgatva… de a valóság az volt, hogy a gépem tényleg a hátamon volt… a táskámban. Az ő társaságában indultam el várost nézni… féltettem, s nem akartam, hogy a csomagszolgálatosok összetörjék a reptérre menet.

- Ülsz? – kérdezte, s egészen egyre gyanúsabb lett a viselkedése.

- Elmondanád, mi a fene folyik itt? – kérdeztem tőle kicsit talán nem a megfelelő hangnemben, majd kihalászva tokjából a gépemet törökülésbe vágva magamat ölembe tettem azt. – mit kell majd látnom? Mi az? – kérdeztem tőle, s nem válaszolt még… csak fokozott levegővételét hallottam a túloldalról.

- Próbáltam bejutni az oldalra, de egyszerűen lehetetlen… totálisan le vagyok blokkolva. Nem akarlak idegesíteni, de ez… - ahogy ő beszélt aközben az én gépem pedig kapcsolt, s meglepő gyorsasággal töltötte be azt a dolgot, amit kellett neki.

- … hogy az a … mi a büdös franc ez? – a zenés blogos oldalamon voltam, ahol alig néhány perce közzétettek egy új cikket… egy leleplező cikket… hogy ki is áll az oldal mögött. Rólam. Khara Clayton… modellről.