XL. rész - Blue

Sziasztok! Íme megérkezett a következő rész is! Remélem még mindig élvezitek az írásaimat, jó olvasást ehhez is! Puszi Dorka

Ps.: Habár már ennek még nincs vége, de napok óta pörög már az új blogomnak a története a fejemben… remélem, hogy annál is ott lesztek velem!

Blue

Make it last forever
Come on baby won't you hold on to me, hold on to me
You and I together
Come on baby won't you hold on to me, hold on to me

Each day I feel so blessed to be looking at you
Cause when you open your eyes, I feel alive
My heart beats so damn quick when you say my name
When I'm holding you tight, I'm so alive
Now let's just live it up

(Beyoncé ft. Blue Ivy)

Percekig álltam a kórház parkolójában. A taxi órája bent pörgött, s pörgött, legalább valakinek szép estét okozunk minden bizonnyal, de ez a személy egyáltalán nem én voltam. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de valahogy minden más sikerült csak nem a logikus, ésszerű gondolkodás. Nem tudtam mit tegyek, nem tudtam egyáltalán mit akarok tenni… Harry bent ül a taxiban, s engem vár, de a valóság az, hogy én még el sem indultam. Nora telefonja után első dolgom volt az, hogy ide irányítsam utamat, s Ő elkísért… szó nélkül. Egy rossz gondolata, egy megfontolatlan cselekedete nem volt, csak kísért, s nem szállt szembe velem… nem állt az utamba.

De a végtelennek tűnő pillanatok felhőjében rá kellett jönnöm arra, hogy én magam voltam az, ki valójában az utamban állt. Csakis én.

- Mehetünk. – olyan határozottsággal csusszantam vissza Harry mellé az ülésre, mintha éppen rohantam volna, s oda is csak éppen lendülettel repültem volna be… a kiszállás persze sokkal megfontoltabb volt, feleslegesen.

- Nem mentél be. – óvatosan nyúlt a kezemért, de mintha minden érzékemet elveszítettem volna, nem reagáltam rá.

- Mehetünk. – suttogtam halkan, s hátra hajtva fejemet a támlára lehunyva a szememet próbáltam még azt is elfelejteni, hogy egyáltalán idejöttem… idejöttünk. Nem volt jó döntés, s habár erre későn jöttem rá, legalább rájöttem mielőtt késő lett volna… mielőtt bármi olyat tettem volna, amit nem kellett volna.

- Khara… - közelebb hajolt hozzám, próbálta simítani az arcomat, de én elfordultam tőle… azt hiszem ez az olyan pillanatok egyike, amikor szükségem lenne a teleportációs képességre… ha olyanom lenne, már rég nem itt lennék.

- Az Isten szerelmére… menjünk már innen… - csattantam ki, s feszültem meg az ülésben. Éreztem, hogy minden ujjam görcsbe szorul, s hogy lábam is olyan ívben van, hogy bármelyik pillanatban képes lenne berúgni egy ajtót, ha arról lenne szó… s az semmiképpen sem a lábamnak, sokkal inkább az ajtónak fájna.

- Hova szeretnék? – a sofőr kérdése kimért volt, óvatos, de éreztem, hogy olyan felesleges, mint egy sivatagban a homokozó.

- Előre… lehetőleg. – Harry nem várta, meg míg én válaszolok, azt hiszem jogosan… az enyém kevésbé lett volna kedves, mondjuk azért most már az ő hangjában is éreztem az egyfajta sajátos színt.

A motor megindult, s szinte éreztem, hogy gurulnak alattunk a kerekek, de még mindig nem éreztem a megkönnyebbülést. Szúrt a mellkasom, kegyetlenül.

- Ide sem kellett volna jönnöm. – normalizálódott annyira a kedvem, hogy képes voltam a kommunikációra, gondoltam én.

- Természetes, hogy ide akartál jönni… - mondta Harry, hangja lágy volt, mintha lelkemet akarta volna puhítani ezzel.

- Nagyon nem az… - ráztam a fejemet.

- Egy barátod kórházba került… én is ezt tettem volna, ha Ed… vagy Louis vagy bárki a barátaim közül ilyen helyzetbe kerül. Ez a normális dolog… csak úgy cselekedtél, ahogy jónak gondoltad, ezért nem hibáztathat senki. Én sem teszem. – mondta, s ahogy most újra megsimította az arcomat, most éreztem is őt.

 - Őszintén? – kérdeztem rá kis vallomására, annyira hihetetlen volt ez számomra.

- Őszintén. Nem hazudnék neked… - hajolt kissé felém, s gyengéd csókot lehelt ajkaimra, s ezzel mintha kiegészítette volna a kérdésemre a válaszát.

Fejemet ezután mellkasára hajtottam, s boldogan fedezte fel testem azt, ahogy karjaival körbe ölel engem, s véd, gyengéden simogat, s nyugtat.

- Felhívtam Niall-t… - mondta halkan, s habár aludni nem tudtam volna semmiféleképpen sem, mégis olyan volt, mintha azt tettem volna… csak pihentem.

- És? – nem értettem mire ment ez az egész, de témaelterelésnek egészen jó volt.

- Nemrégen műtötték a lábát… az ország legjobb sebésze dolgozott rajta. Megkértem, hogy a föld alól is kerítse elő, s hogy mindenképpen nézzen rá Zack kezére… - vallotta be, mire már a szemem csukva tartása is lehetetlen küldetésnek tűnt.

- Miért? – muszáj volt a szemeibe néznem, muszáj volt egy szintben lennünk, látni akartam tekintetét a válasza során… persze az a másik dolog, hogy ezen megjelentése nem is kicsit lepett meg, mármint… tényleg.

- Mert én semmiképpen sem akarom, hogy szenvedj. – mélyen a szemembe nézett, ahogy lassan, de biztosan az ölébe csusszantam. – nem engedem meg, hogy egy könnyet ejts miatta, de azt sem, hogy a lelked fájjon miatta. Szimplán csak nem szeretném. – rázta meg kissé a fejét, s tekintetét ezzel szakította el az enyémtől. El sem tudom képzelni milyen erőfeszítés lehetett ez az egész számára, s nem csak az, hogy felhívja Niall-t… hanem az is, hogy mindezt elmondja nekem. Hihetetlen.

- Köszönöm. – s most én vettem kezeim közé arcát, s szinte könyörögtem, hogy rám nézzen, de már nem ment neki oly könnyen… érthető, hogy kissé megviselte ez az egész. – Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm. – mondogattam neki ezt a kicsinyke, de mégis annál többet jelentő szavacskát miközben ajkát, arcát, mindenét csókolgattam, mert megérdemelte… legyőzte azt a megmagyarázhatatlan érzését ő iránta, s egy igazán nemes lépést tett meg, leírni szavakkal ezt nem lehet.

- Érted… mindent. – s habár az egyik pillanatban még talán elveszett volt a tekintete, a következőben Ő volt az, aki megragadta nyakamat, s ajkaimat sajátjaival párosította.

A legszebb dolog volt az estében. Azt is elfelejtettem, hogy mi történt eddig a pillanatig, minden gondolatom kitörlődött agyam legkülönbözőbb szegleteiből, s azt hiszem erre volt szükségem. Nem gondolni olyanra, ami nem az én dolgom. El kell fogadnom ezt a dolgot és kész.

- Folytatás? – hajamat eltolta fülemtől, s úgy szorította ajkait fülcimpámhoz, s kérdésével így utalt a tegnapi taxis élményünkre.

- Folytatás. – jelentettem ki, majd kipördültem az öléből, s jeleztem a sofőrnek, hogy megállhat.

- Azt hiszem kettőnk folytatási forgatókönyve… egészen különböző. – mondta végre mosolyogva, mikor láttuk, hogy elhajt mellettünk a taxi, amivel ez idáig jöttünk.

- Én a randinkra gondoltam… - rántottam ártatlanul vállat, majd ahogy előtte álltam rákulcsoltam az ujjaira, ezzel egy erős köteléket képezve közöttünk.

- Nagyon régen voltam már erre… s talán még sosem sétáltam így… - emeltem fel kissé összekulcsolt kezeinket kettőnk közé. -… a parton. Szívesen kipróbálnám. – mondtam, s rebegtettem előtte a szempilláimat, mintha olyan nagy dolgot kérnék, mit Ő annyira nem akar.

- Romantikázni szeretne valaki? Hmmm. – fogta meg derekamat, s lazán húzott magához. – Lehet róla szó… - suttogta ajkaimnak, majd megdűtve, mintha csak éppen most táncoltunk volna le egy szenvedélyes tangót úgy csókolt meg. Kirázott a hideg.

- Hmmm… - haraptam ajkaimra, mikor már éppen nem csak a rózsaszín felhőket láttam keveredve a vörös legszenvedélyesebb árnyalatával… pillanatok alatt el tudja érni azt, hogy a talaj kicsússzon a lábam alól… s Ő olyan, aki mindezt pozitív értelemben tudja tenni.

- Mennyire izgulsz a holnap miatt? – kérdezte, ahogy a rakparton sétálgattunk csendben, s csodáltuk a város fényeit innen.

- Nem teljesen tudom leírni, mit is érzek… - vallottam be.

- Próbáld meg… - vetette fel az ötletet segítségként.

- Nagyon örülök… eszméletlenül. Főleg, hogy anya mennyire is szerette volna ezt oly rég óta… s én pedig észre sem vettem, mert nem törődtem vele. S még így is… még így is, hogy én vagyok én… - mutattam végig magamon. -… még így is megkapta azt az esélyt, hogy örökbe fogadhasson egy gyereket, s azt hiszem, hogy ez nem lehetett könnyű harc, valljuk meg az őszintét… diliházban voltam, s mégis engedik, hogy egy gyerek legyen mellettem. – azt hiszem a helyzet leírása eredményesebb volt, mint ahogy eredetileg gondoltam, hogy lesz.

- Hééékás. Álljunk meg egy pillanatra. – nem csak szavaimnak, de lépéseimnek is megálljt parancsolt.

- Mi az? – tekintettem fel szemeibe.

- Az emberek változnak drága Khara… - cirógatta az arcomat mutatóujjával. -… te is változtál, rengeteget. S én is… neked köszönhetően. – ujjával tartotta meg államat, hogy el ne veszítse tekintetemet.

- De mi van, ha ez nem lesz elég? S mi van, ha a jó után, jön a rossz felé változás? – nem gondolkoztam a szavaimon, egyszerűen csak engedtem, hogy gondolataim eljussanak az ő füléhez… meg akartam vele osztani azt, ami bennem volt. Én hajlandó voltam erre, őt pedig érdekelte… mert még mindig itt volt.

- Úgy gondolod ez rossz? – egymásra talált ujjaink fonatában szorított rá kissé az ujjaimra. – úgy gondolod, hogy ez rossz? – csókot lopott ajkamról. – hmmm? Válaszolj, kérlek.

- Nem… nem rossz. – ha akartam volna, sem tudtam volna mást mondani, de ez a helyzet… hogy nem is akartam mást mondani.

- Látod… - kacsintott. -… s a jövő sem rossz csak ismeretlen. S ha ebből az ismeretlenségből elénk jönne egy démon, egy rossz… majd együtt megküzdünk ellene. Mit szólsz hozzá? Mit szólsz hozzá drága Khara? – kérdezte ismételve kérdését. – benne vagy?

Nem tudtam hirtelen mit mondani, több volt ez, mit várhattam tőle. Szavai lebénították az én működésemet, s legfőbbképp beszélőkémet. Nagyot nyeltem, de egyszerűen nem jöttek szavak a számra.

- Benne vagy-e Khara? – türelmesen ismételte meg sokadjára is a kérdését.

- Benne… - halkan hangzott el ez a kis szó tőlem, de valahogy jobban is a tudtára akartam adni ezt… s nem csak neki, hanem másnak is, úgy körülbelül mindenkinek. Az Ő érzése, mit gerjeszt bennem őrültté tesz. – benne… - ordítottam el magam, s nem csak Őt, de magamat is megleptem ezzel a tettemmel. – Benne. – bólintottam határozottan, s kifordulva, testemet a part felé irányítva még egyszer elordítottam magam olyan hangosan, ahogy csak tudtam, ahogy csak szívemtől, lelkemtől, tüdőmtől tellett. – BENNE.

- Ezek után, azon sem lepődnék meg, ha a közterület fenntartók jönnének, s letartóztatnának téged… - bújt mögém szorosan, de ahogy bőre az enyémhez ért éreztem, hogy elmosolyodott.

- Nem félek… van, aki megvéd. – rántottam meg a vállamat, s automatikusan ívbe húztam ajkaimat, ahogy göndör fürtjei nyakamat csiklandozták… egy életen át el tudnám viselni ezt az érzést.

- Ne feledkezz meg arról, hogy én is őrizet alá akarlak venni… - tett egy utalást még a tegnapi kijelentésére, s éreztem, hogy testem azon nyomban különösen megfeszült.

- Los Angeles. – ízlelgettem a város nevét a számon… olyan édes volt, mint a legdrágább cukorka, s olyan kívánatos, mint a legszenvedélyesebb csók. – Sosem voltam még külföldön… - vallottam be az igazat. -… sosem ültem még repülőn. – gondolkoztam el.

- Leírhatatlan érzés… olyan, mintha a felhők megölelnének, s nem akarnának elengedni sose… felemelő. – próbálta átadni az érzést, s valahogy sikerült is neki.

- Te hányszor voltál már LA-ben? – kérdeztem, de elnevettem magam, mert rájöttem, hogy ez egy abszolút nevetséges kérdés volt tőlem tekintve, hogy kivel is beszélek.

- No, most miért nevetsz?- kérdezte.

- Mert nevetséges a kérdésem… a fél életedet utazással töltöd, az is csoda, hogy most ennyi ideig itt vagy ebben a városban. – ez volt az igazság, nem tagadhattam.

- Habár nem vagyok túl jó matekból, de számításaim szerint úgy közel 15x érkeztem meg a LAX repülőtérre az elmúlt évek során… - nem törődött válaszommal, inkább az előtte lévő kérdésemre válaszolt. -… s az igazság az, hogy amúgy a legtöbb szabadidőmet Los Angeles-ben töltöttem eddig a pillanatig. – vallotta be.

- No és most mi változott? – kérdeztem meg tőle.

- Hát… úgy hiszem volt egy tényező, aki igen könnyen változtatta meg a dolgaimat. – sejtelmesen suttogott nekem a fülembe, s olyan kellemes érzés volt, ahogy szavaitól pezsegni kezd a vérem.

- Szívesen találkoznék vele. – válaszoltam én is neki, legalább annyira sejtelmesen, ahogy Ő tette nekem.

- Összehozhatok egy találkozót nektek… habár nem tudom mennyire lesz most szabadideje rám… modellkedni kezdett az elmúlt időszakban. – jegyezte meg vigyorogva, s lassan, de tényleg csak lassan indultunk el újra.

- Nem szeretem a modelleket… - ráztam meg a fejemet rosszallóan.

- Ő nem olyan, mint a többiek… - védte meg azt a valakit, a harmadik személyben kitárgyalt Khara-t.

- Csakugyan? – minden elismerésem. – merthogy?

- Mert Ő képes volt elérni azt, hogy maradjak…

- Nyugodtan aludhatsz még egy keveset… még két óra múlva érkezünk meg. – édesanyám a volán mögött ült, én meg mellette, s így indultunk reggel utunkra… a testvéremért, a család legújabb tagjáért. Eljött a nagy nap.

- Esélytelen, hogy vissza tudjak aludni. – ráztam a fejemet, s kissé kitekeredve, majdnem megfojtva magamat a biztonsági övvel nyúltam hátra a kocsiban a táskámért, amikben a könyveim voltak.

- Ha azt mondod, hogy tanulni akarsz… el sem hiszem. – jegyezte meg mosolyogva.

- Nem kell hozzászokni azért… - állítottam le nagy lelkesedését. -… de meglehet, valamit még érdekesnek is találok ebben a nagy papírkötegekben.

- A mi időnkben még könyveknek nevezték őket. – nagyon humoros volt édesanyám.

- Ma is tanultam valamit. – forgattam a szememet, s belelapoztam az eddig, kb. majdhogynem teljesen érintetlen irodalomkönyvembe, ahol a romantika világába kalauzoltak az irányadó versek.

Magamhoz képest tényleg túlteljesítettem létemet, ugyanis tegnap este, miután hazaértem elaludni még nem tudtam, s kivételesen a zenehallgatás helyett az első kezembe akadó könyvet vettem fel, s kezdtem el olvasgatni… ez volt az irodalomkönyvem. Meglepően sokáig sikerült felette virrasztanom úgy, hogy figyelmesen olvastam nyomtatott szavait, s mindeközben egy csodálatos ötlet körvonalazódott a fejemben egy jövőbeli cselekedetemet illetően.

Teljesen belevesztem a versek világába. Olvasásuk olyan volt, mintha dalszövegeket nézegettem volna, hisz bármelyikhez jutottam elolvasása olyan dallamos volt… s ez tetszett, nagyon tetszett.

- Itt ül mellettem, de nem biztos, hogy el tudom érni… valahol máshol kalandoznak a gondolatai. – éppen befejeztem egy vers olvasását, mikor édesanyámat hallottam meg beszélgetni valakivel, s mivel én nem igen szóltam, valakivel telefonált úgy, hogy én voltam a téma. Azonnal visszarepültem a jelenbe, s a telefonja képernyőjére néztem, ami ugye kettőnk között volt a kis tartókájában, ha már a vezető fél nem telefonozhat vezetés közben.

- Jelentem visszatértem. – motyogtam.

- Szándékosan nem veszed fel a telefonodat Khara? – kérdezte Nora, ugyanis ő volt az, akivel édesanyám oly kedvesen csevegett.

- Nem vettem észre, hogy csörgött… valószínűleg levehettem a hangját, amit elfelejtettem visszavenni. – jegyeztem meg halkan, közömbösen.

- Biztosan. – jegyezte meg, s azt hiszem mindkettőnk hangjában érezhető volt egy bizonyos frusztráltság, amit édesanyám az én arcomon még fizikailag is láthatott, bármennyire is akartam amúgy ezt titkolni előle… de hát ő az édesanyám, s mindent meglát, mindent tud.

- Beszéljetek nyugodtan. Engem nem zavar. – kacsintott, majd kivette a telefont a kihangosító tartóból, s a kezembe tette azt.

- Köszönöm. – suttogtam, s a mobilon is megszakítottam a kihangosítás funkciót.

Éreztem, belül nagyon is jól tudtam, hogy miért keresett Nora… nem beszéltünk mióta felhívott a hírrel, s az óta pedig történhettek dolgok, s történtek is… mint például nem érkeztem meg a kórházba.

- Minden rendben van? – kérdezte meg elsődlegesen.

- Igen. Minden. – válaszoltam.

- Nemsokára bemegyek hozzá… állítólag ma már ébredni fog, tegnap a gyógyszerek miatt még ébredt fel… direkt altatták egy éjszakára.

- Ühüm. – próbáltam pártatlan maradni, s próbáltam minden információt kizárni a fejemből, ami hozzá kapcsolódhat.

- Jó esélyei vannak. – Nora is észrevette, hogy „nem érdekel” a helyzet, mármint, hogy tartózkodok tőle.

- Örülök. – bólogattam, habár ezt Ő nem láthatta.

- Üzensz neki valamit? – érdeklődött.

- Nem… nem is kell neki elmondani, hogy tudok róla… hogy majdnem ott voltam. S ne is említsd nekik azt, hogy Harry volt az, aki a sebészt küldte hozzá… egészen biztos vagyok benne, hogy beszéltél már Harry-vel… hagyj ki minket belőle, ha lehet. – kértem őszintén, kedvesen.

- Biztos vagy benne? – hallatszott a hangján, hogy tényleg meglepődött.

- Biztos. – nyeltem egyet, s egy pacsit adtam magamnak magamban, hisz egészen normálisan sikerült végigjátszanom ezt az egészet. – köszönöm. – suttogtam neki halkan, tudta mire értem… a kimondatlan szavak.

- Vigyázzatok magatokra!- válaszolt, s végül megszakítottam a vonalat.

- Szeretnél róla beszélni? – érdeklődött édesanyám.

- Nem. – ráztam a fejemet, s visszatettem a készülékét a helyére.

- Köze van az egésznek ahhoz, hogy Zack kórházban van? – érdeklődött… persze, hogy tudta, valahogy nem lepődtem meg… de hálás voltam azért neki, hogy nem hozta fel addig, amíg én nem akartam ezt… s most sem én akartam, de mindegy, a helyzet adott volt.

- Harry vagy Nora? – kíváncsi voltam melyikőjük értesítette erről a helyzetről.

- Harry…

- Gondoltam.

A város, ahová érkeztünk, mintegy 3 óra kocsiútra volt Londontól. Kis barátságosnak tűntek az emberek az utcán, már az első pillanattól kezdve, ahogy megtekintettem az arcukat a kocsi ablakából. Sokkalta kisebb volt, mint London, de ettől függetlenül sem mondanám ezt a települést egy vidéki kisfalunak… megvolt a saját élete, az emberek dobogtatták a lelkét, még így szombaton is.

- Üdvözöllek Eva… - abban a pillanatban, amikor beléptünk az épület ajtaján, máris köszöntötte édesanyámat egy nő, jelen szituáció alapján gyanítottam ők már találkoztak. -… s ha nem tévedek te vagy Khara. – fordult felém mosolyogva.

- Teljes egészében. – ráztam vele kezet.

- Üdvözöllek titeket a gyerekotthonunkban. Elsa-t még éppen eteti, az egyik felügyelő nő, addig szívesen meginvitálnálak titeket egy teára az irodámba… néhány papírt még úgyis alá kell írnod. – fordult édesanyámhoz a nő, akinek azt hiszem a neve Rita lehetett, anya mintha ezt a nevet emlegette volna idefele jövet, amikor éppen ez a téma volt aktuális közöttünk.

- Köszönjük. – bólintott édesanyám, de én csak el voltam veszve egy kicsit, s nem teljesen reagáltam le a történéseket. Az egyik helységből ugyanis kisgyerekek hangját hallottam, kacagást, s visítozást felváltva.

- Ha gondolod Khara odamehetsz a kicsikhez… ők is éppen reggeliznek, odavitetem neked is a teádat, ha szeretnéd. – ajánlotta fel a nő.

- Szabad? – teljesen el voltam kábulva, a gyerekek hangja szinte rántott magához, mintha megragadtak volna egy kötéllel, s lassacskán húzogattak volna magukhoz egyre közelebb, s közelebb.

- Persze. – bólintott, s ujjaim alatt már a kilincs hűvössége volt érezhető, s ahogy benyitottam utána abba a helyiségbe kettős érzelmek hada támadta meg testemet… egy részben elmosolyodtam, mert sok kis apróság ült itt az mini asztalok körül, s ették a reggelijüket, mintha igazi felnőttek lettek, s másik részben olyan volt ez, mintha a szívemet facsarták volna ki… egyikőjüknek sincs szerető családja, ebben a pillanatban még mindegyikőjük az árvaság világában létezik.

- Szia!- közelített meg egy kislány, s ragadta meg az ujjamat, s kezdett húzni maga után. – te ki vagy? – érdeklődött kedvesen, s a saját asztaluk mellé vezetett… azt hiszem ő volt a legbátrabb, ugyanis a többiek csak csodálkozó szemekkel pillantgattak rám, de nem igazán mozdultak.

- Khara… és te? – kérdeztem, s követtem őt, ahogy ő leült a kis székére, én mellé a földre csüccsentem le… láttam, hogy az egyik felügyelő nő széket akart nekem hozni, de leintettem, hogy nem szükséges.

- Olivia hercegnő. – magabiztosan jelentette ki.

- Huhahhha… az nagyon jó lehet. Egy igazi hercegnő vagy? Woaaah. – csodálkoztam, s örültem, hogy ezzel nem csak az ő arcára csaltam egy kis mosolyt, de a társaiéra is.

- Még nem teljesen… - bújt a fülemhez, s suttogta nekem ezt. -… de ezt ne mondd senkinek, okés? – kérte ártatlanul.

- Cipzár a számon. – húztam be az említett dolgot a számon, s rájuk mosolyogtam, s megköszöntem a segítőnek, hogy ide hozta nekem a teámat.

- Köszönöm. – bólintott, s hagyta, hogy kezembe vegyem a bögrémet, s számhoz emelhessem a meleg, finom teámat.

- Miért vagy itt? – mintha egy játékos vallatáson lettem volna, de nagyon tetszett.

- A testvéremért jöttem… az anyukámmal. – meséltem nekik csendesen.

- S ki a testvéred? – csillant fel a szeme. Olyan ártatlan volt, olyan kis tiszta lélek. Eszméletlen a gyerek lét világa.

- A pici Elsa… - suttogta a nő, akinek egy kisbaba volt a karjában, aki annyira nem is volt kicsi, s mindeközben felénk lépegetett.

- Ohhh. – tette szája elé a kezét Olivia meglepődésében, majd én pedig felálltam ismételten két lábra.

- Khara… szeretném neked bemutatni Elsa-t… - fordította felém a kislányt, akinek arca csupa mosoly volt. Látszott, hogy a vidámság kissé keveredett egy kis félelemmel, tekintve, hogy új arcot lát a közösségben, de mégis olyan kis aranyos 15 hónapos baba volt. - … Elsa… ő itt Khara. – mutatott rám a hölgy, s a kislány ekkor elbújtatta arcát az ő nyakában. 

- Kicsit meg van még illetődve. – mondta. – de ha gondolod, átveheted… - ajánlotta fel a lehetőséget nekem.

- Komolyan? – azt sem tudtam, hogy hogy kell egy babát tartani. Persze ő már nem is olyan kicsi, de akkor sem tudtam, hogyan is forduljak, vagy mit is csináljak.

- Csak engedj utat az ösztöneidnek… - tanácsolta a nő, s karjaimba helyezte őt… a testvéremet.

- Szia!- köszöntöttem kedvesen őt, aki csak nagyokat pislogott arcomba… ennél gyönyörűbb szemeket még életemben nem láttam. Olyan pillái voltak, olyan tiszta, s feltétlenül tiszta tekintete volt, hogy első pillantásától kezdve elrabolt a szívemet. Úgy csodálkozott rám, mintha egy valóságos csoda lennék én magam… pedig úgy éreztem, hogy ő az, aki egy csodához hasonlít.

- A következő hetekben, valamikor még meglátogatjuk magukat, hogy hogyan is viseli Elsa az új környezetét, de minden jót kívánok neki is, s nektek is… - én már a kocsiban ültem, hátul a gyerekülés mellett, Elsa mellett, miközben édesanyám még néhány szót váltott az igazgatónővel.

- Köszönjük. – s nyílt is a vezető oldalon az ajtó, s ezt csak ugyan fél szemmel láthattam ugyanis én Elsa-val játszottam ez idő alatt… ő eldobta a labdácskáját oldalra, én meg visszadobtam neki, s fel-felkacagott időközönként, amikor az az anyaglabdában a kis csengő számára vicces hangot adott ki. Nagyon kis barátságos baba, igazán barátkozó típus.

- Jó utat mindhármatoknak!- integetett be nekünk a nő előröl, s mutattam volna Elsa-nak is, hogy integessen, ő azért még erre nem volt hajlandó… sokkal érdekesebb volt a színes kis labdája, amit az előbbi felfedezésének köszönhetően rájött, hogy rágni is tud.

- Akkor irány haza!- édesanyám a visszapillantó tükörben nézett hátra ránk, s abban a kis tükörben Elsa is meglátta magát hirtelen, mire majd kipattant a szeme, s utána pedig hangosan visítva integetett… magának többek között.

- Bizony haza… - bólogattam, s elmosolyodtam, ahogy édesanyám csókot küldött a csöppségnek, majd beindította a motort.

A hazafele vezető 3 órás út fele annyinak sem tűnt… Elsa egész hamar kidőlt. A kaja, s játék utáni fáradtság úgy hiszem elég jól elérte a kellő hatását, s így az út is elég könnyűnek bizonyult. Időközben amúgy azt észre sem vettem, hogy míg Elsa békés, pihenő arcát figyeltem én magam is elbóbiskoltam, s majd csak arra ébredtem, amikor a motor megállt alattunk. Úgy hiszem hazaérkeztünk.

- Nincs is szebb látvány, mint a két lányomat ilyen békés állapotban látni. – anya mondta, mikor kinyitotta Elsa felől az ajtót, s látta, hogy én ébredezek.

- Ugye nem fotóztál le? – kérdeztem tőle félve… habár tudtam a válaszát.

- Ugyan… - tetette ártatlanságát.

- Remélem az egész arcomon elterült a kicsorgó nyálam… - forgattam a szemem, s megtöröltem számat… szokásom néha, hogy nyáladzva alszok, pont, mint egy kisbaba.

- Ugyan. – legyintett, s óvatosan oldotta kis Elsa kis ülését. Ő még aludt, de úgy hiszem anyának nem is volt szándékában felébreszteni… jó, ha pihen.

- Olyan békés kis lény. – mondtam, ahogy vállamra csaptam a két kis babatáskát a kocsi hátuljából, s édesanyám mellé sétálva együtt indultunk meg a házba.

- Te is voltál ilyen… tudom nehéz elhinned. – vigyorgott.

- Majdhogynem lehetetlen… - válaszoltam, s mutattam, hogy hagyja az egészet, majd én nyitom az ajtót... fordítottam is volna kettőt a záron, de csak egyszer sikerült… pedig megesküdnék, hogy reggel kettőre zártam… érdekes.

- Felviszed? – kérdeztem tőle, ahogy halkan bezártam magunk mögött az ajtót.

- Nem hiszem… - mondta édesanyám fura éllel a hangjában.

- Felébredt? – kérdeztem megfordulva, de innentől kezdve már nem volt értelme a válasznak.

- Van egy különleges fogadóbizottságunk, akik szeretnének találkozni vele… - s a konyha hatalmas ajtajában három személy jelent meg. Allie, Nora, édesanyám legjobb barátnője… s nem utolsó sorban Harry.

- Sziasztok, kis kibővült család!- integetett nekünk Nora, mire lassacskán Elsa is kezdett ébredezni, de az újabb embereket sem sírással üdvözölte… csak csendben csodálkozott rá hatalmas szemeivel az új környezetre.

- Kinek az ötlete volt ez az egész?- kérdeztem meg halkan.

- Nagy bulit nem csaphattunk, mert még tudjuk Elsa-nak barátkoznia kell a hellyel… de úgy gondoltuk, hogy az első vacsorátokat, szívesen megosztanátok néhány emberrel. – mondta Miss Lewis.

- Te voltál ugye az értelmi szerző? – léptem Harry mellé, aki segített levenni mindeközben a kabátomat.

- Meglehet… - rántotta meg a vállát én pedig habár volt egy kis közönségünk nyakába tekertem kezemet, s csókot leheltem ajkaira… s igen visszafogtam magam. – no és milyen érzés testvérnek lenni? – kérdezte tőlem.

- Legalább olyan jó, mint valakinek a barátnőjének lenni… 

XXXIX. rész - Wrapped Up

Sziasztok! Azt hiszem ez a leggyorsabban megírt, leghosszabb részem valaha. Nem volt még így, hogy suli előtt lazán elkezdem a részt, s egy kis isteni szerencsének köszönhetően, még be is fejezem! Habár a végével sietnem kellett, s lassan amúgy már készülődnöm kellene órára, de sebaj… én még felteszem nektek a részt! Remélem, tetszik! Jó olvasást! Dorka

U.i.: Bocsi az esetleges hibákért, de most nem volt úgy időm átnézni, de fel nem tenni addig míg haza nem jövök, azt meg nem tudtam megtenni!

Wrapped Up

You got me wrapped up
Around your finger
I'd do anything for your love now
And when you touch it, the feeling lingers
Takes me up so I high I can't come down
You got me wrapped up baby

(Olly Murs ft. Travie McCoy)

- Mennyi időnk van? – kérdeztem teljesen természetesen, egy egészen nem természetes pózban ott fent a levegőben. Konkrétan a fülkénk padlóján feküdtünk, s úgy kémleltük az üveg plafonnak köszönhetően a tökéletesen elénk táruló hibátlan égboltot. Egy felhő sem próbált belerondítani a tökéletességbe, olyan volt ez így, mintha egy nagy művésznek a tökéletes alkotása lett volna. Lenyűgöző.

- Mennyit szeretnél? – fogott rá ujjaimra, ahogy feje alól kivette a feje alól kezeit, majd kicsit még közelebb húzódva hozzám oldalra fordult, s inkább engem nézett.

- Hmmmm… - gondolkoztam el, s ha be akartam volna, sem tudtam volna becsukni a szemeimet, ugyanis már a csillagok közelebbről is megtekinthetőek voltak… az ő zöld szemeiben. Engem kémlelt, mintha még sosem látott volna.

- Gyanítom sokáig el fog tartani a technikai probléma megoldása… - forgatta a szemét, mintha Ő maga is szerelő lenne, vagy mintha Ő maga is panaszkodna a fent töltött idő miatt… pontosan úgy tesz, mintha nem Ő lenne az egésznek a hátterében, a zsigereimben érzem, hogy Ő volt ilyen zsivány.

- Jah… gondolom.– mosolyodtam el, s automatikusan lehunytam a szememet, s ezzel egy időben Ő pedig csodálatos ujjaival kezdte el simítani arcomat, s onnantól lefele menve egészen el is jutott a combomig, amit egy szép mozdulattal megmarkolt, s kissé felnyögve tekeredtem rája, ahogy felém hajolt ez által már egész testével.

- Gondolhatod is. – suttogta fülembe, s élvezte, ahogy testem ívben rándul meg, s igazodik az övéhez, csak mert hozzámért, csak mert Ő azt akarta.

- Milyen volt a fotózás? – kérdezte a legváratlanabb pillanatban, s valahogy nekem már a gondolataim sem ezen a bolygón voltak, talán egy nem létező mennyország kapuink kopogtattak bivalyerősen, vagy éppen a pokol kapuin szerettek volna becsusszanni… ha már égünk, adjuk meg a módját.

- Csodás. – így éreztem magam, s hogy ez a szó talán a fotózásra is megfelelő-e… hát talán.

- Minden egyes pillanata az volt? – apró csókokat lehelt a nyakam bőrére, én meg mint valami sarokba szorított állat tűrtem… nem mintha ez a tűrés oly fájdalmas lett volna, s oly nagyon szenvedtem volna.

- Ühüm. – a szemhéjaimat, valami felsőbb hatalom tartotta csukva, mintha ez lenne a közös kémiánk elsődleges reakciója… ahogy szája hozzám ér, elvesztem szemem világát, s kapok helyette egy másik világot, Őt.

- Melyiket élvezted jobban? Mikor Ash megcsókolt, vagy amikor lekevertél neki egyet? – kérdezte megállva egy pillanatra, mire konkrétan a szemeim is kipattantak, mármint a szavak hallatán. Arca pontosan az enyémmel egy vonalban volt ekkor, hát persze… direkt csinálta ezt az egészet. Úgy sejtettem, hogy bűzlik az egész dologban valami, főleg, hogy egy szava nem kötődött eddig a pillanatig a mai fotózásomhoz… mármint, nem mintha elvárnám, hogy említést tegyen róla… de na… lehet, mégis elvárom.

- Meg se kérdezzem, ezt honnan tudod, ugye? – persze, hogy abban a pillanatban, ahogy feltette kérdését az én lelkem két darabja, a mennyország kapuiból, s a pokol tornácáról egy időben szállt vissza ide a földre… vagyis inkább levegőbe.

- Nem szükséges. – rázta a fejét sunyin, s láttam, ahogy szemében izzik egy bizonyos láng, ami egyszerre volt szenvedélyes, s zsivány is.

- No és mi lenne szükséges? – kérdeztem tőle ártatlanul, ha már Ő is játszik velem, akkor nekem is van jogom ugyanezt tenni vele.

- Például a válaszadás a kérdésemre. – közel hajolt hozzám, nagyon közel, s ajkaink majdnem összeértek… majdnem.

- Hmmm… - gondolkoztam el, húzva az időt. – Ash melyik fiú is volt? – tanakodtam. – a második vagy a harmadik? Nem vagyok jó matekból. – ráztam meg a fejemet annyira amennyire tudtam, s vágtam a legszebb bűnbánó ábrázatomat, mit csak a világ láthatott eddig.

Éreztem, hogy incselkedő szavaim hatására teste megfeszül felettem, jobban, mint eddig tette.

- Segítsek? – mily segítőkészen ajánlotta fel önmagát, de érezhető volt, hogy hangja nem az átlagos élében csengett.

- Nem… nem… ha már az információforrásod nem adott biztos számokat neked, akkor hagyd rám a számolást… - lehunytam a szememet, s a fejem mellé emeltem a kezemet, s számolni kezdtem… az agyam szüleményét. -… első volt Josh talán, második Julio, harmadik Mark, s igen… azt hiszem az utolsó, a főnyeremény Ash volt. – nyitottam ki a szememet ismét, s kettőnk közé emeltem a négyet mutató ujjaimat.

- Főnyeremény? – kérdezte. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg elhiszi, amit mondok neki, vagy egyszerűen már Ő is csak játszik, de az biztos, hogy mulatságos volt… e hangja megbizsergette a füleimet.

- Az… - hatalmasra nyitottam a szememet, s farkasszemet néztem vele, majd azt hiszem ekkor jött el a pillanat, amikor ügyesen kiszállhattam alóla… ez a játék, valahogy állva még szebb lesz. Vagy sem… de az majd kiderül. -… s ha azt mondom főnyeremény, akkor még alulértékeltem. – folytattam Ash bálványozását, s az üvegkalitka széléhez sétálva a korlátnak támaszkodtam, s úgy csodáltam a Temze partját, s közben azzal a gondolattal játszadoztam el, hogy vajon éppen az Ő agyában mi játszódhat le.

- Csakugyan? – kérdezte, s éreztem, hogy a közelemben van, de még nem a tökéletes közelségben.

- Bizony… amit a nyelvével művelt… huhuhuhuhhhúúúú… - le kellett hunynom a szememet, s megszorítanom a korlátot, hogy ne hangosan visítsak fel a nevetéstől a dolog abszurditásán, s csakis egy halovány mosolyt engedtem meg magamnak… a lelkemnek is kellett az, mármint ha az létezik még egyáltalán.

- Ne vágd magad alatt a lécet Khara. – lélegzete már nyakamat csapta, de Őt testileg még nem éreztem.

- Ugyan. – ráztam a fejemet. – te megkérdezted milyen napom volt, én meg csak válaszoltam, mondva az igazat, csakis az igazat.

- No és a te napod milyen volt? – pördültem egyet, s szembe találtam magam vele. Teljesen fehérbárány ábrázatot felvéve kémleltem arcát.

- Jó. – rövid, s tömör válasz volt ez.

- Én mesélek neked itt órákat… te meg csak egy jóval elintézel… ez kétségbeejtő. – szomorodtam el látványosan, de belül az érzés, mi alakult ki belőlem eszméletlen volt. Belül a lelkem már örömtáncot járt, s kettőt szaltózott legalább, felmérve gazdájának hatalmas sikerét a porondon.

- Tudod mi a kétségbeejtő? – nézett rám pókerarccal.

- No mi? – emelgettem a szemöldökömet kíváncsi ábrázattal.

- Majd az, amit ezekért a szavakért fogsz tőlem kapni. – mintha ez egy kedves fenyegetés lett volna. Ha a szeme eddig izzott… most lángolt.

- Félnem kellene? – kérdeztem.

- Rettegned. – jött egy lépéssel közelebb hozzám.

- Jó… nem teszem. – rántottam meg a vállamat nagy vidáman, majd ekkor hallottam egy kattanást, miszerint leérkeztünk a földre… észre sem vettem, hogy időközben újra megindult a kerék, valahogy valami más, vagy valaki más kötötte le a figyelmemet. – jah és most jut eszembe… - egyedül sétáltam kifele az ajtón, de visszafordultam kissé vállam felett. - … jövő héten Los Angeles-be utazok, hogy ott fotózzanak Ash-sel… „A lázadók” kampányhoz. – kacsintottam, s nagy vidáman, mintha mi sem történt volna sétáltam ki az emberek közé bazsalyogva, s hagytam, hogy kövessen Ő. Legyen az fújtatva, égve, vagy már hamuvá porladva.

A folyó parton kezdtem el sétálni nyugodtan, s magamban konstatáltam a csudijó érzést, miszerint éreztem, hogy ott van mögöttem, de valahogy mégsem tudott szólni. Több mint mókás volt, s persze, hogy nem hagyhattam magamat, nem adom magam olyan könnyen.

- Nem engedlek el vele sehová. – jegyezte meg kis idő múlva.

- Nem kértem engedélyt. – válaszoltam, de még mindig nem voltunk egy vonalban, ő csak mögöttem haladt kimért, hatalmas lépéseivel.

- Nem bízok benne. – micsoda sejtelmes volt.

- Bennem viszont igen. – jelentettem ki, a séta tovább folytatódott.

- Házi őrizet alá foglak venni. – őszinte határozottság volt a hangjában. – nem fogod elhagyni az országot.

- Azt te csak hiszed… - nem is gondoltam volna, hogy ilyen mulatságosan alakulhat az estém, komolyan jól szórakoztam a szó vicces értelmében is.

- Hidd el, el tudom intézni. Ha kell, az ágyhoz bilincsellek. – úgy mondta ki mindezt, mintha totálisan normális beszélgetés lenne… még szerencse, hogy igen kevés járókelő ment el mellettünk, mert azt hiszem, ha csak egy-egy részletet kapnának egy a beszélgetésünkből vagy szívrohamot kapnának, vagy inkább löknének minket a Temzébe, csakhogy befejezzük.

- Valld be, hogy féltékeny vagy. – csúszott ki a számon, aminek még nem kellett volna… ismétlem „még”. a saját szócsatámnak még tovább kellett volna folytatódnia, de az agyam hamarabb kilökte ezt a mondatot… hamarabb, mint kellett volna.

- Baszottul. – elsőre is helyeselte már gondolatomat, majd azt éreztem, hogy elkapja csuklómat, s a part mentén húzódó vastag korlátnak nyom szépen háttal. – Diego, Julio, Mark, Antonio vagy Ash miatt? – még jutottak eszembe cifrább latin csődörök neve, a lelkem már kacagott, ha meg nem fulladt eddig a pillanatig a kacagástól.

- Nem vicces. – most aztán éreztem a közelségét úgy mindenestől. Csípőnktől egészen a mellkasunkig összeolvadtunk, s hagytuk, hogy a testeink vibrálása válaszra találhasson a másikéban.

- De az. – bólogattam mosolyogva.

- Csakis én csókolhatlak. Ott ahol szeretnélek, akkor, amikor én szeretném. – azt hiszem a hadiállást nyilatkoztatta ki felém.

- Na és most hol szeretnél? – jött ki belőlem, s csak reménykedtem egy bizonyos válaszában… de a vártnál is szebbet kaptam.

Két kezével fogta közre arcomat, s úgy talált rá ajkaival enyémekre, mintha egy kincskereső út végén, a szivárvány tövében megtalálta volna a legértékesebb zsákmányát. A megállapítás, miszerint egy csók fel tudja emészteni az embert, enyhe kifejezés… úgy éreztem, hogy a világ megszűnt bennem, s körülöttem, s hogy minden erőmet átadom neki, csak azért, hogy többet és többet kapjak.

Kezeim valamiféle módon ezúttal szűk fekete farmernek hátsó zsebeibe kalandoztak, s ahogy ott elhelyezkedtek ösztönösen húzták őt felém jobban, s jobban. A bizsergés, a vágy nem szó arra, mi testemben véghez ment.

- A tenyerem jobban illeszkedett az arcához, mint ajkam az ajkához… - picikét lábujjhegyre állva suttogtam ezt fülében még annak a hévnek a mámorában, mikor ajkaink elváltak egymástól.

- Reméltem is. – s ajkaimba mosolygott. Gödröcskéi, ahogy így megjelentek, vágyat éreztem, hogy beléjük csókoljak… szexepilnél ez nála sokkal több erőt birtokol. Olyan, mintha rabul ejtő, természetfeletti erejét testének különböző pontjaiba rejtegették volna el az istenek… így hát az ajkai végében is volt ilyen ámulatba ejtő erő található.

- Mikorra kell visszaérned? – kérdeztem tőle halkan miközben még eszem ágában sem volt olyat tennem, mint például az elengedése.

- Nem kell aggódnod… van még időnk. – puszilta meg a homlokomat, s azt hiszem lépni akart egyet, de hát ugye én ezt annyira nem tudtam megengedni neki.

- Szuper. – gondolkoztam el, s mintha egy zongora billentyűin lennének ujjaim, úgy kezdtem el őket járatni az ő hátsó zsebében.

- Tudod, hogy így nem megyünk sehová… - bújt a fülemhez.

- Komolyan? – néztem ártatlanul a szemébe, s rebegtettem a pilláimat, mint a legártatlanabb földre szállt angyal.

- Van kedved sétálni velem? – kérdezte, s levéve nyakából sálát az enyém köré fonta azt. – még a végén beteg lesz Ash Stymest csaja… - kacsintott egyet zsiványan.

- Hahahahahahhahaha… - szúrós tekintettel néztem rá, majd egyik kezemet elvéve zsebéből éppen annyira fordultam oldalra, hogy akár így el is indulhatunk, de mégis össze vagyunk kötve valahogy. -… nem vagy vicces. – örültem annak, hogy ő meg átkarolt, mert így legalább tényleg éreztem, hogy itt van.

- Igazad van, a vicces az lesz, majd amikor a kis szépfiú elveszíti a nyelvét… vagy a következő tenyér, akivel találkozik, az az enyém lesz. – jegyezte meg teljes természetességgel.

- Mert te sosem csókoltál meg senki, senkit, senkit a munkád miatt… egy fotózáson sem, soha… soha, soha. – azt hiszem a senkit és a soha szót egy mondatban ennyiszer még a világon más nem alkalmazta.

- Nem. – rázta a fejét.

- Aham… persze, persze. – tény, hogy nem hittem neki. Sima ügy, hogy egy videoklipben úgy alakul a dolog, hogy márpedig egy csóknak el kell csattannia… s persze 1 az 5-höz az arány, hogy éppen ő lesz a csókos srác, de megeshet.

- Jah tényleg. – jutott eszébe. -… egyszer szájon pusziltam egy műsorvezetőt egy műsorban.

- Na, ugye. – tudtam én, hogy nekem igazam van.

-… aki férfi volt. – jah, hogy ezt úgy az előbb elfelejtette mondani. Azt hiszem meglepően hangosan visítottam fel a röhögéstől. Még szerencse, hogy karjaival tartott, ahogy átölelt ugyanis lehet, hogy még a nagy hévtől vágódtam is volna előre egyet.

- Szóval akkor a féltékenység tárgya nem is én vagyok… hanem amúgy Ash… már mindent értek. – virultam fel, s meg kellett törölnöm a szememet, ugyanis kicsordult belőle egy könnycsepp mulatságom alatt.

- Jobb, ha vigyázol a szádra kisasszony. – jegyezte meg dorombolva.

- Mert ha nem… mi lesz akkor? – kérdeztem, s nagy oldalasan nagy vidáman felpillantottam rá.

- Taxi… - azt hiszem ez nem nekem volt válasz, hanem az éppen mellettünk elsuhanó járgánynak, aki abban a pillanatban, hogy meglátott egy rá várakozó kezet megállt mellettünk. -… szállj be. – utasított, s szépen elengedett.

- Mert ha nem… mi lesz akkor? – ugyanazt a mondatot, ugyanúgy mondtam el, mint fél perccel ezelőtt… tetszett ez a szembenézés a tűzzel, olyan mesterien játékos volt.

- Ne várd meg, míg én, pakollak be. – hunyorított rám, majd megcsapta a fenekemet, hogy csakugyan induljak meg befele, vagy akár összecsomagol és ő pakol be, s abban nem lesz köszönetem.

- Uhhh jajj… - szinte berepültem a hatalmas hátsó ülésre, majd vártam, hogy beszálljon mellém Ő is, s így is tett.

- Városnéző túrát szeretnénk… - hajolt közelebb a sofőrhöz a Göndör a két ülés között.

- Éjszaka? – kérdezett vissza a volán mögött ülő srác, mire a visszapillantó tükörben láttam, hogy igen szép összegű fontmennyiséget nyújtott oda neki társaságom.

- Éjszaka. – bólintott a férfi, s láttam, hogy a mai este megfogta az aranytojást tojó tyúkot… aki lehet most kakas.

- Egy fontos dolgot se hagyjon ki… egyetlen egyet sem. Ne szóljon egy szót sem, majd gyönyörködünk mi… a látványban. – folytatta tovább az utasításait Harry, s éreztem, hogy a sofőr is kezdi megérteni azt, mik Harry szándékai, s valahogy a testem is rákapcsolt arra a frekvenciára, mi felé Ő húzogatta azt. Ettől a pillanattól kezdve valahogy a sofőr még véletlenül sem nézett hátra.

- Azt hiszem, nekünk van egy be nem fejezett ügyünk… - fordult oldalra, s bújt a fülemhez, majd a következő pillanatban már azt éreztem, hogy ölébe ránt engem, szembe magával. -… ígértem neked valamit ma…- ujjai a nyakamtól kezdve vándoroltak le szépen lassan a dekoltázsomon át, a hasamon keresztül a nadrágom gombjaiig.

- Harry… - egy óvatlan fékezésnek köszönhetően egész testemmel neki estem, s míg egyik keze a nadrágomat simította másik a mellkasomon ragadt. -… ezt… nem fogom bírni. – búgtam fülébe ezt, s testem valahogy mégis ellentétesen működött… mellkasomnak nagyon is tetszett, hogy keze ott maradt, éreztem, még így pólón, s melltartón keresztül is, hogy mellbimbóim megkeményednek csak azért, mert majdnem érezhetik bőrét.

- Csak próbálkozz… erősen… keményen. – majdnem felvisítottam, mikor ujjai már nem csak a nadrágom szélével játszadoztak, hanem valahogy sokkal mélyebbre is elkalandoztak.

Konkrétan össze kellett szorítanom a számat, s legszívesebben elharaptam volna saját nyelvemet csak azért, hogy egy árva hangot se adjak ki.

Nem egészen tudtam felmérni, hogy ez most valamiféle kínzás, vagy mi, de habár egy felől kissé feszült voltam, mégis másfelől úgy éreztem, sohasem engedtem el még magam ennyire… kínos volt, szokatlan, de mégis… természetes.

- Megölsz. – nyakába kapaszkodtam bele, s szinte beléje fúrtam arcomat mikor megérintett ott.

- Valami hasonló… - éreztem, hogy kacsintott, s muszáj volt ajkaimat lefoglalni valamivel, mert ha nem kaptak volna valamiféle játékszert egészen biztos érdekes hangok hagyták volna el számat… amit nem biztos, hogy a sofőrrel is meg akartam volna osztani.

Konkrétan arra a pillanatra nem is emlékeztem, hogy hogyan kerültem a saját ágyamba, sőt arra sem, hogy egyáltalán a házunkat megközelítettük, de ettől függetlenül a csütörtöki napom igazán tökéletesen indult… mosolyogva ébredtem ebben egészen biztos vagyok.

Mivel tudtam, hogy a leghamarabbi időpont, hogy Őt láthassam az a holnapi, vagyis a pénteki üzletmegnyitó, ezért céltudatosan foglaltam le magamat a házban, s nem hagytam egy szabad percet sem magamnak, mert akkor még bűnbe esek, s rajta pörögne az agyam, ami pedig pontosan azt érné el, hogy semmire sem lennék használható.

Olyannyira sikerült ez az elterelési próbálkozásom, hogy még tanulni is elkezdtem… édesanyám, majdnem elejtette a dolgokat a kezéből, mikor a konyhaasztalnál azt látta, hogy én a könyvek közé barikádozva magamat idegen számokkal dobálózva harcolok a matek elégségesért.

- Tudom mi a feltétele az amerikai útnak… tanulnom kell. – rántottam meg a vállamat, s egy pillanatra feléje emeltem tekintetemet.

- Tuti, hogy elraboltak téged az ufók, s agymosást végeztek el rajtad. – vallotta be elképedten, de mégis éreztem rajta azt, hogy egyfajta igazi büszkeség is ott van a hangjában.

- Lehet hamarabb kellett volna megtenniük ezt… nem? – kaptam be a számba a ceruza végét, majd el is fintorodtam ugyanis radír darabkák maradtak a nyelvemen.

- Úgy látom nem teljes körű okosságot nyújtottak számodra… - utal erre a kis radíros manőveremre viccelődve.

- Mikor indulunk szombaton? – igen… lassan, de biztosan eljött az a nap, amikor végre elhozhatjuk az otthonból az én testvéremet. A héten már minden erről szólt, anyával folytatott beszélgetéseim 99%-az a csöppség volt a témája, de úgy hiszem ez teljesen érthető volt.

Mindent úgy alakítottunk, úgy szerveztünk, hogy a legnagyobb rendben legyen. Mosolyogva figyeltem, ahogy a hűtőbe már most bébiételt pakolt… egészen megmelengette a szívemet.

- Egészen kora reggel… olyan 7 óra fele gondoltam. – magyarázta, s miután bezárta a hűtőt, mégis kinyitotta, s kivett belőle egy doboz bébiételt, s kibontotta azt, majd kisujjával belenyalt. – ez volt a te kedvenced is… remélem ő is szeretni fogja. – mondta, s egy kiskanalat belenyomva hozta felém a dobozkát.

- Mi? – kérdeztem meg, mire mintha egy kisgyerek lennék a számba is nyomott egy falatot. Az én szemem meg felcsillant, hisz nem tudom honnan, de tényleg ismerős volt az íz, s a második falatot már én magam jutattam el a számig. – csak nehogy rákapjak… - vigyorogtam, mint a tejbe tök.

- A testvérharc első állomása… kié lesz a több bébiétel. – kacagott fel vidáman. – na, jó… hagylak okosodni… nem akarok belerondítani ebbe a csodálatos látványba. – nem vagyok benne biztos, hogy hitt a saját szemének, mármint annak, hogy Khara és a könyvek párosa nem csak egy ábránd. – én még elmegyek, itthonról el kell intéznem egy két dolgot… hoztam neked kaját, ott van a mikro előtt… - mutatott a pultra. – holnap mikorra is mész a megnyitóra? – kérdezte.

- Este 7 úgy hiszem. – gondolkoztam.

- S addig nincs Harry? – persze, hogy rá kellett tapintania a lényegre.

- Nincs. – jelentettem ki úgy, mintha ez engem úgy nem is érdekelne.

- Akkor már minden érthető… magyarázza azt a dolgot, hogy miért vagy hajlandó, önkéntesen tanulni… - mondta kötekedve, mire én egy éppen abban a pillanatban feleslegesnek tűnő matekfeladatgyűjteményt megfogtam, s feléje hajítottam bátran.

- Még szerencse, hogy tisztában vagyok azzal, hogy nem NBA sztárt neveltem fel… mellé ment.

A pénteki napon azért már kevésbé voltam szorgalmas tanuló, de mégis sikerült túlteljesíteni magamat, s így is jó pár órán keresztül gubbasztottam a könyvek fölött úgy, hogy közben egy Los Angeles képes könyvet nyitottam ki magam előtt, s az volt a barikádom legértékesebb darabja… a cél, amiért ezt csinálom. Egy kis motivációs tréning.

- Még a végén okosabb leszel nálam… - szólalt meg Nora, akiről észre sem vettem, hogy egyáltalán begurult a szobába, de hangjára rögtön felkaptam a fejemet.

- Az nem nagy teljesítmény. – vigyorogtam rá, majd figyeltem, ahogy elveszi a legértékesebb könyvet az asztalról (ezúttal már a nappaliban tanultam, hisz a tegnapi helyemet meguntam), s abba lapoz bele.

- Ne legyél ilyen kedves. – fel sem pillantott a könyvből, úgy magyarázott nekem. – remélem már most elkezdtél gondolkodni rajta, hogy mit hozol nekem… - ez nem kérés volt, ez szimpla kijelentés. -… tekintve, hogy nekem köszönhetően indult el a karriered, némi részesedést is várok. – pillantott végre rám, s rájött, hogy kissé mellélőtt jelen pillanatban az elhangzottakkal… értve azt, hogy ez az őrület, hogy is indult… ami amúgy szó szerint őrület volt a kezdetekben. – bocsi.

- Nincs semmi baj. – ráztam a fejemet. – úgy hiszem, tényleg túl vagyok rajta… - bólogattam, s őszintén mosolyogtam ekkor már.

- Jó… akkor nyugodtan kérhetem a részesedésemet. – nevetett fel, mire hozzávágtam az egyik díszpárnát a kanapéról.

- Inkább a sok felesleges beszéd helyett segíts nekem… tedd hasznossá magad. Melyik szettet vegyem fel… - mutattam a földre, ahol már a kapott DropDead cuccaimat szépen elhelyeztem a padlón, s úgy csodáltam őket, várva az isteni szikrára, hogy melyiket is vegyem fel. Okkal jött Nora.

- Ezt… ezt… és ezt… ezzel. – odagurult, s csak úgy mutogatott a darabokra, miközben én meg felkaptam a ruhadarabokat a földről. Az igazság az, hogy az egész nappali az irányításom alatt állt, tényleg úgy nézett ki, mint egy bunker, de mivel tudtam, hogy Nora is jön hozzám délután, miután reggel felhívott hajnalok hajnalán, hogy márpedig ekkor meg ekkor itt lesz, ezért is a földszintre tanyáztam le.

- Értettem főnökasszony. – s a többi ruhadarabot is összeszedve ügyesen az ágyra hajítottam őket, s a zuhany felé indultam el. – 10 perc és lezuhanyozok… utána segítenél kivasalni a hajam? – kértem meg tőle.

- Van más választásom? – kínos mosollyal indult meg a dohányzó asztal felé, s kapta ölébe a gépemet.

- Nincs… jah és persze, hogy használhatod a gépemet. – jegyeztem meg félvállról az el nem kérési procedúrát kihagyó kedves barátnőmnek ezt.

- Tudom…

 - Képzeld el… egy alattunk járó srác elhívott a végzős bálba. – jegyezte meg félvállról, mikor már mindenem készen volt, éppen csak egy halovány sminket dobott fel arcomra, tekintve arra, hogy nem az arcom itt a lényeg, hanem a ruhák, miket viselek. Végülis az arca vagyok a kollekciónak, s a legjobb promóció az, ha én magam is azt viselem.

- Hogy micsoda?  S ezt miért csak most mondod? – kérdeztem. – jah és alsós, hogy hívhatott el… a végzős bálra. – a dolog több részét nem értettem, de azt hiszem ez látható.

- Egy: Nem említettem, mert nem megyek… kettő, mivel az alattunk járók majdnem végzősök is közreműködnek a szervezésben így így… így tudott elhívni. De mint említettem nem megyek. – s két rúzsával szemezve kiválasztotta azt hiszem a legpirosabbnál is pirosabbat, s azt kente fel az ajkamra… elérve azt, hogy addig se beszéljek.

- Miért nem akarsz menni? – csodálkoztam, s persze arra az esély, hogy én oda menjek annyira volt esélyes, minthogy holnap űrlátogatást teszek a Marson.

- Mert te nem leszel ott. – mondta, s ajkaim közé dugott egy zsebkendőt, hogy ara „ráharapva” lejöjjön a felesleges rúzsmennyiségem. Ennyit arról amúgy, hogy semmi feltűnő smink… végülis a rúzs öltöztet, nem?

- Hát nem… de te igen… azonnal hívd fel a srácot. – felpattanva a székről nyúltam már a telefonomért. Szó sem lehetett róla, hogy egy ilyen hülye indok miatt, kihagyja ezt az eseményt úgy, hogy amúgy el is hívták.

- Nem tudom a számát.

- Én meg most jöttem le a falvédőről… - helyeztem a készüléket a kezébe.

- Mi van akkor, ha egy baltás gyilkos, és ráadásul még csúnyácska is? – próbálta menteni magát, de hát ez nem éppen jött össze neki.

- Nem ezt hallottam ki a hangodból az előbb, ahogy felvezetted… ha nem hívod fel, én leszek az, aki felkeresek minden alattunk járó srácot és addig nyomozok, míg meg nem találom az egyetlen egy… - a nevét a srácnak még nem tudtam, de most vártam, hogy majd megosztja velem.

- … Josh-t. – vallotta be.

- Szóval te szeretnéd felkeresni Josh-t, hogy meggondoltad magad, vagy rám bízod ezt a feladatot? – úgy vigyorogtam előtte, mintha én magam lennék a baltás gyilkos… lehet kicsit félelmetes voltam, de hát, sebaj.

- Nyugi van… nyugi… - védekezett maga elé téve kezét, s már ujjai a tárcsázás folyamatára léptek ezúttal.

- Randim van ma estére… a barátnőmet kísérem egy megnyitóra. – még mindig a telefonba beszéltünk, habár már legalább egy perce egymással szemben álltunk a verandánkon. – úgy látom most érkezett… le kell tennem. Viszlát Vic… vagy Alex, vagy Ingrid… bocsi. – rántotta meg a vállát, majd kinyomta a telefonját, s közelebb lépett hozzám. – rossz a névmemóriám. – vallotta be.

- Ingrid, mi? – kérdeztem tőle, s ingének nyakát megfogva húztam közelebb magamhoz.

- Nem jutott jobb eszembe… - kacsintott, s lágy csókot, a hiányoztál, de nagyon ízzel lehelt az ajkamra. – mehetünk?- fogott rá ujjaimra.

- Ühüm… - de mielőtt még tehettünk volna egy lépést megtöröltem szája sarkát, hisz kissé vörös maradt, s nyakát is megpusziltam, ott meg szándékosan hagyva nyomomat. Láttam, hogy foltjai kezdtek szépülni, de volt belőlük egy pár… hát mondhatni a taxis cselekvése után ez a minimum, hogy így néz ki.

- Össze kellene hoznunk a te Julio-dat, az én Ingridemmel… - ajánlotta fel a taxihoz menet.

- Egészen jó ötlet… okos Harry.

A megnyitó kifejezetten érdekes volt, sőt élvezhető. A taxiból még ki nem szállva kaptam egy bátorító csókot, hogy tényleg akarom-e ezt az egészet, s ha nem akkor azon nyomban elhúzhatunk innen… mindennek az volt az oka, hogy egy… talán a sok szempár még így hirtelen feszéjeztethető lehet számomra, kettő pedig ez az első alkalom, hogy nyilvánosan, nyilvánosan jelenünk meg valahol együtt, ami a fotósoknak köszönhetően egy örök életre dokumentálva lesz.

- Ha te nem bánod, akkor én sem… - válaszoltam neki, mire neki erre az volt a válasza, hogy kitárta előttem az ajtót.

- Nem. – rázta a fejét.

A hely barátságos volt, a társaság is kedves. Oli hozta a banda többi tagját is, s így együtt ünnepelték a frontember sikerét, s néhány szerencsés rajongó, ki elég éber volt az elmúlt napokban az is bejuthatott ide az üzletbe, s a valóságos megnyitó előtt vásárolhatott dolgokat, s tölthetett el időt együtt a fiúkkal. S igen a lemezboltos Evelyn-t is sikerült felfedeznem a főként lányokból álló tömegben, aki mosolyogva integetett felém, s szerencsére, még az este folyamán sikerült is vele néhány szót váltanom.

- Pezsgőt? – kérdezte Harry, s mosolyogva nyújtotta felém a poharat. Nem végig voltunk együtt, össze-visszajárkáltunk az üzletben. A kötelező köröket lefutva mosolyogtam megannyi kamerába, hisz úgy hallottam ez a dolgom, ha már hatalmas plakátokon virítok az üzlet megannyi pontjában, s még egy-egy riporternek is válaszoltam a kérdéseire, ami tényleg fura volt, de próbáltam igazán természetesen viselkedni.

- Biztos vagy te ebben? – kérdeztem tőle.

- Nem… azért hoztam még narancslevet. – kacsintott, s letéve a pezsgőt az asztalra a narancslevet nyújtotta át nekem, s puszilta meg az arcomat. – Nagyon ügyes vagy. – bátorított.

- Végig figyeltél?

- A fél szemem mindig rajtad volt… de ez nem csoda. Sokkal ügyesebb vagy, mint ahogy gondoltam, s annál is sokkal ügyesebb vagy, mint amilyen én voltam először. - dicsért meg először.

- Oh… micsoda dicséret. – mosolyodtam el, s egy fotós közeledett felénk.

- Egy képet szabad? – kérdezte.

- Szabad. – bólintottam, s Harry felé fordulva, nem foglalkozva a fotós meglepődöttségével Harry arcára nyomtam egy csókot, melynek tudtam, hogy ott marad a nyoma.

- Megjelöltem… -kacsintottam a fotósra, aki jót szórakozott rajtam, de ahogy éreztem Harry tartásából Ő is jót szórakozott. – azt hiszem, csörögsz. – éppen hátsó zsebénél volt kezem, mikor éreztem, hogy telefonja rezeg, s pikk-pakk módban szedtem elő ki készülékét, de mikor megláttam, hogy Nora keresi nem adtam át neki rögtön, hanem én vettem fel. Nem bánta.

- Harry… ide tudnád nekem adni Khara-t? Nem tudom elérni a telefonján… - magyarázta neki, s egészen fura volt a hangja.

- Én vagyok az Nora, mi történt? – kérdeztem, s hallottam, hogy nagy adag levegőt fúj ki, mintha megkönnyebbült volna.

- Nem akarta, hogy elmondjam neked, és hogy felhívjalak, de muszáj volt. – kezdett bele a hadarásba, olyan volt, mintha titokban hívott volna.

- Mi az? Miről beszélsz? – nem értettem szavait.

- Zack éppen most is a műtőben van… összetörte a kezét… nem tudom hogyan, mi esett rá, nem egészen világos a helyzet, de én már itt vagyok bent vele. – magyarázta, s nekem, mintha az ütő állott volna meg a lelkemben. – elég csúnya a helyzet…

- Mi történt? – kérdezte Harry látva, hogy a tekintetem nem elég fényes.

- Melyik kórházban van? – kérdeztem, s ujjamat Harry ajkára téve kértem, hogy most ne beszéljen.

- A Szent Ágostonban… - mondta, mire én kinyomtam a telefont, s végül Harry-re is figyelmet fordítottam.

- Mi történt? – ismételte meg kérdését, s látszott, hogy igazán aggódott, azt hiszem a hirtelen rám tört pánik miatt. – Ki van kórházban? –

- Zack…