A meggyőzés művészete (Sebastian Stan)

Sziasztok! Így vasárnap estére hoztam nektek egy kis olvasnivalót, ami csak úgy hirtelenjében született meg, mármint igen időbe tellett a megírása, de egyszerűen annyira megragadt a fejemben az alapja, amikor olvastam tumblrön (mert a legalapabb információ benne igaz), hogy tudtam egyszer írnom kell vele, s én írtam is vele... most! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Csudajó új hetet Mindenkinek! Puszilok Mindenkit, Dorka

Szavak száma? 3564

Egyetlen egy dolog, amit ma terveztem tenni miután pizsamában - nem, nem nagyon voltam hajlandó felöltözni -, és közel egy Szibériába készülő egyéb ruharétegben lementem ételért a szemközti pékségbe, hogy az egész napra elegendő fánkjaim társaságában elnyúlva az ágyunkban, megannyi puha párna és takaró között valami filmet nézzek és meg nem mozduljak. Tényleg ez volt a vágyam, miután a tegnapi nap folyamán az utolsó vizsgámat is letudtam erre a félévre, s mivel a barátom Sebastian éppen egy fotózáson volt, én pedig egyedül voltam ez tűnt a legészszerűbb döntésnek, meg amúgy is… úgy gondoltam, hogy ezt megérdemlem. Fáradt, s kimerült voltam, s habár legszívesebben Vele összebújva tettem volna mindezt, saját magam társaságával kellett beérnem. Mondjuk azon is csodálkoztam, hogy a tetőtől talpig beöltözött Michelin-baba alakom egyáltalán leért az utcára ugyanis éppen csak a szemem látszódott volna ki a ruhák alól, de azt is eltakarta a napszemüveg, no meg a majdnem teljes arcomba belehúzott sapka és kabát kapucni, amit nem mellesleg Sebastiantől kértem kölcsön hisz az én téli kabátom valahol még nagyon el volt pakolva, az övé pedig nyilvánvalóan kecsegtetőbb volt. A szerelésemben pontosan úgy néztem ki, mint egy hajléktalan, aki a létező összes hacukáját magára rántotta, de mikor megláttam az ablakon belülről, hogy szakad a hó szó sem lehetett arról, hogy bármit is engedjek érzékelni a testemnek a hidegből. 

- Köszönöm. – a visszajárót engedve megtartani az újságosnak hónom alá csaptam az újságkötegemet a lehető leggyorsabban próbáltam visszajutni a lakásunkba. Éppen mikor jöttem kifele a pékségből vettem észre, hogy a mai napon jelent meg Sebastian New York Times-os cikke, s nyilvánvaló volt, hogy vettem belőle egyet... vagy kettőt. Na jó, ötöt, de ki számolja? Végül is egy büszke barátnő így is támogathatja kedvesét, hogy egy kisebb ipari mennyiséget felvásárol egy-egy megjelent cikkéből. Meg amúgy is, a New York Timesról volt szó az Isten szerelmére, az azért nem kis dolog.

„Nézd mit szereztem!” – küldtem el neki egy gyorsan lőtt képet vigyorgó fejemről, s a félig az elé húzott újságról. Tudtam, hogy egész nap fotózáson volt, így nem igazán akartam zavarni, de tudtam egy szünetben egyszer majd csak látni fogja ezt a képet, s talán mosolyt csal az arcára.

„Igen… kölcsönadom a kabátomat” – jött azonnal vissza az üzenet, mire felkacagtam. Megragadta a kép lényegét… mint mindig.

„Nem kérdeztem.” – pötyögtem vissza neki automatikusan hosszú csatolva egy nyelvkinyújtós matricát.

„Vettem észre.” – válaszolt, majd folytatta is: „Hagytál másnak is példányt az újságosnál?”

„Csak egyet vettem.” – füllentettem egy aprót… ezzel mindketten tisztában voltunk.

„Aham… persze. Ismerlek. Hazaérek és ezzel lesz kiplakátolva a szoba?” – direkt incselkedett velem, de én nagyon jól szórakoztam ezen.

„Azt csak hiszed.” – nyilvánvalóan partnere voltam az emberi hülyeségben.

„Szóval az egész lakás ki lesz plakátozva?” – mielőtt írhattam volna neki valami ütőset, addigra ő már ezt küldte nekem.

„Az egész lakásra a Tom Holland tapétát gondoltam.” – dobtam le az ágyra a Tom Hollandos címlapos újságot is a New York Timesokkal együtt, amikor a meleg teámmal és a reggelimmel/ebédemmel/vacsorámmal karöltve beértem a szobába. Kivívta magának ezt a választ.

„Áruló.” – talán ennél gyorsabban még sosem reagált üzenetemre, de tudtam, hogy valószínűleg a többieket meglepve telefonjába merülve mosolyog annak képernyőjére.

„Te amúgy is dolgozol, nem?” – tettem fel neki a tökéletes kérdést.

„Áruló.” – az áldurcázásban verhetetlen volt, pontosan, mint egy 5 éves, így hát kitartott véleménye mellett.

„Biztos vagy te benne?” – ekkor már az ágyban ültem a legkényelmesebb pozíciómban úgy, hogy neki egy igazán sokat sejtető képet küldtem… meglehet egy kicsikét lecsúszott a felső rólam, s meglehet, hogy felsőtestemet meg úgy egész mindenemet csakis a New York Times takarta, az Ő képével. Meglehet.

„Jeles marketing…” – válaszolt, s ajkamba harapva bazsalyogtam a képernyőre. – „… szeretnék előfizetője lenni az… "újságnak".”

„Talán lehet róla szó… talán.”

„Amúgy… ez legalább 5 példány volt.” – visszaugorva egy előző kérdésére saját magának válaszolta meg azt, hiszen nem bírta megállni, hogy máshogy tegyen. Meg is lepődtem volna, ha csendben maradt volna.

„Nem legalább 5… ez pontosan 5.” – bizonyítéka is volt már tettemről, de nyilvánvalóan nem szégyelltem magam. – „Ne tudd meg egy példánnyal mit tudnék kezdeni…” – jegyeztem meg sejtelmesen.

„Dolgozok!!!” – s tudom, hogy azok a felkiáltójelek milyen okból voltak ott… nagyon is jól tudtam.

„Veszem észre.”

A Netflix birtokolja az életemet, egy enyhe kifejezés volt. Elnyúlva kényelmesen az ágy közepén gépemet tartójára téve, egész nap ki sem mozdultam onnan. Na jó mosdóra igen, meg max étel/utal armadámat újra tölteni, de mindössze ennyiről volt szó, s nagyon mást az estére sem terveztem… legalábbis így voltam ezzel, amíg a New York Timesos interjúját el nem olvastam, amiben volt egy olyan apró információ, amiről még én magam sem tudtam. Teljesen le voltam döbbenve, konkrétan legalább ötször visszaolvastam azt az egy sort, amiben az alábbi információ állt Sebastian saját szavaival kifejezve: „Még sosem próbáltam a jégkorcsolyát”.

Hogy az Istenbe sikerült neki még az év elején úgy leforgatnia egy a korcsolyázós filmek Nagymenőjének említett filmet, hogy egyszer sem állt jégre? S ha ezen a megdöbbentő alapinformáción túlléptünk, akkor belegondolhatunk abba, hogy hogyan is tudott a világon úgy eltölteni 35 évet, főleg New Yorkban, hogy még nem vett korcsolyát azokra a csodálatos lábakra? Hiszen itt a városban, így télen ez már szinte kötelező program volt felkeresni legalább egyet a megannyi fantasztikus szabadtéri korcsolyapálya közül. Imádta ezt az időszakot, imádta a várost, s igenis hihetetlennek tűnt számomra az, hogy még sosem lépett jégre, hisz még Bambinak is sikerült, akkor neki miért ne menne?

„Paul… a segítségedre van szükségem.” – írtam üzenetet Seb jó barátjának, akiről jól tudtam, hogy a városban tartózkodik most.

„Mondjad kisasszony, miben lehetek a szolgálatodra?” – az ilyen barátokat szerettem igazán, akiket, ha kerestem azonnal válaszoltak, vagy legalábbis egyszerűen el lehetett őket érni, mert persze létezett az a kategória is, akiket kb. az életben sosem lehetett utolérni. Kérdésére pedig a cikkből kifényképezett Sebastian idézettel válaszoltam. „Gondolom ő neki nem szabad tudnia erről?”

„Jól gondolod.” – feleltem, s nem is olyan sokkal üzenetváltásunk után Paul már kisegítve engem egy kicsit, belépett a lakásunkba kezében kettő pár tökéletes korcsolyával. Benne valahogy jobban bíztam ilyen dolog megvásárlásánál, mint magamban.

- Komolyan nem tudtál róla? – kérdezte kíváncsian, mikor ugyan indulnia kellett, mert dolga volt, de én kezébe nyomtam egy bögre forró teát a kis hordozható tartójában.

- Nem. – ráztam a fejemet teljes elképedésemben.

- Senki… érted senki nem tudta rávenni, hogy feljöjjön a jégre. Még Margot sem… pedig elhiheted ő azért elég meggyőző tud lenni. – mosolyodott el zsiványan.

- Szerintem ő bármit kérhetne tőlem, megtenném neki. – nagyot kacagva vetettem hátra fejemet. – Konkrétan szerintem hozzá mennék, ha azt szeretné. – dőltem az ajtónak miután kinyitottam azt.

- Otthagynád Sebet érte? – kérdezte zsiványan.

- Margot Robbie egy istennő… te jó ég. Érte bármit! - mosolyogtam ártatlanul.

- Na jó… nekem tényleg mennem kell, de ígérd meg, hogy beszámolsz erről az akciódról… kíváncsi vagyok sikerülni fog-e! – s hátrafelé lépkedve közelítette meg folyosónkon a liftet.

- Hidd el… nem lesz más választása…

Jól tudtam, hogy mikor fog hazaérkezni, szinte számoltam vissza a perceket az ajtó nyílásáig. Ő gyanítom azt hitte, hogy én bealudtam a nagy semmittevés okozta kimerültségben… legalábbis engedtem neki, hogy ezt gondolja, de a valóság egy kicsit más volt. Miután Paul leszállította nekem az árut én már nem igazán kerültem vissza az ágyba, sokkal inkább áttelepedve a nappalinkba egészen karácsonyi hangulatba rázva magamat táncolgattam a lehető legnyálasabb karácsonyi válogatásra, s ott is elsősorban Justin Bieber karácsonyi lemezére. Nem, nem szégyelltem azt, hogy mit hallgatok. Ami tetszik az tetszik és kész. Még a télhez is megjött a kedvem, pedig reggel még tudomást sem akartam róla venni, s késő délutánra még a saját vastag téli ruháimat is előkotortam a szekrények aljából. Nagyon felvillanyozódtam az elképzelésemtől miszerint, ha a fene fenét eszik is ma Sebastiant a jégre fogom vinni, s ebbe neki igen kevés beleszólása lesz. Tényleg ilyen elhatározott voltam a fejemben, s nem csak ott.

Besötétedett mikor már nyitotta a bejárati ajtót, s egészen halkan próbált bekerülni a lakás belsejébe, még villanyt sem kapcsolt… helyette megtettem én, a konyhában.

- Azt hittem alszol. – jegyezte meg mikor felém fordult. Lehet a hirtelen villanykapcsolás kicsit megijesztette… na jó tényleg para volt egy kicsit.

- Nem egészen. – ráztam a fejemet zsiványan mosolyogva, majd úgy segítettem én is szépen lassan bezárni a kettőnk közé ékelődött távolságot.

- Hát szia! – kapta el ajkaimat mikor már megfelelő távolságban voltunk.

- Szia! – pislogtam felé ártatlanul, s úgy karoltam át őt. Kidolgozott felsőtestét magamhoz ölelni olyan volt, mintha egy izmos medvéhez bújtam volna. – Milyen volt a fotózás? – érdeklődtem kíváncsian.

- Szokásos, kellemes. – jegyezte meg, s láttam szemében, hogy elég érdekesen kémlelte úgy egész lényemet, főleg fejemet, ugyanis bent, a fűtött lakásban rajtam egy vastag, kötött sapka volt. – Akarom tudni, hogy miért van rajtad bent sapka? – pöccintette meg a bojtját a fejemet védő melegségnek.

- Ohhh… semmiség. – legyintettem, majd lábujjhegyre állva arcára nyomtam egy puszit. – Csak pakolgattam a téli cuccaimat, ugyanis nem élhetek mindig a te kabátodban… - grimaszoltam neki miközben az éppen szakadó havas estére kimutattam az ablakon.

- Ezt te sem gondolod komolyan. – jegyezte meg, s tudta úgyis lesznek mindig ruhadarabja, amit, ha nem talál igen nagy valószínűséggel én vettem birtokba… de hát, ha azok kényelmesebbek, mint az enyémek, akkor mit tegyek?

- Na jó… tényleg nem. – rántottam meg a vállamat angyali ábrázatom kíséretében.

- Azt hittem ki sem kelsz ma az ágyból… - elevenítette fel terveimet, amivel ő is tisztában volt, miközben a hűtőhöz sétálva kivett onnan egy üveg vizet magának.

- Kezdetben tényleg így volt… majd egyszer hirtelen egy isteni jel azt mondta, hogy tennem kell valamit… így hát… pakolásztam. – illegtem-billegtem körülötte, mint valami idióta, de nem tulajdonított fura viselkedésemnek különös jelentést, lehet már megszokta.

- Isteni jel? – dőlt a pultnak és úgy figyelte alakomat maga előtt. – Netalántán hívő lettél? – ráncolta homlokát meglepődve.

- Hát persze… - nyújtottam ki a nyelvemet. - … na szóval pakolásztam, pakolásztam a szekrényben és nézd csak mit találtam az egyiknek az alján. – s arrébb lépkedve egy elrejtett pontról előhúztam két tökéletes állapotban lévő korcsolyát.

- Szó sem lehet róla. – rázta a fejét még azelőtt, hogy mondtam volna bármit is.

- De még nem is mondtam semmit. – olyan erősen vigyorogtam előtte, hogy tudtam ezért még hamarosan kapni fogok, de egyszerűen már több, mint jól kezdődött az egész.

- Kamu vagy te nő… ezeket nem is találhattad itt, ugyanis nekem tuti nincs ilyenem. – nézett le mondhatni egészen csúnyán a kezemben lévő férfi korcsolyaszettre.

- Persze… biztos az enyém ez a férfi korcsolya. – forgattam a szememet játszva szerepemet.

- Nem lepődnék meg… - vonta maga elé a kezét. - … de most letehetsz róla nyugodtan, hogy felvegyem azt a lábamra. Fáradt is vagyok… mindössze annyira vágyom, hogy ágyba bújjunk és valami szörnyen giccses karácsonyi filmet nézve egymása burkolódzva elaludjunk. – vázolta fel a terveit az estére.

- Egy kérdésemre válaszolj, kérlek! – sétáltam igen közel hozzá, a korcsolyáktól meg nem szabadulva.

- Mégis mi lenne az? – kérdezte arcomat kémlelve.

- Hogy az Istenben nem korcsolyáztál még? – bukott ki belőlem, s konkrétan mondatomat kacagás követte rögtön, hiszen még mindig abszurd volt számomra ez a tény.

- Szóval megírták ezt a cikkben! – gondolkozott el, s próbált volna elrugaszkodni a pulttól és indulni útjára, de én tudatosan az útjába álltam.

- Meg bizony… - bólogattam. - … egyszerűen nem hiszem el, hogy egy ekkora titkot magadban tudtál tartani ennyi ideig! – ráztam fejemet értetlenül.

- Ez nem volt titok. – nevette el magát hajába túrva gyönyörű szép ujjaival.

- Hát előttem az volt. – jegyeztem meg okoskodva. – Hogy gondoltad, hogy ezt csak úgy megúszhatod? – kérdésem feltevése egészen parodikusra sikeredett, őszintén Oscar-díjat érdemelt volna ez a beszélgetésünk szövegkönyve.

- Nem gondolod, hogy kicsit túlreagálod a dolgot? – tette fel kérdését, s szerintem a kimerültségnek is köszönhetően egyre kellemesebben kezdett rajtam szórakozni.

- El sem hiszem, hogy hogy létezhetsz te Stan! – tettem le a mellettem lévő székre a korcsolyákat, de nyilvánvalóan nem tűntem el előle.

- Mint látod… elég egyszerűen. – tárta szét a karját bazsalyogva.

- A korcsolya a hónap lényege, beletartozik az ünnepek varázsába, egyszerűen legalább egy délután része az időszakban. – próbáltam felépíteni a logikus beszédemet a pro-korcsolya elv alapján.

- Még szerencse, hogy este van. – mutatott az ablak felé, nagyon viccesnek találta magát, ezt könnyen megállapíthattam.

- Szörnyű vagy. – forgattam a szememet.

- Hát téged elnézve… nálad nem szörnyűbb. – kulcsolta össze karjait mellkasán pislogva rám zsivány mosolyával.

- Márpedig nekem most minden vágyam az, hogy korcsolyázni menjünk. – léptem hozzá már annyira közel, hogy testünk egymáshoz ért.

- Tudod, hogy hol az ajtó… - mutatott a bejárati ajtó felé bal kezével.

- Te meg… tudod hol a kanapé! – hunyorogtam rá, s sarkon fordulva elindultam volna a hálónkba, amikoris ő csuklómnál fogva visszarántott, pontosan magára.

- Azt hiszed meg tudsz zsarolni? – kapta el szabad kezével államat, miközben másik kezével derekamat fogva tartott magához.

- Sebastian… nem hiszem… tudom! – mondtam magabiztosan mosolyogva rá, majd teljesen véletlenül kezeim saját útjukra indultak szépen lassan pólója mentén egészen a nadrágjáig, amin az övet ki sem bontva fogtam meg azt, amit a vékony anyag rejtett. Jól tudtam, hogy aljas tett volt ez, s jól tudtam, hogy a pokolban fogok miatta égni, de egyszerűen kb. ez volt az egyetlen egy plusz dolog, amivel én Margottól eltérően rendelkeztem Sebastiannel szemben. Én a barátnője voltam, s bevethettem olyan módszereket, amiket ő nem. S kettő pillanat után miért is hessegettem el az aljas vagyok elképzelést? Azért mert tudtam, hogy ő is kijátszaná ellenem ezt a Jolly Jokert, ismertem már annyira.

- Tudod? – ismételte el kijelentésemet kérdésként.

- Tudom! - bólintottam, s a szemkontaktust meg nem szakítva szabad kezemmel övét is kicsatoltam könnyedén.

- Nem mered… - rázta a fejét, s láttam a szemében, hogy meg akarta akadályozni tettemet, s rá akart csapni a kezemre, de a kisördög a vállán azt súghatta neki, hogy meg ne merje tenni azt. Hagyta, hogy megérintsem, hagyta, hogy hergeljem őt, testét. Bármennyire is akart ellenkezni, nem tett úgy.

- Mit is mondtál? – kérdeztem tőle közelebb hajolva, ajkaink már szinte összeértek, szinte. A mézesmadzagot méterekre elhúzom előtte, ha kell kilométerekre. – Indulunk korcsolyázni? – kérdeztem tőle kedvesen.

- Nem. – s ajkaiba kellett harapnia, csakhogy szét ne essen kezeim között.

- Jah jó, okés. – s ebben a pillanatban elengedtem őt, s tudatosan elléptem tőle hagyva őt úgy… kitárulkozva.

- Aljas vagy. – sziszegte utánam szólva.

- Én azt a jelzőt céltudatosra cserélném. – mondtam neki, majd, mint ahogy mondtam én besétáltam a hálóba, s talán kicsit, de talán nagyon véletlenül becsaptam annak az ajtaját.

- Kint a Tv-t amúgy is jobban szeretem. – kiáltotta utánam, elképzelve azt, hogy ez a téma ennyibe volt hagyva, ami amúgy még viccnek is rossz lett volna.

S egy ideig tényleg nem igazán beszéltünk. Elképzelésem szerint ő ténylegesen elhelyezkedve a nappaliban készített magának valami vacsorát, míg én bent „készülődtem” a második felvonáshoz. Tény, hogy erős próbálkozás volt, de tényleg erősen ott volt a fejemben az, hogy mégpedig ma a lehetetlent elkövetem és megkorcsolyáztatom Sebet, hiszen egyszerűen ez nem maradhat ki az életéből, s így én okozhatok majd neki valami elsőt, amiről mindenki tudja, hogy mindig speciális helyet foglal el az emberfia szívében.

- Az az ember mindjárt meg fog halni. – sétáltam ki a nappaliban újonnan magamra aggatott szerelésemben.

- Ne spoiler… - jegyezte volna meg, majd… meglátott engem. Egy teljesen testhez feszülő kis dressben voltam, ami egészen emlékeztethette őt egy jégkorcsolyázó lány ruhájára, ráadásul volt olyan kivágása a ruhának, hogy mikor a tükörbe néztem miután magamra öltöttem még magamat is megkívántam. 

- Igen? – kérdeztem tőle ártatlanul, majd megállva előtte meghajoltam egy kicsikét.

- Bocs… de nem látom a Tv-t. – nagy erőfeszítéseket tett azért, hogy ne a melleimre nézzen, hanem a szemeimbe, majdnem bele is bukott.

- Oh... bocs. – lepődtem meg, majd levágódva mellé lábaimat az ölébe dobtam. – Azt hittem a szoba a tied. – jegyezte meg felém sem nézve.

- A te sorsod a kanapé… én a sajátomról nem mondtam semmit. – ráztam a fejemet.

- Fura. – egészen nem odaillően válaszolt, de én ezzel pont nem foglalkoztam.

- Félretéve a szenvedést… - kezdtem bele nyilván nem engedve, hogy nézze a filmjét.

- Úgy érted az igen kétségbeesett próbálkozásodat? – nézett rám oldalra, mire fogtam magamat és igen könnyen és tudatosan az ölébe másztam meghagyva neki a legszebb kilátást. Magamat.

- Nem látom a Tv-t. – állapította meg, de én nem nagyon engedtem magam elmozdítani.

- Ne mondd, hogy nem tetszik… - zártam két tenyerem közé arcát irányítva tekintetét az enyém irányába.

- Ilyet nem állítottam, egyszerűen szörnyen átlátszó próbálkozás. – jegyezte meg.

- Nem akartam nem átlátszóvá tenni, elhiheted… egyszerűen csak… szeretném, ha elmennék… ketten… szórakozni! – mondtam neki igazán őszintén.

- Ketten igazán jól tudunk szórakozni itt bent is… ebben biztos vagyok! – simította meg derekamat tartva engem magán.

- De annyira szívesen húznék újra korcsolyát! Olyan régen volt már rajtam! S nézd milyen szépen esik a hó… még a hideget is hajlandó lennék elfogadni! – próbáltam a lehető legaranyosabb oldalamat mutatni feléje.

- Micsoda nagylelkű cselekedet! – vetette hátra fejét.

- Jajjj Sebastian… ne csináld már! Miért nem vagy benne egy kis mókában? Olyan jó lenne, tényleg! – kérleltem őt kitartóan az érzelmi paletta minden egyes részét érintve már.

- Mikor elsőnek a jégre léptél eltörted a lábadat! – jegyezte meg nevetve.

- Ezt meg… honnan tudod? – néztem rá meglepődve.

- Még a húgod mesélte talán tavaly… - gondolkozott el.

- A teljes igazság az volt, hogy nem eltört a lábam, csak kiment a bokám. – elevenítettem fel az emlékeket.

- Mindjárt jobb! – ismerte el szemét forgatva. – Na látod én pont ezt szeretném elkerülni. – vallotta be.

- Na jó… ezt a szépséges arcot én is félteném helyedben, ebben igazat kell adnom neked! – simítottam meg puha borostás arcát.

- Bolond. – rázta a fejét, s tenyerembe mosolygott, majd puszilt is. – Egyszerűen…

- Egyszerűen? – kérdeztem vissza be nem fejezett mondatára.

- Félek az eséstől… - vallotta be, s tudtam teljesen őszinte volt velem, a lelkéig láthattam gyönyörű kék szemein keresztül.

- Én elkaplak, ígérem! – bólogattam nevetve, s oldalra emelve kezeimet befeszítettem izmaimat.

- Valaki spenótot reggelizett? – kacagott velem együtt.

- Nem… fánkot. – nyaltam meg ajkaimat hasamat is megsimogatva.

- No és vacsoráztál már? – emelgette szemöldökét.

- Van esetleg valami ötleted? – kérdeztem és előrébb bukva kaptam el pólójának nyakát.

- Talán… - simított fenekem alá megemelve egy kicsit. - … azt hiszem a Rockefeller Center mellett van egy nagyon hangulatos kis kajálda. – mondta, s amint agyamig eljutott az információ én felsikítottam, nem kifejezetten halkan.

- Imádlak, imádlak, imádlak! – csókolgattam ajkát, arcát, homlokát, orrát mindenét, amit értem.

- Csak meg ne gondoljam magam! – jegyezte meg, s mielőtt válaszoltam volna erre neki ajkait ajkaimmal fedtem el.

- Gyorstárcsázón lesz a mentő száma…- pattantam ki az öléből.

- Tudod, hogy ez nem vicces! – jegyezte meg szemöldökét lehetetlen magasságokba.

- Ki mondta, hogy miattad? – tártam szét a karomat vigyorogva…

- Nézd csak… még élek! – én már a jégen voltam… vele ellentétben. Az ajtónál állva pihent és próbálta összeszedni az összes erejét, hogy megmozduljon. Tényleg félt, nem hazudott, sőt… rettegett. Még egészen megesett rajta a szívem, hogy én hülye ilyenre kényszerítettem, de mégis olyan jónak gondoltam ezt az egészet.

- Még! – emelte ki a lényegét, s nyilván én sem valamiféle trükköt mutattam be, hanem egyszerűen csak megálltam a jégen. – Na látod… ez a veszélyes… nézd… - jegyezte meg éppen mikor egy csapat alig 5 éves kisgyerek olyan ügyességgel, s sebességgel pattant fel mellettünk a jégre, hogy a nagy névben szinte engem is fellöktek.

- Megvagyok, megvagyok! – tártam szét karomat visszanyerve majdnem elveszített egyensúlyomat.

- Ez egy… abszolút hülyeség volt! – jegyezte meg el nem engedve a korlátot még így is, hogy csak kint a szivacson volt.

- Emeletekről ugrasz le forgatások alatt… a jégre meg fel sem mered tenni a lábad? – tettem fel neki a valódi kérdést.

- De ott ki vagyok kötve… biztonságban vagyok! Ezzel a képződménnyel ellentétben! – olyan megvetéssel nézett a jégre, hogy még nekem fájt az rendesen.

- Csak próbáld meg… komolyan. Felteszed a lábad, s nem engeded el se a korlátot, se az én kezemet! 10 percet adj nekem… ha tényleg annyira szörnyű nem erőltetem, s hazamehetünk… vagyis mehetünk abba az említett kajáldába… merthogy az uram vacsorát ígért nekem! – enyhítettem kívánságomon végül, hisz na, alkuképes vagyok én is.

- Az urad? – mosolyodott el a szót hallva, s arcán először láttam valamiféle mosolyt mióta a jég közelébe értünk.

- Az uram. – kacsintottam, majd elfogadva kezét szinte lélegzetvisszafojtva néztem ahogy szépen lassan fellép a jégre.

S megállt, két lábon, ügyesen.

- Meg ne szólalj! – a saját lábát nézve utasított, mire majdnem elnevettem magam, de inkább csak ajkamba harapva támogattam őt. Fellépve a jégre már olyan aranyossá vált, hogy azt földi szavak nem tudták volna leírni. Óvatosan haladt előre, némán, csendben, s nem, nem engedte el a kezemet, sőt egyre szorosabban szorította a kesztyűbe zárt ujjaimat, de mégis olyan büszke voltam rá. Leküzdötte egy félelmét, bármennyire is harcolt ellene. Tudtam jól, hogy ez nem nagy dolog, de mégis olyan aranyos volt az egész ember… mint kb. egy kisgyerek, aki először lát havat életében, s nem tudja mit kezdjen vele, na vele ugyanez történt a jéggel.

- Mennyire vagyok szörnyű ember, hogy rád erőltettem? – kérdeztem tőle, mikor szépen lassan elengedtem a kezét, ahogy ő maga is elengedte a korlátot. Szerintem még mindig annyira koncentrált, hogy észre sem vette, hogy teljesen magát biztatva ment előre, igen ügyesen.

- Majd azt még eldöntöm! – mosolyodott el felém figyelve, s ekkor realizálódott benne, hogy már teljes támasz nélkül képes két lábon maradni, akarom mondani élen.

- Még a végén annyira megtetszik, hogy ideköltözöl… - jegyeztem meg hátrafelé csúszkálva kissé.

- Azért én annyira nem lennék abban bizt… - s mondatának második felét már nem is hallhattam ugyanis kellőképpen sikeresen megakadva egy apró hóbuckában vágódtam egyet hátra, egészen komikus formában. - … jól vagy? Minden rendben? – állt meg felettem óvatosan nyújtva felém kezét.

- Akarom a vacsorámat! – nevettem fel kínosan, s elterültem a jégen inkább a kivilágított eget csodálva.

- Azt… rögtön gondoltam…

Nászajándék (Sebastian Stan)

Sziasztok! Igen élek, hihetetlen tudom! Annyira, de annyira sok mindent tudnék nektek megírni, de valahogy sosem értem semminek se a végére, még akkor sem, ha egyszer-egyszer lett volna rá lehetőségem az igen zsúfolt napjaim közepette! A novemberi hónapban a munka/tanulás mellett visszamentem edzeni is így itthon ezáltal is kevesebb időt töltök, s valahogy sosem alakult úgy, hogy leüljek és produktivitásomat írásilag növeljem! Na de most úgy jöttem haza, hogy valamit muszáj már kezdenem magammal, s egy igen jóval korábban elkezdett történetemet (van egy pár ilyen a gépemen, sajnos-nem sajnos) végre kipofásítottam, ergo befejeztem! Nem nagy szám, de remélem tetszeni fog! Szépséges hétvégét Nektek, remélem nem felejtettetek el még! Puszilok Mindenkit, Dorka 

U.i.: Ígérem megpróbálok azért minél hamarabb hozni nektek valami olvasnivalót, de konkrétat ígérni nem tudok! Tőlem telhető mindent megteszek majd, hogy ne kelljen sokat várnotok! 

Inspiráció? Ez a tumblrön talált kép, amit itt az elején láthattok a résznek!  

Szavak száma? 2813

- Seb... mikor volt az utolsó alkalom, hogy Torontoban voltál? - tettem fel Sebastiannek a kérdést, s tabletemet egy kicsit fentebb emeltem, hogy így láthassam arcát, mikor válaszol. Ő éppen az ölemben feküdt, s egy könyvet olvasott miközben én technikával szórakoztattam magam, a közösségi oldalak bűvös világában elmerülve. Néha kellett egy kis ilyen nyugodt, átlagos délután is. Igazán élveztük, hogy mindezt most megtehettük, hiszen egyszerre volt szabadidőnk, amivel teljes mértékben mi rendelkezhettünk, egy teljes hónapig. Több mint felszabadító volt, főleg azok után hogy hetekig nélkülöznünk kellett egymást, de valahogy mindig alkalmazkodtunk ehhez a helyzethez. Muszáj volt. 

- Hmmm? - adott ki némiféle hangot, amiből sejtettem hogy nem igazán értette mit kérdeztem. Mozdulatlanul feküdt, az ölembe helyezve a fejét miközben kezében tartva a könyvet elmerült egy másik világban. Olyan békés volt már csak nézni is, de érezni is őt, ebben a mi kettőnk biztonságában még felüdítőbb volt.  

- Azt kérdeztem, hogy... - simítottam meg homlokát, ahogy néhány hajtincset elsepertem onnan. - … mikor voltál utoljára Torontóban? -hajoltam egészen felé, s ezúttal már ő is rám nézett ugyanis befejezve az aktuális fejezetét hasára helyezte könyvét. Égszínkék szemei most csak az enyémek voltak, s ahogy azok mögül a hosszú pillái mögül felpillantott rám mindig meghaltam egy kicsit, most például nagyon. 

- Merthogy? - kérdezte kíváncsian, s én elmosolyodva annyira lehajoltam hozzá hogy fejjel lefelé neki egy puszit nyomhassak először a homlokára, majd ajkaimmal sajátos utat rajzolva utána orrára, szépen lassan elérve az ajkaihoz.  

- Mit csinálsz a  hétvégén? - tettem fel neki a kérdést úgy, mintha nem tudnám a válaszát rá. Jelenlegi pozíciónkon legalább egy hétig nem terveztünk változtatni, ebben egészen biztos voltam... addig a pillanatig, amíg meg nem láttam azt, amit most készültem neki mutatni. 

- Hhmmm... meg sem mozdulok innen? - kérdezte, s megsimította combjaimat, aminek köszönhetően így a gerincemig kirázott a hideg. - Miért.... mit vettél a fejedbe? - mosolyodott el, s élvezte ahogy arcát simogattam, majd elhúzódva egy kicsit tőle tabletemet újfent magam elé vettem, de ezúttal már úgy hogy ő is lássa azt. 

- Olvasd csak el... - nyitottam meg neki a tumblr bejegyzést, majd felhúzott combjának támasztottam a minigépet míg én hajával játszottam. - … emlékszel erre? - kérdeztem tőle, ahogy belemerült a kis szövegbe, ami úgymond egy felhívás volt... egyfajta meghívó. 

- Nehéz lenne elfelejteni... - jegyezte meg elmosolyodva, s elolvasva a pár sort visszavitte a képernyőt a képre, amin a következő szerepelt: tavaly az egyik Marvel találkozón, egy rajongó lánynak a kezét barátja Sebastian előtt kérte meg.  

Az eljegyzett pár mindkét tagja hatalmas Tél katonája rajongó volt, a srác egykoron ezért is gondolta, hogy ilyesfajta maradandó élménnyel lepi meg akkor még szimplán barátnőjét. Élete legnagyobb kérdését sajátos módon, igazi rajongói voltjukat meg nem hazudtolva tette fel. Sebastian pedig ebben segítkezett egy keveset,  aminek végeredménye egy mókás mini fotósorozat lett. Most pedig az ifjú menyasszony legjobb barátnője az internet népének segítségével próbálja Sebastian számára eljuttatni ezt a "meghívót", amiben elmondja, hogy örömmel látnák a nagy kedvencet az esküvő napján is, hiszen ténylegesen az lenne a legcsodálatosabb meglepetés számukra, plusz érdekesség, hogy erről a meghívásról az ifjú, házasodni készülő pár nem tud. Egyelőre. A kis bejegyzésben a lány leírta, hogy jól tudja Sebastian milyen elfoglalt ember, de azért a remény hal meg utoljára, sosem lehet tudni megtalálja-e ezt a posztot időben. S végülis így lett... ha nem is ő, de a barátnője megtalálta... vagyis én. Még szerencse, hogy örömmel töltöm ilyenekkel a szabadidőmet. A tumblr egy csoda hely volt. 

- Mit gondolsz? - kérdeztem tőle, s kifejezetten élveztem ahogy borostás arca tenyerembe simul, s úgy dorombol nekem, mint egy kiscica.  

- Én mit gondolok? Te mit gondolsz? - puszilt tenyerembe gyengéden.  

- Én mit gondolok? - nevettem el magam. - Szerinted miért mutattam? - ráztam a fejemet, majd a tablethez nyúlva megmutattam a háttérben már megnyitott oldalakat. Ha valamit a fejembe veszek meglehet 2 perc alatt sikerül éveket elterveznem, mert annyira belemerülök az izgatottságnak köszönhetően. Repülő vs. Kocsiút Torontóba New Yorkból, ezt az oldalt látta éppen részletesebben.- Gondold el az ifjú pár arcát... a meglepettségüket, a boldogságukat. - már a fejemben az egyelőre meg nem történt jelenetek pörögtek le. Elmosolyodtam... meglehet néha két lépéssel magam előtt jártam már. 

- Szóval lenne kedved hozzá? - kérdezte, s addig mozgolódott végül, míg nem már ő is velem egy szintben ült. 

- Hogy lenne-e? - kérdeztem vissza, majd kerestem is vissza az üzenet eredeti posztolóját, hogy írhassak neki. - Tudom, hogy ez egy fura ötlet, s teljesen váratlan... de imádom az ilyen titkos akciókat! - dörzsöltem össze tenyeremet abszolút izgatottságomban. - Szerinted el fogja hinni a lány, hogy tényleg te keresed fel őt? - kérdeztem tőle, s a gépet a billentyűzetéhez csatolva vontam azt így ölembe. 

- Teljesen zakkant vagy. - rázta meg a fejét. - No és mit akarsz írni neki? Sebastian Stan örömmel ott lesz az esküvőn, csak mondj pontos helyet és időpontot?  

- Ez így lehet egy kicsit furán hangzik... lehet előtte köszönök. - hunyorogtam rá, majd a sziát bepötyögve írtam is a lánynak egy privát üzenetet. Láttam, hogy aktív volt, mert nemrég posztolt éppen oldalára. Sebastian rajongói igazán elhivatott emberek voltak, a tumblrösök között is kiemelkedően. Én pedig hű barátnőként nyilvánvalóan ápoltam az ismereteimet a róla ilyen oldalakon folyó dolgokról... néha, néha, azért túlzásba nem esve. De amúgy meg kit áltatunk? Ő maga is egy hatalmas nagy "gyík" volt ilyen téren, hiszen mióta rájött, hogy milyen jó módon tudja a rajongóival tartani a kapcsolatot egy-egy közösségi oldalon, főleg az ő esetében instagramon azóta órákat tud kommentelgetéssel töltögetni ott. Ha egyszer pedig valakit elkap a gépszíj onnan bizony nem szabadul egykönnyen. 

"Ugye ez most csak egy vicc?" - a köszönés után jött az üzenet egy totálisan kiakadó gif kíséretében.

A XXI. Század hű tagjaként örömmel foglalkoztam a közösségi oldalakkal, s miután kapcsolatunk Sebastiannel nem volt titok a világ számára sem, meglehet rajongói közül néhányan előszeretettel kerestek meg különböző oldalakon engem, sokszor gondolom számítva arra, hogy kedvencükből ezáltal még többet kaphatnak... én pedig nem tagadom örömmel osztottam meg velük néha napján kedvencük pillanatait. Az én általam kedvencnek tartott legjobb pillanatait. Általában ilyenkor Sebastian csak a fejét rázta, s legyintett míg én mindig valami rosszaságon törtem a fejemet. Szeretett, s én szerettem őt.

Nem, nem vicc. - válaszoltam neki, s elmosolyodtam. - Meglehet, hogy egy kicsit késve írok, de... - s ekkor Sebastianre figyeltem aki a kamerát mutogatta a gépen, bólintottam. - … ráérsz egy kicsit? Egyedül vagy? - tettem fel neki a kérdést, mire Seb mellettem felhúzta a szemöldökét. 

- Na mi az? - néztem rá furán. 

- Tudod, hogy ez meglehetősen furán hangzott... "egyedül vagy?" - rajzolt macskakörmöket a levegőbe miközben éppen kiparodizált engem. 

- S hogy én vagyok zakkant... - forgattam a szememet, s összetúrtam haját. - … úgy gondolod, hogy egy zaklató vagyok? - kérdeztem tőle kíváncsian. 

- Engem zaklathatsz nyugodtan... tudod. - hunyorgott, ahogy combomat simítva tenyerét két lábam közé simította. Azonnal összerándult bennem minden. Ujjai combom között ragadtak hirtelen. 

- Tudod, hogy nem pornót akarok forgatni. - vigyorogtam rá, majd megragadva csuklóját elhúztam lábaim közül, s ujjaira csókot leheltem, miközben ő pedig csak szendén mosolygott rám, mintha a világ legártatlanabb embere lenne. 

"Igen... most van egy kis időm, egyedül vagyok." - írta közben a lány, s ekkor elindítottam a videóhívást, s mielőtt elfogadhatta volna a lány a rosszfiúra néztem itt mellettem. 

- Jobb, ha viselkedsz! - kacsintottam rá, majd puszit nyomtam az arcára, s ekkor a kamerába néztem. - Szia! - integettem a lány felé, akinek kellett néhány pillanat, míg felfogta, hogy mi is történik. - Én Ana vagyok...ő pedig... - mutattam a mellettem lévő éppen tényleg viselkedő emberre. 

- Sebastian Stan. - üdvözölte a lányt, aki igazán hamar összeszedte magát, ami nagyon barátságos volt számomra. - Ana az előbb találta meg a nyílt meghívódat, s megmutatta nekem... emlékszem az eljegyzésre. - ismerte el. Sebastian imádta a rajongóit, többet még névről is ismert. A szeretet kölcsönös volt köztük, s számomra ez igazán csodálni való volt. - Remélem... nem későn keresünk fel téged. - vázolta fel a dolgokat. 

- Fontolóra veszitek... ez most komoly? - pislogott, s konkrétan befogta a száját, hogy el ne sikítsa magát. - Lisaék... nem fognak hinni a szemüknek. Te jó ég! El sem hiszem... komolyan. - reakcióján meg sem lepődtem, mikor megtaláltam a bejegyzését fejemben már a történések lepörögtek, s jómagam is igazán izgatott voltam. Ez voltam én. 

- Remélem nem későn kerestünk fel... de csak most... - nyilvánvaló, hogy Sebastian elkezdett mentegetőzni, nem is ő lett volna. Egy angyal, nem? 

- Ha csak beállítottatok volna is elég lett volna... te jó ég!- rázta a fejét, s feltolta feje tetejére szemüvegét, majd megtörölte arcát,  felfrissítse azt. 

- Szóval... szívesen elnézünk Torontoba, egy kis kimozdulás sosem árt... nyilvánvalóan ez lesz a mi titkos projektünk, szóval... titok, ugye? - kérdezte, s én csak figyeltem arcát, amin egyre jobban nőt az izgatottság látványa. Gyönyörű szemei, arcvonásai még vonzóbbak lettek, ha lehetséges az ilyen. Azzal foglalkozott, amit szeretett, s ez meglátszott rajta. Csak nézni is őt elég volt számomra. Menthetetlen voltam vele kapcsolatban.- Remélem nem baj, hogy viszek egy plusz főt. - s ekkor megsimította karomat, mire hirtelen kirázott a hideg, s azonnal visszakerültem a valóságba. Lehet kicsit elbambultam a csodálása közepette. 

- Ez csak természetes... örömmel várunk titeket. - bólintott rám nézve, a csillogás a szemeiben pedig szavakkal leírhatatlan volt. A legjobb barátok a legfontosabb választott családtagjaink.  

- Akkor a pontos részleteket elküldöd itt nekem? És akkor szombaton találkozunk. - mondtam neki, s már hallottam is ahogy pötyögött.  

- Persze... s még egyszer köszönöm. El sem hiszem, hogy ez megtörtént... meg fog történni. - mondta fülig érő szájjal. 

- Hát angyal egy ember ez itt mellettem... nincs benne semmi meglepő... - simítottam meg Sebastian vállát, aki láthatóan elpirult, rendesen zavarba jött szavaimtól. Hihetetlen, hogy ennyire ezt tudták kihozni belőle szimpla szavaim, s talán még hihetetlenebb volt az, hogy még sok-sok év sikere után is ennyire emberi tudott maradni. Talán ezt szerettem benne a legjobban. 

- Na jó... ezt én sem hiszem el, hogy megtörténik. - nemrég csekkoltunk be a hotelbe, s éppen az esküvőre kiválasztott ruhámat helyeztem ki a fotelra miután lezuhanyoztam én is (némi hátráltatás közepette), amikor is hangosan gondolkoztam miközben szemem sarkából az ágyon végignyúló Sebastianra tekintettem. Éppen csak egy kis törülköző volt a derekára tekerve. Nem volt rossz látvány, mit ne mondjak.  

- Nagyon aranyos vagy, hogy ennyire beleéled magad. - fordult oldalra, karjával megtámasztva fejét, ahogy végigmért engem, nem is titkolva azt egy pillanatra sem. 

- Beleélem? - fordultam ezúttal már teljesen az ő irányába. - Ez teljesen olyan, mintha megvalósulna a Maroon5 Sugar videóklipje, ez egy olyan fanfiction alapjául szolgáló eseménysorozat. - lépkedtem feléje egyre izgatottabban és izgatottabban.  

- Értenem kellene mit mondtál az előbb?- kérdezett vissza, mire én igen könnyen billentettem hátára, s másztam így jó magam egy szál törülközőjében az ölébe. 

- Hogy nekem még mennyire nevelnem kell téged popkultúrából... hihetetlen. - ráztam a fejemet tettetett elképedésemben, s kicsit meghajolva közelebb került hozzá már-már majdnem fedetlen mellkasom, amikoris mielőtt majdnem adhatott volna egy csókot én elhúzódtam tőle, hisz megragadtam a telefont, amiért éppen nyúltam amúgy. 

- Nevelhetnél... nyugodtan. - harapott ajkába, s igen könnyen segített a törülközőmnek abban, hogy lehulljon mellkasomról.  

- Szörnyű vagy. - ráztam a fejem grimaszolva, majd képébe toltam a telefonomat. 

- Tudod... így elég nehéz koncentrálni. - egy pillanatra se kötötte le a figyelmét a képernyő, amin éppen az előbb említett videóklippet akartam volna lejátszani. Teljes mértékben engem nézett, s nem, nem a szemeimet. 

- Te... miről beszélsz? - szabad tenyeremmel hasára támaszkodtam, s éppen egy picit emeltem fenekemen, csakhogy nemesebbik felének egy aprócska fellélegzést adjak... mondjuk úgy. - Nézzed azt, amit mutatok neked! - toltam közelebb, s közelebb szemeihez az apró képernyőt, így elérve azt, hogy testünk majdnem összeérjen. 

- Egyszerűen nem tudok mást nézni! - mondta nagy levegőt kiengedve tüdejéből, s feszültségét igen nagyon lehetett érezni, miközben kezeit szépen lassan fedetlen derekamra simította egy-egy oldalt. 

- A képernyőt Stan! Kikérdezem! - fenyegettem meg, de már majdnem elnevettem magam koncentráló arckifejezésén. 

- Kikérdezlek én mindjárt téged... - motyogott ott nekem tovább grimaszolva, majd elindítottam végül neki megint a videót, s addig bizony mozdulatlanul ültem ölében mígnem az végig nem ment. 

- Na most mondd, hogy nem ilyen lesz ez is... - dobtam le a telefont a párnára mellénk. 

- Ugye azt nem várod el, hogy énekeljek is? - nevetett fel, majd szépen lassan felült ő is, hagyva, hogy én az ölében maradjak, majd így simított bele kiengedett hajamba. - Habár téged... - vette bal tenyerébe arcomat, miközben jobb karjával éppen egy picit emelt meg, éppen csak a megfelelő mértékben. - … szívesen megénekeltetnélek... - s ekkor szépen lassan engedett el... óvatosan. 

- Azt... sosem bánom... - kapaszkodtam nyakába húzva őt egyre szorosabban magamhoz, mert egyszerűen muszáj volt. Muszáj! 

- Őszintén... ha velem megtörténne egy ilyen, lehet megállna a szívem! - fordultam feléje, amikor éppen a taxiban ültünk, s a lagzi fogadás részére tartottunk. 

- Azért ne szaladjunk olyan előre... néhány évig szeretném még élvezni a társaságod! - kulcsolta össze ujjainkat combján, de én valahogy annyira el voltam varázsolva, hogy nem nagyon jutottak el hozzám azok a szavak, amik elhagyták száját. 

- Mondjuk ha... Gaga énekelne az esküvőmön... vagy Demi... te jó ég! Hozzájuk mennék... vagyis azonnal válnék! - vigyorogtam rá olyan izgatottan, hogy csak na. 

- Szerinted ehhez nem lenne egy kis hozzászólnivalóm? - ráncolta össze homlokát, majd ahogy a taxi megállt, s ő kiszállt nekem is segített magassarkúmban így tenni. 

- Merthogy te leszel a férjem? - néztem rá kíváncsian, ahogy belékaroltam mosolyogva. - Erről lemaradtam... - mondtam, s mielőtt megszólalhatott volna egy puszit nyomtam arcára. 

- Hát... - rázta a fejét elképedve rajtam. 

- Ez nem azt jelenti, hogy ellenállnék! - mondtam halkan, s mire visszakérdezett volna, hogy "micsoda" én már megpillantottam szemem sarkából a beszervező leányzót. 

- Ez... tényleg megtörténik! - kapta szájához kezét, s nagy öleléssel köszöntött mindkettőnket, s habár Sebastian arcán még ott pihent az előbbi megrökönyödés ő is barátságosan üdvözölte őt. 

- Bizony. Leszállítottam a csomagot! - mosolyogtam neki kedvesen, miközben Seb kezét el nem engedtem. 

- Legjobb futár valaha! - mondta, s úgy indult meg előre. - Nem fognak a szemüknek hinni, de komolyan... ez... durva... még most sem térek magamhoz! - mesélte. 

- Én csak egy közvetítő vagyok! - szorítottam meg Seb ujjait, aki igazán gyönyörű mosolyt villantott meg felém. 

- Szóval akkor nem sejtenek semmit? - kérdezett rá Seb. 

- Nem... abszolút semmit. - mondta büszkén. - Éppen most fog lemenni a képekből készített videójuk, aminek a végén alkottam némi... változtatást. Tudni fogjátok mikor gyertek majd be! - mondta, s úgy slisszant vissza a terembe, nehogy feltűnést keltsen eltűnésével. 

- Okés! - bólintottunk egyszerre, majd úgy vártunk néma csendben a "jelre". 

- Te... hozzám jönnél? - bukott ki belőle a kérdés, egészen sajátosan, de valahogy nem volt számomra ez fura. Ez inkább olyan volt mint mi, fura de tökéletes. 

- Miért... te megkérnél? - a tökéletes kérdésre a tökéletes kérdéssel feleltem, s úgy vigyorogtam némán rá, majd mikor hallottam a megfelelő pillanatot kitártam előtte az ajtót hagyva, hogy előttem sétálva meglephesse az ifjú párt, de mielőtt a függönyök mögül előbukkant volna felém fordult, s ennyit tátogott. 

- Igen meg, kicseszettül meg... 

S ha ember másik ember arcán láthatott őszinte boldogságot, akkor az ifjú pár arcán most azt láthattam én. Nem hiába történt úgy a leánykérés ahogy, s most ezzel, hogy a csillagok szerencsés állásának köszönhetően Sebastian az esküvőn is feltűnt egy teljes kört írt be a Tél katonájának a története a szerelmes pár életében. Már csak távolról figyelni őket, s azt látni, hogy az ifjú ara konkrétan a könnyeivel küszköd, ahogy megöleli Sebastiant, már az megérte az utazást, s ezt az egészet. Jól tudtam, hogy Sebastian mindezt pedig őszintén boldogan tette, mert szeretett visszaadni abból, amit kapott a rajongóitól, s ez most annak is egy igen különleges formája volt, a legkülönlegesebb. Lehetetlennek tartottam, hogy ezt az embert én már ennél jobban szeressem, de rácáfolt ezúttal is, hogy de... de... lehet őt még jobban szeretni. 

- Gyere táncolni te is! - szinte észre sem vettem, hogy táncolható zene indult meg a háttérben, annyira a gondolataimba voltam merülve miközben a meglepetés vendéget csodáltam távolról. 

- Ohhhh... persze. - ráztam meg a fejemet visszatérve a világba, amikor végre a dallamok el is jutottak a fülembe, a felismerés villámként csapott belém, s azt hiszem Miss Főszervező lány észre is vette. 

- Sebastian kérte a számot... - jegyezte meg nekem halkan, mire nagyot dobbant a szívem, főleg mert melléjük értem közben. 

- Szabad-e egy táncra? - nyújtotta felém kezét, s én szó nélkül arra helyeztem enyémet. 

- Tell Me You Love Me, mi? - kérdeztem tőle abban a pillanatban, amikor már derekamon pihentette kezeit. 

- Valahol el kell kezdeni... nem? - kérdezte, s úgy kezdtünk szépen lassan billegni a többiekkel együtt a táncparketten. 

- Nagyon jó úton halad Mr. Stan... nagyon jó úton! - kulcsoltam karjaimat nyakába. 

- Csak remélni tudtam... habár remélem azért nem cserélsz le Miss Lovatora!- suttogta fülembe viccelődve. 

- Soha... téged? Soha! 

- Soha... soha...