Sziasztok! Tudom régen hoztam bármi frisset, de suli és meló
kettőse eléggé ki tud meríteni, most viszont itt lenne valami újdonság! Írtam,
mert írnom kellett, tudtam hogy így volt. Semmi extra, de muszáj volt már kezdenem
magammal valamit, s ha ennek eredménye egy ilyen kis apróság, egyszerűség, akkor ez az. Remélem azért tetszeni fog! Jó olvasást! Puszi Dorka
Szereplők? A lány x Noah Centineo
Szavak száma? 1623
- Nem! – ráztam a fejemet, miközben szemeimet oly tágan, s
oly hosszú ideje nyitva tartottam, hogy lassan érezni kezdtem ahogy olyannyira
száradni kezdenek azok, hogy talán sosem fogom tudni őket bezárni.
- Naaaa…. T/N… kérlek! – Noah tenyereit összeérintve, ajkait
lebiggyesztve, hatalmas nagy Bambi őzike szemeit megcsillogtatva állt meg
előttem és folytatta szüntelenül az elmúlt egy órában egyre magasabb szintekre
lépő rimánkodását… vagyis valami olyasmit.
- Noah, nem! – pislogtam végre egyet, többet, s tudtam, hogy
szemeim hálásak lesznek ezért, én az voltam.
- De olyan szép idő van, s együtt csinálhatnánk valamit a
szabadban, anélkül, hogy követne valaki minket… annyira jó lenne! – ha jobbra
léptem ő elém került, ha balra, ő akkor is ott volt, s egyszerűen nem tűnt úgy,
hogy ejteni akarta volna a témát a közeljövőben.
- Legutóbb amikor a szabadban akartam csinálni valamit… egy
hétig fáslizni kellett a kezemet mert valami gonosz gaz felhasította a karomat,
arról ne is feledkezzünk el, hogy miért is ne követhetne ott kint bárki?
Például egy sorozatgyilkos. – jutott eszembe, s inkább megállva mozgásomban, kezeimet
csípőmre helyezve szilárdan, magasra emelve tekintetemet felém magasodó arcára
pillantottam.
- Azt mondod egy sorozatgyilkos követne minket? –
hunyorgott, s próbálta kideríteni viccelek-e? De maximum csak annyira, mint
éppen ő az elmúlt egy órában.
- Ki tudja milyen fura fazon utazhat a fiatal, sikeres
hollywoodi színészekre! – kacsintottam rá, majd mutatóujjammal tudatosan
mellkasára böktem.
- Szóval a sorozatgyilkos nem is téged akar, hanem engem?
Hmmm. – vette fel gondolatmenetem cérnáját, majd engem utánzó pózát feladva elburjánzó
göndör tincseibe túrt.
- Ez egyértelmű… - bólogattam. - … téged elkap, úgy halsz
meg. Én meg a menekülés közben elesek egy kaktuszban, s beleesve egy másikba,
ami teljesen összekaszabol, s pillanatok alatt hiénák és keselyű martalékává
válok. A lényeg a lényegben, hogy egyikőnk se hagyja el a helyet élve, szóval
ezzel a helyzettel állunk szembe! – vigyorogtam előtte mondanivalóm minden
egyes szavát őszintén gondolva.
- Esetleg nem véletlen Gyilkos elmék maratont tartottál amíg
távol voltam? – billentette oldalra fejét kíváncsian, s én ugyan homlokomat ráncolva
kezdtem volna hátrálni ő kicsit gyorsabb volt, s ujjaival ezúttal gond nélkül kapta
el derekamat rántva magához mintha éppen csak az élete múlna rajta.
- Azt hiszed, hogy nincs életem nélküled? – tudtam, hogy
hiába is próbálkoznék karjaiból kimászni lehetetlen küldetés lenne, nem mintha
akarnék bármiféle távolságot közénk.
- Én nem… - kezdetleges hebegésbe kezdett, de könnyedén leolvasta
arcomról, hogy nem vagyok én rá egy cseppet sem mérges, hisz miért is lennék?
- Mert igenis van. – bólintottam határozottan, de pókerarcom
majdnem önmagát leplezte. Na jó, nem csak majdnem ugyanis ahogy vigyori képét
néztem én magam is elröhögtem magam, s úgy pihentettem meg inkább homlokomat
mellkasán. – Szimplán csak hiányoltam a kedvenc göndör hercegemet… - suttogtam
mellkasának, s feladva farönk mivoltomat átkaroltam erős testét s úgy szívtam
magamba parfümjének illatát, amit talán igen vagy talán nem, de párnám illatosítójának
használtam az elmúlt időszakban, míg nem volt itt.
- Ohhh te… - puszilta meg fejem búbját, téve ezt igen
könnyen hiszen jóval magasabb volt, mint én, mondjuk ez senkinek nem volt kihívás
ugyanis Isten úgy teremtette meg csodálatos kis testemet, hogy igen földközeli
voltam.
- Tudod, hogy Dr. Reidről beszéltem ugye? – pillantottam fel
rá ártatlanul, mire ő csak felhorkantott elképedtségemben, majd a következő
pillanatban már csak azt vettem észre, hogy könnyedén a fenekem alá nyúlva elérte,
hogy lábaim a dereka köré fonódjanak, s így tett fel a konyhapultra majd már
hatalmas tenyerei között is volt az arcom, így, ha akartam volna se
pillantottam volna el felőle.
- 10 perced van, hogy összeszedd magad, hogy utána
indulhassunk túrázni. – jelentette ki igazán magabiztosan, farkasszemet nézve
velem. Azt hiszem megelégelte a nemtörődömségemet, de hát mi más lenne a
véleményem az egészről abban az esetben, ha a természet az ellenségének tekint
az idők kezdete óta?
- Nem. – mondtam neki. A makacsságom végtelen.
- De.- kacsintott, s mellé egy mindentudó mosolyát is
megvillantott, majd éppen elengedve arcomat tenyerének külsejével szépen nem
csak azt, de nyakamat is megsimította, s ezzel a mozdulatával a bő felsőmet
igen könnyedén seperte le vállamról, miközben kezét lassan ajkai is követték. Okosan
játszott a zsivány.
- Azt hiszed ilyen gyeen… - az utolsó szót ki sem tudtam
mondani ugyanis ekkor másik keze már pólóm alá vándorolva fedetlen melleimet
találták meg, s ily érintésére én egy valódi csődtömeg lettem, s lábaimmal már
úgy szorítottam ekkor magamhoz mintha sosem akarnám elengedni.
- Ez nem gyengeség… ez szeretet! – mondta ki, s míg az egyik
pillanatban a mennyország kapui felé tartottam, a másikban szinte egy jeges tó
vizébe csobbantam ugyanis egy szemrebbenés alatt távolodott el tőlem.
- Ez uttttááálaaaaaatttt… - vergődtem játékának következő
pillanatában, s csodáltam is, hogy a pultról anélkül sikerült leszállnom, hogy
összetörtem volna magam. – Utállak Noah Gregory Centineo… mi több gyűlöllek… -
püffögtem, s szobámba szinte trappolva, mint egy kiselefánt indultam meg.
Túrázni, hegyet mászni, olyan helyen lenni, ahol a térerő
megtalálása egyenlő a nullával nem szerettem lenni, egyszerűen csak nem éreztem
magam biztonságban, s nem szégyelltem felvállalni eme véleményemet mondjon
bárki bármit is rá. De Noaht jobban szerettem ennél, s ő ezt a kártyáját nagyon
is okosan játszotta ki ellenem, Mr. Cseles.
- Ha eltévedünk… az a te hibád lesz! – néhány lépéssel
előtte voltam mikor úgy kb. 10 perc némaság után meguntam a szám tétlenségét.
- Hékás, mondtam már, hogy ismerem a környéket! – kapta el
ujjaimat hátulról, így visszatartva egy kicsit tempómat.
- Addig a pillanatig persze, amíg nem esünk egy vadászcsapdába
és éhen, s szomjan nem halva éppen csak hullánkra nem talál egy szintén „a
túrázást élvező páros”. – feléje fordulva, grimaszolva rajzoltam a levegőbe az
idézőjeleket.
- Segítek…. ezen a környéken tilos a vadászat. – jegyezte meg
mosolyogva.
- Mert a tilos szó sok mindenben megakadályozza az embereket!
– horkantottam fel, s szemeim szinte egy az egyben körbefordultak magukon.
- Tusé… - értett egyet, mire még jobban meglepődtem rajta
hiszen jól tudta ezzel közel sem segít a helyzeten. – Tudod… csak tényleg
egyedül akartam veled lenni! – jegyezte meg kedvesen, halkan.
- Ezt… ezt bármelyikünk lakásában megtehettük volna anélkül,
hogy feleslegesen összepiszkoljuk magunkat. 10 perc után is érzem, hogy a világ
minden mocska is rajtam van. – vágtam egyre különlegesebb, s különlegesebb
fejeket, miközben szemem sarkából jól láttam, hogy ő ugyan jól szórakozik rajtam.
- Az igazság az, hogy már egy órája jövünk… - jegyezte meg,
mire megtorpantam.
- Lehetetlen. – ráztam a fejemet. Mióta kiszálltunk
kocsijából csak jöttünk előre és előre, néha lőve egymásról egy-egy lesifotót
úgy téve mindez idő alatt, mintha a másik azt nem venné észre. Azt persze a
nagy könyvben is megért volna egy külön fejezetet, hogy míg én izzadtam, mint
egy ló kb. az első tíz lépés után Noah úgy sétálgatott előttem, s esetekben
mászott fel egy fára totál random, mintha az a világ legtermészetesebb dolga
lett volna, ráadásul menthetetlenül jól kinézve mindeközben.
- Nem, nem. – kacsintott. – Még a végén kiderül, hogy bejön
neked ez az egész… - tárta szét karját nagy boldogan.
- Persze… a századik, sőt ezredik ugyanolyan fa megbámulása
ugyanakkora élvezet, mint az elsőé. Ki ne szeretné ezt? – tettem fel költői
kérdésemet, majd mivel az egy órája menést hirtelen a testem is megérezte
lepihenni kívánt az, s egy fa tövének árnyékában gond nélkül seggre vágtam
magam kiürítve ekkor vizes palackom teljes maradék tartalmát.
- Én egészen szeretem… - jegyezte meg, s pontosan elém
telepedett le a földre törökülésben majd lábai közé véve táskáját kutatva abban
keveset felém nyújtott egy üveget, s egy zacskót. - … ahogy téged is. –
folytatta, s ajkaimat kellett meglepődöttségemet beharapnom ugyanis a csomag,
amit átadott az nem szimplán egy túlélőcsomag volt, ez a kedvenc túlélőcsomagom
volt.
- Ezt már… ezt már kivonták a forgalomból. – ismertem fel
kedvenc gumicukrom csomagolását.
- Talán valaki felvásárolta az útjába eső összes bolt
raktáron lévő készletét… talán… - említette meg száját belülről rágva, kedvesen.
- Üzenem ennek az embernek, hogy én is szeretem! – s mosolyom
szélesebb nem is lehetett volna ekkor, sőt talán az övé sem szórakozása
közepette amikor én nemes egyszerűséggel kinyitva a gumicukrot, annak tartalmát,
de legalábbis a csomag felét egyenesen a számba öntöttem, majd közel a megfulladás
társaságában kezdtem el rágni az egészet, pontosan úgy, mint egy kismalac.
- Tényleg hiányoztál… ez is. – csak szemöldökét emelgette
bolondságomon miközben én emésztettem az energiaforrásomat.
- A barátnőd gusztustalan kismalac mivolta biztos hiányozhat
a nagy luxus vacsorák, események alatt… - s felhorkantva már nyálam is folyt
mindenfele.
- El nem tudod mennyire. – bólogatott, majd ahogy ivott, s
üvegéből víz csöpögött a földre, ujjait abba a masszába tette, s mindezt az
arcomra kente. Én pedig mozdulatlanul, s mindenfajta reakció nélkül tűrtem
mindezt az ő legnagyobb meglepetésére. Már pillanat elteltével majdnem
rákérdezett tétlenségemre, nyugodtságomra, de én megelőztem szavaimmal:
- Nekem is hiányoztál. – válaszoltam ezúttal már harci
sminkemben, ami tényleg nem zavart, s ez tényleg fura volt. – Hiányzott ez a
lelkes vidámságod, ez az elszántságod, ami elérte, hogy kijöjjek ide veled… s
kedves Noah hidd el, senki mással nem tettem meg volna a természetben, de te…
különleges vagy eléggé. – billentettem oldalra fejemet, s az előttem elterülő
látványban gyönyörködtem szüntelenül. Az ő látványában.
- Micsoda megtiszteltetés… - harapta be ajkait.
- De azért mostantól, hogy tovább motiválj… póló nélkül kell
menned… ez tény. – jegyeztem meg határozottan.
- Gondolom ez ilyen doktori előírás. – nevetett fel, s
mintha csak meseországban lettem volna róla lekerült atlétája engedve láttatni kidolgozott
felsőtestét.
- Pontosan. A barátnője egészségének megőrzése érdekében ez
egy kihagyhatatlan dolog… tudod a sok szabadidőmben szereztem már egy doktorit!
– tártam szét karomat vállamat is megrántva.
- Tudtam, hogy nem unatkozol nélkülem se! – tette hozzá.
- De veled se, te bolond… - folytattam, majd a következő
pillanatban már rajta is feküdtem ugyanis egy az egyben, mint vadász a
prédájára vetettem rá picinyke testemet az övére.
- Leszek a Tarzanod, ha szeretnéd… - kuncogott, ahogy
mellkasán támaszkodtam.
- Azért hékás, ne játssz a szerencséddel Centineo, még a végén
felfal valaki itt a vadonban… - emelgettem zsiványan szemöldökömet.
- Állok elébe. – reagálta le rögtön zsiványul.
- Szóval… állsz…
