55. rész - az utolsó fejezet

Sziasztok! El sem hiszem hogy ezt írom nektek... de elhoztam az utolsó részt. Komolyan nem hiszek benne hogy eddig eljutottam és sikerült...mindezt csak azért mondom hiszen soha életemben nem fejeztem be még blogot, de most sikerült. Emiatt egy kicsit szomorú is vagyok, de azért jó dolog is ez... olyan fura mindenesetre. Az biztos hogy Nélkületek nem ment volna, hisz ha nem lenne aki olvasná én sem írnám... de itt vagytok és ez a lényeg. <3 Mindenkinek nagyon szépen köszönöm a véleményező szavakat és remélem tetszett amit összehoztam itt nektek. De legfőbbképp két embert szeretnék kiemelni akik nem egyszer rúgtak seggbe *képzeletben persze* és nem hagyták hogy abba hagyjam és noszogattak hogy írjak. Ők lennének Petra és Vera. Imádlak titeket komolyan <3 A blog két tündérkeresztanyuja <3 Na jó most ezt az Oscar-beszéd minőségű hablatyomat befejezném és átadnám számotokra a terepet hogy olvassátok az Utolsót... kíváncsi vagyok mit szóltok hozzá. Tudjátok bárhol fogadom a véleményeket, szóval ez most se legyen másképp. Jó olvasást! Puuuuszi Dorka

Ps.: Kaptam egy pár visszajelzést hogy lenne érdeklődés egy másik blog iránt így mondhatom hogy új blog lesz... hogy mikor? na ezt viszont nem tudom, de ígérem próbálok sietni vele! :))

A percek hol lassan, hol gyorsan teltek. Megesett az is hogy úgy éreztem magam, hogy az idő megállt, nem haladunk, sehova de az is megtörtént, hogy mire kettőt pislogtam egy teljes nap telt el.

Hosszú, éjszakába nyúló tanácskozás után végül másnap reggel aláírtam a papírt… a papírt melyen úgy gondoltam a jövőm múlik. De mindezt addig a pillanatig nem tettem, meg míg mindenkinek ki nem kértem a véleményét, és itt a mindenkin tényleg mindenkit értek. Kivételesen még Alexa beszédét is képes voltam meghallgatni, sőt Adam szavai sem voltak már olyannyira féltők… már ha ebben a helyzetben ilyesmit mondhatok. Az éjszaka közepén még majdnem az engem csekkolló nővér elé is odaszegeztem a kérdést, de végül mégsem tettem. Próbáltam komolyan venni a dolgot, Isten legyen rá a tanúm, de valahogy mégis könnyebb volt az, ha egy kicsit bohókásabban fogom fel az egészet… jó ez túlzás… „Hé, néhány nap múlva agyműtétem lesz” ez a dolog mennyire lehet bohókás? Semennyire… de úgy éreztem, hogyha pozitívan állok hozzá, márpedig így fogok, akkor nem adom meg annak a lehetőséget, hogy a negatív energiák bevonzzák nekem a rosszat… csakis pozitív dolgok, csakis pozitív történések. Így lesz ez rendjén, ha én mondom.

Szüleimmel az születő újbóli kapcsolatom egészen szép vágányon robogott előre, nem azt mondom, hogy nem volt fura, azt sem állítanám, hogy néha nem volt kellemetlen, de ha bármi probléma adódott egy mosollyal elintéztem a dolgot. Szerintem életemben nem mosolyogtam annyit, mint az elmúlt napokban. Valahogy éreztem ez erősebbé tett, ettől a világ is szebbnek tűnt… a világ a fehér, monoton kórházi falak között.

És még személyi testőrséget is volt szerencsém kapni kedves barátaim személyében. Nem tudom, hogy intézték el, hogy éjszaka is bent maradhasson velem valaki, de nem számított… kit érdekelt? Itt voltak és ez volt a lényeg. Váltotta egymást Alexa, Adam, Scott, Pete, sőt még Liz a színházból is volt bent nálam… miután elnézést kértem tőle egy kisebb félreértésünk miatt, az a bizonyos fura telefonhívás miatt, igazán jól elbeszélgettük az időt… még maga Ryan is üdvözletét küldte, ami több mint fura volt ugyanis ez idáig abban sem voltam biztos, hogy Ő maga ember-e… na, mindegy is.

Egyetlen egy ember volt, akit kirobbantani sem lehetett volna mellőlem, és ezt nyugodtan lehet szó szerint venni. Ez volt Harry. Az hogy neki van munkája, kötelessége egy csöppet sem hatotta meg… hiába mondtam neki hogy őrangyalaim száma hirtelen a kettőről igen magas számra nőtt ő nem mozdult. És ezt értékeltem is, de… na, igen, ha valami de-vel folytatódik, akkor nem feltétlen olyan jó a dolog.. Szóval…

Szóval a helyzet hogy miattam hanyagol el minden mást így a második nap után kicsit engem is kezdett zavarni, hangsúlyozom itt volt mellettem ez a legédesebb dolog volt felőle, megajándékozott néhány igazán szép pillanattal, de ettől függetlenül tisztában voltam vele, hogy neki van egy másik élete… egy élete, amit jelen pillanatban nem hajlandó élni ugyanis itt van mellettem és nem hajlandó elmozdulni.

- Azt mondod, hogy ez mindenki számára okés… az hogy te itt vagy velem. – ő az ágyam egyik végében ült, míg én a másikban.

- Nekem okés… neked okés, a többiek meg nem érdekelnek. – mondta és rám mosolygott.

Ez a kedves görbület az arcát napok óta nem hagyta el… mintha gondolataink össze lennének forrasztva.. ha én is, akkor ő is alapon.

- De hiányolni fognak téged… Harry neked van egy életed, amivel tartozol a többieknek. Azért szeretnek meg látnak téged, mert hallanak téged énekelni, mert tudják, hogy élsz… így hogy itt ülsz velem ebből semmi sem biztos. Mintha eltűntél volna a föld felszínéről. – tártam elé a száraz tényeket.

- Azért ne dramatizáld ennyire túl…- kacsintott rám bohókásan. Hát kösz… ezzel aztán nem sokat segített.

- Tudod én nem csak két napig, vagy mondjuk Húúúú 4 napig leszek itt… sokkalta több időre válik ez a kórterem az otthonommá… ezzel ugye tisztában vagy? – homlokomat összeráncolva figyelmet vonásait, ahogy mosolygósból komorrá, majd abból ismét mókázóvá válik.

- Megkérhetnélek arra, hogy miattam ne aggódj? – nevette el magát és megrázta a fejét. – de azt hiszem, ha már te ennyire okoska vagy akkor mondd meg mi ez a kezemben… - telefonját mutatta felém.

- A telefonod. – a válasz egyértelmű volt.

- És azt is tudod mire való? – úgy hunyorított rám mintha ez valami becsapós kérdés lenne, szerette szívni a véremet.

- Telefonálásra többek között… - bólogattam hevesen.

- Illetve sms-ek fogadására, emailezés, internet satöbbi, satöbbi… multifunkcionális tárgy, nem? – cukkolt csak azért is.

- Varázslatos. – képedtem el és arcomra emeltem kezeimet és úgy játszottam a „jééé ez hihetetlen” jelenetemet.

- Hogy megnyugtassam a lelkedet ez az a tárgy, amivel, a többiekkel tartom a kapcsolatot… azokkal, akik fontosak. A legfontosabb ember viszont éppen hogy itt ül ellőttem. – jelentette ki.

- Hol? – kezdtem el bámészkodni. – küldenél neki egy sms-t hogy megismerkedhessek én is vele? – kérdeztem mire elkapva telefonos kezét fogtam és magamra rántottam.

- Hupsz ez a telefon rezeg… - éppen hogy kettőnk csípőjéhez „esett be véletlenül” a rezgő kis tárgy.

- Na… na.. na… - ráztam a fejemet. – nem ér terelni a témát. – engedtem, hogy szépen lassan mellém csússzon így már ketten feküdve bámulhattuk a plafont. – add csak ide azt a telefont… - a továbbá is rezgő készüléket óvatosan húztam végig combjától egészen felfele testén.

- Ha ezt most nem fejezed be… - éreztem, hogy megfeszül mellettem. - A reggeli viziten nem fognak rád találni… - kedves fenyegetés.

- Ugyanis? – kérdeztem vissza és már mellkasomon volt a készülék melyet egy mozdulattal állítottam le.

- Széttéplek… - egy átlagos beszélgetés kettőnk között. Huhh…

- Pssszt… na… - kapálózva fogtam magam és arcát tenyeremmel fedtem el, így legalább nem tudott megszólalni, remélem azért nem csaptam túlzottan arcán, ha mégis lehet, hogy megérdemli.

Míg bal kezem ajkai felett pihent, addig jobb kezemben fekete kis telefonját nézegettem.

- A világ mit nem adna azért a készülékért… - barátkoztam vele és közben a különböző alkalmazásokkal rajta próbáltam ismerkedni.

Nem vagyok az a kifejezetten technológiai zseni, vagyis inkább mondanám azt, hogy nem szorulok rá az ilyes dolgok használatára. Vannak modern telefonok, gépek… okés legyenek. De ahogy ő kis alma logós készülékét tartom, a kezemben úgy figyelem ő eléggé szeretheti ezt a világot.

- Viccesnek találod, mi? – még össze-vissza nyomogattam a képernyőt mikor azt vettem észre, hogy nyelvével elkezd játszani ujjaim között, aminek az lett a következménye, hogy kezem egyre jobban és jobban lett nyálas. – nem vagy az… - továbbra is a telefon kötötte le a figyelmemet és valójában szórakoztatott az, hogy direkt el akarta vonni arról figyelmemet mindenfajta próbálkozásával, de ahányszor tett valamit, annyiszor el is bukott. – nyugi már… - töröltem kezemet pólójába. Magának csinálta a bajt, hát tessék. – miért érzem, úgy hogy függő vagy? – kérdeztem és lapozgattam az oldalakat és egyre több mindent véltem ezen a kis okosságon felfedezni. – mi ez itt várj… – tartottam feléje és mielőtt megnézhette volna el is húztam. – Twitter… - ízlelgettem a szavakat a számban. – több mint tízmillió követő… Az istenit. – szinte majd eldobtam a kezemből a készüléket meglepetésemben.

- Itt tartjuk a rajongóinkkal a kapcsolatot… - magyarázta és úgy érzem, hogy átváltott már a kutya üzemmódból, így már nem nyáladzott szerény személyem nagy örömére.

- Ha te mondod… - bólintottam és ismerkedtem az ismeretlen felülettel. – tudod mit? – jutott eszembe hirtelen.

- Na, mit? – könyökölt fel mellettem.

- Tartsd a kapcsolatot… most. Nézd csak. – nyomtam feléje a saját telefonját. – te értesz hozzá… biztos hiányolnak már. - teljesen bezsongtam ettől a dologtól, végre, amivel mutatja, hogy él.

- Tudják, hogy élek. – nevette el magát és közelebb hajolva nyakamba csókolt.

- Na, ne már… üzenj nekik, válaszolj nekik vagy mi a csudát szoktak itt csinálni. – teljesen elkapott ez a láz, jobban, mint őt. – naaaaa… - próbáltam a legaranyosabb, legvisszautasíthatatlanabb barátnő fejet vágni számára.

- Tudod, hogy hajnali kettő van? – hát igen… nem sokat alszok mostanság, valahogy nem megy, ettől függetlenül mindig van olyan, aki fent van velem.. például Ő.

- Ez már igent jelent… szóval. Tégy boldoggá néhány lányt. – szinte éreztem, hogy csillognak a szemeim, ahogy elértem, hogy másnak is szebbé tegye a napját például.

- Én egy lányt szeretnék boldoggá tenni… - ártatlan mozdulatainak köszönhetően kezdtem érezni, hogy ujjai szépen lassan elindul mellkasomon keresztül egészen le-le hasamig.

- Ohh… oh… - körülbelül ilyenkor beszédkészségem lekorlátozódik 1-1 magánhangzóra és mássalhangzóra. – nem szabad. – kaptam el kezét és körülbelül ez volt világéletem legfájdalmasabb mondata, ami elhagyta a számat, de komolyan… csak gondoljatok belé.

Pár érintéssel és néhány pillanattal képes lett volna a gyönyör világába repíteni, de én azt mondtam, hogy nem. Talán lehet, hogy megbánom később… na, jó már most megbántam és ajkamba harapva, ahogy lepörgött agyamban az egész életérzés melyet okozna… nem. Nem. Nem.

- Hajthatatlan vagy…- nevette el magát és ujjai közé vette a készüléket.

- Végre… - nem tudom, hogy ezt neki mondtam-e vagy saját magamnak, de ez biztos, hogy egy nagy adag levegőt kifújva tüdőmből valahogy testem is egy kissé felszabadult… és már kevésbé másvilági gondolataim irányították azt.

- Itt van egy üzenő fal… - mutatta – és itt vannak üzenetek, amikben szerepel a nevem… - egy újabb helyre bökött…- itt pedig vannak az DMek, amiket csak én láthatok… - azt hiszem ez volt a közösségi oldal gyorstalpalója bugyuták számára.

- Csodálatos. – hát nekem ilyen profilom nincs, de úgy látszik, ő élvezi ezt birtokolni ugyanis ujjai igazán fürgék voltak, ahogy pötyögni kezdtek.

- Hééé… hé… hé… az ott meg mi? – kaptam fel a szememet egy szóra, amitől majdhogynem lefordultam az ágyról. – menj csak vissza… nyisd meg ezt. – böktem rá egy felbontatlan levélre, aminek épp, hogy az első mondatát láttam mégis sokkoló volt. Vagyis inkább fura.

,, Harry te jobban szereted a kézimunkát vagy… - nem mertem hangosan felolvasni a folytatását.

- Jó mégsem akartam látni. – ráztam a fejemet és éreztem, hogy a szemérmesség, ami a kérdezőben nem volt meg az bennem kétszeresen is felütötte a fejét. – hogy kérd… nem. Nem... Nem.. – ráztam a fejemet és éreztem, hogy vörösre változik az arcom.

- Na, mi van? – kérdezte kaján hangon. – nem olvasnád végig az üzenetet…. Mintha a szemem kezdene homályosodni… nem látom a végét. – tette az ártatlant és megtörölte a szemét úgy téve mintha látását tényleg akadályozná valami. Pedig mindössze annyi volt a helyzet hogy engem akart a földbe tiporna fene kis szemtelen természetével… jó hogy még a szemtelenség mellé társult egy kis perverzség is. Na, jó… ez már közel sem kicsi.

- Nem. – ráztam a fejemet, én a számra nem veszem itt ezt a szót. – hogy kérdezhetnek tőled egyáltalán ilyet a rajongók? – képedtem el és szinte hüppögtem is mellé olyannyira nem hittem a szememnek.

- Egyszerűen érdeklődnek a boldogságunk iránt… - rántotta meg vállát és éreztem, hogy egész testében megremegően nevetni kezdett mellettem. – igazán kreatív lelkek, nem? – kérdezte és továbbra is az előbb említett üzenetnél állomásozott. – azt hiszem erre, ha már így észrevetted válaszolok is… - kacsintott és való igaz volt, hogy ujjai alatt feltűnt a billentyű és pötyögni kezdett.

- Nem mered. – ráztam a fejemet és szemébe sem mertem nézni. – mi lenne a válaszod? – számból úgy csúszott ki ez a kérdés, hogy át sem gondoltam, olyannyira spontán volt, hogy fel sem tűnt, hogy megszólaltam.

- Kíváncsi vagy mi? – ha valaki hallott már kéjenc hangot… ha hallott már.

- Ugyan. – forgattam szemeimet és úgy éreztem, hogy alsóajkamba hirtelen erőteljesen mélyednek fogaim.

- Megsúghatom… - fordult kissé rám és ajkai fülcimpámnál kalandoztak. -… de ő kérdezte hamarabb. – bökött a telefonjára mire egy pillanat kérdése alatt fogtam és kivertem azt kezéből. Már magam sem tudtam volna kontrolálni tetteimet, teljesen átszellemültem.

Éreztem, ahogy lábai keményebben érnek az enyémhez… ahogy mellkasa az enyémhez simul, ahol ajkai a fülemet babusgatják…

- Miért részesíteném előnyben azt, amit én magam csinálhatok? – úgy hiszem, ez volt a válasza a kérdésre melyet a lánynak soha nem válaszolhat meg… ugyanis én nem engedem, soha nem engedném.

Éreztem, hogy szavaitól-fülemtől kezdve minden egyes négyzetcentiméterem égni kezd, sőt nem is égni… lángolni, akkora szikrapattanásokat véltem felfedezni testemben, hogy azt hittem csak csupán ezektől a kis tűzijátékoktól olyan hangok fogják elhagyni számat mely az egész kórházat, felverhetik éjnek évadján…

- Te meg mit csinálsz? – huncut hangját hallatta, amikor azt tapasztalta, hogy ujjaim, mint kiránduló kisemberek indulnak meg mellizmán, hasizmán egyre lentebb… csakúgy ahogy én teljes testemmel tettem ezt…

- Miért élveznéd azt, amit magadnak csinálsz… nem jobb az, amit más tesz? – kacsintottam én rá és nem mertem feldolgozni a szavakat-melyet kimondtam… mintha nem is az enyémek lettek volna… de nem baj… ez a hajnal biztos felejthetetlen marad… habár sajnálom szegény lányt, választ soha nem kap kérdésre, de én az enyémre igenis kaptam… elég kielégítőt.

- Csak ha felkészült rá… - mondta a nővér mögöttem, aki igazán rendes volt hisz percek óta próbálja a lelket önteni belém, sőt talán ez percek fogalom talán már egy teljes órává nőtte ki magát.

A műtét napja vészesen közeledik, és még annál is vészesebben, mint gondolnám. A pillanatok csak úgy elröppennek és már észre sem veszem azt, hogy éppen hogy kinyitottam a szememet és elvittek egy kivizsgálásra, már aznap amúgy a harmadikon ülök, várok… Várok türelmesen a papírokra, várok az eredményekre, arra hogy az férfiápolók ide-oda toszogatnak engem a kerekesszékben attól függetlenül, hogy én egyenesen megmondtam, hogy a saját lábamon is el tudok bárhova menni… ez őket nem hatotta meg.

Talán most jutottam el arra a pontra ahol valójában megijedtem, de úgy ténylegesen isten igazából. Tényleg eljön az idő, amikor a sebészek kezei között fog forogni az életem, a jövőm… és most éppen erre készülök fel, mind lelkileg, mind testileg…

Azon kívül, hogy napok óta irdatlan mennyiségű gyógyszeradagot kapok főétkezések gyanánt, egy sokkal láthatóbb dologgal is meg kell birkóznom, ami valójában csak pillanatnyi mégis megrendítő. Meg kell válnom hosszú, sűrű, barna hajamtól…

- Menni fog. – a mosdókagylónak támaszkodva néztem magam a szobám fürdőjének kis tükrében. – menni fog… - hangom kissé megremegett, ahogy ismételten kimondtam a szavakat.

- Várhatunk még egy kis időt… akár holnap… - drága szíve oly kedves volt, ahogy próbált nekem valamiféle opciót kitalálni annak érdekében, hogy erre felkészüljek, de én közbeszóltam.

- Most… – fújtam ki a levegőt és csuktam be a szememet, majd a nő előtt lévő székre lassan leereszkedtem.

- Megígérem, gyors leszek. – mondta és erősen szorítottam össze szemeimet miközben meghallottam az olló csattogását. Nem mertem világosságra nyitni szememet, nem voltam képes a földre hulló tincseimmel szembe nézni…. Viszont éreztem magamon, éreztem, ahogy rám esnek a hajszálak, ahogy egyre könnyebb leszek egyfajta tehertől mentesítve.

Körmeimet szinte tenyerembe vájtam teljesen, mintha azon izgultam volna, hogy hogy nézek majd ki ezután?  Abszurd kérdés… de totálisan mindegy. Amit meg kell tenni, meg kell tenni. Viszont egy dolog volt, amire kértem Harryt… hősiesen itt volt velem az elmúlt egy hétben, szinte alig mozdult el, ha tehette volna még a zuhanyzás idejére is összeköt minket, sőt a kivizsgálásokra is elkísér, de most egyetlen egy dolgot kikötöttem vele szemben. Erre a néhány órára hagyjon egyedül… mert ezzel először saját magamnak kell megbirkóznom, és csak azután tudok más szemébe is nézni. Össze kell szednem a bátorságomat kezdetben ahhoz is, hogy saját magam a tükörbe tudjak majd nézni.

Az elektromos hajnyíró hangja volt az, ami újfent megijesztett viszont ekkora már valahogy nőtt bennem annyi erő, hogy szememet kinyitva követtem végig az eseményeket a tükörben.

- Gyönyörű szépen néz ki… - hallgattatta el a készüléket a nő és tekintetünk összefonódott a tükörben.

- Maisy ha kérhetném. – számomra túlságosan is rideg volt ez a magázás, nem akartam még hűvösebbé tenni ezt az állapotot… az alaphangulattal is elég volt megbirkóznom.

- Maisy… csodálatos vagy. – mondta kedvesen és bátorítóan megsimította vállamat.

Egy könnycsepp csordult le ekkor arcomon, egyetlen egy melyben azt hiszem benne volt akkori minden fájdalmam… hát itt lennénk- gondoltam magamban.

Csend ült a fürdőre, még valahogy nem voltam kész a beszédre, de a nő hagyta is hogy ez így maradjon… ezt a fura idillt a kinti ajtón lévő kopogás, majd annak az ajtónak a kinyitása törte meg.

- Maisy? – mély hangját tízezer és millió közül is felismerném.

- Nem láthat meg így… - hirtelen nem tudtam miféle pánik kapott el, de egyszerűen erre még nem voltam felkészülve. – nem… nem… nem.. – kaptam fejemhez és konkrétan a sírógörcs határán álltam, amikor fejemhez érve kezem ügyébe hajam egy szála sem akadt.

- Mély levegőt… fogta meg vállamat hátulról a nő. – Maisy… te most nyugodj le. - fordított magával szembe és várta, hogy reá figyeljek. – én kimegyek és elmondom, hogy mindjárt tudsz, fogadni látogatót csak most éppen van egy kis dolgod… - mondta és mélyen a szemembe nézett. – okés? – kérdezte.

Éreztem, ahogy mellkasom hisztérikusan emelkedik, majd esik össze és azt sem tudtam, hogy most éppen mit is tudnék válaszolni.

- Okés? – szinte számon kérően kérdezte ezt tőlem, de mégis oly barátságos volt.

- Okés?!. – kérdés és kijelentés is volt ez egyben.

- A neheze még csak most jön… nem szabad megrendülnöd. – egy ismeretlen szavai mily bátorítóak lehetnek számomra, nem gondoltam volna. – és nézd csak… ezt neked hoztam. – egy selyemsálat helyezett kezembe.

- Míg összeszeded a bátorságodat… - mondta és a kilincsért nyúlva még egyszer rám pillantott. – csak ügyesen… - kacsintott és otthagyott engem egyedül…

Az első pillanatokban hirtelen azt sem tudtam mit tegyek, majd ahogy meghallottam az ajtó alatti kis résen beszűrődő mély hangját azonnal észhez tértem, vagyis valami megkondult bennem és tudtam nem állhatok ott naphosszakat.

- Menni fog… - bólintottam magamnak majd a kendőt fejemhez emelve kötöttem az fel magamnak. – csodálatos vagy Maisy… - a nő hangja visszhangzott a fülemben majd én is a kilincsért nyúltam. – menni fog… - elsőre egyszerűen képtelen voltam lenyomni a kilincset, képtelen voltam megtenni az első lépést. – ne szórakozz velem… - saját magamnak célzott mondatommal úgy éreztem lassan, hogy legnagyobb ellenségem újra és újra saját magam leszek… - most ezen az ajtón fogod magad, és kivonszolod a seggedet… - további utasításokat adtam magamnak, továbbra is motyorászva az orrom alatt. – az isten szerelmére… - nyomtam le a kilincset majd nyitottam ki az ajtót és léptem ki a félelmeim világából.

- Szia, Harry… - köszöntem neki és próbáltam egy mosolyt erőltetni számra, de nem sikerült… viszont a nem hívott könnyek akaratlanul is előtörtek belőlem… keservesen zokogtam előtte, úgy ahogy igazán napok óta nem sikerült… mintha ezzel akartam volna gondjaimtól megszabadulni… talán egy részüktől sikerült is.

- Cshhhhhh… - mondta és karjai közé vont és hagyta, hogy felsőjét sűrű könnyeim áztassam… - nincs semmi baj… - simította hátamat, habár úgy éreztem ott abban a pillanatban mondhat bármilyen kedveset, bármilyen drágát, a könnyeimet nem tudná felszárítani semmivel sem… még ő sem.

- Ne bámulj. – szégyenlős kislányt játszottam és takartam el arcomat kezemmel, mindkét tenyeremet magam elé emeltem.

- Én, nem bámullak… én, csak nézlek. – mondta és ujjaimmal játszadozott.

- De bámulsz. – mondtam neki, éreztem tekintetét az arcomon mely valami miatt különösen égette bőrömet.

- Jajj te… - rázta meg a fejét és közelebb hajolva puszit akart nyomni homlokomra a miből az lett, hogy fejem búbjára sikerült végülis mindezt végigvinnie.

Mindeddig a pontig konkrétan azt sem engedtem, hogy az arcomhoz érjen, szabályszerűen majdnem kiugrottam előle, amikor meg akarta érinteni például a nyakamat, vagy fülemet, vagy bármimet… de most valahogy békességben éreztem magamat, ahogy ajkai kendőmet érték egy különös nyugodtság telepedett rám mely akkorra már minden félelmemet elvett tőlem.

Nem szóltam egy szót sem, nem tiltakoztam. Ő se adott hangot tetteinek, csak óvatosan nyúlt hátamhoz ahol lógott a kendő csomója és ártatlanul, óvatosan kötötte ki azt és hagyta, hogy a lepel lehulljon rólam… órák óta először engedtem neki, hogy lásson így.

Voltak bent szüleim, voltak bent barátaim senki előtt nem tudtam levetkőzni félelmeimet… csak előtte, csak neki sikerült ezt elérnie.

- Hát én meg hogy nézek ki… - ráztam fejemet kínos nevetésem társaságában. Mintha nevetéssel el tudtam volna űzni a gonoszt-melyet éreztem a beszélgetés kínkeserves voltában.

- Igazán bejön ez az új style… - vigyorodott el és megemelve államat kérte, így hogy rá nézzek. – mit szólnál, ha én is megválnék göndör tincseimtől? – kérdezte viccesen, de ebben semmi bántó nem volt… semmi tolakodó, éreztem rajta, nem is ártana ő senkinek, és azt hiszem nekem meg végképp nem.

- Nem engedném. – nevettem fel most úgy isten igazából valóságosan.

- Gyönyörű vagy… - mélyen a szemeimbe nézve suttogta ajkaimra a szavakat. – nekem a leggyönyörűbb…

Úgy éreztem, hogy a gyógyszerek melyeket belém nyomnak lassacskán átveszik testem felett a hatalmat, hiába nem akartam elaludni mégis elaludtam, hiába nem akartam fent lenni mégis éberebb voltam, mint valaha. De szükségesek voltak és nem tudtam mit tenni ellenük… szó nélkül nyeltem őket, ha kellett, vagy engedtem, hogy infúziómba nyomják azt. Majdcsak könnyebb lesz valamikor…

Volt egy este még a műtét előtt, amikor sikerült egy olyan pillanatot találnom, amikor egyedül voltam… a gondolataimmal is legalább. Harry a kanapén elbóbiskolt végre, én pedig még fent kukorékoltam egyszerűen nem tapadtak le a szemeim… ezért inkább írtam… írtam mindenki számára egy néhány soros levelet, melyben mindent megköszöntem tőlük.

Az ő levelét hagytam utoljára… ahhoz kellett összegyűjtenem a legtöbb erőt. Úgy hittem kezdetben, hogy ez lesz a leghosszabb levél, amit majd összehozok, de egyszerűen valahogy mintha a toll a kezemben kikopott volna…

Cseszd meg Harry Styles… mindig is szerettelek és szeretni foglak. Ezt jobb, ha a fejedbe vésed… Te nem engeded, hogy azon gondolkozzak, hogy „mi van ha” de ettől függetlenül én ezt a kérdést nem tudom a fejemből kiverni. Csak egyet kérek, tőled bármi is történjen a következő napokban talán rosszra fordul, a helyzet kérlek, emlékezz arra, hogy volt egy szerelmünk, de talán el kellett, hogy múljon… talán nem érdemeltelek meg, de az együtt töltött idő életem legszebbjei közé tartozott… Szeretlek és szeretni is foglak… Az a tündér lány a háztetőről…

Erős lüktetést éreztem fejemben, mintha szétesett volna az és most szüntelenül újra be és kicsavaroznák nekem az egészet. Szemeimet alig tudtam kinyitni, mégis valami azt akarta, hogy újra lássak… hogy lássam, mi történik körülöttem.

- Nem ismerte fel… megkérdezte, hogy ki Ő… nem tudta, hogy… el sem tudom képzelni mit… - a szavak közelinek tűntek mégis oly távolinak. Aggodalom volt hallható bennük, szomorúság. Vajon rólam beszélnek-e? Nem tudom viszont, hogy többen vannak ez biztos.

- Ébredezik ismét… - édes anyám hangja volt a legközelebbi. – jó reggelt Maisy… - mondta bájos hangján.

- Már megint mennyit sikerült aludnom? – még a pislogás is kissé fájdalommal járt.

- 10-12 órát… - válaszolt készségesen. – de ez normális… - folytatta.

- Alvás közben is válhatunk éhessé? – kérdeztem és éreztem, hogy lassacskán szememből is tűnik el a fájdalom, ahogy egyre jobban szokok hozzá a fényhez, és az emberekhez. Pillanatokon belül még a fejemben uralkodó zűrzavar is kezdett csillapodni…

- Van étvágyad? – kérdezte anya és úgy tette mindezt mintha olyan fura dolog lenne az.

- Úgy érzem, kilyukad a gyomrom… - toltam fel magam lassacskán az ágyamban.

Képek kezdtek visszatérni a fejemben azzal egy időben, hogy minél több ébren töltött percet éltem át. Rájöttem, hogy nem először vagyok ébren mióta a műtéten átestem, csak minden egyes ébredés olyan furának tűnt számomra… mintha az agyam totálisan újra indult volna, és mindig kellene neki egy kis idő, míg újratölt.

- Ezt örömmel hallom. – mondta és fordult ő szekrényemhez, hogy tálcámat elém emelje.

- Abban az egyben biztos vagyok, hogy ezt én meg nem eszem… - már a kórházi kosztnak a dobozától is kirázott a hideg. – eszem ágában sincsen… - tiltakoztam. – inkább lemegyek a büfébe… - és ahogy kimondtam ezeket a szavakat Alexa és édesanyám szeme majdhogynem kiesett a helyükről. – ne nézzetek így… az orvos azt mondta, hogy ha úgy érzem magam, akkor kikelhetek az ágyból… hát úgy érzem, az éhség nagyúr. – bólintottam segítségük nélkül tettem le lábamat az ágyról, majd bújtam lassan a papucsomba.

- Lekísérlek… - Alexa gardedám lett az elmúlt napokban.

- Boldogulok egyedül is, de köszi… - mosolyogtam és kezemmel is intettem, hogy tényleg szeretném, ha ő itt maradna, és na meg azt hogy én meg egyedül is tehessek néhány lépést. Csak néhányat.

- De lekísérlek… - erősködött.

- Nem lesz bajom nyugi… minden második ajtóban összefuthatok egy nővérrel.. Ne aggódj. Van két szép lában és le tudok menni egyedül… ígérem, nem teszek kár magamban. – ráztam hitetlenségemben a fejemet majd kinyitottam az ajtót és pikk-pakk kiléptem rajta még mielőtt utánam csusszan valamelyik nőszemély. – végre… - hacsak a büféig is jutok már az is jó… néhány pillanat, míg nem követik minden egyes mozdulatomat árgus szemekkel, néhány pillanat, amíg egyedül lehetek.

Nem tudom megmagyarázni, hogy mi, de valami van a levegőben, ami azt hiszem mindenki agyára ment az elmúlt napokban. És még nekem volt agyműtétem jó vicc… úgy viselkednek.. Nem is tudom olyan megmagyarázhatatlanul, és azt hiszik, hogy titkolhatják előlem, mármint legalábbis úgy hiszem, hogy ők azt hiszik, hogy én nem veszem észre az, ami az orrom előtt folyik. Na, mindegy… rájuk hagyom.

Valami igazán finomra vágyom, valami ételre és nem holmi maradékra.

- Egy pohár tejet meg azt a kettőt abból a muffinból… - mutattam a pult mögött sorokozó finomságokra.

A srác ki is tette nekem a tálcára mindezt, majd beütve a gépbe mondta, hogy mennyibe is kerül majd mindez.

- Csodálatos… - zsörtölődtem magamban. – mit szólsz, ha most megkérlek arra, hogy ezeket tedd el nekem, és pillanatokon belül visszaugrok értük… fent hagytam a tárcámat a kórteremben. – próbáltam minél csábos mosoly elérni hátha majd ettől meghatódik.

- Erre semmi szükség… - hallottam meg egy mély hangot mögöttem majd egy bankjegyet tartó kezet láttam közelíteni a pulthoz. – én meghívom a kisasszonyt!- mondta az idegen.

- Felmegyek és azonnal vissza is adom… - kezemben fogva a tálcát fordultam már feléje.

Közelebb volt, mint gondoltam, heves fordulásomban majdhogynem sikerült pólójára öntenem a tejet. Nem lett volna kellemes dolog.

- Biztos vagyok benne… - mosolygott kedvesen rám.

Felemelve tekintetemet tudtam csak szemügyre venni igazán őt. Egy sapka volt rajta mely alól néhány göndör fürtjei óvatosan kandikált ki… szemén fekete napszemüveg volt, nem mintha bent sütött volna a nem, meg amúgy nem mintha kint sütött volna egyáltalán. Napok óta esett szüntelenül.

- De komolyan… - bizonygattam. – felszaladok és pikk pakk vissza is adom… - nem szerettem senki adósa sem lenni.

- Rendben… - mondta és inkább saját biztonsága érdekében elvette a kezemből a tálcát, azt hiszem a tej ismételten inkább a pólójára mintsem a számba akart landolni.

- Héé… - talán el akarja lopni tőle, vagy mi? Mondjuk ő fizetett érte szóval az övé.

- Nyugi csak leteszem ide… - és körülbelül egy két lépésre lévő asztal tetejére helyezte a tálcát.

- Jól van, na… - toltam le, de valahogy mégis élveztem ezt a kis beszélgetést. – van kedved esetleg csatlakozni? – úgy véltem igazán jó ötlet lenne mégsem fent elfogyasztani ezt a reggelit… a még több idő a fentiek nélkül csak szuper ötlet lehet.

- Nem akarok zavarni. – hangja mintha kissé szomorkás lett volna, olyan kimért vagy nem is tudom.

- Egyedül vagyok… nem zavarsz. És amúgy is, ha már megmentettél az éhhaláltól akár egy fél muffint fel is ajánlok… - toltam feléje a tányéromat.

- Igazán kedves. – mondta lágy hangján és figyeltem mozdulatait, ahogy kihúzza, magának székét majd helyet foglal azon.

- Nincs mit… - rántottam vállat és számba tömtem egy falatot, ahogy letörtem belőle. Végre valami ehető. – amúgy figyelj… megsúgok valamit. – hajoltam közelebb az idegen felé.

- Na, mit? – kérdezte kíváncsian.

- Itt bent nem süt a nap. – kacsintottam és bátran levettem szeméről a fekete műanyagot.

A fiúnak zöld szemei voltak, olyan zöldek melyeket még talán soha nem láttam. Nem akartam bunkónak tűnni, de egy pillanatra elvesztem bennük… talán kicsit sokáig figyeltem arca gyémántjait.

De igazából talán volt indoka hogy miért volt rajta a szemüveg… mintha rejtegetni akart volna valamit… szemei hiába csillogtak, mégis fáradtak voltak és legfőbbképp szomorúak, mélységesen szomorúak.

- Most hogy így mondod… - bólintott és elfogadta az kezemből a szemüvegét.

- Amúgy még be sem mutatkoztam… - csaptam a homlokomra. – na, jó ez sem volt egy jó ötlet. – ujjaim a kötésemmel találkoztak, de csak felnevettem halkan. – Maisy vagyok… - nyújtottam felé szabad kezemet.

- Harry… - nyújtotta övét is felém.

A név hallatán kissé megingott a kezem, olyan érdekes volt valaki más szájából hallani. De talán ideje lesz hozzászoknom és próbálnom továbblépnem.  Nehéz lesz, de ha sohasem kezdem el, akkor sohasem fejezem be az utamat.

- Harry… - ízlelgettem a nevét a számban. – egyszer én is ismertem egy Harryt… - mondtam neki és hátrahajolva a székembe úgy éreztem újra tudok erről beszélni. Egy idegennel talán könnyebb lesz, egy idegen talán nem ítél el, egy idegen talán csak meghallgat majd…

- Tényleg? – kérdezte kíváncsian. Olyan volt mintha ez a kérdés nehezére esett volna… volt benne valami megmagyarázhatatlan.

- Igen… - bólintottam és üres kezemmel a hálóingem alatti nyakláncon függő gyűrűt markoltam meg erősen… a gyűrűt, melyet egykor ő maga adott nekem, mely ujjain annyira megtetszett nekem. – vicces… pont olyan gyűrűt viselt, mint te… - mutattam ujjára és a láncomat is kivettem rejtekhelyéről és feléje mutattam. – micsoda véletlen… – mosolyodtam el és az emléke oly kellemes boldogságot kezdeményezett testemben. – az én Harry-m viszont meghalt néhány évvel ezelőtt… - a gyűrű szinte elveszett tenyeremben olyannyira szorítottam, de mégis inkább kimondtam a választ a fel nem tett kérdésre. – ő volt a világon a legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam. Biztosan jól kijöttél volna vele. – mondtam attól függetlenül, hogy az előttem ülő fürtös srácról nem tudtam semmit.

- Csakugyan?

- Vele nem lehetett rosszban lenni… ő egy földre szállt angyal volt… az én angyalom…

54. rész

Sziasztok! Kb. el sem hiszem amit most írok nektek... elhoztam ennek a blogomnak az utolsó előtti részét. Az egészben az a leghihetetlenebb hogy én még sohasem fejeztem be blogot és íme tessék... ennek hamarosan itt a vége. Kíváncsian várom mit szóltok ehhez a részhez.. na és majd a végéhez is, ami ha jól sikerül nemsokára megérkezik. De nem kell "csüggedni" én szeretnék továbbra is írni... már vannak ötleteim és ahogy olvastam azt a pár visszajelzést Ti is szeretnétek még olvasni tőlem.. szóval akkor ezt összehozhatjuk ha gondoljátok. Na jó.. nem locsogok tovább. Jó olvasást! remélem tetszik.. :$ <3 Puuuszi Dorka

Gyors fejszámításom alapján úgy hat-hét csilliárd ember szájából hallottam elhangzani azt a mondatot, hogy „jobb lenne, ha kicsit pihennél”, meglehet, hogy plusz mínusz egy kettővel tévedek, de hát ez csak egy tippelés.

Annak az esélye, hogy ez megtörténik körülbelül volt a lehetetlen. Egyszerűen nem éreztem magam abban a helyzetben, hogy le tudtam volna csukni szememet… eljátszottam a gondolattal majd azt is láttam, hogy azon nyomban kelnék fel, kipattanna a szemem, mint valami szikra.

- Ne bámuljatok már ennyire… - mondtam a körülöttem álló/ülő három ember számára. Annyira már összeszedtem magam, hogy sikeresen törökülésbe tudtam húzni lábamat és kezeimet kinyújtva, megkapaszkodva az ágy elejében azokra hajtottam fejemet és csak gondolkoztam… mert ezt tudtam tenni és valójában ezt is volt muszáj tennem. – érzem a pillantásokat a bőrömön, hékás.. kiégettek. – emeltem fel a fejemet, és míg én beszélte ők hallgattak.

Mindhárom arc egyforma érzelmeket sugárzott felém… egy nagy adag féltés, egy csipetnyi nem értem dologgal. Mintha eljött volna a világvége, minimum.

- Élek még, nem? - csíptem meg magamat és felnyüszítettem ugyanis fájt. Tényleg élek. – ne vágjatok ilyen búskomor képet… ezzel nem segítettek. Fürtike ez neked is szól… - ő volt legközelebb hozzám, konkrétan az ágyam előtti falnak dőlve tanulmányozott engem. Fekete szűk nadrág volt rajta, hozzá egy kék kockás ing mely, ahogy ki volt gombolva mellkasán engedte láttatni csiripelő madarait.

- Nem arról van szó… - szólalt meg Alexa. Végre valaki és nem csak én, örültem a szerencsének.

- Miről, nem arról? – fordultam feléje… azt hiszem elég jogos volt kérdésem. – bővebben, ha lehetne. – kértem tőle és rajta állapodott meg tekintetem mialatt végig éreztem, hogy Harry tekintete pedig továbbra is rajtam pihen. Egyszerűen hihetetlen, amit tesz, amit értem tesz. Ez az ember lenyűgöző… ha valaki az ellentettjét próbálná, nekem bemagyarázni annak biztosan én látnám el a baját. Lehetetlen például hogy ez az ember valaha is bárkinek is ártson.

- Azt hiszem Alexa azt akarta mondani, hogy ezt az egészet át kellene gondolnod… rengeteg dolgon múlik ez az egész műtét. – Adam engedte hangját hallatni, és szavai teli voltak aggodalommal.

- És rengeteg dolog függ ettől a műtéttől is… - tettem hozzá komolyan. – szerinted nekem könnyű erre igent mondanom? Szerinted könnyű más emberek kezébe helyezni az életemet mindössze egyetlen egy aláírással? Nem… cseszd meg kifejezetten nem könnyű. – teremtettem le és lábaimat kinyújtva leengedtem azokat az ágy szélén. – de hidd el az sem könnyű, hogy megvan annak a lehetősége, hogy hupsz elfelejtek embereket… lehet, hogy holnap úgy kelek, hogy elfelejtettelek téged.. – mutattam rá, vagy téged – mutattam Alexára.. – vagy… - Harry zöldellően csillogó szemeibe nézve nem tudtam kimondani a szavakat melyek már számon voltak. – vagy… Téged. – nem is mondtam ki, hisz szavak torkomon haltak. Egyszerűen csak mozogtak az ajkaim, de semmi hangos nem jött ki belőlük.

- Hova indulsz most? – persze hogy felütötte szemét az, hogy mozgásban voltam, hevesebben, mint amúgy kellett volna.

- Azt hiszem az ajtó felé.. – mutattam és megkapaszkodva az infúziós görgőkébe, amit már percek óta csak kezem után rángatok, és lassan indultam afelé. – az orvos azt mondta, hogy jót tesz, ha sétálok egy kicsit. – néztem rájuk hátha ez majd meghatja őket vagy valami.

- Egy kicsit később… - Alexa és az óvó szavai.

-… amikor jobban leszek. – pontosítottam. – jól érzem magam, szóval engedelmetekkel.  – széttártam a kezemet, majd ahogy éppen magam mellé zártam volna vissza éreztem egy fogást a csuklómon. Elrugaszkodva a faltól mellém került és ujjainkat összekulcsolva simult hozzám.

- Na, látjátok, van, aki nem nekem ugrik… - mutattam a mellettem magasodó alakra.

- Fejezd be… - szavait fülembe suttogta, kedves volt, de mindenképpen óva intő. – járjunk egyet, együtt… - mondta és engedte, hogy előtte indulva, továbbra is fogva kezeimet elhagyjuk a szobát. – elég nagy a kórház… - mondta, ahogy lassan lépkedtünk a folyosón.

- Miért? – kérdeztem.

- Mialatt bejárjuk tudunk beszélni… - mondta gyengéden.

- Nem akarok beszélni… még nem. – ráztam fejemet és random tértem le egyik folyosóról a másikra annak reményében, hogy valahol meglelem majd a nyugvó helyemet… ha egyáltalán létezik az.

- Ahogy gondolod… - mondta és átkarolva fejem búbjára lehelte a világ legédesebb csókját.

Oltalmazó volt, segítő, együtt érző… de legfőbbképp szeretetteljes. Ahogy karjai hátamon pihentek éreztem, ahogy teste melegsége az enyémet is fűti. Szíve dobogása erősebb volt, mint valaha, mint amire emlékszek. De teste mégis nyugodt volt… miattam.

- Azt hiszem, ezt a valamit megtartom. – szólaltam meg percekkel később, amikor ujjaim még a fehér vason pihentek, vagyis az infúziót tartó valamin.

- Vonzódsz a rudakhoz, mi? – pimasz megjegyzése mosolyt csalt az arcomhoz.

- Meglehet… - forgattam a szememet és elpirultam, főleg hogy amúgy előttünk egy idős nénike közlekedett járókeretével.

- Az útnak itt vége is… - mondta és való igaz volt ugyanis felemelve tekintetemet a földről a kórház folyosójának végével kellett találkoznom, ami csupa üveg volt, amin keresztül láthattam az esős londoni nap csodáját.

- Majd meglátjuk… - egy pillanat volt, tényleg annyi és reménykedtem, hogy tervembe nem köt bele semmi (például ebben az esetben egy zárt ajtó) és hirtelenjében lenyomva a kilincset a mellettünk lévő ajtón behúztam Őt oda.

- Te meg mit csinálsz? – kérdezte utánam kapva ugyanis oly lendülettel sikerült befordulnom ide ebbe a sötét lyukba hogy közel magammal rántva mindent és mindenkit majdnem a földön kötöttem ki.

- Én mit csinálok? – kérdeztem tőle ártatlanul és arra összpontosítottam, hogy ujjai a kórházi köpenyemtől függetlenül a derekamon pihennek. – te mit csinálsz? – húztam össze szemöldökömet, majd megráztam a fejemet. – vagy tegyem úgy fel a kérdést… mi mit csinálunk? – füléhez hajolva, belemarkolva hajába csókoltam bele nyakába.

Éreztem, ahogy ajkaim érintése alatt bőre libabőrössé válik… teste megfeszült, ahogy enyém is hasonlóképpen reagált közelségére.

- Maisy… - hangja ütötte meg a fülemet. – Maisy… ne… - szavai elutasítóak voltak, pedig én mindent úgy tettem, ahogy tudom, hogy szereti. Mi nem működik akkor? Mi?

- Mi az? – kérdeztem tőle és hajába simítottam és néhány göndör fürtje ujjaimra csavarodott.

- Ne… - rázta a fejét. -… ezt most ne… - folytatta és tisztán éreztem, hogy hátrált egy lépéssel.

- Öhmm… okés. – jelentettem ki és nyúltam a kilincsért, ami segíthetett volna abban, hogy itt hagyjam ezt a lyukat, amiben azt hittem majd örömünket leljük, szó szerint… de hát én is tévedhetek, nem? Nem? A vicces az volt, hogy az ő keze is a kilincsen pihent és hiába nyomtam volna azt le, hogy majd nyílik az ajtó, de Ő nem engedte.

- Nem kell elmenned… jó helyen vagyunk itt. – jelentette ki határozottan és úgy látszik fejébe vette, hogy tényleg nem enged ki innen.

- Egy sötét… poros lyukban? Miért? – kérdeztem, és ahogy minél tovább figyeltem előre szemem annál jobban kezdte megszokni ezt a sötétséget, már-már teljesen jól láttam.

- Sötét? Segíthetünk rajta… - és felemelve másik kezét benyomta a villanykapcsolót és a fény rögtön elöntötte a szobát. Egy kis raktár volt… mindenfajta használati dolog benne, középen még egy rég nem használt kanapé is helyet kapott.

- Engedj ki. – néztem hol a kezére, hol zölden csillogó szemeibe.

- Nem. – mondta és most már teljes testével beállt az ajtó elé.

- Oké. – rántottam vállat és farkasszemet néztem vele.

- Nem míg nem beszélünk… - rázta a fejét, igazán biztos volt a szavaiban. – Maisy… bízz bennem… kérlek.

Olyanra kért, amit úgy éreztem ott helyben nem tudok megtenni, pedig talán nem is lenne, olyan nehéz csak fognám, a kis számat kinyitnám és hagynám, hogy szavak repüljenek ki rajta. De nem ment… esküszöm, hogy szeretném megpróbálni, de bármennyire erőlködök egyszerűen nem.

- É… n… - ajkaim lassan megremegtek, meg akartam vele osztani gondolataimat, de valahogy félúton azok elakadtak. –é… nn… nem megy. – ráztam a fejemet és szánt szándékkal zuhantam egyenesen már a kanapéba.

- Menni fog… - hallottam bíztató szavait és hiába hunytam le szemeimet egy pillanatra hogy újból erőt gyűjtsek már ekkor tudtam, hogy itt van előttem, a közelemben. Éreztem.

- Félek. – jelentettem ki és kinyitottam szemeimet ahol viszont az övéivel találkoztam szembe. Helyet foglalva mellém szinte átlátszónak tűnő, fehér kezemet vette sajátja közé.

- Tudom. – bólintott és csókot adott kézfejemre.

- Mi lesz, ha nem úgy fog sikerülni, ahogy én azt elterveztem… Mi lesz akkor? – éreztem, ahogy szemeimbe könny gyűlik, de a könnyek mintha ott akartak volna maradni arcomon nem folytak le.. Csak szemem sarkában pihentek meg. – nem szabad félnem… nem szabad, mert akkor felemészt. – kaptam mellkasomhoz és éreztem, ahogy szívem erős dübörgése néha jól esik, néha meg fáj.

- Figyelj csak ide… te. – ujjai államra csusszantak majd felemelte azt, hogy szembe tudjon velem nézni. – természetes hogy félsz… - mondta. – mindenki fél hidd el… még én is, jobban, mint hinnéd. De itt vagyunk és vigyázunk rád.. Megteszünk mindent. Ha igent mondasz… támogatunk. Vigyázunk rád.. Ígérem… - szavai teli voltak bátorsággal felé, lehet, hogy ezt csak számomra tűnt, így de jól esett… mindaz hogy itt van, mindaz, amit tesz.

- Mi van, ha nem ébredek fel soha többet… - néztem komolyan a szemébe. – végülis ez is egy lehetőség nem? – kérdeztem halkan. Minden figyelembe kell venni, azt hiszem ez nem egyszerű.

- Shhh… ne is gondolj ilyenre, érted? Nem szabad, megtiltom. Értetted… hallod, értetted? – szinte parancsolóan rimánkodott figyelmemért.

- Értem. – kezem lassan csúszott a karjára és szépen lassan indultak meg ujjaim mellkasán egyre fentebb… - de mi van ha? – kérdeztem.

- Psssszt! – tette mutatóujját ajkamra. – nem szabad. – rázta meg lágyan fejét.

- Hogyan mondhatnék neked nemet? – érdeklődtem.

- Sehogy. – válaszolt helyettem ő maga.

- Sehogy… - ismételtem szavait.

- Most szeretnék válaszolni egy korábban feltett kérdésedre. – hajolt közelebb hozzám, ujjai nyakamra csúsztak gyengéden olyan közel volt hozzám, hogy már saját bőrömön éreztem azt, hogy hevesen ver szíve bordái között.

- Mire? – kérdeztem értetlenül, de már éreztem, ahogy múlik ki belőlem az erő és lassan lecsukódik a szemem hisz közelsége elkábító hatással van rám.

- Mit csinálunk mi itt? – tette fel a kérdését.

- Mit? – kérdeztem.

- Én, megcsókollak éppen… - mondta és ujjaival végigsimította ajkaimat. – te pedig élvezni fogod… - kacsintott és ajkaimba harapva szinte felfalta azokat úgy kapott utánuk.

Átkarolva őt dőltem végig az ágyon, és élveztem azt, ahogy felém magasodik teste… az infúziós cucc meg csak ide-oda húzódott mellettem… még szerencse hogy az ilyen dolgok nem tudnak beszélni ugyanis nem, tudom, milyen dolgokat mesélhetne ezután a nővérkéknek. Hujajjj.

- Keresni fognak minket… - mondtam neki éppen akkor, amikor egy kis levegőhöz sikerült jutnom.

- Nagy ez a kórház… van idejük. – mondta és mindeközben combomhoz ért majd kórházi leplemet szépen lassan kezdte egyre fentebb és fentebb tűrni…

- És ha ránk nyitnak? – kérdeztem és már közben ujjait hasamon éreztem, és ahogy ujjbegyei bőrömet érintették felkuncogtam.

- Kulcs nélkül nehéz lesz… - dobta le mellénk a kis fém darabot, ami szépen csattant fel mellettünk.

- Nagyon okos… - simítottam meg nyakát és egy az egyben magamra rántottam, nem akartam, hogy akár egy milliméternyi távolság is legyünk köztünk. Olyan közel akartam érezni őt magamhoz amennyire csak lehetséges mindez. Szükségem volt rá most, itt annyira, mint soha eddig.

Nemcsak az Ő tenyere térképezte fel én testemet, az enyém is hasonlóképpen járt az ez övén… emlékezetembe akartam vésni ez alkalommal is minden porcikáját, érezni akartam őt.

- Ha így folytatja jó magam is maga mellett feküdhetek a kórteremben… - nyögte fülemben mikor éppen azzal ügyeskedtem, hogy valahogy övét fűzzem ki annak tartójából.

- Csak egy ágyat láttam arrafelé… - válaszoltam ártatlanul.

- Osztozkodnunk kell… - bólintott majd nyakamhoz hajolva belefújt abba mire én felkacagtam. – mosolyogj… ezt szeretem a szádon látni. – támasztotta ki kissé magát mellettem.

- Én is szeretek valamit a tiéden látni. – szorítottam össze szemeimet és csakis dús ajkaira koncentráltam. Elvesztem bennünk… ahogy nyelvem ajkaimon úgy éreztem, hogy megéheztem konkrétan rá.

- Mégpedig? – kérdezte nagy kíváncsian.

- Az enyémeket. – ma sokadjára rántottam már magamra, de mint mondtam egy fikarcnyi távolságot sem akartam kettőnk között.

Ebben a pillanatban valahogy örültem a szerencsének hogy a kórházi viseletnek nevezett kis köpenyke nem több mint egy anyagdarab, amit közel egy madzaggal kötnek ránk és hagynak ott rajtunk az ágyban. A lényeg az, hogy igen könnyű a megszabadulás tőle… főleg hogy az alattuk lévő ruhadarabok száma mindössze a kettő darabot verik.

- Soha nem akarom ezt elfelejteni… - mondtam és lábaimat dereka köré fontam óvatosan csípőjét így el nem engedve enyémtől. Ágyéka, ahogy hozzám simult éreztem, hogy lábujjamtól kezdve egészen fejem búbjáig terjeng a vágy, ami azt sugallja: tedd magadévá. Vagy ő tegye ugyanezt, ugyanis ha nem történik semmi, akkor biztosra vehető az, hogy idő előtt feldobom a talpam…

- Akkor tegyük emlékezetessé. – mondta és mintha ruhaanyag reccsenését hallottam volna.

És nem, nem vagyok süket… hirtelen felszakadt rajtam a hálóingem, ahogy ujjaim oldalamon simítottak végig hergelve ezzel testem teljes egészét.

- Pssszt… nem a szavakra kell emlékezni… a tettekre. – súgtam a fülébe, és ahogy kezeim fenekébe markoltam éreztem azt, ahogy testünk összeforr…

Mintha életem legszebb versenyén vettem volna részt, az a mennyiségű adrenalin és boldogsághormon, ami akkor abban a pillanatban szabadult fel bennem egy egész világot épített bennem… ott akkor úgy éreztem bármit le tudok győzni. Bármit.

- Szerinted hogy magyarázom meg a nővéreknek a felszakadt hálóingemet? – kézen fogva sétáltunk visszafele a kórtermem felé… talán órákkal ezelőtt eltűnhettünk, mondjuk azt, hogy elvesztettem időérzékemet, csakúgy, mint Ő.

- Miért is engem kérdezel? – nyakamat átkarolva csókolt fülembe úgy mintha ő ártatlan lenne… na meg a csudákat. – engem nem zavar. – rántotta meg a vállát.

- Persze hogy nem… - ráztam a fejemet nevetve.

Elsétálva a nővérpult előtt az egyik nővér, ahogy észrevett minket rögtön felállt helyéről. Mintha már várt volna erre, hogy feltűnjünk előtte.

- Az elveszett páciens… - nézett rám mosolyogva és felderült ábrázatomra. Naná… boldogsághormonok… mondtam már?

- Kirándultunk… - bólintottam igazán komolyan. – kérhetnék esetleg magától valamit? – hajoltam mosolyogva feléje.

- Mit? – kérdezte.

- Egy új hálóinget… ez egy kicsit megszakadt. – mondtam neki és szám elé kaptam, mint aki szánja-bánja a történteket.

- Mi történt magával? – nézte meg ruhámat, ami oldalt csakugyan meg volt szakadva, eléggé tisztességesen.

- Egy fránya szög… - legyintettem bazsalyogva.

- Egy hatalmas nagy felálló szög… - suttogta fülembe pimasz szavait a szorosan mögöttem álló Göndör.

- Utánanézek, mit tehetek… viszont ha engedi, ezt levenném magáról. – mutatott az infúzióra, ami már kiürülni látszott mellettem.

Mindeközben az én gondolataim továbbra is Göndör megjegyzése körül forogtak és csak remélni tudtam, hogy a nővér egy picike részletet sem kapott el belőle. Égne a fejem ez biztos.

- Pedig már úgy hozzám nőtt. – legyintettem és feléje nyújtottam karomat hogy a tűt ki tudja húzni óvatosan onnan.

- Mindjárt jobb így… nem? – kérdezte.

- Sokkal. – bólintottam és figyeltem távolodó alakját, ahogy a pultja mögé lép. – nézek egy új hálóinget… beviszem a kórtermébe.

- Köszönöm. – bólintottam és ennek a pimasz úrfinak a kezét megragadva indultam meg a szobám felé.

- Felálló szög, mi? – kérdeztem tőle hátra sem pillantva.

- Mekkora volt? Nagy? És vastag volt-e? – a világ összes kaján megjegyzését begyűjtötte szerintem és direkt rám zúdítja az összeset. Biztos vagyok benne. És hogy ennek az időnek pont most kellett eljönnie csak örülni tudok… teljesen kész.

- Megkérhetnélek, hogy ezeket a megjegyzéseket magadban tartsd… nem tudom feltűnt-e de mások is vannak a környezetedben. – fordultam vele szembe és az ajtómnak támaszkodtam még mielőtt beléphettünk volna rajta.

Tekintetemet arcára irányítva figyeltem, ahogy arcát elönti az az örömteli érzés, hogy engem zavarba hoz.

- Pont elég hogy te itt vagy… - bólintott és fenekembe csippentett drágán mire én feljajdultam.

- Tiszta kék-zöld foltos leszek… - képedtem el és még mindig félig a kilincset fogtam miközben mellkasára böktem.

- Álljon meg a helyben járás kisasszony… szemléltessem én magácskának a kék-zöld foltokat. vagy inkább a karmolásokat? – és komolyan ingje aljához nyúlt és tett úgy mintha éppen felhúzná azt… várta, hogy mikor állítom meg, én is várta azt, hogy mikor leszek képes nemet mondani neki.

- Az a te hibád. – végülis ez csak nézőpont kérdése. – valamit túl jól csinálhattál… - bámultam oldalra unottan mire ő lehajolva arcomra adott egy puszit.

- Túl jól… mi? – kérdezte.

- Én élveztem. – mosolyodtam el majd csak úgy végre már ránehezedve arra a kilincsre benyitottam. Hátrálva lépkedtem róla figyelmemet el nem vittem volna, de valahogy abban a percben, amikor beléptünk oda a szobába az addigi igazán barátságos, pimasz mosolya eléggé komollyá változott.

- Mi történt? – húztam össze szemöldökömet értetlenségemben és éreztem, ahogy mellkasomban szívem a kelleténél is nagyobbakat kezd dobbanni.

Hirtelen pördültem meg, akartam látni, amit őt lát… lehet, hogy nem kellett volna. Abban a pillanatban úgy kívántam bárcsak ne lettem volna ennyire kíváncsi.

Mellkasának ütköztem, ahogy a felismerés után hátrálni kezdtem. A kép mely elém tárult hirtelen ijesztő volt számomra. Ott állt előttem a teljes családom. Adam… Apa… és édesanyám.

- Huhhhh… - kaptam hirtelen a szívemhez és saját magamat leptem meg leginkább, hogy a helyzethez képest egy még két lábon állok, kettő még nem menekültem el. Döntöttem. Ezúttal nem is fogok. Szembe kell nézni a félelmeimmel… legalábbis mindenképpen meg kell próbálni így tenni.

- Maisy… - Adam szólalt meg először, azt hiszem ő volt a legerősebb tag ebben a körben, akinek volt mersze, és ereje megtörni a csendet.

Percekig csak néztük egymást, tekintetem oly szinten összeforrt az övével hogy úgy éreztem soha többet onnan el nem fog szakadni. A szimpla látvány is valami csodával ért fel… számomra ez maga a csoda volt, de tényleg. Azt hittem, hogy halott, de mégis él. Az más kérdés hogy én saját magam tettem őt a nem élők közé, bizonyos okok miatt, de most így itt szemben állva vele azt hiszem minden ilyen gondolat messzire szállt tőlem. Mi értelme van az egésznek, ha megvan az esélye annak, hogy talán holnap mindennek vége? Egyszerűen, bumm és nem vagyok többé. Megtörténhet-e? Meg hát… sosem tudhatod, mikor jön el érted a vég. A múlt az elmúlt… és talán jobb is így. Amire az embernek koncentrálnia kell az a jövő hisz azt mi magunk alakítjuk, nem úgy, mint a múltat… az ellen aztán tehetünk, bármit változtatni nem tudunk rajta így hát, ha valamit akarunk lépni, akkor, cselekedjünk most… most mielőtt még nem késő.

Ebben az egész helyzetben azt hiszem egy néhány dolgot meg kellett tanulnom.  Elsődlegesen azt, hogy emberek, akik körülvesznek, engem okkal vannak itt. Ha azt mondják, hogy segíteni szeretnének, nekem akkor bízzak bennük, mert tényleg így van… Másodlagosan pedig a megbocsájtás útjára is muszáj fellépnem, hisz mind emberek vagyunk… és tévedni emberi dolog.

Néha a tévedés kisebb, néha nagyobb, néha jobban bántja az embereket, néha kevésbé… de egy közös van az összesben. Az út végén ott a megbocsájtás mely mindent ugyanúgy elintézhet. Megoldhat.

- Minden rendben. – néztem bátyámra, aki azt hiszem már éppen arra készült, hogy vagy kiszökik Velük az ajtón, vagy engem küld ki azonnal innen csakhogy ne legyünk egy légtérben. Valószínűleg egy robbanásra számított… de meglepve őt is, őket is, magamat is a legfurcsább dolgot tettem életemben. Lassan bújtattam ki magamat Harry karjai közül és felé fordulva mosolyodtam el. Visszamosolygott rám és ezzel felfogta mit szeretnék. Boldog volt… örült miattam, örült nekem.

Még egyszer fordulva megfogva kezét indultam el feléjük… nem szóltak mind idáig egy szót sem, talán ők maguk sem tudták feldolgozni mindazt, ami történik. Nem csodálom.

- Anyu… Apu… szeretném bemutatni nektek Harry-t… - mutattam a mellettem magasodó göndör fürtös férfiúra. – Harry ők itt a szüleim… Greg és Cecília… - mutattam rájuk is.

A meglepődöttség melyet e jelenlévő négy ember szemében láthattam, soha olyat még nem véltem felfedezni sehol. És ha azt mondom soha, akkor az tényleg így volt. Éreztem, hogy megremeg a kezem, ahogy feléjük mutatok, de nem azért mert rosszul lennék, nem.. Egyáltalán nem. Azért mert valami különös jó érzés bizsergette meg egész lényemet.

- Örülök a szerencsének. – csókolt kezet illedelmesen Harry édesanyámnak, majd a mellette lévő férfival is kezet rázott majd megölelték egymást.

- Nem kevésbé. – a találkozásnak ők is örültek, a balhémentes, boldog találkozásnak mindannyian örültünk.

- Sziasztok. – köszöntem én is végül nekik, majd a legtermészetesebb dolgot tettem mely ilyenkor egy gyermek tehet… Szüleimet összefogva egyszerre adtam nekik egy hatalmas ölelést.

- Egy új élet vár… - suttogtam halkan fülükbe, hogy közéjük furakodtam és amint szavaim elhagyták számat talán ők maguk is elhitték, ami történt.. Elkezdtek hinni a csodában.

53. rész

 Hello Bello Emberek! Íme, itt a következő rész… ha a terveim úgy sikerülnek, ahogy ekkor ezen kívül még 2 rész jön ehhez a bloghoz majd vége is lesz. Viszont ha akarjátok, akkor szívesen kezdek újba.. szóval, ha van rá kereslet, akkor az írást nem hagyom abba :DD  na de most nem ezen van még a hangsúly, hanem a részen, amit el is hoztam nektek… Jó Olvasást! Kíváncsi vagyok a véleményekre! J Puuszi Dorka

- Három… kettő… egy… - számoltak vissza a srácok, majd szabályszerűen egyszerre húztuk meg a szakés poharat… a farkasszemezés továbbra is folytatódott. Úgy érzem beleláttam a fejébe, de az is meglehet, hogy ez csak az előző csodálatosan érdekes folyadék elfogyasztásának köszönhető… teljesen mindegy.

- Végeztem… - dőltem hátra a kanapéban és ő is így tett, velem szemben.

- Ejnye… bejnye… - tette Louis kezét a térdemre miközben vészjóslóan rázta a fejét. – mi volt ez? Kérdem én mi volt ez? – úgy mondta ezeket a szavakat mintha valami főben járó bűnt követtem volna el… még lassan félni is kezdtem tőle. – két feles és kipurcantál?  - nézett rám komolyan majd erre a kijelentésére én is felé figyeltem.. Eddig valahogy a zöldellő gyémántokkal társalogtam ott szemben a kis asztalka túlsó oldalán.

- Tizenkettő… max. – helyesbítettem és széles vigyorra húztam számat.

- Rögtön százkettő… nem? – jajj de nagy hős itt valaki, mintha ő maga többet ivott volna nálam vagy éppen a szemben ülő Göndörnél. Eléggé gyanús hogy öntögetik belénk ezt a nedűt… mondjuk, ahogy figyeltem az ő szeme e nélkül is eléggé összeáll… Ő Louis.

- Akkor igyunk mindannyian… - csapta össze kezét Harry és rám mosolyogva hajolt előre, hogy a kis poharakat újratöltse.

- Nem fogok tudni felállni… - nevettem el magam, és ahogy kissé megráztam a fejemet észrevettem, hogy a hang habár kellőképpen terjed nálam, a kép mintha késne… elhúztam a fejemet jobbra és nyitott szemem előtt a képek kissé elfolytak… érdekes.

- Azt nem is neked kell. – jegyezte meg pimaszul és kezembe helyezte a kis poharacskát.

Ha nem tartotta volna még ott kezét bizony isten ott ejtettem volna el a poharat és törtem volna össze millió darabokra… ezek a kijelentések megölnek. A többiek is jól hallják őket… még jobban megölnek.

- Újabb bekezdés az Ezt-Nem-Akartam-Tudni-Harryről listámon… - rázta a fejét majdnem röhögve Louis és közben hátamat paskolta mutatva ő egyet érez velem… vagy csak jót szórakozik rajtam. Nem mindegy… de mindegy.

- Megöllek. – tátogtam feléje és elvettem tőle a poharat. – abban az esetben, ha el tudok majd indulni… - gondoltam bele és habár ültem már így is éreztem, hogyha egyszer két lábra állok nem biztos, hogy az a járás oly könnyen fog menni, mint ahogy én azt szeretném.

- Majd a hátamra csaplak… - rántotta meg vállát és középre emelte poharat csakúgy, mint ahogy mi emeltük. – ezért a csodás felállásért… - mondta el köszöntőjét majd vigyorogva felém bólintott és meghúzta poharát.

Ezért még számolok vele… biztos vagyok benne... Egészen biztos.

Egészen valóságosnak tűnt ez az egész, mégis olyan furcsának. Ott voltam testemben, én mondtam a szavakat éreztem a történéseket, de valahogy mégis volt benne valami álomszerű… pedig tudtam, hogy nem álmodok ezt éreztem. Éreztem, sőt egyenesen tudtam, hogy ez megtörtént… hogy mikor? Fogalmam sincs, de olyannyira magaménak éreztem a helyzetet és hiába külső/belső szemlélő voltam, hogy senki sem tudott volna meggyőzni az ellenkezőjéről… mármint arról, hogy ez nem történt meg.

A felismerés mely akkor ért, amikor arcát közelebbről megpillanthattam valószerűtlennek tűnt… sőt még annál is valószerűtlenebb volt, mint amilyen valójában volt.

Halott édesanyám arcát pillantottam meg édesapám mellett menyasszonyi ruhában és hiába éreztem, hogy lábaim kicsúsznak alólam és testem felmondja a szolgálatot a szemembe égett a kép…

- Anya… - nem tudom, hogy csak gondoltam-e vagy sem, de ajkaim mozogtak, ahogy szemhéjam lecsukódott. Valóságos volt ez biztos… nem hókuszpók, nem abrakadabra láttam a két szememmel. Nem szedek gyógyszert, nem ittam, sőt még szívni sem szívtam és láttam őt… biztos vagyok benne.

Arcának lágy vonásait gyönyörű, visszafogott sminkje és fátyla csak még csodálatosabbá tette… rám mosolygott és én is rá és ekkor történt a bumm…  Tényleg ezt történt, tényleg Őt láttam… nem hazudok.

- Gondoskodok róla… - mély hangját hallottam és erős kezeit, ahogy lábaim alá nyúl és ölébe vesz. – minden rendben lesz… - nem tudom, hogy nekem mondta-e vagy másnak, de ez mindegy volt… kezdtem alig hallani a robbanásszerű fejfájástól.

Belülről jött és egész fejemet kezdte elárasztani a lüktető fájdalom mely mintha fel akarna emészteni… megbénított teljesen… hiába éreztem magam biztonságban, karjaiban, azt hiszem megijedtem.

Ez a semmilyen állapot már megint… mintha egy epizódot újraélhettem volna az életemből, ami talán nem is az enyém. Ugyanaz az érzés, mint az előbb, hogy az enyém, de mégsem. Hogy ez meg történt, de mégsem. Kóvályogtam a semmiben… tapogatóztam a sötétségben, hogy a fal mentén csak találok valami ajtót, ami innen kivezet és ahol majd a kérdéseimre választ kaphatok.

A koromsötét nem rejtett falakat sem, mégis akadályokba ütköztem. Talán saját akadályaim voltak melyeket saját magamnak építettem és melyeken nem tudok továbblépni… talán soha többet… Míg innen ebből a labirintusból, melyben nem csak utamat, de eszemet is kezdem elveszíteni nem, jutok, ki addig semmiben sem vagyok biztos.

- Segítség!- ordítottam el magam és a földre csúszva engedtem át magamat ennek az egésznek. Ha nem hát nem… emésszen fel hát ez az egész. Nekem azt hiszem mindegy.

És akkor jött valami furcsa… valami megmagyarázhatatlan… egy fény mely kezét nyújtva felém segített fel a földről. Ellenkezés nélkül engedelmeskedtem neki, mert megbabonázott a tudat, hogy újra… hogy újra édesanyám kezét foghatom.

Csönd és sötétség, ismételten... De most valahogy más volt. Ahogy tüdőmbe szívtam a levegőt megcsapott a fertőtlenítő émelyítő szaga… szemeimet nyitni akartam, de valami csípte és fájt. Számat szólásra akartam nyitni, de szavaim már torkomon elakadtak… száraz volt és kapart.

Éreztem, hogy valaki lágy érintése cirógatja kézfejemet melytől mégis valahogy az előbbi érzések eltompultak hisz oly kellemes volt… melegség áradt szét testemben, a boldogság melytől máris jobb volt az egész bárhol is voltam.

Hunyorítva nyitogattam a szememet és a pontosan felém irányuló erős fények valószínűleg nem sokat segítettek abban, hogy elérjem célomat... de nem érdekelt. Képet akartam társítani ahhoz a lényhez, aki ily kedves hozzám és ily könnyen okoz apró örömöt számomra.

Figyelme nem felém irányult… valakivel beszélt, aki az ágyam másik oldalán ült. Csak oldalról láttam gyönyörű szőke haját, ahogy vállát veri, és ahogy egy tincset a füle mögé seper, hogy engedje láttatni gyönyörűséges fülbevalóját. A gyémántok még ily szépen nem ragyogtak, mint akkor.

- Anyu? – első kérdésem volt ez és azt hiszem hiába éreztem oly halknak, hogy szinte már hallhatatlan volt az ő fülét mégis megütötte…

Szinte lassított felvételben láttam, ahogy fejét felém fordítja (meglehet, hogy ez a lassítás csak az éppen belém csöpögő infúzióban lévő gyógyszer hatása) és így arcát is megfigyelhetem… Ő volt az. Tényleg.

- Anyu? - kérdeztem és éreztem, ahogy a tüdőm egy számára vicces játékba kezd. Úgy emelkedett, majd esett össze hogy félelmetes. Félelmetes és pánikszerű dolog volt ez biztos… éreztem az ereimben, ahogy e két érzés elkezd terjengeni. Remegtem, és éreztem, ahogy egy felsőbb erő veszi át testem felett az uralmat.

- Cec… most jobb lenne ha… – barátnőm hangját hallottam meg és szinte erőszakosan szorítottam takaróm szélét… néztem, de nem láttam. Hallottam, de nem fogtam fel semmit… nem hiszek saját szemeimnek…

- Egy pillanat és jobban érzi magát… ígérem. – egy harmadik hangcsilingelő feltűnése mentette meg a helyzet… ugyanis a nyugodtság tényleg elkezdett terjengeni ereimben, ahogy ő megjelent… szépen lassan telepedett rám majd rántott magával egy másik világba…

- Vi… zet… kér.. lek. – ha nem kapok valamit, ami szomjúságomat oltaná, azt hiszem, megfulladnék az érzéstől mely a torkomat kapargatja.

Szavaim mellé, szemeimet is sikerült kinyitnom… egy kórházi szobaijesztő kopárságában találtam magam ahol az egyetlen egy életet jelentő dolog az a falon kattogó óra jelentette… na meg a redőny alsó részein beszűrődő napfény, ami éppen, hogy hozott valami világosságot ebbe az egészbe.

- Víz... – minden erőmet összeszedtem, hogy ezúttal talán hangosabban kimondhassam ezt a szót és valaki meghallhassa.

- Nézd csak… itt is van. – Alexa hangját hallottam, de szemem még kissé homályos volt így nem teljesen láthattam őt. – óvatosan… - számhoz emelte az üvegpoharat és engedte, hogy igyak belőle.

Kezeimmel nyúltam volna én a pohárért, de azok egyszerűen nem engedelmeskedtek nekem. Nem is próbálkoztam addig legalábbis biztosan nem, míg meg nem kapom, amit akarok. Vizet.

- Még… könyörgöm. – azt hiszem egy óceánt ki tudtam volna most inni oly szomjasnak éreztem magam… leszámítva azt a tényt, hogy a sós víz kicsit sem oltotta volna szomjamat, de ez most lényegtelen.

- Telhetetlen… - nevetett fel halkan és ettől függetlenül kaptam a következő pohárt, amit ahogy kiürítettem éreztem, hogy a helyzet javult… elég sokat.

Fel akartam kissé ülni, de kezeimet hiába tudtam már megmozdítani erő, legalábbis annyi, mint kellett volna nem volt bennük így max csak ficánkolásnak hatott bármilyen mozdulatom is.

- Nyugi… - fogta le csuklómat és felém hajolva mintha ágyam mögé nyúlt volna.

- Összenyomás helyett segítenél? – kértem őt mire szinte arcomba nevetett.

- Azon vagyok Te… - és ekkor ágyam háttámlája tényleg emelkedett éppen annyit, hogy benne az ülés kellemes legyen.

- Kösz. – mondtam neki és engedtem, hogy ágyam elejére helyet foglaljon… nem mintha tehettem volna ellene bármit is, de na.

- Hogy kerültem ide? – óvatosan forgattam fejemet és próbáltam minél jobban felmérni a terepet.

-  Egy kórházban vagy… - mondta.

- Na, ne mondd… - nevettem fel kínosan. – otthon csak nem szurkálnának belém infúziókat. – néztem rá és a mellettem csöpögő gyógyszerre pillantottam.

Ébredésemmel párhuzamosan egy gyenge fejfájás is feltűnt a tudatomban, de nem volt oly szörnyű hogy véget vessen létemnek, valószínűleg az éppen karomba folyó folyadéknak köszönhetem mindezt.

- Mire emlékszel? – kérdezte.

- A próbateremben voltam… táncoltam… és bumm, semmi. – mondtam és fura volt ezt így előadni, de ha így történt mit is tehetnék.

- Jó… - bólogatott és mintha magával társalgott volna, mintha magát akarta volna meggyőzni valamiről. – elestél és beverted a fejed… - mondta és rám nézett.

- Olyannyira hogy az amúgy nem élő édesanyámat láttam az ágyam szélén ülni? – a kérdés több mint abszurdnak tűnt, de egyszerűen kikívánkozott belőlem.

- Mi? – kérdezett vissza úgy mintha csak bolondságot mondtam volna, pedig nem így volt ebben biztos vagyok.

- Most már értem… - motyogtam magamban.

Képek az esküvőről süvítettek be a szemem elé… dolgok, amiket még Alexa mondott a telefonon „egy esküvőn voltál… édesapád esküvőjén, ami sokkot okozott… beteg vagy” repültek a fülembe… hallottam a szavakat és itt ebben a szituációban valóságosnak tűntek.

-          Mit értesz? – kérdezett.

- Valójában magam sem tudom… de az biztos, hogy itt bűzlik valami… - gondolataim okés hogy pakolták össze magukat, de ajkaimig nem igazán jutottak el szavakat formájában.

- Szép jó reggelt… - az ajtón egy magas, délceg férfi lépett be, akinek szakálla közel sem azt az ijesztő hatást keltette… sőt ellenkezőleg olyan kis kedvesnek, nyugtatónak hatott. – a beteg is ébren. Szuper. – közeledett felém és a mögötte lévő nővérke az ablak felé irányulva a redőnyért nyúlva húzta fel azt és engedte, hogy a szobát betöltse a fény. – hogy van? – kérdezte.

Hallottam kérdését, de nem figyeltem rá… Alexa arcát vizslattam és néztem, ahogy mintha saját kérdéseivel vitatkozna. Köszöntenem kellene a csapatba valami hasonlót érzek én is.

- Hogy van? Fáj a feje? – kérdezte és kissé közelebb lépve hozzám fejemet vizsgálta meg… éreztem, hogy ujjai valami kötést tapogatnak rajtam. Szuper... a fejem bekötve. Hogy nézhetek most ki? Legalább úgy, mint valami háborús hős… vívom a saját háborúmat, de a jelenlegi állás szerint eléggé vesztésre állok.

- Hol van Harry? – teljesen mindegy hogy ez a doktor mit csinált éppen velem, mit kérdezett tőlem engem nem érdekelt. Egy valami, vagyis inkább valami volt az, aki érdekelt.

- Nem tudtuk elérni… - válaszolt kérdésemre.

- Milyen Harry? – kérdezte mosolyogva az orvos. Ne legyen ilyen mosolygós kedves, mert nem fogom sokáig eltűrni magam körül. Fejezze be most.

- Hol van? – kérdeztem ismét.

- Próbáltuk elérni… lehetetlen. – rázta a fejét szomorúan.

- Menjek és én keressem meg? – kérdeztem és tenyeremre nehezedve kissé megemeltem magam, hogy majd akkor én nekiindulok itt a keresgélésnek.

- Hééékás… óvatosan… ne olyan sietősen. - - nyomott vissza az orvos az ágyra lágyan.

- Látni akarom őt… beszélni akarok vele. Most. – mondtam oly határozottan, hogy remélem mindenki agyába eljutott az a dolog, hogy az akarok-most dolog az azt jelenti, hogy mindenféleképpen-azonnal.

- Megkeressük Magának a Harryjét… - mondta az orvos és azt hiszem kedves akart lenni, de szerintem nem kellett volna ezt tennie.

- Gyanítom, magam azt se tudja, hogy kiről beszélek… - ráztam a fejemet és homlokomat összeráncolva pillantottam feléje. – köszönöm kérdését a fejem még a helyén van… - korábban feltett kérdésére azt hiszem még időben válaszoltam. – sőt talán még jobban is lenne, ha valaki elhalkítaná ezt az izét. – határozott voltam és egyértelmű, nem?

- Zúg a feje? – érdeklődött. Mintha ez valami tünet lehetne vagy mi…

- Kattog. – mondtam neki.

- Kattog? – kérdezte és a kórlapomra nézett és firkantott volna valamit, de én megelőztem szavaimmal őt.

- Ha azt az órát valaki nem takarítja le onnan a falról, akkor mindenképpen kattogni fog… - böktem fejjel kissé a falon található idegesítő tárgyra.

- Mindjárt jövök… - Alexa lepattant az ágyról és az ajtót vette célba, de még mielőtt kilépett volna rajta egy lépést hátrálva egy picikét nyújtózva levette a falról az órát majd megfosztotta azt az elemétől. Utóbbit az ágyamra dobta lábamhoz, magát a tárgyat meg mosolyogva az orvos kezébe nyomta szívélyes mosoly kíséretében.

- Köszönöm… - mindkét dologért hálás voltam neki… azért amit éppen tett, meg azért is, amit éppen tenni akar.

Tudom, hogy elment Őt megkeresni.

- A mai nap még mindenképpen benn tartjuk megfigyelés alatt… - megszabadulva kis ajándékától próbált túllépni az előző dolgon az orvos.

- Tehetek ellene bármit is? – néztem komolyan rá.

- Nem igazán… - nevette el magát. – hamarosan megérkezik Dr. Vargas… az orvosa. Remélem vele már kicsit kedvesebb lesz. – tette hozzá bájosan az utóbbit.

- Miért maga mi volt? – kérdeztem és bilétájára néztem ahol igenis a Doktor megnevezés fityegett.

- Orvos… de Dr. Vargas az Ön valódi orvosa… - mondta és láttam, hogy miután megnéztem, hogy élek, csekkolta hogy éppen még lélegzek indulni is készül.

- Mert maga csak a nem-valódi hamis orvos volt… - vontam le a következtetéseket.

- Ha így gondolja… - kacsintott rám. – bármire szüksége lenne, nyomja meg a nővérhívót azonnal… - tette lábamra a készüléke, ami feltehetőleg az ágyamhoz volt kötve.

- értettem. – bólintottam és figyeltem, ahogy távolodnak tőlem… éppen hogy kiléptek volna azon nyomban benyomtam a kis gombot.

- Igen? – bájosan mosolyogva pillantott vissza felém.

- Meg tudná mondani mennyi az idő? – kérdeztem mosolyogva. – valaki eltűntette a falról az órát… szörnyű. – ráztam a fejemet és szabályszerűen láttam, hogy a mű-orvosom füle már lassan füstölög… megérdemli, na.

Egyedül a szobában, egyedül fekve az ágyban és csak bámulok ki a fejemből. Kívülről ez látszódik, de valójában közel sem így van.

Dr. Vargas.

Dr. Vargas, a név, amely szöget ütött a fejembe és nem tudok tőle szabadulni. Annyira ismerős a név, de mégsem ugrik be. Lepődjek most ezen meg? Nem… nem teszem.

Alexa már jó pár perccel ezelőtt itt hagyott engem… lehet, hogy inkább elszökött és vissza sem jön. Nem hibáztatom. Több szenvedést okozok számára az utóbbi időben, mint saját magamnak. És akkor még Róla nem is esett szó.

Minden rendben lesz… - szüntelenül hallom hang ját a fülemben. Lassacskán fizikai fájdalmat kezdek érezni, a miatt mert, nincs itt… pedig akarom, hogy itt legyen. Hol van?

Lehet, hogy nem kellene ennyire önzőnek lennem… igen ez egy okos ötlet lenne, de mi van, ha mégis így kell ennek lennie? Nem tudom. Sok mindent nem tudok és valószínűleg még több az a dolog, amit nem akarok tudni.

Kopognak az ajtómon.

- Szabad… - jegyeztem meg. Mi más lenne szerintük?

- Csakugyan? – Adam karakteres hangja csendült meg az ajtónál, ahogy a kilincset lenyomva benyitott hozzám.

- Ez… ez.. mi? – kérdeztem és látni dolgokat saját szememmel teljesen más volt, mint gondolni rájuk. Ő itt… tényleg itt.

- Én kit mondanék… - nevetett fel és lassan közelítette meg ágyamat.

- Itt van Ő is? – kérdeztem… tudta miről beszélek. Láttam a szemeiben, hogy tudja.. Hogyne tudta volna.

Nem szavakkal válaszolt, csak óvatosan bólintott. Bőven elég volt.

Mozgolódni kezdtem volna az ágyban, ha lett volna hozzá erőm. Inkább csak össze visszarángatóztam, mint valami hal… közelebb volt ez a valósághoz.

- Oké… - próbáltam emészteni az infót. – vagyis nem oké… - ráztam a fejemet és végül elég határozottan nyomtam azt bele a párnába. – Adam… mi ez az egész? Mi történik velem? – kérdeztem és éreztem, ahogy szemem párásodik, és lassan könnylepel borítja el azt, amin az átlátás kezd nehezedni. – segíts, kérlek… - hangom is gyengült és éreztem, hogy remegek.

Eljött a tiszta kiborulás ideje… talán ideje volt. Nem Harry… se nem Alexa a tanúja… ez így pontosan a legjobb valószínűleg… Adam látja az egészet. Talán okkal történik így

- Csak nyugodj meg drágaság… nyugodj meg. – ült le mellém az ágyra majd átkarolva mellkasára vont. – mi mind azért vagyunk itt, hogy megtaláljuk neked a legjobb megoldást… - mondta és egy testvéri puszit nyomott az arcomra.

- Dr. Vargas is? - kérdeztem tőle könnyes szemekkel.

- Igen… - hajolt el tőlem és térképezte az arcomat, hogy honnan is tudhatom ezt a nevet.

- De ki ez az ember? – kérdeztem tőle értetlenkedve.

- Egy ideggyógyász… - mondta és várta reakciómat.

- Tudtam, hogy őrült vagyok… de ennyire? – tök mindegy alapon azt hiszem már az idióta vicces is helyet kaphatnak repertoáromban. Nem tudok és nem is akarok odafigyelni arra amit, mondok… teljesen felesleges.

- Nem rémlik a neve? –puhatolózott.

- Szerinted? – kérdeztem vissza. – ismernem kellene? – ismét egy kérdés.

- Kellene…

- Ennyire azért nem vagyok ijesztő? – mért végig magán Dr. Vargas mosolyogva.

Kívülről egy kis öreg apókának tűnik, egy közönséges nagypapi, aki talán unokái kedvence… mint mondtam kívülről. Valójában közel sem hétköznapi ember… az ország egyik legjobb… ideggyógyásza. Ahányszor rágondolok erre a szóra, annyiszor elkap a rettegés. Hogy jutottam ide? És ez hányadik ilyen alkalom, hogy találkozok vele.

- Elnézést… - kaptam a fejemhez és észrevettem, hogy valójában tényleg csak bámulhatom szegény embert.

- Nyugodjon meg drágám… spongyát rá. Elhiszem, hogy ijesztő lehetek, jómagam szerint is eléggé egy csúnyácska teremtmény lennék. – jegyezte meg a végét úgy mintha már suttogna.

- Maisy… Maisynek hívnak… - mondta és szerettem volna, hogy a nevemen szólítson.

- Tudom… ismerlek. – mondta és megállapodott az ágyam mellett, hangja együtt érző volt nem akart megijeszteni semmiképpen is.

- Ahogy én is magát.? – ez számára kijelentés volt, de számomra kérdés volt.

- Sajnálatos módon már volt szerencsénk egymáshoz… - mondta. – ne ijedj meg tőlem Maisy… próbálunk valamit kitalálni, ígérem, hogy hamarosan ez az egész csak egy viccnek fog tűnni. – szavai igazán kedvesek voltak.

- Egy szörnyű viccnek… - nevettem fel kínosan.

- Sosem volt jó a humorom… - rázta meg a fejét és ezen elmosolyodtam.

Adam végig itt volt velem… ült a fotelben és csendben figyelt minket. Az orvos engedte, hogy maradjon, hisz látta, hogy félek… és ez csak enyhe kifejezés volt, hogy félek. Valójában rettegtem.

- Nézd csak… ez lenne itt az agyad. – kezében tartott papírra firkantott egy kis skiccet és felém tolta azt. – jó ez így nem lesz jó… - vetette el ötletét és a mappát az asztalra dobva inkább engedélyt kérve tőlem leült az ágyam végébe és olyan volt mintha mesélésbe kezdene.

- Nem? – kérdeztem tőle.. fogalmam sincs mit akart.

- Szóval… képzeld az, hogy az agyad egy kapu. Egy kapu melyen emberek mennek át folyamatosan. – és tényleg jött a mese.

- Okés… - bólintottam.

- Ez a kapu mindaddig nyitott, míg egy bizonyos vírus el nem jut hozzá… viszont ez, ha megtörténik, akkor összeomlik az egész rendszer és újra kezdődnek a dolgok. Van, hogy magától az építkezéstől… van, hogy csak simán az ajtó záródik be… ez minden az adott helyzettől függ… és Tőled. – tárta elém az egészet. – valamennyire érthető ez? – kérdezte félve.

- Úgy ahogy… - bólogattam. – de hogy lehet az, hogy valakit csak úgy kitöröltem a fejemből… - kérdeztem ugyanis ezt nem értettem.

- Túl nagy volt a vírus… akkora, amelyet már nem bírtál elviselni. Olyankor a kapu építése is teljesen az alapoktól indul… - arca szomorú élbe csapott.

- És ezt… hogy lehet elkerülni? Lehet ellene tenni valamit? – csak úgy jöttek belőlem a kérdések.

- Egyetlen egy dolog merült fel ennek kapcsán mostanság… mondta és szerintem annyira nem igazán akarta kimondani.

- Mi? Tegyük meg… mit szedjek be? Hozza a pirulákat azonnal magamba öntök egy adaggal, ha kell… - lelkesedtem fel.

- Annál egy kicsit nehezebb a dolog. – mondta.

- Mégpedig? – kérdeztem, de a remény még mindig ott volt bennem.

- Egy műtét során lehetőségünk lenne, a te kis mondjuk úgy.. kapudat megerősíteni.. olyannyira hogy annak soha többet nem lenne baja. Biztos lábakra állítani az egészet, hogy többet ne szórakozzon veled… - mondta.

- Jó. – bólintottam azonnal.

- Mi? – szólalt meg Adam rögtön mellettünk azt hiszem ebbe már ő is bele akart folyni.

- Mi mi? Nincs mi mi. – ráztam a fejemet. – ez a műtét… tényleg lehetséges? – fordultam az orvos felé.

- Igen… hasonló pácienseken végeztük már el és habár mindenkinél más a reakció eddig az esetek 80%ban teljes volt a felgyógyulás. – mondta és azt hiszem így ég ez a százaléknyi többség is elég jó volt.

- És a többi 20? – Adam aggódó hangja továbbra is velünk volt.

- Reménykedjünk, hogy nem abban leszek… - ráztam a fejemet. – mit kell tennem? Mikor tudnak megműteni? Most azonnal akár? Állok elébe. – húztam ki magam.

- Ez nem ilyen egyszerű… - rázta fejét az orvos. – sokkalta komplikáltabb a dolog… egy jó néhány vizsgálaton át kell esni előtte, felmérésen, majd aláírni egy nyilatkozatot. – vázolta a dolgokat azt hiszem igen körvonalasan.

- Mégis milyen nyilatkozatot? – kérdezte Adam.

- Csak ha a beteg vállalja a felelősséget, csakis akkor végezhető el ekkora kaliberű beavatkozás… az orvostudomány fejlett, de továbbra sem vagyunk varázslók. – mondta.

- Jó aláírok bármit… - egy fény a sötét alagút végén. Még szép hogy megragadom a lehetőséget… ha ez az egyetlen egy kiút, akkor meg persze.

Az emlékeim az enyémek… jogom van hozzájuk. Jogom van ahhoz, hogy emlékezzek azokra az emberekre, akik a legfontosabbak a számomra… nem akarom megadni a sorsnak azt a lehetőséget, hogy az Ő emlékét elvegye tőlem. Abba belehalnék… biztos vagyok benne.

- Ezt azért át kellene gondolnod… - Adam hangja igen kétkedő volt.

- Ebben igaza van a testvérednek… ezt alaposan át kell gondolni… én magatokra is hagylak titeket… azt hiszem, van miről beszélnetek. – mondta és az ajtó felé indult meg lassacskán. – később még benézek. – és ezzel el is köszönt.

- Nem hívott Alexa? – kérdeztem tőle próbáltam a dolgokon úgy átugrálni, hogy számomra az követhető legyen… az hogy más nem érti, a gondolatmenetemet az annyira nem érdekel.

- Nem… miért? – kérdezte persze hogy értetlenül.

- Beszélni akarok Vele. – ennyi.

- Kivel, Vele? – értetlenkedett… ó szuper nehogy elkezdje komolyabban, mert nem bírnám most ki. – Harryvel… - okosan összetette.

- Ühüm. – bólintottam. – próbáld utolérni valamelyiküket… kérlek. Muszáj, lenne… nagyon fontos. – mondtam és őszintén már nem csak az okozott fizikai fájdalmat, hogy nincs itt Ő, hanem az is hogy Én innen semmit nem tudok az irányban tenni, hogy itt legyen. Fekszek itt, mint egy magatehetetlen lény. Kétlem, hogy képes lennék akár egy lépést is tenni saját lábaimon.

- Várj, kicsöng… - tartotta fülemhez a telefont és előtte láttam, hogy Harry neve villog a képernyőn. Ismerik egymást… ez csak számomra újdonság.

- Adam… ugye minden rendben? Néhány perc és ott vagyok… ígérem. – hallottam hangját és ekkor egész biztos voltam benne fut.. lihegő hangja a vonalon keresztül is átcsapott.

- Ígérd is… mert szükségem van rád. – ajkam szinte megremegett erre a mondatra…

Azt hiszem most eljutott a tudatomig mindaz, amit eddig próbáltak belém verni… segíteni akarnak… mindannyian. És ez csak rajtam múlik, hogy hagyom-e. És hagyom-e? Muszáj lesz… és őszintén? Nem bánom. De az biztos, hogy a legnagyobb segítséget, amit kaphatok, azt Tőle kapom… nem emlékszek dolgokra, amit mondott? Majd újra elmondja… ahogy én is el fogom neki mondani hisz érzem mellkasomban az érzést, ami szinte oly erősen lüktet bennem, hogy talán ez az egyetlen egy erő, ami egyben tart.

- Szeretlek… - suttogtam a telefonba és azt hiszem a hangom kellőképpen remegett csakúgy, mint az ajtó, ami ebben a pillanatban szinte kirepült, ahogy „betört” rajta…

- Csakúgy, mint Én Téged… – hangja lágy volt… kedves kellemes, de legfőbbképp szerelmetes. – Maisy… én is szeretlek…