7. rész - Szeretnék a gyereked anyja lenni

Sziasztok! Némi nem szándékos kihagyás után újra itt lennék egy résszel! Az a helyzet, hogy a hétvégi írásba, mi megszokott volt nálam az egy kicsikét beleszólogat, hogy akkor van esélyem dolgozni néha napján, szóval ezért is módosult az utóbbi időben ez a szokásom, de ígérem, hogy mindig próbálok sietni nektek a friss, ropogós résszel! Most is próbáltam egészen hosszúra írni, remélem tetszeni fog. Ígérem sietek a kövivel! Puszi Dorka

U.i.: Tudom Harry-t egyelőre még mellékszereplőnek tartjátok, s jogosan is vélitek ezt így. Okkal teszek mindent, s higgyetek nekem nem sokáig lesz ő ebben a helyzetben, csak legyetek türelmesek, okés? J

Az este történtekkel ellentétben igenis kipihenten ébredtem, s közel sem volt a fejemben semmi negatív gondolat, s emiatt az ágyból kikelés mellé is egy aprócska mosolyt tudtam biggyeszteni ajkaimra. Ennek talán az is az oka volt, hogy igazán biztonságban éreztem magam az éjszaka alatt… a földrengés után jött a béke, s maradt is. Ash még békésen aludt mellettem, s én így halkan nyúltam a legközelebbi ruhadarabhoz, hogy azzal fedve magamat kilibbenhessek a fürdőbe hisz azonnali módon pisilnem kellett… ez van, ha valaki terhes, a napjának 90%-át a mosdóban tölti.

-  Jó az inged… - jegyezte meg Roy a semmiből felbukkanva, mikor a konyhába vettem az irányt. Kezdtem éhes lenni, s tudtam, hogy van, min dolgoznom így az energiára is szükségem volt. -… várjunk csak. – közelebbinek tűnt ekkor már a hangja, de én nem foglalkoztam vele, csak folytattam az utamat a hűtő felé, s kivettem onnan mi nekem kellett. Meglepően elfogadható volt a kedvem, nem éreztem lelkemen semmilyen súlyt, csakis olyan kellemes békességet.

- Az… Ash inge? – kérdezte egészen gyanakodva.

- Aham. – bólintottam nem törődve hangjának fura élével, s kitöltve tálamba a tejet elkészítettem a reggelimet, s tálcástól a nappaliba indultam. Gépemet felszedve a kis dohányzóasztalról telepedtem le a konyhapultnál, s önfeledt mosollyal kezdtem reggelizni. Szemem sarkából láttam, hogy Roy szótlanul méreget, de nem tettem szóvá.

- Ti… várjál csak… ugye nem? – végül nem csak a fejében pakolgatta össze teóriáját, hanem szóban is, egészen jól elbeszélgetett magával, habár kissé akadoztak szavai… mintha dadogott volna, ami tőle igen fura volt, hisz igen határozott, erős személyiség. Lehet neki is reggel van még.

- Mit nem? – vigyorodtam rá, s ez hatalmas nagy falat müzlit toltam a számba, erősen szuggeráltam várva, hogy kimondja azt.

- Ti… lefeküdtetek? – csak kimondta, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megteszi. Tényleg meglepődtem.

- Az nem a te dolgod. – kacagtam fel kislányosan, s orrára ütöttem kanalammal olyan pajkosan.

- Oké… - nagyon fura volt az arca, de ez engem nem szabályozott. -… hogy érzed magad? – elkerülhetetlen volt ezen kérdése, s nem köntörfalazva inkább erre tért át. Több volt ez, mint egy sima 180 fokos fordulat.

- Jól. Kifejezetten jól. – válaszoltam neki miközben képernyőmet nézegettem, hiszen egy pontosabb beosztást is megkaptam Olgától miszerint mit mikorra kellene leadnom, s mit mikorra tudtak lefoglalni.

- Komolyan? – kérdezett vissza, erősen felhős volt az ábrázata, mintha nem értene valamit.

- Ühüm. Most mi az? Miért ne lennék jól? – értetlenül fordítottam felé teljes figyelmemet.

- Őszintén? A tegnap este után nem volt esélyünk beszélni… Ash volt az, aki… - belekezdett, de nem tudta teljesen, helyesen összetenni mondanivalóját. -… beszélt veled. – végül csak kinyögte. Elmosolyodtam. – Okkal voltál kiakadva a történtek miatt. Én megérteném, ha… - kicsit úgy kezdett velem beszélni, mint egy idiótával.

- Igen kiakadtam. Nem számítottam a megjelenésére… fura volt, kellemetlen, de ma már egy új nap van… gondolom nem hívtátok át délutáni teázásra, így kétlem, hogy bármi probléma lenne ezek után ezzel a dologgal. Próbálok a legkevesebbet foglalkozni az üggyel… magam miatt, s a bébi miatt is. – ahogy a kis csöppségre tettem utalást, kezemet automatikusan a hasamra simítottam. – Ő a múlt… s nem hagyom, hogy a jelenemet felkavarja. Boldog vagyok, s ezt nem veheti el tőlem. – őszintén így gondoltam, próbáltam minden gondolatomat szavakba önteni, addig úgyse engedne el, míg ezt meg nem teszem neki… s jobb túlesni rajta minél hamarabb.

- Helyes. – nem voltam benne biztos, hogy most ezt kijelentette, vagy éppen kérdezte.

- Elegendő lesz ez a beszédem egész napra, hogy kielemezd? – kacsintottam rá zsiványan… jól ismertem, s tudtam, hogy már most engem elemez agyával… ez volt ő.

- Talán. – nevette el magát kedvesen, s ekkor láttam, hogy az oknyomozói énje leakadt róla, s most már csak barátként van itt. – mikor megy Ash gépe? Tegnap említette, de totál elszállt a fejemből. – magyarázta.

- Hétfőn megy… nem ma. – avattam be a dolgokba.

- Miattad marad itt? – nyíltan rákérdezett, s most ez már nem zavart.

- Miattam. – bólintottam szívfájdalom nélkül… mélyen a szemébe néztem, s ott láttam, hogy van még egy kérdése.

- Ti akkor most… összejöttetek?

- Roy… nem. – ráztam meg a fejemet, s tudtam, hogy csakis az igazat mondtam neki. – Ash a barátom… nem a pasim.

- Barát, akivel kamatyolsz? – ráncolta össze homlokát.

- Héééékáááás!- visítottam fel szavainak hallatán.

- Barátság extrákkal, mi? Valahol legbelül valahogy mindig is számítottam erre. – gondolkozott el.

- Befejeznéd? – hunyorítottam rá. Önfeledt beszélgetés volt ez most, olyan nyugodt.

- Milyen volt újra pasival lenni? – konkrétan kiköptem a müzlimet a számból, olyannyira meglepett ezen kérdése.

- Jézus Úr Isten. Mikor váltottál át Joan-be? – olyan szinten meredt rá a szemem, hogy attól féltem, hogy mindjárt kiesnek a helyükről… ezt így nem vártam volna tőle.

- Én? – kérdezett vissza pofátlanul.

- Ááá, dehogyis… - ráztam a fejemet, s inkább lepattanva a székről, lecsapva a gépemet kerestem a legrövidebb menekülési útvonalat… nem akartam a tanúja lenni ennek a beszélgetésnek.

- Megérkezett a rejtélyes ruha tolvaj. – éppen halkan behajtottam szobám ajtaját mikor az ágy felől éppen most ébredt hangon szólalt meg Ash. Óvatosan fordultam feléje, de az ajtótól nem tágítottam, hirtelen felcsendülő hangja megijesztett.

- Ühüm. – mellkasomhoz szorítottam a gépemet, s csak mosolyogtam… az volt az egyetlen egy dolog, mire képes voltam.

- Jól áll neked. – mondta halkan, s lassacskán felcsúszott az ágyból annak háttámlájának dőlve. Csípőjéig a takaró fedte a testét, de azon felül nem volt rajta semmi, s jól tudtam… alatta sem. Nyeltem egyet, s éreztem, hogy arcom pirosítót megirigyelve feslik vörösbe. Lesütöttem a szememet, s ajkamba haraptam, amit sikerült meglehetősen erősen tennem.

- Mi az? – kérdezte bátortalanul, puhatolózva. Ez az a stílus, mit még sosem hallottam tőle. Fura volt, meglehetősen meglepett. Nem válaszoltam. – Nem harapok… megígérem. – suttogta halkan. – Közelebb jöhetsz. – folytatta gondolatmenetét, s lábaim kérésére megindultak… igen lassan, de megindultak. – hogy vagy? – kérdezte, s már az ágy szélén ült, dereka köré csavarva a takarót. Nem szóltam egy szót sem csak úgy csendben álltam előtte, s pislogtam le rá. Nem tudtam mit mondani, de kellemes volt ez a csend. Jól esett a némi gondolkozás. Érintésére kirázott a hideg, hiszen óvatosan felnyúlva a gépért kifejtette azt karjaim rabságából.

- Jól… köszönöm. – mélyen a szemeibe néztem, melyek mélykékek, s türelmesen válaszra váróak voltak.

- Biztosan? – láttam, hogy nagyot nyelt. Egészen biztos voltam benne, hogy a tegnap estén gondolkozik, s részben bennem is bennem volt ez a dolog, de valamiért volt egy részem mely nem kívánta azt megmagyarázni, indokot találni rá.

- Megtörtént… s én nem bánom. – bátortalanul mozdítottam meg kezeimet, s így egészen fölé magasodva vehettem ujjaim közé arcát, s még jobban fordíthattam magam felé. Elmosolyodott érintésemtől.

- Én sem. – arcán vigyora ráncait ujjaim fogták fel. Felemelve kezeit óvatosan kezdte bontogatni lazán begombolt ingjét hagyva, hogy testem szemei elé tárulhasson… leírhatatlan csodálat sugárzott a szemeiből a pocakom felé. Puhán csókolta meg a dudorodó bőrömet. – jó reggelt pocaklakó. – simította meg a hasamat, s éreztem, hogy erre bennem a picinyke mozgolódni kezdett.

- Ő is üdvözöl. – húztam széles mosolyra ajkaimat.

- Érzem. – kacagott fel kisfiúsan, majd úgy fordítva engem könnyedén az ölébe vont. Nem tiltakoztam, s automatikusan jött az is, hogy kezeimet nyakába kulcsoltam. Oly könnyed volt ez, oly egyszerű. – mit terveztél mára? – érdeklődött kedvesen.

- Az igazat megvallva itthoni munkát. – szabadúszó íróként nagyrészt itthon dolgozok, vagy külsős helyszíneken, kávézókban, bárokban… a mai nap kimozduláshoz semmi kedvem nem volt, az áprilisi fagyot még nem kedveltem meg.

- Felejtős… elviszlek vásárolni… Titeket. – s mutatóujjával kezdett lassacskán körözni a hasamon, s mivel ez így csikizett én kuncogtam ott az ölében.

- Merthogy? – kérdeztem. Bizsergett a testem tőle, s hullámokban tört rám a vihogás egyre erősebben.

- Mert megtehetem… s meg, mert meg is fogom tenni. Te meg nem fogsz ellenkezni, mert ismerem a kedvenc helyeidet, s tudom, hogy minek nem tudsz ellenállni. – jegyezte meg zsiványan felfele pislogva, az arcomat pásztázva.

- Ez nem fair. – meredtem rá hatalmas szemekkel.

- Tudnék mesélni a nem fair dolgokról… - húzta vékony csíkba össze szemét, de én csak megráztam a fejemet elutasítva ezt a témát így szótlanul. Ha szépen kezdődött a nap, folytatódjon is szépen… jó előérzetem volt így mindennel.

- Szerinted… ez már klinikai eset? – alsóajkamba haraptam, s úgy pislogtam rá, mint egy ártatlan lélek, aki éppen nem a negyedik üzletbe akar belépni úgy, hogy az előző hármat már úgy kifosztotta, hogy kezében alig fér szatyor. Persze a munkamegosztás is létezett kettőnk között, hisz ő is kivette a részét a cipelésből, de még így is fullosan voltunk mindketten.

- Mentségedre hozom fel… nem csak magadnak vásároltál. – vigyorodott el, s aranyos puszit nyomott arcomra előttem meglebegtetve azt a szatyrot, amiben az ő cuccai voltak… tíz szatyorból egy volt ilyen.

- Szép próbálkozás. Túl kedves vagy magadhoz képest. – rebesgettem a pilláimat előtte.

- Megérdemled. – kacsintott, s gondolkozás nélkül nyitotta ki előttem a következő bolt ajtaját.

Azt a helyet is meglehetősen sikerült kifosztanom… de hisz a kiegészítőkből sosem elég úgy vallom, a vásárlás pedig olyan boldogsághormonokat szabadít fel, mik az egész napodra hatással vannak, s okkal állíthatom, hogy nekem meg arra szükségem van, a belsőm igenis jól tudja ezt.

- Azt hiszem… elfáradtam. – vallottam be úgy, mintha éppen most lebegtettem volna meg előtte a fehér zászlómat.

- Sosem gondoltam volna, hogy ez eljön. – incselkedett jókedvűen… jól éreztem vele magam, hisz feltétel nélkül olyan boldogságot csempészett az életembe, mire más nem volt képes… nem így.

- Ő gondolta. – simogattam meg a hasamat, s néhány pillanatra megálltam járásomban kellett egy kis idő, míg megszusszantam.

- Jól vagy? – kérdezett rá automatikusan Ash.

- Aham persze… csak kezd fogyni az energiám, mint mondtam. – kacarászva jelentettem be, s elsimítva fülem mögé a lófarkamból kiszökő tincset egy igen hirtelen, s random ötlet szaladt a fejembe. – le akarom vágatni a hajamat… szőke akarok lenni. – mondtam úgy ezt, hogy hirtelen az előttem álló Ash azt sem tudta mit kezdjen az információval.

- Hmmm? – kérdezett vissza.

- Jól hallottad. – bólogattam, s újult erővel indultam meg fele előre, ahol pedig a túloldalon egy hajszalon várt minket. Meglátva a kirakatát született meg bennem azonnal ezt a gondolat.

- Ez most, hogy jött? – ahhoz képest, hogy el voltam fáradva egészen gyorsan mentem előrefele, Ash szinte kapkodta utánam a lábamat.

- Nem tudom. Csak úgy jött. – rántottam meg vállaimat, s gondolkodás nélkül tettem ujjaimat a szalon ajtajának kilincsére, de mielőtt lenyomtam volna az arcát figyeltem a fiúnak mellettem. – jössz? – egészen belelkesedtem az ötlettől, bárminek is köszönhetem ezt a dolgot. Néha jól jön a változás legyen szó egy egészen gyökeres változásról… nem mintha a bennem növekedő csöppség nem jelentené számomra a világ legnagyobb, s legcsodálatosabb változását.

- Miért is hagynám ki? – simította meg a hátamat, s úgy indultunk meg közösen az üzletbe.

- No és… mi az elképzelésed… Adora? – a férfifodrász, aki éppen szabad volt kérdezte ezt tőlem mikor már megmosva a hajamat a vágó székben ültem a hatalmas tükrök előtte, mellettem pedig Ash is ott ücsörgött random módon, az asztalon elhelyezkedve.

- Hát… pontosan? A vállamat nem érő bubifrizurára gondoltam… platinaszőkében. – tártam elé a gondolataimat.

- Éles váltás. – bólintott elismerően, s fésülve hosszú barna tincseimet nem csak jelképesen, de valóságosan is utalt erre a dologra.

Mindig is megvoltak nekem ezek a hosszú barna tincseim, amiktől ezúttal boldogan fogok megválni. Nem egészen tudom, hogy honnan is jött ez a dolog, de tetszett… egészen biztos voltam saját magamban.

- Andro… kérdezhetek valamit? – alig néhány pillanat telt el máris megfogalmazódott bennem egy kérdés.

- Mondjad szépségem! – érdeklődve figyelt rám.

- Nagy baj lenne, ha ennék közben? – úgy pislogtam rá a tükörben, mint a ma született bárány, s legcukibb énemet előszedve próbáltam lenyűgözni… hátha megsajnál.

- Nyugodtan… a vendégnek bármit szabad, főleg ha egyszerre ketten is vannak a kezeim között. – utalt itt a kis pocaklakóra, az ő figyelmét sem kerülte el a tény, hogy pocakos vagyok.

- Huhhh… ez könnyen ment. – nevettem fel, s ezúttal már nem Andro-ra néztem, hanem Ash-re pislogtam, mint egy óvodás kislány, aki a mamáját szeretné rávenni, hogy megvegyen neki egy bizonyos dolgot.

- No, mit hozzak neked bébi? – tudta, hogy ő lesz a futárom, készült rá szerintem.

- Szóval… - s elkezdtem neki magyarázni, hogy a szemközti kajáldából mit hozzon nekem, megadva az étel pontos paramétereit. Jah bocs… ételek paramétereit, merthogy egy dolognál nem tudtam megállni.

- Az előző kérdés hasznosabb lett volna úgy, hogy mit ne hozzak. – pattant le az asztalról felém mosolyogva.

- Imádlak. – kacsintottam rá elkapva a kezét.

- Tudod, hogy én is. – mondta vidáman, s már el is tűnt az üzletből.

- Igazi királynő leszel… szerintem eszméletlenül fog állni neked ez az új frizura. – simogatta a hajamat még utolsó körökben a hajkefével.

- Hát remélem. – húztam széles mosolyra az ajkaimat, majd miután megláttam, hogy az asztalon villogni kezd a telefonom érte nyúltam, de addig nem néztem meg míg Andro ki nem mondta azt, mire már láttam, hogy készült.

- Kezdhetjük? – tette kezét a vállamra.

- Naná. – vidáman bólintottam, majd elhúzva a telefonom zárját megláttam a teljes üzenetet, mit kaptam… mi közel sem volt hosszú, de feladójának személyazonossága meglepett… legalábbis úgy hiszem. Harry volt az.

Szia. – mint mondtam az üzenet nem volt túlságosan hosszú, viszont sokat mondó sem, talán ezért is volt ilyen meglepő… legalább is nekem. Gondolkodás nélkül pötyögtem a választ.

Szia. – én sem ugrottam a mély vízbe rögtön. Meglepett a keresése, de nem zavart… mármint értitek.

… hogy vagy? – újabb üzenet buborék jelent meg képernyőmön. Rögtön rákérdezett, nem kerülgetve a forró kását… pedig én voltam az, aki talán keresni akarta a tegnap miatt… de még nem most. Ő hamarabb lépett.

Hogy is mondjam. Szégyenkezve? Sajnálom a tegnapot. Röstellem magam. – őszintén válaszoltam neki, mert megérdemelte… ez volt tőlem a minimum.

Röstelled? Semmi okod nincs rá. Szóval akkor… jobban vagy? – valahogy magam előtt láttam az arcát, ahogy ezt kérdezte… olyan barátságos volt, hisz habár nem régóta ismerem őt mégis úgy érzem, hogy hosszú távú jó barátot találtam benne… igaz barátot.

Köszönöm kérdésed igen… jobban vagyok. Éppen varázsolnak velem. – s ahogy elküldtem ezt az üzenetet elmosolyodtam.

Hogy mit csinálnak? – s azt hittem én tudok gyorsan pötyögni… alig volt elküldve a válaszom, máris jött a kérdés tőle.

Meglepetés. – egy pirulós fejjel megtoldva kapta meg ezt a rövid üzenetet.

- Próbálj meg ne nagyon ficánkolni szépségem… hacsak a hajadon kívül a füledtől is szeretnél megszabadulni, mert ha így van, akkor nyugodtan táncolj itt a kezeim alatt, én nem bánom. – jelezte kedvesen éppen nem megfelelő viselkedésemet, persze mindezt csak igen kedvesen.

- Értettem. Bocsi. – húztam kínos mosolyra ajkaimat, majd próbáltam úgy megülni, hogy hajszálaimon kívül mással ne találkozzon az olló, a bőrömmel semmiképpen sem.

- Ügyes kislány. – simította meg a vállamat.

- Köszönöm. – hajtottam le a fejemet, s éreztem, hogy elpirultam… közben pedig Harry-től is jött egy válasz.

Meglepetés… kinek? Miben mesterkedik a hölgyemény? – kérdezett rá, mire már mos tudtam, hogy mi lesz a válaszom. Egy kép, semmiféle üzenettel.

Kicsit oldalra nyújtva a kezemet az éppen földre hulló tincseim egy részét fotóztam le neki úgy, hogy ne teljesen legyen egyértelmű azért a dolog.

Ez most egy találós kérdés lenne? – írta, s mellékelt egy olyan fotót magáról, min kifejezetten gondolkodós fejet vágott. Felkacagtam, mert vicces volt.

Meglehet. – mondtam, majd inkább egyhelyben tartottam a seggemet mielőtt Andro inkább magától kanyarintja le a fülemet.

Birkanyíró lettél. – mondta, s újabb képet csatolt magáról melyben konkrétan hatalmasra nyitotta a szemeit csodálkozó módban.

Neked nem… sütögetned kellene, munkásember? – kérdeztem rá mosolyogva, majd folytattam: Amúgy meg… ha állat lennék, macska lennék… ez nyilvánvaló. Vagy egy őzike. Nem tudok dönteni. – s egy gondolkodós smiley-t pakoltam a mondataim végére.

Bambi. – válaszolt rögtön, s mosolyra húztam az ajkaimat. – Ez aranyos.

Láttál már szőke Bambit? – kérdeztem, s a kikevert festéket fotóztam le neki úgy, hogy közben tényleg csak minimálisat mozogtam.

Szőke? De hisz te barna vagy. – állapította meg. – amúgy meg én vagyok a főnök… így hatalmam van akkor dolgozni, amikor szeretnék. – ott a pont kedves Harry, mekkora igazság ez.

Már nem sokáig… kedves Főnök. – válaszoltam neki, s ekkor nyitódott az ajtó majd perifériás látásommal, nem rángatva a fejemet láttam, hogy Ash érkezett vissza a finomságaimmal.

- Míg megrendeltem neked ezeket… én is éhes lettem, de mivel ennyit magad úgysem tudsz megenni, nem rendeltem magamnak semmit. Tudom, hogy szeretsz annyira, hogy kapok a tiédből. – magyarázott nekem az ideiglenes pincérem, majd az előttem lévő kis pultra helyezte le a hőtartó dobozkába csomagolt ebédemet, amit ha elfogyasztok talán a vacsorám is lesz.

Ebédidő. Vagy uzsonna? – küldtem egy képet Harry-nek a beérkezett kajamennyiségről, majd ölembe helyeztem a készüléket, s inkább egy villával barátkoztam meg helyette. – Először is… - pillantottam óvatosan a fekete hajú szépség felé. – Miből gondolod, hogy nem tudom megenni ezt mind… egyedül? El ne felejtkezz arról, hogy kettő helyett eszek. – mondtam neki okoskodva, s zsivány tekintetét egy kacsintással jutalmaztam. – Másodjára pedig… honnan veszed, hogy szeretlek én annyira, hogy megosszam veled az ételemet? – kérdeztem rá, de olyan komoly ábrázattal, mintha komolyan úgy gondolnám, hogy nem osztanék meg vele semmit.

- Onnan, hogy… - hajolt le mellém úgy, hogy ajkai pontosan majdnem a fülemhez értek. -… az ágyad is megosztottad velem… bébi. – puszilta meg az arcomat, s éreztem, hogy erre olyan szinten lettem vörös, hogy csoda, hogy nem égett le a bőröm tőle. Megjegyzése váratlan volt, de közel sem sértő. Rátapintotta lényegre, okos kis teremtés ő… csak olyan sajátos módban. – na, mi van… megnémultál? – kérdezte rögtön olyan kis ördögi ábrázattal… tudta, hogy erősen zavarba hozott.

- Nem. – ráztam a fejemet megsimítva az arcomat. – Mindössze azon gondolkoztam, hogy milyen lesz látni azt, hogy éhen halsz itt mellettem. – húztam el tőle az összes kaját, tartva azokat csakis magam előtt.

- Nem engednéd. Nem vagy te olyan gonosz. – díjnyertes fogsorát villantva felém vigyorászott.

- És tényleg nem. – bólintottam, s kivéve egy dobozt a kupacból feléje nyújtottam azt. Túl kedves vagyok, nem? – De ettől függetlenül még berendelheted a darut a hazaszállításomra… mert most igazán bálnára eszem magam, ez tuti. –mondtam, s az első falat finomságot szúrtam a villámra, s emeltem azt a számhoz rögtön.

- Már az előbb szóltam a srácoknak. – jegyezte meg jóízűen bekapva a saját ételét, mire én pacsira emeltem a kezemet, s ő jókedvűen le is pacsizott velem. – Amúgy meg… kinek dokumentáltad az egy kisfalunak is elegendő ételcsomagodat? – érdeklődött szemöldökét rángatva.

- Harry. – nem gondoltam arra, hogy titkolóznom kellene.

- Aham… értem. – s azt hiszem ennyivel le is zárta a dolgot, majd felszúrt egy husit a villájára, s azt az én szám felé emelte… örömmel kaptam be az ajándék dolgot. Isteni volt. – Amúgy… dögös a barátnője. – állapította meg. – Olyan okos, emiatt kicsit ártatlanak tűnik, de van benne valami zsiványság. – folytatta tovább gondolatát.

- Zsiványság? – lepődtem meg… egészen úgy éreztem magam, mintha egy teadélutánon lennék, s közel sem egy fodrászatban… Andro szerencsére egészen megértő volt, még úgy is, hogy ez volt az első alkalom, hogy először láttam őt.

- Zsiványság igen. – bólintott…

- Nem haragszol… bébi? – kérdezte körülbelül harmincadik alkalommal Ash mikor miután hazaértünk ő már azonnali módban lépett is volna le, hiszen rég nem látott itteni haverjaival indult volna „várost nézni”… vagyis kocsmatúrázni, a megnevezés már éppen részletkérdés.

- Úgy nézek ki, mint aki haragszik is bárkire is? – kérdeztem, s leszedve a fagylaltos doboznak a tetejét belevájtam abba a kanalamat. A házi készítésű fagyinál nincs is jobb, még szerencse, hogy korábban rejtettem el ilyet is a fagyasztóban… a tegnapi Harry-ék által hozott süti társaságában ez a fagylalt olyan, mintha a felhőkön járnék, vagy abba harapnék. Isteni. Túlvilági.

- Nem. – mondta, s beletúrt a hajam, s kiemelve a kanalat a kezemből ellopta tőlem a felszedett falatomat.

- Ez aljas volt. –húztam össze a szememet rá.

- Nem… csak szükséges. – kacsintott, majd váratlanul nem arcomra adott fagyis, ízes ajkaival puszit, hanem a számra. Testemnek, s mindenemnek nagyon tetszett ez… az éjszaka óta nem nagyon közeledett így, de most megtette. Örültem neki… tényleg.

Óvatosan lépegettem így hátra az ő vezetésével, míg csak nem a konyhaszekrényhez nem értem, s le nem dobtam kezemből a fagyis dobozt.

Végigsimítva oldalamat rajzolta meg vonalamat, míg csak nem a nyakamhoz ért, ahol szabad bőrömet érintve kirázott tőle a hideg. Apró, ártatlan csóknak indult mindez, s egészen heves dologba csapott át. Belülről jött, hirtelen felszabaduló erőmmel igazán határozottan karoltam át keze alatt, s húztam közelebb és közelebb magamhoz.

- Jól áll ez a szőke haj. – simította kósza tincseimet mindkét oldalon a fülem mögé, miközben kicsit sem távolodott tőlem. Homlokát homlokomnak, orrát orromnak dörzsölte. Szeretetteljes volt ez… úgy igazán. – és… te is jól állsz nekem. – jegyezte meg úgy kifejezetten Ash-es módon.

- Hülye. – csaptam karon, s egészen szájába nevettem.

- Miss-Nem-Káromkodó. Ejnye, bejnye. – rázta a fejét, s hatalmas mutatóujjával cirógatta puha bőrömet. A smink lemosása után mindig olyan baba popsi a bőröm… úgy szeretem.

- Barátok vagyunk. – suttogtam neki ajkaira, lehunyva a szememet.

- Barátok. – tudta, hogy milyen jelentést szánok ennek a szónak. Meg sem kellett beszélnünk nyíltan, hogy tudjuk ez nem több, mint ami ténylegesen. Ott vagyunk továbbra is egymásnak, s most kifejezetten különleges módon még fizikailag is… de ennél többet nem kell a dolgokban látnunk. Jól tudtuk.

- Szóval most, mint egy jó barát foglak kirúgni az ajtón, hogy el is indulj még ma… tudod várnak téged. – vigyorogtam rá, s próbáltam kicsit eltolni, ami pont nem jött össze úgy, ahogy akartam.

- Sosem volt az erősségem a pontos érkezés. Amúgy is… megéri ez a késés, nyomós indok az, ki feltartóztat. – kacsintott rám, s alsó ajkamat kapta be óvatosan, s húzta meg kicsikét.

- Ne mondjam még egyszer… - beleremegett a hangom ebbe a mondatba, de tudtam, hogyha nem küldöm el így, sosem hagy itt. S talán folytatva ezt két percen belül már én sem fogom elengedni őt… minden pillanatot kihasználna a valamit hiányoló testem, míg itt van ő. Ez lehet, hogy önzőség, s lehet, hogy nem is igazán saját magamra vall, de biztonságot nyújtott ő, s ezt pedig nagyon kedveltem… mert szükségem volt rá.

- Most te tényleg kirúgsz? – kérdezte zsiványan.

- Aham… - bólogattam, s megemberelve magamat kinyomva kezemmel toltam őt magam előtt őt egészen az ajtóig. – jó szórakozást. – nyitottam neki azonnali módban ajtót, mielőtt meggondolná magát.

- Hagysz nekem is fagyit? – kérdezte már a küszöb túloldaláról.

- Nem. – vigyorodtam rá, majd mielőtt ténylegesen meggondoltam volna becsaptam rá az ajtót… talán kicsit túl hangosan.

- Kérlek szépen Adora… rád sem ismerek. – nevetett fel tettemen az ajtó túloldaláról.

- Viszlát Ash. – mondtam neki, s hátat fordítva indultam vissza a konyhába ahol valami olyasmi várt, mire nem számítottam. Vagyis inkább valaki.

- Ssssshhhh… kérlek. – tette ajkaira ujját kérve, hogy ne sikítsak, s még véletlenül se adjam Ash tudtára, hogy ő itt van. Inez állt előttem, alig 3 méterre tőlem. Megtorpantam a lépéseimben, teljesen lefagytam. Hogy került ide be? Hogy?

- Te… mit keresel itt? És hogy jutottál be? – éreztem, hogy nagyon erősen kezd verni a szívem… fájdalmasan erősen, de tartottam magamat, muszáj volt.

- A gondnok bácsit elkapva sikerült… felismert, s örömmel engedett be, azt mondtam neki, hogy meglepetéssel készülök neked. – elmosolyodott… de én ehhez nem tudtam mit hozzáfűzni, legalábbis semmi értelmeset.

-Mit… keresel… itt? – ismételtem el még egyszer ezt. Nem tetszett az érzés, mit látványa, jelenléte ismételten kiváltott testemből. Éreztem, hogy szédelegni kezdek… nem tetszett.

- Jól vagy? – ha már én nem közeledtem, ő megtette… látta, hogy alattam a talaj elégen ingoványossá kezd válni.

- Ne… érj hozzám. – kicsúsztam kezei közül még akkor is, ha nem éreztem magam a helyzet magaslatán. Muszáj volt leülnöm… vagy legalább megtámaszkodnom a falban. Hátrálva jutottam így hát az ajtóhoz. – Menj el kérlek. – elfordítottam róla a tekintetemet, nem akartam őt látni. Nem.

- Meglepően erős váltás… de nagyon jól áll ez a szőke haj. – mondta, s egészen közel hozzám állt meg. Éreztem, hogy kiver a víz.

- Menj el… kérlek. – fújtam ki a levegőt, s ha tudtam volna, saját magamat beleépítem az ajtóba.

- Az ajtónak támaszkodsz… így semmi esélyem. – lépett közelebb, s ujjai már majdnem érintették arcomat, szememet leszorítva tiltakoztam ellene. – Meg amúgy is… beszélni szeretnék veled, s míg ez meg nem történik, nem megyek sehova. Tudom, hogy egyedül vagy itthon, s Roy-ék is csak később jönnek. – s habár nem volt nyitva a szemem éreztem, hogy ujjaival hasam felé közelít… meg akart érinteni. Reflexszerűen kaptam el csuklóját.

- Ne merészeld. – pattant ki a szemem, s oly harag forgott pupilláimban, mint még soha azelőtt. Anyatigrisként védtem azt, mi az enyém. Csakis az enyém.

- Nem okoznék neked fájdalmat… soha többet. – s egy pillanatba sem került, de fordított a helyzeten, akarom mondani már ő volt az, ki megfogta mindkét csuklómat, s mindenféle megerőltetés nélkül hajtotta azokat fejem felé, s ajkaival is közeledve csapott le enyémekre.

Az ismerős érzés, mellyel oly régen találkoztam. Ez a konkrét érzés, mit csak ő vált ki… csakis Inez képes erre. Éreztem, hogy ha eddig nem volt bennem energia, akkor most az a kis maradék is eltűnt… az ő tartása tartott össze. Bármennyire is akartam tiltakozni közeledése ellen, testem nem úgy reagált. A testemet két perc alatt becsapta ő. Nem szabadott volna. Egy részemnek bármennyire is jólesett ez, nem hagyhattam tovább fajulni a dolgokat.

- Nem. – ráztam a fejemet, s próbáltam összeszedni a maradék emberségemet. – nem. – toltam el magamtól megküzdve értelemszerűen nagyobb erejével.

- Beszélhetünk? – kérdezte ő… meglehetősen felvirult az arca, de mégsem úgy annyira. Megmagyarázhatatlan.

- Szeretném, ha elhagynád a lakásomat, s többet nem keresnél. – próbáltam minél tárgyilagosabb lenni a lehető legrövidebb módon.

- Megváltoztál. – jegyezte meg, s ráncolta homlokát. – olyan… más vagy. – jegyezte meg.

- Minden bizonnyal… - bólintottam, s tudtam, hogy itt közel sem arra utal, hogy éppen terhes vagyok, vagy arra, hogy vadi új módon platinaszőke lettem.

- Összejöttél Ash-sel? – kérdezett rá nyíltan. – Egész szépen tanúja lehettem majdnem egy kismama pornónak… nem tudom mennyire jön be a hetero szex nekem. – rázta a fejét… totál abszurdak voltak a kijelentései, egyszerűen nem akartam őt hallani. Nem. Felfordult a gyomrom tőle kissé.

- Kérlek szépen Inez… sőt ha akarod, könyörgök… menj el. Vegyük meg sem történtnek ezt a dolgot. – pakolgattam magamat össze picikét. – Egyetlen egy perced van, míg komolyan mondom, nem sikítok… mondd el, hogy mit szeretnél. Nincs több időm rád. Nincs.

- Szeretném, ha velem jönnél Washingtonba… szeretnék a gyereked anyja lenni. – kijelentése oly váratlan volt, olyan meglepő, hogy konkrétan levegőt is elfelejtettem venni miatta. Szó szerint megállt bennem az ütő.

- Hogy micsoda?

6. rész - Jól éreztem magam vele

Sziasztok! Íme itt lenne a következő rész is. Tudom mostanság visszacsúsztunk a heti 1 részre, de elég sűrű volt a hetem, s eddig a pillanatig a hétvégém is szóval csak így tudtam nektek hozni… remélem nincs harag! Ehhez is jó olvasást, kíváncsi vagyok mit fogtok szólni hozzá! Puszi Dorka

A vacsoravendégeket, mint utólagosan kiderült az est főszervezője, Joan, este 7re hívta. Így mikor már fél6kor majdnem mindennel kész voltam nyugodtan hagyhattam a konyhában az éppen sülő/fővő finomságokat annyi ideig magukra, míg én például készülődök, hisz tudtam innentől kezdve már el nem lehet rontani őket, ebben persze segít az időzítő is, de az, ha megszólal, akkor az egész lakást bezengi, így ha nem is én, akkor más el tudja majd zárni a tűzhelyet. Robbanás, konyhaleégés kizárva.

- Hogy nézek ki? – pördültem egy kicsikét Ash előtt, aki végignézte azt, ahogy öltözök, mondjuk valójában először ő is öltözött, majd elvágódva az ágyon lehet aludt is egy keveset.

- Mint egy angyal? – kérdezett vissza kedvesen, s a tükrömben összeakadt a tekintetünk. Volt abban valami, amit mondott, hiszen mondhatni tetőtől talpig fehérben voltam, szoknyám mi hasam fölött volt megkötve hófehér alapon kis virágokkal volt díszítve, s hozzá a felső is ilyen mennyei színből állt, mindössze e tisztaságot a hatalmas nagy zöld köves nyakláncom, s a testszínű magas sarkúm „zavarta” meg egy kicsit. – ezeket a sarkakat komolyan gondolod? – felemelkedve az ágyról kapta el a cipőmet, mi dobozostól az ágy szélére volt készítve.

- Aham. Nem béna vagyok… terhes. – miért kell mindenkinek ilyen óvatosnak lennie velem? Még olyannak is, aki eddig olyan laza volt, s beszélek itt konkrétan Ash-ről. Persze tudom, hogy mindezt csak az én javam miatt teszik, mert szeretnek, de felnőtt nő vagyok… nem? De.

- Szuper… dögös angyal leszel akkor. – s ennyi volt neki, míg túltette magát a dolgon, majd felpattant, s a kezem után nyúlt. – ha megengeded, akkor most felsegíteném rád… - s mozdulatait úgy irányította, hogy engem pedig leültetett lassan ő pedig elém térdelt. Megtartva vádlimat egészem a hajlattól kezdve végigsimította a lábamat, s csak útja végén helyezte óvatosan először az egyik, majd a másik lábamat is a cipőbe. Bensőséges volt mindez… vagyis lett volna, ha az érintésektől mostanában nem kellene mindig kuncognom… mintha testem minden része csiklandós lett volna. – kacagi!- jobb tenyerét arcomhoz tette, s megsimította azt. – gyönyörű vagy!- suttogta, s felemelkedve homlokomra adott egy puszit, s nyújtva kezét felállított. 

- Te is jól nézel ki. Még a végén elhiszem, hogy jófiú vagy. – kacsintottam rá, majd közelebb hajolva kigomboltam a fekete alapon fehér szívecskés ingjének tetejét. – de így még jobban… így sokkal jobban magad vagy. – veregettem meg vállát. 

- Ha magam lennék… nem lenne rajtam ruha. – jegyezte meg mögöttem, mert, hogy én már közben útnak indultam kifele.

- Hajajjjj… - ráztam a fejemet mosolyogva, s mikor kiléptem a nappaliba meglepetésszerűen fogadott az a tény, hogy vendégeink már itt voltak… a falra pillantva láttam is, hogy negyed8 volt, de nem is hallottam a csengőt… biztos már megint rosszalkodik.

- Sziasztok! – köszöntem nekik kedvesen, Joan éppen most készít nekik valami frissítőt.

- Wow Adora… bájosan nézel ki, csak úgy ragyogsz. – Luana szemei valóságosan csillogtak, ahogy rám nézett… éreztem, hogy elvörösödök úgy gyengéden.

- Köszönöm. – mosolyodtam el.

- Jó estét!- köszönt Harry is érkező párosunknak, majd elfogadta az üdítőt, mit Joan tett kezébe.

- Luana… ő itt Ash, egy kedves ismerősöm… Ash ő itt Luana, Harry barátnője. – kezdtem a részleges bemutatást, majd folytattam is: - Harry… ő itt Ash… Ash, Ő itt Harry… a pékséges fiú. – mutattam feléje.

- Remélem valami finomságot termékmintának hoztál is!- mikor kezet fogtak Ash-sel, a drága modell barátom mondta ezt.

- Próbálkoztam a legfinomabbat!- bólintott kedvesen.

- Szóval akkor költözik a teljes hely a lakásunkba? Szuper!- csillant fel úgy ténylegesen a szemem, s erre mindenki együtt felnevetett. – Én nem bánnám komolyan… mindig van éhes száj, akit etetni kell… s csak egyre többen, s többen leszünk. – tettem a hasamra jelképesen a kezemet, miközben kaptam én is egy poharat. Ők nem érezhettek, mint külvilág, de én nagyon is érezhettem a szívem alatt, hogy a kis bébim nagyon jól kezdte érezni magát. Forgolódva adta anyukája tudtára, hogy ő is kész van az estére.

- Köszönjük, hogy eljöttetek erre a kis vacsorára, örülünk, hogy elfogadtátok a meghívást!- szólalt fel Joan.

- Mi köszönjük a meghívást! – szólt Luana, s kedvesen lépett közelebb Harry-hez. Rájuk nézni is kellemes volt, látszott rajtuk, hogy összetartoznak… testük, s lelkük is ezt sugározta a külvilág felé.

- Tényleg köszönjük!- erősítette meg barátnője szavát Harry, s megemelve poharát felém pillantott, s én csak mosolyogva bólintottam… örültem, hogy itt vannak.

- Az estére!- mondtam ki a végszót, s összekoccintva hatan a poharunkat, belekortyoltunk az italunkba… ami nekem mindössze narancslé volt, mindenki kevéske alkoholtartalmú finomsága mellett.

- Csodálatos illatok terjengnek itt… mivel készültetek? – érdeklődött Luana, s mintha elkapott volna egy illatfonalat úgy szagolt a levegőbe.

- Adora egész délután a konyhában sürgött… magam sem vagyok benne biztos, hogy mit alkotott. – jegyezte meg Roy.

- Tekintve, hogy egy fél napig csak krumplit pucultam… krumpli biztos lesz. – jegyezte meg humorosan Ash, mire oldalba böktem barátságosan.

- Tekintve, hogy másra nem igen vagy képes… csodálkozok, hogy ezt is rád bízta a főszakács. – folytatta Roy csipkelődve.

- Mindenféle sebesülés nélkül megúszta a kuktáskodást, szóval büszke vagyok rá. – magyaráztam a többieknek Ash hősies cselekedeteit, majd megsimítottam annak az arcát.

- Amennyit tudtam… segítettem. – rántotta meg a vállát bohókásan. – arról nem tehetek, hogy konyhai analfabéta vagyok.

- Konyhai analfabéta? Erről még nem is hallottam… - kapott el egy szót Harry, s érdeklődve figyelt Ash-re. Eddig jól kezdődött az este, szóval jól esett a lelkemnek, hogy máris ilyen könnyedén megy a beszélgetés.

- Enni tudok… azt nagyon. De elkészíteni bármit is… kevésbé. Szégyen, nem szégyen, de így van. – őszinte vallomás volt ez egy érdekes témában.

- Nyugi… éhen nem fogsz halni sosem… leleményesebb vagy annál. – veregettem meg a vállát, majd tettem le a kis asztalkára mellettünk a poharamat. – De mi lenne, ha most mindenki helyet foglalna… én pedig kezdenék tálalni? Én kezdek éhes lenni. – vallottam be őszintén.

- Te vagy a pocaklakó? – húzogatta a szemöldökét Roy mosolyogva.

- Mindketten. – kacsintottam, s fordultam is már a konyha irányába.

Nyugodtan hagytam őket ott a közel-távolban beszélgetni, mert a néhány mondat váltása alatt rájöhettem, hogy mindenki kijön mindenkivel, s robbanni semmi nem fog az este alatt. Ash bevetve hatalmas nagy beszélőkéjét, Luana-t nevettette éppen, s ez egészen a konyháig hallatszott… nem mintha bármi fal is elválasztotta volna őket tőlem.

- Miben tudok segíteni? – nem is figyeltem arra, hogy amúgy valaki a nyomomban volt. Harry szólalt meg hirtelen.

- Boldogulok. – válaszoltam neki, s a nagy adag salátát két kisebb adagra osztottam a kis fa szedegetővel. Előételnek ez a kis kerti csemege is megtette, hisz a főétel kicsit súlyosabb, s előtte nem lenne okos leterhelni a gyomrukat, ráadásul ez a kis finomság is elkészült gyümölcsös, s zöldséges változatban is.

- Szóval ilyen az, amikor akcióban vagy? – érdeklődött, s szavaira muszáj volt feléje pillantanom, ha csak néhány másodpercre is. 

- Úgy látszik… - nevettem fel, s felkapva az egyik salátás tálat kezébe nyomtam azt mégis. -… ha segíteni szeretnél, akkor vidd ezt ki nekik. Üzenem, jön a folytatás is. – kacsintottam, s ahogy kiadtam neki az utasítást, mintha pukedlizett volna el is tűnt előlem.

S jött is a folytatás, nem csak étel, de beszélgetés formájában is. Igazán jó kis légkör alakult ki, az újonnan érkezők hamar beilleszkedtek, s ennek annyira örültem.

- No és milyen volt egy teljesen új közegbe csöppenni… teljes 3 hónapra? – fordultam Luana felé, miközben már részben szedegettük össze a salátás tányérokat. Nem nagyon engedtem ki a kezemből az irányítást, szóval erősen a főpincér szerepét is én alakítottam.

- Ha egy szóval kellene jellemeznem… különleges. Az emberek arrafele teljesen mások, sokkal jobban értékelik az életet, mint itt mi. Mi nekünk talán alapvető dolognak számít, az nekik meglehet kincs… sokkal nagyobb tiszteletet fordítanak, mind embereknek, mind a tárgyaknak. Sokat lehetne tőlük tanulni. – magyarázta igazi csodálattal a hangjában.

- És hogy jött Thaiföld? – érdeklődött Roy miközben én meg felállva kezdtem az utamat a következő fogásért.

- Nyugi hallak, csak közben frissítem az asztalt… - hajoltam Luana mellé, s tudattam vele, hogy folytathatja történetét nyugodtan, hisz én figyelek csak közben épp a sütőből is elővarázsolok egy jénait.

- Egy pályázatot nyertem a Tengerbiológiai intézeten keresztül, ahol éppen az ottani állományok tanulmányozása volt a jutalom, s egyben munka is. Ezt tanultam az egyetemen, s nem elengedve ezt a témát ebben is dolgozok… szerencsére. – magyarázta.

- Érdekesen hangzik… habár a sima biológiával sem vagyok a mai napig sem baráti viszonyban. – forgatta a szemét Roy.

- Ne is mondd… Harry sem kifejezetten tudja mindig őszintén, boldogan értékelni az amúgy érdekes tanulmányaimat… főleg, ha előtte próbálok el egy előadásomat… no, azt tudja ám igazán feldobni őt, nem? – simította meg az említett emberke vállát.

- Dehogynem… - lelkesedett fel humorosan. -… kit is ne érdekelne a reggeli órákban az ilyen meg olyan tengeri algák szaporodása, amit esküszöm, ha meglátnátok, képeken teljesen egyformáknak látnátok. – magyarázta az említett ember. – Sosem tudtam elképzelni izgalmasabb napkezdést. – nevetett fel, s mély hangja erősen betelítette az amúgy nagy egybenyitott terünket.

- Nem volt fura 3 hónapig csak úgy elszakadni a megszokott környezetedből? Mármint… én nem tudom, hogy bírnám ki Roy nélkül… őszintén mondva talán begolyóznék. – hajtotta a fejét Joan Roy vállára.

- Tény, hogy ez volt a legnehezebb része… eszméletlenül hiányzott Harry. Elszakadni egy olyantól, akivel addig a pillanatig szinte minden idődet együtttöltöd az előtte lévő 2 évben… nehéz. – vallotta be, s karolta át kedvesét ekkor… s én mindezt érkezve láttam, hisz közben már megjártam még egyszer a konyhát. Rájuk nézve nagyot dobbant a szívem… kissé talán hiányérzetem támadt, olyan megmagyarázhatatlan módon. Megráztam a fejemet, s mosolyogva szólaltam:

- Ezt a finomságot még itthon sosem készítettem, de annyit olvastam már róla, hogy muszáj volt kipróbálnom, a neve rakott krumpli, egy magyar különlegességnek számít. Nem kifejezetten nehéz az elkészítése, viszont annál laktatóbb. – tettem le középre az üvegtálat, majd vettem le kezemről a hőálló kesztyűket. – kinek szedhetek elsőnek? – ajánlottam fel.

- Te csak nyugodtan ülj le. – utasított Ash, s úgy véltem felfedezni mindenki egyetért a szavaival. – eleget ugráltál körülöttünk, szóval legalább enni egyél nyugodtan… szedni meg mindenki tud magának… meg akár neked is. – kacsintott, majd Harry felkapva a tányéromat megtartotta azt, míg Ash szedett arra. Micsoda együttműködés kérem szépen.

- Azért megetetni nem kell… - ráztam a fejemet.

- Pedig már készültem a szakállkával. – mondta Joan humorosan.

- Na, látjátok… amúgy ezért is jó Adora-val egy háztartásban élni… előszeretettel főz nekünk ismeretlenebbnél ismeretlenebb ételeket, amik általában mindig ehetők. Számításaim szerint már több mint fél Európát végigfőzte az elmúlt időszakban.– mondta nagy tudósan Roy.

- Számomra nem ismeretlen. – mondta Harry, s emiatt mosolyogva fordultam feléje.

- Jó… ez így nem ér, te is ilyen bennfentes konyhazseni vagy. – vágta vissza rá Roy.

- Csak szeretek jókat enni. – vallotta be.

- Erről van szó kérem szépen… annyi mindent nem kóstoltunk még, annyi minden vár még ránk a nagyvilágban, nem ehetjük folyton ugyanazt. – képedtem el vigyorogva.

- Persze gondolom, ez arra nem vonatkozik, amikor egy egészen héten keresztül palacsintát sütöttél… minden áldott reggel. – persze, hogy ezt meg kellett említenie a drága Joan-nek.

- A palacsinta jó… minden mennyiségben. – kelt védelmemre Ash, majd, mint a gyerekek pacsiztunk az asztal felett. Ezt akkor is mi nyertük.

- Jó étvágyat mindenkinek!- hangoztattam ezt ismételten mindenkinek, mint asztalfő, s jóízűen én is ételemnek estem.

A főétel után szükséges volt már egy kis szünetet tartatunk, mert kb. már mindenki majdnem pukkant kifele, így leszedve az asztalt a nappali részre költöztünk át. Élvezve az új társaság érdeklődését az én szám folyamatosan járt, s a kanapén, ahogy leültem középre ők is leültek egy-egy oldalamra, s úgy csodálták babanaplómat, ugyanis az is előkerült… vagyis pontosabban sosem került el a szem elől.

Büszke voltam arra, hogy várandós voltam, a világ legboldogabb kismamája voltam, erre fogadni merek. S persze igen ez az állapot nem csak mosolygással telik, vagy telt, vagy éppen fog telni, de mindennek megpróbálom a pozitív oldalát megragadni… egy áldás, mi bennem növekszik.

- Majd ha ő is meg fogja érteni mindezt… értékelni fogja. – vallotta be Harry kedvesen mellettem utalva a kis pocaklakóra.

- Nagyon helyes… sosem voltam jó fotós, de Adora miatt azzá kellett válnom. A minimum, hogy a bébi is elismerje majd a munkámat. – jegyezte meg bohókásan Joan. Egyszerre nevetett fel mindenki, s hangunkat is csak a fenti csengő szakított meg.

- Ki lehet az ilyenkor? – pillantott az órára Roy értetlenül… majdnem 10 óra volt már.

- Majd meglesem… kicsit megtornáztatom cipő nélkül is a lábam. – muszáj volt felállnom egy kicsikét, hirtelenjében nem tudtam sokáig megülni fenekemen.

- Ülj csak nyugodtan… megyek én. – ajánlotta fel Roy.

- Van két lábam… használni is tudom még. – kacsintottam, majd, mint egy kisebb lufival kitömött emberke feltápászkodtam talán kicsit nehezen ennyi étel után, s az ajtó felé indultam meg.

Ki nem nézve a kis kukucskálón nyitottam az ajtót… s talán abban a pillanatban megbántam e tettemet. Nem hittem a szememnek, csend hullott rám… egyre erősebben szorítva az ajtó szélét álltam ott megtartva minden erőmet ott, ahol annak kell lennie. Talán még levegőt sem vettem. Feltűnésmentesen zártam is be azonnal az ajtót, mielőtt bárki utána kérdezne állapotomnak. Vegyük ezt az egész jelenetet meg nem történtnek.

- Ki volt az? – kérdezte Roy mikor visszatérve ismételten gondtalan arccal ültem le körükbe. Ők észre sem vették azt, amin az előbb átmentem… s ezt így is akartam tartani.

- Emeletet tévesztettek. – válaszoltam, mintha mi sem történt volna. S tényleg nem is történt.

- Értem. – fogadta el, teljesen logikusan hangzott a válaszom. Ekkor viszont újra csengettek.

- Emeletet tévesztettek? – kérdezett rá, s meglepődve néztem rá téve úgy, mintha én sem érteném az újbóli csengetés okát.

- Este sem volt jó a csengőnk… szerintem csak beragadt, majd holnap szólok a gondnoknak. – egészen jól fel lett ez az ellenbeszéd építve így random módon.

- A beragadt csengő kopogtat is? – kérdezett rá Joan, s mielőtt rápirítottam volna, hogy fel ne merjen állni az ajtó kinyitásának céljából, már ott is termett. Éreztem, hogy megrendültem ott ülve. Fejemet kissé lehajtva haraptam be igen erősen ajkamat, s örültem, hogy alattam puha kanapé van, így ahogy kezemet abba nyomom sebesülésem nem lesz. Tisztán hallottam, ahogy Joan kinyitja az ajtót. Ő is elhallgatott.

- Te? – kérdezett rá megjelenésére… ő nem tudta leplezni, én először mégis megtettem. Szép volt ez az este, olyan jól telt. Minden bonyodalom nélkül, barátságosan… s még Joan is olyan jól viselkedett, ráadásul Ash is igen lovagias volt, nem erőltetve mégis magát adva.

- Ki az Joan? – Roy kérdezett rá… látta, hogy párja arcára ráfagyott minden.

- Én. – tárult ki az ajtó teljesen, s akkor mindenki megláthatta őt.

- Inez? – Ash, s Roy egyszerre kérdeztek rá… neve hallatán komolyan mondom, hogy az elfogyasztott ételek egyszerre akartak kijönni belőlem.

Hónapok óta nem láttam őt, s úgy gondoltam, hogy már lezártam az életem azon részét, s csakis pozitívan tudok rá gondolni is, de ahogy megláttam ott állva előttem… az érzéseim bukfenceztek egyet minden belsőségemmel, s most nem akartak visszaállni. Váratlanul ért ez, ahogy az ő megjelenése is.

- Sajnálom. – olyan erő gyűlt össze bennem, hogy én magam is meglepődtem milyen egyszerűen tudtam felállni ismételten a kanapéról, majd a lehető legjobban elfordítva tekintetem az ajtó felől, lesütött szemmel szinte repültem a szobám felé. Nem voltam hajlandó így lezárni az estét, nem akartam mindezt Harry-ék előtt végigcsinálni. Vissza kellett vonulnom… azonnal.

- Te meg mit keresel itt? – Roy hangja csattant fel, elég erélyesen. Nem akartam hallani… semmit sem. Tudni nem akartam róla.

- Látni szerettem volna Adora-t. – elhallva hallottam válaszát ugyanis ekkor már a szobámba belépve zártam be az ajtót magamra. Az egyetlen egy dolog, amit sajnáltam, hogy otthagytam Harry-éket… majd holnap bocsánatot kérek, hátha megértik.

- Ez egy igen rossz ötlet volt. Éppen vendégeink vannak. – egészen ügyesen kezelve idegességét folytatta Roy.

- Ha ők nem lennének itt… akkor sem lennél szívesen fogadva. – csattant fel rögtön Joan… s ekkor volt az, hogy muszáj volt az ágyba kerülnöm, merthogy nem bírtam volna tovább ott állva az ajtónál hallani őket. Szinte pilleként hulltam az ágyba, mint egy élettelen farönk úgy kuporodtam annak a lehető legtávolabbi szélére, s mindenemet összeszorítva próbáltam kizárni a történéséket a fejemből. Szerintem nem mondok vele újat, ha azt említem, hogy ezen próbálkozásom nem sikerült.

Hullámokban tört rám az érzés, egy cunami hullámaiban. Kezdve halk remegéssel árasztotta el teljes testemet, s éreztem, ha nem feküdnék, akkor már biztos esnék. A rég elzárt emlékeket, szimpla, de váratlan megjelenése újra előhozta, s kavarta meg oly könnyedén, s oly agresszívan, hogy konkrétan az életről levitt az érzés.

Fájt a mellkasom, szorított, s éreztem a halk zokogástól lassan levegőt sem tudok venni… s most még az sem nyugtatott, hogy pocakomat simogattam. A benne növekvő kis csöppség is észrevette, hogy valami rossz történik körülötte, s ő is ennek megfelelően viselkedett… anyukájába olyanokat rúgott, mik kicsit sem voltak kellemesek. Próbáltam őt is nyugtatni, de magamat sem tudtam.

Mi indokból jött ő ide pont most? Akarom én ezt egyáltalán tudni? S ez engem miért zaklat fel ennyire, mikor ő már a múltam? A testem miért játszik velem ilyen gonosz játszmát? Voltam én vele valaha is gonosz? Nem… akkor miért szórakozik most velem? Nem értem.

Nem tudom mennyi időt feküdtem ott, de nem is érdekelt. Magatehetetlennek, s lesújtottnak éreztem magam, akit a gondolatai akaratosan, s nagyon durván letámadtak, majd meg is bénítottak. Látványára belém hasított a felismerés, minek az este korábbi részén nem is tulajdonítottam akkor figyelmet. Megértettem, hogy miért tetszik annyira a Harry- Luana páros… azért mert ott vannak egymásnak, mint szerető társak, ezt a vak is látja. S habár lehetek a világ legvidámabb embere is, nem törődve a szingli léttel, élvezve annak minden pillanatát, s ezt tényleg komolyan is gondolva, mélyen legbelül mégis tudhatom azt, hogy az ember páros lény… s mindenki vágyik, ösztönösen egy másikra… az ő másik felére.

Ki ne szeretne szeretve lenni? Tudni, hogy van, aki vigyáz rá, mert fontos a számára? Ölelve, s érintve lenni? Ezek olyan emberi szükségletek, melyet senki sem tagadhat. Én sem teszem. Párkapcsolatban lenni, megannyival érdekesebb, mint egyedül hajtani a fejedet a párnára a sötét estéken, mert olyankor tudod, hogy az ágy oldalán ott van a másik feled… a lelked egy része.

- Shhhh… bébi. Ébren vagy? – éreztem, hogy Ash csusszant be mellém az ágyra óvatosan. Nem fordultam meg, nem voltam képes ilyenre. Közelebb jött hozzám, s bátortalanul hátulról ölelt át. – Elment… - suttogta nyakamba. Lélegzete nyomán nyakam libabőrös lett, kirázott a hideg. – hogy vagy? – kérdezte, s kezemet megtalálva arra kulcsolta kezeit… ezzel talán azt is elérve, hogy ne törjem el saját ujjaimat pillanatokon belül.

Nem válaszoltam, csak csendben feküdtem karjaiban. Kezdtem megnyugodni attól, hogy itt volt velem valaki, bármennyire is egyedül akartam lenni. Paradoxon ez, nem?

- Harry-éket én magam kísértem ki… nagyon rendesek voltak, s megértették a helyzetet. – adta tudtomra rögtön, halkan, óvatosan.

- Köszönöm. – motyogtam, s okosan meggondolva lassacskán feléje fordultam.

Arcunk szinte összeért, a sötétet megszokva láthattam közelről a tipikus rosszfiús vonásait. Bátortalanul emeltem oda kezemet, s érintettem csontos arcát… szükségem volt erre.

- Itt vagyok bébi… nem kell aggódnod. Nem megyek el holnap sem, maradok, míg szeretnéd. – mondta… igen, reggel indulna a gépe.

- Miattam ne tedd ezt… - ráztam a fejemet, talán kicsit lehetetlenül így hogy feküdtem.

- Esélytelen, hogy így itt hagyjam a csajomat. – mosolyodott el kedvesen.

Gondolhat erről az emberről a világ bármit is, sosem fogják igazán úgy ismerni őt, mint a barátai, mint én. Kívülről egyértelműen lerí róla, hogy egy szeleburdi, minden hülyeséget véghezvivő, őrült ember,aki előbb vagy utóbb biztos a dutyiban végzi, ha csak szépségével, s leleményességével ki nem szabadítja magát onnan még idő előtt. De valójában a legtökéletesebb barát alapanyag ő, hisz a barátaiért bármit képes megtenni, ha kellene óceánokat úszna át, vagy parázson is járna, ha azt kellene tennie. Nagy szája van, irányíthatatlan ez biztos, s elismerem, nem mindenkinek van hozzá türelme, de szerethető… nagyon is. S ő is tud nagyon szeretni, bizonyította ezt már párszor számunkra.

- Min gondolkodsz? – kérdeztem őt, hosszú pillanatokig csak néztem őt, szeme mélységét tekintve azon gondolkoztam, s levegővételem is kezdett megnyugodni, szívem is úgy gondolta, hogy megmarad a bordáim otthonos fogságában.

- Semmin. – arcán rajzolgattam a vonalait mutatóujjammal… tudtam, hogy hazudik.

- Az igazat Ash… az igazat. – kértem tőle. Neki köszönhettem, hogy talán túlélem az estét.

- Úgy megcsókolnálak… úgy tudom, hogy szimpla érintésekkel egy másik világba vinnélek, s nem ezzel az érdemtelen hárpiával foglalkoznál. – s tényleg kimondta… nem hittem volna, hogy ennyire őszinte lesz.

Nem válaszoltam neki szavakkal, mindössze úgy cselekedtem, ahogy azt a testem követelte, s ahogy szavai alapján az övé is. Sosem kerültem vele még ilyen helyzetbe… tény persze az, hogy kettőnk között a baráti vonal igen máshogy néz ki, mint a többieknél. Intimebb… de ennyire még nem volt sosem az.

Közelebb hajolva hozzá én voltam az, aki ajkaira lecsaptam, s első ízlelések után éreztem azt, mit már olyan régen tapasztaltam… a vágyat. Végigfutott az egész testemen a hulláma, s nem törődve semmivel kaptam rá, s ő sem tiltakozott. Régen voltam már fiúval, meg úgy belegondolva nővel is, de van, amit ösztönösen tud az ember.

- Biztos vagy te ebben? – óvatosan fogta közre ujjaival arcomat… nem igazán hitt tetteimnek, s ezért nem is hibáztatom.

- Segíts enyhíteni a rosszat… kérlek. – suttogtam ajkaira, s simítottam végig testén, ahogy alul kihúztam nadrágjából az ingjét. Nyakamat kezdte ajkaival, nyelvével kényeztetni, s éreztem, ahogy testem megfeszül alatta… mesés érzés volt ez.

S tényleg segített… megtette azt, mire senki, s nem lett volna akkor és ott képes. Enyhítette a rosszat, s az űrt, a fájdalmat valami egészen mással töltötte meg. Saját magával.

Szükségem volt erre… jól éreztem magam vele.