Sziasztok! Íme itt
lenne egy kis meglepetés Tőlem Nektek, az újév első napjaiban! Tumblrön kutatva
új ötletért futottam bele ebbe a posztba, s kicsit átértelmezve írtam belőle egy
novellát! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Üdv, Dorka
Szereplők? A lány
x Sebastian
Miről szól? Néha
az embereket emlékeztetni kell arra, hogy igenis megérdemlik a másik szeretetét.
Itt éppen az történik.
Szavak száma?
3131
Okosan kellett cselekednem, mert, ha nem így lett volna
valószínűleg a szavaim, üzeneteim alapján hihették volna azt, hogy valamiféle
rajongó vagyok, az őrültebbik fajtából, de minden egészen könnyen ment. Sikeresen
megszereztem Chris telefonszámát anélkül, hogy felesleges vizet zavartam volna,
s anélkül, hogy olyan tudta volna meg cselekedetemet, akinek nem kellett volna.
Ugyan kereshettem volna Sebastian asszisztensét is, de valahogy nem éreztem úgy
magam, hogy ezt most vele kell megbeszélnem. Egy barátjára volt szükségem, egy
igaz barátjára, egy olyanra, aki ráadásul most ott is van vele. Chris ott volt.
Tudtam, mert ő is írta, s meg mert millió képet láttam útjukról. Az új nagyszabású
Marvel filmet promotálták Amerika után ezúttal Európában is. Másfél hónapja
elutazott lakásából, s azóta nem volt New Yorkban, s még a következő 3 hétben
nem is volt tervei között, hogy visszatér.
Már az elutazásakor éreztem, a búcsú során, hogy valami nincs
rendben, hiszen legyen bármennyire is jó színész, mert annak tényleg az, engem
nem tudott becsapni. Akkor még csak figyelmetlenül betudtam annak, hogy ez az
előrejelzése az egymástól távol töltött közel 2 hónapnak, de ennél sokkal
többről volt szó, s mindez napról napra egyre világosabb lett számomra. A külvilág
továbbra is csak a felszínt látta, a jót, s szépet, de a szavaiban, a
mosolyában, s velem váltott üzeneteiben, hívásaiban felfedezhető volt az, hogy
Sebastian nem volt jól, s ez engem mindennél jobban elszomorított.
S nem, nem fizikai létről volt ekkor szó, habár nem kétlem
úgyis kimerült volt, hanem sokkal inkább a lelke volt soron, a gondolatai. A
belső, sötét démonjai azt sugallták neki, hogy nem érdemli meg azt a szeretetet,
azt a törődést, amit mindennap megkap, tőlem, a barátaitól, mindenkitől. Sajátos
módon bezárkózott gondolataiba, s a számára idegen valóságot csak igen ritkán
engedte belefolyni azokba. Ha csak óvatosan is, néhányszor megpróbáltam erről
beszélni, ő a témát mesterien terelte, s ugyanott voltam, ahol elkezdtem.
Sehol.
Ezért kellett tennem valamit, egyszerűen muszájnak éreztem a
cselekvést, s hogy miért?
Ennél egyszerűbb nem lehetett volna a válasz.
Szerettem Őt.
„Szia Chris! Nem
tudom, hogy emlékszel-e rám, egy kisebb partin találkoztunk már néhány hete,
ahol Sebastian úgy mutatott be, mint egy kedves barátot. Nohát… annál egy
fokkal több vagyok. A barátnője. Most pedig a segítségedre lenne szükségem!”
– milliószor átfogalmaztam, kitöröltem, újraírtam mire végre sikerült az
elküldés gombbal végre Chris számára is láthatóvá tenni az üzenetet, melyet
neki szántam.
Ekkor viszont beindult a gépezet, oly szintű gyorsasággal,
hogy másnap már a JFK repülőtéren vártam, hogy életemben először nem csakhogy Európába
repüljek, dehogy életemben először repülőre is üljek… érte.
Lehet, hogy őrültség volt, lehet, hogy megérdemeltem volna
azt a fehér zubbonyt, de nem érdekelt. Az a 2 hónap, amit együtt töltöttünk, s
most ez a másfél, amit fizikailag külön szemrebbenés nélkül tetette velem ezt,
s én nem bántam. Miért? Mert rájöttem, hogy szeretem Őt, úgy, mint talán soha
senkit. Minden porcikámban éreztem ezt.
Amint hangját hallottam valamiféle újszerű, eddig ismeretlen
dolog kezdett burjánzani lelkemben, s azt akartam, hogy sose némuljanak el
szavai, bármi is volt a téma. Ha láttam nem tudtam elképzelni, hogy lehet
valaki ennyire gyönyörű teremtényt ugyanakkor a Földön, mint én. Ha
érinthettem, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy vagyok akkora mázlista, hogy
én tehetem mindezt vele. Ebben az egészben a szerencsés én voltam, no de még
mennyire.
„Nem tudok kimenni
eléd, de küldök valakit, ne aggódj!” – üzente Chris éppen mielőtt
felszálltunk volna. Elmosolyodtam, még akkor is, ha a szívem konkrétan úgy vert
mintha ki akart volna ugrani mellkasomból.
„Így is köszönök mindent,
tényleg.” – válaszoltam neki, s mély, egyenletes levegőket véve, fejemet
megtámasztva az ülés támláján figyeltem ki a gép kis ablakocskáján, miközben
nyugtattam magam, hogy minden rendben lesz.
Végül is rendben minden volt, éppen csak az hiányzott, hogy
az út 9 órájában aludjak egy keveset, de az nem ment. Így hát egy hirtelen
ötlettől vezérelve levelet kezdtem írni Neki. Na jó, nem volt ez oly hirtelen
ötlet, egy ideje akartam neki valami tényleg maradandót adni, valami olyat, ami
akkor is nála lehet, ha én nem vagyok ott, hogy emlékeztesse őt nincs egyedül.
Sosem volt, de nem is lesz. Sose.
Így született meg az „Az elsők…” levelem.
Budapestre érkezvén, a magyar fővárosra már leszállt az
éjjel, de az én igazi napom még csak most kezdődött. Fuvarom tényleg volt, s ez
levett egy hatalmas terhet a vállamról, ettől függetlenül még mindig azt
éreztem, hogy bármelyik pillanatban felmondhatja szívem a szolgálatot. Vagy az,
vagy bármelyik vitális szervem ugyanis egy pillanatig nem tudtam megülni
rendesen hiszen folyton járt a lábam, az ujjam… s a gondolataimról ne is
beszéljünk. A várospart szépségét egy pillanatra se tudtam élvezni, ahogy a kocsi
elhaladt mesés épületei között, mert éppen nem láttam tovább az orromnál se. Lassan
már csak a remegő ujjaim között szorongatott, igen hosszúra sikeredett levelet
láttam magam előtt. Igen… reszkettem. Testemben, s lelkemben egyaránt. Meg akartam
ölelni őt, átölelni, s soha el nem engedni.
„Milyennek ígérkezik a
mai napod?” – kaptam egyszer hirtelen tőle egy üzenetet, mely látásomat
azonnal kitisztította.
„Tudtad, hogy mennyire
lenyugtató tevékenység a nagytakarítás?” – a kamu szövegem már megvolt, ami
akkora kamu nem is volt, mindössze éppen csak a dátumát az eseményeknek
cseréltem fel számára.
„Netalán ideges vagy?”
– jött azonnal a válasza kérdés formájában.
„A szabadnapomat
valami hasznossal kell eltöltenem, hiszen a nonstop hiányolásod nem
akkora
szórakoztató móka.” – pötyögtem gyorsan vissza neki.
„3 hét.” – írta röviden,
tömören. – „Nekem is hiányzol, a világnál
is jobban.” – tette még hozzá
„No és te merre jársz kedves világjáró? Mesélj” – szóval akartam
tartani, s csak remélni tudtam, hogy válasza alapján beugrik majd egyfajta
ötlet mely alapján hatásos belépőt tehetek estéjébe.
Szavakkal nem válaszolt, mindössze egy képet küldött.
Sétálni volt, gyanítom egyedül, viszont a látvány mellyel a város magába fogadta
őt lélegzetelállító volt. Először néztem ki ekkor miatta az ablakon, s akkor egy
szempillantás alatt szerelembe eshettem a várossal én is. A látvány káprázatos
volt, a szemeimet alig tudtam most már az ablaktól elhozni.
„Ez… nem evilági. Mutasd, hogy merre jársz, folyamatosan!” –
kértem őt kedvesen, s már ekkorra megvolt a tervem. Megkeresem őt. Ha a folyóparton
marad még talán eltévedni sem fogok, legalábbis remélem, habár ismerve magamat
semmi sem volt lehetetlen.
S ekkor hívott videón.
Egy rögtönzött, mini szívroham után, s miután megbeszéltem a
fuvarozómmal, hogy az apró csomagomat hova vitetheti fel, tekintve, hogy éppen
megérkeztünk a szálloda elé, habár késve egy kicsit, fogadtam hívását.
- Bocsi, csak éppen Pókemberként másztam a konyhaszekrényemre.
– válaszoltam neki kuncogva, s erősen azt figyeltem a képernyőn látott kép alapján
merre is járhat, hiszen kamerája ezt mutatta felém, s nem az arcát.
- Ugye nem összetörted magad, s azért nem láthatlak most? –
tette fel jogos kérdését, hangja igazán fáradtnak és gyengének tűnt. Hatalmasat
dobbant a szívem, fájó módon.
- Mesteri kaszkadőrré váltam a napokban. – tettem hozzá,
majd remélve, hogy ezt a való életben is eljátszhatom átrohantam az úton, imádkozva,
hogy nem üt el egy kocsi sem.
- Hát ezzel nem nyugtattál meg, hogy az igazat megvalljam. –
fűzte hozzá, s reakcióján nem csodálkoztam. A saját lábamban való elesés, álló
helyzetemből volt a specialitásom, ezt már jól tudta ő is.
- Amúgy meg… én sem látlak téged. – csaptam vissza rögtön, s
számításaim szerint átérve a járdára jelenleg ugyanott járhattam, mint ő csak
kicsit távolabb, s vele éppen szemben sétálhattam.
- Ne mondd, hogy amit látsz az nem szebb. – motyogta halkan.
- Sebastian… - forgattam a szememet, miközben a megfelelő
hanglejtéssel mondtam ki nevét tudatva ezzel, hogy bolondságot beszél. - … na,
erről van szó. – mosolyodtam el, amikor megláttam arcát. S nem, nem csak képernyőn,
hanem a valóságban is. Megtaláltam őt, de ő még engem nem. Megállt egy
pillanatra, de én haladtam tovább. Tényleg Ő volt. A szívem, lelkem megszűnt működni
egy pillanatra. Habár óvatosan indult előre újfent, a kamerába nézés miatt
annyira nem volt figyelmes, így nem látott meg engem idő előtt. – Emlékszel az első
találkozásunkra? – tettem fel egy kérdést, s szánt szándékkal ahogy
haladtam, csakis a képernyőn nézve értetlen arcát egy az egyben karamboloztam
alakjával. Tudtam, hogy el fog kapni, hiszen reflexei több mint jók. – Mert én
nagyon is emlékszek. – suttogtam neki, s ekkor telefonomat gond nélkül
csúsztattam zsebembe hiszen már ott voltam, ahol kellett lennem, Vele.
- Ez… ez…- előszöris sokk alatt volt, mert valaki
frontálisan karambolozott vele, másodjára pedig… ott voltam karjaiban, ténylegesen,
valóságosan. - … álmodok? – rázta meg a fejét, magasra húzva szemöldökét
gondolom gondolva, hogy lehet megőrült.
- Nope. – ráztam meg a fejem ellenkezésképpen, majd tenyeremet
arcához érintve kissé lábujjhegyre állva csókot leheltem az ajkára. Egy apró
puszit.
- Akkor pedig? – hitetlen volt, nem hitt a saját szemének sem,
annak semmiképpen sem.
- Azt kérdeztem tőled, hogy emlékszel-e hogyan találkoztunk először?
– tettem fel újra a kérdést, ezúttal már gyönyörűséges szemeit pásztázva.
- Ugyanígy nekem jöttél. – jegyezte meg de tudtam még mindig
kételkedik épelméjűségében úgy figyelgetett engem.
- Nyugi, nem akarlak megzavarni az esti sétádban. – mondtam neki,
majd szabad kezemet az ő ujjaiba helyeztem és úgy indultam meg előre, de ő nem
igazán lépett semerre sem.
- Hogy micsoda? – nevette el magát, egészen visszarántva így
engem is kicsit. – Te… te… megjelensz előttem csak úgy… és semmi hozzáfűzni
valód nincs? Valami magyarázat? – kérdezte csodálkozva.
- Jajjj Stan… ne legyél türelmetlen. – kacsintottam rá
játékosan, majd újfent csókot loptam tőle és úgy indultam meg előre ezúttal még
határozottabban. – Mindenre választ kapsz… de még hosszú a listám. – mondtam neki,
mintha mindez teljesen egyértelmű lenne, majd éppen csak meglebegtettem előtte
a levelemet, a listámat, amit még mindig nem engedtem el a másik kezemből. Nem
mintha nem tudtam volna kívülről, mégis jó volt, hogy ott volt velem. – Emlékszel
az első
csókunkra? – pillantottam feléje, s szabályszerűen láttam ahogy
agykerekei pörögnek próbálva megfejteni ezt az egészet, mindhiába. – Csak válaszolj
kérlek vagy különben igen hosszú estének, útnak nézünk elébe. – nevettem el
magam a kínosság létező minden árnyalatát érezve magamban.
- Annyira féltem, mint egy kisfiú az élete első csókja előtt…
azt hittem leharapom a saját nyelvemet ügyetlenségemben előtte. – megtette amire
kértem, válaszolt, s ahogy az emlékeket felidézte lelki szemei előtt teste is
lassan kezdett kiolvadni a félelemből miszerint csak egy szellem vagyok előtte.
- Szerintem baromi aranyos voltál. Sosem láttam még úgy
férfit megrémülve, volt benne valami gyermekien őszinte. – jegyeztem meg
mosolyogva. – No és… emlékszel-e az első alkalmunkra? – ajkamat beharapva
pillantottam feléje sétánk közepette.
- Nem gondoltam volna, hogy igen mondasz akkor, amikor
felhívtalak randi után… azt se gondoltam volna, hogy a lift út után egyáltalán
eljutunk a lakásomig. Te jó ég… mennyire mennyeien néztél ki akkor is. Életem
legjobb elsője volt. – s ő is beharapta ajkait úgy nézett rám. Átadta magát
kérdéseimnek úgy tűnik, melynek igen nagyon örültem is.
- No és arra emlékszel-e amikor először találkoztál a szüleimmel?
– s jött ám a következő kérdésem is, volt belőlük még egy pár, de olyan
izgalmas volt feltenni neki őket, főleg, hogy fogalma sem volt úgy kb.
semmiről, s abszolút az én kezemben volt az irányítás.
- A bejáratnál futottam össze anyuddal, akiről akkor még nem
is tudtam, hogy az anyud. Segítettem neki felvinni a csomagokat, amiben 3
hétnyi hidegélelem volt. – nevette el magát aranyosan, akkor a szituáció is az
volt.
- Nem értem miért hiszi azt, hogy nem eszik a gyermeke,
pedig épp ellenkezőleg… mindent is eszek, abból is jó sokat. – fűztem hozzá.
- Mondjuk még mindig abszolút kedvencem, hogy 5 pillanat
ismertség után akart összehozni minket… úgy, hogy nem is tudta, hogy amúgy már…
egészen együtt voltunk. – szó mi szó Anyu, tényleg ilyen volt. Kerek perec randira
hívta Sebet, akkor még szinglinek hitt lányának… csak hát nagyobbat nem is tévedhetett
volna.
- Emlékszel az első alkalomra, amikor együtt részegedtünk
le? – voltak érdekes kérdéseim szó mi szó, de hát életünk összes közös elsőjét
össze akartam gyűjteni, s tényleg így tettem, minél többet gyűjtöttem össze
belőlük.
- Sosem gondoltam volna, hogy a túl sok bornak olyan hatása
is van, hogy az állatokkal is tudunk tőle kommunikálni. – válaszolta kedvesen,
s ekkor egy pillanatra megálltunk az éppen alattunk lévő híd közepén, s úgy
szívtuk magunkba a csodálatos látványt. Együtt.
- Pedig de… - bólogattam mindent elismerően. - … sőt
abszolút jobbak lesznek az alkohol hatására a táncmozdulataim is, ez tuti. Na
jó… kit áltatunk? Én mindig Beyoncé vagyok. – tártam szét karomat, vigyorogva
előtte.
- A nap minden órájában. - bólogatott hevesen, haloványan,
zsiványan mosolyogva.
- Az első veszekedésünk? – háttal lépegetve,
őt figyelve haladtam tovább utunkon.
- Továbbra is vallom, hogy Chandler az „A barát” a
sorozatból. – grimaszolt előttem gúnyosan.
- Továbbra is jobb, ha Chandlerre úgy utalsz, mint Phoebe. –
nyújtottam ki a nyelvemet rá kisgyerekként viselkedve.
- Az első alkalomra, hogy flörtöltél velem?
– húztam széles mosolyra ajkaimat.
- Úgy érted mikor volt az első alkalom, hogy hozzád szóltam?
– javította át a kérdésemet személyre szabva.
- Jogos. – bólintottam, hiszen Stan a két lábon járó
flörtgép, s ezt, ha tagadni akarná se tudná.
- Az első alkalom, hogy egy ágyban aludtunk? –
kérdeztem rá.
- Hosszú idő után akkor aludtam először békésen. – vallotta be
őszintén, nagyot sóhajtva.
- Az más, hogy mivel keltettél… - haraptam be arcom belsejét.
- Funkcionáló férfi vagyok… bocsi. – tárta szét karját, s
rántotta meg vállát miközben elnevette magát, úgy őszintén. Láthatóan örült
annak, hogy itt voltam, annak, hogy habár egyelőre elég sajátosan, de testközelben
beszélgettünk.
- Az első randink, Mr.
Férfi? – nyújtottam feléje kezemet, megunva, hogy háttal járkáljak előtte.
- Mikor végre vettem a bátorságot, hogy elhívjalak egy
valódi randira, speciálisan kérted, hogy moziba menjünk. Ahol éppen véletlenül
Jack Nicholson maraton ment. – válaszolt gyanakodva.
- Véletlenül bizony. – virítottam egy díjnyertes mosolyt
ekkor. Nicholson egyik kedvenc, ha nem a kedvenc színésze volt. Addig a
pillanatig egyszer említette nekem, én pedig figyeltem rá, s megjegyeztem
azt.
- Első alkalom, hogy alig bírtad levenni rólam a kezed? – erősebben
szorítottam meg a kezét ekkor.
- Mióta megérintettelek nem akarlak soha többet elengedni. –
vallotta be egyszerűen, őszintén.
- Első alkalom, hogy elpirultam előtted?
– kérdeztem ezt… elpirulva. Milyen meseszerű.
- Minden vicc nélkül, amikor először hozzád szóltam. –
billentette oldalra a fejét visszaemlékezve.
- Te mit tettél volna az én helyemben, amikor az épület
leghelyesebb embere tényleg hozzád szól, s nem azért, mert összetévesztett
valakivel, hanem mert tényleg veled akar beszélni? Hát Istenem. – kuncogtam, s kabátja
alá nyúlva öleltem át őt oldalról, engedve, hogy így melegítsen testével.
Tiltakoztam, amikor ide akarta nekem adni kabátját, hisz jobban örültem annak,
hogy egymásba fonódva ő maga melegít. - Az első alkalom, hogy együtt főztünk?
- Akarod mondani, az első alkalom, amikor én főztem, te
pedig mindvégig szemérmetlenül bámultál? – húzott magához még szorosabban.
- Hékás… mostanra már tudod az okát. Ha az én főztömből ettél
volna… gyanítom most nem itt lennél ebben a csodás városban. – erősítettem meg
abban, hogy mennyire is jó szakács vagyok. Vagy mégsem. – Amúgy meg nem bántad,
hogy néztelek… sőt.
- Kedves, az bámulás volt, de mindegy…. neked megbocsátom. –
puszilt a fejem búbjára, majd a talaj előttünk ekkor kezdett kicsit meredekebbé
válni, s magamban elmondtam egy imát miszerint túlságos nagy meredekséget ne
kelljen megtennünk, mert különben a végére egy hullát fog tartani karjaiban ez
a csodaember.
- Az első közös buli?
- Teljesen meglepett mikor igent mondtál arra, hogy elkísérj
az étterem megnyitóra. Megértettem volna, ha azt mondod, hogy nem, hisz
bonyolult az élet velem… de nagyon jól esett, mert nem gondoltad túl. Velem
ellentétben. – az utolsó mondatot egészen halkan, szinte magának mondta.
- Bolond vagy… - motyogtam vissza. Tudtam, hogy hallotta, s
ez nem is volt baj.
- Az első alkalom, hogy a jövőről beszéltünk?
- Mikor először melletted ébredtem megfogadtam, hogy soha
más mellett… soha. Azt hiszem ez jó válasz, nem? – simította meg derekamat
gyengéden.
- A legszebb. – pirultam el, mint a vörös rózsa, s ekkor
hirtelen fogtam magam, s elé fordultam megállítva így a járásában. – S azt
tudod-e, hogy mikor mondtam azt először, hogy „Szeretlek? – lassan elérkeztem
az utolsó kérdésemhez is.
- Ami azt i… - kezdett bele összezavarodottan, mire fogtam
magam, tenyereimet arcára helyeztem, s úgy hajoltam olyan közel hozzá, hogy
ajkaink összeértek. Sosem mondtam még ki neki ezt. Sose.
- Szeretlek Sebastian Stan, és míg az az őrült kicsi szívem
bírni fogja az életet, addig szeretni is foglak. Aggódtam érted, aggódok érted,
s azért vagyok itt. El kell hinned azt, hogy megérdemled azt a szeretetet, amit
kapsz az emberektől, mert egy jó ember vagy, a világomban a legjobb. Nem
akartad mutatni, de előlem nem tudod titkolni azt, hogy valami nincs rendben…
de tudd, hogy nem kell ezzel egyedül megbirkóznod, mert nem csak a jóban akarok
melletted lenni, hanem a rosszban is. S ha kell szó szerint óceánokat szelek át
érted… ami valójában egy hatalmas élmény volt, de ez most lényegtelen. – mosolyodtam
ajkára kedvesen.
- Bolond vagy. – jegyezte meg egyszerűen, mozdulatlanul.
- S erről pontosan ki is tehet? – tettem fel a kérdést neki,
majd végre oly módon is összeforrasztottam ajkainkat, amire másfél hónapja vár
a lelkem, a testem, a mindenem. De azt hiszem az övé is. Úgy szorított magához,
mintha ott helyben magához akart volna láncolni az életnek nevezett játék
további időszakára.
- Mikor ültél először repülőn, úgy, hogy félsz
a magasságtól, s jöttél Európába a barátod után, aki egy érzelmi roncs? –
tette fel nekem ezúttal ő a kérdését.
- Gond nélkül megér minden pillanatot… ha ettől neked jobb
lesz. – vallottam be hajába simítva. – Mérhetetlen fájdalmat okozott, hogy
olyan távolról semmit sem tudtam tenni, s talán itt se leszek jobb helyzetben,
de legalább itt vagyok, tényleg… mert megérdemled. Ugye elhiszed? – legőszintébb
kérdésem volt ez, a legérzékenyebb.
- Néha azt sem értem mit keresek itt. – vallotta be. – Olyan
mintha nem egy, annyira különböző ember élne bennem, akiknek a
hangulatingadozásai rányomják a napomra a pecsétjüket, hogy az elképzelhetetlen…
és akkor ott van az, hogy elkeserítem a szeretteimet, mert egy ilyen idióta
vagyok… - lassan kezdett el beszélni, úgy ténylegesen megosztani velem a
gondolatait.
- Hékás, hékás, hékás… - ráztam a fejemet azonnal.
- Nem keserítesz el te senkit. – javítottam ki. – Ne hidd el
azt, hogy nem vagy elég, mert oh te jó ég, több vagy te, mint jó. Lélekben,
testben, MINDENBEN, s mai napig nem hiszem el, hogy akkora szerencsés lehettem,
hogy oda nem figyelve veled karambolozhattam először, akivel beköltöztem az
épületbe. Szóval nézd csak… ezt a levél a tiéd, egy kis emlékeztetőnek írtam. –
az ujjai közé helyeztem a kis lapocskákat.
- Mi ez? – kérdezte kíváncsian.
- Tudod, az előbb én bolond, kérdéseket tettem fel neked,
csakhogy megmutassam mennyire is sok dologból épül fel a szeretetem irántad,
legalább annyiból, mint ez az élet maga. Ezeket megválaszoltam én is, s bármikor,
ha egyedül érzed magad majd csak vedd elő és emlékeztesd magad, hogy ÉN NEKEM
ITT VAGY TE. – s ekkor szívem felett megkopogtattam ujjammal mellkasom.
- S nekem pedig te itt. – utánozta le mozdulataimat, csak
saját magán.
- Ohhh… ez megnyugtató, már azt hittem, hogy idő előtt haza
kell, hogy utazzak. – dramatizáltam túl a dolgokat, szándékosan, oldva a
hangulaton.
- Meddig tudsz maradni? – kérdezte hatalmas nagyra nyílt,
reménnyel teli szemeivel.
- Meddig szeretnéd? – kérdeztem bazsalyogva.
- Kísérsz az utolsó két hetemen? – lepődött meg, s egyszerre
mondta, s kérdezte is mindezt. Szemeiben a boldogság, az öröm nagyobb nem
lehetett volna.
- Megpróbálod elfogadni, hogy nem tudsz ellene mit tenni, de
én itt leszek veled minden esetben? – válaszoltam kérdésére kérdéssel.
- Jóban rosszban?
- Bizony…
