XXVIII. rész - On top of the world

Sziasztok kedveskéim! Nézzétek csak mit hoztam nektek ma is… hát persze, hogy egy részt! Írok már egy jó ideje, de nem emlékszek egy olyan alkalomra se, amikor három egymást követő napon folyamatosan lett volna friss és mindig egy kicsivel hosszabb az előzőnél. (Ez tényleg megtörtént most, ez még a tegnapinál is hosszabb lett), remélem azért nem haragudtok meg érte… Bízok benne, hogy örömmel olvassátok az új részt , én örömmel írtam nektek (még akkor is, ha már a végére kissé elfáradtam, s némelyik szerencsésebb pillanatomban még a billentyűzetet is szeretném lefejelni)! Puszi Dorka

U.i.: IMÁDOM mind a 93 feliratkozómat, külön is meg egyben is, sőt aki csatlakozik a csoportomhoz azt meg még triplán szeretgetem is! Köszönöm, hogy vagytok nekem… rengeteget számít!

On top of the world

Been waiting on this for a while now
Paying my dues to the dirt
I've been waiting to smile, eh
Been holding it in for a while, eh
Take you with me if I can
Been dreaming of this since a child
I'm on top of the world.

A modellügynökség várótermében ültünk, s vártunk… rám. A helyzet az, hogy Nora találkozója csak sokkalta később lesz, konkrétan egy teljesen másik nap, de mégis ezt beadva nekem, hogy neki ma lesz egy megbeszélése tudott elrángatni ide. Nem önszántamból jöttem, ki sem ejtettem volna magamtól ennek a cégnek a nevét, de valahogy mégsem olyan ellenségesen indult el ez a mai délután, mint ahogy arra Nora számított, s mint ahogy én arra számítottam. Teljesen más világban röpködtem egész délelőtt, s így már most délután is, s ezt más is észrevette, főleg a kedves barátnőm, aki úgy gondolta, hogy az éjszaka minden bizonnyal elraboltak az UFOk és kimosták az agyamat. „Megtehetnék többször is” – jegyezte meg sunyin. „így sokkalta jobb társaság vagy”. No és hát igen… az éjszaka… az este. Valószínűen annak fénye ragyogta be a mai létemet, különösen jól éreztem magam… nagyon jól.

- Mindenhez csak óvatosan… kérlek. – az ágyam szélén ülve törökülésben, ölembe gyűrve nagypárnámat néztem, ahogy Harry jár, s kel a szobámban, s annak minden négyzetcentiméterét feltérképezi, mintha csak egy múzeumban lenne… mondjuk a hajnali egykor történő múzeumlátogatások igen ritkák szerintem, de na… ez most egy különleges helyzet.

- Hupsz… - engedte el egy kissé az egyik CD-t, amit éppen fogott, majd rögtön utána is kapott, mindeközben én egy gyors lefolyású szívrohamot kaptam.

- Ez nem vicces. – vágtam hozzá a kispárnámat, amit éppen elértem.

- Jól van, na… vigyázok. – incselkedett velem, majd visszahelyezve azt a polcra, amit éppen tartott, kivett egy másikat. – szabad? – kérdezte, s hifim felé mutatott.

- Áááá dehogy… az csak dísznek van ott. – forgattam a szememet, majd hátravágódtam a puha ágyamban, s hagytam a halk zenének, hogy átjárja testem minden egyes porcikáját.

- Nagyon jó ízlésed van… - jegyezte meg, majd éreztem, hogy leül mellém az ágyra, de feküdni nem feküdt csak ült.

- Köszönöm… - ennyi volt a lefekvésem, mert valahogy automatikusan jött az, hogy feltápászkodtam, s térdelve mögé kerülve válla fölött lestem azt, hogy mit csinál… ölébe vette a nagy hatalmas emlékkönyvemet, s lapozgatni kezdte azt, miközben én kezemet végigsimítva izmos hátán végül tenyereimet vállán pihentettem meg, s lazán simogatva masszírozni kezdtem őt.

- Ez nagyon kellemes… - éreztem, hogy kirázza a hideg, libabőre csikizte a tenyeremet, de kifejezetten kellemes volt mindez számomra is, majd oldalra fordítva fejét a kézfejemre lehelt egy csókot.

- Az az első koncertnek a belépője, amin voltam… - mutattam a könyvbe tűzött lapra. -… azok pedig konfettik a koncertről… - elvörösödtem már csak a gondolattól is, hogy belegondoltam miket őrzök én abban a kincses kis lapok között.

- Lelkes rajongó… - jegyezte meg, s csodálattal nézegette tovább lassacskán a képeket, az emlékeket, mini plakátokat, amik ebbe a nagy mesekönyvbe kerültek… igazából az egész szobám egy nagy mesekönyv volt, ha a zenéről van szó. Egy zenés mesekönyv.

- Ez nem kifejezett rajongás… ez annál több. – gondoltam bele, s vállát megpuszilva gyengéden melléje ültem, hogy úgy meséljek neki… jó volt ezt megosztani valakivel. Végül mindketten az ágyon ülve, egymással szemben törökülésben helyezkedtünk el.– Zenét hallgatni számomra olyan, mintha csak friss levegőt szívnék a tüdőmbe… létszükséglet. Mindegyik dal egy másik történet, mindegyik banda egy másik élet… ott vannak, ha jó kedved van, ott vannak, ha éppen úgy érzed, hogy szétesik a világod… igazából nyugodtan hívhatnak őrültnek is nyugodtan, az sem számít… számomra ők a valódi hősök, akik millió meg egy alkalommal mentették meg az életemet. – mosolyodtam el. – Zene nélkül a világ kevesebb lenne… mi is kevesebbek lennénk… - vontam le a következtetést.

- Ezért szeretsz írni róla? – kérdezte, s letette a földre óvatosan a könyvet, majd utána kezembe vettem kezeit, vagyis csak ujjainkkal kezdtem játszadozni kettőnk között.

- Azt hiszem igen… - az anonimus voltom előtte már rég lehullott, s habár furcsa ezt ilyen könnyen kezelni más előtt is, mégis valahogy úgy éreztem benne bízhatok. Bíztam is benne. -… mással megosztani a véleményedet jó. Azzal foglalkozni, amit szeretsz, könnyebbé teszi a napjaidat. – magyaráztam, s magyaráztam teljesen elveszve vonásaiban, hisz mutatóujjammal már körbe-körbe rajzolgattam hatalmas kezeit.

- Úgy hiszem, ebben egyetértünk. – jegyezte meg halkan, majd gyengéden átvéve az irányítást, kezemet ajkaihoz emelve megcsókolta vékony bőrömet. – sose gondolkoztál még azon, hogy valamelyik újságnak írj? Hogy felkeress valakit az írásaiddal? – kérdezte, mindvégig a szemembe nézve.

- Sose nem akartam valaki lenni… örülök annak, hogy nem tudják, ki rejtőzködik a sorok mögött, így mindenki saját magáénak is tudhatja kicsit a sorokat. – vallottam be, s elmosolyodtam, s kirázott a hideg, ahogy halkan a háttérben az egyik legszebb Bastille szám indult el. Oblivion.

- El nem tudod képzelni milyen varázslatos látvány ez… - mondta, s ujjaival végigsimítva karomon eljutott az arcomig is.

- Mi? – engedtem a kellemes érzésnek, ahogy ujja hegye tűzbe borítja testemet.

-… látni, hogy mit vált ki belőled a zene. A lelked is reagál… de a tested is… - mondta, s én is becsatlakoztam az ő kezéhez, s ráfogtam ujjaira, majd a szívem fölé helyeztem kezeinket. -… gyorsabban ver a szíved is. – suttogta alig hallhatóan.

- Az nem csak a zene miatt. – tettem hozzá halkan, s néma csöndben a másik kezemet az ő meztelen mellkasára helyeztem, s éreztem, hogy az ő szíve is hasonló ütemmel játszadozik bordái fogságában.

- Nem csak a zene miatt… - olyan halkan beszélt, hogy szinte csak ajkairól tudtam leolvasni a szavakat, de nem bántam… valami másik világba kerültünk, egy világba a tudatunkon kívül.

Olyan érzés volt, mintha lebegtem volna a nagy semmiben, de mégis volt valami, ami megadta nekem a biztos pontot… Ő.

Becsukva a szememet engedtem magam át ennek a varázslatnak… szívünk lüktetése egymásra hangolódott, s levegőt is szinte egyszerre vettünk, ha vettünk… így játszottunk a zene mellett egy másik szólamot, valami ámulatba ejtő csodát. Pedig csak ültünk egymás előtt, s zenét hallgattunk… habár tudtuk, hogy más is a levegőben… valami igazán más. Ő is tudta… én is tudtam… s nem csak tudtuk… éreztük is, tapintottuk.

- Te is érzed? – kérdezte halkan, s ahogy mély hangja visszhangozni kezdett fülemben éreztem, hogy testemben meggyulladt valami. Ahogy a husky hangja keveredett a kellemes dallammal, a leggyönyörűségesebb dalnál is szebbet alkotott.

- Énekelnél nekem? – nem tudom honnan jött ez az ötletem, de valahogy kicsúszott a számon, s az igazat megvallva nem bántam meg, mert szó nélkül dallamos szavak sorozata hagyta el torkát, s mintha a világ legbámulatosabb hangszerét szólaltatta volna meg.

Elképedve néztem őt, s tudatomon kívül kezdtem mozdulni annak érdekében, hogy közelebb kerüljek hozzá… éreznem kellett, lélegzetet a lélegzet ellen, bőrt a bőr ellen.

- Folytasd… - suttogtam, s nem zavartam meg műveletében, csak egyszerűen mutatóujjammal újra kezdtem rajzolni vonásait, amit pedig ajkaim folytattak. Bátortalan voltam kissé, nem tudtam mit művelek, de úgy éreztem, hogy helyesen cselekszem…

- Varázslatos látvány ez… - ismételtem meg szavait, s gödröcskéjébe nevettem én is. Bőre felmelegítette bennem az utolsó elhűlt porcikámat is.

- Varázslatos érzés ez.

- Mi?

- Ez. – s megragadva nyakamat éneklését abba hagyva ajkaival más elfoglaltságot talált… mohón kapott enyémek után, s oly forrón engedte, hogy összeolvadjanak, mintha hosszú idő után most először tehették volna ezt újra.

Mintha porcelánból lettem volna, mintha az éjszakai szellő összetörhetett volna, úgy fektetett le maga alá az ágyra, majd takart be saját, óvó-védő testével. Ez másmilyen dolog volt, mint amikor feljöttünk… teljesen más.

- Gyönyörű vagy Khara… - simította meg arcomat, s ahogy keze az oldalamon simult végig éreztem, ahogy gerincem megfeszül miatta.

Soha nem tapasztaltam még ilyet, mint most… úgy éreztem, hogy testem kezd lassacskán hamuvá válni, s ahogy ő megérint egy-egy helyen gyengéden, én újra és újra megszületek. Teste csalogatta az enyémet magához, hasam alja szinte mágnesként tapadt az övéhez, s ott lent éreztem igazán csak Őt… nadrágján keresztül is észlelhette testem a vágyát… hozzám nyomódott, s én csak égtem, halálosan megsemmisültem, de ellen tenni nem tudtam.

- Harry… - lihegtem, s úgy éreztem magam, mint aki egy teljes maratont is lefutott, sőt élvezte is. Ami kémia itt beindult engem már teljes mértékben megsemmisített. Elszívta minden erőmet, s semmissé tett… a nullával egyenlővé. -… én még… - irreveláns volt, amit mondani készültem, de ebben a helyzetben azt hiszem igen várható volt, hogy el fogja hagyni a számat… vagyis annyira nem, de mégis. Mindegy.

- Tudom… - s csábító csókok egy pillanat alatt váltak gyengédekké, majd lassan leereszkedett mellém, s könnyedén a mellkasára igazított engem.

- Honnan? – a kérdésnek kínosnak kellett volna lennie számomra, de kínosság az, amit nem éreztem. Egyszerűen olyan szinten ellazított előtte, hogy nem is tudtam volna a mámoron kívül mással foglalkozni.

- Érzem... – duruzsolta a hajamba dugva orrát. -… a tested reakció nem hazudnak. Érintetlen vagy. – úgy ejtette ki ezeket a szavakat, mintha maga Szűz Mária jelent volna meg számára… végül is az egyik része igaz volt… és nem a Mária.

- Érintetlen… - az én számból már kevésbé hangzott kellemesen ez az egész.

- Hééékás… - fentebb húzott kissé arcához, mert kihallotta hangomból a gúnyos élt, s úgy hiszem nemtetszését szerette volna kifejezni. -… ebben nincs szégyellnivaló. – rázta a fejét. – ennél nagyobb kincs nem is lehetnél számomra…

- Khara… hahó…- nem tudom mikor gurult elém barátosném a kocsijával, de ahogy arckifejezéséből megállapíthattam egy ideje kalimpált már nekem. Totálisan a tegnapi… vagyis mai emlékeimbe ringattam magam. Az agyam megkettyent teljes mértékben… rózsaszín ködöt éreztem benne. -… élsz még? – ráncolta homlokát.

- Aham… persze… jah. – bólintottam, s elmosolyodtam, majd a combomra csaptam, mutatva, hogy tényleg élek… kicsit túlontúl lelkes lettem.

- Mikor hagyott ott téged tegnap a kedves úriember? – gyanakvóan kérdezett rá.

- Ki? – tettem úgy, mintha fogalmam sem lenne, kiről beszél.

- Az a Göndör jószág… - mondta, s éreztem, hogy a pókerarcom eddig tartott... ahogy arcának gondolata beúszott szemem elé máris görbére húzódott ajkam.- … elhagyta egyáltalán a házatokat? – kezdett valamire rájönni, de úgy gondoltam, ha nem is felelek, többet fogok neki mondani, mint akarok. – héééékáááásss… – pattant ki a szeme, mire éreztem, hogy egész arcom vörösbe feslik.

- Igen elment… - mondtam hirtelen neki, mielőtt bármi fiktív történetet pakolt volna össze a fejében, de ez a fél mondat amilyen formában elhagyta a számat, több volt, mint sok... legalábbis Nora arcát nézve.

- Elment? – akkorák lettek a szemei, mintha bármelyik pillanatban kiugrottak volna.

- Elment… hajnalban. – a cipzár a számon dolgot kezdtem egyre valószínűbbnek tartani, olyan érzésem volt, mint amikor az ember saját magának ássa a sírját. Szörnyen kegyetlen.

- Harry elment hajnalban? – kérdezgetett vissza, s úgy látszik igen jól szórakozott rajtam… élvezte, hogy kínos helyzetbe hozhat.

- Fejezd be… - meredtem rá, s legszívesebben meg tudtam volna fojtani… mi az istent művel itt? Olyan helyre hoz, ahova nem kifejezetten szívesen jövök, olyanokat mond nekem mások füle hallatára, amitől hatszor fordulnék még a síromban is.

- Khara… te vagy az? – szakított félbe minket egy kedvesnek tűnő srác, aki alig pár pillanata szállt ki a liftből mellettünk.

- Én lennék az… - motiváltabbnak sem éreztem magam mostanság… bármit megtettem volna, hogy befejezhessem ezt a ciki beszélgetést… még azt is, hogy egy feleslegesnek tartott megbeszélést is lebonyolítok… bármit, csak Nora szavait ne kelljen még egyszer hallanom.

- Ed vagyok… Mr. Terrington személyi asszisztense, velem beszéltél telefonon hétfőn. – nyújtott kezet nekem, majd Nora-nak is. – Mr. Terrington befejezte a tárgyalást, most már tud fogadni téged… - mosolyogott, s a lift felé mutatott.

- Szuper. – motyogtam magamban, majd Nora kocsija mögé léptem, s vettem át a felett az irányítást.

- Mr. Terrington nagyon örül, hogy szíveskedtél befáradni… nagyon várja, hogy találkozzon veled, csodás elképzelései vannak a számodra. – olyan gyorsan kezdte el adagolni nekem az információkat, hogy alig tudtam feldolgozni a szavak értelmét.

- Számomra? – mutattam magamra hitetlenkedve, miközben már a liftben a tízedik emelet felé haladtunk lassan.

- Elképesztő jövő állhat előtted, mint modell… ha lehet mondani ilyet a főnököm szerelmes lett beléd… a szépségedbe. – mondta áradozva, én meg konkrétan nem tudva visszatartani magamat a képébe röhögtem… de tényleg.

- Okés… ez ijesztő. Nagyon. – mondtam, de a nevetéssel nem álltam le… konkrétan könny csordult a szemembe olyan jól szórakoztam.

- Ti összetévesztettek valakivel… - fogtam a homlokomat, s szinte már a titkos kamerák után kutattam szemeimmel, hiszen okés, hogy számítottam dolgokra Nora elmondásai alapján, de azért ez így elsőre teljes mértékben ledöbbentett.

- Nem. – Nora és ez az Ed nevezetű furafigura egyszerre mondták ki ezt a szót, mintha már gyakorolták volna.

- Mondtam, hogy fura lesz vele… - intézte Nora Ed-hez szavát.

- Ti beszéltetek már? – hajoltam le barátnőm nyakához hátulról.

- Megeshet… - vigyorgott, s legszívesebben, most ha tehettem volna meglöktem volna egy domb tetején, s hagytam volna, hogy leguruljon onnan szépen egyedül egy icikét-picikét megütve magát… de tényleg csak egy icikét-picikét.

- Fantasztikus. – nem… nem robbanok fel, ugyan dehogy. Gondolok inkább másra, s koncentrálok arra, hogy max fél órát elvesznek az életemből, utána meg békén hagynak, ugyanis így Nora kívánságának is eleget tettem, s a Harry-ének is, s utána szavuk nem lehet.

- Szkeptikus? – Ed azt hiszem ezt a kérdését nem hozzám intézte.

- Az nem kifejezés.

- Igen köszönöm… itt vagyok. – jegyeztem meg csak úgy mellékesen.

- Ennek nagyon örülök… - azt hiszem előző mondatomat már az is hallhatta, aki a nyíló ajtó túloldalán volt, ugyanis ezzel a különös mondattal fogadott engem.

Egy ötvenes éveiben alig járó, fekete úriember fogadott minket a tízedik emeleten, s ahogy Ed tekintetében láthattam ő volt a híres neves Mr. Terrington, aki annyira volt híres, meg neves, hogy én azt sem tudtam, hogy ki ő.

-… a szépséges Khara, ha nem tévedek. – fogta meg kezemet, s csókolt kezet, mint egy lovag.

- A Khara elég… - biztosítottam be inkább az egészet.

- A szépséges is szükséges. – kontrázott vissza, majd Nora felé fordult. – Illetve a Szépséges Khara, tehetséges fotóművész barátnője… Nora. – neki is kezet csókolt, s ezután oldalra állva mutatott irodája felé. – alig vártam, hogy találkozhassak veled Khara… rengeteg mesélni valóm van a számodra. – olyan izgatott volt mellettem ez az ember, hogy az valami elképesztő.

- Mr. Terrington… - köszörültem meg a torkomat még itt az elején… úgy éreztem egyszerűbb lesz még az elején tisztázni a dolgokat, sokkal időtakarékosabb ez biztos.

- Chad… hívj nyugodtan Chad-nek… - mosolygott rám, majd kinyitotta maga előtt hatalmas irodájának üvegajtaját, s beengedett minket maga előtt. - … Ed, hozz a lányoknak szendvicset, s néhány üdítőt is… - még mielőtt megszólalhattam volna, már azelőtt kiadta az utasítást Ed-nek, aki azon nyomban el is tűnt mellőlünk… a főnök szava szent úgy tűnik. Ez érthető.

- Mr. Terrington… vagyis Chad… erre nem lesz szükség. – ráztam a fejemet, s miután becsukta az ajtót mögöttünk megálltam annak közvetlen közelében. – azért jöttem el ide, mert eleget akartam tenni, vagyis inkább kellett tennem két, számomra fontos személynek a kérésének… de én ennél többet nem tehetek. Eljöttem, itt vagyok, s szerintem okosabb lesz, ha most el is megyek… gondolom igen drága az ideje, nem akarom feleslegesen rabolni… tényleg, őszintén mondom. Minden tiszteletem a magáé és a munkájáé… de nem kell felesleges köröket lefutnia velem. – úgy hiszem igen kulturáltan, tisztelettudóan sikerült kifejtenem véleményemet… adtam is magamnak egy pacsit miatta.

- Szóval igaz… - mosolyodott el, s elvéve asztaláról vizes poharát a kanapé felé sétált, mintha meg sem hallotta volna az előző beszédemet.

- Mi? – kérdeztem vissza.

-… az, hogy a szépséged mellé áttörhetetlen makacsság is párosul. – nevette el magát, mint egy kisgyerek.

- Ha megkérhetném, befejezné ezt a szépséges dolgot? Zavar. – kértem meg tőle, s próbáltam még mindig azt a hangszínt megütni, ami nem túl bunkó, de mégis erélyes eléggé, hogy tudassa… nem akarok itt lenni.

- Ahogy szeretnéd… de Khara, kérlek… csak hallgass meg… nem kérek többet ennél, csak hallgass meg. Elmondom miért kerestelek meg, mik lennének az esetleges céljaim veled, milyen lehetőségeket tudnánk előtted megnyitni, s ha ezt te meghallgattad utána te döntesz… mi nem kényszerítünk senkit semmire… mi csak adunk egy lehetőséget, amit a másik fél vagy elfogad… vagy nem. – rántotta meg könnyedén a vállát, majd helyet kínálva nekem, ő is helyet foglalt velem szemben.

Nem válaszoltam neki semmi szavakkal, de mivel nem hagytam faképnél azt hiszem ebből összetette, hogy maradok, s meghallgatom.

- Én is zsűri voltam a fotósversenyben, amelyet Nora barátnőd megnyert… okkal, hisz kimagaslóan a legjobb volt, s ott pillantottalak meg téged. Egy modell fotósorozatában nem csak az a lényeg, hogy egy fotós mennyire ügyes, hanem az is, hogy az a fotós milyen alapanyaggal dolgozhat, s Nora-nak hatalmas nagy szerencséje volt, hogy veled dolgozhatott, mert Khara egyszerűen téged imád a kamera… érthető okokból. Olyan különleges vonásaid vannak,, amelyek pillanatok megragadják az emberek tekintetét… a papír élettelen… - fogott meg egy lapot az asztalról. -… de te élettel töltötted meg azt. Sose nem láttalak előtte téged, soha nem láttam az arcodat, de ahogy megláttam a képeidet, az alatt az egy másodperc alatt is felkeltetted a figyelmemet… s ez a lényeg, ez a varázserőd. Megbabonáztál, mert megtudtál… jöttél, és bumm. – csapta szét ujjait. – Elképesztőnek tartom Nora képeit… egy igazi szépséget kaphatott lencsevégre.

- De… - mondtam volna valamit, de nem igazán engedte, csak illedelmesen kérte, hogy ne szakítsam félbe.

- S ezt a szépséget szeretném a többi ember szeme elé tárni, mert megérdemlik a többiek is, hogy ebben a kegyetlen világban valami igazán szépet lássanak. Több sikeres modell futott már át a kezeink között, s hidd el nem nagy számuk képzelte el az életét gyerekkorában, mint modell… de nem is ez a lényeg, nem másokról van itt szó, hanem rólad… rólad Khara. – nézett mélyen a szemembe, s figyeltem, ahogy minden erejével azon van, hogy engem meggyőzzön… elképesztő tűz égett a szemeiben, csak úgy csillogtak azok… azt hiszem ez az igazi elszántság, a hivatás. – megadhatnánk neked bármit, amit csak szeretnél… beutazhatnád a világot, rengeteg új dolgot megismerhetnél… új emberekkel találkozhatnál, s lehet, hogy a végén még élveznéd is… sőt… mindehhez csak annyit kell tenned, hogy önmagadnak kell lenned… egyszerűen csak olyannak kellene maradnod, amilyen most vagy…

- Tisztában van maga azzal, hogy mit okozott nekem az a fotósorozat? – gondoltam a nagy lelkesedése közepette azért egy kis feketelevest is belehozok már a rózsaszín felhőbe. – tudja-e azt pl., hogy nem egészen 5 nappal ez előttig én még egy központ betege voltam, mert olyan szinten tönkre tettek azok a képek?- úgy hiszem nyílt kártyákkal tisztességes igazán a játék.

- Tudom… tudok mindent. – felelt, s látszódott tekintetében, hogy sajnálja… nem lenézően sajnálkozik, de őszintén sajnálja.

- Meg sem lepődök… - tudta Nora, hogy ezt neki szántam.

- Viszont úgy gondolom, hogy elképesztően bátor dolog az, hogy képes voltál szembeszállni a démonjaiddal és ma pedig itt vagy… nem az intézetben, nem egy kórházi szobában, hanem a fejlődésed útjának egy igen magas szintjén… őszintén tisztellek érte. S tudod épp ez a csodálatra méltó…s ebből kellene előnyt kovácsolnod, a belső harcod csak még szebbé teszi a külsődet… nem hiszed el, de így van… Nem tetszik ez az egész hülye modellkedés dolog? Kiül az arcodra, hogy így van… Hidd el megértelek, de abban meg te higgy nekem, hogy ez változhat és változni is fog, ha engeded, hogy megtegyük, amit kell… - azt hiszem beszédének egy újabb mérföldkövéhez értünk. – A képeidet látva, máris lett egy igen impozáns érdeklődőnk, aki nagyon szívesen dolgozna veled…

- Mégpedig? – engem szóhoz sem hagyott Nora jutni, olyan volt, mintha átalakult volna szóvivőmmé, vagy valami ilyesmi. – Csak kíváncsiságból persze…

- Oliver Sykes-szal a Dropdead márka tulajdonosával tárgyaltam azelőtt, mielőtt ti érkeztetek… elég erősen megtetszettél neki, s nagyon szeretne veled dolgozni. – villantotta fel a Joker kártyáját, de az én fülem már Oli nevénél elkezdett sípolni, s konkrétan a szemem is párás lett.

- Oli Sykes? Dropdead? – dadogva tudtam csak visszakérdezni, egyszerűen le lettem sokkolódva. Éreztem, hogy remegni kezdtem egy kicsit. 

- Ugye ez most nem csak egy hülye vicc? – Nora is próbált minél jobban meggyőződni a dolog valóságosságáról ugyanis azt hiszem őt is meglepte ez a hír.

- Nem… - nevette el magát Chad. -… meglehet, hogy Oli még itt van az épületben… a fotózás részleteit beszélik a külsőseinkkel… - magyarázta.

Nem tudtam mit reagálni erre, konkrétan egy világ fordult meg bennem… kétszer… úgy alsóhangon. Vannak dolgok, amikhez az ember makacsul ragaszkodik… nekem is volt ez a „hülyeség idejönni dolog, mert jó nem sülhet ki belőle” elméletem, de mindössze három szó kellett hozzá, s máris valahogy máshogy fest az egész dolog. A makacsság mintha más irányt vett volna.

- Jó… innom kell… - nyúltam a vizes pohárért, amit Ed ez idő alatt szépen elénk helyezett, sok minden mással együtt. Úgy kb. egyszerre sikerült egy laza egy liter vizet lecsurgatnom a torkomon.

- Jól tettem, hogy mindezt megemlítettem? – Chad úgy hiszem az állapotomat próbálta beazonosítani.

- Ezzel megnyerte az ügyet… - suttogta halkan Nora, mintha én nem is hallanám, s láttam, hogy fél szemmel azért engem nézegetett, hogy hogyan is fogok most viselkedni.

- Azért állítsd le magad… - szóltam oda neki kedvesen.

- Nem veszett ügy a dolog?- csillant fel Chad szeme, s fűzte össze ujjait maga előtt, majd mielőtt válaszolni is tudtam volna bármit is, kopogtatás zavarta félbe a meg nem kezdett mondatomat.

- Mr. Terrington… Mr. Sykes jött vissza… hallotta, hogy Khara itt van, s szeretne vele találkozni vele… - azt hiszem ebben a pillanatban kellett volna a mentőket tárcsázni, s azonnal rendelni hozzám, ugyanis a következő pillanatban lélekben már teljesen halott voltam, hisz az ajtó kinyílásával elém tárult a Bring Me The Horizon énekesének teljes valóssága. Oliver Sykes.

- Sziasztok!- köszönt felénk kedvesen. – Khara… úgy örülök, hogy van lehetőségünk találkozni. – teljesen természetesen sétált oda hozzánk, majd ült le mellém. El nem tudja képzelni, hogy számomra ez mit is jelentett ott… akkor. Oliver Sykes az egyik hősöm… az ok, amiért élek, s sok mindenen csak nekik köszönhetően mentem át.

- Szia!- bazsalyogtam olyan százezer wattos mosollyal, amit még egy Colgate reklám is megirigyelhetne.

- Ugye nem zavartam meg semmit? – ijedt meg hirtelen, mire felkuncogtam. – Csak hallottam, hogy te is itt vagy, s gondoltam felnézek… mesélt már valamit Chad a dologról, vagy még addig nem jutottatok el? – érdeklődött.

- Éppen most akart belekezdeni… - úgy hazudtam, mint a vízfolyás, de volt miért… vagyis amúgy ez nem is hazudás volt, ez csak a helyzet szépítése.

- Akkor elvállalod? Hihetetlenül örülnénk neki…- csillant fel a gyönyörűséges szempárja.

- Mikor is lesz a fotózás? – kérdeztem, mintha már minden le lenne zsírozva… habár én csak úgy poénból kérdeztem úgy „sürgetve” a dolgot.

- Szombaton… - válaszolt teljesen komolyan.

- Addig mindent elintézünk… - tette hozzá Chad.

- Addig még van időnk miről beszélni… - tettem hozzá én, de most először úgy, hogy nem voltam ellenséges, sőt inkább voltam izgatott, mint bármi más.

- Minden időm a tiéd lesz Szépségem… minden…

- Ezt nem hiszem el. Nem hiszem el. – nem bírtam volna kocsiba ülni, hisz egyszerűen oly izgatott lettem az elmúlt egy órában, hogy még mindig pezsegtem. Együtt fogok dolgozni Oli-val… közös fotózásom lesz Oli-val… Oli külön engem szeretett volna, mert megfogtam őt. Nem tudok sírjak-e vagy ugráljak-e örömömben.

- Nyugi… nyugi… - csitított le barátnőm, de látszott, hogy Ő is nagyon örül nekem, főleg mert kiderült az, hogy neki lett igaza… mint mindig.

- Okés… - vettem egy nagy levegőt, majd kifújtam azt. -… felhívom Harry-t. – nyögtem ki azon nyomban, majd már a farzsebemben lévő telefonomért is nyúltam, amikor a képernyőjén Ő jelent meg. Abban a pillanatban, hogy én hívni akartam Őt, Ő hívott is engem.

- Telepátia… - jegyezte meg Nora bazsalyogva.

- Jah… - haraptam be ajkamat, majd felvéve a telefont, arrébb slattyogtam egy kicsit barátosnémtól. – épp hívni akartalak… - köszöntem neki sajátos módban.

- De Én gyorsabb voltam. – jegyezte meg, s az Ő hangja is legalább annyira üde volt, mint az enyém most.

- Van egy hírem számodra. – szinte ugráltam volna örömömben, olyan jól éreztem magam.

- Ahogy nekem is számodra… - mondta. – mit szólnál hozzá, ha hétre elmennék érted? – kérdezte.

- Te most randira hívsz engem? – kaptam a számhoz, hisz ez meglepő volt, olyan különleges.

- Az ember csak elviheti a barátnőjét egy tisztességes első randira, nem? – érdeklődött.

- A barátnőjét? – sose mondta még ki ezt a szót… eddig a pillanatig még egyszer sem… mindeddig csak Khara voltam, ezt így hallani több mint szokatlan volt.

- Bizony… a barátnőjét… egy első randira. – megborzongtam, mert szinte éreztem leheletét magamon, ahogy ezt bőrömnek suttogja. – elfogadod-e a meghívást? – kérdezte.

- Akkor hétkor… - válaszoltam olyan Khara stílusban, majd rögtön szakítottam is a vonalat… - majd akkor hétkor. – motyogtam magamban.

„Harry-vel vagyok… telefonon nem tudtalak elérni, de engem te eltudsz majd, ha akarsz. Vigyázok magamra, és ha hazajövök, van egy HATALMAS hírem a számodra. Puszil a lányod, Khara” ezt a cetlit ragasztottam a bejárati ajtó belsejére azelőtt a pillanat előtt, mielőtt kiléphettem volna az éppen rám várakozó úriember társaságába.

- Szia!- szinte szárnyaltam át a házunk előtti kis ösvényen, aminek a végében ott támaszkodott kocsijának Ő.

- Szia!- köszönt, s lehet, hogy Ő mindezt egy lágy csókkal pecsételte volna meg, de bennem délután óta egy csöppet sem enyhült az izgágaság, szóval mindezt egy elég követelőző csók formájában vele is tudattam.

- Szia… - lepődött meg, s ölelt át, mikor már hajlandó voltam levegőt is venni.

- Megsúgom, hogy most egy igen fontos embert ölelgethetsz… maga a Dropdead arca személyesen… - léptem hátra s pukedliztem egyet. - … Oli Sykes-szal fogok együtt dolgozni. – csillant fel a szemem, s szinte majdnem megcsíptem magam, hogy el is higgyem ezt az egészet.

- Gratulálok!- hatalmas vigyor terült el az arcán, s ettől csak még boldogabb lettem.

- Te pedig egy igazi háztulajdonossal beszélgethetsz… - húzogatta a szemöldökét, mire akkora, bumm, robbant bennem, hogy konkrétan helyből az ölébe ugrottam. Na, ezt magyarázza meg nekem valaki.

- Tiéd a ház… - mondtam neki örömködve, s hatalmas csókot nyomtam az arcára.

- Enyém a ház… - s arrébb lépve kocsitól pörgött velem egyet a füvön.

- Nagyon boldogságos helyzet ez… - úgy kapaszkodtam a nyakába, hogy csak remélni tudtam, hogy nem fojtom meg.

- Boldogságos bezony… 

XXVII. rész - Hello

Sziasztok! Ismételten már megint reggel (még suli előtt) kezdtem el írni a részt és ismételten mondhatom, hogy jöttek belőlem annyira a gondolatok, hogy a rész nagy része már akkor elkészült, s hazaértem után már csak be kellett fejezni, s íme itt van… egy friss hétfői rész. Remélem örültök neki, s örömmel olvassátok! A csoportban, itt, chatben, twitteren bárhol szívesen várom az észrevételeteket legyen az pozitív, vagy esetlegesen negatív. Jó olvasást nektek drágák! Puszi Dorka

U.i.: A facebook csoportba továbbra is szívesen várok MINDENKIT! 

Hello

Yeah I think you're cute, 
but I really think that you should know.
I just came to say hello, 
hello, hello, hello.

I'm not the kinda girl 
to get messed up with you, hello.
I'm going to let you try to convince me to, hello.
It's alright I'm getting dizzy 
just enjoy the party.

Nem éreztem indokoltnak, hogy a pályára lépjek. Igazából olyan érzésem volt, mintha egy sátáni lény próbálna bejutni egy templomba… nem oda való ő se, de én sem ide. Persze foghattam volna magam, s miközben lépkedek lefele a lépcsőn, eljőve az ajtó mellett nyúlcipőt oldok, de azt hiszem egyértelmű, hogy több millió szettet is lejátszhat bármelyikőjük, úgyis gyorsabbak lesznek nálam… persze abban az esetben, ha egyáltalán utánam jönnének.

- Sziasztok!- támaszkodtam a falnak, s leraktam a lábamhoz a cuccomat. Pont a pálya közepéig sétáltam, próbálva mindenkitől tisztes távolságban maradni… viszont úgy, hogy mindketten közeledni kezdtek felém, már nem volt túl esélyes.

- Hogy tetszett a játék? – kérdezte Zack kedvesen, nem mintha olyan lett volna megjelenésem, mintha az égből pottyantam volna.

- Gondolom jó. – átlagos feleletet kapott, s nem bírtam rendesen felnézni, mert tudtam, hogy Harry is igen közel ért hozzám, s engem néz… csak engem, egészen a lelkembe pillant.

- Gondolod? – kérdezett vissza a Göndör szórakoztatva. – Megbabonázva nézted az egészet… - mondta felettébb jó kedvvel.

- Örülök, hogy jól szórakoztál. Annál jobb helyre is leülhettél volna, innen minden jobban látszik. – mutatott jobb oldalra, s egy hatalmas magasított spéci szék volt mellettünk.

- Jó volt ott is. – mondtam, s mély levegőt véve (nem túl feltűnően) végre felemeltem tekintetemet. Úgy álltunk ott hárman, mint valami Bermuda-háromszöget kialakító csoportka… de hogy nálunk mi veszett el? Belőlem az értelem, ha ők felmerülnek… elég csak megnézni azt, hogy mit művelek itt… vagy egyáltalán hogyan kerültem ide.

- Meddig akartál bujkálni? – simította meg Harry a kezemet kedvesen.

- Szóltál volna, hogy jössz egyszerűbb lett volna… - Zack pattogtatni kezdett egy labdát gondolom így pihenésképpen. -… de örülünk, hogy itt vagy. – mosolyodott el kedvesen.

- Onnan tökéletes perspektíva tárult elém… - magam sem hittem el, hogy ilyen szavak egyáltalán kijönnek a számon.

- Tökéletes perspektíva, mi? – Harry-be nem tudom mi ütött, de a hangja kellemesen volt kötekedő… mintha a kákán is csomót keresne, de mindvégig olyan nyugisan, kedvesen… olyan Harry-sen.

- Ahogy mondod… - kínosan vigyorogtam rá, s mikor ténylegesen összetalálkozott a tekintetünk úgy neki is és nekem is eszembe jutott, hogy nem feltétlen váltunk el tegnap egymástól felhőtlenül… vagyis ha valamiről nem akarok beszélni arról nem, fogok. Pont.

- Szeretnél te is játszani? Ki akarod próbálni? – vetette fel az ötletet Zack még mielőtt feltűnően sokáig csendben maradtunk volna… okos fiú ő, úgy hiszem magát sem akarta kellemetlen helyzetbe hozni, de hát ez logikus.

- Én? Ne viccelj… - tettem magam elé a kezemet védekezésképpen. – már az is nagy szentségtörés, hogy a pálya ilyen közelébe jöttem… csodálkozom, hogy nem kezdett még beszakadni a talaj vagy ilyesmi. – adtam elő gondolataimat igazán elképesztő formában, de tényleg így vélekedtem az egészről.

- Annyira nem lehetsz vészes… nem akarsz neki egy próbát adni? Taníthatlak, ha gondolod. – ajánlotta fel, s csak egy pillanatnyi kósza rátekintés kellett Harry arcára, hogy lássam szemében csillant valami.

- Embert csak nem tudsz ölni egy labdával… - szólt bele ő is sajátos bátorító módjában.

- Úgy gondolod? – szóltam vissza. – Nem hiszitek el, de ha már az ütőt a kezembe veszem, és súlyosabb sérüléseket tudok okozni magamban és más emberekben is, mint bárki más egy éles, fémeszközzel… - tisztában voltam a képességeimmel, az más dolog, hogy ők nem hittek nekem.

- Nézd csak… - nyomta hirtelen a kezembe Zack az ütőjét, amin azért egy kicsit meglepődtem.

- Még mindig élsz… ügyes. – kacérkodott Harry, láttam a zsiványságot a szemében, nagyon jól szórakozott ebben a hármas társaságban, legalább Ő igen, ha én már nem annyira kifejezetten… valami célja van ezzel, éreztem.

- Nem próbálnád ki a kedvünkért? – nézett össze Zack Harry-vel aki ügyesen bólintott ekkor.

- Van ismerősötök a baleseti sebészeten? – néztem fel rá gúnyosan, majd közelebb húztam magamhoz az ütőt még úgy azért, hogy kezdetben nem ütöm ki a saját fogamat.

- Nyugi… itt van orvosi szoba.  – veregette meg a vállamat Harry csak úgy kedvesen.

- Köszönöm. – hunyorogtam rá.

- Na, gyere… nagy baj nem lehet. Harry… adogatsz neki labdát? – találta ki Zack, majd éreztem, hogy már az egyik térfél közepe felé járok magam mögött tudva Zack-et is.

Harry összeszedett magának néhány labdát, s míg mi is pozíciónkba álltunk addig ő jót játszott a föld ellen a labda, ütő párosával.

- Nem kell félni… csak figyeld a labdát. – kaptam az utasításokat és kicsiké meglendítettem az ütőt, s egészen örültem, hogy jók a reflexei neki, mert így épségben maradt a tökéletes fogsora. – Nyugi… mutatom, hogy a könnyű tartani. – s beállt mögém és átkarolva engem beállította úgy nagyjából a tartásomat.

Nem tudom mi történt velem ekkor, de tény, hogy hagytam, s nem izegtem-mozogtam… az más kérdés, hogy a kis bordáim által képzett kalitkában, a szívemnek mondott kis madárka csak úgy ide-oda szállingózott. Zack nagyon közel volt hozzám… nagyon közel. S az egészet az tetőzte, hogy persze Harry is itt volt… de nem figyelt… vagyis legalább nem közvetlen rám.

- Hupsz… még akkor ne menjen? – süvített el egy labda a fejünk mellett. Aham persze… nem figyelt. Nekem ne mesélje be.

- Egy picit még várj, Harry… - engedett el egy pillanatra Zack egyik kezével, majd kiegyenesedett, s éreztem, hogy én is így tettem… teste formája vonzotta az enyémet, mintha egy mágnes két oldala lettünk volna melyek összetapadtak. – csak ügyesen… figyeld a labdát, s ne megütni próbáld… csak megsimítani… gyengéden.- bújt a fülemhez hátulról, s suttogta a szavakat gyengéden a fülembe én meg csak álltam ott s gyomorgörccsel összekötve bámultam ki a fejemből… látva azt, hogy Harry nem figyel, csak okosan ki-kiles oldalra, sunyi módon… nem feltűnően, de nekem látszódott. Egyáltalán mi a csudáért keresem a tekintetét most? – Menni fog? – kérdezte Zack utolsóként.

- Ühüm. – nyeltem egyet, majd teljesen felegyenesedve tekintettem a túloldalon lévő élő labdaadogatómra.

- Ha nem megy, majd adhatsz neki plusz órákat… - kacsintott Harry, s erre ugyan szépen kedvesen kipattant a szemem, s éreztem, hogy a kis szikrák így megindultak hadjáratukra a bőröm alatt. Szándékosan provokál a Göndör… egyre jobban éreztem ekkor már.

Eldobta az első labdát, amit sikeresen nem találtam el, Zack ugyan mindvégig mögöttem volt, de mégis hagyta, hogy én irányítsak. Nem tolakodó volt ezekkel a tetteivel, csak segíteni akart.

- Lehet tényleg lesz rá szüksége. – humorizált a Birka a túloldalon.

- Megpróbálhatnám egyedül is? – fordultam egy kicsit oldalra, s így igen közel kerülhettem Zack arcához… a gyomorgörcsöm ekkor már egy megszilárdult katyvasz volt. Egy szikla a gyomrom helyén.

- Nyugodtan… - s szó nélkül lépett el tőlem Zack, én pedig hősiesen vártam a következő labdákat.

Az következőt sem sikerült eltalálnom, viszont az azt követőhöz már gyűlt bennem össze annyi akaraterő, hogy elég rendesen el tudtam küldeni… az más kérdés, hogy nem arra amerre kellett volna, de már a labda találkozott az ütőmmel, ami azért elég szép teljesítmény számomra.

- Na, hol vannak a labdáim? – kezdtem élvezni a helyzetet, ahogy Harry dobálta nekem, s hol az egyiket, hol a másikat, de eltaláltam.

- Itt… - játszadozott az ujjai között az egyik soron következő labdácskával, majd megküldte szépen felém egy gunyoros mosoly kíséretében.

- Höhh… - nyögtem fel, amikor sikeresen tökéletesen célt talált karlendítésem és a labda visszarepült a túloldalra.

Egészen hamar belemerültem ebbe a kis játékba, s habár a labdák felét sem találtam el mégis szórakoztatott… persze lehet az is, hogy közben Harry tekintetét pásztázva kezdtem forrongani elég erősen.

- Egy pillanat és jövök… telefon. – hallottam mögülem valami motyogást Zack-től, azt is elfelejtettem, hogy konkrétan itt van, majd csak egy picikét oldalra figyelve láttam, ahogy az épületben eltűnve intézi telefonját. Ekkor történt az, hogy az arcom mellett konkrétan egy milliméterre süvített el a labda, szinte éreztem az illatát.

- Ez szándékos volt? – csattantam fel, s rögtön visszafordítottam feléje a tekintetemet.

- Gyakorolsz… figyelj ide. Összpontosítanod kell. – mondta tudálékosan a Göndör, mintha nem éppen az előbb dobott volna majdnem meg engem.

- Szándékosan dobtál meg majdnem? – ismételtem meg a kérdést, s nem maradtam ugyan én egy helyben, letéve az ütőt magam mellé – amit lehet, inkább ledobásnak kellene nevezni – a körülöttem összegyűlt kis labdahalmazt kezdtem fel-felszedegetni.

- Nem szabad engedned, hogy valami elvonja a figyelmedet… - rázta a fejét, mire egy váratlan pillanatban, egy hirtelen mozdulatommal összekötve felé hajítottam egy labdát… eltalálni nem találta el csak majdnem… még jó, hogy van a kezemben még egy pár ilyen kis kerek mütyürke.

- Mellélőttél… - hahotázott fel. Nyílt háborúba kezdett úgy látszik.

- Csakugyan? – kérdeztem és egyre határozottabban indultam meg felé, s minden labdát mi a kezemben volt felé irányítottam, s volt, ami el is találta, de volt, ami csak éppen, hogy megkímélte csodás kis formáját.

De persze Ő se ott állt egy helyben, mondhatni játszva a céllövölde el találhatatlan középpontját ide-oda lépegetett, csakhogy eltalálása ne legyen olyan egyszerű.

- Csakugyan? – kérdeztem, s felkapva egy labdát lábam alól tudtam, hogy minden erőmet összpontosítani fogom arra, hogy kellőképpen megfelelően a gyomrába vágjam majd, de mikor felálltam erre már nem volt lehetőségem.

Abban a pillanatban, ahogy felegyenesedtem elkapta derekamat, s magához rántott, azzal sem törődve, hogy közöttünk ott a háló. Ismerős lehet mindenki számára az az érzés, amikor guggolásból hirtelen feláll az ember, s megszédül… én is megszédültem, de nem csak az előbb említett okok miatt.

- Csakugyan? – kérdezte, s jobb keze már a nyakamon volt, s éreztem, ahogy a bőröm az ujjába simul… erőszakosan húzott magához, de mégsem fájdalmasan.

Nem tudtam reagálni a helyzetre értelmesen, konkrétan párás lett a tekintetem, s nem láttam el az orrom hegyéig sem. A bennem röpdöső kismadár pedig vagy megdöglött hirtelen, vagy átalakult millió kis röpdöső mássá és úgy gondolja szétszedni belsőmet annak minden egyes pontján. Ha nem tartott volna magához, biztos vagyok benne, hogy összeestem volna.

- Nagyon csúnya játékot játszol velem Khara… - suttogta elég erősen a fülembe, s csak egy-egy érzékszervem működött már rendesen… onnan is tudtam, hogy még élek, s ébren vagyok, hogy ujjai szinten húsomba vájódva kapaszkodtam belém.

- Mi? – nyöszörögtem, s az, hogy levegőért kapkodtam nem teljesen volt megfelelő kifejezés… valójában pont az ellentettje történt… szimplán elfelejtettem levegőt is venni.

- Nagyon csúnya, csúnya játék itt ez… - suttogta ezt már ajkaival a bőrömön, éreztem, hogy mindenem megszorul. Elenged, én elterülök. -… sose nem fogom megkedvelni Zack-et, ezt tudd meg. Ha még egyszer olyan közel megy hozzád, mint az előbb… te meg elejtesz egy olyan mosolyt, amivel engem elkápráztatsz, nem érdekel hányan fognak látni, de megyek, s a saját ütőjét fogom a fejébe húzni. Téged meg… -

- Engem meg? – míg kimondtam, vettem egy kis levegőt, de azt hiszem ez nem volt elegendő.

- Itt is vagyok… - hallottuk a hangot, Zack hangját, mire azon nyomban elengedett Harry, s konkrétan egy pillanatig úgy éreztem magam, mint akit ernyő nélkül dobtak ki úgy háromezer méter magasból… zuhanórepüléssel érkezve fogok szétkenődni a talajon. Ő ellépett tőlem, s felkapva egy labdát játszadozott, majd rám is kacsintott egyet, míg én meg csak álltam ott, s próbáltam beazonosítani hol is vagyok.

- Khara… minden rendben? – hallottam Zack hangját, már igen közelről, de amint meg akarta simítani karomat, hogy megbizonyosodjon róla, hogy tényleg élek-e én helyből megugrottam, s esküszöm, hogy hallottam magamban, ahogy a Göndör mondja magában „ügyes kislány”. Mi a fene történik velem?

- Persze… - fordultam vele szembe, majd lassacskán hátrálni kezdtem. -… csak… csak. Mennem kell… - s konkrétan a hátrálásban a saját lábamban botlottam meg, de uraltam a helyzetet és nem vágódtam egy hatalmasat.

- Minden rendben? – kérdezte gyanakvóan, nem hitt a szavaimnak… de azt hiszem inkább a tetteimnek nem.

- Ha azt mondta, hogy igen, akkor igen… minden rendben vele. – sosem hallottam még ilyennek Harry hangját… volt benne valami különös.

- Jók voltatok, köszönöm a leckét. – integettem neki, majd felkaptam a táskámat és próbáltam annyira kitisztítani a látásomat, hogy eljussak a kijáratig.

- Örülök, hogy itt voltál…

- Menned kell mi? – hallottam meg hangját mikor eljőve mellettem a kocsijával leeresztett ablakkal kiszólt nekem. – látom, sietsz. – nevetett fel erélyesen, majd lassított kissé.

Úgy tettem, mintha észre sem vettem volna… úgy gondoltam, hogy jót fog tenni egy kis séta, és ha a hazajutásom innen az kb. holnap reggelre várható, akkor is gyalog fogok menni, mert nem érzem magam olyan állapotban, hogy sokáig tudnék egy helyben ülni.

- Gyere, elviszlek… szállj be. – szórakozott.

Totál süketnek tettettem magamat, majd fogtam és a nyakamban lógó fülesemet be is tettem a fülembe, s a legkedvesebb agyat is szétvivő dobszólóval, s gitárjátékkal örvendeztettem meg a fülemet. Nagy pacsi az A Day To Remember-nek és az I'M Made Of Way, Larry, What Are You Made Of? című számuknak.

A zene szigetel… az ADTR meg tökéletesen szigetel, s pontosan megfelelő nyugtató zene.

- Orrod elé nézni, nem szokás? – hallottam egy lehalkulásnál hangját, abban a pillanatban, amikor konkrétan mellkasának ütköztem… a számot végig sem hallgathattam ugyanis óvatosan kihúzta a fülest a fülemből.

- Mehetnék tovább? – kérdeztem tőle felpillantva arcára.

- Elviszlek.

- Nem szükséges. – tiltakoztam érzelemmentesen.

- Haragszol rám? – azt hiszem kérdése meglepett… s nem kicsit.

- Igen. – bólintottam, s azt hiszem az még jobban meglepett, hogy be is vallottam neki mindezt.

- Mennyire? – kérdezte, s ujjával próbált állam alá férkőzni, hogy megkaparintsa tekintetemet, de én tiltakoztam… nem volt nekem energiám most ehhez az egészhez.

- Nagyon? – kérdezte gyengéden, s megsimította óvatosan a kezemet. Nem válaszoltam, nem éreztem kiérdemeltnek a választ. – nagyon, nagyon? – puhatolózott, majd fogtam a fülesemet s a kezébe nyomtam az egyik párját.

- Ennyire. – jegyeztem meg röviden, majd hagytam, hogy félve, de magához emelje a zenét adó kis tárgyat, s belehallgasson az éppen akkor induló Fuck című Bring Me The Horizon számba. Stílusosan indította el ezt a lejátszóm… ő tudja, hogy mire van szükségem.

- Huhh… - riadt meg, s visszaengedte kettőnk közé a fülest.

- Most már elengednél? Az utamban állsz… - mondtam, s ténylegesen haladni akartam, de miatta egy lépést sem tudtam tenni.

- Sajnálom. – mondta hangszínét az előzőhöz képest elég erősen megváltoztatva.

- Tudod… nem is haragszok, csak dühös vagyok. – csattantam ki, s hátra léptem tőle egyet, de most biztosan nem menekülés miatt. – Egy: megkértelek, hogy ne menj el erre a találkozóra… nem akarom, hogy közötök legyen egymáshoz. Míg ott vártalak titeket csak reméltem, hogy mégsem jössz el… komolyan imádkoztam. Kettő: Utáltam azt, amit képes voltál velem tenni. Magatehetetlenné változtattál, egyszerűen megszűnt az elmém létezni és nem tudtam mit művelek… olyan lettem, mint egy olyan marionett bábu… nem tudtam magamról, mert a mágiád alá vontál. – egészen belejöttem ebbe az egészbe, de jól esett kiadni… végülis volt értelme a Miss Lewis- szel töltött óráknak, hisz még mielőtt napokat fortyogtam volna ezen, ki tudtam adni magamból.

- Így érzel? – érdeklődött.

- Így… s tudod milyen rossz ez? Nem láttam, nem éreztem semmit, mert ott voltál… puff… megszűnt minden körülöttem. - mutogattam már a járda közepén össze vissza. Nem veszekedés volt ez, inkább csak egy eszmecsere, de abból is az olyan jó kis intenzív fajta.

- Komolyan?

- Nem Harry… - képedtem el, s fortyogtam magamban egyre jobban. -… basszus, biztos viccelek veled. – akadt ki a szemem őt nézve – hogy lehet ilyen hülyeségeket kérdezni-, majd a következő pillantásomra már azt észlelhettem, hogy kezébe véve arcomat olyan csókkal lepi meg ajkaimat, hogy a lélegzetem is eláll. Olyan váratlanul jött ez, mint egy hurrikán, de azzal ellentétben pozitívan csapott szét, s ha hagy is maga után darabokat, azokat örömmel szedegetem majd össze, ugyanis amit kaptam élveztem. Nagyon élveztem. Ennél ragaszkodóbb csókot még nem kaptam tőle… féltő volt, óvó volt… de mindennél jobban szenvedélyes.

- Köszönöm. – lehelte az ajkamra, s így az járda közepén sem igazán zavartattuk magunkat, ha arról volt szó.

- Mit? – kérdeztem, s felsőjébe kapaszkodva tartottam magam.

- Azt hogy elmondtad… - adott egy puszit a homlokomra, majd különösebb indok nélkül megöleltem… olyan jól esett melegsége testem ellen. – most már elvihetlek? – kérdezte, s elsimított egy a kontyomból kiszökött tincset.

- Ühüm… - dörmögtem a mellkasának, majd egy pár pillanat szótlanság után nyitotta is kocsijának az anyósülés melletti ajtaját.

- Jó lesz nekem itt is… - mutattam, majd a hátsó ajtó kilincsét ragadtam meg, s ugrottam be oda.

- Ez most komoly? – kérdezte sunyi tekintettel.

- Miért? Minek látszik? – húztam be orra előtt az ajtót, majd nagy örömmel dőltem hátra kényelmes dög kocsijának hátsó ülésén. Egy-null ide.

- Tudd azt, hogy nem én hívtalak át vacsizni, hanem anya… - jelentettem ki neki, mikor poharakért nyúltam a szekrény egy magasabbik polcára.

- Aham… gondolom. – nem hitt nekem.  – Várj… segítek. – nyúlt fel velem egyszerre ő is, s így megnyúlva is egymáshoz értünk.

Mikor már levette a poharakat én akkor is úgy maradtam, egyszerűen mozdulatlanná váltam néhány pillanatig.

- Ki akarod pakolni a teljes szekrényt? – kérdezte sunyin.

- Hahh… - kaptam észbe, majd visszarepülve a valósághoz a sütő felé fordultam.

- Nem gondolkoztál még azon, hogy mesterszakáccsá avanzsáld magad? – érdeklődött kötekedve.

- Nagyon vicces… - majd kinyitva a sütőt az orra felé legyeztem a finomságos, csodálatos meleg szendvicsek illatát.

- Jól néznek ki. – mérte fel a terepet. – remélhetőleg ehetőek is… ha nem, ismerek a környéken egy jó kajarendelőst. – csípett az oldalamba, mire én meg oldalba vágtam. – amúgy képzeld, átjön Nora is… - mondta, mire megálltam a léptemben.

- Micsoda? – kérdezte feléje fordulva.

- Míg fent voltál hívott engem, s mondta, hogyha itthon leszünk, átlép hozzátok, mert sürgősen beszélnie kell veled… Miért érzem úgy, hogy mindennek köze van ahhoz a tegnapi dologhoz? – kezdett el vallatni, de én inkább csak haladtam előre az étkező asztalhoz, amit már teríteni készültem.

- Jó… okés. – fújtam ki egy adag levegőt, s még mielőtt felkaptam volna a vizet a helyzeten, inkább túlestem rajta hamarabb, habár pont Ő az, akivel ezt nem akartam megosztani, de ha Nora megjelen, s édesanyám is itt lesz, jobb lesz, ha valaki segít még pont olyan titokban tartani az egészet, mint ahogy én azt képzelem. – tegnap kaptam valami félrement telefont a BodyBeauty ügynökségtől, miszerint holnap délután találkozni akarnak velem. Engem, egy fikarcnyit sem érdekel, eszem ágában sincs elmenni, igazából azt sem tudom pontosan, hogy kik ők, de az őszintét megvallva nem is érdekel. Nem akartam neked sem elmondani, abból kifolyólag, mert feleslegesnek tartom az egészet… kár akár egy pillanatot is rápazarolni. – mondtam, s őszintén meglepődtem, hogy ilyen könnyen és higgadtan ment az egész. – Nora volt az egyetlen, akivel akartam erről beszélni, mert miatta hívtak fel… de ennyit erről. A lényeg azt, hogy anyának nem is kell említeni…

- Mit nem kell említeni nekem? – lépett be ekkor édesanyám a házba, s nem egyedül… már maga előtt tolta Nora-t is. Jó étvágyat mindenkinek! Finom lesz ez, amit kifőztem.

- Azt, hogy milyen finomságot készítettem... – csaptam össze a kezemet, s úgy fordultam vissza a sütő felé, hogy eközben Harry-re éppen egy olyan pillantást vetettem, ami csak ennyit mondott „Meg ne merj szólalni”

- Finom lett… - bólintott elismerően édesanyám, mikor az utolsó falatokat is elfogyasztotta a szendvicséből, amit pluszban még rengeteg zöldségkörettel tálaltunk.

- Michelin csillagos szakácsnak készülök… - rántottam vállat, s kitolva a székemet kezdtem terveztem összeszedni a mosatlant.

- Úgy hiszem, hogy én elteszem holnapra magamat, hagylak titeket itt… elintézitek a mosogatást? – nézett rám, s Harry-re… azt hiszem bejött neki, hogy hazaérkeztemkor milyen kis szorgos kislány voltam, s elmosogattam helyette.

- Természetes. – mondtam, s a többiek elől is összeszedtem a tányérokat.

- Szép estét. – köszöntek anyának, aki szépen lassan, de végül tényleg egyedül hagyott minket, s addig  a pillanatig, míg meg nem hallottam, hogy a felső lépcső csikorgó hangja fel nem csendült, addig szótlanul álltam, mozdulatlanul a többiek előtt.

- Nagyon szépen köszönöm, hogy tartottátok a szátokat… - sétáltam el a tányérkupaccal a mosogató felé. -… habár azon Nora, hogy te nem kotyogtál ki semmit igen meglepődtem. – gúnyos volt a megjegyzésem, s egy újabb adag mosatlanért indultam.

- Nem értelek… - kezdett bele barátnőm nem úgy, mintha nem éppen most csesztem volna le. -… tudod egyáltalán kik azok, s mit akarnak tőled? – érdeklődött.

- Nem érdekel… - rántottam vállat, s fordultam is vissza a konyhapult felé a következő adaggal.

- A BodyBeauty a legnagyobb londoni modellügynökség világkörüli kapcsolatokkal… egy kedves ismerősöm is náluk van. – tett hozzá egy kis pluszt Harry is.

- Szuper. Örülök neki. – most mi mást mondhattam volna?

- Át kellene gondolnod… - közelített egy kicsit Nora, mikor újra visszatértem az asztalhoz. -… igazából azt sem tudod, hogy mit szeretnének. Egy esélyt megérhet, nem gondolod?

- Te nem érted Nora? Engem ez az egész nem vonz. – magyaráztam, s azt éreztem a következő pillanatban, hogy Harry megránt, s így az ölébe hullok, s így már mindhárman ülve folytatjuk a beszélgetést.

- Mi bajod lehet belőle drága Khara? – kérdezte Harry, ahogy egy hajtincsemet felcsavart az ujjára, majd megfújta sima bőrömet a nyakamnál, ami ekkor totál libabőrös lett.

- Te csak ne próbálkozz semmivel… rád még dühös vagyok, remélem, tudod. – böktem mutatóujjammal mellkasára. – s rád is, mert előtte… - ismételten mellkasára nyomtam ujjamat. -… eljárt a szád. Csak veled akartam róla beszélni… erre most ketten támadtok. – tenyerembe vettem arcomat, egyszerűen nem hittem el ezt az egész helyzetet.

- Én is megyek holnap hozzájuk egy tesztfotózás megbeszélésére… kísérj el. - ajánlotta fel Nora, most valahogy barátságosabban közelítette meg a helyzetet.

- Igazából te vagy a hibás mindezért… megnyerted azt a fotózást, s bumm… most engem zaklatnak miatta. – arra, hogy az a fotózás milyen következményekkel járt nem is gondoltam, már most így pár héttel utána egészen jól meg tanultam kezelni.

- Zaklatnak? –hunyorgott előttem Nora.

- Hétfő reggel hívogatnak idegenek, hogy találkozni akarnak velem. Mi ez, ha nem zaklatás? – kérdeztem felháborodva.

- De… zaklatás… szörnyű emberek léteznek ezen a világon. Szörnyűek… - kezdte el játszani az agyát Harry, s közben forgatta gyémánt szemeit. Hát köszönöm szépen.

- Szóval akkor holnap elkísérsz? Okés. Köszi. – magával beszélgetett Nora, majd el is indult az ajtó felé, amikor pedig meg megszólalt kint a duda. – anya értem fordult. Holnap egyre itt vagyok érted, nem… nem kell köszönni. Sziasztok!- s már el is tűnt… konkrétan úgy eltűnt a kerekesszékével gurulva a házunkból, mintha csak teleportált volna… nagyon komoly volt, köpni, nyelni nem tudtam.

- Ez meg mi volt? – kb. ennyi volt a reakcióm, s felálltam volna és utána mentem volna, hogy tisztázzam ezt a tévképzetét az agyában, de Harry megfogott és nem engedett.

- Nora nyert. Ez történt. – puszilt a nyakamba, s éreztem bőrömön, ahogy elmosolyodott.

- Mindkettőtöket gyűlöllek… gyűlöllek. – fortyogtam magamban, s izegtem-mozogtam már ölében, mert nem igen akart engedni tartásából.

- Gyűlölsz?

- Szörnyen. – kezdtem el toporzékolni az ölében. – remélem te is így tudsz teleportálni, mint Nora. – jegyeztem meg, hogy nem olyan közkívánatos személy jelen pillanatban itt.

- Még gyakorolnom kell. – kötekedett.

- Nekem meg mosogatni… szóval, hagyhatnál. Az ajtót ismered, merre van. – ráncoltam a homlokomat, majd egy gyors mozdulatsorral kiszabadultam karjából, s a mosogató elé ugrottam, majd mielőtt nekikezdtem a tevékenységemnek bekapcsoltam a rádiót, s a ritmusra ellazulva kicsit kezdtem mosogatni, nem törődve azzal, hogy a hátamba lyukat éget tekintetével, mert tudtam, hogy engem néz… éreztem. Mindenem libabőrös lett. Mindenem.

- Ha közelembe jössz, megverlek. – jegyeztem meg úgy, hogy hátra sem néztem, de tudtam, hogy közeledik felém.

- Kecsegtetően mozog a csípőd. – mondta sejtelmesen.

- Mondom… közelebb jössz, és tényleg megverlek. – fenyegettem meg.

- Kezdek félni… - s éreztem, ahogy ujjai lassan a csípőmre csúsznak, majd egy csodálatos fordulattal a műanyag poharamba merített vizet művészi ügyességgel borítottam rá, ahogy megfordultam.

- Mondtam valamit. – rázogattam előtte a mutatóujjamat.

- Ezért meglakolsz… - hajolt le az arcomhoz igazán közel hozzám.

- Csakugyan? – kérdeztem, s pajkosan egy csókot loptam ajkáról, majd kilépve előle eltűntem előle.

- Te ismét csak játszol velem… - biztos vagyok benne, hogy meglepődött tettemen, majd mire megfordultam volna, hogy szemberöhögjem már csak azt éreztem, hogy hasamnál pihen keze, s lazán fél kézzel megemelve elindult velem valamerre.

- Tegyél le. – csapkodtam, feleslegesen. Meg sem kottyannak neki mozdulataim.

- Nem.

- Tegyél le.

- Nem.

- Kérlek.

- Okés.

- Tényleg?

- Nem.

- Tartozol egy pólóval… - kinyitva a szobám ajtaját simán besétált rajta, majd egy könnyed mozdulattal be is csukta azt… kulcsra. S a következő pillanatban már az ágyamban feküdtem, s arra eszmélhettem fel, hogy levette pólóját, ami valóságosan csurom vizes volt.

- Betörtél a szobámba. – sipákoltam, mintha valami félelmeteset tenne éppen, de még ugyan jól szórakoztam. Olyan igazán huncut volt ez az egész dolog, s ez tetszett… vagyis a testemnek mindenképpen.

- Utasíts ki! – mászott felém, s így lazán belenyomott az ágyamba engem.

- Harry, te betörtél a szobámba. – meredtem rá hatalmas szemekkel, s próbáltam nem teljesen feldolgozni azt, hogy amúgy félmeztelenül emelkedik felém, s nyakláncának hűvös fémje az én mellkasomat csiklandozza.

- Tönkretetted a kedvenc pólómat. – szívózott.

- Megszárad… - rántottam vállat, majd beharaptam alsóajkamat.

- Épp ez az… megszárad. Azt pedig itt megvárom. – mondta, majd egy gyors puszit lehelt az ajkamra, s a következő másodpercben meg ügyeskedve egyet legördítettem magamról.

- És azt ki engedte meg?- kérdeztem, s oldalamra fordultam úgy, hogy fejemet jobb kezemmel támasztottam meg, megalkotva így magammal az ő tükörképét, mert ő is így helyezkedett el időközben.

- Eléggé ügyes meggyőzőképességem van. – mondta, majd megsimította az éppen nem az ágyba nyomódó oldalamat, s még így ruhán keresztül is kirázott a hideg.

- Egy betörővel nem tárgyalok. – jelentettem ki egyszerűen.

- Az úgy még izgalmasabb… - s arcomat megsimítva már közelebb is került hozzám, s éreztem, ahogy ajka az enyémbe olvad, s ahogy keze végigsiklik a gerincemen, mire pedig lábaim az övére tekeredtek.

Éreztem, ahogy egész testemet átjárja sok ezer kis pattogó szikra, s ahogy meg-megsimít, keze alatt bőröm egyszerre meggyullad, majd olvad el… minimum egy vulkán közepében éreztem magam, s a legjobb volt az, hogy teljes mértékben imádtam ott lenni.

- Úgy hiszem egy olyan nagyon vizes póló nagyon sokáig szárad. – jegyeztem meg mikor éppen ajkaimon szavaknak is volt idejük pihenni.

- Szerinted is?

- Egészen biztos vagyok benne…