20. rész - Ahogy szeretnéd...

Sziasztok Ti Drága Olvasóim! Hoztam is nektek még ma a következő részt, melynek az írását kifejezetten élveztem, mert végre elértem a történetben egy olyan részhez, amit már nagyon vártam… no de majd Ti ha elolvassátok elmondjátok nekem, hogy mit gondoltok róla. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre! Jó olvasást! Puszi Dorka

Több mint túlteljesítettem magamat, s fejben már igazából egy Oscar-díjat, s rögtön mellé egy Golden Globe-ot is átadtam magamnak az alakításomért, s a kitartásért pedig még valami érdemkeresztet is hozzábiggyesztettem a csomaghoz. Várandósan az ember kifejezetten felfokozva érez dolgokat, s most is ez történt… no de még hogy. De megmaradtam, nem lettem rosszul… csak egy mosolyt húztam ajkaimra, s próbáltam a világ legmeghatódottabb emberét játszani… s így is lett, az voltam én.

- Remélem, szereted a tejszínes, meggyes, csokis tortát… - suttogta a fülembe Kit, majd puszit nyomott arcomra. Nem tudtam elkerülni, hogy össze ne fusson a számban a nyál. A torta, mi javában volt 20 főre elegendő gyönyörűen nézett ki.

- Persze… - mosolyodtam el, s a többiek felé néztem kedvesen, hisz végülis én egy házigazda voltam valamilyen szinten, s nem volt szabad elfelednem, hogy bármi is történjen, bármi is lepjen meg másokra is oda kell figyelnem. -… szóval, most ha mindenki megbocsát, akkor én el is vonulok ezzel a finomsággal… talán elég lesz nekem egyedül. – léptem el Kit-től úgy, hogy pocakomat simogattam közben, s erre néhányan elnevették magukat. Kit is így tett, Harry pedig csak igen szolid mosolyra húzta az ajkát… nem tudtam pontosan leolvasni az arcáról a gondolatait, de inkább próbáltam nem is figyelembe venni.

- Mi nem is kapunk belőle? – kérdezte incselkedve Kit. Ebben a pillanatban sikerült egy olyan felállást alakítanunk, hogy szó szerint a két fiú közé „szorultam”… mit ne mondjak nem volt kellemes.

 „Tartsd magad… Adora… csak ügyesen!” – suttogtam magam újra és újra ezt a mondatot… ügyesnek kellett lennem, nem volt mese, de legfőbbképp hihetőnek.

- Én kaptam… nem? – kérdeztem ártatlanul vállat rántva, s lekaptam a díszítésről egy meggyet, s számba kaptam.

- Jogos… - simította meg a vállamat, s puszilta meg azt. – Nem tudom, mennyire ismered Harry Pearce-t… - s ekkor udvarias formáját elővéve fordult az említett személyhez, aki eddig igen csendben volt. Persze csak néhány pillanat volt ez, talán csak két szempillantás, de én közben két szívrohamot is kaptam, meg vagy ötször lefőttem. Számomra ez a sajátos belépő minimum volt vagy 3 óra.

- A múltkor az irodád előtt összefutottunk… - vette át a szót Harry, s ismét felvette a nem is ismerjük egymást, fonalat.

- Tényleg. – igazolta az emléket Kit. – Nagy részben az ő írásának is köszönhető, hogy felkerestünk Téged… - ismertette Kit ezt a dolgot így most Harry előtt is. Összeszorult a gyomrom.

- Komolyan? – meglepődöttnek tűnt kérdése. Én jól tudtam viszont, hogy ez így történt, rögtön azután megtudtam, amikor ott összefutottam vele.

- Igazi kis kincses dobozra talált ott akkor, amikor megírta azt a cikket… város szerte egyre nagyobb hírnek örvend a helyed. – olyan természetes volt a beszélgetés köztük, olyan nyugodt. Ezzel ellenkezőleg az én belsőmben a felszínnel szöges ellentétben olyan folyamatok mentek végig, mik közel sem voltak ilyen természetesek, s nyugodtak. Őszintén örültem, hogy arcomon egy ideg sem rángott meg úgy automatikusan.

- Ha minél többen szeretik a helyet, az nekem csak öröm. – válaszolt kedvesen.

- Csatlakozz hozzánk, ha gondolod… éppen desszert ideje jött el. Az, hogy ezek az emberek  zsűrik a hétvége folyamán ne is foglalkozz vele… - veregette meg Kit Harry vállát.

- Azt hiszem, én lepihenek most már… kezdek fáradni. – bukott ki belőlem a mondat, aminek időzítése több mint tökéletes volt.

- Meg sem várod a sütidet? – kérdezte, s az egyik felbérelt pincérünk – hozzájuk viszont ragaszkodott Kit, hiszen egyedül tálalni igen nehezen tudtam volna, s így ennyi segítséget megengedtem – egy tálca tányérral, s evőeszközzel közelítette meg csapatunkat.

- Egy szeletet viszek belőle. – nem akartam túl modortalan lenni, ezért vágva egy szépséges kis szeletet, azt a tányérra helyezve akartam tőlük búcsút venni. – De nektek további jó szórakozást… - mondtam, s megsimítva karját a többiektől is elbúcsúzva egy tányérral a kezemben indultam meg a mozi terem felé… most valahogy nem tudtam a Kit szobájába menni, valami nem engedte. Az viszont a legkellemesebb helynek bizonyult, hisz hangszigeteltsége tökéletesen biztosította a nyugalmat mit szerettem volna. A hatalmas ágyra felmászva csuda ruhámban törökülésben még majszolni is elkezdtem a süteményt, s próbáltam azt teljes egészében kizárni a fejemből, hogy kik is beszélgetnek odakint. Ez így biztos csak egy véletlen. Egy jó vicc… a kegyetlenebb fajtából.

Kit nem is ismeri „úgy” Harry-t, s ez a szerencse. Ez a kis titok pontosan jó, ha ott marad ahol eddig volt… a homályban. Ellenben ha fel-felbukkan ez a Göndör, s okoz, nekem ilyen hirtelen fejfájásokat nem sokáig fogom tudni kezelni a helyzetet, ezt nagyon is jól éreztem belül. Nem csak szimpla fejfájás, hanem egész testben csörgedező kellemetlenség… s egy nagy adag keszekuszaság.

A tegnapi nap olyan kellemes volt, még mondhatni el is beszélgettünk, mert megtettem azt Roy érdekében… de mi van velem? Az én érdekeimet ki nézi? Hát nem Ő ez biztos. Hogy vállalhatta el ezt, szándékosan jött ide? Ennyire buta lenne? Vagy csak én pampogom túl ezt az ügyet? Nem! Le kellett nyugodnom… egyszerűen muszáj volt… nem csak miattam, de a bébim miatt is, aki ebből az egészből valószínűleg semmit sem ért, de azt tudja, hogy a mamája nem érzi jól magát, s ez a belső nyomás egyik napról a másikra egyre csak jobban.

- Ennyire rossz? – hallottam meg egy hangot az ajtóból, s konkrétan ki is ejtettem a kezemből a villámat. Ő volt az… Harry.

- Lehet, hogy nem vagyok éhes. – nem is értettem, hogy miért válaszoltam… függőben hagyhattam volna az egészet, de mégsem tettem.

- Bejöhetek? – kérdezte, s feléje sem pillantottam. Miért éreztem, hogy ez el fog jönni? Ahelyett, hogy lefeküdtem volna, s talán el is aludtam volna (amit amúgy igen lehetetlennek tartok jelen pillanatban) ehelyett megkaptam most Őt.

- Nem tehetek ellene… - mondtam kurtán, s tudtam, hogy amúgy már bent van… hallottam az ajtó záródását. – Amúgy a mosdó a folyosó végén van, a kijárat, ami a lift pedig az ellenkező irányban. – mondatom megszületésének okát nem tudtam, de engedtem, hogy kijöjjön… nem tarthattam fel.

- Tudom. – felelte kurtán.

Fel sem néztem inkább már a tányéromból inkább csak egyre kisebb, s kisebb falatokra daraboltam villámmal a tésztát, miből a végén már mondhatni csak por maradt. Egészen úgy tűnhettem kívülről, mint egy megsértődött kisgyerek… végülis az univerzum kegyetlen játéka miatt mindenképpen volt okom megsértődni szóval…

- Sajnálom… - kezdett bele, mire hirtelen kipattant a szemem, s rögtön feléje pillantottam. Ott állt előttem a falnak dőlve, míg én sajátos kényelmemben, mint egy kis bálna ültem a hatalmas ágyon.

- Dehogy sajnálod… - nevettem fel kínosan, s hadonásztam a villámmal már magam előtt.

- Sajnálom, hogy kellemetlen helyzetbe hoztalak… nem akartam, de nem utasíthattam vissza Kit kérését. – vallotta be.

- Hát ezt rögtön gondoltam… - forgattam a szememet. -… csak azt nem értem, hogy ebből neked mi a jó… mert nekem semmi, de tényleg. – egészen megeredtek szavaim, s nem akartam visszafogni magam… közel sem. Érett bennem ez nagyon, s ha már képes volt idejönni, akkor most meg is kapja. – Őszintén mondom, hogy tegnap láttam némi reményt, hogy talán még el fogjuk tudni viselni egymás jelenlétét… de ez most miért kellett? – tettem fel a kérdést.

- Úgy érted tegnap, amikor kimenekültél a társaságunkból? – kérdezte, s erre majdnem kiesett a szemem a helyéről. – Nem vagyok buta, láttam, amit láttam… nem viselted jól azt, hogy Luana olyan közel volt. – szemrebbenés nélkül mondta ezt ki, s jobb is volt, hogy félretettem már ekkor a tányért, mert vagy a fejéhez vágtam volna vagy éppen csak én magam fulladtam volna bele a szénhidrátba.

- A barátnődről beszélsz, akivel kedden csajos napot tartok? – kérdeztem vissza nem is értem miért. Egészen másnak éreztem magam, mint aminek kellett volna. – Gondolom mesélte… - vigyorogtam kínosan, s az ágy szélére csúszva feltápászkodtam, majd a tabletért indultam, amiről indíthattam filmet itt. – Most meg, ha megkérhetnélek, fáradj innen ki, s hagyj békén. – fordítottam neki hátat, s indultam meg a másik irányba.

- Adora… - kezdett bele ismételten, de rólam csak leperegtek szavai.

- Ez már rég nem nevezhető barátságnak Harry… jól tudod. Ne bonyolítsuk tovább egymás életét… kérlek. – háttal beszéltem neki végig, s felkapva a is kütyüt bekapcsolva azt kezdtem a filmek közül válogatni teljesen reménytelenül. Az ujjam alatt süvítettek a filmek borítói, de egyszerűen nem tudtam rájuk figyelni… hatalma alá kerített az az érzés, hogy itt volt. Éreztem testének minden egyes rezgését, s ezt minél jobban akartam elnyomni magamban annál jobban nem sikerült.

- Tudod Adora… veled lehetetlenség beszélni. – ismerte el.

- Tudod Harry… - utánoztam le stílusát nem merve azért továbbra sem megfordulni. -… van, akivel egyszerűen nem akarok beszélni… mert nem tudok. – őszinte voltam… tényleg.

- No és miért? – képes volt visszakérdezni… meg merte ezt lépni.

- Miért? – kacagtam fel kínosan, s megfordulva, kikerülve őt nyitottam ki a szekrényt, s vettem ki belőle egy takarót miközben a kis kütyü továbbra is a kezemben volt. Totál láthatatlannak tartottam Őt.

- Miért? – kérdezte halkabban, sokkal halkabban, mint eddig. Igazán higgadtak voltak a szavai. – hmmm… miért? – éreztem, hogy mögöttem állt, nem szorosan, de így is tudtam, hogy ott van… meleg lehelete súrolta a nyakamat.

- Ezért Harry… ezért… - fordultam meg hirtelenjében, s szinte ettől egészen a beépített szekrénynek estem, de nem zavart… így biztosan magam elé tudtam tartani a kezemet, kettőnk közé jelezve azt, hogy ahogy ujjaim úgy egész kezem remeg… csillapíthatatlanul, s most már nem tudtam, hogy leplezni, s talán nem is akartam. -… boldog vagyok Kit-tel… feltétel nélkül boldog… biztonságban érzem vele magam, de tessék… felbukkantál csak úgy és nézd… nézd… - szinte már erőszakosan nyomtam felé a tenyeremet, hogy lássa az egyre erősödő remegésemet.

- Én ezt nem akarom Adora… elhiszed? – kérdezte halkan, mondhatni igazán hihetően, s meg akarta érinteni karomat, de megráztam a fejemet… jobb, ha nem ér hozzám.

- Nem tudom már, hogy mit higgyek… - s inkább átkarolva magamat álltam ott előtte totál megsemmisülve. Jobb volt saját omladozó testemet nézni, mintsem az Ő bármelyik testrészére is pillantani. -… de azt tudom, hogy mit szeretnék most. – össze kellett szednem magam, s pontot tenni a dolgok végére.

- Mit? – tette fel a kérdést, pedig nagyon jól tudta már ő is előre a választ.

- Azt, hogy elmenj… kérlek… - s mégis felemeltem a tekintetemet a pocakomról, s igen fátyolos tekintetemmel néztem az Ő szemébe.

- Ahogy szeretnéd… - mondta belenyugodva, s egy lépést közelebb lépve igazán közel került hozzám… a levegőt is visszaszorítottam, nem hazudok. Egy igazán édes puszit nyomott az arcomra mellé lehelve bőrömre egy utolsó szót… „viszlát”.

Hálás voltam ennek a hétvégi programnak, nem tudom tagadni… ugyanis minden pillanatomat lekötötte onnantól kezdve, hogy felkeltem péntek reggel. Közösen készülődve Kit-tel kezdhettük a napunkat olyan események sorozatával, mint sajtótájékoztató, TV interjúk, rádiós dolgok és fotózás… de persze a legjobb része mégiscsak a finomabbnál finomabb dolgok kóstolása volt. Ez után a hétvége után talán az ételre se fogok tudni majd nézni… ugyan kit áltatok? Imádok enni most pedig kettő helyett, tehetem, s ennél boldogabb igen nehezen lehetnék.

- Még szerencse, hogy hoztam magammal emésztést elősegítő bogyókat… mindent ki akarok próbálni. – karolt át hirtelen Roy, ezzel kicsit megijesztve engem.

- Úgy örülök, hogy 3 teljes napom van végigjárni a standokat… egy nap alatt nem bírnám. – nevettem fel kedvesen, s így karöltve sétálgattunk így a csodálatosan feldíszített asztalok, standok előtt, amelyiknek mindegyike felől olyan illatok terjengtek, hogy csak ha az illatokat néztük is jól laktam.

- Nekem muszáj lesz mindent belesűríteni egy napba… nem hagyhatok ki semmit sem. – rázta a fejét a lelkesen. Ő ezen a napon tudott elszabadulni egy kicsit, holnap pedig Joan látogat majd el ide, s szórakoztat engem, nem mintha amúgy unatkozni.

- Kihívás elfogadva. – ütöttem össze tenyereimet nagy vidáman.

- Hogy sikerült a tegnapi vacsora mellesleg Mrs. Rayson? – kérdezte érdeklődve, újabb szokásaként hív mostanság így.

- Jól. – egészen kurta volt a válaszom… sejtettem, hogy ennyivel viszont nem fog megelégedni. – Nem mérgeztem meg senkit… gyomorrontás sem következett be senkinél… szóval szerintem sikeres volt. – adtam elő válaszom bővített válaszát is.

- Ennek örülök… - simította meg a karomat kedvesen. -… nem tudod, Harry-ék asztala merre van? – érdeklődött egészen óvatosan.

- Ott a kezedben a prospektus. – nevettem fel, s ezzel a válasszal is csak céltudatosan próbáltam kerülni a témát. Muszáj volt úgy konkrétan elfelejtenem a tegnap, s amúgy az összes mindenség alatt történt dolgot, ami vele kapcsolatos.

- De minek ez a prospektus, mikor a csajom fejében úgyis benne van, az egész helyszínnek gyanítom a teljes alaprajza is. – a helyszín Hermione-jének éreztem magam… de valahol ténylegesen így volt, hisz kívülről-belülről tudtam, hogy mit hol találok.

- A keleti részen vannak… - mutattam arra mutatóujjammal, s reménykedtem, hogy nem fordult meg a fejében az, hogy odavisz engem is… de rosszul reménykedtem, hisz engem el nem engedve indult meg előre.

- Beszélnem is kell vele, meg is éheztem valami finomságukra… nem tudod, hogy mivel készültek? – érdeklődött.

- Persze, hogy tudom… minden itt felmutatott ételnek tudom a receptjét titokban, s amúgy ezt még nem mondtam el senkinek, de ezek az emberek mind csak az alkalmazottjaim… az igazság az, hogy minden itt látható finomságot én csináltam… egyes egyedül. – remélem kielégítő volt a válaszom számára, s egy csodálatos Colgate mosollyal megspékeltem még ezt az egészet.

- Jól van, na… nyugi. – emelte maga elé a kezét.

- Innen megtalálod már őket? Nekem még van egy két elintéznivaló dolgom… majd még kicsit később összefutunk… okés? – kérdeztem tőle… nem akartam a stand közelébe menni olyannyira.

- Ellenkezni nem nagyon tudok. – kacsintott rám, s puszit nyomva arcomra tovább is lépkedett, míg én 180 fokot fordulva megindultam egy teljesen másik irányba… lehetőleg megtalálva így ettől a helytől legtávolabbra eső helyszínt.

- Remélem, van a szolgálatodban vagy két teherautó vagy legalább egy daru… esküszöm szükségem lesz rá. – a második napja tartott már ez az egész, s úgy jártam, s keltem a finomságok között miközben mellettem egy régen nem látott ismerősével társalgott a mai randim Joan, én pedig Kit-tel tartottam a kapcsolatot, aki valószínűleg az épületben volt valahol, de mégis telefonon értekeztünk… ugyanis kettő nem szakadhattunk.

- Utánanézhetek a dolgoknak… a beszállítóink valószínűleg tudnak majd nélkülözni a kedvedért egy-egy kocsit. – válaszolt kedvesen.

- Hálás lennék… - ismertem el. Még jó, hogy igazából a várandósságra rá lehetett fogni, hogy mekkora darab is vagyok, hisz ha az nem lenne, akkor gyanítom, hogy alapjáraton már vagy 10 ruhaméretet nőtte volna… ez tuti. – mikor végzel a fejeseiddel? – kérdeztem rá érdeklődve, s megpillantva egy korábban már kóstolt finomságot megragadtam Joan kezét, s jelnyelvvel elmagyaráztam neki, hogy „ezt, ezt, ezt” neked is kóstolnod kell.

- Olyan 7 óra fele… netalán hiányzok? – érdeklődött.

- Ugyan dehogy… csak tudni akarom, hogy hány órán keresztül növelhetem súlyomat még büntetlenül itt a mennyországban. – a pocakomat simogattam miközben hatalmas mosoly volt az arcomon, olyan fültől-fülig érős.

- Jah… hát az úgy teljesen más. – nevette el magát. – De azt el kell neked mondanom viszont, hogy kifejezetten szeretem a kerekded hölgyeket… - hintett el egy apró kis információt.

- Akkor mire hazaérünk, kérlek, szerezz be egy hatalmas nagy akváriumot is, mivel egy bálnával fogod tölteni a szabad pillanataidat.  – már szinte a fejemet fogtam a hülyeségemnek köszönhetően, de virultam nagyon is.

- Haza? – megragadta a mondat legjelentősebb részét… saját maga számára. Az ő otthonáról volt szó, de úgy automatikusan jött az, hogy ezt mondjam én is rá. Haza.

- Ühüm. – erősítettem meg a válaszomban.

- Van lent medencénk… akkor megoldhatjuk a vízi élőlények tárolását. – fordult vissza a poénosabb értelmezésre.

- Szuper… na de nem tartalak fel Mr. Fontos… majd akkor később! – s kinyomva a telefont visszacsöppentem Joan-ék társaságába, akik amúgy igen jól elvoltak így is. Éppen valamilyen olasz finomságot kóstoltak, de nekem most jobban megragadta a figyelmemet az emelletti stand sajátossága. Ott voltak a magyarok. A titkos kedvenceim… ilyet ugyan, mint zsűri nem mondhattam, éppen ezért tartottam meg ezt a gondolatomat csak fejben. Volt valami, ami vonzott a népükben, az országukban… megmagyarázhatatlanul.

- Kérhetnék abból a „Somlói galuskából” egy adagot? – nem tudom hogyan sikerült, de konkrétan egyszerre szólaltunk fel egy emberrel, s hangunk egymásba fonódva próbálta kimondani a nem angolosított eredeti magyar nevet. Kicsit mókás volt. S az is, hogy amikor oldalra fordultam, s megláttam, hogy ki is volt ez az ember kaptam egy gyorslefolyású szívrohamot. Harry állt ott mellettem. Eddig a pillanatig tudatosan, tudatlanul sikerült elkerülnöm, de nem volt túl meglepő, hogy majd össze fogunk futni.

- Hölgyeké az elsőbbség. – kimért volt a hangja, pontosan annyira volt benne élet, mint amennyit az illem megkívánt magának.

- Köszönöm. – igazából a kiszolgálónak köszöntem meg az ételt, de tudtam, hogy ez Neki is megy egy kicsikét. Átadva az árát a finomságnak kaptam is kezembe a kis kanalacskát, s kóstoltam is bele rögtön. – Hmmm… - mosolyodtam el, s fordultam is volna Joan-ék fele, aki ekkorra eltűntek… nem hazudok sehol sem láttam őket. Fordultam jobbra, balra ágaskodtam, de sehol láttam őket.

- A francia konyha felé láttam őket ólálkodni… - szólalt meg Harry.

- Szuper. – azt hiszem, ez a szó most már talán jelmondatommá növi ki magát, majd amennyire tudtam elindultam a legrövidebb úton a fiúk után… csakhogy ez azt jelentette, hogy Harry-ék standja előtt is el kellett haladnom ergo tudtam, hogy Ő most ott halad végig mögöttem.

- Adora… - Lidia mosolyogva köszöntött mikor meglátta, hogy alakom elhalad előttük. Pontosan ezt akartam elkerülni valahol legbelül, hogy a hely barátságos részlegén ragadjak. Nem akartam ezt… viszont tudtam, hogy bunkó sem vagyok így örömmel üdvözöltem én is őket. -… mit kóstolsz? – érdeklődött.

- Somlói galuska. – válaszolt Harry helyettem is, s elhúzta Lidia orra előtt a finomságot miközben Ő pedig elfoglalta a benti helyét a pult mögött.

- Sejthettem volna, hogy valami magyar dolgot eszik… van valami kattanása a magyar ízek iránt. – nevetett fel a leányzó én meg csak vigyorogtam. – Úgy látszik, ebben lelki társak vagytok… - jegyezte meg kedvesen, mire igen majdnem félrenyeltem… de csak majdnem.

- Aham. – sutyorogtam magamban, s inkább ettem. – Mesélj… hogy van Helga? – azonnal terelni kezdtem a témát, de azt hiszem igen ügyesen tettem azt.

- Hát emlékszel? – igen meglepődött kérdésemen, de hogyan is felejthettem el, hogy milyen kedves volt velem, s hozta fel kislányát, mint téma egykor mikor látta, hogy én is várandós vagyok.

- Miért ne emlékeznék? – nevettem el magam, de csak kedvesen.

- Köszönöm szépen jól van… jövőre készül óvodába. – mesélte fülig érő szájjal.

- Micsoda nagylány… - csodálkoztam el. -… remélem, jóban lesznek Sadie-vel… - simítottam meg hasamat, amiben igen nagyon éreztem, hogy a kishercegnő éppen balettelőadást tart.

- Szóval kislányod lesz? Ezt nem is tudtam. Ohhh de örülök neked. – ölelt át érzelmesen. Olyan egyszerű volt ez az érzés… ellentétben azzal, hogy mögöttünk ott volt Harry… s ha ki is tudtam volna zárni fejemből létezését, akkor a világ rögtön emlékeztetett arra, hogy Ő bizony itt van, amikor emberek kérésére megszólalt.

- Én is. – mosolyogtam. – No de nekem lassan indulnom kellene hisz amúgy Joan-ék után indultam el, merthogy bújócskáznak velem… - totálisan meglepődött arcot vágtam miközben kicsit megráztam a fejet.

- Ugyan nem is bújócskázunk… - kapott el hátulról az említett személy… szóval már nem kell keresni őket.

- Majdnem elejtettem miattad ezt a csudát. – teremtettem le rögtön fejemet rázva.

- Úgysem tudsz rám haragudni… a barátaidra sosem tudsz haragudni. – jegyezte meg, s kikapva a kezemből elkezdte falatozni az én adagomat. No de mérges lettem én ekkor.

- Hékás… hékás… HÉKÁS. Teszed le nem azonnal? Ez az enyém volt… menj és vegyél magadnak. – kaptam volna utána, de ő kitért utamból.

- Tudod, hogy szeretlek. – vigyorgott a zsivány, mire egy mási irányból egy másik kéz nyúlt felém.

- Nézd csak itt az enyém… ha ennyire megszeretted. – tolta elém Harry az Ő dobozkáját kilépve ismét az asztaluk mögül.

- Nem szükséges… - ráztam a fejemet, de nem tudtam odébb mozdulni, hogy elinduljak egy másik adagért.

- Ragaszkodom hozzá. – mondta, s tenyerembe nyomta a műanyag tálat. – Tudod… a barátaidra úgysem tudsz haragudni… - ismételte el Joan mondatát alig néhány pillanatról ez előttről, majd mielőtt mondhattam volna el is tűnt előlem… mint a kámfor. Csak úgy, huss. Ez most miért és hogyan történt? Nem tudom.

Vasárnap délután el sem hittem úgy ténylegesen, hogy ennek az egésznek vége… harmadik napunkat töltöttük itt a központban ahol a konferencia volt tartva, s már az eredményhirdetés kis ünnepsége miatt álltunk kint a jó időben a hely udvarán. Eszméletlen nehéz volt a döntés, nem hazudok… annyi sok minden jófajta dolgot kóstolhattunk, ami oly ízletes volt, s kreatív megőrizve a népek hagyományát hogy egy élet sem lenne elég meghálálni ezt az isteneknek, hogy megteremtették a konyhaművészetet, mint művészeti ágat. Ez maga volt a paradicsom. Korábban kijönni egy napra is hatalmas élmény volt, no de most az eseménynek szerves részének teljesen másmilyen volt lenni… sokkal áthatóbb, sokkal magával ragadóbb. Imádtam csinálni. Külön boldogsággal töltött el, hogy a személyes kedvenceim a magyarok megkapták az egyik legfontosabb díjat, így fangirl szívem nyugodtan aludhat majd.

- S végül, de nem utolsó sorban… az új versenyszám, a Helyi vállalkozások versenyében a nyertes a… York városának képviselője. – én már előre tudtam, hogy nem a Bite nyerte, de mégsem keseredtem el miattuk, mert tudtam valami olyat, amit ők nem. Mindentől függetlenül egyértelműen örültem volna, ha Harry-ék nyernek, hisz szakmai szempontból mindenképpen megérdemelték volna, de ez most nem úgy jött össze… ellenben:

- Gratulálunk minden nyertesnek. S még mielőtt mindenkit útjára indítanánk, szeretnénk felfedni a Közönség-díjas standot, melyet a látogatók szavazatai alapján… a cardiffi, a helyi Bite kap hatalmas nagy előnnyel. Gratulálunk. – s őszintén tapsoltam mikor kimondták ezt, s ugyanígy követtem szememmel azt is, ahogy Harry felsétált a díjért, amit…

- Adora… nézd csak. – hirtelen a kezembe nyomták, teljesen feltűnésmentesen, s így nekem kellett azt átadnom.

- Gratulálok. – helyeztem Harry kezébe abban a pillanatban a díjat, amikor pontosan előttem állt… persze szigorúan a kézrázás után. Ő is meglepődött ezen a hirtelen jött dolgon, de én is… de mint profik csodálatosan végigcsináltuk.

- A közös kép sem maradhat el. – jegyezte meg a fotós, mikor indult volna lefele Harry kinek a száján igen széles volt a mosoly.

- Semmiképpen sem. – kapta fel a fejét vigyorogva, majd beállt mellém hatalmas nagy vigyorával.

- Gratulálok. – suttogtam neki mosolyom alól.

- Köszönöm…

- Lehet, befalaztatom a konyhát, hogy soha többet ne jusson eszembe akár egy falatot sem enni… - jegyeztem meg Roy-ék társaságában, amikor vasárnap este az ő társaságukban tanyáztam a kanapénkon valami totálisan idióta filmet nézve. Ezt az estét úgy megérdemeltük így együtt.

- Aham… ez a fagylalt is erről árulkodik, amit olyan jóízűen kanalazol a hasadról. – szólalt meg csipkelődve.

- Már megbocsáss… de ez rózsa és feketeáfonya fagylalt… - keltem saját védelmemre, s büszkén nyomtam be számba egy újabb falatot. A fagylalt segített emészteni… főleg az ilyen finomságok.

- Így már minden érthető. – nevette el magát, s ekkor a fenti csengőnk igen hangosan szólalt meg… mondhatni mintha valaki ráfeküdt volna olyan volt.

- Ha azt mondjátok, hogy kaját rendeltetek esküszöm, kiugrok az ablakon. – jegyeztem meg őszinte ijedtséggel, s nagy sunyin falatoztam még közben a fagyimat.

- Én ugyan nem. – hevesen rázta a fejét Roy.

- Én sem. – tette hozzá Joan is, majd kicsit húzva a száját „önkéntesen” felállt helyéről, s elindult az ajtó felé. – Jól van, na… jól van, na… jövünk. – magyarázott az ismeretlen vasárnap esti vendégünknek, amikor pedig kinyitotta az ajtót rendesen a félelem jelei jelentek meg az arcán. – Uram teremtőm. – kapott a szájához… az ütő is megállt bennem. Megfagytam a helyemben már csupán Joan reakcióját látva is… vajon mit láthatott ő?

- Mi az? – kérdeztem, s mozdultam is volna megfele, de Joan rázta a fejét.

- Roy… gyere csak. Te gyere csak. – s kívülről nyöszörgést hallottam, de Joan hangja igen komolynak tűnt.

- Na, ne már… fiúk mi az? – álltam fel, s Roy hiába próbált visszatartani én mégis tartottam vele… elég makacs vagyok ahhoz, hogy ne tudjanak a seggemen tartani, ha arról van szó, s most arról volt szó.

- Jézus Isten… - kaptam a mellkasomhoz mikor megláttam, amit nem kellett volna.

- Erről beszéltem… - jegyezte meg Joan, s örültem, hogy ott volt Roy mögöttem, s megtartott, mert egyszerűen nem bírtam volna egyedül megállni.

Harry volt az az ajtónk előtt… nem kicsit összetörve. S innen látva is megmondhattam azt, hogy nem csak kívülről volt összezuhanva, hanem belülről is… de ha csak kívülről is néznénk: az arca lila, piros foltos felszakadva egy két helyen miközben ujjai is több helyen véreztek, s ruhájáról nem is nyilatkoznék. Borzasztóan festett… félelmetesen. Látni is fájt… nem kicsit. Szörnyű volt.

- Jézusom… mi történt vele? – nem egészen vagyok benne biztos, hogy eszméleténél volt-e ekkor… gyanítom a csengő nyomása után összezuhant… szó szerint.

- Jobb ha bemész… - szólalt meg Roy, de összeszedve minden erőmet kitörtem a kezéből, s gondolkodás nélkül sétáltam Harry mellé,  aki mellett letérdelve próbáltam arcából kiseperni kissé sáros, s véres haját. Egyáltalán nem érdekelt mi történt korábban, nem érdekelt semmi más… valaki bántotta őt, s most leírhatatlanul fájt az, ahogy kinézett… s gyanítom ez neki is fájt nem is kicsit. 

- Harry… - simítottam meg az arcát nem törődve azzal, hogy véres lesz a kezem. Majd kiugrott a szívem a helyéről, nagyon rossz volt így látni. - … mi történt? – remegő hanggal kérdeztem ezt tőle, s láttam, hogy amennyire tudja kinyitja a szemét.

- Adora… - suttogta szaggatottan… szemében leírhatatlan félelem és fájdalom. -… elveszett… elveszett… - mondta, de nem igazán értettem, hogy mit.

- Mégis mi? – kérdeztem tőle, s közben a fiúk is odajöttek mellénk.

- A keze… - szólalt meg mögöttem halkan Roy, s rögtön oda is pillantottam, amiben pedig egy papírlapot szorongatott… gondolkodás nélkül szedtem ki azt ujjai közül. Gyűrött volt… megviselt… s alig olvasható.

- Jézus Isten… - automatikusan kaptam a hasamhoz, miközben éreztem, hogy könnybe lábad a szemem, s tüdőm nem telik meg újra és újra levegővel.

- Adora… mi az? – azonnal mögém jött Roy, látta, hogy ez nem lesz szép. – Adora… - szólongatott.

- A papír, ami azt írja, hogy Luana nem Thaiföldön volt a távolléte alatt… hanem egy klinikán ahol… ahol… - megremegett a kezem, kiejtettem a lapot belőle. -… ahol elvetette a Harry-vel közös gyereküket. Luana-nak abortusza volt. – kimondani is félelmetes és fájdalma volt. Égető.

- A gyerekünket… - suttogta Harry… csend borult a társaságra.

19. rész - Érzed

Sziasztok! Íme megérkezett hát az a rész, melynek címét igen nagy részben Nektek is köszönhetem, hisz a kis belsős játékunknak hála született meg ez a drága! Remélem tetszeni fog, kíváncsi vagyok a véleményetekre! Plusz arra is persze, hogy Ti hogyan használtátok volna fel az „Érzed” címet a részben, teljesen függetlenül attól, amit Én írtam! Jó olvasást! Puszi Dorka

Csak sejtettem, hogy a nevemet mondja hisz a szája folytonosan ugyanúgy mozgott, s mintha nevem betűi kerekedtek volna ki belőle, de annak ellenére, hogy szinte egy karnyújtásnyira ült tőlem én nem hallottam semmit. Összeszorítottam a szememet a szememet vagy kétszer háromszor, s megráztam a fejemet.

- Minden rendben van? – kérdezte Roy, egészen fura ábrázattal. Ez a kérdés mostanság annyira gyakori köreinkben, főleg úgy, hogy felém irányul, hogy talán már szórólapot kellene belőle nyomtatnom, s úgy osztogatnom: igen, minden rendben van… mondjuk a mostani helyzet azért egy kicsit zavaros.

- Öhhhm… mondtál valamit? – kérdeztem rá a dologra, s egyre biztosabb voltam abban, hogy az agyam játszadozik velem.

- Úgy érted mióta a pékfiú elment segíteni a pulthoz? – szerencsére értette, hogy mire voltam kíváncsi… nyilvánvaló volt számára is, hogy kiesett nekem néhány pillanat. Ennyire feltűnő lett volna?

- Ühüm. – bólintottam, s inkább a táskámba kotorászva szórakoztam a millió meg egy dologgal mi abban volt.

- Nem… nem… gondolataidba zárkózva el voltál varázsolódva. – válaszolt, s könnyedén hátradőlt nekem meg automatikusan fel kellett nevetnem… egyszerűen nem tudtam visszatartani magamat. Végülis teljesen abszurd dolgokat képzelődtem hirtelen, s ő azt mondja el voltam varázsolva… érdekes megállapítás. Ohhh, ha belelátna a fejembe.

- Szuper. – vagy annyira mégsem, de ezt a végét még nem mondhattam ki neki. Kipattintva kis tükrömet pirosítóm pamacsát fogtam meg, s arcom két oldalára egy-egy leheletnyivel megszórtam bőrömet, hisz éreztem, hogy az elmúlt néhány, kiesett pillanatban közelebb kerültem a fal színéhez, mintsem egy halovány rózsáéhoz.

- Szuper. – ismételte el ő is ezt a mondatot, habár ő egészen más hanglejtéssel, majd ahogy lecsaptam kis tükrömet pontosan egymás szemébe tudtunk nézni, s tekintetünket szánt szándékkal is úgy tartottuk… azt hiszem szememből próbált ekkor olvasni. Elmosolyodtam ösztönösen.

- No, mi az? – kérdeztem tőle vigyorogva.

- Sugárzol… csodálatosan virulsz. – mondta, s tette mindezt úgy, mintha amúgy nem hitt volna a saját két szemének… de hisz előtte ültem, ez a kép akkorát csak nem hazudhatott.

- És ez olyan meglepő? – kérdeztem tőle, s mikor kimondtam akkor is esett le úgy igazán, hogy miért is volt ennyire fura a hangja.

- Őszintén? – húzta fel jobb szemöldökét ráncolva vele együtt homlokát.

- Jó… mindegy. – legyintettem, s ezzel tényleg el is akartam intézni a dolgot, pontosan jó volt ez így ahogy… s míg a képzelgésem nem valós, addig tényleg minden rendben is lesz. Amúgy meg… arra a pár pillanatra elment az eszem vagy mi a csuda?

- Elnézést, hogy megvárakoztattalak, de a hétvégével volt némi egyeztetnivalónk még… - tért vissza könnyedén köreikbe Harry, kinek kezében egy-egy tálca volt mit elénk helyezett le. Gyümölcsturmix, s finom sütik kombója… a számban összefutott a nyál ezt nem tagadhattam.

- A hétvégével? – kérdezett vissza Roy meglehet egy kicsit álszentként… jól tudta azt, hogy mi lesz itt a városban, ami Őt is érinti majd, de csak azért is rákérdezett.

- Világ Ízei Konferencia… - válaszolt, s leülve kettős társaságunkba ismét harmadikként rám pillantott. -… de gondolom Adora mesélt már róla. – jegyezte meg. No, hát igen… úgy látszik Ő sem felejtette azt az emlékezetes liftes találkozásunkat, s az óta valószínűleg jól lett informálva a történésekről.

- Az igazat megvallva most is úgy kellett elrángatnom a helyszínről… - vette könnyedén az egészet Roy. Én csak barátságosan érte nyúltam a poharamért, s felvéve egy kis kekszet, miután pocakomra tettem egy kis szalvétát, kezdtem azt majszolni, hisz el akartam kerülni, hogy gyomrom felkorduljon. Vannak olyan igények, amiket időben ki kell elégíteni.

- Hallottam róla, hogy zsűri leszel… ez igaz? – Ő is egyszerűen, könnyedén folytatta a beszélgetést, s ha már kettőjüknek ment, akkor minimum volt az, hogy én is tartom majd ehhez magamat.

- Megeshet. – húztam széles mosolyra számat, s lesütöttem szememet… nem tudom miért, de így tettem. – De hidd el nem indulsz semmi előnnyel… ha meg akarsz vesztegetni nem fogsz elérni vele semmit sem. – a sütitől felszabadult mutatóujjamat emeltem felé, de arra persze nem jöttem rá, hogy ezt miért is tettem, s hogy az előbbit miért is mondtam… csak kijött és kész.

- Eszem ágában nem volt. – mosolyodott el kisfiúsan, s emelte maga elé mindkét kezét védekezésképpen, majd kényelmesen hátradőlt a foteljében.

- Helyes. – bólintottam, még mondhatni egészen makacs stílusban erre Roy elnevette magát. – Te csak ne nevetgélj!- ráztam meg ujjamat Roy felé, s próbáltam fenyegetni egy kicsikét… egészen kevés sikerrel. – El is mehetek, ha gondolod… úgyis tiéd ez az üzleti megbeszélés. – vigyorogtam rá, s közben egy újabb sütiért hajoltam, de ezt a pocakom annyira nem engedte, így Harry figyelmesen előrehajolva felém emelte a tányért.

- Maradj, kérlek… - mondta halkan, s én pedig egy dara süti helyett az egész tányért kivettem a kezéből.

- Köszönöm. – válaszoltam a sütire, s inkább úgy döntöttem, hogy nem reagálva semmire csak a turmixomat szürcsölöm, s az elkobzott sütimet eszegetem. – Tapasztalataim szerint egy „üzleti megbeszélés” nem fejben megy… - néztem hol az egyikükre, hol a másikukra hisz még mindig a boldog csendben üldögéltek. -… nektek van megbeszélnivalótok, amiért idejöttünk… szóval? Én, mint látjátok, felveszem a napi, s talán a holnapi szénhidrát mennyiségemet is, nem is kell velem foglalni… mintha itt sem lennék. – próbáltam jogosan kivonni magam kicsit a társaságból, s teret adni ittlétünk valós indokának.

- Igaza van Adora-nak… - adott nekem igazat Roy, s ennek valahol mélyen nagyon is örültem. -… szóval mikor derül ki, hogy eladják-e neked a szomszéd helyiséget? – kezdett bele Roy, s ekkor valahogy a beszélgetésből én ki is csusszantam, de így volt ez jó. Náluk beindult az, aminek kellett addig én meg csendben elvoltam azzal, hogy biztosítottam magam, s bébim finomság pótlását. El is felejtettem, hogy milyen régen is voltam már itt… ezek az ízek, a hangulat. Talán új lapot kezdve néha napján esetlegesen erre fordulhatnék… hetente úgy egyszer max.

- Szállítottok ki megrendeléseket? – bukott ki a kérdés belőlem teljesen random… meglehet totálisan kizökkentettem őket a gondolatmenetükből, de annyira mégsem tűntek meglepettnek.

- Az attól függ… - s rögtön válaszolt.

- Mitől is pontosan? – kérdeztem vissza.

- Attól, hogy a megrendelő mennyire szépen kéri. – mosolyodott el.

- Szuper. – csaptam össze a kezemet teljesen indokolatlanul. – Azt hiszem, én most felkeresem a mosdót… a leányzóm úgy gondolta, hogy anyukája hólyagjával jó lesz labdáznia. – két oldalt támaszkodva nyomtam fel magam, s emelkedtem így feléjük.

- Tudod merre… - tette hozzá Harry.

- Tudom. – s táskámat vállamra csapva indultam meg az illemhelyiség felé.

Jól esett az a némi kis séta mit megtettem az asztalunk, s a mosdó között… a hideg víz a tarkómon pedig kifejezetten felfrissített. Egészen emberinek tűntem a tükörben, sőt kifejezetten büszke is voltam magamra, hogy képzelgésemmel ellentétben nem mentem én sehová, s igenis jól uralkodva magamon töltöttem az időmet a társaságában. Valószínűleg én vagyok az, aki ennyit gondolkozik rajta, talán többet is a kelleténél, de akkor is… ez így volt és kész. A valóság az, hogy nagyon erőlködnöm sem kellett, hogy ne érezzem magam rosszul… belülről áradt szét bennem a világbéke, a csontjaimban éreztem.

- A csodálatos kismama. – egy hang szólalt meg mögöttem, mikor kicsit ámuldozva néhány pillanatot csak úgy álltam a mosdó hatalmas nagy tükre előtt. Felismertem a hangját, s összerezzentem. Luana volt az.

- Köszönöm. – hajtottam le a fejemet, s még véletlenül sem akartam, hogy tekintetünk összeérjen… s ekkor megérintett óvatosan a karomnál.

- Olyan régen láttalak erre… nagyon régen. – kifejezetten szomorúan mondta, s simításával elérte, hogy feléje forduljak. A pocakomat csodáltunk mindketten. Valamilyen okból kifolyólag én azt automatikusan mindkét tenyeremmel tartottam.

- Repül az idő… észre sem vettem. – próbáltam a lehető legtermészetesebben viselkedni már amennyire a gondolataim engedték. Ennyit arról, hogy jól megy a bizonyos dologtól való elvonatkoztatás.

- Igazán sajnálom, hogy oly rég láttalak… tényleg. Kevés a lány ismerősöm a laboron kívül, azt hittem, hogy majd valamikor összefutunk itt, elbeszélgetünk, a fiúkról meg mindenről miről lehetne, de úgy ténylegesen eltűntél. Azt hittem valami probléma van. – s őszintén szomorúan mondta, komolyan éreztem a karma tőrjének hűvös szúrását a szívemben. Áúcs.

- Dehogyis… - legyintettem meglehetősen barátságosan, s próbáltam felemelni a fejemet, de tekintetét még mindig kerültem. Kedvenc kínos jeleneteim közé ez mindenképpen beköltözik. -… egyszerűen csak összejött az élet, úgy ténylegesen. – nevettem el magam, s ha belegondolok akkor tényleg így is volt. Az élet aztán bejött… talán, mint egy hullámvasút… még szerencse, hogy elértünk annak azon szakaszához ahol egyenletesen, lassan de legalább felfele megyünk.

- Hát ennek nagyon örülök… beragyogod az üzletet a pozitív kisugárzásoddal… meg úgy láttam Harry-vel is igazán jól kijöttél… a kis sütögetős rokonlelkek. – mondta olyan barátságosan, semmiféle rosszakarat nélkül hogy én majdnem ott lettem rosszul… ha rosszullét jöhet rá emberre, no, ez most az volt. Minden feltűnés nélkül újra a mosdókagyló felé fordultam, s úgy mostam meg újra kezemet hátha ez segít. Fő a higiénia, nem?

- Összefuthatunk valamikor a jövő héten, ha gondolod… - megtámaszkodva kicsikét a mosdókagyló párkányában néztem a tükörbe mikor kicsúszott a számon ez a mondat… nem is tudom honnan jött, de azt sem tudom, hogy kiejtése miatt éppen pofon akarom-e magam vágni, vagy megsimogatni a fejemet vagy esetlegesen leharapni a nyelvemet. Minden opció egészen valóságosnak tűnt tekintve a helyzetet, s annak abszurditását. Ez most komoly?

- Kedden például? – rögtön belement. Azóta fejben már péklapáttal simogattam a fejemet, hogy nekem aztán elment az eszem… de komolyan.

- Nekem jó. – bólintottam, s megtörölve kezemet a törülközőben lassan kifele is indultam.

- Akkor majd beülhetünk valamerre… ahogy az idő engedi. Talán egy mozi is, ha van kedved hozzá… igazából teljesen mindegy, amit nem egy mikroszkóp alatt kell néznem, s nem algoritmusokkal kell megvitatnom az nekem mind tökéletes. – vallotta be, s ezen felkuncogtam. Mint már korábban is gondoltam Luana egy igen barátságos teremtés… mellette viszont én nem voltam az.

- Szuper… majd akkor beszélünk. – meglehet tudatosan akartam lerövidíteni ezt a beszélgetést, mert azért van egy bizonyos pont, amíg tudom alakítani a szerepemet, s talán közeledtünk addig a pontig.

- Okés. – simította meg a karomat ismételten, ahogy a pulthoz értünk.

- Lidia… Roy-ék? – kérdeztem rá arra a tényre, hogy a fiúk totál eltűntek az asztalunktól.

- Át tudtak menni a szomszédba… Harry megmutatja Roy-nak a helyiséget. – magyarázta a lány.

- Ohhh értem. – szóval most mehetek oda Roy-ért… vagy éppen lazán le is léphetnék.

- No, igen az új őrülete Harry-nek… - nevette el magát Luana, majd elvette Lidia-tól a kis papírcsomagot, amiben minden bizonnyal étel volt számára. -… a megmentőcsomagom. Éppen csak, hogy kiugrottam valami finomságért… no de Lidia szendvicséhez ragaszkodok. – dicsérte Luana a zacskó tartalmát.

- Jogosan. – muszáj volt egyetértenem, hisz korábban már én is kóstoltam itteni szendvicsfinomságot és valami mennyei volt. Ez a legközelebbi ételmennyországom, nem tagadom.

- Én azt hiszem lépek is vissza csak gyorsan beugrottam… de ha már a fiúkhoz tartasz, beugrok köszönni én is. – mondta, s felkapva a kávés kis pitlikét is indult meg előttem, s nyitotta előttem az ajtót… nagyon figyelmes volt… s minél jobban volt rendes jobban annál jobban jött elő bennem egy olyan emlék képe minek nem szabadna úgy egyáltalán ott lennie a fejemben… mert nem. Nem esett jól, nagyon nem… s ő nem is tudja. Még szerencse.

- Hallottam róla, hogy Harry a te lakótársadat akarja belső építészként… sikerült is döntenie Roy-nak? – kérdezett rá már mikor a szabad ég alatt voltunk.

- Itt vagyunk… nem? – kérdeztem vissza bohókásan. Kezdtem skizofrénnek érezni magamat… voltak a szörnyű gondolataim egy részről, illetve volt a viselkedésem más részről… összeegyeztethetetlen katyvasz.

- Igaz. – csettintett, s maga elé engedett az amúgy nyitott szomszédos hely ajtajánál. – Vajon megtaláljuk-e őket? Vagy bújócskázni szeretnének? – tette fel a kérdést és valamiért megfordult a fejemben az, hogy lehet, jobb lenne, ha véletlenül nem találnánk meg őket. – Fiúk… merre vagytok? – kérdezte kicsit hangosabban. – Nem csodálkoznék, ha máris egy falat ütnének ki, s azonnal belekezdenének a dologba… - nevette el magát én meg csak vigyorogva álltam mellette… a kínosságot arcom minél erősebben próbáltam eltüntetni, s mivel igazán kedves volt továbbra is, olyan természetes úgy hiszem sikerült is elérni célomat. – Harry… Roy. – ismételte fennhangon a nevüket, mikor az egyik ajtó mögül az előbb említett úriemberek előléptek. A reakciójuk mikor együtt megláttak minket minimum, hogy egy fotóért kiáltott volna úgy igazából… s ezt a leplezni kívánt meglepődöttséget a jelenlévő négy ember közül csakis három értette. Egyszerűen nem tudtam visszafogni magamat elnevettem magam miközben kínosan integettem Luana mögött Roy-nak… csakis Roy-nak… Harry-re rá sem mertem nézni. Jobb is volt így.

- Most mi van? Szellemet láttatok srácok vagy mi? – kérdezte mosolyogva Luana, s azt hiszem betudta a vicces reakciónak az én vihogásomat is.

- Semmi, semmi… - szinte egyszerre mondták, s rázták meg a fejüket… nekem meg mondhatni már törölni kellett a könnyemet a bazsalygásom miatt. Ez már így csak a hab a tortára volt. Feledhetetlen élmény… lehetne-e még jobban fokozni a kínosságot? Kétlem.

- Éppen csak uzsonnáért léptem be, a mosdóban találkoztam Adora-val… régen láttuk már erre őt, nem Harry? – közelítette meg igen jobban már barátját, s mikor elérte őt könnyedén bújt annak oldalára, s nyomott egy puszit az ajkára.

No, ez volt az, amit talán nem kellett volna látnom. Egyszerűen nem tudtam magammal mit kezdeni. Villámcsapásszerű érzést éreztem hirtelen az egész testemben végig menni… egészen kicsikét még meg is inogtam, de tartottam magamat.

- De, de… régen. – ismerte el Harry is, s nem mert rám nézni… ekkor Ő volt az, aki félt. Itt a dolog, ebben a négyes társaságban már egészen másról szólt. Roy azonnal felmérte a helyzetet, látta arcomon hogy mi fog következni igen hamarosan, ha nem távozunk, s okosan lépett.

- No, azt hiszem fiatalok mi most lépünk… még egy igen szép este előtt állunk. Amint megkapom az alaprajzot, küldöm a saját terveimet… - lépett mellém azonnal ő, s átkarolta feltűnésmentesen a derekamat… teljesen úgy, mintha ez csak egy barátságos dolog lenne, s nem éppen egy éppen talán testi épségemet védő mozdulatsorozat.

- Szuper. – értett egyet Harry, de hangja igen furcsa volt bármennyire is próbálta leplezni valódi érzéseit.

- Akkor majd jövő héten!- köszönt Roy, s elindultunk lassan kifele, de előtte elköszöntünk… remélhetőleg a fedélzet elhagyása nem volt annyira kínos, mint amennyire az a fejemben tűnt. Végülis ha belegondolok, akkor nem igazán szóval ezen részről lenyugodtam… ezen részről.

- Köszönöm. – suttogtam neki, mikor szabad levegőre érkeztünk, s némileg eltávolodtunk az üzlettől. – Azt hittem, hogy hamarosan… - össze-visszabeszéltem magam sem tudom miért, de Roy még mindig átkarolva engem tartott, s emiatt hálás voltam.

- Nem kapsz több levegőt. – egészítette ki a megkezdett mondatomat.

- Igen…- ismertem el gondolkodás nélkül.

- Nem tudom mi ütött belém komolyan… - fogtam meg a fejemet, s megálltam egy pár pillanatra a járda közepén, s ő is így tett mellettem. -… sajnálom. És köszönöm, hogy még idő előtt kimenekítettél… - húztam kínos mosolyra a számat, habár a szám íze igen keserű volt… szörnyen keserű.

- Ez csak természetes. – simogatta meg a hátamat.

- Mennyire volt ez kínos? – szökött ki a számon ez a kérdés.

- Ha engem kérdezel egyáltalán nem volt az… csak te érezted annak. – válaszolt úgy láttam igen őszintén.

- Képzelődök össze vissza… mint egy dilinyós… - fogtam a fejemet rázva azt… szépen lassan el is indultunk ekkor már újra.

- Szimplán csak érezted… - suttogta halkan.

- Mégis mit? – kérdeztem vissza rögtön.

- Érzed… Őt…

Hazaérkezve a lakásba kifejezetten üdítő érzés volt a fiúimmal tölteni egy kis igazán minőségi szabadidőt. Régen tettük már ezt így meg, s kellett ez így a lelkemnek… egy ilyen délután után mindenképpen. Nem kifejezetten akartam erről beszélni, s Roy ezt tiszteletben tartotta… felnőtt ehhez a koncepcióhoz ő is, s ezért hálás voltam. Persze így is rendesen meg volt a témájuk velem kapcsolatban, s miközben ők egy-egy pohár borral, amit én csak szimpla szőlőlével helyettesítettem ugyanolyan pohárból persze, addig a babaszobát rendezgettük, s alakítottuk… végre erre is volt időnk. Joan nyelvét persze a minimális alkohol rögtön felvágta (nem mintha a nélkül nem lenne eléggé szemtelen), s Kit-ről akart mindent tudni… tényleg mindent.

- Dugnám… ez tény. Szemrevaló úriember, ezt nem fogom tagadni. – vágódott le a kanapéra.

- Hoppáré, hoppáré. – visítottam fel látva Roy arcát… persze én meg elvörösödtem közben, de Joan mellett ehhez már hozzászoktam… no és akkor Ash stílusáról még nem is beszéltünk. Ha azok ketten, mármint Joan és Ash egyszerre támadnának, meg ezzel a pimasz stílussal ott halnék meg… ez tuti.

- Ne tagadd, hogy neked meg sem mozgatta a fantáziádat a kis szakállas… - dobta meg egy párnával Joan Roy-t, aki jó reflexének köszönhetően rögtön el is kapta a puha párnát.

- Nem tagadom. De hát ő nekünk tabutéma… hisz a hercegnőnké. – kacsintott rám, s belekortyolt poharába.

- Kölcsönadhatom, ha szeretnétek… - csúszott ki a számom, s ahogy ezt kimondtam, realizáltam is, hogy mit tettem, s a szemem majdnem kiesett a helyéről. Félrenyeltem. Majdnem megfulladtam.

- Komolyan? – kérdezett vissza Joan csodálkozva.

- Dehogyis… - fúrtam a fejemet egy párnába rögtön miután elértem, hogy ne fulladozzak tovább.

- Ooooh… pedig micsoda hármast alkottunk volna. Olyan jó az ágyban, mint ahogy azt úgy a külsejéből megítéled? – kérdezte szemrebbenés nélkül… teljes mértékben szemérmetlen a drága.

- Nem nyilatkozok. – a párnába dünnyögve mormoltam válaszomat… olyan könnyedén sikerül ilyen témákat előszedniük, hogy az eszméletlen. Nevetni, s sírni támadt egyszerre kedvem.

- A legjobb barátaid vagyunk… ezt simán elmondhatod, sőt ez a minimum, hogy elmondod… - folytatta tovább kitartóan a fő zsivány.

- Ugye lefeküdtetek már? – s ez a kérdés viszont már Roy szájából hangzott el… no, ez aztán meglepett.

- Mi az, hogy ugye…? – nem is azon akadtam fel, hogy ezt kérdezte, hanem azt, ahogyan kérdezte ezt.

- Naaaaa kisasszony… részleteket akarunk az első alkalmatokról… meg a többiről is. – csillant fel Joan szeme.

- Úgy igazán még csak egyszer voltunk együtt… - vallottam be. -… nem is olyan régen. Nem sietjük el, nem sieti el… - hirtelen igazán bőbeszédű lettem, majd ösztönösen a pocakomat fontam át karjaimmal.

- Úgy örülök nektek. – ölelt át hirtelenjében Roy, egészen nagy szeretet löketet érezhetett magában.

- Éééééén is… - ordította el magát Joan, s ránk ugorva sikerült elborítania minket a kihúzott kanapén… önfeledten nevetett fel a kicsi a rakás csoportunk… mint a régi szép időkben. Idióták.

- Nem kellett volna kocsit küldened értem. – ráztam a fejemet, amikor már éppen felérkeztünk Kit lakásába, s egészen berendezkedtem a konyhájába lassan kezdve az egész napos művészeti kreációmat.

- Mert ezt mind te felcipelted volna ide? – mutatott a pultra ahol nem egy szatyor pihent… lehet volt az úgy nyolc is.

- Simán. – rántottam vállat mosolyogva, s nyakamba akasztva a kötényemet akartam volna azt megkötni, de ő mögém állva kivette a kis dolgot a kezemből.

- Majd én. – bújt hátulról a fülemhez, s igazából egész testével hozzám simult.

- Köszönöm. – suttogtam halkan, s lehunyva a szememet konstatáltam a tényt, hogy ahogy enyhe borostájával megsimította nyakam vonalát az egész testem libabőrös lett… mindenhol.

- Nincs mit. – puszilt kulcscsontomba, mire ajkamba haraptam.

- Nem játszhatunk ilyet… - két oldalt még azelőtt megfogtam a kezét, mielőtt hasamra csúsztak volna.

- Mégis milyet? – simogatta kezében ujjaimat oldalamon, meglehetősen nem volt ártatlan egy cseppet sem.

- Olyat, hogy lefoglaljuk a szakácsot. A vendégeid vacsora nélkül fognak maradni, ha ezt folytatod… - magyaráztam neki a nyilvánvalót. Ellen kellett állnom mindenfajta csábításnak.

- Még mindig fennáll a lehetőség, hogy rendeljünk... vannak ismerőseim. – persze, hogy erre is volt válasza… nem kételkedtem benne.

- Én főzök… kész. – engedtem el a kezét, s léptem el tőle… jobb volt a távolságot tartani… muszáj volt. – Te meg… dolgozol, vagy éppen amit szeretnél. Távol tőlem. – jelentettem ki kifejezetten határozottan, s a távolba, legalábbis egy igen távoli irányba mutattam egyenes karommal tudtára adva így, hogy minél távolabb van annál jobb.

- A belső kis sunyi diktátor megszólalt… - incselkedett velem, mire én hirtelenjében még egy fakanalat is kerítettem a kezembe… biztos, ami biztos.

- Fakanál van nálam, s nem félek használni. – rázogattam előtte, s kísértem az egyre jobban hátráló lépteit kifele a konyharészlegről. – Ez a vonal, amit nem léphetsz át… értetted? – kérdeztem tőle erőltetett komolysággal, alig bírtam magamban tartani a nevetést.

- Értettem-e? – tette fel a kérdést, majd csak annyit vettem észre, hogy fakanalas kezemet megragadta csuklómnál fogva, s magához rántott egyenesen a karjaiba.

Ajkai az enyémekre találva táncoltak azokkal, üdén és frissen, olyan igazán szerelmetesen.

- Nem hagyhattam itt a kisasszonyt egy búcsúcsók nélkül… ha már száműzött a saját konyhámból. – nevetett ajkaim közé, mire megragadva alsóajkát gyengéden meghúztam azt.

- Nagyon helyes…

Szerettem főzni, s úgy, hogy csak bizonyos időközönként sikerült „megzavarnia egy felsőbb erőnek” vagyis Kit-nek, egészen jól is haladtam. Nem is tűnt fel az, hogy nem csupán 3-4 embernek főzök, hanem egyenesen közel 20-nak. Ösztönösen jött ez is, nem okozott semmiféle nehézséget annak ellenére sem, hogy oly sok mindent kellett összeegyeztetnem… ételallergia, érzékenység vagy csak szimpla nem kedveli azt az ízt dolog. A zsűrik, s meghívottak között mindegyik kategóriából volt egy néhány így még külön logikai feladat is volt korábban a menüsor összeállítása, de úgy hiszem sikerült a legjobban összehoznom a dolgot. Mondhatni büszke voltam magamra, s még ki sem dőltem annyira… pedig igen erősen kijelenthetem azt, hogy egész nap talpon voltam úgy, hogy közben egy plusz csomagot egy majdhogynem 8 hónapos bébit óvtam a pocakomban.

Mikor már ott hagyhattam úgy gondoltam, hogy mindent, s illően meg is volt terítve akkor indultam készülődni. Tudtam, hogy ez az este kifejezetten fontos Kit-nek, így e téren is próbáltam kitenni magamért… Frissítő zuhanyom után rögtön készülődni kezdtem. Enyhe, természetes loknikba sütöttem tincseimet, amit egy kis fonattal bolondítottam meg, s sminkemet is elkészítettem, mi egy igazán egyszerű darab volt ámde mikor fürdőből kiléptem szobájába, kikészített ruhámnak se híre se hamva nem volt. Ellenben Kit ott ült ágya szélén egy hatalmas nagy mosoly társaságában.

- Hol a ruhám? – kérdeztem őt megközelítve a helyzetét. – Nem ér feltartani a készülődésben… - ráztam a fejemet már előtte, csípőre tett kezekkel.

- Minden a legnagyobb rendben… - mondta, s támaszkodásából előrébb hajolt, s úgy pillantott fel rám, majd óvatosan elvéve kezemet két oldalamról egyetlen egy mozdulatával szabadított meg az engem fedő törülközőtől, ami alatt konkrétan eddig csak egy alsóm volt… egy kis szolid kis csipke alsó. -… nem tartok én fel senkit sem… - rázta a fejét kicsit sem ártatlanul, s megpuszilta pocakomat, s onnan pillantott fel. -… persze csak abban az esetben, ha a másik fél nem szeretné másképp. – tett ajánlatott a kis bárányka.

- A ruhámat. – meredtem rá erősen, s nagyon-nagyon össze kellett tartanom magam, hogy ne olvadjak ölébe… megtehettem volna, de a vendégek nemsokára megérkeztek… s őket fogadni is kellene.

- Hmmmm… - mondta, s egy újabb mozdulatlába tellett az, hogy ölébe rántott. Könnyedén ültem ott vele szemben, ölében, egy szál semmiben… szó szerint. -… nem alkudozhatunk esetleg? – kérdezte.

- A ruhámat szeretném Mr. Rayson… azonnal. – karoltam át nyakát, amennyire tudtam, s így próbáltam megbűvölni.

- Ám legyen… - lopott tőlem egy csókot, s fél kézzel maga mögé nyúlva egy ismeretlen dobozt húzott elő melyen díszes betűkkel a Marchesa divatház neve állt.

- Ez mi? Nem ez az én ruhám. – ráztam a fejemet, s úgy helyezkedtem az ölében, hogy még magam elé tudtam húzni a dobozt.

- Kétlem, hogy ez a kismama ruha nekem olyan jól állna… - tette hozzá.

- De ez… - nyitottam fel a dobozt, s a szívem majdnem kiugrott a helyéről… nem hazudok.

- A tiéd. – puszilta meg arcomat. – Ez a minimum a mai nap után… - s felállítva lassacskán engedte, hogy ki is vegyem a dobozból azt a csodát.

- Ohhh… - reagáltam rá, s lecsúsztatatva mindenféle óvatossággal újra nyakába kapaszkodtam, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve egy mozdulattal ellöktem őt az ágyon, s lazán rámásztam szépen.

- Valami feltartás ellenzésről hallottam az előbb. – jegyezte meg sunyin.

- A ruhám megvan… lehet, mégis van egy kis időnk. – kaptam szám elé a kezemet ártatlanul, s úgy vigyorogtam rá, ahogy öve után nyúltam…

Az este mondhatni kifejezetten kellemesen telt ezután is… habár volt olyan vendég, aki kissé meglepődött hatalmas pocakomat látva nem ment bele a részletekbe. Nem firtatták a dolgot még azok sem, akik jól tudták, hogy akit én a szívem alatt hordok az nem Kit gyereke… hisz volt itt, mint kiderült korábbi üzlettársa is, aki jól ismerte őt, így talán sejthetett valamit esetlegesen. A legtöbb ember szemében nem csak egy pár voltunk, hanem hamarosan igazi szülők, s ez volt a lényeg. Azt akartuk, hogy így legyen, s így is lett.

- Mondd Adora… ezt az egészet komolyan te csináltad? A kedves Kit be sem segített? – szólalt fel az egyik ismerőse, s ekkor Kit megfogta kezemet, s megemelve csókot lehelt rá.

- Ügyes ő ezt nem tagadom… de jobb, hogy most nem ólálkodott a konyha közelében. – elmosolyodva ittam bele vizes poharamba… mindenki felnevetett.

- Mondhatni ezzel megkönnyítettem a munkáját. – ismerte be az említett emberke.

- Az nem kifejezés. – forgattam a szemem, s én is csatlakoztam a nevető társasághoz.

Ekkor viszont Kit kitolva a székét felállt, kezében fogva a poharát mondani készült valamit.

- Mielőtt tovább folytatnak a további társalgást a nappaliban némi kellemes zene társaságában szeretném kifejezni feltétlen hálámat a világ legcsodálatosabb, s legszebb nőjének, aki nélkül ez az egész nem jöhetett volna létre… nem hazudok. Az, hogy összehozta ezt a vacsorát az csak hab a tortán… az egész konferencia igen sokat köszönhet neki, de legfőbbképp én magam vagyok ezzel így… köszönöm Adora, hogy vagy… hogy mellettem vagy. – nyújtotta felém kezét, felállítva ezzel engem így magam mellé. Szóhoz sem jutottam… éreztem, hogy könny gyűlik a szememben.

Hátamat átkarolva pedig ízlésesen húzott maga mellé.

- Igyunk hát a legcsodálatosabb nőre ezen a helyen!- emelte magasba poharát, s éreztem, hogy elvörösödök, majd mellkasa felé fordulva elbújok nyakában… pontosan, mint egy kislány.

- Adora-ra… - hangzott el a jelszó, s így emelte mindenki poharát rám, s eddigre nekem is sikerült összeszednem magam annyira, hogy a társaság felé nézzek, s ekkor viszont valami olyat láttam meg amitől igen nagyon meglepődtem.

- Egy kis meglepetés finomságot is készítettem Neked… így ezt nem neked kellett megsütnöd saját magadnak. – mondta mosolyogva, de nekem ekkor már a mosoly szó szerint az arcomra fagyott ugyanis a meglepetés finomságot, egy hatalmas nagy tortát nem más, mint maga Harry tolt be egy kis kocsin.

„Érzed… Őt”- kezdett visszhangozni a fejemben Roy mondata hirtelen a semmiből, oly váratlanul, hangosan, s erősen, hogy minden mást elnyomott a fejemben… s csak egy pillanatra tekintettem Rá… azonnal jobban kapaszkodtam Kit-ben… éreztem, hogy a talaj kicsúszik alólam… össze kellett tartanom magam. Muszáj volt.