42. rész

Sziasztok! Csak mert imádlak Titeket és mert rengeteg-rengeteg szép szót kapok Tőletek hoztak nektek olvasnivalót... remélem örültök! Hihetetlen amit a pár napban kaptam tőletek... Az átlagosnál nagyobb érdeklődés számomra aranyat ér.. Nem hiszitek el mennyire :)) Na jól van.. befejezem, nem dumálok többet. Jó olvasást és remélem komizást! Puuuszi Dorka

Ps.: Megsúgom hogy az oldal látogatottsága a mai nap a 16.000-t is átlépte... Pontosan egy hete volt az hogy a 15.000 látogatás összejött. Elképesztőek vagytok :)) KÖSZÖNÖM!

Adott egy nem teljesen tiszta elme, egy eléggé ködös emlékezet és egy ismeretlen környék, na meg a szerda hajnali Én, mondhatni nem a legszuperebb párosításokról beszélünk jelen helyzetben. Eljutni egy olyan helyre ahol valójában még csak egyszer jártam akkor is úgy, hogy ülésembe gubbadtam, mert éppen fejem fölött olyannyira összecsaptak a hullámok, hogy a sok víztől nem láttam messzebb az orromnál, elég nehéz volt…

- Kisasszony… biztos abban hogy jó helyen járunk? – kérdezte a sofőr. Talán meggyaníthatta bizonytalanságomat az egészben… vajon az árulta el neki mindezt, hogy körülbelül fél percenként változtattam az irányokat, vagy az hogy körülbelül hatodjára jövünk el ugyanazon utcaszakaszon… nem tudom... tényleg nem tudom.

- Biztos. – bólintottam és olyan határozottan tettem mindezt, hogy még magam is elhittem. – itt jó lesz… - mondtam hirtelen ugyanis azt hiszem egy hetedik kört már nem biztos, hogy kibírt volna szegény öreg bácsika, megsajnáltam szegény arcát.

Leparkolt az út szélénél, majd én kipattantam és kihúzva táskámból egy papírpénzt azt odanyújtva hozzá el is köszöntünk egymástól. Szép volt, jó volt, de kapcsolatunknak ekkor vége szakadt. Mondjuk, ő csak egy taxis volt nem kell túldramatizálni… ugyebár?

A hajnali hideg levegő szabályszerűen arcon csapott, kaptam tőle egy jókora nagy pofont… talán ennek is volt az köszönhető, hogy tekintetem már-már százszázalékosan tiszta volt, egyedül elmémben vándoroltak kis gomolyfelhők mik szürkítették gondolataimat. De ezzel már így valamivel könnyebb volt a harcom. Mondjuk ettől függetlenül fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, de valamicskét éreztem, hogy talán annyira mégsem elveszett a helyzet, mint amennyire én magam vagyok.

Az utca még egészen üres volt, csak egy-egy kocsi hajtott el mellettem. Az idő egyre csípősebb volt így átkarolva magamat húztam minél szorosabbra kabátomat magamon. Egy bulizós összeállításban hajnalok hajnalán túrát szervezni a legnagyobb hidegben talán nem a legokosabb ötlet, de nem érdekelt. Kicsit sem. Egyetlen egy terv lebegett szemem előtt… eljutni Hozzá. Szemeim úgy cikáztak az utca részletein keresve valami ismerős részletet, hogy a végén kissé még bele is szédültem… megtámaszkodva egy fában próbáltam visszanyerni egyensúlyomat és elérni azt, hogy nem töröm össze magamat, szép is lett volna úgy beállítani. Annyi minden mondanivalóm volt, tényleg annyi mindent meg akartam vele osztani, de ezek nem olyan dolgok voltak, amit el lehetne intézni telefonon majd reggel… nem, nem. Ezek olyanok voltak, amelyeket személyesen kellett elmondanom Neki, kicsit sem foglalkozva azzal, hogy hajnali 4 óra van. Ezek a dolgok nem várhatnak. Talán bolondságot tettem és talán ezeket nekem kellene rendbe hozni. Na, jó nem talán… hanem biztos.

Óvatosan rugaszkodnék, el a fától mikor apró táskámból annál hangosabb zaj szűrődik ki. A telefonom. Vajon ki kereshet ilyenkor engem?

- Alexa?- fogadtam a hívását. Ki más lehetne. Csekkolja hogy egyben hazaértem-e. Kedves nagyon, de nem most.

- A háttérben kocsi zaj? – kérdezte… szóval rögtön a tárgyra tér... semmi, szia Maisy, hogy vagy. Mondjuk csak pár perce, na, jó egy órája lassan hogy elváltunk, de attól még megkérdezhetné ezt, nem?

- TVt nézek… - vágtam rá azonnal.

- Nincs is TVd. – ez viszont logikus válasz volt.

- Internet… internet… - teljesen egyértelmű volt ez a magyarázatom.

- Szóval akkor minden rendben? – kérdezte… eddig bevette, csak tartson is ki így.

- A legnagyobb rendben. A legtöbb dologból már csak egyet látok és minden elfogyasztott… valami is bennem maradt. A hajnal sikeres volt. – jelentettem ki határozottan ekkor viszont egy bogár gondolta úgy, hogy megszáll engem így körbe, körbe forgolódva próbáltam magamtól elhessegetni őt és mikor sikerült is és büszkén felemeltem fejemet az Alexának szánt mondatom teljes egészében elnyerte értelmét.

Az utca túl oldalán… a kertváros szívében ott volt egy ház. Egy ház, amit én kerestem.

- Veled meg mi van? Miért kapálózol? – kérdezte és elképzelve fejét láttam, ahogy agykerekei dolgoznak, hogy megfejtse a fura hangokat, amik átszűrődtek hozzá.

- Megtámadott egy bogár… - ez igaz is volt.

- A szobádban.? – nem tudom, hogy ez most kijelentés vagy kérdés volt-e.

- Ott bizony… - egy hideg hajnali éjszakán lehet, hogy annyira nem túl esélyes. -… nyitva van az ablak. – magyaráztam.

- Azért mert…? – kérdezte.

- Bocsi Alexa mennem kell… a bogár rokonai is jönnek. – nem tudom, hogy ez az ötlet agyam melyik szegletéből ugrott ki, így hirtelenjében de legalább megfelelő okot adott arra, hogy kinyomjam a telefont.. Úgy teljes egészében.

Valamiféle izgatottság fogott el, amikor ismét a ház felé pillantottam… nem tudom honnan jött, nem tudom miért jött, de ott volt a levegőben. Le akartam lépni a járdáról, hogy átszelve az úttestet elérjek hozzá, de lábaim mintha hatalmas szikladarabok lennének megmakacsolták magukat és nem akartak megmozdulni. Összeszedve minden erőmet, mély levegőket véve pakolgattam egymás után végtagjaimat éreztem, hogy oda kell mennem, nekem most ott kell lennem… Csakhogy mire odaértem előkertjéhez egyfajta kétség telepedett rám…

- Mit keresek én itt pontosan? – hangzott el a fejemben a kérdés, amire még percekkel ezelőtt megvolt a pontos válaszom. Nem mit, hanem kit. Őt.

Kezemet ökölbe szorítva emeltem volna az ajtóhoz, hogy bekopogok, de rá kellett jönnöm annak semmi értelme nem lett volna. Nem hallotta volna meg így sem úgy sem akkor meg miért? Így magam elől esett mellém a kezem és szépen lassan homlokommal támaszkodtam az ajtónak valamit csak kitalálok jelszóval.

Csakhogy ezt bármennyire is szerettem volna elérni, mégsem ment olyan könnyedén. Agyamban milliónyi meg egy információ pörgött, megválaszolatlan kérdések, üres tények, de mindegyik dologban egy közös rész is volt. Ő. A rész, aki hiányzott mellőlem.

És ezt már nem az ital mondatja belőlem, nem az annak köszönhető őszinteség áradat kényszeríti agyamat, hogy ezeket a gondolatok röpködjenek fejemben… nem, nem. Tényleg így éreztem csakhogy ez nem volt elég. Gondolati alapon már megvolt az egész, csakhogy a cselekvés része kicsit megakadt a folyamatnak. Talán felhívhattam volna, akkor biztos kicsalogatom az házból, talán becsengethettem volna akkor szintén esélyes lett volna, hogy kijön, de így hogy álltam egyhelyben és támasztottam ajtaját előrébb nem haladtam. Igazából abban sem voltam biztos, hogy itthon van… Kocsija nincs a feljárón, lehet, hogy elment szórakozni a barátaival (nem igazán hittem ebben az opcióban valamiért, de mégis ez is ott volt a lehetőségek között) vagy egyszerűen csak beállt garázsába. Ilyen aprócska kérdések merültek fel bennem melyek teljesen elbizonytalanítottak.

- Vársz valakit? – hallottam meg hangját mögülem. Becsukva szememet inkább meg sem emeltem fejemet az ajtóról… valószínűleg képzelődök. Megeshet… végülis ilyen miatt törtem ki ma majdnem a gerincemet egy akrobata mutatványom után a mai nap.

Ha nem veszek tudomást a hangról valószínűleg csak eltűnik… vagy benyomhatnám a csengőt végre és megtudhatnám, hogy az igazi, a valóságos Harry éppen bent alszik, majd álmos szemeivel lejön hozzám és talán elküld.

- Hmmm? – ismét ott volt a hang. Még mindig itt volt. – Maisy… minden rendben? – kérdezte. Ahogy kiejtette nevemet kirázott a hideg, olyan valóságos volt.

- Ideképzellek, mikor valószínűleg Te az igazak álmát alszod… biztos minden rendben van velem. – nyugtáztam és fejemet felemelve az ajtótól kiegyenesítettem hátamat és ekkor viszont nekiütköztem valakinek.

- Talán mégsem alszok. – mondta olyan kimérten, lassan ahogy szokása beszélni. Kissé megrezzentem, ahogy éreztem magam mögött.

- Talán. – nem hittem a hangnak, egyszerűen nem sikerült. Már volt szerencsém bedőlni neki.

- Fordulj meg… - kérte és óvatosan megfogva csuklómat fordított meg hogy lássam teljes valójában őt.

Lassan emelve tekintetemet sikerült felmérnem őt egészen lábától mellkasáig… szürke melegítő nadrág volt rajta, hozzá illő felsővel, mintha csak most érkezett volna a futásból. Nem mertem a szemeibe nézni, egyszerűen megrémültem volna, ha egyik pillanatban még látom azokat a tündöklő gyémánt szempárokat, a másikban pedig már, huss, eltűntek.

- Mit keresel itt? – nem firtatta azon cselekedetemet, vagyis nem-cselekedetemet hogy nem néztem szemébe egyszerűen engedte, hogy végig mellkasát bámuljam.

Oly közel volt hozzám hogy akár meg is érinthettem volna, éreztem, hogy a levegő is felmelegszik körülöttem, ahogy itt áll előttem.

- Téged. – mondtam ki szinte hangtalanul.

- Miért nem nézel rám? – kérdezte és szinte éreztem arcomon ujjai érintését. Vagyis észre kellett vennem, hogy ez nem szinte volt… ez egy tényleges cselekvés, de még így is ott volt bennem a kétely.

- Mert félek. – mondtam neki… a fal melyet magam köré építettem egyetlen szavának köszönhetően borult le és lett belőle por, csupa törmelék.

- Mitől? – már mindkét keze arcomon pihent, szinte teljesen ujjai között tartotta kipirosodott arcomat.

- Attól hogy eltűnsz. – ajkam megremegett, ahogy azt kimondtam viszont ezzel egy időben történt az, hogy óvatosan emelte meg fejemet kényszerítve szelíden engem arra, hogy rá nézzek. De nem tettem. Csukott szemhéjaim nem engedték láttatni vonásait, egy fátyol mögé rejtettem magamat.

- De itt vagyok… - édes lehelete csiklandozta bőrömet, ajkaimat, mindenemet. – nyisd ki a szemed. – kérte lágyan.

- Nem. – remegett meg a hangom is tiltakozásban.

- Érints meg… - kérte ezt és habár előző kérésére szemeim nem engedelmeskedtek kezeim már annál inkább tették azt, amit kért. Mintha egy mágikus erő húzta volna azokat, emelkedtek fel mellettem kezeim végigsimítva csípőjétől testét egészen arcáig.

Göndör fürtjei selyemként omlottak ujjaim közé, bőre tapintása libabőrössé tett. Éreztem tenyeremben arcát, apró gödröcskéit, ahogy elmosolyodik, mert tetszik neki érintésem, de mindezt szemeimmel még nem láttam. Csak elképzelni tudtam.

- Érzed… itt vagyok. – erősítette meg előző bizonygatásait. – higgy nekem… - fülembe súgott szavai szinte csilingelőek voltak számomra.

- Ühüm… – kissé kábulva bólintattam egyet, és nem tudom, hogy azért mert úgy gondolta, hogy hiszek neki, vagy csak azért, hogy tényleg erősítse bennem az érzést puha ajkaival az enyémet fedte el. Abban sem vagyok igazán biztos, hogy ő kezdeményezte mindezt. Lehet, hogy csak én akartam az emlékbe kapaszkodni. Lényegtelen.

Ahogy vágytól nedves húsos ajkait az enyémen éreztem tudtam, hogy ez nem lehet képzelgés, mindennek valóságnak kell lennie. Nem mindig igaz az, hogy „túl szép hogy igaz legyen”, ez nagyon is valóságos volt. Éreztem. Mohóan kulcsoltam karjaimat nyaka köré, ahogy ő viszont pedig karjaival lökött gyengéden ajtójának és azokkal támaszkodott meg ott nehogy véletlenül betörjük a bejáratot.

- Hiszek neked. – levegőért kapkodás során hagyták el ezek a szavak a számat és ekkor megadva magamat teljesen kinyitottam szemeimet és ő tényleg ott volt. Teljes valójában.

Kesze-kusza tincseit kapucnija védte, szemei, mint csillagok ragyogtak arcán, ajkai pedig eddig még soha nem látott széles mosolyra húzódtak.

- Erre vártam… - mondta és valójában ekkor jöttem rá, hogy amit mondtam annak igazán két értelme van. De őszintén? Mindkét szempontból helyes volt a megállapítás. Hittem neki ebben is és abban is, amit vasárnap mondott. Mindenben. Teljes őszinteséggel mertem ezt kijelenteni.

- Ne haragudj… - mondtam neki és fejemet hátra hajtva az ajtónak dűtve azt csodáltam tökéletes vonásait. Egy hajtincsével játszottam fülénél… olyan megnyugtató volt.

- Te ne haragudj… - és hangja tényleg szomorúan hangzott. Szívem remegett abba, ahogy ezt így kellett tőle hallanom. El akartam venni hangjából minden fájdalmat, meg akartam szüntetni számára a világ összes rosszát.

- Mivel tehetném mindezt jóvá? – kérdeztem tőle és kérdésemre hatalmasat dobbant a szívem. Valószínűleg megérezte, hogy másik fele közel van hozzá… nagyon közel.

- Maradj itt. – kérte és homlokunkat egymásnak dűtötte, miközben lágyan cirógatta orrával az enyémet.

Válaszolni erre szavakkal nem is tudtam volna igazán megfelelően, ha kellene, a teljes életemet a karjaiban tölteném, itt biztonságban. Mert lehet, hogy sajátos módszereivel, és néha a hátam mögött, de jót akar nekem… amit nekem meg el kellene fogadnom ugyanis fontos számomra. A legfontosabb. Igazán sajnálom, hogy erre rájönnöm ilyen hosszú időbe tellett.

- Te nyertél. – talán ez valamiféle megfelelő válaszként szolgálhatott.

- Mi? – kérdezett vissza… nem csak én voltam elkábulva úgy látszik.

- Szerda van. – jelentettem ki mosolyogva és éreztem, ahogy testemben most már igazán felfogja azt, hogy ily közel van hozzám. Felfogja azt, hogy mit is jelent a mai nap. Egy hét telt el azóta… hosszú… hosszú idő ez.

- És? – huncut tekintetén látszott, hogy tudta miről beszélek, de mintha tőlem akarta volna hallani mindezt.

- Szerintem jobb lesz, ha kinyitod ezt az ajtót… - próbáltam a kilincs után kapálózni hátam mögött, de ő elkapta csuklómat.

- Mert különben? – ajkait már nyakamhoz emelve kérdezte tőlem ezt őrjítően.

- Az információ jelen helyen nem publikus… - haraptam ajkaimba és tenyeremet szépen lassan nyakától mellkasán levezetve egészen lentig húztam. Teljesen lentig.

Nagyot nyelt, ahogy kezem elért céljához. Erősebben is támaszkodott az ajtónak, csak csupán szerintem majdnem sikeresen beszakította azt.

- Azonnal intézkedem. – az érzés, amikor az ő hangja is megremeg tetteimtől. Felbecsülhetetlen.

- Gyorsabban, gyorsabban… - húztam az agyát és hallottam, ahogy egyik kezével zsebében kutat kulcsa után miközben a másikkal még mindig fejem mellett támaszkodik. Közben viszont tekintetét végig az enyémhez fűzte, mondhatni, hogy az irányítást a kezeim között tartottam.

- Siker… - szinte felszabadulva mondta ezt, ahogy valamilyen csoda folytán az ajtó kinyílt én meg majdnem berepültem rajta háttal. – szóval én nyertem? – kérdezte már magabiztosan és azt hiszem az én uralkodásomnak ekkor lett vége.

- Te… - bólintottam és léptem óvatosan egyet hátra, majd láttam, hogy oda sem figyelve csapja be ajtaját közeledik felém.

- Akkor viszont nincs menekvés. – rázta fejét, és ahogy ez a mondat elhagyta száját azzal egy időben ragadta meg derekamat és nyomott erőszakosan a falnak. Amikor a vágy irányít nincs megállás, nincs fájdalom csak egyenes út a gyönyörig. Akár nem is egyszer, hanem többször… halmozni az élvezeteket tudni kell.

A ruháinkat mintha a gravitáció vonzotta volna lefele úgy hullottak a földre. Szorítottam magamhoz, elengedni őt soha nem akartam. Húzva lefele róla pólóját csodálhattam meg tökéletes vállait, mellkasát, tetkóit.

- Hiányoztak a madárkáim. – haraptam ajkamba, majd csókot leheltem a drágákra, de nem is egyet.. Többet.. Százat, ezret.

Kezei, ahogy végigsiklottak testemen és megszabadítottak ruhámtól és velük együtt mindentől, ami fedhette testemet, úgy éreztem, hogy emlékezetébe akarja vésni minden egyes porcikámat, csakúgy, mint én az övét… Hátán keresztül kellett kapaszkodnom vállába szinte már hisztérikusan mikor csípője az enyémhez olvadva kezdett mozogni… ütemesen, egyre hevesebben.

Fejemet oldalra feszítve éreztem, hogy ajkaival nyakam bőrét hergeli, miközben a mennyországba vezető úton mozog velem összhangban.

Ajkaimat apró hangocska hagyta el mikor megérkeztünk… testem mintha ujjá született volna abban a pillanatban. Fejét vállamra helyezve hasonló elégedett hangot hallatott ő is.

- Nem szeretnél bejönni? – kérdezte kissé mintha levegő után kapkodva.

- Mi? – nem értettem mondatát.

- Nem sokáig jutottunk…. – kuncogva vallotta be és szememet kinyitva rá kellett jönnöm, hogy mindez igaz volt. Két méter a bejárattól… mindössze két méter.

- Nem… nem… - ráztam a fejemet és mély lélegzeteket vettem bőre illatából.

- Van egy fürdőm lent… - suttogta a fülembe kacéran.

- Szükséged van egy zuhanyra… - fizikai munka után érthető.

- Nekem szükségem van Rád… - mondta és megragadva combomat derekára húzott rögtön és így indult el zuhanyozni. – megadtad magad…

41. rész

Sziasztok! Olyan szinten imádlak Titeket hogy szavakba nem tudom azt foglalni... a tegnapi részem alig pár óra alatt már 4 kominál jár... hihetetlenek vagytok! Köszönöm a kedves szavakat :)) Ígérem a Maisy-vel kapcsolatos dolgok egyre világosabbak lesznek lassacskán... Addig is jó olvasást! ^^ Puuuszi Dorka

Amit hétfőn nem tehettem meg azt bepótoltam kedden, de igen rendesen. Egy pillanatra sem álltam meg, képtelen voltam rá egyszerűen magával ragadott volna az a különös üresség érzése, amitől őszintén mondom lehetetlen szabadulni. Szóval ezért volt az, hogy ahogy reggel kidobott az ágy még a színház előtt én bevágódtam egy edzőterembe és onnan addig ki nem jöttem, míg el nem kellett indulni a valódi célom felé… Konkrétan közel pánikba estem mikor a zene a fülembe úgy gondolta, hogy bemondja az unalmast hisz lemerült a töltés a lejátszóban. De valahogy túléltem… jah és ha már pánikról beszélünk… nem tudom, hogy min megy át a testem, lehet, hogy nem is lenne jó róla tudni, de azt hogy megkergült az egyszer már biztos… a hangulatingadozásaim olyan váratlanok és hirtelenek hogy emiatt próbálok az emberektől is távol maradni hisz úgy érzem még a számomra legfontosabb embereket is elijeszteném jelen pillanatban. Jah hogy az már sikerült… hozzátenném, hogy az nem teljesen igaz, hisz érzem, hogy körülöttem van, egyszerűen érzem és kész. Valami történik, csak nem tudom, hogy mi… Ez így nem lesz egy jó dolog.

- Hoppáré, hoppáré! – olyan célirányosan akarok az ajtómhoz jutni a lakásomnál és olyan vakságot játszok mintha szemvédő lenne rajtam hogy észre sem vettem, hogy nekimentem egy embernek. Kirántva a headsetet a fülemből, feltolva a napszemüveget a szememről (egyszerűen hozzám nőtt ez a kiegészítő… talán még alváskor is rajtam volt, már nem emlékszek) próbáltam a jelenbe helyezni magamat és ekkor széjjelnéztem.

A lépcsőn ott ült Adam… én meg Scott karjai között voltam, ugyanis ha nem fogott volna meg talán egyenesen az ajtómnak mentem volna. Drasztikus bejutás a lakásba… nem?

- Faltörő kost játszol vagy még a kulcsot is beveted? – kérdezte és lassan elengedett, majd aprókat hátrált.

- Sziasztok. – köszöntem egyszerűen majd a kulcsokat rendeltetésszerűen használva a zárba csúsztattam, de elfordítani még nem fordítottam el őket.

Ott álltam nekik háttal, de egyik nagydumás sem szólalt meg. Adam, valószínűleg azért mert vasárnap óta nem beszéltünk és talán még kettőnk között van az a kis háborús árok, Scott meg, valószínűleg azért mert felmérve a terepet rájött, hogy a csendes hallgatás lesz a legjobb számára.

- Örülök a találkozásnak. – fordítottam el a kulcsokat végül, majd nyomtam be az ajtót és léptem is volna befele csakhogy megszólaltak mögöttem. Vagyis egy ember volt az. Adam.

- Kint maradnál egy kicsit? – kérdezte én meg megtorpantam. – beszélnünk kellene… - tette hozzá. Felemelve fejemet oldalra fordítottam azt és Scott tekintetével találkoztam össze.

- Én addig bent várlak Titeket… - mutatott ránk és engem kikerülve válaszomra, vagy engedélyemre sem várva belépett a lakásomba és bezárta maga mögött az ajtót. Ráadásul a szemfüles még vitte magával a kulcsokat is. Ki lettem zárva a saját lakásomból… elég ügyes dolog.

- Jól vagyok. – mondtam még neki háttal majd habár nehezemre esett megfordulni úgy tettem és az ajtónak támaszkodva, behajlítva jobb lábamat felhúztam azt.

- Minden bizonnyal… - olyan egyetértő volt. Fura ez nekem.

- Ennyi? Mehetek? – figyeltem feléje… ő végig engem nézett.

- Biztos, hogy jó ötlet ez az esküvő dolog neked? – kérdezte érdeklődően belecsapva egy sor kerítés után a közepébe.

- Na… na… na… álljon meg a menet!- tartottam fel a kezemet magam elé.

- Ne legyél dühös!- kérte.

- Micsoda? – kérdeztem vissza. – saját magad ellen beszélsz… Néhány napja. – mondtam volna, de félbeszakított.

- Néhány napja még én bíztattalak erre… a dolgok változtak. – egyszerűen jelentette ki ezt, örülnék, ha számomra is ilyen egyszerűen menne ez az egész.

- Én meg már döntöttem. – vontam vállat. – elmegyek és kész… neked sem kellene tudnod róla, sőt senkinek sem kellene tudnia róla. Elmegyek, beszélek vele és tádám mindennek vége!- tártam nagyra a kezemet és még egy mosolyt is eleresztettem mellé. Tényleg kezdtem benne hinni, hogy ha talán ezt be tudom zárni, akkor valami újba úgy, tudok majd belekezdeni, hogy a múlt nem lesz befolyással a jövőmre.

- Nem jó ötlet. – rázta a fejét és közben ő is felállt. Előttem csak, mint egy óriás magasodott az égbe.

- Azért mert? – kérdeztem tőle. Ha ilyen okos dolgokat tud, akkor legalább osztaná meg velem is… hálás lennék érte igazán.

- Mert. – mondhatni, hogy ezzel a kurta, semmitmondó válaszával engem nem győzött meg. Az érvelést még gyakorolnia kellene… egy két nyelvtan óra és talán fejlődőképes.

- Még valami esetleg? – fordítottam hátat neki és támaszkodtam a kilincsnek.

- Most már teljesen biztos vagyok benne hogy az a Bárány egy idióta… - mondta.

- Fejezd, be mielőtt elkezded. – szorosabban markoltam a kilincsre. Vajon le tudnám törni onnan azt a kis fém tárgyat? Lehet, hogy megpróbálkozok vele.

-… rég itt kellene lennie és dörömbölnie az ajtódon. – mondta és azt hiszem nekem ekkor telt be a pohár.

- Scott… engedj be!- és akkor vettem észre, hogy konkrétan, aki verte az ajtót az én voltam, sőt mindezt elég erősen tettem.

- Csak az igazat mondom. – folytatta… de engem nem érdekelt. Nem akartam róla beszélni elég, ha saját magammal vívok csatákat vele kapcsolatosan. Ha majd ott eldőlt egy csata, vagy esetleg a teljes háború akkor a gondolatoknak utat fogok engedni és szavak formájában a napvilágra hozom őket… addig meg nem. Tartózkodok mindentől.

- Az isten szerelmére… engedj már be!- ütöttem az ajtót és éreztem, ahogy a faburkolatba oly mélyen ütöttem kezemet hogy az öklömet sértette. Nem számított.

Végül az ajtó már nyílt is én meg szabályszerűen beestem rajta, amit viszont egy hatalmas nagy ajtócsapás követett.

- Egy italt? – kérdezte és kezében tartott egy poharat teli jéggel. A barátaim tudják, hol találhatnak jó dolgokat a házban. Titkos szekrények a lakás területén… a megoldás mindig bennük rejlik.

- Már kérni is akartam. – bólintottam majd elvettem kezéből a poharat, amit felém nyújtott és bármi is volt az lehúztam, majd az övét is elvettem és azt is magamba öntöttem. – így már mindjárt jobb. – vettem mély levegőt.

Éhgyomorra talán nem volt a legokosabb ötlet ezt a két pohár csodadolgot meginni (nevezem én így ezt annak ugyanis gyanítom, hogy nem egyfajta alkoholból állt össze a kis italka) de azt hiszem, egy ideje nem teszek okos dolgokat, akkor meg most hirtelen miért is változtatnék ezen?

- Na és te miért is jöttél? – dobtam le a cuccomat és indultam el a fürdő felé. – biztos van valami nyomós indokod… például valaki rám küldött. – tippelgettem. Vannak barátaim, akik ilyet tesznek.. mondjak példákat esetleg?

- Senki nem tett ilyet. – támaszkodott meg az ajtófélfánál miközben én az arcomat mostam meg.

- Beszéltél Alexával. – mintha meg sem hallottam volna előző mondatát. Valljuk be az őszintét tisztában voltam vele, hogy úgysem az igazat mondja. Tudtam és kész.

- Nem. – rázta a fejét.

- Akkor ő beszélt veled… ugyanaz. – vontam vállat majd egy törülközőt megragadva elindultam kifele onnan csak úgy süvítettem el mellette.

- Csak érdekelt, hogy vagy… régen beszéltünk. A többiek is hiányolnak. – mondta miközben én már a lépcsőmön másztam felfelé.

- Nem kell sokáig így tenniük… - fordultam vissza és a hirtelen mozdulattól kicsikét meginogtak lábaim. – ma mindenkinek szerzek egy jó estét. Találkozzunk a többiekkel valahol plusz te meg játszhatod a bébiszitter szerepét, amit rád szabtak. Boldog lesz mindenki, nem? – haladtam tovább és már a szekrényemet támadtam meg azon célból, hogy én viszont most megtalálom a legkívánatosabb ruhámat, amit csak az a kis hely tárolhat. Éreztem, hogy buliznom kell, kiengedni a gőzt… még a mocskos másnaposságot is bevállalom, ha agyam kikapcsolhat egy estére. Csak egy estét kérem.

- Hívod te a többieket vagy nekem kell? – hajoltam ki a galéria korlátján.

- Kedd este van. – jelentette ki.

- Ez valaha megakadályozott bárkit is? – húztam össze a szemöldökömet és felnevettem. – Londonban élük az isten szerelmére… nem egy világvégi kisfaluban. – mosolyogtam bájosan feléje majd addig vártam, míg kezébe nem veszi telefonját és keresgélni kezd a nevek között. – helyes!- mutattam hüvelykujjamat feléje majd visszafordulva kicsit talán tényleg hevesen téve mindezt beleestem az ágyamba.

- Te megvagy még odafent? – hallottam hangját.

- Minden a legnagyobb rendben. – emeltem le fejemről a párnát.

- Azért vigyázz magadra… - mondta nevetve.

- Én mindig… - értettem vele egyet.

Ami igaz is… vigyáztam magamra a létező legtöbb módon. Például kezdetnek vehetjük azt is, hogy nem vettem fel magas sarkút, mert tudtam, hogy az este folyamán megvan arra az esély, hogy kitöröm a nyakamat. Második példa az, hogy tudatosan ittam… tudatosan folyamatosan mindent, amit kaptam. Csak nem akartam kiszáradni és hát azt hiszem ez még nem számított legutóbb bűnnek.

- Jééé Alexa… te is itt vagy? – fordultam oldalra és barátnőm tekintetével találkoztam össze. Vagy csak én láttam borús felhőket feje felett vagy tényleg nem volt rózsás kedvében. De ma este ez sem érdekelt. Semmi sem érdekelt.

- Te hívtál… nem emlékszel? – kérdezte és való igaz, míg az egyik kezemben a poharam volt, amit éppen most emeltem fel a pultról addig a másikban a telefonom.

- Hupsz. – kaptam kezemet szám elé. – a-a. – jegyeztem meg. – jössz táncolni? – kérdeztem és táskámba ejtve készülékemet kiittam poharamat, megragadtam a kezét és kezdtem magam után húzni.

- Nem lesz ennek jó vége… - mi az, hogy csak nekem van jó kedvem és senki másnak nincs.

- Nem érdekel… - ordítottam neki és meglehet, hogy ha kissé halkabban tettem volna ezt, akkor is meghallotta volna, de lehet azt akartam, hogy az egész világ tudja, hogy nem érdekel engem. – NEM ÉRDEKEL. – boldogan keringve a tömegben ordítottam ezt és éreztem, ahogy mellkasomban szabadul fel az energia, amire vágytam. Szabad vagyok, tényleg szabad.

A helyen dübörgött a zene… nem ismertem, de a hatalmas hangszóróknak köszönhetően mellkasomban úgy dobogott a szívem mintha ismerné azt. Úgy éreztem, hogy időtlen időkig el tudnék itt lenni… az idő már nem számít.

- Huuuu… - sikítottam el magamat mikor az jött ki a dolgokból, hogy az egyik srácnak konkrétan a nyakába kerültem. Mert miért ne? – a kilátás fenséges… - néztem széjjel majd lassan, óvatosan lehajoltam füléhez, hogy mindezt elmondhassam neki.

- Ennek örülök. – paskolta meg lábszáramat és tovább egyensúlyozott velem, míg én körbe körbe bámészkodtam.

- Hello… - hallottam meg hirtelenjében fülemben hangját, amitől olyan szinten megijedtem, hogy elvesztettem az egyensúlyomat és konkrétan hátra dőlve majdnem estem egy nagyot… és ez majdnem be is következett, de szerencsére a fiúk hátul elkaptak.

- A bébiszitter… - csillant fel a szemem, ahogy megláttam Scott rémült arcát és folytattam is volna valami frappáns dologgal, hacsak nem visszhangzott volna köszönése a fülemben hello.

- Úgy látszik szükséged is van rám… - mondta és mikor megbizonyosodott arról, hogy egyben vagyok el is engedett… egészen addig, amíg le nem ültem egy kanapé szélére.

- Itt van? – kérdeztem magam elé meredve.

- Kicsoda? – értetlenül kérdezett vissza.

- Ő. – ez teljesen egyértelmű volt számomra. Neki is annak kellett volna lennie.

- Kicsoda? – talán neki árhatott a kis iszogatás ugyanis elég értelmesen fejezem ki magam, de mégsem érti, meg amit mondok. Pedig egy nyelvet beszélünk.

- Harry. – vágta rá Alexa és hirtelen a név említésétől is rendesen összerezzentem.

- Itt van. – jegyeztem meg és behunyva szemeimet halántékomra tapasztottam ujjaimat.

- Nincs itt… - fordult be mellém Alexa, de csak azért, hogy felsegítsen. – azt hiszem a bulinak vége. – jelentette ki. Rá sem ismertem.

- Nem… nem… nem… - próbáltam tiltakozni, de nem ment olyan erényesen, ahogy akartam.

- Ez a buli neked el sem kezdődött valójában. – mondta, és ahogy átkarolt, emelt magával engem is.

- Elrontotta… - mondtam neki szomorúan.

- Az hogy itt ki a bűnös ne most vitassuk meg… - mondta majd éreztem, hogy lassan megindul a föld alattam, és utána rájöttem, hogy én magam kezdtem lábaimat egymás után rakosgatni szépen ügyesen.

- Segítünk!- hallottam meg a srácok hangját és belül még el is mosolyodtam ezen a kedves gesztuson, de mindez csak addig tartott, míg Alexa meg nem szólalt.

- Eleget segítettek már… - tolta le őket.

- Csak ne vigyél haza… - kértem őt és elég ügyesen rájöttem arra, hogy kiértünk a szórakozóhelyről ugyanis a hűvös hajnali szellő szabályszerűen arcon csapott. – sétáljunk!- folytattam.

- Sétáljunk… - bólintott és lazábbra engedte tartását majd végül teljesen elengedett.

- Menni fog ez egyedül is… - szívtam magamba egy adag friss, csípősen hideg levegőt majd kiegyenesedve a tekintetemet is tisztítani akartam, ha már tüdőmmel így tettem.

- Biztos? – mért végig.

- Biztos. – bólintottam és hogy igazamat bizonyítsam léptem is előre egyet. Elég keszekuszán sikerültek az első lépések, de hát majd belejövök.

- Lehet, hogy jól jönne valami, ami felszívja a gyomrodban azt a sok vackot. – jegyezte meg csak úgy mellékesen.

- Meglehet. – gondoltam bele és szám elé kaptam kezet. Ezúttal még nem jött ki belőlem semmi… ezúttal. – hallottam őt. – vallottam be. Tényleg hallottam… megijedtem és ezért estem le.

- Mi? – nem értette.

- Egyszerűen éreztem, hogy ott volt… megint. Tényleg mintha mellettem állt volna. A közelemben volt. – bizonygattam.

- Tényleg szükséged van erre a friss levegőre. – mondta.

- Nem hiszel nekem. – álltam meg rögtön.

- De hiszek… hogyne hinnék. Kezded hiányolni… teljesen mindegy hogy még csak 3 nap telt el. – fogta meg a vállamat majd karolt át.

- De nem… ő ott volt. – folytattam. Nem fog hinni nekem… ebben már biztos vagyok.

- Okés... Nézd csak… egy éjjel nappali. – mutatott az út túloldalára ahol homályos látásomnak köszönhetően csak haloványan láttam azt, hogy valami világít.

- Felvásároljuk. – jelentettem ki.

- Fel hát… - paskolta meg a vállamat.

- Ezt többet ne… nem szeretnéd látni egyben hogy mi, van a gyomromban. – mondtam neki.

- Okés. – nevetett fel majd átandalogva eljutottunk oda, hogy hajnali 2kor reménykedve a józanodásomban felvásároltuk a kajálda egy részét és a sarokba bent elhelyezkedve vártuk a csodát.

Néhány adag sült krumpli és pár liter kávé után sikerült a képemnek tisztulnia is kissé… 2 óra ital nélkül és egy szintjavulás. Egész jó…

- Te meg mit csinálsz? – kérdezte mikor táskámban kezdtem el kutakodni.

- Keresem a telefonomat… ha téged felhívtalak, megjegyzem, továbbra sem emlékszek rá akkor szerinted kit hívhattam még fel csak úgy? – dobtam az asztalra a készüléket.

- Kinyírom Scott-ot… - forgatta a szemét és még előttem felvette az asztalról a telefont.

- Én akartam jönni… - mondtam.

- Ő meg adta alád a lovat… blahblahblah. – és feloldva a billentyűzárat kezdte el felmérni a károkat, amit talán okoztam.

Még szerencse hogy így tett magán az étlapon lévő betűk is úszkálni kezdtek a szemem előtt esélytelennek éreztem, hogy bármit is el tudjak olvasni a telefonom annál kisebb képernyőjén. Figyeltem arcát és arra koncentráltam, hogy fejem le ne essen, legalábbis addig a pillanatig, ne míg megtudom mit műveltem. Arca totál póker arc volt… semmit az égadta világon nem tudtam róla leolvasni.

- Na? – kérdeztem és tenyerembe temettem arcomat. – költözhetek el a városból? – tettem fel a kérdést.

- Talán maradhatsz… - jegyezte meg önfeledten majd felém tolta a készüléket, aminek képernyőjén egy fotó volt látható, amin pedig én voltam. Vagyis a fejem. Vagyis az hogy éppen teljesen vidáman nyújtom ki nyelvemet a kamerába pillantva miközben szemem kedvesen piroskás és alatta meg a jól ismert fehérke csíkok jelentek meg. Mint aki valami jót érez. – kinek küldtem el? – kérdeztem.

- Hát kezdetben magadnak. – ezen rendesen felnevetett.

- Ez eddig jól hangzik. – csettintettem a fejem mellett.

- Meg Adamnek… Nekem… Meg Scottnak, vagyis minden olyan embernek aki ott volt veled a bárban… - már fogta a fejét majdnem sírt a röhögéstől. – jah és várj… - ekkor egy hirtelen pillanatra megállt a szívem.

- És még? – szinte beleremegtek ajkaim a kérdésbe.

- Louis-nak… - mondta és hátra dőlve egy hatalmas kő esett le a szívemről. – de nyugi csak egy üres képüzenet volt… - legyintett majd letéve a telót felém csúsztatta azt.

- Hisz a kép magáért beszél… - forgattam meg a szemeimet és ezen már én magam is felnevettem.

- Ahogy mondod… - tartotta asztal felé a kezét és várta, hogy lepacsizzak vele. Meg is történt.

Ez után volt az, hogy míg lassan fogyasztottuk a sokadik adag ételünket, ujjaim közé véve telefonomat írtam egy smst Louis-nak hogy valójában minden rendben velem csak kicsit elment az eszem (és nem is jött vissza még a jelen pillanat szerint). Vagyis reméltem, hogy ezt írtam ugyanis hiába kezdett tisztulni a látásom a billentyűket lehet nem helyes sorrendben találtam meg. Próba szerencse.

- Alexa… te, ha már olyan okos vagy. – dőltem hátra

- Még mindig van benned valami… - rájött, hogy így ilyen formában nem nagyon szoktam vele beszélni meglehet még valami segédanyag hatása alatt vagyok.

- Válaszolj akkor… mi lesz velem? Mit kezdek most? – tártam szét karomat.

- Kezdetnek egy zuhanyzást és az ágyad meglátogatását javasolnám. – mondta.

- Tudod, hogy nem erre gondoltam. – feleltem.

- Tudod, hogy viszont én ebben nem tudok segíteni… teljesen mindegy mit mondok én neked az téged nem fog érdekelni… - mondta.

- Ez igaz. – bólintottam. Hello őszinteség… rég láttalak.

- Hidd el, rá fogsz jönni egyedül is… sőt szerintem tudod te azt már most is. – kacsintott felém.

- Neked tényleg van glóriád vagy csak én látom azt? – mutattam feje felé meglepődve.

- Na, jó… beteszlek egy taxiba és jobb lesz, ha hazakocsikázol. Pihenésre van szükséged. – ismertette tervét.

- Mondtam én hogy okos vagy. – mosolyodtam el.

- A legokosabb… - mondta és kiszállt helyéről. – egy hatalmas adag kávét elvitelre. – szólt oda még pluszba a pultos srácnak.

- Összeházasodhatok a kávéval szerinted? – kérdeztem tőle full komolyan.

- Lehet, egyeseknek lenne ellenvetése… - jegyezte meg és kezembe nyomva a poharat az ajtó felé vettük az irányt. Piros pont annak, hogy most már sokkalta biztosabban jártam lábaimon, nem akartak spontán gerinctöréssel egybekötött esést okozni nekem.

- Annyira nem érdekel… - vontam vállat majd kitoltam az ajtót ahol már állt egy taxi. Szóval ő már ezt is hívott csak én nem vettem észre. Lehet bealudtam pár pillanatra.

- Én hazalépek gyalog… mindössze 1 sarok innen.. de neked itt is a hintód. – mutatott a fekete járműre.

- Én is sétálok szívesen… - mondtam.

- Meg ne próbáld. – nevette el magát majd nyitotta is nekem az ajtót.

- Lehet jó ötlet ez az egész… - csusszantam be az ülésre majd ezután rám is zárta az ajtót kívülről barátnőm. – egy pillanat… - mondtam előre a sofőrnek majd miután láttam, hogy kedvesen bólintott az ablakot is kezdtem letekerni, de mielőtt megszólalhattam volna barátnőm már el is hadarta, hogy hova is kell engem lefurikázni. – erre még én is emlékszek… - ráztam a fejemet mosolyogva. – kérdezhetek tőled valamit Alexa?

- Mi akadályoz meg? – hajolt le az ablakhoz ismét.

- Milyen nap van ma? – nem tudom honnan jött ez és miért, de valamiért ezt meg kellett tudnom.

- Szerda… - mondta, de nem nagyon értette az egészet, hogy miért is kérdem mindezt. Én sem tudtam szóval akkor már így ketten voltunk.

- Okés… - bólintottam és hátradőlve az ülésbe integettem neki miközben a mai nap nevét ízlelgettem. – szerda… Szerda… szerda…

- Minden rendben kisasszony? – nézett a tükörben hátra a sofőr.

- Nem tudja mi történt szerdán? – kérdeztem tőle. Mondjuk valószínű, hogy Ő tudna rá válaszolni… valószínű.

- Melyiken? – kérdezte.

- Nem tudom… - ráztam a fejem majd ekkor teljesen megvilágosodott minden az agyacskámban. Tudom. – megkérhetném, hogy változtasson irányt? – bújtam közelebb az első üléshez.

- Merre legyen a fuvar akkor?

- Hát…

40. rész

Sziasztok! Íme itt a kövi rész! Próbáltam betartani szavamat és hoztam is ahogy tudtam! Remélem tetszik majd.. megsúgom hogy ez a rész második első számú Tündérkeresztanyu nélkül nem jött volna létre. Köszönöm Petra! <3 Jó olvasást. Puuuszi Dorka

- Nem szeretnéd esetleg, hogy még egy éjszakát itt töltsek? – kérdezte Alexa, aki a kicsit hosszúra sikeredett vasárnapi beszélgetésünk óta ott dekkolt nálam. Ez a beszélgetés volt az, ami elkezdődött úgy szimplán aznap délután, és valahol hétfőn a hajnali órákba ért véget.  De ez is, csak azért mert már olyan szinten túladagoltuk magunkat a különböző rendelt kaják sokaságából hogy a szervezetünkbe jutott szénhidrát mennyiség egyszerűen kiütött minket. Felszabadító volt ez az egész csajos napszak (nevezem ezt, azért így mert igazán hosszú idő volt) ő örült a kajának, ami végre nem a kórházi koszt volt, én meg örültem annak, hogy itt van és valakivel beszélhetek… ha nem is feltétlen már a konkrét dolgokról, csak úgy. Na, jó… az tény és való hogy szerencsétlen esetem elemzésének a szimpla 12 órás maratonból közel 6ot szántunk. Attól függetlenül, hogy én miután kiadtam magamból a dolgot és örültem volna annak, hogy végre nem a kórházi szettjében látom barátosnémat (elterelő dolognak jól hangzott volna, ha sikerült volna) ő nem hagyta annyiban a dolgot és várta, hogy mondjak vagy tegyek valamit… de nem tettem.

- Mi? Mi? – kaptam fejemhez és inkább beleittam a bögre kávéba, amit éppen a kezemben tartottam még mielőtt magamra öntöttem volna azt. Az elmúlt pár óra alatt több szerencsétlenséget vittem véghez, mint egész életemben összesen. Ennek okát viszont nem tudom…

- Kicsit szét vagy csúszva, nem? – húzta fel szemöldökét és ivott bele ő maga is kávéjába.

- Pedig jót aludtam… - mosolyogtam rá minta nem tudnám, miről beszél.

- Nézd csak mit találtam én… - mondta és az újságok alól előhúzta a telefonomat, ami modern kirakóként hevert darabjaiban az asztalon. – esetleg nem szeretnéd összepakolni? – tolta felém.

- Esetleg nem. – toltam vissza, elhatárolódva ötletétől.

- Tudod, hogy így nehéz lesz elérni Téged… - mondta és hangjában ott volt az a mögöttes tartalom mellyel szánt szándékkal kínzott. Nem adtam meg magamat, hiába sugallta azt, hogy viszont most nekem kellene felhívnom őt, én nem tettem semmit.

- Te meg azt tudod, hogy ezt pihentetni kell… - válaszoltam teljesen higgadtan. Örültem, hogy képes voltam arra, hogy mint egy normális ember társalgok a problémámról és nem úgy, mint egy, aki éppen az idegösszeroppanás szélén áll. Önkontroll kifejlesztése egy éjszaka alatt… na meg egy kis baráti segítséggel.

- Továbbra is állítom, hogy nincs igazad. – tartotta magát véleményéhez.

- Lapozhatnánk erről az oldalról? – kérdeztem tőle és tényleg hanyagolni akartam éppen most ezt.

- A te könyved az egy helyben áll… az olvasó szerencsétlen és nem érti a körülötte történő dolgokat és nem képes továbbhaladni. Csak toporog és toporog egy helyben. – végig a szemembe nézett és úgy adta elő személyre szabott kis hasonlatát.

- Te és a metaforáid… - forgattam a szememet.

- Te mondtad, hogy lapozzunk… hát akkor cselekedj. – bólogatott felém…

Végül sikerült azt elérnem, hogy ne maradjon ott nálam, nem mintha olyannyira ki szeretném tenni a szűrét (na, jó az utolsó pillanatokban talán már az ablakon is kilöktem volna, de csak kedvességből… ) csak hát nekem délután edzésem volt ugyanis bármi is történjék körülöttem az élet nem áll meg… hiába gondolja ezt bárki is.

Valójában a reggeli beszélgetésünk elég erősen szöget ütött a fejemben, és ha akartam sem tudtam volna kitörölni a fejemből. Az asszociáció szörnyű egy dolog… bármerre fordultam minden egyes tárgyhoz hozzá tudtam Őt kötni valahogy, szinte láttam azt is a szemem előtt, ahogy egymás mellett sétálunk az utcán (ez volt annak az oka, hogy pár méter megtétele után én úgy döntöttem, hogy oldalt váltok és mivel ott nem jöttünk el együtt akkor ott esetleg majd nem jelenik meg nekem… tévedtem) egyszerűen mindenhol ott volt. Bármennyire is nem akartam rá gondolni, annál jobban ott maradt a gondolataimban…

Mire a színház utcájába értem úgy véltem a legjobb dolog lesz az, ha edzek, akkor ugyanis csak egy dologra koncentrálok. A táncra. És ekkor jött egy kis bökkenő…

-          Leltár? – kérdeztem vissza a portástól ugyanis azt hittem, hogy rosszul hallok.

- Leltár bizony… az összes színpad, terem tele van a színpadi kellékekkel… mozdulni sem lehet tőlük. Megnézheted te magad is… - mutatott a megfelelő irányba, de én konkrétan nem fogtam fel az egészet.

- Köszönöm… nem. – ráztam a fejemet és már a kijárat felé fordultam is.

- Mindenkit értesítettek telefonon, a délelőtt folyamán. – magyarázta. Jah vagy úgy… logikus akkor, hogy én erről nem tudok semmit. A drága készüléke még mindig szabadságolva van… mondjuk hoztam magammal csak hát, ha darabjaira van szedve, akkor nem igazán fog elérni senki sem. Végülis ez volt a célom szóval a küldetésem tekinthető sikeresnek is.

- Nem baj… azért köszönöm. – emésztettem a dolgokat majd indultam kifelé. – további szép napot! – intettem és ezzel el is hagytam az épületet.

- Szuper… - motyogtam magamban majd csak úgy teljesen irányítás, gondolkodás nélkül indultam neki a városnak. Kóboroltam egy ideig, le-fel az utcákon, betértem néhány üzletbe, beszereztem néhány felesleges dolgot, de végig egyfajta ürességet éreztem magamban, ami az idő elteltével egyre nagyobb és nagyobb lett. Egy mély lyuk tátongott a mellkasomban, amit ha mások nem is láthattak én éreztem.

Hazamenni még nem teljesen voltam kész így mivel már kezdtem éhes lenni beültem egy kávézóba ahol egy kellemes, sarki helyen találtam egy szabad asztalt és elhelyezkedve ott szakadt rám ismét minden. Jobb, mint tegnap, de mégis oly nyomás volt bennem hogy felállni a fotelből nem lett volna erőm… szimpla szívfájdalom, amely lassacskán az egész testemre hatással lesz.

Olyannyira gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem szinte hogy a telefonomat már így automatikusan, odafigyelés nélkül pakoltam össze. Csak a bekapcsolt készülékre lettem figyelmes már az ujjaim között, ami végelláthatatlanul hosszan csipogott… Hívások és smsek tonna számra… úgy voltam vele, hogy nem nézem meg őket, hogy hagyom a francba hogy ki is keresett meg ilyesmi, de a kíváncsiság hajtott. Hajthatott, ugyanis amire talán belül igenis vágytam nem volt ott. Ő nem keresett. Én sem őt. Adam, Alexa, Alexa, Adam… tőlük kismillió meg egy üzenet, de tőle semmi. Utóbbi szimplán csak írásban is folytatta szent beszédét, amivel úgy gondolta rávezet a megfelelő útra… ezúttal is tévedett. Olvasás nélkül töröltem az első után az összes többi üzenetét. Mindaddig, míg el nem érkeztem egy harmadik emberéhez… Louis is ott volt a listámon.

Remélem minden rendben. Hogy alakultak a dolgok? L. – néhány órája küldte csak, automatikusan nyomtam a hívás gombra, és míg megrendeltem az ebédemet fülemhez tartva a készüléket vártam, hogy megszólaljon majd a vonal túlsó végén.

- Kedves telefonáló. Louis jelen pillanatban elérhetetlen… éppen a kanapéról fejjel lefelé lógva tömnek a szájába egy banánt… - hallottam meg értelemszerűen nem a kívánt személy hangját hanem Niall-ét.

Szóval a telefonja nem jelezte ki a számomat így nem ismert fel az, sem aki felvette. A logika ezt sugallja.

- Niall… szia! – mosolyodtam el magamban. Az egész helyzetet elképzelve, ami körülötte éppen lejátszódik, azt hiszem ez teljesen jogos volt.

- Maisy? – kérdezett vissza nevemmel.

- Ki keresi? – hallottam meg az Ő hang ját közelebbről. Összerezzent a gyomrom erre. Nem. Nem. Nem. Automatikusan tiltakoztam az ellen, hogy megtudja, hogy Én vagyok a beszélgetőpartnere.

- Ma… - kezdett bele Niall mire én rögtön kijavítottam őt hogy Magdolna, vagyis egymás után vagy háromszor mondtam el ezt a n evet remélve azt, hogy megérti, mit szeretnék, és személyazonosságomat nem fedi fel. - … gdolna. Magdolna az. – mondta a szőkeség és nekem az éppen a mellkasomon kiugró szívemet mégis sikerült a bordáim között tartani. Éppen hogy.

- Magdolna?  - kérdezett vissza Zayn. – Mária Magdolna? Bibliai személyekkel kezdünk vagy mi? Miről maradtunk le? – hallottam kérdését.

Úgy látszik sikerült a legjobb pillanatot kiválasztanom a hívásom időzítésére ugyanis ezek alapján az összes fiú körülötte van, ami azt jelenti, hogy annak az esélye, hogy a nélkül beszéljek vele, hogy Ő is a hallótávolságban van, közel a lehetetlennel vetekszik.

- Add csak ide!- hallottam meg Lou hangját a nagy nevetgélések közepette.

- Jól van, na. jól van, na… én is megyek és felhívom Jézus Krisztus barátomat… - szólalt meg Zayn vihogva.

- Szuper. – válaszolta rá Louis majd hallottam, ahogy a keresett személy megindulva a telefonjával otthagyja a többieket. – Maisy? – kérdezte.

- Magdolna. – vágtam rá mire hallottam, hogy elnevette magát. – szóval tudtad, hogy én vagyok.

- Tudtam… én nem vagyok süket, mint a többiek. – jegyezte meg. – Ha… – kezdtem volna bele valamibe, de egyszerűen nem tudtam folytatni. A szavak a torkomon akadtak és beütött nálam a némaság. Mit is akarok én neki egyáltalán mondani? A hívásommal egyáltalán mi szándékom volt?

- Ma reggel ő is visszajött… - válaszolt a fel nem tett kérdésre.

- És… – a mondatokat csak megkezdeni tudom, de valahogy a befejezésig sosem jutok el. Mintha szavaim egy falba ütköznének és annak köszönhetően sosem jutnának napvilágra.

- Egész jól van. – mikor ezt kimondta konkrétan a szívem akkorát dobbant, hogy úgy véltem kimúlik abban a pillanatban. -… attól függetlenül, hogy a napszemüvegét le sem veszi. Azt mondja, hogy zavarja a fény én viszont láttam a karikákat a szeme alatt, kissé…

- Állj, állj, állj!- állítottam le mielőtt folytatná kis beszámolóját, amivel ha túl messzire megy én nem biztos, hogy túlélem a beszélgetést. Szép halál egy kávézóban. Egy lány szívrohamot kapott telefonbeszélgetés közben. – ez lenne a holnapi szalagcím az újságokban. Kedves.

- ne folytasd. – tettem hozzá.

- Okés… - szinte láttam magam előtt, ahogy bólintott. – veled minden rendben? – kérdezte.

- Még élek… - válaszoltam. – habár sikerült Adammel összekülönböznöm egy kicsikét, de kárpótlásul Alexa ott volt nálam éjszaka. Mindkettőnknek ez volt a legjobb. – meséltem el neki. – kedves vagy, hogy aggódsz miattam.

- Ez csak természetes… - mondta és itt elhallgatott majd csak kis szünet után folytatta. – Magdolna… persze hogyne. Okés. Majd akkor hívlak később. – kezdett el összefüggéstelenül hablatyolni ami arra utalt, hogy valaki olyan lépett körébe, akinek nem kellene tudni, hogy valójában kivel is beszél. Szóval Ő állhatott ott előtte.

- Nem kell még letenned… - hallatta mély hangját, amibe még így távolról is beleremegtem. – tisztában vagyok vele, hogy Maisy-vel beszélsz… - és hallottam, hogy a telefon közben cserén ment át így már nem a Louis kezében volt az, hanem az Övében.

- Viszlát, kedves Magdolna. – hallottam Louis hangját majd ezután rögtön egy ajtócsapódást.

Zsákutcába kerültem… meg volt az az opcióm is hogy fogom és megszakítom a vonalat, de valahogy ujjaim nem engedelmeskedtek. Hallottam mély szuszogását a vonal túloldaláról (ami különösen kedves volt a szívemnek)… nem szólalt meg csak néma csendben várt… és várt… és várt. Vagy ő sem tudta, hogy mit akar mondani, vagy csak szimplán nem volt szándékában megszólalni… nem tudom, azt viszont tudom, hogy én éreztem, hogy egyre kisebb és kisebb leszek a fotelben és hiába remeg meg az ajkam, a miatt, mert meg akarnék szólalni egyszerűen nem, jön ki hang a torkomon. De mit is mondanék neki? Fogalmam sincs. Teljesen leblokkoltam és agysejtjeim megszűntek dolgozni.

Fogalmam sincs meddig játszottuk ezt, csak néhány pillanatig vagy akár percekig, de az biztos számomra az eltelt idő évszázadoknak, sőt évezredeknek tűnt. A fájdalmas csendnek a vonal megszakítása vetett véget. Ezúttal nem én voltam az.

A hangtalan beszélgetésünk volt az a detonátor, amely kiváltotta testemben a totális káoszt. De rájöttem hogyha valamivel éppen lefoglalom magam akkor kissé szűnik az apokalipszis érzés ezért hazamenetel után, futóruhára váltva bejártam a környék összes parkját, majd miután saját rekordjaimat is megdöntve még mindig nem voltam fáradt annyira hogy hullaként essek az ágyamba így a tetőre felmenve próbáltam volna a hideg levegőn végzett tornagyakorlatokkal, nyújtásokkal kivégeznem magam ámde amikor megláttam a fenti kanapét konkrétan célegyenesen fordultam vissza és hagytam ott a helyszínt… mindenhol ott van, ráadásul egyre erősebben. Konkrétan már fizikailag érzem a jelenlétét.

- Nem kell elmenned… - hallottam meg a hangját mielőtt épp hogy bezártam az ajtót. A kilincs a kezembe maradt, lábaim a földbe gyökereztek. Itt van, tényleg itt van.

- Mi? – egy szó és körülbelül minden benne volt, amit tudni akartam. Hogy került fel ide? Legfőbbképp minek?

- Ez a te területed. – mondta mintha valami ellenséges farkas falka lennénk és csak az adott helyeken lehetnénk, csakis ott, ami a mi fennhatóságunk alá tartozik. -… azt hiszem, nekem kellene lelépnem. – mondta és már éreztem közelségét. Gerincem megfeszült, ahogy szinte hátamhoz ért mellkasa, oly közel volt hozzám. Édes lehelete nyakamat simogatta, miközben arra várt, hogy én megmozduljak… csakhogy ez nem volt olyan könnyű dolog.

- Mmmmm… - csak morgások jöttek ki torkomból, a szavak összetevése már komplikált feladatnak tűnt.

Hogy mondjak itt bármit is mikor mágikus hatalma alá kerít? Hogy mondjak itt bármire is nemet mikor ily közel van hozzám?

- Vagy talán beszélni szeretnél? – hangja kimért volt, de mégis oly különleges.

Válaszadást megtagadta a testem, egyszerűen nem bírtam feldolgozni azt, hogy itt van. Nem és kész. Éreztem, hogy közelebb lépett hozzám és ezúttal már testünk tényleg egymáséhoz simult. Hosszú ujjaival karomon simított végig mitől libabőrös lettem, csak mintha áramba nyúltam volna. Tüdőm átlagos működését meghazudtolóan próbált levegőért jutni, mindhiába…

- Hogy kerültél ide? – kérdeztem tőle és lehunyva szememet készültem arra, hogy testem ideje hamarosan lejár.. és aztán jön a nagy bumm.

- A két lábamon… - válaszolta.

- Nem így gondoltam. – vágtam rá rögtön.

- Beszéltem Alexával… és Louis-szal is… - mondta.

- Ne haragudj rá… ő csak segített. – mondtam neki hisz mégis csak mögötte találkoztam vele.

- Ahogy neked is, nekem is csak segített. – mondta kedvesen.

- Hhhhh… - nem sikerült, egyszerűen már megint nem.

- Nyugodtan… van időnk. – és már nem csak gyengéden simított ujjaival, hanem megragadva kezemet hagyta, hogy karjaiba omoljak háttal. Érezte ahogy szíve hevesen dobog mellkasában, ahogy bordáit majd átszakítva repül ki onnan mint egy sebes madár. De így sem érte el azt amit az én szívem érzett… egyszerűen megkergült ott bent.

És csak ott tartott, álltunk az ajtóban és tartott és mintha egy kisbaba lennék szinte ringatott a karjaiban.

- Én nem akarok várni… én nem akarok beszélni. – mondtam határozottan és minden bennem lévő akadályt felrúgva megfordultam miközben már szemem előtt lepergett hogy hogyan simítom majd meg ajkaimmal az övét, érintem meg apró gödröcskéit szája szélén de mikor azt a fordulatot megtettem egyszerűen nem volt ott. Eltűnt. Szemet becsuktam, majd kinyitottam. Széjjelnéztem egyszer, kétszer, sőt többször miközben ezt tettem de ő sehol nem volt… Tényleg eltűnt. Én viszont összerezzentem...

39. rész

Sziasztok! Tudok hihetetlen de mégis itt vagyok... nem hozok kifogásokat miért nem volt rész 2 hétig mert annak semmi értelme nem lenne. Nem volt és kész... a dolgok összejöttek, de a lényeg az hogy most van és remélem ennek örültök.. mert én nagyon, a rész minőségétől függetlenül. Jó olvasást! A többit rátok bízom :D Puszi Dorka

U.i.: KÖSZÖNÖM-KÖSZÖNÖM-KÖSZÖNÖM a rengeteg érdeklődést a blogom iránt (nem csak itt, de más netes felületen is) & a szép kerek 40 feliratkozót & és a tegnapi nap a 15.000(!!!!!!) oldalmegjelenítést átlépő pillanatot! Imádlak Titeket *-*

Habár el akartam szenderedni valahogy agyam nem támogatta ezt az ötletemet, pedig még a busz állandó zötykölődése is olyan volt mintha ringatnának, de nem. Úton a város felé az agyam folyamatos munkában volt nem engedve testemet egy percre sem pihenni, pörgött és kattogott és egy másodpercnyire sem engedte kitörölni emlékezetemből az arcát, melyet akkor vágott, amikor elmondtam, hogy eljövök. El kellett jönnöm, belül ezt erősen éreztem és hiába ajánlotta fel, hogy majd ő visszahoz, ezt nem engedhettem. Nem tehettem ezt vele sem, de magammal sem. Testemben az érzés, az erős vonzalom, ahogy rápillantottam a reggel minden egyes pillanatában ott volt jobban, mint valaha, de ezelőtt az érzelem előtt volt egy fal akkor is és most is, mely mindent elhomályosított és melytől abban a pillanatban minden értelmét vesztette. A csalódottság testemben hatalmas méreteket öltött, cselekedeteimet, gondolataimat átszőtte pókhálójával és aljasan átvette az irányítást felettem.

- Kedvesem… minden rendben? – egy puha érintést éreztem karomon, majd erre automatikusan kinyitottam a szememet, és hogyha szavakkal nem is, de talán a szemeimmel válaszolhatok. Ez az ötletem nem volt egy bölcs döntés… Szememen egy párás réteg ködösítette el tekintetemet, látni sem láttam teljesen élesen, de testemnek nem csak ez része küzdött ilyen problémákkal. Folyamatossá vált remegéssel és verejtékezéssel jelzi azt a külvilágnak, hogy nincsen minden rendben belül.

- Persze… - bólintottam és próbáltam az idős hölgyre úgy pillantani, hogy egy mosolyt is eleresztek, de ebből csak egy ügyetlen vicsorgást sikeredett ki.

- Mindjárt megérkezünk… - azt hiszem nem belemenve az állapotomba inkább ezzel próbálta folytatni a beszélgetést, de valahogy én annyira erre nem voltam képes.

- Köszönöm… - mondtam és leengedve az ülésből a lábamat kinyújtóztam egy kissé, ha el akarom hagyni ezt a széket, akkor valószínűleg a vérkeringésemre is szükség lesz a lábamban, ami ebben a pillanatban nagyon nem volt megtalálható ott.

Valójában viszont legszívesebben maradtam volna itt ezen a helyen és csak úgy utaztam volna a semmibe. Semmilyen céllal magam előtt, csendben az útnak szentelve gondolataimat tettem volna mindezt. Lehet, hogy így kellene tennem… felülni az első vonatra mely az állomásról indul és leszállni ott ahonnan már nem megy tovább, majd mindezt addig ismételni, míg azt nem érzem, hogy hazajöhetek. Vajon eljönne ez az idő?

- Kér egy kis sütit? – hiába vonakodtam a beszélgetéstől róla ez már annyira nem volt elmondható… szemeiben csillogott valami.

- Nem köszönöm. – ráztam fejemet és hátrasimítva hajamat próbáltam újra csurkába fogni azt. Bőrömön közben pedig azt éreztem mintha valaki nyakon öntött volna egy vödör vízzel… remélem, ha megérkezünk, akkor a változatosság kedvéért esni fog és talán az eső majd elmos rólam mindent, amire nincs szükségem. Kell valami, ami megtisztít.

- Ne szégyenlősködj… látom rajtad, hogy szeretnél. – tolta minél közelebb kis dobozkáját, ami lassan már az arcommal érintkezett.

- Persze… okés… - mentem bele és azt hiszem egyszerűbb lesz, ha megadom magam a félelmetes kis akaratos néninek, mielőtt vagy ő maga tömi, majd belém az egész dobozt mindenestül vagy én nem szólok neki úgy vissza, hogy talán azzal megbántom őt. Labilis voltam az emberekkel kapcsolatban, nem tudom ez által mik jöhettek volna ki nem feltétlen kulturáltan a számból… de jobb inkább előre félni és magakadályozni az otrombaságokat.

- Helyes… - mondta nagy boldogan mire én a doboz felé nyúlva kivettem belőle egy darab sütit és szám felé emelve abba helyeztem azt.

A hölgy végig árgus szemekkel figyelte tettemet, mintha valami reakcióra várt volna. De hát mire? A nagymamák génjeiben van a sütés, egyszerűen ők a süti sütés királynői nem tudom, hogy el tudják-e rontani az ilyen finomságokat. Akkor meg miért is néz…. – kérdeztem volna magamtól ezt, de kérdésem abban a pillanatban vált elavulttá, ahogy ráharaptam a puha tésztára melyből ez által számba áradt a sütike meglepetés hozzávalója. Ha nem tévedek színtiszta vodka volt a bónuszajándék. Úgy hiszem ez magyarázat lehet a nénike felhőtlen jókedvére, ki tudja.

- Kérsz még? – kérdezte bájos mosollyal mikor arcomról leolvasta, hogy bizony rájöttem a kis vicceskedésére, viszont válaszra nem várva már kezembe is adta a következő darabot. – persze hogy kérsz… - nyugtázta a saját maga által feltett kérdést.

Így esett meg az velem hogy éhgyomorra sikerült megennem közel egy vagonnyi vicces sütit… a nap érdekesebben már nem is folytatódhatott volna.

Hálát adtam az égnek, hogy a buszállomás és az Alexa kórháza között volt egy kis gyalogtáv ugyanis leszállva a buszról volt bennem egy kis löket és hát annak viszont el kellett onnan gyorsan tűnnie ezért inkább sétáltam. Arcomra hatalmas mosoly ült (a kis reggelim utóhatása) de belül mégis azt éreztem, hogy legszívesebben sikítanék… ehettem én vagy akár ihattam volna én bármit, ezt a mai nap reggelét nem igazán sikerült volna semminek sem kitörölnie belőlem. Egy bizonyos ideig semmiképpen sem…

Legalább az angol időjárásban nem kellett csalódnom, hiszen az első lépések után elkezdett szakadni az eső így elintézve azt, hogy külsőm még szebben nézzen ki. Reméltem azt, hogy az ez majd elmos, és talán kimos belőlem mindent, de rá kellett jönnöm, hogy nem szabad reménykednem butaságokban. Max egy agymosás jöhetne szóba jelen pillanatban. Vajon olyat vállal nekem valaki? Például egy mentalista vagy valaki jöhetne a csudajó kis ingájával és addig libegteti majd azt előttem, míg én jól nem leszek… már az is jó lenne, ha ezt elhitetné velem, megelégszek én azzal is komolyan. A végtelen ideig tartó vonatozás után ez a második számú briliáns ötletem.

- A telefonja… hallja a telefonja. – szólt rám egy járókelő az utcán ugyanis meglehet, hogy percek óta egy buszmegálló falának dőlve merültem gondolataimba. Kellett az úton egy kis pihenő, és hát annyira másvilágban jártam, hogy nem igazán hallottam kusza gondolataimon kívül semmi mást.

- Kedvesebben nem is lehetett volna. – néztem rá undokan majd zsebembe nyúlva felé virítottam egy kínos mosolyt és folytattam az utamat az esőben. – haló?  - erőm nem lett volna a képernyőre tekinteni, de rájöttem, hogy ez egy elég buta ötlet olt ugyanis volt olyan, akivel most nem szívesen folytattam volna beszélgetést, egyszerűen nem bírtam volna ki.

- Maisy? – kérdezett vissza egy hang a vonal túlsó végéről. Hangjának kellemes, barátságos csengése elárulta a személy mivoltát. Louis volt az.

- Engem hívtál… nem? – kérdeztem tőle vissza és elmosolyodva megráztam a fejemet.

- Nem tudod, miért van kikapcsolva Harry telefonja? Próbálom elérni, de egyszerűen lehetetlen. – magyarázta, és ahogy kimondta a nevét bennem mintha megállt volna az ütő. Éreztem a hirtelen, de annál erősebb nyilallást a mellkasomban melyet a neve kiejtése okozott, lábam gyökeret vert ekkor a földbe és a járda kellős közepén gondolta azt, hogy nem megy onnan tovább bármennyire is kényszeríteni akartam én őt. – nem tudnád odaadni neki most? – kérdezte és azt hiszem az eső monoton esése elnyomta levegőért kapkodó tüdőm hangját így nem vett észre semmit sem.

- Nem Louis… sajnálom. – tiltakoztam kérdése ellen erősebben, is mint kellett volna.

- Maisy… minden okés? – kérdezte.

- Nem… kicsit sem. – válaszom túlontúl őszintére sikeredett majd a beszélgetésből automatikus menekülő reakcióm következett ez után ugyanis könnyen szétnyomva a telefonom hátulját szedtem azt darabokra ezzel megakadályozva azt, hogy még egyszer megszólaljon… szabadságra küldtem a drágát. Magammal nem tehetném ugyanezt? Kezdtem érezni, hogy lassan de biztosan megtelik, a láda melybe vele vagyok zárva, és ha ez bekövetkezik, akkor nem lesz több levegőm és megfulladok. Saját magamtól.

- Megindulna már vagy úgy gondolta, hogy úttorlaszt játszik? – hallottam egy hangot mögülem. Megőrültek az emberek ma? Front van vagy mi? Állandósult front… biztos ez van a levegőben.

Válaszra sem méltatva indultam meg előre és lépéseimet is egyre szaporábbá téve igyekeztem a kórházba ahol olyanokat akartam találni, akivel végre beszélhetek. Muszáj volt… egyszerűen muszáj. Tanultam a korábbi esetekből, történtek már velem korábban érdekes dolgok és a hónapokig tartó lélekbúváros beszélgetések elérték a céljukat… ha valami nyomja a lelkemet és érzem, hogy mindjárt eláraszt, egy ár melyből nem szabadulok, akkor beszélnem kell valakivel… ösztönös tetteim vitték lábamat ez által a kórház felé. A biztos pontom, Alexa ott várt rám… vagyis én azt hittem.

Belépve az épületbe közel sem keltettem akkora feltűnést, mint amire számítottam. Nem én vagyok az egyetlen, aki csurom vizesen érkezett meg ide, erre számíthattam volna. Már szinte belém ivódott, hogy merre is kell mennem így akár csukott szemmel is megtettem volna hibátlanul az utat a liftig, onnan az emeletéig majd ott is tovább a szobájáig… na, jó azért mondjuk mégiscsak nyitott szemekkel tettem meg mindezt, de az út végén hiába nyitogattam egyre jobban és jobban a szememet a szobában nem volt senki. De tényleg… üres volt az ágy, az asztalon friss virágok egy lélek sem volt a környéken.

Nem tudom miért, de hirtelen egy olyan szívroham közeli állapotba kerültem gondolva a legrosszabbra hogy szabályszerűen éreztem, ahogy térdeimből megy ki szépen lassan az erő és elveszítem az egyensúlyomat…

- Óvatosan, óvatosan. – kapott el hátulról valaki ezzel megakadályozva, hogy az üvegfalnak esve akár összetörjem azt és ez által magamat is. – ma reggel elengedték… - hallottam továbbra is a hangot és szavainak jelentése többet jelentett nekem most, mint bármi más.

- Louis? – csak ennyit bírtam kinyögni és éreztem, ahogy továbbra is tart és próbál egyenesbe hozni ugyanis a lábam még mindig nem akart engedelmeskedni nekem.

- Azt hiszem, jobb lenne, ha leülnél egy kicsikét… - mondta és ezzel egészen az ajtó előtt lévő kanapéig támogatott, ahogy hagyta, hogy hátradűlve felfogjam mindazt, amit mondott és visszaállítsam szívem dübögését a közel normálisra. Ha egy pillanatra is, de összeomlott belőlem a világ a félelem miatt, a lehetséges opció miatt, ami ott lebegett a szemem előtt.

- Te mit keresel itt? – egészen érthetően sikerült kimondanom ezt a kérdésemet.

- Az most itt mindegy… - ezzel itt szerintem ő lezártnak tekintette a témát én viszont annyira nem.

- Ő küldött rám? – talán kicsit nyers volt a stílusom, amivel viszont nem volt szándékomban megbántani.

- Nem beszéltem vele… - nézett mélyen a szemeimbe. – viszont Gemmával és veled sikerült… a dolgokat, ha nem is világosan összepakoltam egyedül. – mondta minden megvetés, minden bunkóság nélkül. Mondhatni együtt érzően.

- Mennyire haragszik rám? – első kérdésem volt ez.

- Nem kell aggódnod… Styles csaj ő, okos… megérti majd. – az hogy konkrétan úgy jöttem el onnan szinte kapkodva össze cuccomat, hogy egyedül csak Anne-nel sikerült összetalálkoznom és hogy nem köszöntem el senkitől főleg nem az ünnepelttől ez azért egy kicsit mégiscsak frusztrált. Történhetett bármi is az emberség és a neveltetés bennem maradt még.

- Sajnálom. – és ezzel viszont én zártam le ezt a témát.

- Nem kérsz egy pohár vizet esetleg? – kérdezte segítőkészen, aggódóan mire én felnevettem. – most mi van? – nem értette viselkedésemet.

- Kaptam egy dézsával belőle… szerinted szükségem van még egy pohárra is? – mutattam magamra és hát enyhén ázott ruhámra.

- Jogos… - fogta meg a fejét és ő is elnevette magát. – jól sejtem, hogy szükséged van egy fuvarra? – állt fel előttem és felém nyújtotta kezét.

- Szívesen sétálok. – mondtam egyszerűen.

- És gondolom a tüdőgyulladást is szívesen fogadod majd. Amúgy meg a fuvar az mégsem kérdés volt hanem… kijelentés. – mondta és ezúttal elragadta tőlem a táskámat és vállára csapta azt majd kezemet megfogva engem is felhúzott és átkarolva hátamat indult el előre.

- Köszönöm… - mondtam neki és fejemet ösztönösen hajtottam vállára.

- Említésre sem méltó…

- Itt merre is forduljak? – kérdezte mikor már az eltévedési esete után fejemhez kaptam és segítettem neki a lakásomig eljutni. Beszállva a kocsiba kicsit olyan elbambulásba estem és azon kívül, hogy elmondtam neki a címemet nem igazán beszéltem vele és ennek az lett a következménye, hogy egy a város teljesen másik negyedében kötöttünk ki. Ezt a helyzetet próbáltam most korrigálni átvéve a GPS szerepét.

- Jobbra… - mondtam és próbáltam kommunikáció képes szintre emelni magamat, ha már ő vállalta a fuvarozásomat. Csinálhatna millió meg egy más dolgot is, de ő itt van és nem kérdezve semmit segít nekem… egyre jobban kezdem érezni, hogy miért Ő a legjobb barátja.

- Igenis… - bólintott, és ahogy lefordult abban a pillanatban csördült meg a telefonja előtte a kihangosítóba helyezve. Mindezzel talán addig nem is lett volna probléma és nem is érintett volna nagyon, ha a képernyőn nem az Ő neve jelenik meg és nem Róla egy kép díszeleg ott. De így volt és az én gyomrom ez által ököl nagyságúra ugrott össze, miközben állkapcsom is erőteljesen feszült meg.

- Majd visszahívom később… - mondta anélkül, hogy felém pillantott volna.

- Vedd fel, nyugodtan. – mondtam és lehunyva a szememet próbáltam a képét kitörölni a tudatomból. Legalábbis ebben a pillanatban.

- Biztos vagy Te ebben? – kérdezte ekkor viszont már hangjából éreztem, hogy felém fordult habár szemhéjaim még mindig lehunyva pihentek szemeimen.

- Vedd fel. – bólintottam és uralkodva magamon próbáltam minden máson gondolkodni csak nem rajta. Még szerencse hogy ez ilyen könnyű dolog. Ja, nem… max egy párhuzamos univerzumban működnek így a dolgok, ebben az én kis univerzumban minden úgy történik, ahogy nem kellene.

- Kerestél… - hallottam meg hangját a vonal túloldaláról. Habár nem akartam odafigyelni mély hangjának felcsendülése ököl nagyságú gyomromból csinált egy dió nagyságút.

- Igen… csak kérdezni akartam, hogy mikor jössz vissza. – elég diplomatikus mondat volt ez, konkrétan semmi információval vegyítve.

- Hm… nem tudom. Fogalmam sincs. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy gondoltam… - hangja olyan fáradt volt, megtört. Gyomrom után most már a szívem is méretet kezdett váltani ezzel pedig engem is kisebbé és kisebbé összenyomva.

- Jól vagy? – kérdezte. Nem többes számba kérdezve, nevemet nem említve tette ezt próbált semleges maradni. Éreztem, hogy nem akarja, hogy kellemetlenül érezzem magam, de ez sajnos nem rajta múlik… agyam és lelkem már teljesen összezavarodott így nekik teljesen mindegy ki mit akar, engem is nagyívből kihagynak a dolgaim irányításából.

- Maisy visszament a városba… meglehet, hogy ezúttal nagyon elcsesztem az egészet. – válaszolta, és ahogy Tőle hallottam a nevemet bennem minden összeroppant. Erre így nem számítottam pedig logikusnak tűnhetett volna, hogy a legjobb barátjával ilyet megoszt… én hülye erre nem gondoltam.

- Louis állj meg itt. Ki kell szállnom. – jelentettem ki határozottan és éreztem, hogy pánik kezd uralkodni rajtam és mintha egy instant klausztrofóbia is csatlakozna hozzá. Szuper.

- Maisy? – tisztán éreztem még ily távolból is hogy hangja beleremegett nevembe.

- Itt nem tudok. – nézett rám bocsánatkérően én pedig csak próbáltam elvonatkoztatni attól, hogy ő hallhat minket.

- Maisy? – csak nevemet ismételte el még egyszer, de én már ettől is csak mélyebben éreztem magam a gödörben melyet magamnak ástam képzeleteimben.

- Jól van… Nézd csak… - és ezzel lecsapva az egyetlen egy szabad parkolóra a közelben beállította oda kocsiját és én ezzel a cselekedetével párhuzamosan téptem fel az ajtót és szinte ugrottam ki az anyósülésről.

- Sajnálom. – mondtam neki és ezzel becsaptam az ajtót és próbáltam úgy ellépkedni a lépcsőig, hogy előtte nem csuklik össze lábam és adja fel a szolgálatot.

Szinte lehulltam a lépcsőre egyenesen egy jókora tócsába, de hát ez már fel sem tűnt nekem, mindenemből csurgott már a víz és magamat is kezdtem úgy érezni mintha kifacsartak volna és most a semmibe csöpörögnék. Próbálva felemelni fejemet néztem széjjel és fedeztem fel azt, amit eddig nem. Itthon voltam, konkrétan a lakásom előtti lépcsőre sikeredett leülni, úgy hogy azt az előbb észre sem vettem. Ennyit rólam. Az ülésben kiegyenesedve fejemet is megemelve láttam hogy Louis még mindig vele beszél, de mivel nem vagyok a szájról olvasás tudományának doktora és valójában nem is érdekel annyira a dolog próbáltam arra terelni a gondolataimat hogy minden bizonnyal pillanatokon belül megkapom a táskámat benne cuccaimmal és legfőbbképpen a kulcsommal mely utat nyit a házhoz ahol próbálhatom majd lenyugtatni i magamat legalább annyira hogy képes legyek beszélni Alexával és elmondani neki hogy az egyetlen ember akire most szükségem van az Ő.

- Nem kellett volna itt várnod rám… - két törülközőbe csomagolva magamat léptem ki a fürdőből.

- Nyugi nem voltam egyedül… - mondta mosolyogva majd a helyiség túloldalára mutatott ahol Adam mellett Alexa is állt és bátorítóan mosolygott felém.

Szó nélkül léptem oda hozzá és konkrétan nyakába omlottam, mintha évezredek óta nem láttam volna. Mondjuk, úgy hogy valójában nem ez volt a helyzet… mondjuk. De azt hiszem ezt valamiért ő is sejtette.

- Máris vissza akarsz küldeni a kórházba? – kérdezte nevetve mire elengedtem szoros ölelésemből. – köszönöm, hogy hagytál épp bordámat… talán szükségem lesz majd rájuk. – csak olyan Alexa felfogásban adta elő a dolgokat.

- Na, azt hiszem, én most megyek… - lépett közelebb Louis hozzám.

- Nem szükséges… - mondtam neki, tényleg így gondoltam.

- De meglehet, hogy mégis jól jönne… - Adam is bekapcsolódott a beszélgetésbe nem éppen a barátságos stílusban, mondhatni, hogy inkább nyers volt.

- Neki ehhez semmi köze… - mondtam bátyámra nézve.

- Nézz magadra és utána mondd ezt… - mintha teljesen elbeszélve egymás mellett hagynák el a mondatok a szánkat. Ő beszél Róla, én pedig Louis-ról… csodálatos.

- Louis nem tett semmit, rosszat. Legnagyobb bűne hogy hazahozott és ezzel elkerülte, hogy begyűjtsek magamnak egy kis tüdőgyulladást… - mondtam és az én beszélgetésembe próbáltam belehúzni őt.

- Tök mindegy… jóban van azzal a birkával, aki miatt megint úgy nézel ki, mint egy rongy. Teljesen mindegy hogy ő éppen mit tett vagy mit nem… ismeri és nekem ez éppen elég. – hát nem egészen volt kedves. Nyers volt elég rendesen.

- Fejezd be… nem tudsz semmit. – ráztam a fejemet és próbáltam kulturált kereteken belül tartani a beszélgetésünket.

- Nem kell védened… - vágta rá.

- Louis… azt hiszem tényleg jobb lesz, ha mész. – lépett hozzá Alexa.

- Veled minden rendben lesz? – kérdezte felém pillantva kedves kék szemeivel az enyémeket keresve.

- Persze… - bólintottam.

- Nem… nem lesz… nézz már rá. – Adam nagyon nem akarta abbahagyni.

- Téged ugyan ki kérdezett? – kérdezte felé sem pillantva Louis ugyanis még mindig engem nézett. – vigyázz magadra!- mondta és végigsimította karomat.

- Kikísérlek… - mondtam és az ajtó felé kezdtem lépkedni vele együtt. – nyugi… ezt valahogy elintézzük mi. – mondtam és a mi alatt a mellettem álló Alexára és rám gondoltam.

- Csak okosan… - mondta és kilépve az ajtón gyorsan szedve a lépcsőket tűnt el szemünk elől.

Bezárva az ajtót az ajtónál álltam még néhány pillanatig szót sem szólva, viszont a kilincs az még mindig a kezemben volt.

- Tudod mit Adam? – fordultam felé. – jobb lenne, ha most te is mennél… - nyitottam ki neki tágasra az ajtót és mutattam az utat. – egyszerre egy dologra akarok koncentrálni… magamra. Nem hiányzik most ennél nagyobb gond is a nyakamba… majd hívlak.. ígérem. – és elképedt arcával szembenézve vártam, hogy kilépjen, és ez által becsaphassam mögötte az ajtót.

- Készítek valami nyugtató teát… - fordult meg Alexa fejében és már el is indult a konyha felé.

- Max egy hektoliter segítene rajtam… de azért próbálkozásnak jó lesz. – mondtam és néhányat lépve bezuhantam a kanapémra.

Ott éreztem úgy, hogy most akkor vége. Mondhatom és kiadhatom magamból mindazt, amit akarok. De abban a s zent pillanatban mintha mégsem tudtam volna, hogy mit is kell mondanom. Totálisan összezavarodtam és nem értettem gondolataimat, mintha egy másik teljesen ismeretlen nyelven íródtak volna. Az újabb pánikérzetet ezt kezdte el előhúzni nálam.

- Csak szépen sorjában… van időnk. – mondta Alexa és letette mellém az asztalra a bögrémet.

- Fogalmam sincs mi történt… visszajött az a pánikfélelemmel telt rémálmom. – mondtam neki és szememre téve tenyeremet próbáltam nyugtatni magamat.

- A mindenki halott verzió? – kérdezte.

- Kiegészülve a segítségért felszólaló Vele és egy menyasszonnyal… akinek nem láttam az arcát, de mégis oly különös érzést keltett bennem. – mondtam el az egészet.

- Láttad az arcát? – kérdezte.

- Nem… hátulról láttam őt, de a fejét így is fátyol takarta. – mondtam. – de ez valahogy egy olyan erős löketet adott a gondolataimnak, hogy reggelre teljesen összeállt a kép.

- Arra gondolsz, hogy a Göndör segíteni akart neked azzal, hogy elvisz hozzájuk, csakhogy megmutassa mennyire is fontos a család az ember számára, és hogy éreztesse veled, hogy Ő ott van veled, bármiben? – kérdezte visszautasítást nem tűrő hangon.

- Tudtam, hogy benne voltál az egészben. – ültem fel és így vele szembe kerültem. – mondjuk, e nem fogok meglepődni, Ti ketten mintha össze lennétek kötve a védelmezésem érdekében… és tudod, mit ez akaszt ki a legjobban. – néztem mélyen a szemébe.

- Gondolkodtál már azon, hogy az emberek azért vannak egymás körül, hogy segítsenek a másiknak? Van, aki jobban igényli… van, aki nem. És van az a kategória, aki igényelné, de nem képes elfogadni… - nézett rám felhúzott szemöldökkel.

- Nem képes elfogadni, mert nincs szüksége rá… - mondtam neki.

- Sosem fogod megérteni… - rázta a fejét. – ezért jöttél el, mert rájöttél, hogy segíteni akart neked? – folytatta saját gondolatmenetét.

- Ne akarja senki se irányítani helyettem az életemet… elég idős vagyok én hozzá, hogy eldöntsem, mit akarok.

- Na, ne mondd… - forgatta a szemeit, előszeretettel szórakozik rajtam ő is.

- Ezért megyek el az esküvőre… - mondtam ki határozottan és ekkor konkrétan láttam, ahogy megakad a korty a torkán és erős fulladozásba kezdett. Én meg csak néztem, ahogy szenved magának… egy kicsikét megérdemelte úgy őszintén.

- Köszönöm a segítséget. – bólintott kedvesen miután rájött, hogy nem fulladt meg és hogy nem is fog a jövőben sem úgy tenni. – hogy mi? – szegezte nekem a kérdést.

- Elmegyek, hogy lezárjam ezt az egész mizériát. Pontot akarok tenni a dolog végére, nincs szükségem felesleges agybajra. Mindezt kulturált módon akarom tenni.

- Micsoda? – kérdezett vissza mintha nem hallana.

- Néha az ember elveszít valakit, helyette kap egy másikat. Ez történt itt is… Őszintén fogok vele beszélni, kulturált módon, mert talán megérdemli. Ő azt én meg a lezárást. – fejtettem ki tervemet.

- Ennek nem lesz jó vége… - mondta és arcán végigsuhant egy kétkedő kifejezés.

- Nem fogok jelenetet rendezni. – jelentettem ki.

- Én nem ettől félek…