2015. szeptember 27., vasárnap

40. rész - Mindössze ennyire vágyok most…

Sziasztok! Meglehet az előző rész is eléggé meglepetés rész volt, de azt hiszem, hogy ez talán még jobban az. Remélem örültök neki, s jól telik majd az olvasása! Puszilok Mindenkit, Dorka

- Nem nagy a hely… de remélem, megfelel. Ha bármire szükségetek lenne, akkor csak szóljátok… valahol itt fogok keringeni. – rajzolgatott maga előtt köröket ujjaival a levegőben.
- Már így is több mint amit kérhetnék… - jegyeztem meg halkan, majd elengedve Harry kezét Louis elé léptem, s megöleltem őt, amit szívesen fogadott, s nem is igazán lepődött meg rajta. -… tudod az anyukák ilyen érzelmes lények. – suttogtam a fülébe, mire felnevetett. Igazán karakteres hangja volt, egészen különleges. – Köszönöm. – mondtam ki azt is, amit igazán szerettem volna mondani már a kezdetektől fogva.
- Ez csak természetes… Harry barátai az én barátaim is. – nyugtatott meg csengő bongó hangjával.
- Ami azt illeti… - mosolyodtam el, s itt valahogy biztonságban éreztem magam, s tudtam kimondhatom, amit gondolok, mert ő nem olyan.
- Ami mit illet? – kérdezte kíváncsian, s zsebemből végre előhúzhattam a gyűrűt, amit eddig ott kellett tartanom, hisz senki sem láthatott meg.
- Harry a… - s a gyűrűt szemmagasságig emeltem, hogy láthassa, majd ezután Harry is elővette az övét és könnyedén hatalmas ujjaira húzta azt.
- Adora a menyasszonyom. – fejezte be Harry a mondatot, s ahogy ezt kimondta kirázott a hideg… s ez már a kellemes változata volt. Melegséggel töltött el az érzés, ahogy hallottam tőle ezt hangosan mások előtt. Olyan szabad pillanat volt ez.
- És még én azt hittem, hogy Harry olyan egyszerű, kis csendes ember… - fogta meg homlokát egyik kezével, míg a másikkal csípőjénél támaszkodott. Egészen teátrális ember. -… mondjuk sejthettem volna a leányszöktetésnél is, hogy azért az elmúlt években változott… na de ez… a kis zsivány. – rázta a fejét én meg csak bazsalyogva néztem Őt, akiről éppen szó volt… érthetően forgatta a szemét, de azért a mosoly ajkain ott volt. – Gratulálok nektek!- ismerte el végül, s váltott kifejezetten emberi stílusba.
- Köszönjük. – mondta Harry, majd ujjaim után kapott, s összekulcsolta azokat a sajátjaival. – Azt hiszem mi… - kezdett bele, s ekkor meghallottam, Sadie ébredezett a szobában.
- Menjetek csak. Vacsorára valami kívánság? Rendelni gondoltam valamit. – osztotta meg velünk ötletét, ami igazán jól hangzott.
- Jöhet bármi… - tártam szét karomat, majd ideiglenes szobánkba fordulva a kislányomhoz sétáltam. Hallottam, hogy mögöttem záródik az ajtó, s tudtam Harry is követett. – Shhh… Shhhh… - vettem fel aprócska testét az ágyról, s ringattam karjaimban őt remélve, hogy csendesedik kedve. -… nem kell aggódnod picikém… most már minden rendben lesz. – magyaráztam neki halkan, s vele együtt kezdtem sétálgatni a picike szobában.
- Megmondtuk, hogy minden rendben lesz. – mondta Harry, s fél szemmel láttam, hogy a szekrénynek támaszkodik, s karjait összefonva maga előtt figyel minket… őszinte csodálattal.
- Ő volt az, akivel a napot töltötted a… - tudta, hogy mire gondolok, persze, hogy tudta. Nem sok barátja volt, egészen fura szerzet volt, ha ebbe belegondolunk, de nem is olyan régen említette, hogy egy barátjával töltötte a napot, vagyis a délelőttöt, akit még a fősuliról ismert.
-… a medencés napon. – csillant fel a szeme, s én pontosan vele szemben álltam meg kezemben az életemmel.
- Emlékszek rá. – sütöttem le a szememet, s így Sadie hatalmas nagy pillái voltak azok, amiket csodálhattam. Tényleg angyali teremtés volt ő.
- Még szerencse… - simította meg az arcomat egyetlenegy ujjával. Ujja által húzott vonal mentén kezdtem elmosolyodni. Nem tudtam megállni, hogy ne így tegyek. Ő kihozta belőlem az egyszerű boldogságot, vele nem aggódtam semmiért… mert egyszerűen nem tudtam. A lelki békém valahogy automatikusan, megmagyarázhatatlanul helyre állt, s nem aggódtam hirtelen semmiért… pedig tudtam volna, de mégsem tettem. -… én is emlékszek. – s már teljes tenyere ott volt arcomon. Érintése mély volt, s bátor. – Én nem ígérhetek neked olyan csodálatos helyet, medencét, luxust, s egyebeket… de ígérem, hogy a tőlem telhető legtöbbet fogjátok kapni, mert mindent meg szeretnék nektek adni. – igazán halkan mondta ezt, s ezzel emelte ki igazán a dolgok súlyát. Arcára pillantottam, mert ujjaival úgy játszottak állammal. Láttam, hogy igazat mondja… nem begyakorolt szöveg, hanem tiszta őszinteség volt ez.
- Harry… - haraptam bele ajkaimba, s éreztem, hogy könnyekkel telnek meg szemeim. Egyszerűen nem hittem el, hogy itt van… s hogy én itt lehet Vele.
- Neked sem szabad sírnod… okés? – fogta most már mindkét kezével közre arcomat. – Megoldjuk… ez a helyzet átmeneti. Utána pedig meg… kitalálunk valamit. Együtt. Egy család vagyunk… okés? – kérdezett rá.
- Komolyan gondolod? – szinte beleremegtek ajkaim a kérdésbe.
- Gyűrűt húztam az ujjadra… szerinted ennél lehetek komolyabb? – kérdezett rá, s mégiscsak kicsordult az az ártatlan könnycsepp a szememből, s végigfolyt volna arcomon, hacsak Ő el nem kapta volna… ajkaival. – Minden egyes könnycseppedet egy-egy csókkal fogom felszárítani… - suttogta halkan, s belesimított hajamba, s hagyta, hogy homlokaink egymásnak támaszkodjanak. -… ígérem.
- Túl jó vagy. – könnyeimbe nevettem bele.
- Erről azért még mindig vitatkoznék… - simogatta nyakamat megnyugtatásképpen. – Mit szólnál, ha… kipakolnánk a cuccokat, s kényelembe helyeznénk magunkat? Az elkövetkezendő napokban úgyis ez lesz az otthonunk. – ismerte el kedvesen, s tudtam, hogy legalább Sadie kényelméről gondoskodnunk kell… ami velem van, az már kevésbé érdekel, a lényeg a kislányom.
- Ez jó ötletnek tűnik. – egyeztem bele, de mielőtt elléptem volna tőle kicsit lábujjhegyre állva csókot leheltem ajkaira… ez volt a minimum, amit megérdemelt.
- Roy-ék elhoztak néhány nélkülözhetetlen cuccot Sadie számára… - mutatott a sarokra, ahogy tényleg néhány bébi cucc volt egy hatalmas nagy bőrönd társaságában.
- Velük is beszélnem kellene… - jegyzeteltem hangosan magamnak. -… mostanra már… mostanra már azt hiszem mindenki rájött, hogy eltűntünk. – kissé keserű volt a szám íze, mikor ezt kimondtam, de valahogy mégsem tudtam olyannyira szomorkodni miatta.
- Meglepően jól kezelik a helyzetet… az előbb írtak nekem, s üzenik, hogy ha tudnak, majd hívnak. – simította meg két oldalt karjaimat mögém állva, belecsókolva a nyakamba.
- Inkább bele sem akarok gondolni. – ráztam meg a fejemet. A káosz, ami ott lehet most, s amivel nekik kell megküzdeniük… gyanítom nem emberi. Hatalmas nagy áldozatot hoznak értem, s ezért örök életemre hálás leszek nekik… azt hiszem a nagy könyvben így van valahogy megfogalmazva a legjobb barátok címszó. S valójában ők nekem több mint a barátaim… a családom, a testvéreim. – vagy inkább bele sem merek gondolni… - javítottam át kicsit mondatomat.
A kis buborékomban akartam lenni egy kicsit. Hívjanak naivnak, szörnyetegnek vagy bármi egyébnek jelen pillanatban csakis erre vágytam… békességre. S tudtam, hogy ha csak időszakosan, de itt talán megtalálhatom. Gonosz voltam? Meglehet… tudtam, hogy ezen négy falon kívül több, mint zűrös a helyzet minket illetően, de el kellett onnan szakadnom… muszáj volt. Sadie érkezésével minden megváltozott. Minden.
- Mit szólnál, ha ezt a két fotelt összetolnánk, s kialakítanánk benne egy alkalmi kiságyat? – mutatott el mellettem az előttünk lévő két hatalmas fotelre.
- Egészen jó ötlet… kedves Pearce. – ismertem el, s szó szerint csak azzal kezdtem el foglalkozni, amit éppen láttam, amit éppen hallottam… csakis az Övéké voltam.
- Akkor, ha szeretett hölgyeim arrébb állnak én egy kicsit... tereprendeznék. – puszilt vállamra, majd úgy cselekedtem, ahogy kérte, s így lehetősége volt az említett bútorokhoz férnie.
Sadie újra álomba szenderült, s csak nyugodtan szuszogott karjaimban. Biztosan várta már ő is legbelül, hogy biztos talajt érezzen maga alatt, s úgy lehessen a világ legártatlanabb kisbabája, aki azt sem tudta, hogy mibe is csöppent bele… jó is így.
- Ott van a babaplédje… tedd azt alulra. – mutattam a kis utazóra, amiben eddig hoztuk a kis hercegnőt.
- Tökéletes csapatmunka. – jegyezte meg Harry, majd úgy tett, ahogy kértem, s elfektetve a bőröndöt kinyitotta azt meglesve, hogy van-e még valami benne, ami a kiságyhoz kellhet.
- Ohhh… azt a takarót még Ash-től kapta Sadie. – ismertem fel egy apróságot a bőrönd tartalmából. S ezzel pedig eszembe juttatott a sors egy embert, akivel szintén beszélnem kell majd, lehetőleg minél hamarabb. Megérdemelte, hogy tudja mi a helyzet.
- Szóval akkor ez is mehet a kiságyba… - mondta, s belesimította azt is a fotelekbe, de abban a pillanatban, amikor kimondtam, Ash nevét láttam, hogy egy pillanatra azért megrezzent az ajka széle… bármennyire is titkolni próbálta, nem sikerült neki.
- Ahogy ez a kis csöppség is, úgy hiszem. – s óvatosan az ágy, s a kiságy közé lépve lehajoltam, s gyengéden helyeztem bele a csöppséget, majd ahogy ezt megtettem óvatosan én magam is leültem az ágyunk szélére, s megsimogatva magam mellett a helyet invitáltam oda Őt is. – Túlságosan egyszerű most minden… - nevettem fel halkan, de kínosan kissé, s karjába fogódzkodva támaszkodtam annak.
- Ez csak nézőpont kérdése. – jegyezte, s engedte, hogy inkább ölébe bújjak elfeküdve úgy az ágyon kissé.
- Szeretném hinni, hogy egyszerű minden… - ismertem el, s mindketten őt néztük, ahogy alszik közben pedig hagytam, hogy Ő simogassa hajamat ezzel is a legáldottabb pillanatot elhozva nekem.
- Ha egyszerű lenne… az nem te lennél. – kacsintott, majd lehajolt épp annyira, hogy számra egy puszit leheljen.
- Szólalt meg Mr. Egyszerű… köszönöm. – vigyorogtam neki zsiványan, majd egy határozott mozdulattal kibillentettem egyensúlyából, s figyeltem, ahogy hátravágódik az ágyon, s ezek után én magam is mellé kúsztam, csakhogy nehogy távol legyek Tőle. – Amúgy ha hiszed… ha nem… Ash volt az egyik legnagyobb támogatód. – jutott eszembe egy megemlítésre igazán méltó információ.
- Hogy micsoda? – átfonta rajtam karját, s én azon pihentettem fejemet, s úgy néztem arcára most. Igazán csodálkozott.
- Semmi. – ráztam meg a fejemet, követve okos taktikámat.
- Mondjad csak… - fordult jobban felém.
- Valahogy ő volt az, aki mindigis… tudta ezt az egészet… vagy sejtette… nem is tudom. Ha tudomást szerez erről… talán partit csap magának, hogy mennyire okos volt akkor, amikor mindigis téged védett. – ismertem el, s tudtam, hogy bőröm vörössé feslik, ugyanis Harry éppen úgy nézett rám, mint aki mindjárt megesz… de tényleg.
- Csakugyan? – kérdezett rá, s sosem hallottam Őt még ilyesfajta büszkén beszélni, egészen újdonság volt ezt így hallani.
- Csakugyan… - bólintottam, s arcomat tenyerem mögé rejtettem.
- Talán ezért egy kicsit jobban fogom kedvelni a srácot… habár mindigis vallottam, hogy akar tőled valamit… amiért viszont talán fejét vettem volna vagy valami ilyesmi… - jegyezte meg egészen természetesen, ámbár mondatának második fele minden volt csak természetes nem.
- Vagy valami ilyesmi? – dülledt ki a szemem, s már rögtön nem is takartam az arcomat. – Hékás… Ash az egyik legjobb barátom, ráadásul Sadie egyik keresztapja lesz… szóval… - tisztáztam vele a helyzetet, csakhogy tudja hányadán állunk Ash-sel.
- Néha mondanám tündérkeresztanyának… - csúfolódott zsiványan, ami miatt orrára csaptam, de felszisszenni hangosan nem mert mert tudta, hogy Sadie felébredne.
- Összetéveszted a másik keresztszülővel… Joan-nel… - ráztam a fejemet, majd éreztem, hogy szimpla önerőből fogott rá testemre s húzott teljes egészében magára. Én voltam most az Ő élő takarója. -… mondjuk értelemszerű, hogy nem a keresztelő az első számú prioritásunk ebben a pillanatban. – jegyeztem meg ajak lebiggyesztve.
- Shhh, shhh… csakis pozitív dolgok kerülhetnek ide be… - akadályozta meg idő előtt azt, hogy valamerre olyan helyre jussanak gondolataim amerre nem kellene járnom.
- Ohhh… - emelgettem szemöldökömet sejtelmesen, s két oldalt kissé felhúztam mellette lábaimat, míg csak nem sikerült mellkasának támaszkodva fel is ülnöm. – szóval… mi számít pozitívnak uram? – kérdeztem tőle sejtelmesen.
- Kicsik is vannak a szobában… - jegyezte meg, majd boldogan tette feje alá mindkét kezét, s úgy tanulmányozott engem… s tette mindezt úgy, mintha még soha életében nem látott volna.
- Mi az? – kérdeztem tőle miután oly csend lengte körül.
- Csak olyan… jó nézni… a menyasszonyomat. – vigyorodott el olyan különlegesen büszkén.
- Én sem panaszkodhatok… - rántottam meg vállamat igen erősen, majd mellkasára támaszkodva ingjének gombjait kezdtem kifele bontogatni. Nem szólt egy szót sem… engedte, amit csinálok… pedig nyakamat teszem rá, hogy nem is sejtette mire készülök.
- Egy újszülött is van a szobában… - suttogta ismételten, de éreztem, hogy amúgy egészen máshogy gondolja ezt az egészet. Teste másról mesélt nekem. Feszült a nadrágja alattam, miközben ujjaim alatt bőre is szinte sistergett, hisz azokat óvatosan húztam rajta, ahogy felszabadítottam egyre több, s több felületet belőle.
- Ohhh… - ráztam meg a fejemet, majd igazán meglepve Őt ismételten visszafeküdtem mellkasára, csakhogy már így minden akadály nélkül hallhassam szívverését. Az igazi mennyei dallam Sadie szuszogásával vegyítve. A tökéletesség számomra. – mindössze ennyire vágyok most… - pillantottam rá egy pillanatra, s úgy helyezkedtem el rajta ismét szótlanul. Ténylegesen szükségem volt erre a kis csendre… a legcsodálatosabb „zajokkal” fűszerezve. Össze kellett szednem a gondolataimat, s azt hiszem így megtaláltam a legalkalmasabb helyzetet hozzá. Ráadásul még nem éreztem magam kész… arra. S úgy vélem ezt Ő maga is észlelte… s elfogadta. A lelkemben olyan viharok tomboltak, mik a testem egészére kihatottak… kellett egy idő, míg a testem is készen érzi magát, s én ezt az időt meg akartam neki adni, s Ő sem sürgetett semmit.
- Pihenj csak egy kicsit… rád fér… - simogatta fejemet, s bőre ellen mosolyogtam… egészen elfáradtam ebben a mai napban, s még csak kora délután volt.
- Okés… - suttogtam…

- Adora… ssss… Adora… - gyengéd érintéseket éreztem arcomon, majd óvatosan nyitogatva a szemeimet rájöhettem, hogy Harry volt az, aki ébresztget.
- Itt vannak Roy-ék… ha gondolod. – mondta, s lehajolt majd egy puszit nyomott homlokomra.
- Sadie? – oly hirtelen sikerült felülnöm, hogy egészen beleszédültem. Kifejezetten örültem, hogy fogta a karomat ekkor már.
- Békésen alszik… minden rendben vele. – mutatott a kiságyára.
- Pár pillanat és megyek én is… - mondtam neki, s próbáltam összeszedni magamat. Nagyon kómásnak éreztem magamat, az hogy mennyi lehetett arról fogalmam sem volt… ez a kis alvás teljesen kiütött.
- A bőröndben van Sadie-nek tápszer… kiviszed? – kértem tőle, mert tudtam, hogy estefele már a kisasszony is éhes lesz.
- Már el is készítettük… csak titeket, lányokat várunk. – mondta, s segített felállni az ágyból, hisz jobbnak látta, ha segít egy kicsit az egyensúlyozásban.
- Mire lennék nélkületek? – kérdeztem, s megemelkedve egy kicsit csókot adtam ajkaira, mi olyannyira jól sikerült egyensúlyhiányomnak köszönhetően vagy éppen kómás mohóságomnak köszönhetően, hogy Harry könnyedén a falnak esett tőle.
- Csak óvatosan… - nevetett ajkaimba, ahogy karjaimat nyaka köré fontam. Kellett nekem is az Ő erejéből.
- Próbálkozhatok. – jegyeztem meg. – Mennyi időt aludtam? – kérdeztem tőle még egy keveset nyakában lógva.
- Egy három órácskát… - simította meg a hajamat.
- Régen érkeztek? – érdeklődtem információkat gyűjtve az esetleges kinti csatatér hírhozókról.
- Alig 10 perce… - felelte.
- Okés… - raktároztam el magamban ezt a választ, majd még egy csókot lehelve ajkaira csöppségem felé indultam.
Megigazítgatva magamat, kihozva két pillanat alatt a legtöbbet külsőmből mindenféle tükör, s segítség nélkül hajoltam le az apróságért, s vettem kezembe őt. Hatalmasat ásított üdvözlésképpen.
- Vendégeink vannak kisasszony… - ismertettem vele az információkat, majd Harry-t követve mentem ki a többiekhez én is a kis csomagommal.
- Szép estét!- köszöntem halkan, s puszikkal is meg-megdobtam őket.
- A szépségek… - ölelt át Roy, majd egy ruhapelenkát helyezett a vállamra. Tényleg készültek arra, hogy etetni kell, miközben én aludtam… több mint jó dolgom volt.
- Mi már megnéztük, hogy jó-e… de az anyukáé a döntő szó. – rázta meg a cumisüveget Joan, s amelyik kezemet tudtam kiszabadítottam egy kicsit, hogy kézfejemre kerülhessen egy kis folyadék ellenőrzésre.
- Úgy hiszem jó lesz… - s erősen próbáltam visszaemlékezni a kórházban tanultakra… ámbár ettől függetlenül is tudtam, egy belső hangnak köszönhetően, hogy Sadie tápszere így tökéletes.
- Szuper. – örült neki Joan, majd adta azt a kezembe, s én körbe nézve próbáltam a lehető legkényelmesebb helyet megtalálni az etetéshez.
- Az igazság az, hogy meg sem merem kérdezni… - tekintetemmel feléjük sem mertem nézni, s inkább Sadie-t néztem, ahogy oly könnyedén illeszkedett aprócska szája a cumisüvegre, ahogy reggel anyai mellemre. Kicsikét féltékeny is voltam… normális ez?
- Kit majdnem szétszedett minket… nem elégedett meg azzal, hogy „Tudjuk, hogy biztonságban Adora és Sadie, legyen ennyi elég… szüksége van egy kis időre, hogy átgondolja a dolgokat”. – vágott bele Roy rögtön a közepébe. Okkal jöttek ide, s nem is bánom, hogy nem köntörfalaztak… végülis csak tudnom kellett mindenről, ami odakint történik, hisz ezt a galibát csakis én okoztam… csakis én.
- Köszönöm, hogy segítettek… tényleg… - pillantottam egy pillanatra rájuk. - … ez több, mint kérhetnék. – ismertem el ismételten… egyszerre már megtettem Louis-nak, de éreztem, hogy nekik is el kell mondanom.
- Pontosan azt tesszük, amit tennünk kell… ne aggódj, mindent a kezünkben tartunk. – simította meg karomat Roy, majd a kanapéra ő is leült mellénk.
- A szüleim? – kérdeztem rá a másik érzékenyebb témára.
- Egészen meglepődtem azon, hogy az eltűnéseden nem lepődtek meg… persze érzik, hogy van benne valami furcsa, de olyannyira nem sokkolta le őket a dolog… persze Brian többet tud, de ezt ők nem tudják. Okosabb fiú, mint ahogy gondoltam… - jegyezte meg nevetve.
- Bizony… - bólogattam, hisz ez így volt igaz.
- Kitaláltátok meddig maradtok itt? – kérdezett rá Roy egy igen fontos kérdésre.
- Ha akarják ide is költözhetnek… - jegyezte meg Louis, aki éppen ebben a pillanatban érkezett meg kezében két hatalmas nagy szatyorral, amiben láthatóan ételes dobozok voltak. A vacsoránk… megkordult a gyomrom.
- Még te is most költöztél be… - tette hozzá Harry, s felállt fotelem karfájáról és ment segíteni Louis-nak „tálalni”, vagyis szétszedni a szatyrokat.
- Fogalmam sincs. Túl gyorsan történt minden… az igazság az, hogy még gondolkozni sem volt erőm ezen… ha megtenném, talán túlságosan valóságossá válna ez a fejetlenség bennem is. – vallottam be, s észrevettem, hogy Sadie már nem igazán kívánja a cumisüveget ezért óvatosan változtatva helyzetén vállamra helyeztem őt, hogy tudjon büfizni.
- Nekünk van egy ötletünk… - vezetett fel egy gondolatmenetet Joan.
- Azért ennyi mindent nem várhatok el tőletek… nekem is ki kell vennem a változó dolgok alakításában a részemet, végülis szerves része vagyok annak, hogy ez megszületetett… - ráncoltam homlokomat rájuk nézve.
- Te most elsősorban anyuka vagy… állapodj meg azzal, okés? – jegyezte meg, majd hozva az ételeket elénk egy falatot a számba is nyomott gondolkodás nélkül én meg igazán nem tudtam mit csinálni ugyanis Sadie a kezemben volt így hát elfogadtam. – Hagyd, hogy elmondják a fiúk, amit akarnak… szerintem egészen jó ötlet. – mondta, s újra leült, de ezúttal már a kanapéra, s nem a fotelem karfájára.
- Mindenki választhat, amit szeretne… szerintem van bőven elég mindenkinek… - mutatott Louis a terülj, terülj asztalkámra, majd ő is lehuppant egy székre, s maga elé vett egy tálca társaságában egy adag ételt… azt hiszem az éppen kínai volt. -… nem tudtam, hogy ki mit szeret, ezért hoztam mindenfélét. – mondta.
- Köszönjük. – pacsizott le vele Harry, miközben én egészen csak a Roy-ékra koncentráltam büfiztetés közben. Tudni akartam, hogy mit terveltek már ki megint.
- A helyzet az, hogy a mi lakásunk elég nagy egy család számára… ezt tudjuk. Ráadásul a gyerekszoba tökéletesen be van rendezve… konkrétan érintetlen, így azt gondoltuk, hogy… - tudtam, hogy Sadie befejezte kis emésztési folyamatát, ezért óvatosan felállva fogtam, s az utaztató kis kosarába tettem, amit Harry az előbb idekészített nekem maga mellé a kanapén.
- Eszetekbe ne jusson… nem… - ráztam mega fejemet már akkor, amikor Sadie lefektettem, s közben automatikusan elindultam a konyhába, hogy megmoshassam a kezemet.
- Mégis mi? – kérdeztek vissza.
- Nem is akarom hallani… nem fogtok miattunk elköltözni… bűzlik ez a dolog nekem, nem. – huppantam le előző kis fotelembe ezúttal már nem Sadie-vel, hanem egy doboz olasz tésztával a kezemben.
- Hagynád, hogy befejezzük? – azt hiszem Roy készült arra, hogy így fogok reagálni, s így nem kifejezetten volt meglepődve.
- Mit szólsz a nemhez? – kérdeztem tőle kínos vigyorral, majd Louis felé fordultam és jeleztem neki, hogy ez a tészta isteni.
- Annyira nem érdekel az engedélyed… - rántotta meg a vállát, majd szemrebbenés nélkül folytatta előző mondókáját. -… szóval… a helyzet az, hogy 5 embernek az a hely már talán kicsit kicsi lenne… s érthető, hogy egy új családnak saját térre van szüksége, ezért… mi hajlandóak lennénk kiköltözni onnan. – fejezte be Roy, s én úgy tettem, mint aki meg sem hallja, amit mond… mert egyszerűen nem akartam meghallani, nem voltam rá kíváncsi. Szó sem lehet róla.
- Egészen egy emelettel fentebb… ugyanis a felső szomszédjaink Németországba költöznek, így ha időben lecsapunk arra a lakásra, akkor a miénk lesz… s mivel elég ideje lakunk már ott, hogy a főbérlőnél legyen némi előnyünk, úgy hisszük, hogy esélyünk is van megszerezni azt a lakást… - ismertette Joan a terv további részét.
- Az igazság az, hogy holnap már találkozunk is velük… - tette még hozzá Roy, s én konkrétan köpni-nyelni nem tudtam… mármint… mármint, na.
- Gondolom erről te tudtál… - néztem a sunyin lapuló Harry-re, aki inkább evett mintsem beleszóljon az előző akadékoskodásomban.
- Meglehet. – vigyorodott el. – De mondd, hogy nem jó ötlet… most gondolj bele… Sadie-t egy olyan hely fogadja, ami számodra sem idegen, ahova valójában készült… ez a tökéletes terv. – bizonygatta kifejezetten lelkesen.
- De az a ti otthonotok is… ilyet nem kérhetek, hogy költözzetek ki… - ráztam a fejemet elképedve.
- Egy kis újdonság sosem baj… újabb hely, amit kedvemre alakíthatok. – tette hozzá Roy. – Mindössze egy emelettel kerülünk fentebb… az semmiség, még a költözés sem fog galibát okozni. – egészen könnyedén fogta fel ezt az egészet… számomra ez természetellenes volt, olyan fura.
- De akkor is… miattam ne csináljatok újabb hülyeséget, így is elég nehézséget akasztottam már a vállatokra. – néztem rájuk talán kicsit morcos, de mégis sajnálkozó tekintettel.
- De hát, amiről beszélsz kedves ez az élet… mi lenne benne izgalmas, ha nem az, hogy valaki őrültségekkel, s újdonságokkal fűszerezi meg? Szívesen megtesszük ezt értetek… a csöppségért. – mondta még ezt Roy, s a Harry mellett szundikáló kislányomra nézett. – Megérdemli ő is… és ti is. Ebből nem lesz vita, mert ez így lesz és kész… - jelentette ki végül egészen határozottan.
- Szóval sok beleszólásom nincs? – kérdeztem rá félve.
- Olyan sok nincs… - rázta a fejét. -… persze értelemszerűen még egy ideig jobb, ha itt maradtok… míg kezdenek csillapodni a dolgok, míg minden területen sikerült tisztázni a dolgot. – s ekkor villájával mellkasára bökött… igen ezt az egész hercehurcát lelkileg is meg kell oldani… mert az valahogy nagyobb falat. Sokkalta nagyobb.

- Azt hiszem ez egészen jól ment… - jegyeztem meg sokkalta később, mikor Sadie-t megfürdettük, s tisztába téve újra lefektettük. -… persze mostantól kell egy napirend, amit értelemszerűen követünk… ez a mai nap kivétel. – az esti 11-es fürdetés talán nem a valódi időpontja lesz ennek a tevékenységnek, de most valahogy ez jutott.
- Jól sikerült? – kérdezett vissza sunyin, s elkapta hátulról a derekamat. – Az egész mindenségem vizes nekem is… pedig nem is én fürödtem. – s ahogy ezt mondta érzékeltette velem, hogy ruhája ténylegesen vizes. Meglepően hideg volt a bőrömnek így érezni ezt… majdnem felsikítottam.
- Érdekes… én fürdettem Sadie-t mégis én száraz maradtam, te pedig csurom vizes vagy… érdekes… - fordultam vele szembe, s úgy emeltem szám elé ujjamat, mint aki gondolkozik. -… ez pedig hogy történhetett? – kérdeztem ártatlanul, s próbáltam a legaranyosabb tekintetem mögül pislogni rá.
- Biztosan nincsen semmi köze ahhoz, hogy a zuhanyrózsát felém irányítottad… - s ő is elkezdte játszani a gondolkozós formát.
- Abszolút, de semmi köze nem lehet ehhez… mellesleg aljas rágalom, amit mondasz, de talán emellett most elnézhetek… - pislogtam rá pofátlanul szünet nélkül.
- Legszívesebben bevágnálak a jeges fürdőbe ezért most… de nem akarom, hogy Sadie felkeljen… ezért talán most emellett elnézhetek… - utánozott engem, majd mielőtt észbe kaphattam volna felkapott engem ölébe. -… valószínűleg most egy ideig pihenni fog, mielőtt először felébredne éjszaka… addig pedig van egy kis időnk. – ismertette velem tervét, majd így velem együtt indult meg a fürdő felé, amiből ugye egy volt a lakásban. Mikor mi az elé értünk, Louis éppen akkor lépett ki onnan mindössze egy szál törülközőben.
- A terep a tiétek… - lökte ki előttünk az ajtót sejtelmesen mosolyogva.
- Segítség!- tátogtam neki Harry karja mellett oldalra nézve, de ő csak sunyin rázta a fejét… mintha nem hitt volna a szemének.
- Jó éjszakát Louis. – fordult vele szembe Harry, s Louis bólintott, majd bezárta előttünk az ajtót.
- A te érdeked, hogy ne sikíts… hisz Sadie felébredhet. – mondta zsiványan, majd óvatosan tette le lábaimat a földre.
- Mire készülsz? – kérdeztem tőle talán kicsit félve, majd szemébe nézhettem ekkor.
- Titok. – mondta úgy, mintha tényleg az lenne, s kinyitva a csapot beállította tökéletes hőmérsékletre azt, majd habfürdőt csorgatva a vízcseppek közé felém fordult, s szépen lassan kezdett öltöztetni.
- Egyedül is megy. – jegyeztem meg neki halkan, de Ő ezzel mit sem törődött. S hiába mondtam ezt, valahogy testem mégsem cselekedett így… egyszerűen hagytam neki, hogy tegye azt, amit szeretett volna.
- Tudom… - suttogta, s nadrágomat lehúzva pocakom előtt léve megpuszilta azt. A terhesség nyomai ott díszelegtek a bőrömön, s én ezt nem bántam… ellenben mégis fura volt, hogy Ő ilyen könnyedén fogadta a „másságát”. -… gyönyörű vagy így is, minden porcikád, minden lélegzetvételed… - jött egyre fentebb, s fentebb, s megszabadított minden rajtam maradt ruhadarabtól, mígnem saját magáról is levett minden felesleges dolgot.
Teljesen meztelenül álltunk egymás előtt, ahogy a jó isten megteremtett minket. Egymás tekintetében elmerülve beszéltünk szavak nélkül.
- Hölgyem… - nyújtotta a kezét, s segítségével beléphettem a meleg vízbe, ahova Ő maga is követett. Ölébe vont, s karjaival majd lábaival védett oldalról mintha a legvarázslatosabb bölcsőt teremtette volna meg számomra. Csókjától nyakamba majdnem én magam is elolvadtam.
- Hozzá tudnék szokni… - jegyeztem meg, ahogy hátra dűtve a fejemet vállára helyeztem azt, s miközben ujjainkat oldalt összefontam mindkét kezünkön.
- Nem lesz minden este ilyen csendes… - puszilt meg.
- Tudom… - jegyeztem, s ekkor pontosan az történt, amire pont nem számítottunk. Sadie felsírt… egyszerre nevettünk fel.

- Ahogy ez a mai sem az… 

2015. szeptember 26., szombat

39. rész - Nem várhatsz tapsvihart

Sziasztok! Nem hiszem, hogy számítottatok rá, még talán én magam sem számítottam rá, de elhoztam nektek a következő részt! Jó olvasást hozzá! Puszi, Dorka

Ahogy a fiúk a szüleimmel hagytak, most a szüleim úgy hagytak kettesben Kit-tel. Az első pillanatban mikor meghallottam a hangját átfutott a testemben egy hidegleléshez hasonló érzés… behunytam a szememet, s úgy próbáltam testem rendellenes reagálását leplezni. Tudtam, hogy ez el fog jönni… de valahogy ez így túl korai volt. Mégis miért vártam? Úgy őszintén.
Sadie kórházi kiságyának szélének támaszkodtam, s úgy figyeltem ezt a kis tüneményt, aki oly békésen aludt kizárva a világ problémáit. Olyan volt így teljesen betakargatva, mint egy virágmagocska… a fedél alatt egy új világot rejteget, egy csodát. Ahogy minden nap egy kicsit nagyobb lesz, úgy örvendeztet meg minket újabb, s újabb meglepetésekkel.
- Angyali teremtés… - sétált mögém Kit, s kezeit vállamra helyezte. Összerezzentem… s ezt most olyan intenzív volt, hogy nem tudtam eltitkolni.
- Igen az… - s mellem alatt összefűztem a karjaimat megtartva így magamat.
- Sajnálom, hogy nem voltam itt… úgy bánom… - nem foglalkozott összerezzenésemmel, de hiába kényelmetlen volt előtte állnom még így háttal is neki egyszerűen nem tudtam arrébb lépni. Két tűz közé szorultam… előttem a békét jelentő kis apróság, mögöttem pedig… mögöttem pedig Kit. Valami megváltozott… tudtam. S azt is tudtam, hogy ez nem egyszerű változás volt… ez egy világ megfordult bennem, s feje tetejére állt a mindenségem változás volt. Egyszerre volt szörnyű és… kellemes.
- A lényeg, hogy most itt vagy… - lassan fordultam meg, nagyon lassan… el sem hittem, hogy ezt mondtam, de kimondtam… mert valahol mélyen az első meglepetésérzést átlépve örültem neki… vagyis legalább tudtam, hogy örülnöm kellett volna neki.
Nagyon óvatosan emeltem fel a fejemet, s néztem a szemébe… tudtam, hogy ezt meg kellett tennem, s azok úgy csillogtak, mint talán még soha. Reménnyel teltek, igazi mennyei boldogsággal fűszerezve. Torkomon akadtak a szavak… nagyot kellett nyelnem. Bármennyire is el akartam fordítani a fejemet, ékköveinek szépségei nem engedték. Minél tovább nem vettem levegőt annál jobban kezdett szorítani a tüdőm… azt hiszem karjaim szorítása mellkasomon se enyhített a helyzeten, de talán megérdemeltem ezt.
- A lényeg, hogy most itt vagyok… - simította meg karomat, s ekkor éreztem, hogy ujjbegyeim ellilulnak lassacskán, ahogy egyre erősebben és erősebben nyomom őket felkaromba. Ki kellett előle szabadulnom.
- Bocsi… - csusszantam ki előle, s indultam meg az ágyam felé. Magam elé kapva ekkor kezeimet láttam, hogy azokban a vérellátás kicsikét átrendeződött… talán még eltörni is képes lettem volna őket.
- Mégis mit? – kérdezett rá úgy, mintha tényleg nem haragudna… pedig igazából semmit sem tud… csak a látszat az, amit ő megkap. Hogyan is lehetne az ellenkezőjébe belefogni? – Teljesen érthető, hogy érzékeny vagy… meg is lepődnék, ha nem lennél az. – túlságosan megértő volt… olyan Kit-es… olyan kedves.
- Tényleg? – hangzott el tőlem a kérdés igen halkan, igen gyengén.
- Anya lettél… a világ teljesen új értelmet nyert számodra… tudom, hogy időre van szükséged ahhoz, hogy újra visszatérj önmagadhoz, ebben semmi baj nincsen. – s míg én lassacskán leültem az ágyamra, addig láttam, hogy ő is hasonlóan cselekedett csak tisztes távolságban. Megtámasztottam magam két oldalt, s úgy szívtam be, majd fújtam ki a friss levegőt… erősen koncentrálnom kellett.
- Mi van, ha most lettem igazán önmagam? – kérdeztem tőle, s fordultam feléje kicsit talán bátortalanul.
- Akkor örömmel szeretek beléd újra. – gondolkodás nélkül válaszolt nekem, talán még pillantani sem pillantott. – S remélem, te ezt engedni fogod… - tette még hozzá, s mintha erre az egészre tényleges engedélyt kért volna.
Nem tudtam válaszolni kérdésére… agyam teljesen megfagyott, pedig keresni akarta a választ vagy legalább egy menekülő utat. Sadie ekkor felsírt… s én, mint rakéta ugrottam le az ágyról, s indultam feléje. Megmentett.
- Shhhh… Shhhh… - csitítgattam a kislányomat, majd óvatosan kezembe vettem s szabadabb kezemmel arcocskáját kezdtem simítgatni. – éhesnek tetszik lenni? Hmmm? – kérdezgettem tőle, habár tudtam, hogy válasza csakis sírás formájában fog visszaköszönni.
- Csodaszép párost alkottok… - ismerte el Kit. -… nem gondoltam, hogy valaha szerethetek valakiket ennyire erősen… de tessék… itt vagytok… - mutatott ránk, s én inkább Sadie ringatásával kötöttem le magam, mintsem Kit szavainak megértésével. Annyira nem tehetett semmiről… de maga sem tudta, hogy mibe sétált bele. No és én tudtam? Ugyan dehogy… egyben voltam biztos, s tényleg biztos. A hangok bennem, a porcikáim mind együtt mondták azt, hogy igenis szeretem Őt. Tisztán láttam.
- Azt hiszem… etetés idő következik. – feléje néztem, de mégsem rá.
- Ohhh… - mosolyodott el kedvesen. -… akkor a hölgyeimet azt hiszem, egy kicsit magukra hagyom… - indult meg lassan az ajtó felé.
- Köszönöm. – suttogtam halkan, s a kényelmesnek tűnő fotel felé sétáltam, majd helyezkedtem benne el úgy, ahogy a legmegfelelőbbnek találtam. – Tudod kicsi lány… ez nekem is az első lesz, szóval kicsit… félek… - blúz volt rajtam, gombos így könnyedén sikerült bizonyos helyen megszabadulnom tőle. -… azért remélem te nem… legyünk türelmesek egymással, jó? – simítottam meg picike arcát, majd ahogy eljött a pillanata automatikusan elhallgatott… hisz megkapta, amit szeretett volna, éreztem sírásából, hogy ez volt az mire szüksége volt.
Egészen különleges dolog volt ez az etetés. Olyan intim. Anya, s gyermeke között olyan kapcsolat kialakítása mely már akkor megvolt, amikor a kicsi pocaklakóként fejlődött, de most a külső világban is újra fel kell eleveníteni a bent megtanultakat.
- Szóval úgy látszik én már elkéstem… - a nővér hangját hallottam meg talán egy óra múlva, de talán csak 10 perc múlva… egészen elvesztettem az időérzékemet, míg ő a karjaimban volt. Kezében egy cumisüveget rázott meg.
- Lehet… - ismertem el mosolyogva, s fedetlen részeimet most már, hogy végeztünk betakartam. -… de ez olyan ösztönösen jött. – néztem feléje.
- Ez érthető… az anyukák különleges sírás megkülönböztető gépezettel rendelkeznek magukban… – nevette el magát kicsikét. -… néhányaknak sokba telik, de néhányak pedig már a kezdetektől meg tudják különböztetni, hogy melyik az éhes sírás, a hiszti sírás, a has fájós sírás… s sorolhatnám még a skálát… - simította meg a vállamat, s sétált a fürdő felé. – mielőtt a kis hercegnő elaludna, mit szólna egy tisztába rakáshoz? Előbb vagy utóbb azt is meg kell tanulni… s én most segíthetek, ha gondolja. – ajánlotta fel.
- Azt azt hiszem… megköszönném. – s óvatosan felállva én is megindultam a mosdó felé, ahol tudtam volt egy pelenkázó kis rész.
- Ez csak természetes…

- Jelentem… én nem vagyok modell. – tartottam Joan felé a kezemet, aki telefonján a kamerát sokadjára akarta elkattintani. Jó… a babanaplóba tényleg jól jött néhány kép, hogy szépen ezt a szakaszát is életének majd vissza tudja nézni Sadie, ha kicsit nagyobb lesz… de most legalább már vagy a 300. képnél jártunk.
- De a tündérke lehet talán az lesz… - mutatott a csöppségre a kezemben, akit amint letettem tisztában rakás után az ágyába azonnal sírni kezdett, s így az ölben alvás mellett döntöttünk a csendesség miatt… s egyelőre én még ezt nem bántam.
- Majd az ő eldönti… okés paparazzi? – kacsintottam rá egy széles mosoly kíséretében.
- Ámen. – bólintott, s letette az ágyra telefonját.
- Nem sokat szóltál még… Kit érkezéséről. – Roy óvatosan ült le mellém, pontosan így háttal Joan-nek.
- Mert egyszerűen nem tudok mit mondani… - vallottam be, s a kis angyalka takarós lábát simogattam.
- Tudod, hogy előbb vagy utóbb beszélned kell majd vele is róla… - jegyezte meg.
- Komolyan? – kérdeztem vissza, minta ez olyan új információ lett volna számomra.
- Habár fogalmam sincs, hogy mit fogsz csinálni… vagy hogyan. – ismerte el.
- Köszönöm… egészen biztatóak a szavaid. Aranyos vagy. – összeráncolva homlokomat vetettem rá szúrós tekintetet.
- Mégis mit vártál? – nevetett fel kínosan, de mégis halkan. – Nem azt mondom, hogy nem örülök nektek… mert dehogynem örülök nektek, de nyakig szarban vagytok... nyakig. – emelte ki a lényeges részt.
- Én a fejtetőt is bevenném a buliba. – vigyorogtam rá kínosan.
- Na, látod… - ajándékozott meg egy ugye-én- megmondtam mosollyal. -… de megoldjuk… csak ez a pár nap bent… kényelmetlenebbek, mint a kintiek lesznek… - fedett fel némi elméletét.
- Harry? – kérdeztem, s ahogy kiejtettem a nevét úgy éreztem magam, mint egy tinédzser, aki először szerelmes a tiltott gyümölcsbe.
- Benéz az üzletébe az utolsó simítások miatt… de vissza fog jönni azt mondta. – nyugtatott meg.
- Tényleg úgy gondoljátok, hogy hatalmas hülyeséget csináltam? – kérdeztem tőlük úgy ténylegesen őszintén. Hallani akartam tőlük a véleményüket, a valódi véleményüket.
- Orbitális baromságot csinálsz éppen… - fogalmazta át talán kicsit még nyersebbé a dolgokat Roy. -… de ha nem jön be az egyszerű dolog, akkor mit csinálhatnánk veled? – ölelt át szeretetteljesen ügyelve Sadie-re a karjaimban. Joan is könnyedén hozzánk bújt ezek után. Egy hatalmas nagy szeretetgombócot alkottunk így négyen.
- Két pillanat alatt sikerült teljesen felkavarnod az állóvizet… büszke vagyok rád. – jegyezte meg Joan, s puszit nyomott az arcomra én meg elmosolyodtam.
- Ti vagytok az egyetlenek, akik így fogják gondolni… - haraptam számba.
- Nem várhatsz tapsvihart ez tény… okosnak kell lennetek ez biztos. – tette hozzá még Joan.
- Okosnak? Szerintem ezzel már mindketten elkéstek… - fejtette ki Roy további véleményét, majd egyszerre nevettünk fel. Tiszta szívből örültem, hogy ők mellettem álltak… mellettünk. Merthogy az egy dolog, hogy még alig egy nap alatt megtörtént néhány dolog… de később a hullámok ellenünk sokkalta nagyobbak lesznek, s azokat legyőzni… na, az lesz ám valódi kihívás.

Az este nyugtalanul aludtam… hiába voltam kimerült egyszerűen az nem nyomott el annyira, hogy öntudatlanul aludjak, csak forgolódtam egyik oldalamról a másikra. A rossz érzések mik eddig egészen háttérbe szorultak azok most félálmomban olyan szinten felerősödtek, hogy nem hagytak nyugtot nekem. Lehunyt szemeim előtt Kit arcát láttam, s emiatt testem egészében remegni kezdtem, a szívem is majdhogynem kiszökött bordáim közül… s nem, most nem az élvezetes okok miatt. Fájt, szörnyen fájt. Erre az egészre nem lehet felkészülni… hogy is képzelhettem, hogy fel lehet? Elment az eszem… ez már egészen biztos.
- Adora… minden rendben? – a telefon másik végén hallottam meg az Ő hangját. Törökülésbe felülve ültem a kórházi ágyam közepén, s addig-addig forgattam a kezeim között a telefonomat, hogy végül felhívtam Őt… nem törődve azzal, hogy hajnali 3at ütött az óra.
- Nem tudok aludni… sajnálom, ha felkeltettelek. – halkan hagyták el a szavak a számat… habár egyedül voltam a szobában mégis így éreztem helyesnek az egészet.
- Semmi baj… - mondta, s kihallottam hangjából, hogy igenis Őt éppen ezzel a telefonhívással keltettem fel. Hangja még a szokásosnál is mélyebb volt, s lassúbb. -… amúgy is korábban akartam kelni a szokásosnál. – jegyezte meg, s aprócska mosoly jelent meg az ajkaim sarkában.
- Kétlem, hogy hajnali 3ra gondoltál. – válaszoltam szemeimet forgatva.
- Márpedig de… - erősködött kedvesen. -… szóval hálás vagyok, hogy felébresztettél, így nem az ébresztőre kell felkelnem, hanem a hangodra… ami valljuk meg sokkalta elviselhetőbb, mint az ébresztő. – s tényleg játszotta tovább azt a szerepet, amit random talált ki csak azért, hogy én jól érezhessem magam.
- Én már néha falra mászok a hangomtól… nem olyan kellemes ez. – túrtam a hajamba aggodalmasan, habár ezt Ő nem láthatta.
- Higgy nekem… az. – erősített meg gondolatában. – Sajnálom, hogy nem mentem vissza tegnap, de… - nem kellett befejeznie tudtam mire, s kire gondolt.
- Ne is beszéljünk erről most… kérlek. Inkább mesélj valamit, aminek semmi köze ehhez az egészhez… valami egyszerűt, valami jót. – már csak hallani a hangját is terápiaszerű volt… minden bizonnyal ezért is hívtam fel Őt.
- Az üzlet eszméletlen csodálatosan néz ki… Roy fantasztikus munkát végzett. Imádni fogod. – ismerte el.
- Azért a te munkád se semmi benne… ezt el ne felejtsd. – tettem hozzá, hisz magát persze, hogy kihagyta… szándékosan. – Alig várom, hogy láthassam. – vallottam be elpirulva.
- A picinek is lesz hely benne… s neked is. – mesélte lelkesen.
- A beköltözést még azért átgondolom… köszönöm. – nevettem fel, s szám elé kellett kapnom a kezemet, hogy ne legyek túl hangos.
- Sátort állítva akár a kis udvaron is ellehetsz egy darabig… - s inkább továbbment a humoros vonalán, mintsem azon a vonalon, ami tudom, hogy ott lógott közöttünk… mindkettőnk fejében megfordult az, hogy ezután most mi lesz?
- Ezt te sem gondolod komolyan… - jelentettem ki. -… el tudsz képzelni egy sátorban engem? – vigyorogtam.
- Mivel az asszonyom leszel, így majd megbarátkozol, a gondolattal ígérem… - mondta ki igen határozottan.
- Na arra várhatsz… - vágódtam hátra az ágyban, s oldalra fordulva fülem alá helyezve  a telefont beszéltem Vele… tényleg úgy mint egy izgatott tini. Csakhogy én már anyuka voltam… s menyasszony is. Duplán.
- Rád is vártam… kitartóan. – mondta halkan.
- Fél év… - belegondolva kicsit meglepő volt, hogy mindössze ennyi ideje ismertem Őt, de mégis… mégis ennyi idő alatt ott tartunk ahol.
- Életem legszebb fél éve…

Úgy aludhattam el, hogy közben beszélgettünk hisz mikor felkeltem éreztem, hogy a telefonom formája az arcomon, mint egy tetoválás ékeskedik. Gyönyörű, mondhatom.
- Jó reggelt!- hallottam Kit hangját gondolom észrevette, hogy megébredtem. Majdnem felsikkantottam jelenlétére.
- Jó reggelt!- motyogtam halkan, s feltornáztam magam annyira, hogy ülni tudjak normálisan. – Második napja… - mutattam feléje a számot, majd eltakartam a beáramló napfényt, mi az ablakon besugárzott. -… második napja kelek úgy, hogy valaki figyel… - folytattam hunyorogva. -… ez kezd kicsit parássá válni.
- Meglehet, megnyugtatja az embereket az, ahogy alszol… olyan békés állapot ez. – próbálkozott valami mentő beszéddel, de közben láttam, hogy sunyin el is mosolyodik.
- Békés? – kérdeztem vissza meglepődve. – Felkelek és a frászt hozzák rám az emberek már az első pillanatban… abban mi a békés? – vigyorogtam rá kínosan.
- Jogos kérdés. – mutatott rám mutatóujjával.
- Na, ugye… - fogtam össze karjaimat mellkasomon ismét. -… abban reggeli van? – valami értelmesebbre tereltem inkább a témát… s az étel mindennél értelmesebb volt.
- Neked hoztam. – ismerte be, s felkapta a szatyrot a kis asztalról, majd felém hozta.
- Helyes… mert éhes vagyok. Nagyon. – gyomrom, mint egy feneketlen lyuk annyit tudtam enni… persze csak jó dolgokat.
- Ki gondolta volna? – tette fel költői kérdését zsiványan, majd letette elém az éjjeliszekrényemen lévő tálcámat, s arra azt a csomagot, amit ő hozott.
- Te… ha így felszerelkeztél. – tudtam, hogy nem kellett volna válaszolnom, de mégis úgy tettem.
- Okos. – csettintett egyet, s megállt az ágyam előtt.
- Ha szeretnél… leülhetsz. Ha jól viselkedsz, még talán kaphatsz is belőle. – s mire ezt kimondtam rájöttem, hogy elég mosolyogtató volt.
- Értettem főnökasszony… - tisztelgett, mint egy katona majd az ágyam végére elhelyezkedett óvatosan és csak figyelte, ahogy lakmározni kezdek. Bárhol, bármikor képes voltam ilyesmire… ébredéskor persze ez az érzés mindig erősebb volt, hisz új napról beszélünk és teljesen üres gyomorról. -… hoztam be néhány cuccot még neked. Meg beszéltem édesanyámékkal, s azt mondták, hogy amint hazaköltöztél szeretnének minket meglátogatni… és Iza is mondta, hogy ma már benéz ő is, csak eddig nem akart zavarni, de minden tőled függ… senkit sem kötelező fogadnod itt… vagy bárhol máshol… - olyan sok információt kezdett hirtelen rám zúdítani, hogy fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek vele. Kezdtem rájönni, hogy mégsem vagyok olyan jó színésznő, mint amilyennek gondoltam én magamat, s ez így kora reggel különösen előjön.
- Shhhhh… koncentrálhatok az evésre? – hunyorogtam rá próbálva az egészet egy kis mosolygással megfűszerezni, majd felkaptam egy szendvicset, s feléje nyújtottam. – Tégy úgy te is… majd utána… beszélünk. – vigyorogtam rá, bár túl sok őszinteség nem volt benne.
- Valaki nagyon morcos ma reggel… - zsiványan állapította meg.
- Valakit figyelnek álmában… valaki szeret békésen enni, s arra megfelelő időt szánni… - emeltem meg bal szemöldökömet, majd kacsintva egyet beleharaptam a szendvicsbe, ami bármennyire is volt finom éreztem, hogy könnyedén kijöhet belőlem bármelyik pillanatban, ha ő így néz továbbra is engem… ilyen nyugodtan, ilyen kedvesen. Nem érdemeltem ezt meg… de inkább csak megküzdöttem azzal a szendviccsel miközben forró teámat is szürcsölgettem mellé. A kedvenceimet hozta, mert igazán figyelmes ő… s ez csak még jobban rontott a helyzeten. Szörnyetegnek éreztem magam.

Az egész délelőttömet vele töltöttem és Sadie-vel… a fiúknak már dolgozniuk kellett legalább egy keveset, s a szüleim pedig úgy gondolták, hogy az újdonsült családnak megadják azt az időt, amiben igazán össze tudnak szokni mielőtt még beköltöznének a családi fészekbe. Az a baj, hogy tévedtek… csak erről nem tudtak, hisz a titkunk még mindig a miénk volt, de tudtam, hogy ez így nem sokáig lesz jó… nőtt bennem valami, ami nem sokáig tudott ott maradni a mellkasomban. A nincsen-semmi-probléma állapot mutatása egyre kevésbé ment könnyen.
- Mondd azt, hogy már úton vagytok… - a fürdőbe lépve hívtam Roy-t, s ténylegesen reménykedtem abban, hogy válasza az lesz, hogy amúgy már kint vagyok a folyosódon.
- Adora… megijesztesz. Minden rendben van? – hangjából tényleges aggódás szűrődött ki.
- Az függ attól, hogy melyik oldalról nézzük… - motyogtam, majd a kádhoz érve megnyitottam a csapot hagyva, hogy az zajt csapjon… meg amúgy is éreztem, hogy egy fürdés jól esne. -… nem gondolhattam komolyan, hogy ezt sokáig fogom bírni… Kit-tel vagyok és ez…
- Megöl. – fejezte be a mondatomat. Tudta hát ő akkor, hogy mit érzek, nagyon is jól tudta.
- Nem fogom tudni sokáig ezt így… - félig befejezett mondatok… ezek azok, amik nekem jutottak vagyis inkább, amik tőlem teltek.
- Csak egy picit tarts ki okés? Már rajta vagyunk az ügyön… nemsokára… - kezdett bele, de ekkor a vonal megszakadt és csak pittyegett élettelenül.
- Rajta vagytok az ügyön? – motyogtam halkan magamnak, s próbáltam volna visszahívni őt, de nem tudtam… a telefonom felmondta a szolgálatot.

A fürdés nagyon is jó ötlet volt. Kellett az a minimális egyedüllét, amit ez által meg tudtam teremteni. A habokban elmerülni, mondhatni felemelő érzés volt, s az sem zavart, hogy a víz olyan forró volt, hogy szinte égette bőrömet… még mondhatni, hogy talán megnyugtatott.
Mikor mély levegőt beszívva, s erőt véve magamon kinyitottam az ajtómat valami furát vettem észre ott kint… egy ismeretlen pakolta összefele a cuccaimat. Lefagytam, s kicsit ő is, amikor észrevett engem.
- Csak ne sikíts, kérlek Adora… jó? Harry küldött és a barátaid, Roy és Joan. – mondta miközben pakolgatta a cuccaimat a táskámba.
- Mégis miért? És ki vagy te? – nem igazán értettem a helyzetet, s ráadásul a srác sem volt ismerős számomra.
- Louis vagyok… a kilépő kártyátok a kórházból. – kacsintott, s egy pillanatra megállt a pakolásban.
- Nem értelek… hol van… Kit? – kérdeztem, hiszen mikor még az előbb bementem fürdeni ő kint volt… de most sehol sem láttam.
- Le lett kicsit foglalva… valahol a kórház területén van… de tudom, hogy ez érdekel a legkevésbé… már elnézést a szóhasználatért. A lényeg, hogy most sietnünk kell, hogy minél hamarabb itt tudjátok hagyni ezt a helyet. – mondta, s ekkor nyílt az ajtó, s egy nővérke jött be kezében Sadie-vel… vagyis a kis utazó ágyacskával a kezében, amiben Sadie volt felöltöztetve.
- Szuper… éppen időben. – intett az állítólagos Louis a nővérnek, aki óvatosan tette le a kis csomagját az ágyamra. Nem ismertem ezt a nővért, legalábbis annyit tudtam, hogy nem hozzám tartozott.
- A helyzet a következő… Harry lent vár a kocsiban. Én leviszem hozzá Sadie-t először, majd utánunk kicsivel te is leindulhatsz… itt egy kendő és napszemüveg csak a drámaiság kedvéért… - tette le az ágyra elém az említett dolgokat.
- Nekem miért nem szólt erről az egészről senki? – lepődtem meg, s valami magyarázatot szerettem volna azért.
- Figyelj Adora… - tett le a kezéből mindent Louis. -… tudom, hogy homályos még egy kicsit ez az egész számodra, de ígérem pár pillanat múlva mindent meg fogsz érteni, mert a vőlegényed elmagyarázza neked, de most hogy minden terv szerint menjen, kicsit igyekeznünk kell… jó? Bízz bennem kérlek, tudom, hogy sokat kérek… de mégis kérlek… - s közelebb lépett hozzám, majd a kezembe csúsztatott egy kis medaliont ami egy szánkó volt. - … Harry azt mondta, ezt érteni fogod. – simította meg a vállamat, s Sadie elé lépett. S én értettem… hogy is ne értettem volna. Egy újabb kis szöktetés, mint akkor… csak ennek valamivel nagyobb súlya van. Az is a mi kis titkunk volt… ahogy ez is az.
- Vigyázz rá kérlek… - néztem először kislányomra, majd rá.
- Hidd el, vigyázok rá… de tudom, hogyha valami baja esne míg levinném, először Harry nyírna ki, majd nem kétlem, hogy utána te is így cselekednél. – jegyezte meg igenis nagyon helyesen.
- Valóban… - bólintottam, majd a kendőt felkaptam, s nyakam és fejem köré csavartam majd a szemüveget is felvettem.
- 5 perc és jöhetsz utánam… utána Erika intéz mindent… nem kell aggódnod, egy ideig nem fog feltűnni senkinek, hogy eltűntetek… hogy utána mi fog történni, az már más kérdés… kész vagy? – kérdezte meg, s Sadie-vel együtt sétált az ajtó felé, miután szabad vállára az egyik megpakolt táskámat helyezte.
- Azt hiszem… - húztam fura mosolyra az ajkaimat.
- Ez tényleg olyan, mint egy filmben… elképesztő. – rázta meg a fejét, majd kinyitva az ajtót szétnézve a teljesen normális arckifejezését elővéve kezdett sétálni az én csöppségemmel a lift felé.
- Édes Istenem… - kaptam a számhoz és csak most jutott el ténylegesen az agyamhoz, hogy mit is művelünk. A kis szánkós medált erősen szorítottam tenyeremben.
- Nem kell aggódnod… ismerem a fiúkat már egy ideje, még a főiskoláról. – jegyezte meg Erika kedvesen.
- Londonból jöttél te is? – automatikus kérdés volt ez, de legalább ki tudtam mondani, s örültem neki így is eléggé.
- Úgy tűnik, egyre többen választjuk Cardiff-ot… - rántotta meg a vállát kedvesen.
- Nem elég kicsi a világ… - mosolyodtam el, s félve tekintettem az ajtó felé.
- Ne kell félned… csak természetesen sétálj ki az épületből… annyian járkálnak itt, hogy nem fog feltűnni senkinek, ha valaki távozik… a főbejárat után rögtön balra lesz Louis kocsija egy koromfekete BMW… de mivel ott fog mellette várni, észre fogod venni. – biztatott, s tényleg úgy éreztem mintha egy akadályversenyre készülnék, ami élet-halál esélyes. – Azt hiszem, most már indulhatsz is… csak ügyesen. Sok sikert. – s kinyitotta előttem az ajtót, majd szétnézett nekem, s indulhattam is.
Vállamon egy táskával próbáltam a lehető legtermészetesebben sétálni előre, tényleg egy film díszletei között éreztem magam… mintha valami kémnő lennék, pedig aki ismer, tudja, hogy az ilyen szerepek igen messze állnak tőlem.
- Minden rendben lesz. – motyogtam magamban halkan. – Csak minden feltűnés nélkül… - utasítottam magam. - … végülis tíz perce még egy kád forró vízben ültem most pedig konkrétan szökni készülök… igazán szép teljesítmény. – s talán az is elég szép teljesítmény volt, hogy ekkor sikerült konkrétan egy embernek nekimennem. Táskám esett vállamról, szemüvegem meg szememről. Felemelve fejemet megpillanthattam ekkor, hogy ki az… az öcsém pislogott vissza rám. Minden szó belém fagyott.
- Sssshhhhh. – tartottam ujjamat ajkaim elé, s úgy vettem fel újra szemüvegemet, s engedtem, hogy táskámat átadja nekem. – Kérlek. – folytattam halkan.
Szemeiben felfedeztem valami érdekes dolgot… sokkalta érettebbnek tűnt, mint általában, s sokkal okosabbnak is. Látszott rajta, hogy tudott valamit… vagy legalábbis valamennyit tudott a kimondatlan dolgokból.
- Elnézést kisasszony… Figyelmetlen voltam. – rázta meg a fejét, majd vállamra helyezte a táskát. Oldalról már láttam, hogy anyáék is követik, márpedig velük találkoznom nem kellett volna. Tudtam, hogy minden erőmet össze kell szednem, hogy mellettük úgy haladjak el mintha ismeretlenek lennének számomra… muszáj volt így tennem, mert ha nem… sehova sem haladnék.
- Semmiség… köszönöm. – ráztam meg a fejemet, majd tovább siettem úgy el szüleim mellett, hogy rájuk sem néztem. Ekkora egyértelmű volt, hogy Brian tudta… s egy beépített segítségünk volt. – Köszönöm. – motyogtam már akkor is, amikor kiértem a kórházból, s lehetőleg kicsit sem feltűnően kezdtem keresni az adott kocsit. Louis tényleg mellette állt, s a lépcsők tetejéről egyszerűen megláthattam őt… mosolyogva intett felém, én pedig lóvágtában, de mégis sétálva indultam meg feléje.
- Hölgyem… - nyitotta előttem az ajtót, ahol pedig már bent ült Harry, s mellette az én kislányom az ülésében feküdt.
- Szó szerint belebotlottam Brian-be… - csusszantam be melléje, s hagytam, hogy Louis bezárja mögöttem az ajtót. Hálás voltam annak a pillanatnak, amikor levehettem a kendőt és a szemüveget, s tisztán láthattam végre. -… aki gyanítom többet tudott, mint amit én mondtam el neki… - néztem Harry-re, aki mintha számított volna erre a szembesítésre.
- Meglehet, hogy be kellett szerveznünk egy belsős belsőst is. – ismerte el, majd elkapva a kezemet apró csókot lehelt tenyerembe.
- Összesen hány ember tud erről az akcióról? – érdeklődtem, miközben a kis békésen alvó angyalkára pillantottam, aki ebből az egészből semmit nem érzékelt… nagyon helyes ez így.
- Éppen csak annyi, amennyinek muszáj… - felelte egyszerűen.
- Én… ezt… erre… nem számítottam. – dűltem hátra az ülésben miközben hagytam, hogy ujjaink összefonódjanak Sadie ülőkéjének szélén.
- Roy hívott, hogy a dolgokat előrébb kell hoznunk… mert csak… s mi akkor így alakítottuk a dolgokat. – mondta úgy, mint aki mindent irányítása alatt tart.
- Jó… - fújtam ki egy adag levegőt, s próbáltam, hacsak egy kicsit is, de megérteni a dolgokat. -… azt legalább elmondja valaki legalább még időben, hogy hova megyünk most? – kérdeztem, s Louis ekkor szállt be a kocsiba, majd a visszapillantóba figyelve rám nézett.
- Kedves kisasszony… erre a kérdésre a válasz az, hogy hozzám. – mondta, s beindítva a motort rám is kacsintott. – Ugyanis amiről nem tudnak, ott keresnének a legkevésbé…

- És tényleg…