Sziasztok! Először is… igen Én vagyok az, még
élek, s igen részt hoztam Nektek… az utolsót! Tudom sok idő tellett, de
egyszerűen az elmúlt 2 hónapomban szinte csak dolgoztam, s ezzel nem, nem
sajnáltatni akarom magam, csak arról lenne szó, hogy így hogy heti 7 napból 6on
általában munkában vagyok, nehéz időt találnom, hogy leüljek úgy 5-6 órára,
hogy alkossak nektek valami frisset. A lényeg, hogy ez most viszont sikerült, s
elhoztam nektek ezt a részt, mely az unfair blogomnak a végét jelenti! Remélem
tetszeni fog, kíváncsi vagyok majd a véleményetekre! Jó olvasást kedveskéim!
Puszilok Mindenkit, Dorka
U.i. 1.0: Mindenkinek boldogságos karácsonyt, s
szuper újévet, ha addig „nem találkoznánk”!
U.i. 2.0: Aki esetleg még nem csatlakozott a blogom
facebook-os csoportjához, az szerintem tegye meg most, mert a következő
történetemről ott értesülhettek a leghamarabb! Kattintsatok akkor IDE!
U.i. 3.0: Mondtam már, hogy IMÁDLAK titeket, mert
még mindig itt vagytok velem? Eszméletlenek vagytok! El sem hiszem, hogy ez a
3. történet, amit befejezek nektek! Nem untok még? Hmmm?
Néma csendben
álltunk az épület előtt, egymással szemben. Nem mozdultunk, s talán levegőt is
alig vettünk… Ő azért mert éppen összeérett benne tetteim magyarázata, én pedig
azért mert… talán féltem a reakciójától. Féltem, ez volt tényleg a
legmegfelelőbb magyarázat arra, amit éreztem. Arcáról le nem mertem venni
tekintetemet, látni akartam Őt.
- Adora… -
szólalt meg. Azt hiszem eljött a pillanat.
- Tudod… már
csak minket várnak bent. – böktem kicsit bátortalanul a lépcső felé, próbáltam
egy mosolyt is arcomra varázsolni, de egyszerűen olyan gyomorgörcsöm lett
hirtelen, hogy az szavakkal leírhatatlan volt. Amennyiben nem mond semmi mást a
nevemen kívül, azon nyomban rosszul is leszek… tudtam. Remegtem kissé, de
lassan elkezdtem leereszteni vállamról a ballonkabátomat, mi fedte eddig a
fehér kis ruhácskámat. Összerezzentem, amikor felkaromon a kabátot Ő állította
meg. Megakadt a lélegzetem. Csak pislogtam Rá, mintha nem is hinnék a
szememnek… a testemnek… a lelkemnek. Mi ez az egész?
- Harry… -
bukott ki ajkaimon, melyek úgy remegtek, mintha már közben sírásra álltak
volna. Nehéz volt őket mozdítani, fájdalmas.
- Nem hiszlek
el. – rázta meg a fejét úgy, miközben konkrétan lesöpörte rólam a kabátot, hogy
csakis a fehérséget láthassa, s ne „piszkítson be” a kabátom. – Nem hiszlek el.
– folytatta, s karomtól kezdve simította végig alakomat miközben kezei útját
szemeivel is követte. Úgy csillogtak gyémántjai, mintha olyat látott volna, mit
eddig még sosem. – Elment az eszed. – nevetett fel kissé, majd hirtelenjében
derekamat erősen elkapva magához rántott. A szívem valahogy éppen ebben a
pillanatban adta fel a szolgálatot… nem tudta, hogy hogyan kellene viselkednie,
ezért inkább úgy döntötte, hogy nem viselkedik sehogy. A mellkasomban állt,
mint egy elromlott óra.
- Ugye… te is
szeretnéd? – akkorát nyeltem kérdésem feltétele során, hogy majdnem meg is
fulladtam. Nem lepődtem volna meg rajta, ha úgy tettem volna.
Ismételten nem
szólt… csak nézett. Nézett engem miközben bal kezével arcomat simította
gyengéden, s miközben utolsó idegszálaimon táncolt. Megijesztett a némasága. Mi
van, ha nem is akarja ezt az egészet? Nem is komolyan gondolta korábban a
kérdését? Pillanatokon belül össze fogok esni. Tudtam.
- Gyönyörű
vagy. – s nem magyarázva semmi többet kezét tarkómra vezette, s úgy enyhítette
ajkaim epekedő fájdalmát. Nem tudtam eldönteni, hogy ekkor éppen megnyugtatott
vagy éppen csak még jobban begyújtotta az izgatottságom elfojtott lángját.
- Csakhogy
tisztázzuk… ez a rész a ceremónia után jön. – bukkant fel mellettünk a semmiből
Roy, mire úgy megijedtem, hogy szinte Harry testének este még jobban, mint eddig
volt. Ajkaiba nevettem fel, de nem tágítottam mellőle. – Amit pedig nélkületek
nyilvánvalóan nem kezdhetünk el… - méregetett minket, majd felkapta gyorsan
földről kabátomat, amiről én már rég el is feledkeztem.
- Nyilván… -
vágott igen fura arcot Harry, játszva a szívemmel még egy utolsót.
- Harry… nem
lenne tanácsos még az esküvő előtt özveggyé válni… ne akard kikészíteni a
menyasszonyodat… - mutatott a lényegre Roy, vagyis az arcomra, mi olyan
ábrázatot vett fel, mintha bármelyik pillanatban elájulhatnék. Jah… hogy
tényleg így volt.
- Nem állt
szándékomban. – mosolyodott el, s hajába túrva megtette az első lépést a
polgármesteri hivatal lépcsőjének sokaságán. Én pedig csak álltam ott, s
pislogtam és próbáltam levegőhöz jutni… több, kevesebb sikerrel.
- Ugye tényleg…
- kezdtem bele a mondatba, amit eredetileg úgy fejeztem volna be, hogy
„szeretnéd?”, de ajkaimon valahogy ez a szó egy kicsit módosult… -… szeretnél?
– gyors volt az ide hozatalom, reggel értelemszerűen nem azzal a gondolattal
kelt fel, hogy márpedig ma férj válik belőle… s lám most mégis itt vagyunk…
mindketten.
- Mindig.
Mindenhol. A legjobban. – fogta aprócska ujjaimat hatalmas sajátjai között,
éppen úgy, mintha selymet tapintott volna.
- Azért
lehetőleg legyen az az időpont most, a hely pedig itt… - tapsikolt
szórakozottan mellettünk Roy, aki próbált minket a valóságban tartani. Engem
azt hiszem fél órával ezelőtt elvesztett az emberiség, próbálkozni már
felesleges is volt.
- A kis
koszorúslány is várja már a csodát… - bökött az ajtó felé még egy utolsó
buzdításként Roy, ahol pedig Joan ölében ott pihent az én életem. A másik,
másik felem. Minden erőt megkaptam ott abban a pillanatban mire még szükségem
volt. Igazán szaporán kezdtem szedni ekkor a lépcsőket, Harry s Roy igen nagy
meglepetésére.
- Esküvőre
vagyunk hivatalosak, nem? – el nem engedve Harry kezét csábítottam felfele, s
egy pillanatba sem telt, követett… ahogy tette ezt mindenki is.
Megtörtént ez
is végül.
Megházasodtam…
feleség lettem.
- Nem tudom
leírni… egyszerűen nem megy… - rövid ceremónia volt, csakis polgári esküvő, de
már hivatalosan is egybekötöttük az életünket. A boldogság mi az ereimben
száguldozott több volt, mint ebben a pillanatban fel tudtam dolgozni. Szó
szerint rózsaszín ködben láttam mindent és mindenkit.
- Azért
megpróbálkoznál vele? – kapta el csípőmet úgy az út közepén, a lépcső tetején
egy cseppet sem foglalkozva azzal, hogy van, aki ki vagy éppen be szeretne
menni mellettünk azon a hatalmas ajtón. Nem érdekelte Őt sem, de valahogy engem
sem. Ott abban a pillanatban megvolt mindenem, amit valaha is kívánhattam
volna. Mindenem.
- Szeretlek. –
suttogtam ajkaiba, s hagytam, hogy egymást fedjék be azok. – Szeretlek,
szeretlek, szeretlek. – mondtam újra, s újra és újra egyre halkabban, de egyre
gyorsabban is. A világ megállt körülöttünk. A világ beteljesedett számunkra.
- Még
szerencse… akkor legalább nem feleslegesen szervezkedtünk itt ilyen hirtelen, s
ilyen gyorsan… - jegyezte meg mellettünk bohókásan Joan.
- El nem tudom
mondani, hogy mennyire hálás vagyok nektek. – fordultam kissé feléjük is, s
isten bizonyára mondom nem akartam sírni, de a könnyek kérés nélkül jelentek
meg a szemeimben.
- Hékás, hékás,
hékás… könnyeknek helye nincs itt. Értetted? – billegette Roy az ujját előttem,
s akart megölelni, de én ekkor már olyannyira hiányoltam valakit, hogy addig
nem tudtam én senkit megölelni, míg Sadie-t kezeimben nem tarthattam. Louis,
akit Harry tanújának kértünk fel, értette ezt, s könnyedén helyezte át a
karjaimban a világ legszebb koszorúslányát, aki persze az egészből egy kukkot
sem értett, de mégis a leggyönyörűbb lény volt a köreinkben.
- Köszönöm… -
tátogtam neki halkan, s hagytam, hogy vigyázva az apróságra kis társaságunk egy
hatalmas ölelés erejére egymásba olvadjon.
Megébredve még a kis hercegnő is elmosolyodott, s álmodozva pislogott
ránk. Boldogságban úsztak szemei. Érezte, hogy mi vette körül. A boldogság,
csupa nagybetűkkel.
- No és most? –
kérdeztem halkan, miközben amúgy én magam teljesen ellettem volna azon a helyen
is úgy a világ végezetéig. Sadie egy igazi megtestesült angyal volt, s mögöttem
ekkor már férjemként tornyosuló Harry társaságában én már bárhol lehettem
volna. Bárhol.
- Mire
gondolsz? – kérdezte Ő, s úgy fogta meg gyengéden hátulról derekamat, s
pillantott ránk a vállam felől.
- Éhen fogok
halni… - nevettem fel kínosan, s tudom ez volt a lehető legabszurdabb dolog mit
mondhattam, de így volt. A mai nap még semmit nem ettem… csak egy pohár
borocska volt, ami a szervezetembe jutott, s az édes kevés volt. Nagyon kevés.
- A gyűrűd nem
ehető… - simogatta gyűrűs ujjamat Harry mosolyogva… éreztem saját arcomon,
ahogy Ő elmosolyodott.
- Pedig nyilván
annak akartam nekiesni… - nevettem fel magamban. -… lehetett volna gumicukorból
vagy valami ilyesmiből… mostanra már úgyis meguntam. – vigyorogtam, mint a
tejbe tök, s még elképzelni is elég volt Harry arcát ekkor, jól tudtam, hogy
hogyan is nézhet ki.
- Temetést nem
vállalunk. – tiltakozott Joan rögtön, gondolom Harry arca kívánta azt. Muszáj
volt nevetnem.
- Pedig… -
kuncogtam továbbra is, s éreztem, hogy magam alatt vágom a deszkát, de ez az
élet… ez vagyok én.
- Az igazság
az, hogy mi jól tudjuk, hogy mi is jön most. – szólalt meg Louis, s egy kis
bőröndöt tartott a kezében, amit eddig észre sem vettem, hogy a környékünkön
volt… de azt hiszem ez megbocsátható nekünk.
Harry nem
szólt, csak nézett… Ő sem értette, s ezt most még én sem. Tényleg nem. Roy
óvatosan nyúlt Sadie után, s egy kis gondolkodás után bátran adtam oda az ő
kezébe az angyalomat, de ettől függetlenül még továbbra sem értettem mi ez az
egész. Ennyi volt megszervezve… talán elejthettem azt az aprócska információt,
hogyha sikerül minden, ahogy terveztük, nálunk egy kis hangulatos közös főzés
során megvendégelnénk a mini csapatot, de mindössze ennyire emlékeztem. Ez a
bőrönd magyarázatot igényelt.
- Valamit
esetleg nekünk is mondanátok? – kíváncsiskodtam váltogatva a tekintetemet a
három zsiványon.
- Talán. –
kacsintott egyet Joan, mire Roy automatikusan a szemét forgatta. A tökéletes
párosítás.
- Ez az egész
olyan… hirtelen jött… - kezdett bele Roy, nyilván tőle kaphattunk valamiféle
értelmes magyarázatot is. -… de mi mégis úgy gondoltuk, hogy egy kis
„kikapcsolódást” megérdemelnétek… hosszú napotok… éjszakátok volt.
- S itt lenne
minden, mire szükségetek lehet ott, ahova most mentek… - nyújtotta Harry kezébe
a bőröndöt Louis.
- De… -
szólaltam volna meg, de rögtön elhallgattattak.
- Nem a világ
végére küldünk Titeket… tudom, hogy Sadie-t nem hagynátok csak úgy itt, habár
tudnátok, hogy velünk biztonságban van… ezért csak egy éjszakáról lenne szó…
míg kipihenhetnétek magatokat… - adta meg a valódi választ Roy. Valahogy erre
egyáltalán nem számítottam, számomra az volt az egyetlen, ami a szemem előtt
lebegett, hogy megtörténjen ez… Mi.
-… vagy
csinálnátok bármi mást… mi erről ugye nem sejthetünk semmit. – tette fel a
kezét zsiványan már maga elé Joan. Ha nem lett volna Roy kezében Sadie, minden
bizonnyal már nyakon is vágta volna párját… csak úgy szeretetből.
- A
körülményeket tekintve, nászajándékként ezt választottuk nektek… egy este…
kettesben. – fejezte be a picikémet tartó barátom.
- Én nem is
tudom… - nem hagytam még magára Sadie-t sosem. Mindig ott voltam vele az elmúlt
jó pár hétben… sosem szakadtam el mellőle ennyire. Egy éjszaka alatt sok minden
történhet. Mi van, ha lázas lesz? Mi van, ha fájni fog a hasa, s senki más nem
fogja tudni megnyugtatni csakis én? De én meg nem leszek ott. A szívem szakadna
meg.
- Köszönjük. –
Harry mindezt úgy köszönte meg már, hogy egyértelműen el is döntötte. – Ezt az
egészet… köszönjük. Személy szerint én mindezt… duplán is köszönöm. – nem
engedett el, ahogy a bőrönddel is hasonlóan tett.
- De ezt akkor
sem fogadhatjuk el… én… nem tudom… - Sadie-re pillantottam, aki oly békésen
szunyókált Roy karjaiban, mintha éppen csak a saját ágyában lenne.
- Pedig a kocsi
már itt vár titeket… ígérem, a városban maradtok… csak egy kicsit békésebb
környezetben. – próbált nyugtatni Roy inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel.
- De mi van,
ha…- akadékoskodtam és mozgott is volna a kezem, de mindhiába.
- A
telefonszámotokat tudjuk… de hidd el, minden rendben lesz. Sadie a
legtüneményesebb kisbaba… hogyisne bírnánk el vele hárman? – érdeklődött a
csapat „alfája”.
- Akkor is… -
motyogtam kételkedve. Ezt ők nem érthetik… nem anyukák. Ez más… teljesen más.
- Mondok én
valamit kedves… tudom, hogy nehéz lesz itt hagynod akár egy estére is Sadie-t…
de ha nem tartasz velem önszántadból… hidd el a hátamon is lecipellek és
bepakollak abba a kocsiba. – mindezt olyan bájosan, s nyugodtan mondta Harry,
hogy már csak ettől az ellentmondásosságtól is kirázott a hideg. Meg talán
mástól is, de arról itt nem beszélnék.
- Harry… - Ő
sem értette teljesen az aggodalmamat, de nyilván Ő már döntött.
- Azt hiszed,
nem teszem meg, kedves… feleségem? – suttogta a fülembe mindenki szeme láttára.
Nyilván a testem nem úgy reagált minderre, ahogy kellett volna neki mindezt
tennie társaságban… ráadásul éreztem mögöttem, hogy egy kicsit meg is hajolt…
akcióra készen.
- Biztosak
vagytok benne? Mármint… maradhatok… így is többet tettetek értem, mint amit
valaha is kívántam. Tudom, hogy nem ilyen szabadnapra számítottatok… - sütöttem
le a szememet, de mire észhez kaptam addigra már valakinek az ölében voltam.
Háta helyett az ölébe kapott fel hirtelen, s úgy tartott a többiek előtt
mielőtt még azok bármit is mondhattak volna.
- Az éhség
kicsit összekavarta a gondolatait… majd én megpróbálom helyrehozni. –
magyarázta Harry, s már majdnem lépett is velem, de előtte még néhány, fel nem
fogható gyorsasággal pár pillantás alatt, némán letárgyalta a fiúkkal a
dolgokat. Vigyázzanak a kincsünkre, mindenekfelett.
- Jó
szórakozást!- integetett zsiványan Louis, s még egyszer odaadta Harry kezébe a
kis bőröndöt, amit még mellettem is simán megfogott… csodákra képes ez az
ember, majd lazán megindult lefele, én pedig mondhatni szótlanul néztem vissza
válla fölött a lépcső tetején maradó társaságra.
- Nagyon is
helyes, hogy nem ficánkolsz… mindenkinek jobb ez így. – jegyezte meg sunyin,
majd örömmel fogadta azt, hogy a lépcső alján a sofőr elvette tőle a mini
bőröndünket, s nyitotta nekünk az ajtót, amin óvatosan engem is betett, s Ő
pedig követett is, szorosan, nagyon szorosan. – Idefigyelj, kérlek… ide… nézd
csak. – s arcomat úgy fogta kezei közé, hogy csakis az Ő szemeit láthassam. –
Minden rendben lesz… te is tudod, ahogy Én is tudom. Sadie a legjobb kezekben
van a fiúkkal… te pedig a legjobb kezekben leszel… Velem. – puszilta meg ajkaimat
gyengéden.
- Úgy gondolod?
– remegett meg a hangon, nem is nagyon tudom, hogy miért is.
- Úgy… -
simította meg az oldalamat, s vont az ölébe. -… életem legszörnyűbb éjszakája
volt ez a legutóbbi… a yingem és a yangom nagyon összecserélődött… vissza kell
ám billenteni őket a rendes helyükre. – simogatta nyakamat gyengéden.
- Szörnyű
este?- kérdeztem vissza, mintha nem is tudtam volna, miről beszél. – Egészen
elfelejtettem már… valami kitörölte… valaki…- mondogattam lassan, halkan,
békésen, s egymás elé tettem kezeinket melyeken ott pihentek a gyűrűink…
ezúttal már nemcsak az eljegyzési gyűrűink, hanem az örök köteléket jelző
házassági szépségeink is.
- Helyes… hidd
el meg fogok próbálni mindent elfeledtetni veled… minden rosszat… minden
rosszat… - nyakamat puszilgatva mondta ezt nekem lágyan bőröm ellen. -… mert te
vagy az egyetlenem… az én gyönyörű arám…
- S te pedig az
én férjem…
- A bőröndben
mindössze ennyi hasznos dolgot találtam. – a fürdőből kilépve fedtem fel magam
előtte. Ő kint várt engem… én pedig… mintha felkészültem volna valami csodára.
Olyan különleges volt mindez. – Nem is vagy kíváncsi rá? – kérdeztem tőle
mutatóujjam hegyét ártatlanul bekapva, s vártam a pillanatot, hogy az ablak
felől felém forduljon… s meglásson úgy, ahogy vártam Őt. Meztelenül.
- Deho… -
elkezdett Ő mondani valamit, de a látása üzenetet küldött beszédközpontjának,
hogy itt a szavaknak a feladata már rég befejeződött.
- Azt kell
mondjam, hogy nekem is tetszik ez a cipő… klasszikus… - emeltem fel egyik
lábamat óvatosan a földről, s villantottam meg a fekete gyönyörnek a piros
talpát. Tömör szexiség.
- Nekem is…
tetszik… a… – szépen lassan indultam meg felé, Ő nem igen akart mozdulni. Meg
volt illetődve? Ugyan már… egyszerűen ez az alkalom mégis más volt, mint a
többi. Ez a nászéjszakánk volt.
- Mi? Mi
tetszik? – kérdeztem tőle incselkedve, s hátrasimítottam hajamat hogy még
jobban érezhesse, ahogy parfümmel befújtam a fülem mögötti apró kis részt. –
Mire gondolsz Harry? – kérdeztem és még nem értem hozzá… vártam, hogy Ő lépjen,
hisz Ő a férfi… Ő a férjem.
- Mindössze
arra, hogy mekkora kibaszott szerencsém van, hogy az én feleségem vagy… -
felelt meglepően gyorsan, s összetetten majd már csak annyit éreztem, hogy
testem az Övé köré fonódik, s konkrétan ráugorva derekára így sétált az ágyig,
ahogy hanyatt döntve kerekedett felém. -… az enyém… az enyém… az enyém… -
indult meg az ajkaimtól kezdve lefele a mellkasomhoz apró csókokkal hintve az
útját.
- Azért nekem
sincs rossz dolgom. – igazán meglepő volt, hogy ezt így egyben ki tudtam
mondani, majd hajánál fogva visszarántottam Őt teljes egészében magamra. Ajkaim
az ajkait akarták ízlelni. Mellkasom az Övé ellen akart szorulni. Lábaim azt
akarták, hogy az Övéi mellett hajoljanak. Kezeim csakis az Ő ujjait akarták…
ahogy a testem minden porcikája is csakis Őt akarta.
- Remélem… -
suttogta nyakamba, ahogy teste az enyémmel fonódott össze.
Eszméletlen
napunk volt, de valahogy ahogy itt voltam Vele minden feledésbe merült… mármint
minden rossz… s valahogy még a jók is halványultak, ugyanis a legjobb mégis itt
volt velem. Több volt ez mit érdemeltem.
- Hihetetlen,
hogy még mindig éhes vagy… - kuncogott a hajamba, mikor éppen azzal szórakozott
mikor mellkasán feküdten… több mint kimerülten. A boldog fáradtság. A világbéke
érzése. A legkellemesebb megsemmisültség.
- Örökkön
örökké. – vigyorogtam mellkasa ellen, s úgy fogtam össze gyűrűs kezeinket.
- Örökkön
örökké. – suttogta, s simogatott lágyan.
- Remélem,
tudod, hogy nem azért csináltam ezt az egészet, mert muszáj volt… vagy, mert
csak úgy túl akartam lenni rajta… - addig-addig forgolódtam rajta, míg csak nem
rajta feküdhettem, s szemeibe nem nézhettem. Test a test ellen.
- Adora… -
értetlenül nézett rám.
- Harry… én
komolyan mondom. Mert tudom, hogy megfordulhatott a fejedben… s tuti, hogy meg
is fordult. De esküszöm, hogy nem ezért tettem… nem azért mert féltem, hogy meggondolom,
magam vagy éppen kihátrálok később az egészből… szó sem volt ilyenről.
Egyszerűen csak akartam, hogy tudd, hogy a Tiéd vagyok… én magamat csakis Neked
adom oda… mostantól… még nagyon sokáig. – pislogni is alig mertem, úgy mondtam
ki neki azokat a gondolatokat, mik ez idáig ott értek a fejemben.
- Ugye
befejezted? – kérdezte hunyorogva.
- Mármint? –
most én nem értettem Őt.
- Ezt a sok
butaságot… - simította meg az arcomat. -… ilyesmik még egy pillanatig sem
fordultak meg a fejemben eddig a percig… s ezután sem fognak. Tudom, amit
tudok… itt vagy velem, s Én pedig itt vagyok veled. Ez az egyetlen egy dolog,
amivel foglalkoznunk kell. Értetted? – kereste tekintetemben a választ… nem
tudom, hogy megkapta-e.
- Ühüm. –
bólogattam gyengéden.
- Azt az egy
dolgot sajnálom egyedül, hogy így elúszott az esélyem, hogy megadjam neked azt
a hatalmas mesebeli esküvőt, miről mindigis álmodtál… tudom, hogy mennyire
készültél egy olyanra… - bármennyire is fájó volt ez neki, de képes volt
felhozni… de egyáltalán nem rosszindulatból, mindössze azért mert meg akarta
velem osztani.
- Tudod… az egy
másik álom volt… most pedig azt az álmot élem, ami a valóságom… Veled… szóval…
nekem ez így pont tökéletes. Pontosan így tökéletes. – bólogattam, s
addig-addig mozogtam, míg fel nem ültem mellkasára. – Tö…ké...le…tes… -
szótagoltam neki miközben ujjaimmal mellkasára véstem láthatatlan írásommal a
szót, mi körüllengte létünket.
- Édesapád
szívrohamot kapni, hogy kihagytuk az egészből… - jegyezte meg teljesen témát
váltva, sunnyogva.
- Ne is juttasd
az eszembe… - nevettem fel, ahogy előre hajolva megtámaszkodtam mellkasában. -…
csakhogy tudd anya mostanság mesterlövésznek tanul… vagy valami ilyesmi. –
kacagtam fel önfeledten.
- Tudom… ezért
fogok mindent rád kenni… - hunyorgott rám, majd fogta meg hirtelenjében a
derekamat és egy pillanatba sem tellett, de változtatott helyzetünkön. Lábaim
közé helyezkedett azon nyomban. -… ugyanis én ártatlan vagyok. – fogta két
oldalra, fejem mellé a kezeimet.
- Ez
nyilvánvaló… - haraptam ajkaimba, ahogy uralmat nyert felettem… nem mintha ez
oly nehéz lett volna számára. – Áááártatlan…
- Tudunk még
széket kivinni, ha gondolod… - Lidia az ajtófélfának támaszkodva kapott el
engem miközben ő pedig valószínűleg egy újabb adag süteményt vitt volna ki a
kis csapatnak, akik az augusztusi, csodás napsütésben élvezték kedvencük
társaságát.
Tényleg
összejött ez a dolog. A mai nap a „Bite”-ba érkezett sok fiatal kedvence Demi
Lovato, aki az egész napját ennek a néhány szerencsésnek szánja. Mintha nem is
egy világsztárról lenne szó… oly természetességgel társalog, s vegyül el a
fiatalok körében, hogy ha éppen most nem énekelne, akkor fel sem tűnne, hogy ő
egy sztár.
- Ugyan…
dehogy… éppen csak benéztünk a kisasszonnyal. – a csöppség a mellkasomban
pihent, egy hatalmas kendőben magamhoz kötve. Egy valódi angyal volt, ezt
mondani és éreztetni vele sosem fogok megszűnni. – Csodás a hangja… - ismertem
el, s behunyva a szememet hallgattam azt, ahogy a kis kertecskét egy igazán
földöntúli hang kerítheti bűvkörébe.
- Úgy gondolod?
– puszilt hátulról nyakamba Harry… szóval Ő is előkerült.
- El tudnám
hallgatni egy ideig… - mondtam.
- Kaptunk
néhány jegyet a holnapi koncertjére… azt hiszem, szívesen elvinném a
feleségemet. – jegyezte meg csak úgy mellékesen.
- El sem
hiszem, hogy ti már férj és feleség vagytok… 2 napra megyek szabadságra, de
arra jövök vissza, hogy a főnökömnek már felesége van… ez ám az élet. - fejezte
ki Lidia ismételten meglepődöttségét… természetesen nem az első alkalommal.
Három hét alatt már ez a sokadik alkalom volt, de mi egyet sem bántunk.
- Máris 3 hét?
Egy örökkévalóságnak tűnt már ez is… - motyogott mögöttem a főnök.
- Én azért
vigyáznék magamra… Mr. Pearce… - véletlenül ráléptem a lábára, ahogy
megmozdítottam sajátomat.
- Azt mondja Mrs.
Pearce? – kérdezett vissza.
- Azt… -
dörgölőztem neki ártatlanul miközben észrevettem, hogy az énekes kisasszony
pedig felénk intett, ahogy észrevette, hogy milyen apró kis tünemény is itt van
a köreiben. Mosolyogva intettem vissza neki. Oly széles mosolyt, mit tőle
láttam, igen ritkán láthatni. Gyönyörű egy nő volt, tele magabiztossággal.
Igazi példa mindenki számára.
- Biztos, hogy
nem tartottok egy pótesküvőt? – kérdezte Ash miközben már a keresztelőre
készülődtünk.
- Biztos… -
nevettem fel a tükör előtt nézegetve, hogy melyik ruhát is vegyem fel. Valahogy
hiába kiválasztottam már hetekkel ezelőtt, hogy mit is akarok magamon tudni
ezen a különleges alkalmon, most valahogy semmit sem éreztem tökéletesnek.
Olyan fura volt.
- De én látni
szeretnélek ám téged végigvonulni fehér ruhában az oltárhoz… egyszerűen
mindenről lemaradok. Mindenről. – mint egy duzzogó kisfiú, csalódottan huppant
le az ágyunkra és terült el azon lebiggyesztett ajkakkal, s világfájdalmas
ábrázattal.
- Nem
mindenről… - ráztam meg a fejemet, s elmosolyodtam.
- Mi ez a
mosoly? – pattant vissza rögtön. Sunyulást érzett a levegőben.
- A keresztelőn
is itt vagy, nem? – ügyesen kijátszva ezt a kártyámat fordultam bazsalyogva
felé, majd letéve mindkét ruhát a kezemből egy harmadik mellett döntöttem.
- Tekintve,
hogy én szerveztem… még szép, hogy itt vagyok. – játszotta még a durcit azért
miközben azért mégiscsak segített felhúzni ruhám cipzárját.
- Csinos vagy.
– suttogta a fülembe hátulról, ahogy együtt néztünk a tükörbe.
- Nagy nap ez a
mai… - kacsintottam rá, majd belépve a cipőmbe, megfogva a kezét indultam meg
kifele a nappaliba, ahol jelen pillanatban többen voltak, mint az elmúlt
időszakban úgy összesen. Ez a hely volt a gyülekezési pont még a templom előtt.
- Kész vagytok?
– kérdezte anya, aki unokájával a kezében sétált felém.
- Egy esküvői
parti már csak miattuk is jó lenne… gondolj a szüleidre. – susogta a fülembe
Mr. Zsivány.
- Ash… -
forgattam a szemeimet, miközben anya arcán is próbáltam megfejteni a felvillanó
érzelmeket. – Anya… ne kezd te is megint… kérlek. Ez a nap a Sadie… csakis az
övé. Hogy utána mi lesz a későbbiekben… majd máskor beszélünk róla… később… -
pusziltam meg homlokát, majd mosolyogva kaptam el férjem tekintetét, aki igenis
jól kijött sógorával és apósával. Örültem, hogy boldog volt… s reméltem, hogy
ennél még csak boldogabbá tehetem majd a jövőben… kezdve a mai nappal.
- Szóval akkor
innen hova is repülsz majd? – fordultam érdeklődve Ash felé, aki éppen a
kávéját fogyasztotta. A keresztelő zökkenőmentesen végigment, mintha egy
tökéletes forgatókönyv utasításait követte volna. Boldog voltam én is, s
körülöttem mindenki más is. A családi boldogság mindenekfelett.
- New York-ba…
egy igazán jó dolgot sikerült megszereznie az ügynökömnek nekem… a Nuvische
jövőre mutatja az első férfi vonalát, aminek én leszek az arca. – dicsekedett a
mi kis pávafiúnk. Mi így szerettük.
- Gratulálok. –
ismertem el… úgy rémlik, mintha a márkáról hallottam már valahol, mint az egyik
legjobb újdonság az elmúlt 10 évből a divatpalettán.
- Én azt hiszem,
leghamarabb valami tápszer arca lehetnék… - kacsintottam rá, de mindezt én nem
bántam. Az anyukaság a valaha volt legjobb dolog, ami történhetett velem… Rajta
kívül. -… mondanám, hogy felkérlek, hogy legyél a könyvem elején… de
ragaszkodnak hozzá, hogy valamilyen nyomokban az az én arcomat is tartalmazza…
főként ezt kérik… - nevettem el magam.
- Mert haladsz
a könyveddel? – kérdezett vissza. Tusé.
- Az túlzás… de
ha van időm, akkor ötletelgetek… nem kell magam időhöz kötni, szóval… nem
siettet semmi. – rántottam meg a vállamat elmosolyodva.
- De mi lenne
például, ha már így elkényelmesedtünk, akkor ajándékokat bontogatnátok? –
vetette fel Roy az ötletet.
- Nem elég azt
otthon? Így is elég lesz hazavinni mindent… - nevettem el magam felmérve az
ajándékhegyet, ami mögöttünk tornyosult… úgy látszik a „hagyjunk otthon
mindent, lesz majd ott is időnk kibontani mindent” kérésből nem sok mindenki
értett. Nem baj… ugyan… majd berendelünk ide valami kamiont és akkor azzal
hazautaztatunk mindent.
- A jelennek
élünk… nem? – csapta össze a tenyerét Joan, majd ő is a kupac felé bökött.
- Hát jó… -
tártam szét a kezemet, majd akartam felállni de Ash-ék úgy gondolták, hogy majd
adogatják nekünk és akkor úgy nézegethetjük… de én tiltakoztam: -… ha nem
mozdulok meg egy kicsit, hazafele gurulnom kell… - nevettem fel, s tényleg fel
kellett állnom. Muszáj volt. Össze kellett szednem magam. Lassan az ajándékos
asztalhoz sétáltam, majd míg senki sem figyelt ügyesen előhúztam a táskámból
egy borítékot. Mély levegőt vettem, s azon kívül semmit sem fogva léptem a
többiek felé.
- Legyen ez az
első a tiéd Harry… - nyújtottam át neki a fehér borítékot.
- Kezdheted
nyugodtan te is… tudom, hogy imádod az ajándékokat. – jegyezte meg mosolyogva.
A szívem majdnem kiugrott a helyéről, s Ő erről nem is tudott. Senki sem tudott
róla.
- Nőből van. –
jegyezte meg apa.
- Ugyan… kezd
Te… legyen ez a Te ajándékod. – nem akartam magam elárulni, de ha nem nyitja ki
a borítékot tudtam, hogy összeesek a következő pillanatok valamelyikében. Ennyi
ideig is elég volt visszatartani mindezt, de most eljött a tökéletes pillanat…
mindenki itt van, akit szeretek.
- Biztos vagy
benne? – kérdezte, s hiába nem tudott semmit mégis olyan volt, mintha tudott
volna… legalábbis nagyon ügyesen játszott az idegszálaimmal.
- Biztos… -
szorítottam rá már akarva-akaratlanul egy szék hátuljára.
- Jól van, na…
csak egy borítékról van szó. – mosolyodott el, s simította meg a karomat, de Ő
nem tudta, hogy ezzel majd csak őrületbe kerget. Legalábbis addig a pillanatig
nem értette meg, míg ki nem bontotta a borítékot és ki nem emelte belőle azt a
kis lapocskát… azt a különleges képet.
- Ez az, amire
gondolok? – látszott rajta, hogy megszűnt a világ körülötte. Mindent, s
mindenkit kizárt a környezetéből… csakis engem látott.
- Az. –
bólintottam ajkamba harapva, s konkrétan könnyekben törtem ki abban a
pillanatban, ahogy Ő felállt, s karjaiba zárt oly szorosan, mint még talán
sosem.
- Köszönöm. –
bújt nyakamba és suttogta nyakamba a mágikus szót.
- Valaki valami
magyarázatot? – buborékunkba egy ilyesmi kérdés furakodott be, fogalmam sem
volt, hogy kitől… távolinak tűnt, hisz a világ megszűnt létezni akkor.
- Apa leszek… -
hangzott el a válasz Tőle, s láttam a szemeiben ekkor, hogy azt az ajándékot
kapta meg tőlem, minél többet nem is kívánhatott volna. – Szülők leszünk újra…
