XII. rész - Therapy

Sziasztok! Hoztam nektek a meglepetés erejével egy hétfői friss részt! Jó olvasást! Puszi Dorka

Therapy

Give me therapy. 

I'm a walking travesty 

But I'm smiling at everything.

Therapy... 

You were never a friend to me 

And you can keep all your misery.

- Ez a valami mivel fog lejönni? – egy vizes ronggyal dörzsölgettem a gipszemet legalább tíz perce, de lassan lehet, hogy már meglesz az húsz perce is.

- Alkoholos filc? Akkor nem. – rázta a fejét és szedte össze cuccait lassacskán, úgy tűnt indulásra kész volt.

- Segítsen. – léptem ki a fürdőből és feléje nyomtam gipszemet, amit inkább lassan már legszívesebben letörtem volna kezemről csakhogy ez az írás eltűnjön róla. – kérem. – a legkedvesebbik formámat próbáltam előszedni, ha egyáltalán van olyanom.

- Miért olyan fontos ez? – érdeklődött, úgy tűnik, mielőtt segít, egy kicsit játszadozik az idegszálaimmal.

- Csak. Vájja ki nekem, törje le… mindegy. Segítsen eltűntetni. – lebegtettem előtte a fehér alkaromat egyre kétségbeesetten.

- Nem kell olyan drasztikusnak lenni… - nevette el magát halkan, majd a következő pillanatban nyakából óvatosan kioldotta kendőjét és fehér kézfejemre csavarta azt.

- Egy rózsaszín kendő? – ahogy kezemre néztem olyan volt mintha a törésnél is rosszabb sújtotta volna kezemet, mintha valamiféle rózsaszín gusztustalan fertőzés kezdett volna terjedni az ujjaimnál kezdődve.

- Visszavehetem. – szívózott velem és a kendő végéhez nyúlt mintha éppen kész lenne lefejteni azt rólam.

- Nem. – dugtam kezemet a hátam mögé. – köszönöm… - bólintottam s miután kabátját felvette felém nyújtotta kezét.

- Szövetségesek? – mintha meg akarta volna pecsételni a ki nem mondott dolgot.

- Mi? – forgattam a szememet és inkább feléje se néztem, a nem tudom, miről beszél dolog barátságosnak tűnt.

- Nem kell a butaságot tettetned Khara… - és gipszes kezemre fogott rá, majd szabad mutatóujjával arcomért nyúlt és maga felé fordította. -… ígérd, meg hogy rendesen fogsz viselkedni. – kérte kedvesen.

- Ez most olyan mintha az óvodában hagyna itt… vagy valami megőrzőben. – felnevetve dobtam hátra fejemet.

- Halljam. – határozottabban mondta ki ezúttal.

- Nem fogok rosszul viselkedni. – mondtam ki kijelentésének egy kicsit sarkított változatát, ami így ezúttal már sokkal tágabb jelentéssel bírt.

- A délutánod még egyelőre szabad… holnap pedig már be kell kapcsolódnod a hely világába. Reggel, s délután is lesznek kezelések… - vázolta fel a dolgokat.

- Elektromos székbe fognak ültetni? – vigyorodtam el.

- Nem vicces. – rázta a fejét, de azért elmosolyodott. – minden nap be fogok jönni… hisz én vagyok az orvosod. – el is engedte a kezemet és a kilincsért is nyúlt közben.

- Most akkor doktor néninek kell hívnom? – életem beszélgetőpartnerévé nőtte ki magát felnőtt körökből, komolyan hihetetlen ez a nő, még a végén csodálni fogom.

- Hívj Allie-nek. – sosem hallottam még a keresztnevét és ez így olyan fura volt.

- Allie? – muszáj volt visszakérdeznem.

- Ez a nevem. – ez mondjuk elég logikus volt. – ez pedig a tiéd… - s mielőtt kiléphetett volna kezembe nyomta az iPodomat úgy mindenestől, töltővel együtt. Úgy látszik valójában nagyon is fel volt már itt ő készülve.

- Köszönöm. – ahogy a készüléket foghattam a kezemben egyfajta kellemes, meleg érzés kezdett szétáradni a testemben. Az egész itt tartózkodásom, egyfajta frusztrációt pakolt rám, folyamatos agykattogást, de ezt, ahogy így megkaptam… valahogy könnyebb lett.

- Köszönöm. – hajtottam le a fejemet és kilépve a folyosóra kissé megpillanthattam valakit.

- Úgy látszik nem is maradsz sokáig egyedül… nézd csak látogatód van. – Miss Lewis, akarom mondani Allie kedvesen simította meg édesanyám karját.

- A látogatási idő lejárt… nem fogadok látogatókat. – egy szempillantás alatt varázsoltam magam vissza a szobámba és zártam magamra az ajtót, azzal sem törődve, hogy való igaz ezt kintről is ki tudják nyitni, nem érdekelt, nem akartam édesanyámmal se találkozni, se beszélgetni, de még egy levegőt sem szívni.

- Khara… - kopogást hallottam az ajtó túloldaláról, sőt a kopogást nem csak hallottam, hanem éreztem is ugyanis úttorlaszként én magam is ott ültem az ajtó tövében.

Nem engedtem a hangokat az elmémbe férkőzni, nem érdekelt, hogy az ajtó túl oldalán bárki is beszélni szeretne velem, fülembe bedugva kedvenc barátomat felvettem annak a hangerejét majd ujjaimmal dobolva lábszáramon karoltam át azt és feledkeztem meg mindarról, ami miatt itt vagyok… ami még vár rám.

Nem vagyok benne biztos, hogy én magam vonszoltam el testemet az ágyamig, de mikor már a nap lenyugodott és a falon lévő óra is nyolc órát mutatott akkor igen bizony már az ágyamban keltem. S hogy elaludtam-e? Én inkább bóbiskolásnak mondanám… kikapcsoltam mindenemet, ilyen egyszerű. Az igazat megvallva arra keltem, hogy a zene elhallgatott a fülemben (délután óta teljesen lemerült a készülék), no meg arra hogy valaki jár a szobában.

- Vacsoraidő. – egy sötét bőrű ápolónő tudatta velem ezt az információt mire kikaptam a fülemből a dugaszt.

- Nem vagyok éhes, köszönöm. – nyújtózkodtam kissé majd illedelmesen visszautasítottam ajánlatát.

- Enned viszont kell… nem hiszem, hogy szeretnéd, hogy én etesselek meg. – kacsintott rám és egy pillanatra kedves tekintetéből olyasmit is ki tudtam olvasni, hogyha kellene, akkor, mint egy kacsát is képes lenne megtömni.

- Nem? – kínosan kérdeztem vissza és a tálca melyen a vacsorám volt valahogy rögtön hívogatóbbnak tűnt.

- Néhányan kint vacsoráznak a közösségi helyen… ha gondolod, megmutatom, hol vannak. – mutatott ujjával az ajtó felé bökött.

- Nem szükséges… - abszolút esélytelen a dolog.

- Ezeket most a vacsora után kell bevenned. – egy kis dobozkában nyújtott felém néhány bogyót, különböző színekben, különböző méretekben.

- Gondolom ezek nem cukorkák? – húztam el a számat és a tálcára borítva a doboz tartalmát számoltam meg a pirulákat.

- Csak segítenek pihenni… - felém nyújtotta az eddig az éjjeli szekrényemen pihent poharamat.

- És meg is mérgeznek közben? – voltak kérdések, amik nem akarnak bennem maradni, na, ez is egy volt közülük.

- Orvosi utasítás, be kell venned Khara. – fonta össze a kezét mellkasán. – a pihenésedet és a nyugodtságodat szolgálják.

- Én nyugodt vagyok, nagyon nyugodt. – bizonygattam és a barátságtalan színű pirulákról azon nyomban eldöntöttem, hogy nem veszem be őket.

- Azért remeg a kezed… - húzta össze a szemeit vékony csíkra, s ahogy kimondta ezt a mondatot kezemre pillantva tényleg láthattam, hogy ujjaim nem képesek megmaradni egy helyen… apró, nagyon apró kis remegések, amik jellemzik őket.

- Mi lesz, ha nem veszem be? – muszáj volt megpróbálkoznom ezzel a lehetőséggel.

- Vagy én segítek bevenni őket… - ismételten a kacsatömő kép jutott eszembe. -… vagy megkapod őket injekció formájában. – s ezt kimondva egy hatalmas, gigantikus tű képe jelent meg a szemem előtt, ami egyetlen egy megmozdulásával átdöfi a kezemet. Mind a kettőt. Egyszerre.

- Hmmmm… de finomak. – majdnem megfulladtam úgy tömtem be a számba az összes bogyót, még azt is, ami oly barátságtalan volt.

- Ha iszol könnyebb… - s számhoz emelve a poharat tényleg könnyítettem a piruláknak a gyomromig vezető útján.

S ezek után jött el az az állapot, hogy már semmi sem zavart, ébren voltam még nem aludtam, de automatikusan kezdtem el, mint egy jó kisgyerek enni, mindent elfogyasztottam a tányéromról, s mire végeztem addigra, pedig mint Csipkerózsika egy sajátos alteregója hullottam a párnáim közé.

Hajnalban ébredhettem, hisz még igazán sötét volt a szobában, mondjuk valószínűleg ezt az összehúzott függönyök is elősegítették, de nem számít. Óvatosan leszállva az ágyamról sétáltam az ablakig ahol kikukucskálva tényleg beigazolódott gyanúm, hogy hajnal van, a nap éppen akkor kelt fel.

Néhány pillanatig csak néztem az erdőt melyre a szobám ablaka kilátást engedett, s engedtem, hogy arcomat a nap első sugarai megmelengessék. Napsütéses napra számíthatunk, ennek fel kellene dobnia az embert… minden bizonnyal az én ajkaimra is mosolyt csalna, ha éppen nem bezárva lennék egy hatalmas nagy ketrecbe ahonnan a szabadulási esélyem egyenlő a nullával. Így hát mielőtt túlságosan is belefeledkeztem volna ebbe, szépséges látványba, megpördültem tengelyem körül s az ellenkező irányba elindulva a fürdőt vettem célul, a reggeli zuhany az jó tevékenységnek tűnt.

- Jó reggelt Miss Clayton. – mikor benyitott hozzám pontban 9 órakor valaki én abban a pillanatban éppen az ágyam közepén ültem és doboltam ujjaimmal a térdemen… kívülről úgy tűnt mintha jógáztam volna vagy mi, de valójában ez az előző pillanatban elhallgattatott dobszóló folytatása volt ez, amit játszottam. Miss Lewis azaz Allie mondta, hogy minden nap 9kor számíthatok úgynevezett vizitre. No mivel addig a pillanatig nem igen akartam kimozdulni a szobámból (nem is hiszem, hogy engedték volna) ezért inkább próbáltam megtalálni a legkényelmesebb helyet az egész szobában… ezért is ültem már az elmúlt órákban, a fotelben, a kanapén, annak karfáján, a földön, az ágyban… sőt még az íróasztal tetejét is kipróbáltam… s a végső következtetésem a következő volt: minden iszonyatosan kényelmetlen volt.

- Jó reggelt. – egy harmincas éveit éppen csak köszöntő férfinak köszöntem vissza.

- Hogy érzi magát? – ezt a kérdést úgy, ahogy van, betiltanám.

- Csodásan… azon gondolkoztam, hogy talán beköltözök ebbe a szobába úgy életem végéig. Olyan fantasztikus ez a hely. – rántottam vállat vidáman.

- Úgy gondolja?- kérdezett vissza.

- Persze… kezdjük ezzel a falszínnel… sárga? Kedvenc színem. Totálisan illik a diliház jelleghez. – kacsintottam feléje.

- Na és hogy van a keze? – érdeklődött, nem is foglalkozva csodálatosan összetett mondatommal.

- Változatlan. – lebegtettem meg előtte a továbbra is rózsaszínkötéses kezemet.

- Hamarosan kezdődik a foglalkozás… elkísérem magát. – állt meg az ágyam mellé és úgy tűnt, hogy ő ugyan addig a pillanatig, míg én meg nem mozdulok, ő se igazán tágít onnan.

- Maga lesz a gardedámom? – csúsztattam papucsba a lábam s menet közben még a hajamat is felfogtam, úgy a mai nap legalább már hatodjára.

- Meglehet… - húzta be mögöttem az ajtót, s ahogy őt követtem láthattam, hogy ezen a helyen valójában van élet… logikus hisz nem halottakat kezelnek vagy ilyesmi, de úgy tényleg… van élet. Az emberek – akiket én betegeknek állapítanék meg – szabadon járnak kelnek a folyosón, s egyikőjük arcán sem láttam semmiféle negatív kifejezést… olyanok voltak mintha boldogok lennék. Biztos túl sok gyógyszer jutott nekik. – gondoltam magamban.

Abban a pillanatban, hogy egy ismerős folyosóra érkeztünk, s annak az ismerős folyosónak a végén mozgolódást láttam valahogy magam körül megfordulva indultam is volna vissza a helyemre. Biztos voltam benne hogy a folyosó végén Harryt láttam egy emberkével beszélgetni… megkapta ő is a gardedámját úgy látszik.

- Azt hiszem, most nem érek rá. – valami okosat próbáltam mondani hátha ez meghatja ezt az embert.

- Dehogynem ér rá Miss Clayton. – ő volt az egyetlen, aki már vagy hatodjára így hívott, se nem Khara, se nem kisasszony, hanem csakis Miss Clayton.

- Jön hozzám Miss Lewis… Dr. Lewis… éppen most fog érkezni. – csuklómon nem volt óra (nem mintha a gipszre ráfért volna) de mégis úgy kocogtattam azt mintha az óralappal érintkezett volna az ujjam.

- Ő majd jön… délután. – nézett rám furán, mintha készült volna arra, hogy ellenkezni fogok.

- Nem mehetek oda be. – ráztam a fejemet s közben fél szemmel már azt figyeltem, hogy az alakok a folyosó túl oldaláról egyenesen felénk veszik az irányt.

- Na és miért nem? – úgy ahogy van elfordultam, hogy még véletlenül se lássanak meg szemből az érkező emberek.

- Allergiás vagyok… - ennél jobb kifogást nem is találhattam volna ki. Talán a nő a bölcsességfogam még szebb lett volna. Buta Khara.

- Na és mire, ha szabad kérdeznem? – ez az ember sem hagyta abba.

-… az emberekre. – fordultam vissza feléje s ekkor következett be az a pillanat, amit oly nagyon el akartam kerülni. Ő meglátott engem… én megláttam Őt.

Egy pillanat erejéig gyanítom minden szervem leállt, se a szívem nem vert, se a tüdőm nem emelkedett, de abban is biztos vagyok, hogy a vér is megállt az ereimben és ott helyben megfagyott. Ráadásul minden olyan volt mintha a mellettünk lévő emberek egy perc igen kevés töredékéig is mozdulatlanokká váltak volna.

Meglepve nézett engem, s biztosan mondhatom, hogy szemét is megdörzsölte… nem hitt nekik. Megvallva az őszintét én se nagyon hittem nekik először, de nekem ezzel már lassan két napja kell megbirkóznom… ő meg ennek a harcnak kezdhet neki most.

- Jó reggelt. – köszönt a nővér, aki Őt kísérte. Azt hiszem elharaptam a nyelvemet, fémes ízt éreztem a számban. Talán ha leharapnám az egészet, akkor megfelelő megoldást találnék a problémáimra.

- Jó reggelt. – az én kísérőm is megszólalt… csak mi nem.

Göndör fürtjeibe beletúrva, próbálta normalizálni arcára kiült gondolatait. Egyértelműen meglepett volt.

- Egy-kettő, egy kettő… titeket már várnak. – a nőcike szólalt meg ismételten.

- Csúcs. – motyorásztam az orrom alatt és a kissé kellemetlenné váló szemkontaktusból elkapva tekintetemet indultam meg előre.

- A másik irányba. – az őrző, védőm nyúlt utánam.

- Tudtam… - fordultam vissza és konkrétan Harrynek sikerült ütköznöm.

Szemeim mellkasának magaslatába pihentek, de muszáj volt felemelnem fejemet, hogy lássam szemeit. Ajkai szólásra nyíltak, de én cselekedtem.

- Psssszt! – mutattam saját ajkaimon kérésemet majd kikerülve előle követtem az utat mutató embert.

Utunk alatt végig abban reménykedtem, hogy ez lesz egy kis tíz perces kis meeting, amikor hálát adunk az égnek, hogy a nap keleten kelt és nyugaton fog majd nyugodni utána pedig mindenkit hagynak menni a saját útjára. Minél közelebb értünk a teremhez annál jobban kételkedtem a saját teóriámban.

- Jó reggelt az újonnan érkezőknek. – s meg is érkeztünk.

Ez a terem hasonló volt, mint ahol foglalkozásunk eredetileg volt, csak itt nem puffok voltak, hanem 5 db kétszemélyes kanapé… ergo tízen voltunk egy csoportban. Én voltam a kilencedik, Ő a tízedik.

- Ühüm. – bólintottam és ténylegesen gondolkoztam azon, hogy leharapom a nyelvemet, a belső ajkamat már ripityára rágtam ez biztos.

- Gyertek nyugodtan… - invitált minket közelebb a nő, aki a foglalkozást fogja tartani.

Első gondolatom az volt, hogy majd mielőtt bármi is történne, kiugrok az ablakon. Ebben két dolog akadályozott meg. A sokadik emeleten voltunk… és az ablakok nem voltak nyithatóak, ezt innen állapítottam meg.

- A történelem megismétli önmagát. – magamban motyorásztam továbbra is és lábaim nem igazán akartak közelebb vinni a csoporthoz.

- Khara… gyere csak. – a nő felém indult úgy gondolta, hogyha a hegy nem Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez.

- Repülök. – tértem ki előle és Harry elől is majd lehuppantam az egyik kanapéra.

- Ne nagyon kényelmesedjetek el, ugyanis párokba lesztek osztva. – mondta a nő és rögtön kényelmetlenül kezdtem érezni magamat.

- Én vele szeretnék lenni. – azt se tudom merre nyújtottam a kezemet, de egy biztos nem a velem egyidejűleg érkező ember felé.

- Értékelem Khara a lelkesedésedet… - mosolyodott el. -… de ezt majd a szerencse dönti el. – s felém nyújtott egy dobozt. – ebben a dobozban egytől ötig vannak számok, és a-tól e-ig pedig betűk. Az egyes az a, kettes a b… s így tovább. Nézzük, kinek mit tartogat a jövője. – összeszorítva a szemeimet nyúltam a dobozba és húztam ki a papírdarabkámat. Konkrétan meg sem bírtam nézni, s a szememet se igazán akartam kinyitni. Csak a hangok alapján következtethettem arra, hogy lassacskán mindenki elfoglalja a helyét… a párjával együtt.

- Khara… nálad mi van? – kérdezte a nő, félve nyitottam ki a szememet s vele együtt a bal ujjaimat is, amiben szorongattam eddig a pillanatig azt a nyamvadt fecnit.

- Ez. – mutattam feléje, mire ő elmosolyodott.

- Hmm… úgy látszik, a göndör fürtös barátainkat összetereli a szerencse. – mi lett hirtelen ez a nő? Valami juhpásztor? – Khara foglalj helyet Harry mellett… - mutatott a velem szembeni kanapéra.

Muszáj volt felállnom, muszáj volt megmozdulnom, de innentől kezdve úgy gondoltam, hogy megszólalnom már közel sem annyira lesz muszáj. Szorosan a kanapé sarkába helyezkedtem el és még véletlenül sem engedtem annak az erőnek, amely azt akarta, hogy feléje pillantsak… viszont azt tudtam, hogy Ő engem néz. Éreztem.

- Mindannyiótoknak megvan az a múltja, amiért ide került… s egy közös mind a tíz történetben megtalálható. A düh. Arra kérnélek titeket, hogy egy kis bemutatkozást követően a partnereitekkel együtt gondolkozzatok el, hogy mik azok a módszerek, amikkel ezt az érzést a leghatásosabban tudjátok csillapítani. – a feladatot megkaptuk, s míg a körülöttünk lévő párok beszélgetésbe kezdtek mi hallgattunk… vagyis én biztos.. ő mintha belekezdett volna valamibe, de elhalkult a szava.

- Khara Clayton. – a nő már olyannyira szuggerált engem, oda sem kellett néznem rá így is éreztem, hogy inkább léptem valamit hogy örüljön. Kezemet nyújtottam Harry felé.

- Harry Styles. – s igen megfogta a bal kezemet az övéhez képest kis kezemre könnyedén csukta rá az övét. –bal kezes vagy? – gyanakvóan kérdezte.

- A másik betegszabit vett ki. – rántottam vállat.

- Szép kendő. – simította végig ujját a gipszemet díszítő selymen. – de nem a te színed… - rázta a fejét mire hirtelen rápillantottam.

- Mi? – kérdeztem tőle. – honnan tudnád, hogy mi az én színem? – néztem rá csodálkozva.

- Egyszerűen csak tudom. – gyengéden nyúlt a kendő végéhez és le akarta azt óvatosan fejteni a gipszemről, de azonnal kezére csaptam, ami kissé talán csattant is.

- Ne. – ráztam a fejemet és hátam mögé csaptam azonnal a kezemet. – feladatunk van. – kamuztam be a számomra legfeleslegesebb dolgot jelen pillanatban.

- Nem álmodtam. – ball ujjaimmal próbáltam nem szerencsétlenül megfogni a tollat, amivel írhatnék, de nem igazán sikerült. Ő viszont segített óvatosan elhelyezni ott azt.

Nem foglalkoztam feltevésével, mert ha megszólalok, biztosan leleplezem magam, inkább mivel rájöttem, hogy nem tudok írni csak firkálgatni kezdtem a papírra.

- Ugye Khara? Nem álmodtam? – a toll kicsúszott a kezemből, de ő utána nyúlt és visszaadta nekem, s elérte azt, hogy egymás szemébe nézzünk.

- De Harry… álmodtál. – s ahogy ezt kimondtam ajkára bizarr mosoly ült ki. Tudta, hogy neki van igaza.

A foglalkozás további néhány órája (az a gondolat hogy ezt az egészet 20 perc alatt lerendezzük már akkor veszett ügynek tűnt mikor beléptünk ide) úgy telt, ahogy azt a nő akarta. Nagy részben még ő beszélt, mondva az elején erre még neki is van alkalma, később úgyis mi alakítjuk majd dolgainkat. A kis kiadott feladatát pedig meg is beszéltük később… elhangzott a sport kb. majdnem minden ága, de volt, aki azt mondta, hogy ha süt vagy főz, akkor érzi jobban magát, valaki pedig csak egyszerűen annyit felelt „beállok a hideg zuhany alá, és akkor mindenkinek jó lesz”.

- Délután a mellettünk lévő erdőbe lemegyünk sétálni néhányan… ha gondoljátok, csatlakozzatok hozzánk… - az utolsó mondata volt a nőnek, amit hallottam mielőtt úgy, ahogy volt otthagytam a helyet. A gardedámom sehol ezért egyedül kellett visszatalálnom, ami azt hiszem olyan feladat volt, amivel meg tudtam birkózni.

Én voltam az első, aki elhagyta a termet, de éreztem, hogy nem az egyetlen. Lépéseket, kimért lépéseket hallottam magam mögött, de nem figyeltem hátra… a nélkül is tudtam, hogy ki az… más nem is lehetne.

- Héééé… - riadtam meg abban a pillanatban, amikor éreztem, hogy hirtelenjében megragadja, a csuklómat hátulról s ezzel beránt egy üres szobába. A zár kattant, ő meg az ajtó elé állt úttorlaszként.

- Mit akarsz? – fordultam feléje karba tett kezekkel.

- Az igazat… - kapta el egyik kezével a gipszes kezemet és oly ügyesen fejtette le hatalmas ujjaival a kendőt róla mintha valami bűvészmutatvány kiszabadulós részét mutatta volna be.

- Miről? – pislogtam feltekintve szemeibe.

- Erről… - húzta végig ujjait a feliratos gipszemen. -… mit kerestél a szobámban?

- Nem tudom, miről beszélsz. – ráztam a fejemet.

- Szép próbálkozás… de nem hihető. – teljesen az ajtónak dőlt háttal s így mindkét kezét szabaddá tette, s míg egyik kezével a gipszemet fogta másikkal az állam alá nyúlt… teljes mértékben azt akarta, hogy rá figyeljek.

- Pedig hidd el. – szúrós pillantásokat akartam feléje vetni, de nem volt oly könnyű, mint gondoltam. Arcára tekintve megint azt a sebzett ábrázat tekintett vissza rám, mint azon a múltkori éjszakán, s szemem elé beúszott a kép mellé hogy álmában mennyire is szenvedett habár ráncai az óta ki is simultak szemében az érzés ott maradt… látszódott rajta.

- Szóval? – próbálkozott még egyszer.

- Eltévedtem. – azt hogy ott jártam már biztosan nem fogom tudni lemosni magamról.

- Hazudsz. – suttogta e szót nekem mélyen, igen mélyen a szemembe nézve. – csak az igazat szeretném tudni… - hangja olyan lány volt, olyan varázslatosan kellemes. – kérlek.

- Megijedtem. – csúszott ki a számon a szó, amit igenis magamban akartam tartani.

- Mi? – lepődött meg, mintha nem értette volna meg a válaszomat.

- Megijedtem… megijesztettél Harry Styles. – magyaráztam neki kicsit erényesebb hangnemben.

- Komolyan?