1. rész - Gratulálok

Sziasztok! Meg is érkezett most ám hozzátok az ÚJ blogom első része! Remélem tetszeni fog nektek ezen írásom is, várom a visszajelzéseket mindenképpen! Ráadásul szeretném köszönteni az új embereket is, akik most csatlakoztak hozzánk! Puszilok Mindenkit! Dorka

U.i.: A blognak az elérhetősége megváltozott, s már nem dance-is-my-way-of-life címen érhetitek el, hanem dorkaswriting-on. Erre figyeljetek, s remélem hamar megszokjátok! ♥

- Köszönöm, hogy segítesz… Adora. – köszönte meg ittlétemet Linda már kb. harmadik alkalommal az elmúlt másfél óra alatt.

- Örömmel teszem. – húztam mosolyra ajkaimat, s tényleg úgy éreztem.

- Az esküvő szervezése… minden energiánkat elveszi… s az ételeknek, mint mindennek… tökéletesnek kell lenniük. – egészen határozott volt a tekintete. Nem tudom, hogy mertem volna ellenszegülni neki, vagy ha így tettem volna egészen biztosra vehettem volna, hogy az ételek a fejemen landoltak volna játszva a tökéletes céltábla szerepét.

Barátokon keresztül kerültem én ide most erre a helyre. Linda és párja, Lisa megkért arra, hogy segítsek nekik az esküvői menü összeállításában, hisz olvasták már munkámat, s ismeretlenül is bíztak bennem. Bíztak ételkritikusi létemben.

A város központjában voltunk egy ismerősük éttermében, ahol kóstolgattuk az esélyes ételeket, amiket én már korábban egyeztettem az itteni konyhával. Mondhatni ezzel telt az egész délutánom, merthogy a szabadnapomat is barátaimra áldoztam… s ezt nem bántam. S ha már barátok… a telefonom kezdett ebben a pillanatban rezegni az asztalon.

- Na… kapta meg az utcában újonnan nyíló étterem belsőépítészeti melóját? – telefonomat fél fülemmel a vállamra szorítottam, miközben egy újabb falat süteményt vettem a számba. Roy azonnali módon a lényegre tört, semmiféle kertelést nem alkalmazott.

- Roy… éppen dolgozok. – mondtam neki halkan, de igen kedvesen.

- Úgy érted süteményt majszolsz Linda-val, mert megkért Lisa, hogy segíts nekik összeállítani az esküvői menüt? – tapintott rá pontosan a lényegre.

- Pontosan… ez a munkám. – mosolyogva pillantottam Linda-ra, aki éppen egy újabb falatot akart kiköpni, s ahelyett, hogy mindezt majdhogynem a földre tegye meg feléje nyújtottam a szalvétámat. Hálásan nézett rám.

- Az én munkám meg az, hogy berendezzem az új éttermet mi a hónap végén nyílik… de mint észrevettem ez úgysem érdekel. – szándékosan válaszolt így, kijátszva kissé a melodramatikus önsajnáltatós kártyáját.

- Este ünneplünk… viszem a kedvencedet. – én pedig szándékosan reagáltam így erre… tudtam, hogy ezzel azonnal visszanyerem.

- Dupla adagot. – jelentette ki visszautasítást nem tűrő hangon.

- Triplát is, ha szeretnéd. – nevettem el magam, s elraktároztam a fejemben, hogy miután itt végzek, be kell mennem a cukrászdába a jómadár kívánságáért.

- Akkor otthon… hétkor? – kérdezett vissza.

- Hétkor. – egyeztem bele, s ezennel zártam is a vonalat.

- No, mi a helyzet? – kérdezte Linda.

- Roy megszerzett egy igen nagy volumenű munkát, s muszáj volt felhívnia, s elújságolnia azt. – avattam bele éppen csak annyira a részletekbe, hogy magyarázzam előbbi „csöndszünetemet”.

- Add át a gratulációmat. – tette kezét kezemre, s én bólintottam ekkor. – még mindig együtt vannak Joan-nal? – érdeklődött kedvesen.

- Jobban, mint valaha. – s én is bekaptam abból a süteményből egy falatot, amit az előbb ő majdhogynem kiköpött. Nemtetszésemet én magam sem tudtam oly könnyen palástolni… most nem, hogy Linda oly árgus szemekkel figyelt engem. – egyértelműen kihúzva. – töröltem meg a számat, s elnevettem magam.

- Örülök, hogy a szakértő is így gondolja… - bólintott, s öntött egy kevéske vizet a poharamba még ezelőtt, mielőtt megfulladtam volna.

- Nem szeretnétek, hogy a vendégekből is hasonló reakciót váltson ki a desszert. – vigyorodtam el letéve a poharat. A friss víz őszinte megkönnyebbülést hozott rám.

- Isten mentsen, hogy katasztrófába torkolljon az egész… a nászutunkat semmiképpen sem az ügyeleten akarom tölteni. – biggyesztette le ajkát, s ebbe a szituációba még belegondolni is rossz volt… nagyon rossz.

- Ne is gondolj erre. Csak pozitívan. – kacsintottam rá, s hátradőltem kissé a székembe. Tudtam, hogy hogyan és mikor és mennyit lehet enni anélkül, hogy rosszul legyünk, s ennek az elképzelésnek most jött el azon szakasza, hogy muszáj lesz pihennünk, mert ha ezt nem tesszük meg biztosan a mosdó lesz a barátunk a következő pillanatokra bármennyire is finom dolgokat ettünk eddig.

- Roy a felelős a díszletért… s ő úgyis ott lesz a nagy napon, remélem rád is számíthatunk. – azt hiszem ez volt egy esküvőre való meginvitálásom. – később akartam odaadni, de ezt neked hoztam… - s táskájába nyúlva elővett egy egyszerű kis borítékot, melynek az L & L monogram volt az elejére nyomva arannyal. Egyszerű, de nagyszerű.

- Ez… csodaszép. – bontottam a borítékot mikor megkaptam, s vettem ki belőle a rejtett dolgát. A meghívó… már azonnal az én nevemre, Adora Walsh.

- Remélem, ott tudsz lenni… s azt is, hogy majd hozol magaddal valakit. – ki nem mondott dolog volt ez. Tudott az igen sajátos legutóbbi szakításomról, minek már úgy vélem inkább voltam áldozata, mintsem valóságos részese. Jól esik ma ezt már így kimondani, megkönnyebbülten gondolni a dolgokra. Már nem fáj… tényleg. Inez már a múltam… s soha sem gondolnék rá negatívan, mert nem érdemelné azt meg, s én pedig nem tudnám őt úgy kezelni, mint a gonoszt. Szerettem, s szeretni is fogom, azt hiszem még egy életen keresztül… de ő a múlt, én pedig a jövőbe tekintek.

- Én is remélem… - értettem vele egyet, s bele sem mertem gondolni, vajon hogy fognak alakulni a következő hónapjaim.

Sodródni az árral, élni a mának… ezek lettek a mottóim, s ezek szerint éltem a napjaimat. Nem esett a nehezemre.

- Akkor voltál a cukrászdában? – Joan a telefonban idegeskedett nekem én pedig csak vidáman fogadtam azt, hogy ennyire kis izgatott lett Roy munkája miatt. A tény az volt, hogy estére már egy kisebbfajta bulit csődített össze a lakásunkra. Megvallva az igazat számítottam erre, már mielőtt felhívott… okkal szereztem be Roy kedvencéből nem csak három adagot, hanem inkább tizenhármat. Az, hogy a közösen bérelt lakásunk a hét közepén egy baráti összejövetel színhelye… egyáltalán nem lep meg. Néha egészen átjáró ház érzését kelti bennem. Nem egyszer volt az, hogy hárman feküdtünk le szobáinkban… de reggelinél már öt embernek készítettem a kávét. Sosem lepődök meg ezen.

- Két teli szatyor a két karomon… szerinted? – ügyesen kellett egyensúlyoznom azért, hogy össze ne törjek semmit.

- Angyal vagy. – hallottam a hangjában a megkönnyebbülést, s ennek örültem. – Ahogy intéztem ingyen kaját is… - majd óvatosan felgyűrtem az ujját a kabátomnak, hogy az órámat láthassam. -… ami körülbelül tíz perc múlva érkezik meg. Otthon vagy?

- Egy ideje. – válaszolt könnyedén.

- Elhoztad az irha kabátomat a tisztítótól? – kérdeztem arra rá, amit még reggel megígért nekem.

- Basszus… elfelejtettem. Bocsi… bocsi. – s rögtön hallottam, ahogy tenyere, s homloka találkozik egy nagy csattanás kíséretében.

- Nincs semmi… - ráztam a fejemet, s konkrétan felpakoltan, minden cuccommal együtt pördültem egy 360 fokot saját tengelyem körül, amikor egy őrült biciklis húzott el mellettem… csak így tudtam elkerülni azt, hogy elessek a hévben. – huhhh. – álltam meg azért egy pillanatra.

- Egyben vagy? – hallhatta, hogy éppen mutatványoztam, talán azért mert kissé felsikkantottam.

- A járda közepén balettozok… semmi probléma. – egészen normálisnak tűnt a dolog számomra. – Amúgy… semmi baj. Belépek én a kabátért úgyis arra járok. – vallottam be.

- Ne haragudj… - tényleg sajnálta a dolgot, s még vagy háromszor minimum meg fogja említeni a történteket, vagyis inkább a meg nem történt dolgot.

- Semmi probléma… nemsokára én is otthon. Roy 7-re ér haza. Sietek én is. Puszi. – s ahogy szakítottam a vonalat, a telefonomat azon nyomban táskámba ejtettem, nem volt már nekem arra szükségem most.

Szerettem Roy-jal és Joan-nel élni, számomra ők voltak a tökéletes pár, s nem cserélném el semmire azt a 2 évet, amit azzal a két fiúval töltöttem együtt egy fedő alatt. Eszméletlen érzés már csak rájuk nézni is, s látni azt, hogy milyen felszabadultak, s szeretetteljesek is lehetnek az emberek, ha leküzdik a korlátaikat, s elfogadják magukat olyannak, amilyennek a jó Isten teremtette őket. Talán jó magam is szerelmes voltam a szerelmükbe.

Gyorsabbnak véltem, ha nem felszállva semmiféle tömegközlekedési eszközre saját lábamon teszem meg a hazafele vezető utat. Szerettem a városunkat, Cardiff-nak volt egy sajátos jelleme, ami könnyen megbabonázta az erre járókat, s az itt élőket is egyaránt. S ennek a jellemnek örömmel adóztam minden nap annyit, hogy mosollyal az arcomon sétáltam az utcákon, köszönve a sorsnak, hogy ideszülettem.

Útközben nemcsak hogy sikerült felvennem az immáron tiszta kabátomat, de még a kedvenc vintage ruhaboltomnak is sikerült becsábítania magához. Valószínűleg tudatalattim rendezte így a dolgokat, hogy pont ezen üzlet előtt jöjjek el, s tél közepén beszerezzem a harmadik nyári ruhámat… a héten. Sajátos észjárás mondhatom. De ezekre a szépségekre már csak ránézni is olyan jó dolog volt, s a hideg időkben, látni őket felakasztva a szobádban is már rögtön jobb kedvre derít. Tény, hogy a napsütésnek élek… de az idő elteltével minden időjárási csudával sikerült megbarátkoznom, s saját magam kedvére alakítani azt. Egy csipetnyi csillámpor, s minden meg van oldva… na, jó esős időkben a gumicsizma, s az esőkabát jobb fegyver, de ezzel nem kell törődni.

Még éppen nem értem haza, de már úgy néztem ki, mint egy málhás szekér… nem túlzok. Mindkét kezemen már három-három szatyor pihent, s ha hat kezem lett volna, akkor gyanítom azokra is sikerült volna valamit találnom. A meglepi, bulira minden bizonnyal szó szerint be fogok esni… talán elfogadnak engem, mint sztárfellépő? Kétlem. Se énekelni, se táncolni nem tudok. Utóbbit, ha megpróbálom, úgy nézek ki, mint egy partra vetett hal, aki ficánkol a homokban, megfűszerezve egy epilepsziás rohamot kapott egyed tulajdonságaival. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szeretek táncolni, nagyon is szeretek… csak jobb, ha idegeneket nem ijesztgetek vele. Tapasztalat.

Nem követhettem eltervezett utamat ugyanis a járdát ahol mentem volna lezárták valami csatornázások miatt… mindkét oldalon. Így kellett egy újabb útvonalat terveznem, csakhogy még időben megérkezzek csakhogy azzal nem számoltam miszerint az új útvonalon valami eszményi, a magasságos egekből lehozott finom illat von bűvölete alá. Ahogy a járatlan útra léptem, akkor csapott meg engem ez a csoda. A meleg, s édes illat, mint egy madzag vonzott magához, s én pedig élvezettel hagytam neki ezt. Nem ellenkeztem.

Összefutott a nyál a számban, ahogy az üzlet elé értem, pedig nem mintha éhes lettem volna, de mégis úgy éreztem… itt viszont vennem kell abból a csodából, ami ezt a mennyei illattal árasztja el nem csak az üzletet, de még az utcát is.

Bűvölten léptem be a pékségnek induló, de kávézónak is mondható helyiségbe, s szabadultam meg pillanat alatt a dolgaimtól kerülve így a pult elé rögtön. A lány ekkor tette a frissen sült finomságokat a kirakat részbe. Ez vonzott be, éreztem… itt még az érzés is intenzívebb volt. Tudtam, hogy szorítanom kell annyi időt most magamnak, hogy azt így itt megegyem, vagy legalábbis megkóstoljam. Az az alkotás megérdemli a rá szánt időt… s amúgy is még időben voltam az órám szerint.

- Szia. Miben segíthetek? – fordult felém a csaj mikor észrevett, s mikor befejezte a frissen sült kipakolását.

- Szeretnék abból a finomságból… - mutattam éppen arra, amit az előbb kipakolt. Már csak a gondolattól is éhes lettem… most már az voltam, így hirtelenjében. Nagyon éhes. -… mi a neve? – érdeklődtem.

- Még nincs neve. – egy fiatal, úgy kb. a húszas évei közepén járó srác, fiú lépett ki a feltételezett konyha helyiségből… onnan, ahol a csodák megszületnek.

- Tessék? – lepődtem meg.

- Ez az első alkalom, hogy ez kikerül… te vagy az első, aki megkóstolhatja. Rajtam kívül. – kacsintott én pedig elmosolyodtam. Kedvesnek tűnt, melyet bizonyított a fültől, fülig érő mosolya is göndör fürtjei alatt.

- Micsoda megtiszteltetés. – vallottam be… az élet apró örömei.

- Itt fogyasztod vagy csomagoljam? – érdeklődött a csaj.

- Nem hiszem, hogy hazáig tudnék vele várni… - vallottam be vele szégyenlősen.

- Akkor foglalj nyugodtan helyet, azonnal kiviszem neked. Esetleg még valamit szeretnél-e?

- Nem, nem. – ráztam a fejemet, s fordultam is volna meg, de a srác, ahogy megszólalt még egy pillanatnyi időre marasztalt a pultnál.

- Én ajánlanék hozzá egy pohár tejet. – tanácsolta.

- Akkor legyen még hozzá egy… pohár tej. – fogadtam el tippjét, s úgy ültem le helyemre, majd vártam azt, hogy végre megízlelhessem azt, mi ily könnyen, de kifejezetten mágikusan becsábított erre a helyre, ahol meg kell, hogy valljam, de még sosem jártam.

Érdeklődve pillantgattam szét ezen a barátságos kis helyen, nem kifejezetten mondanám azt, hogy új a hely, de azt sem, hogy évek óta itt van. Nem nagy a tere, de mégsem kelti benned a klausztrofóbiás érzést, sokkal inkább a családi, kellemes meleget sugározza mind a kialakítása, mind a légköre. Ráadásul egy valóságos kandalló fűti az egészet, aminek sikerült a közelébe letelepednem így is olvadozva a kinti hideg okozta fagyási sebeimtől. Egészen otthonosan éreztem magam bent, s ebben talán még az is segített, hogy egy fotelben foglalhattam helyet. Volt valami fura érzelmi kötődésem azok felé… mindig olyan kényelmesek… valószínűleg ez.

- Jó étvágyat! – hozta is ki a lány a rendelésemet, én pedig próbáltam úgy rávetni magamat a meggyes álomra, hogy nehogy azt higgyék, napok óta éheztetem magam, s ez az első alkalom, hogy eszek. Nem így volt, de mégis így éreztem magamat, mintha nem azzal töltöttem volna a délutánomat, hogy ettem. Fura.

Az édes, s savanyú keveredett egyben a számban, valami igazán különlegessel, mit eddig még nem éreztem sose. Valami tejes dolog volt benne a plusz, de nem értettem mi az… ettől függetlenül ízlett, nagyon is.

S ez a boldogság addig a pillanatig tartott is, míg orromat meg nem csapta egy illat, s számban az érzések, s ízek azonnali hatállyal keserűvé nem váltak. A gyomrom, mint egy lift kezdett bennem mozogni, s az epe szörnyűségével telt meg szám.

Tudtam, hogy lefehéredtem, s azt is tudtam, hogy azonnali módban kell most felállnom, s megtalálni a mosdót, mert kicsit sem tenne jót az üzletnek, ha itt a közepén kiürítem magamból azt, mit ettem. Soha sem jöhetnék be ide… nem igazán mernék ez tuti.

Szám elé kaptam a kezemet, s álltam fel a helyemről, majd meg is indultam a mosdók felé, de ezt az iramot nem bírták a lábaim… a falnak kellett támaszkodnom, mert térdeim megcsuklottak, s nem volt menekvés… idő előtt jött ki belőlem az, aminek ki kellett jönnie.

- Jézusom… jól vagy? – a pult mögött lévő csaj, s még éppen a kint lévő srác egyszerre jöttek oda hozzám. No, ez aztán egy elég kínos helyzet, mit ne mondjak.

A srác a derekamat átkarolva próbált megtartani, s talán saját lábamat is mozgatva arrébb vinni kicsikét, de semmiféle mozgássorozat nem ment nekem. Nem bírtam megtartani magamat, s csak azt éreztem helyesnek, s lehetségesnek, hogy hagyom, hogy kiürüljön belőlem minden elvesztve még a maradék energiámat is… mintha csak egy csettintésre változott volna meg a helyzetem.

- Fel tudsz állni? – tette kezét a hátamra a srác. Még szerencse, hogy egy egészen sarki helyre sikerült alkotnom, meg az is szerencse, hogy nem voltak most bent sokan… a kellemes zene elnyomta a nem mindennapi viselkedésemet. Mi ütött belém?

- Megpróbálok… - nem tudtam mást tenni, muszáj volt rájuk hagyatkoznom ebben. A fiú éreztem, hogy erősebben tartja a könyökömet egyensúlyom megőrzése érdekében.

- Jól vagy? – egyenesedtem ki, s háttal engedte, hogy a falnak dőljek miközben egy zsebkendővel törölte meg a számat. Igen kedves gesztus volt tőle ez, karomat nem biztos meg tudtam volna emelni. Aprót bólintottam kérdése válaszaként. – felhívjunk valakit esetleg, hogy érted jöjjön? Barát, ismerős? Nem szívesen engedlek el így… - rázta a fejét egészen őszinte félelmet sugározva felém

- Nem kell… - vettem el tőle végül a zsebkendőt. Fejemet hátra dűtve a falnak próbáltam mély levegőket szívni, s nem rosszul lenni azon nyomban megint. Össze kellett szednem minden erőmet ahhoz, hogy elinduljak legalább a mosdóba, hogy rendbe tegyem magam, majd utána rögtön el innen, mert ennél cikibb dolgot ritkán alkot egy betérő vendég. -… sajnálom. – tényleg úgy tettem, s elengedve őt próbáltam a faltól távolodni, majd megtenni első saját lépéseimet… na, ez nem éppen volt a legjobb ötlet. Úgy ahogy ott voltam estem össze, s ha Ő nem lett volna mögöttem, s kapott volna el minden bizonnyal eszméletlenül hullottam volna arccal a földre…

- Hogy érzi magát kisasszony? – a doktor, aki vizsgált örömmel konstatálta, hogy felébredtem, majd ennek köszönhetően egészen kedvesen világította ki a szememet kis lámpácskájával.

- Azt hiszem úgy, mint aki egy pékség közepén dobta ki a taccsot, s vesztette eszméletét. – belegondolni is rossz volt… kirázott a hideg.

- A pékség sarka volt. - jegyezte meg mellettem a srác, Ő hozott be úgy hiszem minden cuccommal együtt. Hangjában semmi rosszallás nem volt, sokkal inkább aggodalom kapott helyet ott.

- Jah. – nem mertem feléje nézni, rendesen kínosan éreztem magam, s szerintem ez egészen érthető volt tekintve a helyzetet.

- Miss Walsh örömmel közlöm, hogy semmilyen komolyabb problémája nincs a vizsgálatok alapján… Ön és a kisbabája is rendben van, ez csak egy szokásos rosszullét volt… kicsit felhevülten persze. – mondanivalójának egy bizonyos része ragadt meg csak nálam, s ahogy eljutott az a tudatomig, se mondatának elejére, de még végére sem emlékeztem. – Tekintete alapján azt kockáztatom megállapítani, hogy most értesült az örömhírről… gratulálok magácskának, s a párjának… 3 hónapos terhesek. – mosolyodott el, s hagyott ott minket magunkra, még mielőtt kijavíthattam volna azt, hogy a mellettem álló srác közel sem a párom, igazából még a nevét sem tudom.

- Így már minden érthető. – vonta le a következtetéseket mellettem ő… muszáj volt visszadűlnöm egy kicsit az ágyra, azt hiszem testem csak most kezdte felfogni az információt. Arcomra minden bizonnyal ráfagyott a meglepődött, de idétlen mosoly. Tuti biztos.

- Istenem… sikerült. – kaptam számhoz, s hajoltam előre átfogva a lábaimat. Nevetni, s majdhogynem sírni kezdtem egyszerre. El sem hiszem. – terhes vagyok! Kisbabám lesz. – úgy örültem ennek a hírnek, mint még soha semminek. Hátradűlve ismét, hasamat karoltam át amennyire tudtam.

Egy jó ideje akartam kisbabát, már akkor mikor még Inezzel voltam… de neki ez a dolog nem igazán tetszett, nem tudta befogadni azt a vágyamat, s talán ez volt a hab a tortán a kapcsolatunk végén. Én pedig ragaszkodtam a dologhoz, mert valahogy úgy éreztem, hogy életem célja az, hogy anya legyek… igazi anya. S így alakult az, hogy megragadva a XXI. század opcióit elértem azt, hogyha kell egyedüli anya legyek. Három hónappal ezelőtt pedig megtörtént a beavatkozás, de az orvosom nem fűzött sok reményt a dologhoz valamiféle akkor kialakult méhen belüli problémám miatt. S ezt én akkor, habár nehezen is elfogadtam… s éltem azzal a tudattal, hogy márpedig az első alkalom nem sikerült, majd a második fog. Nem adtam fel a reményt, nem tört meg az első bukás. S lám tessék… most itt vagyok.

- Gratulálok. – szemem sarkából láttam, hogy elmosolyodott. Félve néztem feléje, persze az örömöt nem tudtam magamról lekaparni.

- Kisbabám lesz… lesz kisbabám. – szinte megremegtek ajkaim, ahogy ezt újra, s újra kimondtam. Tudatosítanom kellett magamban a dolgot. – köszönöm… - néztem végül a szemébe a név nélküli fiúnak.

- … Harry. – nyújtotta felém kezét, s elmondta azt, mire kíváncsi voltam.

- Adora. – tettem hasonlóan.

- Már tudom. – nevette el magát kedvesen. – és nincs mit.

- Ami meg az üzletben történt… sajnálom. – kínos mosolyra húztam ajkamat, miközben igen redős volt homlokom is. – Személyesen szeretnék elnézést kérni majd a főnöködtől… - ez volt a minimum, amit tehettem. A további lépések meg olyanok voltak, hogy miután titkosan felvásárlom a hely egy napi készletét, az üzlet közelébe nem kerülök többet… soha többet.

- Bocsánatkérés elfogadva. – mondta, mire mondhatni igen kipattant a szemem.

- Hogy micsoda? – kérdeztem rá, majd ki nem mondott kérdésemre válaszolt egy bólintással. – Tiéd az üzlet? – kérdeztem meg mégis.

- Bezony… - vallotta be őszintén.

- De olyan… fiatal vagy. – mosolyodtam el.

- 24 éves… nem kifejezett fiatal már, nem? – kacsintott rám kisfiúsan.

- Huuu… hát akkor főnök úr. Szeretném, ha elfogadná őszinte bocsánatkérésemet délutáni balesetem miatt… minden kárt megtéritek, s ígérem, az üzlet közelébe nem kerülök többet. – ráztam a fejemet.

- Ne butáskodj… vendégként szívesen várlak továbbra is, téged is, s a kisbabádat is. Na, már most az, hogy PR munkádat elfogadom-e… az már kétséges. – sajátos, hányós bemutatómat igen szépen fogalmazta meg… PR munka. Fel kellett kacagnom. – sőt lehetetlen… azt vissza kell utasítanom. – rázta a fejét, s mozgolódni kezdett ott mellettem. – viszont azt hiszem, ezen helyemet át kell adnom az arra megfelelő embereknek… - utalt valamire, s ekkor egy igen nagy bagázs jelent meg lassacskán ágyam környékén…. nem csak Roy, s Joan jelent meg ott, hanem az egész ünneplős bagázs, akiket otthon kellett volna fogadnom. -… a táskádban az ő számukat találtam meg először, gondoltam szükséged lesz a támogatásra. – vezette fel ezt az egészet számomra.

- Nagyon jól gondoltad kedves Harry. – köszönte meg neki Roy, aki azon nyomban már oldalamon termett. – köszönjük, hogy vigyáztál rá eddig. Hálásak vagyunk neked. – mondta, s ez volt az utolsó szavuk mit a sráchoz intéztek, mert már a következő pillanatban Roy a nyakamban volt. – ugye jól vagy? – kérdezte. Ő még nem tudta.

- Terhes vagyok Roy… terhes vagyok emberek… - s szinte tapsolni kezdtem örömömben, majd Roy a meglepettség után azon nyomban újra a nyakamba borult.

- Ez komoly? – kérdezte Joan, s a többiek is igen meglepődtek… annyit tudtak, hogy rosszul lettem, ami igaz is volt, na de hogy ez lett a vége… szerintem erre nem számítottak. Én sem, hogy valljuk meg az igazat.

- A legkomolyabb dolog a világon…- vigyorogtam, mint a vadalma, majd még éppen nem létező pocakomat simítottam meg. -… sajnálom, hogy elrontottam a meglepetés bulidat. – biggyesztettem le az ajkamat, s fordultam az ünnepelt felé.

- Na, ne hülyéskedj… csudi állásom van? Kit érdekel? Keresztapa leszek? Az már érdekel. – nevette el magát.

- Keresztapák… - javította ki Joan… s egyszerre nevetett fel a random módon idecsődült bagázsunk.