XXIII. rész - Never Gonna Be Alone

Sziasztok! Ma reggel még suli előtt volt időm, s energiám is elkezdeni írni, és akkor már olyannyira belelendültem, hogy egyszerűen legszívesebben nem mentem volna suliba, de muszáj volt… hazajövetelemkor, meg szinte rögtön leültem és folytattam, hogy be tudjam még időben fejezni, s lám… sikerült is. Viszont alapjáraton én úgy terveztem, hogy majd holnap vagy holnapután felteszem, hogy egy-egy rész között azért legyen idő, de olyannyira be vagyok zsongva magától az írástól is, meg amúgy is, hogy nem tudnálak megváratni titeket… illetve szívem szakadna meg, ha tudnám, hogy van részem kész, de az még nincs publikálva a TI számotokra… olyan rossz érzés lenne számomra, szóval inkább cselekedtem és elhoztam nektek. Remélem, örültök neki! Jó olvasást! Puszi Dorka

Never Gonna Be Alone

So if I haven't yet, I've gotta let you know

You're never gonna be alone from this moment on
If you ever feel like letting go, I won't let you fall
You're never gonna be alone, I'll hold you 'til the hurt is gone

Az, hogy néma csendben ültünk egymás mellett, az nem feltétlen a megfelelő kifejezés lett volna a helyzet leírására… meg sem közelítette volna azt, ami valójában történt. Mindketten valamilyen másik univerzumban voltunk, s csak a testünk volt itt a kocsiban, az úton… azon is teljes mértékben meglepődök, hogy mindenféle karambol nélkül tudta vezetni úgy a kocsit, hogy amúgy figyelmének szerintem igen pár százaléka koncentrált az útra… vagyis csak így gondoltam. A szemén még mindig ott volt a szemüvege, azt hiszem most mindennél több szüksége is volt rá, s ha lehetett volna én is magamra pakoltam volna egyet… de mondjuk, lehet jobban preferáltam volna egy hegesztős sapkát, ami az egész fejemet eltakarja, vagy Harry Potter láthatatlanná tevő köpenyét… nagyon sokat segített volna.. hogy miért? Mert nem tudtam, hogy érezzek.

Először is magamat ismerve meg lehet, már rögtön kiabálnom kellene, hogy mégis ki a fene árulta el, vagyis egyáltalán honnan tud róla? De valahogy ez nem tűnt lényegesnek… valami más bennem könnyedén elnyomta ezt a vágyat és valahogy a megőrülés helyett, egyszerűen ültem ott némán, olyan üresen s bámultam az utat. Nem tudtam rá haragudni. Isten a tanúm arra, hogy akartam… arra, hogy szívesen megütöttem volna a kocsi ablakát, hogy márpedig most kitesz engem itt és békén hagy, de egyszerűen nem ment… nem és kész.

Valójában Ő az az ember… vele „kommunikáltam” még mielőtt találkoztam vele. Már akkor tudtam a történetét, amikor nem is láttam még… emlékeimbe úszott annak az éjszakának a képei, amikor konkrétan csak azért nem aludtam egy tized másodpercet sem, mert magával ragadtak az írásai és egyszerűen csak ittam és ittam a szavait… a sebzett lélek sorait. Egyszerűen megértettem őket, nem sajnálatot éreztem, hanem… nem is tudom… kedveltem azt a valakit. S most itt van mellettem… fura ezt az érzést egy valóságos emberre rávetítetni és nem csak egy emberre, aki a képernyő másik oldalán ül.

- Le tudnál húzódni? – törtem meg a csendet és próbáltam minél határozottabbnak tüntetni hangomat.

- Mi? – fordult felém azt hiszem a gondolatai hangosabbak voltak a kelleténél, s nem engedték, hogy meghalljon engem.

- Húzódj le… kérlek. – szemrebbenés nélkül néztem őt, de Ő annyira még mindig nem fordult meg, hogy láthasson.

- Itt nem tudok… - rázta meg a fejét óvatosan.

- Oldd meg… - minden kedvességem benne volt ebben, majd szinte már forrtam az ülésben. Nem tudom mire készültem, egyszerűen csak ki akartam szállni innen… nem menekülni, nem elrohanni, felrobbantani valamit egyszerűen csak nem akartam itt ülni bezárva.

Néhány pillanat sem telt bele, s egy kis pihenő tűnt fel előttünk, az erdő szélén, néhány kis paddal asztalkával, s Ő igen bravúrosan befordulva leállította a motort, én meg, ahogy jöttem olyan gyorsan távoztam, úgy pattantam ki a kocsiból… s gondolkodás nélkül az Ő oldalára keveredtem, s tettem kezemet a kilincsre, majd nyitottam volna az ajtaját, de nem tudtam. Bezárta.

- Kérlek… - kopogtam neki halkan, csendben, de nem értem vele el semmit. Fejét először hátravetette, majd úgy temette arcát tenyereibe, majd a kormánynak támasztotta homlokát... hezitált, ez egyértelmű volt. El sem tudom képzelni, mi járhat a fejében… jah, de mégis… olvastam már a gondolatait, szó szerint… Hallottam már tőle a félelmeit, de engem nem érdekeltek… de most, hogy így összekapcsolódtak a dolgok, mintha cselekedni akartam volna… tenni valamit, változtatni a dolgokon... hogy miért pontosan? Azt nem tudom… mostanság semmit sem tudok, ez újdonság számomra… elveszett vagyok a gondolataimban, de mégsem annyira, hogy megijedjek tőle…

- Harry… kérlek. – ismételtem meg, s tudtam türelmesnek kell lennem, s ha velem az volt eddig mindenki, akkor én is tudok némi türelmet biztosítani mások számára.

Mélyeket lélegzett… éppen csak annyira mozdult, míg mellkasa meg-megemelkedett, hogy levegő férjen tüdejébe. Végtelen pillanatok hosszúságáig néztem őt, szótlanul… a nyugtalanságában volt valami megnyugtató. Egy ajtó választott el minket, mégis éreztem, hogy vibrál a teste… látni is lehetett, hogy reszket. Csak rontottam a helyzeten, hogy vele jöttem?

- Nem… nem… nem… - mondatta velem a tudatom, s agyam már ki is eszelt valamit, de nem tudom mit egyszerűen csak úgy tettem, ahogy éreztem, hogy tennem kell.

A kocsi másik oldalára sétálva, csak reménykedtem, hogy ez az ajtó nem lett bezárva… és nem. Óvatosan másztam vissza, de közel sem úgy, mintha magam helyére akartam volna leülni… valamiféle más tervem volt.

Ő nem figyelt oda rám, nem emelte fel fejét a kormányról… addig legalábbis nem, míg én nem „kényszerítettem” erre.

Az ülésemen és a sebváltón térdepeltem, miközben óvatosan előrehajolva fogtam meg kezét, s emeltem fel a kormány keménységéről… nem ellenkezett. Addig, addig ügyeskedtem, míg sikerült úgy hátradöntenem őt, hogy már én is az ölébe fértem… igen.. ez volt a célom. Egy kimért mozdulat lassított változatával pedig sikerült is bevégeztetnem célomat, s combjának két oldalán térdelve ott voltam előtte.

- Mit csinálsz? – emelte fel fejét, s nézett szembe… velem.

- Nem tudom… - ennél őszintébb nem is lehettem volna… majd fogtam magam, s megöleltem… azt hiszem kint is ezt akartam… megölelni, mert megérdemli. Úgy szorítani, ahogy csak bírom… hogy tudja nincs egyedül… nem akartam, hogy egyedül érezze magát.

S nem csak én voltam az, aki ölelte őt, ahogy én cselekedtem úgy csatlakozott Ő is hozzám, s viszonozta tettemet, fejét vállamra téve fúrta arcát hajamba. Éreztem forró leheletét, bőrét a bőrömön… Zihált, mintha fulladozott volna…

- Ssssshhhhh… - nyugtattam, s nem gondoltam volna, hogy ilyen állapotában láthatom… ennyire sebezhetőnek… viszont azt sem gondoltam volna, hogy valaha ilyesmi ennyire érdekelhet majd engem… mármint egy másik ember érzései, lelki állapota… hogy valakihez ennyire kötődni fogok, mert be kell vallanom… kötődök Hozzá.

- Sssshhhh… hallod? – végigsimítva karján kezembe fogva arcát távolodtam tőle el egy kicsit, hogy szembe tudjak nézni vele. – sssshhhhh… – suttogtam, s nem képzeltem volna, hogy valaha egy fiút fogok látni sírni, de Ő sírt… könnyezett. A nem létező szívem is megszakadt érte, tényleg úgy éreztem, mint akit gyomorszájon vágtak… nekem fájt az, hogy neki könnyes, vörös a szeme. – nézz rám Harry… kérlek… hallod? Nézz rám! – kértem, s simogattam az arcát. Minden olyan természetesen jött, minden olyan természetes volt.

- Miért csinálod ezt?- kérdezte, hangja gyenge volt, elveszett.

- Nem tudom… - ráztam a fejemet, s homlokomat az övének támasztottam. Oly közel voltunk egymáshoz, hogy forró leheletünk keveredett, szinte egymást lélegeztettük így.

- Ne hagy abba… - kérte, s ajkai halovány mosolyra húzódtak… tapintani tudtam mindezt ujjaim alatt.

- Oké… - mosolyodtam el, majd ujjaimmal már nem csak arcát simítottam, hanem ajkaira is tévedtem… mutatóujjam kettő ajka közé keveredett. Húsos ajka olyan puhasággal érintette azt, mintha valamiféle legfinomabb selyemhez értem volna. Lágyan lehelt rá egy puszit… mármint az ujjamra… de erre a viszonzást már nem az ujjam kapta… hanem az ajkai.

Nem megcsókoltam őt… nem forrtunk össze szenvedélyes csókban… millió apró puszit simítottam ajkára… nem szólt egy szót sem, s én is elfelejtettem szólni. Csak tettem azt, amit tenni akartam… szüntelenül.

- Soha ne hagyd abba… soha… - suttogta, majd éreztem, ahogy már ő is kezd magához térni, már amennyire lehetséges ez, s ujjait derekamra téve húz magára erősebben és erősebben.

- Soha…- leheltem s bekapva alsóajkát éreztem számban Őt, majd a következő pillanatban egy hullámszerű remegést éreztem egész testemben, s míg egyik kezét hagyta derekamon, addig másikat nyakamra simította.

- Most meg foglak csókolni… - jelentette ki, s némileg engedte, hogy hátrébb dőljek. -… te pedig… - folytatta, s nagyot nyeltem, majd lehunytam szememet. -… te pedig… - nyelt ő is nagyot.

- Én pedig… - szinte már lihegtem, de még semmi sem történt… nem tudtam a testemnek parancsolni, nem figyelt semmiféle segélykiáltásomra, pedig éreztem, hogy mindjárt fel fogok robbanni… tényleg… hatalmas nagy apokalipszisre számíthatunk, ez biztos.

- Te pedig… - halt el hangja, majd egészen biztos voltam, hogy ha még egy pillanatot várat ott az ölében őrülök meg, ezért megtéve a megfelelő lépést én is mozdultam… ahogy Ő is tette már.

Pólójába kapaszkodtam, szorítottam lefele lábaimat, nyomtam magamat hozzá. Úgy tört rám az érzés… mintha egy vulkán tört volna ki testemben… hatalmas volt az édes pusztítás. Bekebelezve számat tette magáévá ajkaimat, én pedig csak sodródtam az árral, s feleltem úgy rá, ahogy erre kell… szenvedélyes csókra még szenvedélyesebb csók a válasz.

- Huhhhh… - szinte hátravetődtem, neki a kormánynak úgy kellett levegőhöz kapnom. – ez… - haraptam ajkamba és kapaszkodtam még mindig pólójába, amit már olyan szinten sikerült meggyűrnöm, hogy csoda, hogy nem szakadt szét. – bocsi… - engedtem el ujjaimból az anyagot, amin már a gyűröttség művészi formái jelentek meg.

- Nem kell bocsánatot kérned… - rázta a fejét, s felkuncogott mire én meg elpirultam… mindazok után, amit az elmúlt pillanatokban tettünk… elpirultam. Azt hiszem ez teljesen logikus… jah nem.

- Jobban vagy már? – emeltem fel a tekintetemet, s muszáj volt a választ úgy megkapnom, hogy a szemeibe nézek egyenesen.

- Szerinted? – kérdezte, s nem csak az ajkán pihent a kedves, lágy mosoly… hanem a szemein is. - I'm on top of the world… - dúdolta nekem az egyik Imagine Dragons szám refrénjét… direkt tőlük, utalva egy ki nem mondott korábbi eseményre.

- Hmmm… - dúdolása a fülembe kúszott, s kirázott tőle a hideg… olyan kellemes volt, annyira barátságos… annyira izgató. Azt hiszem ezt nem is én gondoltam, egészen biztos vagyok benne, hogy nem én voltam.

- Nora mondta el… mi? – kérdeztem rá arra, ami amúgy kellett, hogy foglalkoztasson és foglalkoztatott is, de nem úgy ahogy vártam. Nem voltam mérges miatta.

- Részben… - felelt, s addig-addig kutattam, míg kettőnk közé sikerült hozni a kezét, s ujjaival játszottam… hatalmas ujjai voltak, gyönyörű szép kezén. - … részben meg nem vagyok hülye. – tette hozzá. – Korábban is sejtettem valami ilyesmit, de kellett hozzá idő, míg megérett a fejemben a teljes gondolat, s a kirakó minden egyes darabját a helyére tettem… persze a Nora-val való találkozás is sokat segített benne.

- Te találkoztál vele? – kérdeztem, s apró tetoválásait simítottam meg kedvesen. Gyönyörűek.

- Többször is… - felelt, mire ujjairól szemeibe pillantottam.

- Miért? – igen meglepődtem a kijelentésén.

- Miattad… - jelentette ki egyszerűen.

- Nekem meg nem is említette… -mondtam halkan.

- Mert ha említette volna minden bizonnyal leordítottad volna a fejét… vagy legurítottad volna véletlenül egy lejtőn. – Mr. Vicceske megszólalt.

- Az elmúlt másfél hétben? – próbáltam inkább nem is reagálni a szuper humoros megjegyzésére… úgyis tudta, hogy igaza van.

- Igen... – bólintott. – kedves lány… nagyon. Ráadásul szuper tehetséges. – mindenféle alázattal mondta ezt, teljesen őszintén.

- Tudom… az én barátnőm. – mosolyodtam el igen büszkén.

- Büszke lehetsz rá…

- Az vagyok… - s tényleg így volt… Ő az, aki minden tiszteletemet élvezi, hatalmas szív egy lány. Hiába kényszerítette az élet egy tolókocsiba, közel sem hátrál meg a kihívások láttán, sőt… bátrabb, mint sok egészséges ember ebben biztos vagyok. Olyan művészi vénával van megáldva, hogy csak irigyelni lehet… míg nálam egy ember rajzolása a pálcikák egymáshoz illesztésénél áll meg, addig ő olyan csodákat tud alkotni, mintha éppen fotózta volna a rajzát. Elképesztő.

- Most amúgy mi… mit is csinálunk? – haraptam az alsó ajkamba és továbbra is az ujjaival játszadoztam, olyan sokkal nagyobb volt az ő keze, mint az enyém.

- Te éppen… szökésben vagy. – seperte el fülem mellől a hajamat, mire kirázott a hideg, de kedves csókjával fülem tövénél többet is előidézett… elgyengültem, de meg is erősödtem egyszerre… lassacskán darabjaimra estem.

- Szuper… - állapítottam meg, majd összemértem a tenyerünket, mire ő fordított a helyzeten és megragadta óvatosan kezemet és szájához emelte.

- Estig úgysem fognak keresni… - mondta ki a valóságos dolgot.

- Nem akarok visszamenni most… - vallottam be neki. Nem akartam itt hagyni ezt a pillanatot… mi van, ha elillan és nem tér vissza? Túl kellemessé alakult az a helyzet, mely oly szörnyen kezdődött.

- Akkor nem viszlek vissza… elrabollak. – kacsintott, mire kuncogni kezdtem.

- Elrabolsz? – húztam fel szemöldökömet majd hátradőltem, hátam mögött támaszkodva az ő térdén.

- Bezony… - bólintott sunyin, s hirtelen megragadta hátamat és magához rántott, nehogy két miliméternél nagyobb legyen a távolság köztünk. A légzésünk összehangolódva egy dallamot fújt… sőt inkább fújtatott.

- Félnem kellene? – hajába túrtam, s élveztem, ahogy a göndör tincsei keszekuszasága oly lágyan simogatják ujjaimat.

- Nagyon. – fenyegetett meg, mire csak ismételten nevetni tudtam. – kinevetsz? – kérdezte meglepődve.

- Nem. – váltottam igazán komolyra az ábrázatomat, majd ujjaimmal addig ügyeskedtem, míg hajából a kendőt ki nem szedtem.

- Neked adom… ha szeretnéd. – mondta halkan.

- Nincs rá szükségem… - ráztam meg a fejemet, de kezemre újra és újra feltekertem az anyagot.

- Majd akkor elintézem, hogy legyen. – jelentette ki nemes egyszerűséggel, majd a következő pillanatban azt vettem észre, hogy ajkai vészesen tapaszkodnak a nyakam vékony bőréhez, s szinte belém harapva edzi azt. S meglepő, hogy mindez nem fájt… közel sem. Konkrétan testem úgy reagált rá, mintha teljesen megkergült volna… mellette lévő lábaimmal, szinte szorítottam össze ő lábait, miközben ujjaim valahogy erősebben túrták tincseit. Teljesen bizseregtem… pattogtak bennem a szikrák.

- Harry… - sikítottam fel kicsit, mikor nyelvével megnyalta érzékeny bőrömet, no és most már nem én voltam, aki nevetett, hanem ő… jóízűen kacagott.

- Édes… - dőlt hátra elégedetten, majd én is így tettem, s ügyetlenségemben, illetve nagy erőmmel konkrétan a dudára könyököltem. Nem tudtam konkrétan hol vagyok, a duda éles hangja pedig még meg is ijesztett.

- Nyugi… az ég adta világon senki sincs itt. – mosolygott, mikor én széjjelnéztem vajon hány ember figyelhetett fel ránk a zaj miatt… a válasz egyszerű volt… egy sem. Senki nem volt a parkolóban.

- Szuper… - kínosan vigyorogtam rá, majd jobb kezemet (melyen amúgy már egy igen vékony kötés volt, épp csak azért, hogy emlékeztessen arra, hogy vigyázzak vele) a nyakamhoz tettem.

- Csak, hogy legyen mire használni a kendőt… - mondta kedvesen, én meg olyan szúrósan próbáltam ránézni amennyire lehetett. Kiszívta a nyakamat, több foltot hagyva rajtam csak azért, hogy „tudjam használni” a kendőjét, amit levettem a hajából… hihetetlen, egyszerűen hihetetlen.

- Így nem leszünk jóban… - ráztam a fejemet keseredetten, persze ezeket az érzelmeket próbáltam a nem létező drámai óráim mélyéről előszedni.

- Miért hogy leszünk mi jóban? – kérdezte.

- Nem tudom… - őszintén válaszoltam, mert ebbe igazán bele sem akartam gondolni. -… nem tudom. – ráztam a fejemet.

- Van egy ötletem… - pattant ki a fejéből valami, s láttam, hogy szemei igen erősen felcsillantak… nagyon izgatott lett.

- Még pedig?

- Költözzünk hátra… - bökött hátra a fejével a hátsó ülések irányába.

- Mi? – nem értettem mit akart, vagy csak nem akartam érteni.

- Bízz bennem… - hangoztatta ezt kedvesen, s ez volt az, amit szemrebbenés nélkül megtettem.

- Okés. – bólintottam rá, majd ahogy ide bekeveredtem, úgy távoztam is az öléből… még véletlenül sem jutott az eszembe, hogy esetlegesen akár ki is szállhatnék az ajtón és beszállhatunk hátul.. egyszerűen fogtam és négykézláb a két első ülés között, elég fura pózokat felvéve keveredtem hátra.

- Ezt a mozdulatsort kérhetném még egyszer? –nézett felém kíváncsian.

- Nagyon vicces. – helyezkedtem el végre úgy, hogy kinyújtottam a lábamat… s így valójában az egész hátsó ülést elfoglaltam.

- Én nagyon látványosnak mondanám. – javított ki, majd kinyitva az ajtaját egy pillanat alatt kiugrott azon, s míg én még jobban elkényelmesedtem, vagyis még több helyet foglaltam el, addig ő pontosan előttem kinyitotta az ajtót.

- Bocs… nem férsz el. – rántottam vállat, s vigyorogtam közel sem bűnbánóan.

- Biztos vagy te abban? – kérdezte, majd láttam, ahogy megrántja a bokámat, így egy könnyed mozdulattal fekvő helyzetbe kényszerített engem, ő fellépett a kocsija szélére, s berántva az ajtót rám helyezkedett. S ez az egész mozdulatsorozata alig tartott 2 másodpercig ugyanis én pislogni sem tudtam, de ő már rajtam volt.

Jobb lába az én lábaim közé furakodott, s míg alteste teljes súlyában rajtam volt, addig felsőtestét némileg eltartotta tőlem, csakhogy meg mégse fojtson, illetve szerintem élvezettel tanulmányozta is az arcomat, mert az aztán biztos érdekes volt… köpni, nyelni nem tudtam hirtelen.

- Biztos vagy te abban? – tette fel ismét a kérdést, csakhogy még jobban erősítse bennem azt, hogy közel sem volt igazam.

- Mmmmmmrmrmmrmr. – morogtam alatta s kezeimnek szabad utat engedve mellkasára helyeztem azokat. Úgy dübörgött belül, mint egy versenyló… de mégis megnyugtató volt az. Nyakából rám hullott a nyaklánca, s mellkasom libabőrös lett a hideg fémtől. Elmosolyodtam. – no, mik a tervek? – automatikusan az ajkamba haraptam, s ezt tettem oly erősen véletlenül, hogy a vér fémes ízét éreztem már nyelvemen. Csak gratulálni tudok magamnak, hogy ilyen heves kattanások vannak az agyamban.

- Első sorban… nem szeretném, hogy kínozd magad… - kacsintott, s szám sarkába adott egy apró csókot. – Nem vagyok valami vámpírcsávó. – nevetett ajkaimba. – Másod sorban pedig… szeretnék mutatni valamit. – majd egy gyors csókot lopott ajkaimról is, elrugaszkodott tőlem, s pillanatok alatt felültetett, mindezt mindenféle nehézségek nélkül, s közben ő is leült mellém.

Maga elé hajolva a földről felvett egy tokot, majd ölébe helyezte azt, s kicsúsztatta abból laptopját.

- Gyere nyugodtan közelebb… nem harapok. – jegyezte meg szórakozottan, mire csodálatosan hunyorítottam rá.

- Ugye ezt nem gondoltad komolyan? – mondtam, s közben már el is jutottam addig, hogy nyakam köré tekertem volna kendőjét, de ő megállított tevékenységemben.

- Előlem nem kell rejtegetned… - csapta ki lazán a kezemből az anyagot… „véletlenül”.

- Inkább védem magam… - nyúltam le a kendőért.

- Sosem bántanálak.

- Tudom. – mondtam oly halkan, ahogy ő is tette az előbb, majd közelebb csúsztam hozzá szándékosan úgy, mintha oldalammal ki akartam volna ütni combját. – na, mit is akarsz mutatni? – néztem érdeklődve a képernyőre.

- Van néhány nyersanyag a gépemen… kíváncsi vagy rájuk? – érdeklődött felém fordítva a tekintetét.

- Új dalok? – csillant fel a szemem.

- Ühüm… - bólintott.

- Egyértelmű. – s oly izgalommal töltődött fel erre a kijelentésére a testem, mint amikor a kisgyerek beszabadul a játékboltba, majd rögtön a cukorkáshoz is. Előrébb hozták a karácsonyt és nekem nem is szóltak? Nem baj… fel tudom dolgozni.

- Te írtad őket? – kérdeztem mikor már vagy a harmadiknál jártunk.

- Részben… de van, amit Louis… és Liam néhány írása is itt van. – válaszolt.

- Csodálatosak… - őszintén tetszettek nekem… nem feltétlen az én stílusom, habár zeneileg eléggé mindenevő vagyok, de megfogtak, s ez azért sokat számít.

Mikor indult volna a következő szám, akkor viszont megállította azt, leütve egy billentyűt.

- Írnál rólunk is? – szegezte nekem a kérdést, s mit mondhatni igen meglepődtem a kérdésén.

- Őszintén? Nem tudom… - gondoltam bele. -… nem biztos, hogy olyan könnyű lenne az. – volt a gondolataimban valami realitás.

- Miért? – tette az első két ülés közé a gépét,- hova az úgy illeszkedett, mintha csak annak lett volna teremtve-, majd fordult felém.

- Mert ti mások vagytok… te más vagy… téged ismerlek. – mondtam, s gondolkozás közben vállára hajtottam a fejemet, mert így most jobb volt gondolkozni.

- És?- nem zavarta a pozícióm, s meglehet még örült is neki.

- Nem írtam még úgy senki olyanról, akihez kötődtem…- vallottam be, s oldalasan fel-felpillantottam rá.

- Szóval kötődsz hozzám? – hallottam a mosolyt hangjában, egyszerűen tényleg hallottam.

- Ne akarj többet tudni annál, mint amennyit én tudok… egyszerűen nem tudok sok mindent. – vallottam be.

- Okés… - kapta el hirtelen a combomon doboló ujjaimat, s sajátjai közé kulcsolta azt. – okés. – dolgozta fel a dolgokat, majd inkább témát váltva – engem segítve ezzel – újra a gépéhez nyúlt, csakhogy közben a gyomrom is úgy gondolta, hogy hangot ad annak, állapotának, hogy márpedig ő üres. – éhes vagy. – állapította Mr. Okos.

- Nem kifejezetten. – tényleg nem voltam az nagyon, van, hogy a gyomrom saját életre kell és próbál a külvilággal kommunikálni.

- Menjünk el valami kajáért? – kérdezte.

- Ne menjünk el innen. – jelentettem ki, nem akartam erről a helyről mozdulni, olyan nyugodt volt és kellemes, olyan bensőséges… ráadásul, ahogy kezdett besötétedni egyre jobban keltette azt az érzést, hogy a saját kis buborékunkban vagyunk a nagy sötét semmi közepén.

- Nem akarsz?

- Nem igazán… habár Miss Lewis biztosan ki fog nyírni… egészen biztos. – gondoltam bele, hogy azért hiába rendes velem, sőt több mint rendes egy ilyen meglógásért tuti kapok majd tőle.

- Nem. – rázta meg a fejét, mire ismételten meglepődtem.

- Mi?

- Írtam neki, hogy velem vagy.

- Hogy mit csináltál? – pislogtam neki. – mégis mikor?

- Titok… - kacsintott pajkosan. – nagyon bele tudsz merülni a zenébe.

- Hahhh… - mondtam, s előre figyelve épp azt láthattam, meg, ahogy gépén bekapcsol a képernyővédő és képek kezdenek el váltakozni rajta különböző, számomra ismeretlen emberekről. Főleg egy szőke kis csöppség szerepelt igen sok képen… erről pedig eszembe jutott valami igen fontos, ami nem is tudom, hogy maradhatott ki az agyamból eddig. Pedig az a vicces, hogy Ő volt az első ember, akivel meg akartam osztani akkor az örömhíremet, mikor megtudtam. 

- Ő Lux… a fodrászunk kislánya… a keresztlányom… - mondta szeretetteljesen.

- Keresztapuka vagy? – fordultam felé, s tette ő is így velem.

- Igen. – büszkén válaszolt.

- Én pedig nagytestvér leszek… - mondtam ki büszkén, s ahogy így hangosan ismét elmondtam valakinek olyan különleges hatás telepedett rám. -… anya örökbe fogad egy apróságot. – éreztem, hogy csillogtak a szemeim.

- Ez… nagyszerű… - válaszolt, s úgy mozgolódtam, míg végül az ölébe nem sikerült hajtanom fejemet, s felfelé pillantgatva láthattam csak arcát.

- És tudod mi a fura? Neked akartam rögtön elmondani, mikor megtudtam… a tudatalattim a te szobádhoz vezetett, miután anya elment… - egy pillanatig még nem is pislogtam úgy néztem az arcára. -… de te már nem voltál akkor ott. – ezt még kimondani is fura volt… nem tetszett annak a helyzetnek még az emléke sem. – miért jöttél el? – muszáj volt megkérdeznem, ha nem akartam volna is kicsúszott volna a kérdés a számon, szóval ugyan mindegy.

- Ne most… - rázta a fejét, s megsimította az arcomat… most Ő akart váltani témát, s meg is tette igazából. – szereted a hideg pizzát? – kérdezte.

- Azt ne mondd, hogy csak úgy tartogatsz a kocsidban friss, hideg pizzákat… - kezdtem el hitetlenkedve motyogni az ölében.

- Eredetileg csak éppen, hogy beugrani akartam Allie-hoz… de végül elég sokáig ott maradtam… előtte pedig épp beugrottam egy ismerősömhöz, akinek pizzériája van és csomagolt nekem valami különleges finomságot. Csakhogy az szerintem már vagy hatszor kihűlt ennyi idő alatt… - szomorodott el.

- Hideg pizza a legjobb pizza… - csillant fel a szemem, s szinkronban a hasam is felmordult.

- Szóval mégis éhes vagy? – kérdezte gyanakodva.

- Csak úgy pizzák teremnek a kocsidban… mit mondhatnék erre? – nevettem el magam, s hogy elrejtsem a pirulva vörösödő arcomat, mint egy szégyenlős gyerek a fal felé fordultam… ami ezúttal az ő hasa volt. Ő is megfagyott egy pillanatra, s én is… viszont a következő tettem az tényleg megmagyarázhatatlan volt. Kissé bátortalanul, de megemeltem a pólóját, s gyengéd csókot leheltem a hasára, ami azt hiszem több mint tökéletesen volt kidolgozva.

Ő szerintem konkrétan ez alatt levegőt sem vett, én pedig megbűvölve mozdultam egyre feljebb s feljebb tolva magam előtt pólóját ízlelve bőrét, míg végül úgy helyezkedtem, hogy ismét ölében ültem, de ezúttal már oldalazva.

- Azt hiszem, nem vagyok tisztában azzal, hogy mire is éhes ez a kisasszony. – hangja kimért volt, s hallottam, hogy mire ezt kimondta, nem egyszer kellett nagyot nyelnie.

- Pizzára… - ejtettem le pólóját kezemből, majd vetettem hátra a fejemet hirtelen támadt vicces kedvemben.

- Pizzára… - ízlelgette ezt a szót, de azt hiszem még máshol járt… én is amúgy, de mégsem…

- Pizzára… - próbáltam hinni magamnak… nem vagyok benne biztos, hogy képes voltam meggyőzni saját tudatomat. – pizzára… - motyogtam már csak magamban.