46. rész - Ezért élek

Sziasztok! Íme, itt lenne a blog következő része is! Tudom, hogy várnotok kellett rá egy kicsit többet, mint általában, de egyszerűen alig voltam itthon az elmúlt hetekben… 3 hete van egy új melóhelyem, s mivel gyűjtögetem a kis pénzemet, ezért elég sok időt töltök ott. Nem is szaporítom itt inkább a szót, inkább hagylak titeket olvasni… a blog utolsó előtti részét! (Lehet, hogy emiatt is volt olyan nehézkés megírni ezt… nehéz egy gyerektől megválni, nem? Valahogy így érezhet egy író, a saját történetével kapcsolatosan. Eljött ennek is az ideje… a végnek.) Remélem azért szerettek még, s itt vagytok velem! Jó olvasást! Puszilok Mindenkit, Dorka

Kávé, s reggeli illatát éreztem bekúszni a szobába, de igazi jelentőséget nem tudtam neki adni, hiszen tudtam, hogy egyedül vagyok a lakásban… Sadie-vel. Biztos csak álmodok, legalább most valami szépet. Nem teljesen éreztem az alvás állapotát, sokkal inkább félálomnak mondtam volna ezt az egészet… olyan semmi, de mégis valami. Nem mozdultam… nem is akartam, de talán nem is tudtam volna. Testem néhány része igen intenzíven kezdett fájni, s ez olyannyira nem tetszett. Próbáltam erről, ha csak egy kis ideig is, de tudomást nem venni.

- Adora… ébren vagy? Adora… - hangot hallottam, ahogy az én nevemet formálta, majd egy gyengéd érintést is, mitől összerezzentem. Rögtön kipattant a szemem, s amennyire lehetséges húzódtam az érintés elől.

- Roy… - néztem rá, gyakorlatilag olyannyira csipás szemekkel, hogy csak nehézkesen sikerült huzamosabb ideig nyitva tartani azokat.

- Akarom tudni, hogy miért fekszel az üres szobánkban? – maradt előttem guggolva, s figyelte, ahogy igen óvatosan kezdek éppen csak annyira mozogni, hogy a falnak dőlhessek, s úgy megmaradhassak még a talaj közelében.

- Sadie. – csúszott ki a számon, s automatikusan gyorsabban akartam mozogni, mint ami jelen állapotomban lehetséges lett volna. „Egyedül” hagytam a kisbabámat, talán átsírhatta az elmúlt néhány órát, s én észre sem vettem… nem mintha tudnám, hogy mennyi az idő, de ez számított a legkevésbé. Látni akartam, azonnal.

- Csak nyugi… - fogta meg vállamat, s inkább tartott lent a földön… talán látta, hogy nem lenne biztos a két lábon állásom, legalábbis nem ilyen rögtön. - … Joan gondját viseli. Megetette, s átöltöztette. A hercegnő mesébe illően viselkedik, nem kell aggódnod. – mondta, s azt hiszem hittem neki, de tudtam, hogy ettől függetlenül is meg kell mozdulni. A kemény talaj… na, attól fáj a nyakam, a hátam… úgy mindenem.

- Hogy jutottatok be? – kérdeztem tőle valami totálisan felesleges kérdést.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan… - mosolyodott el, majd kezét nyújtva segített lassan, s óvatosan felállnom helyemről. Tudtam, hogy nem akarok tükörbe nézni akkor… valahogy éreztem, hogy nagyobb baja lenne már magának a tükörnek a befogadott látványtól, s akkor még a saját szememről nem is beszéltem. – Mi történt itt? – kérdezte halkan, ahogy megbizonyosodott arról, hogy habár gyengén, de meg tudok állni saját lábamon… de azért elindulni még nem indult el velem.

- Nem hallottátok? – kérdetem keserédes kínos elmosolyodásom társaságában.

- Az egész lépcsőház zengett Harry hangjától… - Joan sétált be a szobába hozva a legcsodálatosabb teremtést a karjában. Azonnal élettel telt meg testem, s rögtön nyúltam utána. Tartani akartam a picikémet, látni akartam édes arcát, akartam, hogy napfényt hozzon a reggelembe.

- Ezt nem így kellett volna. – jegyezte meg szemét forgatva Roy, s megveregette párja hátát.

- Itt van anya… jó reggelt, Sadie! – beszéltem kislányomhoz, s pusziltam meg aprócska arcát, s fogtam őt mellkasomhoz. Éreznem kellett őt, közel magamhoz.

- Összevesztünk. – jelentettem ki rezzenéstelen arccal, majd Sadie-t már karjaimban tartva indultam meg kifele. Hajtott a kíváncsiság miszerint honnan jöhet ez a jó illat, hisz köztudott, hogy a fiúk neve és a sikeres főzés egy mondatban úgysem tűnhet fel, mégis valami beáramlott a szobába, ami felkeltette a figyelmemet. Nem mintha képes lennék enni… az éjszaka az is kijött belőlem már szerintem, amit meg sem ettem. Nem volt szép látvány.

- Sosem jöttünk volna rá… - tette hozzá Joan.

- Ideje lenne, hogy egy kicsit moderáld a mondataidat… - most már mondhatni mérgesen nézett Roy az említett személyre.

- Figyelj… mindegy. Rendben van minden. – erőltettem egy mosolyt az arcomra, s fordultam be a konyhapult mögé.

- Azért aludtál a földön az üres szobában… logikus. – szembesített a tényekkel Roy.

- Ti is megkaptátok Ash terveit a keresztelő utáni ebédre? Nekem tegnap elküldte a képeket a helyről, amit lefoglalt. Szerintem kifejezetten aranyos és barátságos kis vendéglő lesz az. – jutott eszembe rögtön egy menekülő útvonal, ahogy a pulton lévő laptopomra néztem. – Ti mit gondoltok?

- Szép próbálkozás, de ne is akard terelni a témát… - billegtette ujját előttem Roy, igazán határozottan. – Mi volt ez a balhé tegnap? Már nem azért, de szörnyen nézel ki.

- Ez aztán megnyugtató. – bólintottam elismerően, de tény volt az, hogy egyáltalán nem bántott meg vele… hiszen hogyan is tehette volna, amikor a valóságot tárta fel előttem?

- Tudod, hogy nem úgy értettem… de akkor is. Egy hónap alatt, mióta megvan ez a csöppség nem láttalak egyszer sem ilyen… kimerültnek. Mi történt az este? – simította volna meg a karomat, de én elhúzódtam előle. Nem kellett ám nekem semmiféle emberrel fizikai kontaktus.

- Emlékszel, amikor a minap áthoztad a videojátékokat és majdnem elkezdtem mesélni neked valamit, de, végül mégsem mert Harry megérkezett? – elevenítettem fel magamban is az eseményeket… nem mondhatom, hogy szívesen tettem mindezt, de nem volt sok választásom. Nem volt erőm tiltakozni, de kedvem sem… a fiúk előtt meg amúgy sincs mit titkolnom. Persze ez a videojáték megemlítését pont meg kellett volna magamnak tartanom, de láttam, hogy ez érdekli most legkevésbé Roy-t.

- Igen… rémlik, hogy egész nap olyan fura voltál, még telefonon keresztül is. – értett egyet Roy belegondolva az egészbe.

- Na, szóval… akkor az történt, hogy találkoztam Kit-tel… merthogy volt egy eszement ötlete, amit azon nyomban visszautasítottam mielőtt bárki is tudomást szerzett volna róla. Azt hittem, legalábbis reméltem, hogy egyedül el tudtam intézni ezt az egészet, s nem derül fény rá… mert felesleges lett volna a bolhából elefántot csinálni, mikor én is el tudtam volna intézni egyedül… - ide-oda járkáltam a konyhában, s meséltem úgy az egészet, mintha nem is velem történt volna. Így egészen máshogy hatott rám, így hogy nem gondoltam bele ténylegesen.

- Szerintem jobb, ha leülsz… mert már az én gyomrom is tengeribeteg lett a fel-alá járkálásodtól. – állított meg Joan, s mutatott rá egyértelműen a székre, nemleges választ láthatóan el nem fogadva.

- Mi a jó istent akart Kit tőled? – érdeklődött Roy teljes mértékben meglepődötten. – Mármint… egy jó hónapja, hogy nem is láttátok egymást… nem?

- Ez az… - ismertem be. - … de egyszer csak a postás hozott egy levelet Sadie nevére… az ő írásával. Már akkor bűzleni kezdett a dolog… de utána meg robbant is a bomba. Kitalálta, hogy nyit Sadie nevére egy számlát, s minden hónapban utal rá egy bizonyos összeget, míg csak nem nagykorú nem lesz… egyértelműen hallani sem akartam róla, s ezt meg is mondtam neki, s úgy hittem, hogy ezzel el is lesz intézve a dolog… de tévedtem. Valahogy Harry tudomást szerzett róla, s… lám tessék. Itt kint aludt a nappaliban, ha nem tűnt volna fel nektek… - böktem az ágyként funkcionáló kanapéra.

- Na, jó… ez nekem így reggelre sok. – fogta a fejét Joan, s automatikusan fordult a hűtő felé, ahol habár eredetileg főzés céljából, de volt néhány üveg bort. Azonnal megragadta az egyiket, kérdezés nélkül. – Ti is kértek? – érdeklődött, s inkább a kiszolgálással foglalta el magát, mintsem tétlenül hallgasson ott engem.

- Igen. – meglepő válasz volt ez Roy-tól, de nem sokat gondolkozott rajta.

- Lehet, hogy jól jönne nekem is… - húztam el a számat, majd mégis felállni készültem, mire Joan egészen csúnyán nézett rám. – Nyugi… csak leteszem Sadie-t… - nyugtattam meg, majd kinti kis fekvőhelyébe helyeztem az apróságot, majd megemelve azt feltettem őt a konyhapultra, hogy míg alszik is szem előtt lehessen.

- Ezek után valamivel logikusabb Harry viselkedése… - mind idáig egy szót sem szólt az elmesélt dolgokkal kapcsolatosan Roy, de megkapva kezébe az üvegpoharat mégis kezdte lassan megformálni a gondolatait.

- Te jobb, ha eszel is előtte. – tette elém a tálcát Joan, mielőtt még elvehettem volna tőle a poharat.

- Nem hiszem, hogy bármi is megmaradna a gyomromban. – ráztam meg a fejemet gyengéden, s csak azért is a pohár bort vettem el tőle. – De ami legjobban feldühít az egészben, hogy Harry rám haragszik… meg édes istenem, ha láttátok volna az arcát… ahogy kinézett. Az a szép teremtés, olyan szinten, szó szerint össze volt törve… és nem engedte, hogy legalább leápoljam… egyszerűen nem volt hajlandó egy idő után beszélni hozzám. Átnézett rajtam. – mindent kimondtam, mi csak eszembe jutott. Muszáj volt átrágnom magam rajta, s ha segítségem is van ezzel kapcsolatban, akkor persze, hogy el is fogadom… ha róluk volt szó, mindig is elfogadtam.

- Mi, mi, mi? – kapta fel a fonalat Joan és hirtelen próbált felzárkózni.

- Harry felkereste Kit-et… és a látottak alapján egymásnak estek. – muszáj volt egy picit be is csuknom a szememet, mert csak úgy nem tudtam volna elviselni a képeket mik elém úsztak már nyitott szemmel is. Az ok, amiért este szinte kirohantam a konyhába, mert az elképzelt arcok olyannyira felkavarták belsőmet, hogy amit egész nap fogyasztottam rögtön ki akart bújni belőlem.

- És most rád haragszik? – ült le Joan is mellém, én pedig automatikusan nyújtottam feléje a boros poharamat. Régen iszogattam már így velük… itt az ideje. Mondjuk nem biztos, hogy egy reggelt így kellene kezdeni, főleg úgy hogy egy kisbaba is van a társaságunkban, akinek történetesen én vagyok az anyukája. De ki az, aki szabályokat szabhat számunkra? Senki. Egy ilyen este után meg főként senki.

- Is… - forgattam a szememet, s addig tartottam Joan előtt a poharamat, míg újra meg nem töltötte. Az édes nedű lazította a kedvemet, s ez tetszett. -… sosem láttam még ilyennek. Egyszerűen nem hallgatott meg, bármit mondtam volna. Nem volt kíváncsi az én oldalamra… - túrtam hátra a hajamat, melyről eszembe jutott, hogy lehet, annak meg jól jönne egy mosás is lassacskán.

- És te kíváncsi voltál az Ő oldalára? – tette fel a kérdést Roy.

- Már megbocsáss, de micsoda? – pislogtam feléje értetlenül.

- Belegondoltál abba, hogy ez neki milyen volt? Mármint ne értsd félre… azt én magam sem értem, hogy konkrétan veled mi volt a problémája, jó… nem mondtad el… okés… de gondolj abba bele, hogy az mekkora szakítás lehet egy férfi büszkeségén, amikor egy másik férfi próbálkozik az ő családjáról gondoskodni… mintha ő nem lenne rá képes…

-… majdnem ezeket a szavakat használta Ő is… - elevenítettem fel közel sem hal szavait.

-… megtudva az egészet úgy érezhette, hogy megfosztották a golyóitól… - tette hozzá saját ötletét Joan is… kicsit nyers volt, de annál hatásosabb.

- Megrémít már a tudat is, hogy talán kételkedik bennem… és az érzéseimben. – vontam le a következtetéseket.

- Tudod néha… a férfiak kicsit mamlaszok… nem mindig érzik azt, amit a nők egyértelműen éreztetnek velük… egy jó pár hetero ismerősnél láttam már ezt… kell nekik az egyértelmű kinyilvánítás, mert különben sosem fogják megérteni, amit kell. Ilyen a fajtánk. – rántotta meg vállát együtt érzően.

- Mi nem egyértelműbb annál, hogy a menyasszonya vagyok… s hogy itt élünk együtt. Bilincseljem magam hozzá? – fogtam a fejemet, amiben már a borocska javában dolgozgatott. Csak remélni tudtam, hogy Roy továbbra is itt szeretne maradni, tekintve hogy ő a pár korty bor után megállt… velem ellentétben.

- Ha ezt elég egyértelműen teszed, akkor akár… - ismerte el főtanácsadóm.

- Egy éjszakát nem bírtam ki nélküle az ágyban… forgolódtam, s egyszerűen nem tudtam létezni… egyedül… - idéztem fel az estémet.

- Van egy sejtésem, hogy neki sem lehetett egy túl élmény dús éjszakája a kanapén… - nézett az említett bútorra Joan lebiggyesztett ajkakkal.

- Fel sem tűnt neki, mikor kijöttem… - jegyeztem meg szomorkásan. -… még a szokásosnál is hamarabb ment be az üzletbe… csak úgy felszívódott. Csendben. – nem volt kellemes erről beszélni. Én még Vele nem veszekedtem így, s most hogy így ez elsőként megtörtént… nem tetszett. Nagyon nem.

- Úgysem bírjátok ki sokáig, hogy ne beszéljetek egymással… ez tény. Megvárod szépen, míg hazajön, s átbeszélitek ezt az egészet… Ő sem hülye, hogy ne értse meg a te tetteidet… egyikőtök sem buta annyira… ismerlek titeket. Megoldjátok… mint mindig. – Joan-tól több mint értelmes gondolat származott ekkor… pedig jól tudom, hogy az alkohol vele aztán igazán megfordítja a világot.

- Mi van, ha nem bírok várni míg hazajön? – cselekedni akartam, nagyon pörögni kezdett bennem valami, ami nem hagyott nyugtot.

- Hogy micsoda? – rázta meg a fejét Roy hirtelen, s szinte el kellett kapnia, hisz majdnem esés lett a székről lerepülésemről.

- Van egy ötletem! – tartottam elé a mutatóujjamat, s igazán elszántnak éreztem magam. Több volt ez, mint egy ötlet… de még egy ilyen éjszakát nem vagyok hajlandó túlélni, de még egy órát sem.

- Micsoda? – érdeklődött azonnal, s furán méregette az arcomat. Tudta, hogy azért az éhgyomorra elfogyasztott bor is beszél belőlem. Lehet ez kellett ahhoz, hogy teljesen tisztán lássak.

- Meddig értek rá? – kérdeztem tőlük hátrafele menet a fürdő felé… csak remélni tudta, hogy nem most fogok egy hátast bemutatni.

- Mindkettőnknek szabad napja van. - reagált Joan hamarabb, mint Roy.

- Szuper… több mint szuper. – csaptam össze tenyereimet, majd eltűntem a fürdőben s alig 20 perc után már igazán felfrissülve, egészen új bőrbe bújva kerültem elő onnan.

- Mire készülsz? – Sadie-t etette éppen Roy, mikor én szinte, mint egy szélvihar pörögtem be a szobánk felé.

- Legyen az meglepetés. – kacsintottam rá, majd csak egy törülközőbe tekerve suhantam be a szobánkba s próbáltam kiválasztani a legtökéletesebb ruhát… egy angyali csodát. – Egy kérdésem lenne hozzád Roy… - néztem vissza rá a szoba túloldalából a vállam fölött.

- No és mi az? – kíváncsiskodott.

- Megvan még az ismerősöd a polgármesteri hivatalban? – mosolyodtam el…

Nem volt türelmem felszállni egy buszra, de még kedvem sem volt akár hívni egy taxit. Szinte szökkengettem az úton, míg a „Bite”-ba tartottam. Olyan tervem volt, minél jobbat még gondolkozva sem hozhattam volna össze. Spontán volt, de annál jobb. Nem akarok Vele egy élni… ennél többet akarok, s csak remélni tudom, hogy Ő is… akár most azonnal.

- Adora. – köszöntött az egyik új alkalmazott a Bite teraszán, mikor ő maga is befele tartott az üzletbe. – Jól érzékeltem, hogy a főnökünknek nem ez a mai nap a kedvence? – írta körbe igazán okosan azt, hogy Harry-nek valószínűleg elég paprikás a kedve.

- Azért jöttem, hogy változtassak rajta. – vigyorogtam rá sunyin, majd megveregetve a vállát otthonosan mozogva a helyen irányítottam lépteimet a konyha felé.

Harry nem volt a konyhában, s mivel láttam, hogy irodájának ajtaja egy résnyire ki volt nyitva sejtettem, hogy ott lesz.

- Lányok… kértem, hogy senki se zavarjon. – hallatta hangját, mikor lépéseket hallott, majd az ajtó is nyílt.

- Remélem, azért velem kivételt teszel. – álltam meg pontosan a küszöbön.

- Adora… - még mindig ott volt a hangjában az a keserű íz, mitől még mindig kivert a víz.

- Figyelj Harry… - nyúltam a kilincs után, s Ő pedig állt fel. Nem voltam benne biztos, hogy szívesen fogad… számítottam erre… de nem adtam fel.

- Te figyelj… ne itt… majd ha hazaértem beszélünk… - máris többet mondott, s mindezt halkabban, mint az este… nem tetszett ez nekem.

- Úgysem megyek el a nélkül, amiért jöttem. – zártam be magam mögött mégis az ajtót.

- No és mi az? – kérdezte… nem mozdult, nem jött közelebb hozzám, de még egy mosolyt sem eresztett el.

- Nem mi… hanem ki… ami azt illeti. – s vele ellentétben én igenis megindultam lépteimmel az Ő irányába.

- Dolgozok. – érzelemmentes volt a hangja, idegen, távoli.

- Neked is elmondom, ahogy a fiúknak is elmondtam… nem vagyok hajlandó még egy éjszakát így tölteni… nekem ehhez nincs elég erőm. Egyszerűen nincs. Nem hagyom, hogy ami olyan jó volt, csak úgy hirtelenjében elromoljon… nem engedem, hogy porszem kerüljön a gépezetbe. Szeretlek Harry… hát nem érted? Mindennél jobban. – s kettőnk közé emeltem az ujjamat, melyen ott pihent a gyűrű melyet tőle kaptam. Gyengéden simítottam meg azt, s elmosolyodtam az emléken.

- Ki mondta neked, hogy én, nem szeretlek? – kérdezte továbbra is távolságtartó hangnemében… mintha itt sem lenne.

- Soha senki nem mondott ilyen… - ráztam a fejemet, s emeltem fel tekintetemet. Muszáj volt a szemeibe néznem… annak ellenére is, hogy arca tele volt zöldes, kékes, lilás foltokkal. Gyomrom újra görcsbe szorult. -… de akarom, hogy te sem kételkedj abban, hogy én meg Téged szeretlek. Csakis Téged. – s ujjammal mellkasára böktem.

- Nem k… - kezdett volna bele, de megráztam a fejemet.

- De Harry… kételkedtél… egész este… egész tegnap… éreztem a szavaidban, éreztem a cselekedeteidben, éreztem benned… s ez így nem jó, mert ez fájt a világon a legjobban… el sem tudod képzelni mennyire fájt, hogy egyáltalán megfordult a fejedben, hogy számít az, amit Kit csinál. Sosem kellett a pénze… ezután sem kell, elhiheted. Ezt neked is meg kell értened. Nagyon szépen kérlek, hogy ne higgy egy percig sem az ellenkezőjében, hiszen azzal csak bántasz… s tudom, hogy te ezt nem szeretnéd… ahogy én sem szeretnélek Téged sosem bántani. – levegővétel nélkül mondtam el ezt neki, s miután befejeztem is alig mertem bárhogyan is cselekedni. Mozdulatlanul álltam előtte, pedig oly nagyon meg akartam simítani arcát, meggyógyítani a sebeit.

- Tudom. – motyogta, s bátortalanul nyúlt ujjaim után. Érintésétől egész testem megremegett, de mégis oly jól esett.

- Akkor elrabolhatlak a munkahelyedről? – léptem már olyannyira közel hozzá, hogy szinte asztalának szorítottam, de mellkasunk is összeért már. Nem tiltakozott, s ez egy jó jel volt.

- Az attól függ… - formálta lassan ajkaival az aprócska mondatot, s hátrasimította az arcomba lógó hajtincset.

- No és mitől? – álltam kicsit lábujjhegyre még akkor is, ha már magas sarkú volt rajtam.

- Ha megcsókolsz végre… - ragadta meg derekamat, s lazán felült asztalára, míg engemet meg tiltakozás nélkül a lábai közé vont.

- Mire sem vágytam jobban… - túrtam bele hajába, s engedtem annak az élvezetnek, mik ajkai az enyémekkel nyújtanak számomra. Ezért élek, s mindigis ezért fogok élni…

- Na, jó… nem erről volt szó. – a taxiban ültünk, vagyis inkább már akartunk onnan kiszállni, de ő nem volt hajlandó… szóval csak én mentem volna.

- Harry. – szóltam rá. – Az igazság az, hogy semmiről sem volt szó… két megállónk lesz a mai nap, ez az első… akkor is bemegyek, ha nem jössz...

- Azt várhatod, hogy ide egyedül még egyszer beengedjelek… - kapta el a kezemet abban a pillanatban, mikor a taxi kilincséért nyúltam volna a saját oldalon.

- Erről van szó, kérem szépen. – bólintottam, majd kinyitva az ajtót kislisszantam rajta, el nem engedve a kezét.

- Nem vagyok benne biztos, hogy itt engem meleg szívvel fognak várni. – jegyezte meg, de volt hangjában némi büszkeség is.

- Na, ezt most fejezd be… - fordultam azonnal eléje, megtorpantva járásában.

- Mégis mit? – kérdezte, mintha ártatlan lenne.

- Tudod te jól… - böktem mellkasára. -… így is elég lesz napokig néznem ezeket a lila foltokat rajtad. – emeltem igen magasra szemöldökeimet.

- Ő sem úszta meg, hidd el. – bújt a fülemhez, s súgta ezt ott kicsit sem megbánóan, de annál inkább örömittasan. Férfi.

- El sem hiszem, hogy erre büszke vagy… - forgattam a szememet, majd indultam volna megfele előre, de Ő visszarántott a karjaiba.

- Tudod te, hogy mire vagyok Én igazán büszke? – kérdezte, s egyre szorosabban, s szorosabban vont magához nem foglalkozva azzal sem, hogy emberek körülöttünk márpedig vannak, s talán pont miattunk nem tudta elhaladni. – Arra, hogy te az enyém vagy… s nem az övé.

- Adora… - Kate már akkor felállt asztalától Kit irodájának emeletén, amikor meglátott engem kiszállni a liftből… együtt Harry-vel. -… és Mr. Pearce. – nem vagyok benne biztos, hogy melyiket volt nehezebb kiejtenie. - … Kit éppen telefonkonferenciát tart, nem hiszem, hogy…

- Kate… engedd be őket… - nyílt az ajtó, s mintha a meglátogandó személy várt volna ránk, úgy várt az ajtóban.

- Jó. – állt el az utunkból, majd most már ténylegesen el nem engedve Harry kezét indultam meg az iroda felé. Most vagy soha. Nem mondom, hogy nem féltem, de azt sem állítom, hogy kevésbé lettem volna határozott, mint akkor, amikor ezt az egészet kiterveltem.

- Nem feltétlen tudom őszintén azt mondani, hogy örülök, hogy itt láthatlak titeket. – fordult felénk Kit mikor beértünk.

- Nem tartunk fel sokáig… - vettem át a szót inkább én.

- Hidd el én sem vagyok itt szívesen. – jegyezte meg Harry azért nem éppen túl barátságosan.

- Mielőtt elkezdenétek, fejezzétek be, mert nem vagyok hajlandó a macsó butaságaitokat hallgatni… - álltam meg pontosan kettőjük között. Nem mondom, hogy a legvidámabb trió volt ez, mit ez a hely láthatott… mert az biztosan nem volt.

- Minek köszönhetem a látogatásotokat? Foglaljatok nyugodtan helyet. – mutatott kanapéja felé, azonnal kedvesebb formába várva magát Kit… legalább próbálkozott, az hogy mindez hatásos volt-e… az más dolog.

- Nem szándékozunk annyi ideig itt maradni. – ráztam meg a fejemet azonnal. – Éppen csak azért jöttünk, vagyis önszántamból én vagyok az egyetlen, aki itt vagyok, hogy ismételten, s utoljára is elutasítsam azt az ajánlatot, mit tettél nekem… nem volt szükségem sohasem a pénzedre, s ezek után sem lesz… nem lenne helyén való, ha az ellenkezőjeképpen cselekednék. – próbáltam a legdiplomatikusabb arcomat elővenni.

- De Adora… - kezdett volna bele, de nem engedtem, hogy folytassa.

- Nem… - reagáltam rögtön. – Nézzetek egymásra, mit voltatok képesek művelni egymással e miatt az egész miatt… erről aztán szó sem lehet többet. Tudom, hogy nem lesz egyszerű… s hogy általában a bennetek megszületett haragnak az alapja én magam vagyok, de akkor is szeretném, hogy próbáljátok ezt nem megismételni. Csináltam az utóbbi időszakban egy-két butaságot, s tudom eközül a legcsúnyább kétségkívül az volt, amit veled műveltem Kit… de tudd, bármennyire is sajnálom… nem bántam meg. Szeretem Harry-t… mindennél jobban, és nem akarom, hogy ez így folytatódjon… hiszed vagy sem, mindigis fontos leszel számomra, de éppen ezért nem engedhetem azt, hogy bármi ilyen újra előforduljon… Sadie ebben a környezetben nem nőhet fel. – ráztam meg a fejemet, majd zsebembe nyúltam, s valami olyat húztam elő, amiről Harry sem tudott. Kit gyűrűjét. – Ezért szeretném ezt most visszaadni neked… mert ez nem az én gyűrűm… tudod te nagyon jól… - s gyengéden helyeztem a gyémánt gyönyörűséget tenyerébe.

- Tudom. – ismerte el… nem lehetett könnyű ezt neki kimondania, de megtette. – Azért néha… meglátogathatnám a kicsit? – semmi mást nem kérdezett, nem jegyezett meg semmi pluszt.

- Nem hiszem, hogy az jó ötlet lenne… - ráztam meg utoljára a fejemet, majd nyúltam a kilincsért, hogy utoljára kilépjek rajta… ahogy meg is tettem. Tényleg legeslegutoljára.

- Most már végre elhiszed azt, amit neked mondok? Azt hogy szeretlek? Elégedett vagy végre? – szegeztem Harry-nek a kérdéseimet rögtön akkor, amikor kiértünk a Centrumból.

- Olyannyira, hogy alig bírtam magam visszafogni, hogy neked ne essek a liftben. Hosszú egy pár emelet volt az. – nyelt egyet, s pördített maga elé.

- Idióta. – homlokomat mellkasának dűtöttem, s úgy szippantottam be illatát, majd éreztem, hogy ekkor megrezzent a zsebem. Kivéve a készüléket a zsebemből láthattam, hogy Roy küldte a „Hol vagytok már?” Üzenetét a világ összes kérdőjelével megspékelve.

- Mire készülsz Adora? – próbált puhatolózni Harry.

- Majd meglátod… - mosolyodtam el, s puszit nyomtam az arcára. -… de most sietnünk kell. – ragadtam meg a kezét, s indultam meg pontosan az ellenkező irányba, amelyről jöttünk.

- Hova is? – kérdezte kitartóan.

- Valahova… - válaszoltam sejtelmesen.

- Bárhova gyorsabban odaérünk kocsival, nem gondolod? – ajánlott fel egy lehetőséget, de én egy pillanatnyira sem álltam volna meg… nem volt szabad, hogy elterelje a fejemet.

- Gyalog hamarabb odaérünk. – mosolyogtam. – De több kérdésre nem vagyok hajlandó válaszolni, inkább csak siessünk, nehogy lekéssük a saját… - és majdnem kimondtam, de inkább elharaptam a saját nyelvemet.

- A saját? – nem jött rá… pedig majdnem kikotyogtam.

- Semmi, semmi…