31. rész - Ki mondta, hogy elengedlek innen?

Sziasztok! Ha ezt a maratont már elkezdtem hétfőn, s ez idáig folytattam is az biztos, hogy pont nem most fogom abbahagyni… szóval el is hoztam nektek a hetedik(!!!!!) részt egyhuzamban. Szép egy hét volt, nem? Remélem azért még mindig örültök a frisseknek. Jó olvasást! Puszi Dorka

- És a többiek? – egészen elvarázsolva kevergettem a szigorúan koffeinmentes kávémat jobb kezemmel miközben bal kezemmel a fejemet támasztottam. Leírhatatlan boldogan keltem, kipihenten… ha lennének már korai ráncaim, akkor most még azok is kisimultak volna, ez biztos.

- Többiek? – kérdezte értetlenkedve Iza.

- Úgy értem Ash és Khara… - nevettem fel… nem említettem, hogy amúgy Harry is itt aludt, hisz ha tudni akarja, úgyis tudni fogja. Gyanítom neki reggel mennie kellett, hisz ez az utolsó előtti napja, hogy egy hosszú hétre bezárja helyét az átalakítások miatt. Rémlett is, mintha el is köszönt volna kora reggel, de lehet, hogy csak álmodtam.

- Vagy úgy… - legyintett. - … Ash üzente, hogy majd ha felkelsz, hívd fel… Khara-nak pedig megérkezett a barátja… H… - kezdett bele.

- Harry… egy újabb Harry. – vigyorogtam, ahogy kimondtam a nevét, de inkább csak megráztam a fejemet. – Várom, hogy találkozhassak vele… - jegyeztem meg nagy vidáman. -… ő egy világsztár vagy mi… kíváncsi vagyok milyen egy ilyen ember közelebbről. – gondolkoztam ábrándozva.

- Ahogy hallottam… teljesen normális. Meglepően rendes… - tette hozzá Iza, s letette elém a reggelim további részeit.

- Köszönöm. – fogadtam el. – Néha olyan, mintha a házinénim lennél… persze egy sokkalta fiatalabb, s dögösebb változatban. – s el is takartam ábrázatomat, mert máris sokat beszéltem feleslegesen… előbb fel kellene kelnem normálisan, majd utána próbálkozni sokat bíró szavakkal.

- Ez a dolgom. – kacsintott, majd igen zsiványan tálcám felé nyúlt, s elkapott róla egy répadarabot.

- Hála a jó égnek, hogy nem egy karót nyelt valakit kaptam magam mellé… ez a minimum, hogy ezt megmerd csinálni. – s én is megfogtam egy répadarabot majd ráharaptam. – Okkal maradok a répatortánál… így nyersen… nem az én világom. – s úgy rágtam meg azt, mintha a legfinomabb dolog lett volna, de legszívesebben kiköptem volna… de ezt nem tehettem, nem, ha mindennel ennyit szenvedett már nekem ő.

- Amúgy… Ash is ismert… arra nem is gondoltál? – kérdezte, s leült pontosan velem szemben a pultnál.

- Ash… - csettintettem egyet, s kinyújtózkodtam a pulton annyira, hogy elérhessem a telefonomat. Fel kellett hívnom. -… ő egy teljesen más kategória. Néha embernek sem nevezném… - kerestem nevét a telefonkönyvemben. -… lehet ezért is kedvelem annyira… mert olyannyira más. – gondolkoztam el, s simítottam a hajamba, majd rájöttem… szükségem lesz egy hajmosásra minimum, de talán egy kis extra spa sem lenne rossz… végülis enyém az egész lakás, ráadásul még sosem jártam a komplexum lenti részében… úgy hallottam medencénk is van.

- Addig én… elleszek arra. – mutogatott arrébb, s hagyott engem egyedül a telefonhívásommal.

- Szóval Csipkerózsikát is kidobta az ágy… - köszönt bele a telefonba sajátosan.

- Hogy lehet az, hogy egy lakásban lakunk, hacsak ideiglenesen is és majdnem egy teljes napig nem találkozunk? – tettem fel számára ezt a költői kérdést, s egyre ízletesebbnek találtam azt a sajtkrémes, zöldséges szendvicset, amit eszegettem.

- Én elköszöntem volna reggel… csak nem találtalak a hálóban. – mondta sejtelmesen.

- A mozi szobában aludtam… - feleltem teljesen normálisan, hisz ez az volt… normális.

- Tudom… - reagált rá, hát persze, hogy tudta. -… azt is tudom, hogy nem egyedül… - tette még hozzá.

- Tudom… - utánoztam az ő hangnemét, amit az előbb bemutatott nekem. – nem úgy terveztük, hogy itt alszik… de lekötöttek minket a mesék. – nem is tudom miért magyarázkodtam, mikor nem is történt semmi… de ez olyan automatikusan jött.

- Aham… a mesék. – annyira hihetőek voltak a szavai, hogy semennyire. – Tudod… amikor benéztem, s megláttalak titeket… olyan édesen fogva egymás kezét aludtatok. – jegyezte meg „csak úgy”. Éreztem a hangjában, hogy ez a tipikus „csak úgy véletlenül” mód.

- Kizárt. – vágtam rá rögtön.

- Pedig így volt. – mondta örömittasan, mintha szavainak egy második jelentése is lenne.

- Te nem egy fotózáson vagy? Hogy lehet, hogy ennyit telefonálsz? – csakis okosan akartam lerázni őt most… a stílusából felszedve egy kicsit szóltam így.

- Blahhhblaaahhblahhh… - hallottam csacsogását.

- Viszlát Ash. – s ezzel meg is szakítottam a vonalat, majd ha már így a telefon a kezemben volt felhívtam az én kedves vőlegényemet is.

Mint beszélgetésünkből kiderült valószínű, hogy még a holnapi nap sem sikerül hazaérnie, hisz nagyobb a probléma, mint gondolták. A szívem fájdult bele főleg tudva, hogyha Ash-ék is odalesznek, mert hát miért ne lennének, oda hisz szombat este van akkor csak úgy kongani fog az ürességtől ez a hatalmas lakás. Áúúúúú. Nem tetszett az egyedüllétnek akárcsak a gondolata sem. Igen… Iza itt volt, de úgy megszoktam, hogy fiúk is vannak mellettem… hiányoztak, tényleg. Szükségem volt az ölelésre, az ölbe bújásra, a férfias illatokra… kellettek és kész.

- Adora… azt hiszem vendéged érkezett. – egészen elgondolkozva, talán egy másik univerzumban jártam, amikor Iza simította meg oldalt a kezemet mutatva a lift felé. Fejemet megrázva fordultam az „ajtónk” felé óvatosan, s a világ újonnan be tudta bizonyítani, hogy meg tud még mindig olyan emberek megjelenésével lepni, akire az életben nem számítok.

- Olga… - mosolyodtam el a felismeréstől. Rá miért is számítottam volna? Milyen gyakori az, hogy a magazin főszerkesztője ahova írok az személyesen, a lakásomban látogat meg? Egyáltalán nem gyakori. -… micsoda meglepetés. – örültem, hogy Iza segített leszállni a székről, mert különben valószínűleg legurultam volna róla.

- Remélem nem zavartalak meg semmiben. – közelített meg, s üdvözöltük egymást egy meleg öleléssel.

- Szerinted? – mutattam itthoni lezser öltözetemre, s a pulton heverő reggeli maradékomra, vagyis a félig elfogyasztott mami kávémra. – Éppen már befejeztem… - mondtam neki. – esetleg nem vagy éhes, vagy esetleg egy kávét nem szeretnél? – azt sem tudtam, hogy miért jött, de már marasztalni akartam… örültem az embereknek, a társaságnak.

- Egy frissítő jól jönne… eszméletlen meleg van odakint. – mutatott az ablakra én meg meg is indultam a konyha irányába, de Iza leintett… majd ő.

Felkapva a félig lévő bögrémet karoltam Olga-ba, s indultam meg vele a teraszra… ha már olyan szép időnk van, mint mondja, miért ne használnám ki?

- Mi járatban erre? – kérdeztem tőle, s hellyel kínáltam már ott.

- Régen láttalak… de azt hiszem ez érthető. – tárta szét karját. – kicsikét felgyorsult körülötted az élet… hallottam eljegyeztek. Gratulálok. – mosolyodott el, s én meg automatikusan forgattam meg ujjamon egy kicsit a gyűrűt, majd utána nyújtottam is felé. – Gratulálok. – ismételte el.

- Biztosan nem ezért jöttél te erre… - nevettem fel, hisz egyértelmű volt… egy eljegyzés híre, egy gyönyörű gyűrű ennyire nem mozgatja meg az embereket.

- Most lebuktam. – nevette el magát, majd ölébe vette táskáját, amiben keresgetni kezdett. – Az igazság az, hogy hoztam neked valamit… - s elém helyezett valami olyat, amiről az elmúlt napokban teljesen meg is feledkeztem. – Az egyik első példány… hétfőn kerül az újságárusokhoz. – mondta mellé, s én totálisan ámulva vettem a kezembe a kis lapot.

A magazinja különkiadását foghattam, aminek én voltam a főszerkesztője. Egészen hihetetlen volt ez… mármint írásom jelent meg megannyiszor nyomtatásban, de ez igen más volt. Itt az elejétől a végéig az kezem között ment végig minden. Ez egy részem, mondhatni egy kicsi gyerekem.

- Ohh… - lapozgattam bele, s olyan fura volt viszontlátni is magam a hasábokon, hisz ugye a jógaórás képek, vagy a főzéses képek közül is jó pár belekerült. – ez… eszméletlen. – ez volt a legmegfelelőbb szó, amit találtam az érzés leírására, ha jobban próbálkoztam volna biztos sikerült volna még kifejezőbbnek lennem, de így is elég jó volt.

- S ez nem minden… - mondta, mire azonnal fel is kaptam a fejemet.

- Mi az, hogy nem minden? – érdeklődtem.

- A kiadónak annyira tetszett ez a munkád, s az, amit a blogoddal is művelsz, no meg a tv-s szereplésed is, hogy szeretnék, ha egy könyv megírásán is gondolkodnál… olyan egyedi a látásmódod arról, amit látsz, s átélsz, a helyekről, amit meglátogatsz, hogy szeretnék maradandóan megörökíteni… persze csak ha elfogadod. – vezette fel a dolgot én meg csak néztem őt, s pislogtam mondhatni úgy, mint borjú az újkapura.

- Ohhh… - nem tudtam mit mondani elsőre. Innom kellett… ezért kortyoltam is egy keveset a tejes finomságomból. – ez… váratlanul ért. – ismertem el.

- Én számítottam már rá az ideje… de most lett igazán biztos, amikor nyomtatásban is látták a kis mini magazinod. – folytatta én meg csak úgy ittam a szavait.

- Huu… - hátra kellett dőlnöm egy kicsit, hogy egyben maradjak. Ez egy hatalmas dolog, s lehetőség volt számomra… hatalmas. – és pontosan mire is gondoltak? – próbáltam nem annyira meglepődöttnek tűnni, mint amennyire látszottam. – Mármint… biztosan van valami elképzelésük vagy valami. – igyekeztem okosnak hangzani, magabiztosnak.

- Idézem őket: „Bízunk a lányban… látva az ízlését, megjelenését, stílusát… csakis valami tündéri, csodás dolgot fog kiadni a kezéből”. – mondta, s az én szemem egyre jobban csak csillogott, egyszerűen ez hihetetlen volt. Hatalmas. – S az igazság az, hogy nekem is egyet kellett értenem velük… mert így van. Habár tudjuk, hogy a kis pocaklakó egyelőre sok munkát fog neked majd okozni ezért nem is siettetik az egészet… de megkaptad a lehetőséget… s ezt vissza nem veszik tőled. – biztatott.

- Nem is adnám vissza. – ráztam a fejemet kacagva.

- Szóval ez azt jelenti, hogy belevágnál? – kérdezte igen érdeklődve, reménykedve.

- Hogyan is utasíthatnám vissza?- kérdeztem rá. – Annyira izgatott lettem hirtelen, hogy konkrétan már elkezdtem tervezni az egészet… - nevettem fel saját buzgóságomon.

- Nem számítottam kevesebbre… - simította meg az ujjaimat mik a magazin lapjain pihentek.

A létező összes embert körbetelefonáltam az örömhíremmel, vagyis igazából csak a legfontosabbakat. Roy, Joan, Ash, anyáék… s ebben a listában ott lett volna Harry is, de egyszerűen lehetetlenség volt elérni őt. A pékséget is hívtam volna, de nem vették fel. Aggódni kezdtem kicsit.

- Erre találom az uszodát? – kérdeztem kedvesen egy itt dolgozótól mikor puha lepelbe csomagolva bikinis testemet indultam meg a lazításra, mit már ébredéskor megterveztem. Iza-val sikerült megbeszélnem azt, hogy megleszek én itt egyedül, nem fulladok vízbe meg semmi ilyen, szóval magára is szánhat egy kis időt ezen hosszú hét után. Vegyen egy forró fürdőt, hallgasson nyugtató zenét, bármit is szeretne… a lakás fent csakis az övé.

- Igen kedves. – bólintott az idősebb asszony, s rámosolyodtam. – A csöppségnek tetszeni fog az úszkálás… - jegyezte meg halkan.

- 8 hónap alatt egyszer sem voltam medence közelében… szóval csak reménykedni tudtam, hogy így lesz… hisz az anyukának nagyon tetszene egy kis súlytalanság. – nevettem fel utalva így magamra.

- Biztos így lesz kedves… biztos. – s habár csak pár szót is, de olyan jó volt váltani teljesen ismeretlen emberekkel. Ez az, ami mozgatja az életet… az egymáshoz intézett kedves szavak, mondatok legyen az a szeretted vagy éppen egy teljesen ismeretlen ember, akit még soha az életben nem láttál, s lehet nem is fogsz többet.

Meglepődtem azon, hogy mikor beléptem az uszoda területére egy ember nem volt ott… csak valamiféle őr még javában a bejáratnál, de ettől függetlenül senki. Csakis az enyém volt a hely… s valamennyire örültem is neki, egy kis békesség.

Lassan engedtem le magamról oldalt az egyik ágyra a leplemet… hiába tudtam, hogy senki sincs itt mégis fura volt ez. Majdhogynem meztelen voltam, mindössze a kis bikini volt az, ami takart egy keveset bőrömből… hatalmas teret nyert magának pocakom, s annak lakója. Annál is jobban ki volt emelve, mint amennyire már amúgy lehetséges lenne. Azt simogatva bújtam ki papucsomból, s bújtam be a zuhany alá, ami miatt kicsit felsikítottam… túl hideg volt elsőre, de szépen lassan melegedett az felfele. Öröm volt alatta hűsölni egy kicsit.

Apró léptekkel közelítettem meg a medencét, majd szépen lépcsőfokról, lépcsőfokra ereszkedtem alá a hidegebb víznek, majd ahogy mindezt megszoktam indultam neki hosszaimnak. Súlytalannak lenni ilyen helyzetben több mint aranyat ér. Egészen más.

- Ha egy picit pihenni szeretne… - hallottam meg az őr hangját akkor, amikor épp a medence szélénél fogtam annak peremét, s pihentem egy kicsit. -… ez jól jöhet. – s elővett maga mögül egy hatalmas nagy átlátszó felfújható matracot.

- Oh… köszönöm. – mosolyogtam rá, majd örömmel fogtam meg a műanyagot, s helyeztem segítségéve együtt a vízre.

- Csak a dolgomat teszem. – kacsintott, s ott is hagyott engem újra egyedül. Hátrasimítva hajamat még egy kicsit magamtól is lebegtem a vízen, egészen különleges volt ez így, hogy hasam akkora mintha jómagam is lenyeltem volna egy strandlabdát, majd miután úgy éreztem, hogy energiám fogytán van ügyeskedve egy kicsit a matracra pihentem fel.

- Hmmmm… - duruzsoltam magamban, ahogy két oldalt a támaszról leért a kezem a vízbe s csapkodtam azt egy kicsit ott. Csak lebegtem ott, s békésen pihentetve szememet élveztem a csendet. Bele-bele is kacagtam a helybe, hisz megtettem… hangomat azon nyomban visszaverte a fal, s víz kettőse, s ettől még jobb kedvem lett… mint egy kisgyereknek.

- Talán úszó lehet még Sadie… - hallottam meg egy hangot, s első pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy álmodtam-e vagy sem. Kipattant a szemem, s keresni kezdtem a gazdáját… Őt. -… ebben még az anyukája is egészen tehetséges. – folytatta, s így meg tudtam keresni, hogy merre is van. Ott ült azon ágy sarkán, amin én is hagytam könyvemet, leplemet.

- Szóval te is élsz. – könnyebbültem meg, habár szavaim alapján nem egészen ez jöhetett le neki.

- Egy főiskolás ismerősöm a városba érkezett… s vele voltam. – magyarázta.

- Komoly? – kérdeztem, s próbáltam a lehető legközelebb evezni magam hozzá, vagy legalább olyan pozícióba kerülni ahol vele szemben lehetek, ha már beszélgetünk.

- Ühüm. – túrt a hajába egyszerre mindkét kezével.

- Nem tudom miért… de aggódtam. – ismertem be érzéseimet arról a részről, amikor nem tudtam elérni az istenért sem.

- Sajnálom. – biggyesztette le az ajkait. – Nem akartam, hogy aggódj… - rázta meg a fejét.

- Túléltem. – kacsintottam rá bátorítóan.

- Iza mondta, hogy itt vagy… gondoltam megkereslek. De látom igen nagyon jól elvagy… Ariel. – ohhh ezek a szó szerint mesés utalások. Felnevettem.

- Sosem lesz olyan piros a hajam… - tiltakoztam azonnal.

- Úszási ügyességed alapján még azért sellőnek elmehetsz. – jegyezte meg incselkedve.

- Szóval figyeltél? Mióta? – próbáltam úgy felülni a kis kényelmes matracban, hogy nem borulok ki belőle.

- Sosem tudhatod meg. – rázta meg a fejét, s rántotta meg a vállát egyszerre olyan sejtelmesen.

- Az ilyen leselkedőktől szokták az anyukák védeni a gyereküket. – hunyorogtam rá.

- Gondolom… - vigyorgott vissza.

- Meddig marad ez a barát? – kérdeztem rá egy másik dologra.

- Néhány nap… hallotta, hogy nyitottam egy pékséget, s szerette volna megnézni. – mesélte egészen könnyeden.

- Bemutatsz neki? – bukkant elő belőlem a kérdés.

- Merthogy? – kérdezett vissza rögtön homlokráncolva, szívózva velem.

- Te ismered az én barátaimat… szerintem már lassan az összeset. Én is szeretném megismerni a tiéidet… - vallottam be neki.

- De nekem nincsenek barátaim. - nevetett fel kínosan.

- Tévedsz… - csettintettem rá, majd ügyesen kicsúsztam a helyemről, s csobbantam egy kicsikét, s kezdtem őt megközelíteni. -… én mi lennék? – támaszkodtam meg háttal a medence szélénél, s oldalra pillantva úgy figyeltem Őt.

- De magadat ismered… nem? – kérdezett rá egy igen jó dologra.

- Néha nem vagyok benne biztos. – vallottam be elgondolkozva, majd nem tudom miből eredően felé nyújtottam a kezemet.

- Mi az? – kérdezett fel.

- Nem úszol velem egy kicsit? Csak a miénk ez a hely… - mutattam körbe utalva arra, hogy full üres a terület.

- Nincs a zsebemben egy bikini… - gúnyolódott. Meglehet Ash-sel kicsit össze kellene kötni őket… lehet, talán az még rosszabb lenne, de épp ebben lenne az izgalom. Nem is tudom… elgondolkodtató.

- Még szerencse. – csaptam a vízre úgy, hogy Ő maga is kapott egy keveset belőle. – Most már vizes vagy… sajnálom. – emeltem meg a vállamat. – Most már egyértelmű hogy be kell jönnöd… - rugaszkodtam el egy kicsit távolabb a peremtől, s vele szemben tartottam magam fent. –… nincs mit tenned. – vágtam ártatlan vigyort feléje.

- Merthogy? – nem mozdult egy cseppet sem csak jót szórakozott szavaimon.

- Mert nem szeretek egyedül lenni… akkor móka a móka, ha valakivel együtt csinálhatom. – ismertem be, s hátamra feküdve egy kicsit lebegtem még a víz felszínén.

- S miért én vagyok az, akivel ezt meg akarod osztani? – kérdezte.

- Mert nyilvánvalón szeretek veled lenni… - jegyeztem meg, s mikor ezt kimondtam eszembe jutott valami… vagyis inkább valaki… valakik. Emberek, akik ezt a spéci szót használták utalva… Rá. Azon nyomban elveszítettem magam felett az uralmat, s összecsuklott a testem, s fejeztem be totál váratlanul a lebegést… két pillanat sem telt bele, de inkább víz alá merültem, s maradtam ott egészen addig, míg tudtam.

A hülyeségek nem maradhatnának az épületen kívül? De most komolyan. Zsibolyogni kezdtek agykerekeim… vészriadót fújtak bennem.

- Adora… Adora… jól vagy? – s érintését éreztem bőrömön, ahogy megragad, s a felszínre húz… szóval mégis bejött.

- Persze… - köhögtem egy keveset. -… csak búvárkodtam egy kicsit. – kuncogtam fel, s töröltem ki szememből a vízcseppeket, s feltűnésmentesen akartam volna kiszabadulni tartásából, de ez egészen lehetetlennek tűnt. Ijedt volt az arca… s az nem is kifejezés, hogy mennyire.

- Nem vicces. – rázta meg a fejét, s egészen dühösnek tűnt. Feldúltnak.

- Nem fulladtam meg… nyugi. – kacsintottam rá, s igen nagyon örültem ekkor, hogy kicsit engedett tartásából, de valószínűleg azért, mert hátamat ekkor már a medence széle tartotta.

- Kérlek… ne csinálj ilyen hülyeséget még egyszer. Okés? – próbált engedni feszült arcából, de nem ment… pedig egy-egy hajtincse olyan aranyosan, s viccesen lógott szeme elé.

- Okés… okés… úgysem érted. – védtem magamat, majd motyogtam is egy keveset, s óvatosan feléje nyúlva anélkül, hogy felrobbanna elsimítottam az arcából rossz helyen lévő tincseit. Még így a vízben léve is libabőrös lett… láttam nyakán, éreztem karjain.

- Miért nem próbálod elmagyarázni? – kérdezte, s nem akadályozta meg érintésemet, ahogy tenyerembe vontam arcát, míg másik fél kezemmel mégiscsak vállában kapaszkodtam.

- Megsúgom… mikor úszni hívtalak nem arra gondoltam, hogy ruhástól gyere be… - tereltem igen nagyon okosan, majd megsimítottam vállát, amire ingje rátapadt elég erősen.

- Nem kaptam kölcsönbe bikinit. – kacsintott elmosolyodva végül… sokkal jobban Önmaga volt akkor, amikor mosolygott… sokkalta Harry-sebb volt ez az arca.

- Olyannyira ragaszkodsz ehhez a bikini dologhoz… - kapaszkodtam most egy pillanatra a nyakába, míg másik szabad kezemmel hátam mögött ügyeskedtem egy kicsit. -… hogy tessék, nézd csak… itt lenne… - súgtam a fülébe mondatom második részét, majd vállára csaptam az éppen akkor leoldott fekete kis felsőmet, s mielőtt bármit is reagálhatott volna rá elúsztam előle. Könnyen ment… nem ellenkezett.

- Amúgy is szorított… komolyan mondom… - fogalmam sincs, hogy honnan jött ez az egész ötletem meg egyáltalán a bátorságom hozzá, de mégis megtettem… most meg jól szórakozva úsztam el előle, mintha nem tettem volna semmit. Hogy égne le a pofámról a bőr… - gondolná egy ismeretlen alteregóm, de én nem tettem így. Túl mulatságos volt az egész? Talán… mindenképpen. – így mennyivel kényelmesebb úszni… - motyogtam magamba miközben a mellúszásomat tökéletesítettem… micsoda irónia. A vízbe nevettem, csakhogy az egyik váratlan pillanatban ez a nevetés elhalt ugyanis víz alá lettem rántva… a víz alá rántott Ő, s nem engedett. Két oldalt fogva kezemet tartott lent magával, s úgy vigyorgott rám nyitott szemével, s én ezt láttam, mert az én szemeim is nyitva voltak, s láthattam azt, hogy rajta sem maradt már több mint egy alsónadrág… ami fehér volt… s vizes… nagyon vizes. Összeszorítottam a szememet, s hagytam, hogy inkább megfulladjak.

- Ugye, hogy nem olyan vicces ez? – egyszerre ismertette meg tüdőnkkel a friss oxigén fogalmát… felemelő érzés volt.

- Mégis mi? – köhögtem inkább mintsem, hogy hagyjam, hogy nem idevaló gondolataim teret nyerjenek fejemben.

- Nem tudom. – vágta az ártatlan fejet, s úgy szuggerált szemével… esküszöm nem pislogott, de én magam sem tettem… ez volt a probléma… talán amúgy a kisebbik.

- Lehet, hogy… - motyogtam s még véletlenül sem pislogtam, mintha attól féltem volna, hogy eltűnik előlem.

- Lehet, hogy? – ismételte meg szavaimat, de már kérdezve.

- Mmme… - a menni kellene lett volna a teljes gondolatom, de amikor arcomat tenyerébe simította nem tudtam kimondani… testemet talán a nem létező áramlat sodorta az övéhez közelebb… nem tudom, de már magamon éreztem őt.

- Hmmmm? – duruzsolta igen szaggatottan, s hatalmas mutatóujjával végigsimította hatalmasa duzzadt ajkaimat… s óóó ha csak az ajkaim duzzadtak volna meg. A melleimről ki fog mesélni? Fájóan kezdtek sóvárogni egyfajta érintés után.

- Nem… - haraptam az ajkamba úgy, hogy tudtam a vér fog kibuggyanni belőle.

- Tudom… - vett egy mély levegőt, s a kibuggyanó vércseppet ujjával letörölte. – ne bántsd magad… - kérte, s rugaszkodott el tőlem… vagy azért mert olvasott a gondolataimban, s tudta, hogy mennünk kellene… vagy Ő maga is észrevette, hogy társaságunk érkezett.

- Üdv… - integettem feléjük, s melleim után kaptam, amik amúgy fedetlenek voltak.

- Szép napot!- köszöntek, s sétáltak el mellettünk, amikor pedig észrevették a víz felszínén magányosan úszkáló melltartómat csak megrázták a fejüket, s valószínűleg szemüket is forgatták. Mozdulni sem tudtam csak éppen kiúsztam a medence szélére.

- Segítek. – úszott a mögém könnyedén, s míg én elől magamra igazítottam a felsőt addig Ő hátul bekötötte. Kellett néhány pillanat, míg összeszedem magam annyira, hogy meg is tudjak mozdulni… meg annyira, hogy ki tudjak szállni ebből a medencéből. – Jól vagy? – kérdezte kedvesen, mindenféle sürgetés nélkül.

- Persze…

- Itt van még egy törülköző… - adtam a kezébe mikor felértünk a lakásba. -… valami száraz ruhát is nézhetek, de ha kitesszük, a napra szerintem pillanatok alatt megszárad. Ezt a fürdőt használhatod, ha gondolod. – volt egy olyan mosdó, amelyik egyik szobához sem volt csatolva így nyugodtan bárki használhatta… na, pontosan ott voltunk mi.

- Köszönöm. – mondta, s haját kezdte törölgetni… meglepően hosszú volt így a haja, hogy göndör tincsei a víz hatására kiegyenesedtek.

- Ha megkapom a ruháidat… szívesen kiterítem őket. Magadra is hagylak, míg eldöntöd, mit szeretnél… - motyogtam, s elvettem az egy helyre összepakolt vizes gönceit.

- Nem fontos… - rázta a fejét mutatva a ruhákat.

- De… én szeretném. – ragaszkodtam hozzá, majd mielőtt bármi hülyeséget csinálnék vagy mondanék, vagy éppen csak gondolnék egyedül hagytam Őt a fürdőben.

Gyorsan kiterítettem a ruhákat a teraszon a székek háttámlájára, majd mikor mentem visszafele azt láttam, hogy Iza valamit írogat szorgosan.

- Min ügyködsz? – kérdeztem lelkesen… hátha eltereli, a gondolataimat vagy legalábbis lefoglalja azokat.

- Semmiség… - rázta a fejét, s arrébb tolta maga elől majd felállt. -… rendeltem fel ebédet, ha gondoljátok. – mondta.

- Farkaséhes vagyok. – csúszott ki a számon, de hát, ami tény volt azt nem tagadhattam.

- Biztos Harry is megéhezett… látom mindketten sikeres leúsztátok a fél maratont. – állapította meg, s tény, amikor felértünk mindkettőnknek volt olyan nyúzott, fáradt arca, hogy akár az olimpiai edzésről is jöhettünk volna.

- Szerintem ez az egész volt. – folytattam gondolatmenetét, s inkább maradtam az ő elképzelésénél mintsem az enyémnél. Mindkettőnknek jobb volt. – Na de tényleg… mik ezek? – mutattam a papírokra s majd megölt a kíváncsiság annyira szerettem volna megnézni a színes papírokat, de mégis türtőztettem magam egészen sikeresen.

- Képeslapok… kézzel készített darabok. – ismerte el, s felém tolta őket. -… minden városból ahol éppen vagyok, küldök egyet a szüleimnek, s a testvéreimnek… ez már ilyen megszokás… a kreatívkodás lefoglal, megnyugtat. – mondta nekem.

- Ez milyen kedves gesztus… - ismertem el.

- Ha gondolod, ebéd után előszedhetjük az én szettemet is és abból is felhasználhatsz dolgokat… tudod, vezetem a terhes naplót és ahhoz egy csomó mindent felvásároltam, totál feleslegesen… de hát ez van. – rántottam meg a vállamat.

- Ez jól hangzik. – ismerte el. – Akár az ismerősöknek te is csinálhatnál „Megszületett a kis Sadie” lapokat… - vetette fel az ötletet mire rögtön nagyot csillant a szemem. -… ha már úgyis nemsokára közöttünk köszönthetjük őt… jó előre gondolkozni.

- Nem is rossz ötlet… sőt. – lelkesedtem be, majd ekkor fél szemmel észrevehettem, hogy megérkezett hozzánk Harry is egy fekete köntösbe csomagolva… száradó ruha mellett ez volt a legpraktikusabb opciója.

- Van kedved neked is csatlakoznod hozzánk? – kérdezte Iza Őt mikor félig már a konyhában volt amúgy.

- Mégis mihez? – kérdezte, mikor én automatikusan kitoltam magam mellett a széket neki… nem tudom miért tettem ezt, de csak úgy jött és kész.

- Hát először is egy ebédhez… fantasztikus a lenti konyha én aztán megmondhatom neked… - fordultam feléje, azonnal amikor leült s úgy pislogtam előtte, mint egy zakkant.

- No és mi a folytatás? – kérdezett rá kíváncsian, de kicsit azért férfiasan félősen.

- Képeslapot fogunk gyártani… - idiótán széles mosolyra húztam számat, majd úgy tapsoltam egyet előtte… nem tudom mennyire értékelte.

- Iza-t már elüldöztem. Nem csodálkozok… - nevettem fel, amikor a teraszon, az ágyon ülve tartottam egyik kezemben az ollót a másikban pedig a ragasztót. Olyan jó idő volt, szélmentesen persze, hogy megérte kint lenni, s élvezni a napsugarakat.

- Ha ezt a párost továbbra is a kezedben tartod, lehet én is kereket oldok… - meglehet kicsit bizarrnak tűnhettem kívülről főleg, hogy matricákkal már az egész karomat végigragasztgattam, s ide-oda vagy talán éppen mindenhova plusz glitter is jutott.

- Esélytelen. – ráztam meg a fejemet, s előre hajolva a homlokára ragasztottam a legnagyobb matricát mit elértem.

- Most már sokkal férfiasabbnak érzem magam…- simította meg a 3D-s hercegnős ragadós valamit homlokán elég csudi arckifejezéssel.

- Az is vagy. – veregettem meg combját kacsintásom közepette. – Így nem mehetek az utcára… ez biztos. – próbálta volna levenni, de én elhessegettem a kezét onnan.

- Ki mondta, hogy elengedlek innen? – kérdeztem tőle ártatlanul karjaimat mellkasomon összefonva… - Hmmm?