45. rész - Az én titkom

Sziasztok! Nézzétek csak mit hoztam nektek, egy friss részt! Remélem, örültök neki, s jó olvasást kívánok hozzá! Puszillak Titeket, Dorka

- Nézd csak Helga… egyél egy kis finomat. – Harry egy tálcával a kezében fordult be az irodájába, s állt meg a kislány mellett.

- Van tej is? – csillant fel a szeme, de láttam, hogy még fél szemmel így is Sadie-t leste… elkötelezett védelmező volt, kifejezetten aranyos.

- Hát hogy ne lenne tej? – kérdezett vissza Harry szórakozottan majd kicsit lentebb engedte a tálat engedve láttatni így a pohár tejet is.

- Nem is tudom… most éppen dolgozok. – jegyezte meg, s próbált ösztöne ellen küzdeni, de mégiscsak a finomság is vonzotta… mindezt tette 3 évesen. Több mint ennivaló volt.

- Talán egy kis pihenést megérdemelsz… de csak egy picit. Ha leülsz, az öledbe adom a tálcát. Mit szólsz hozzá? – tovább udvarolt neki Harry, s látszott Helga szemében a hezitálás, s hol rám nézett, hol pedig az alvó csöppségre… valójában mintha az engedélyemet kérte volna. Alig láthatóan, aprót bólintottam.

- Okés. – értette meg reagálásomat talán a legokosabb 3 éves, akivel eddig találkoztam, s ügyesen leülve Harry először egy ruha kendőt terített kis combjára majd úgy tette oda a tálcát… most már ehetett úgy, mint a nagylányok, az igazi nagylányok.

- Neked is van, ha kérsz… - jegyezte meg mosolyogva Harry, s az asztal túloldalára sétált lassacskán, közelítve felém. – hmm? – s csak homályosan láttam, hogy nekidűlt az asztalának pontosan megpihenve előttem. – Minden rendben Adora? – érdeklődött jelenlétem felől.

- Öhhmmm… - ráztam meg a fejemet, s próbáltam, ha csak néhány pillanatra is, de megtisztítani az agyamat… a levél teljesen beködösítette mindenemet. A Sadie levele. Az apróság levele, amit Kit-től kapott… és még ki sem nyitottam. – Persze. Csak elvarázsoltak a kicsik… - a legtökéletesebb füllentéssel álltam elő, s képzeletben még meg is veregettem saját magam vállát.

- Nagyon aranyosak. – bólintott, s elkapta kezemet, magához emelte azt. – Ezért is akarok vagy egy tucatot belőlük… - kacsintott, s közelebb jőve hozzám, lehajolva arcomra finom puszit nyomott ajkamra. -… vagy kettő tucatot. – folytatta, s kaptam egy újabb puszit, ezúttal egy igazán zsivány mosoly kíséretében.

- Azt hiszem ebbe nekem is lesz beleszólásom… nem? – érdeklődtem meg tőle csak úgy mellékesen, persze szórakozva.

- Majd meglátjuk… - rántotta meg vállát ártatlanul, mire elég erősen kidülledtek a szemeim.

- Hohohoho… - néztem arcát mozdulatlanul, s ösztönösen kicsit hátrébb löktem magam görgős székével elérve azt, hogy Ő ne tudjon könnyen elérni engem saját pozíciójából, hisz azért mégiscsak meg kell húzni a határokat.

- Na… ne csináld már. – nyújtózkodott felém, de én meg, ha tehettem volna beépültem volna a falba. Aprócska játék, ami csakis a miénk volt. – Naaa… - meg nem mozdult volna úgy nyújtotta a kezét felém én meg csak azért is makacskodtam.

- Hmmmm… nem. – ráztam meg a fejemet, s kipattantam a székből elé állva, nem érintve Őt. – Tudnál vigyázni egy órácskát Sadie-re? Max kettőt… - s óvatosan lépkedtem az ajtó irányába, igen csak picike léptekkel.

- Hmmm? – nem értette, de ezt elsőre nem is vártam el Tőle. A levél… magyarázatot kellett rá találnom, de itt, s most nem foglalkozhattam vele, s valamiért azt sem akartam, hogy Ő tudjon róla, hisz a valóság az volt, hogy még én magam sem tudtam mi az. Először én akartam szembesülni a dolgokkal, s mérlegelve a tartalmat akartam az Ő tudtára is adni. Szerintem ez igen logikus volt.

- Indulás előtt etettem, s tisztába is tettem. Visszaérek mire szüksége is lesz bármire. Itt hagyhatom őt egy picit neked? – kérdeztem megállva egy pillanatra.

- Nem értelek… hova mész most? Összezavarodtam. – rázta meg a fejét, majd elkapva ujjaim hegyét, s fordulva egy kicsit az asztal mentén magához rántott engem, egyenesen lábai közé.

- El kell intéznem néhány dolgot. – vigyorogtam rá, s ezalatt észrevettem, hogy már most megőrjítette az, hogy nem tudja, miről van szó… óóóó ha tudná. Na, nem. Mindent megosztunk egymással ez tény… de ez most valami más. Ebből maradjon ki… egyelőre.

- No és mi az a néhány dolog? Mesélj csak asszony!- s kezeimről egészen fenekemre csúszott a keze, még lenge, bő anyagon keresztül is jól tudta mit hol talál.

- Öhhhmmm… - játszadoztam el vele, s közelebb hajoltam hozzá, mintha érintésének hatására megadtam volna magam… vagyis legalább kezdtem volna megadni magam. – Nem mondom el. – suttogtam a fülébe, s örültem, hogy Ő maga a nem-ismerem történetet egy vidám szálon fűzte tovább kreálva magának egy saját igazságot. Ebbe a valóságába csatlakoztam inkább én is, hisz így sokkalta könnyebb volt az egész, s elkerülhettem azt, hogy gyanakodni kezd.

- Márpedig de… elmondod. – s úgy ragadtak meg ujjai, mintha bármelyik pillanatban kész lett volna… gyerekek is vannak, inkább nem is gondolok erre.

- Nem. – farkasszemet nézve ejtettem ki ezt az apró szót, igen nagyon határozottan. – Most pedig engedelmeddel… vagy éppen a nélkül, indulnék. – nyúltam kezeiért, mik rajtam pihentek, s ügyesen fejtettem le őket magamról.

- Gyanús vagy te nekem… - billegette előttem hatalmas mutatóujját szórakozottan.

- Ugyan kérlek. – legyintettem bájosan feléje, majd kacsintva egyet megfordultam, s Sadie felé léptem akit lecsekkoltam, hogy megvan-e még és hogy minden rendben-e vele, majd Helga elé leguggoltam. – Harry bácsi egy kicsikét szórakozott… megígéred te nekem, hogy vigyázol az én kincsemre? Tudod, a lányok tartsanak össze. – kérdeztem tőle aranyosan.

- Persze… - bazsalygott, mint a bazsarózsa.

- Köszönöm. – pusziltam meg homlokát, ahogy felálltam.

- Szórakozott? – karba tett kézzel állt az asztala mellett Őnagysága, s úgy méregette távolodó alakomat.

- Másfél óra… max. – mutattam csuklómra, amin persze óra nem volt. – Viszlát Harry. – integettem neki, s vissza se pillantva indultam meg kifele, mert ha visszalestem volna, meggondoltam volna magamat, s nem hagyom őket itt egyedül… pedig távozásom elkerülhetetlenné vált.

Kisietve az üzletből egy éppen majdnem távozó taxit sikerült elkapnom, s szinte művészi mozdulatokkal, de sikerült becsusszannom a hátsó ülésre… ha a sofőr akarta ezt, ha nem… én mégis megtettem.

- A Health Life Centrumhoz legyen szíves. – adtam meg a címet, s jómagam is igen meglepődtem rajta. Egy pillanatot sem gondolkoztam rajta úgy hagyta el a számat ez a dolog… miközben valahogy ösztönösen már csak a táskámon keresztül is szorítottam a bontatlan borítékot. Magyarázatot akartam… talán bontás nélkül… talán azonnal.

- Igenis kisasszony. – bólintott a visszapillantó tükörből felém a sofőr, s máris fordult vissza a forgalomba szállítva engem oda ahova menni akartam.

De az igazság az, hogy nem tudom mi ütött belém. Akartam én odamenni? Ha igen… miért is? Kibonthattam volna simán ezt a borítékot, s megtudhattam volna olvasva a tartalmát, de nem… én megfogva magamat elindultam magához a feladóhoz. Ösztönös tett volt, s minél tovább gondolkoztam rajta annál természetesebb is. Jó ez nekem egyáltalán? Elment az eszem vagy mi? De minden kérdésemre egy egységes magyarázat volt mi azonnal felbukkant a fejemben válaszként: a kislányom. Róla volt szó, s bármi is legyen ebben a levélben jogom van tudni… érthető, hogy anyatigrisként védem őt. Mindentől… s mindenkitől.

- Adora… - már lent a recepciós is igen meglepődve fogadott engem, főleg hogy meglehetősen céltudatosan indultam meg a lift felé, szinte senkit, s semmit nem véve észre körülöttem. Ahogy telt az idő a taxiban, valamiért egyre idegesebb lettem… megmagyarázhatatlan módon nőtt bennem a pumpa, de tudtam, hogy itt kell lennem, s beszélnem kell vele.

A nem egy emeletet alig bírtam felfele kivárni, a korlátom ujjaimmal, a padlón lábammal doboltam. Hogy is gondolta ezt, hogy a kislányomnak küld levelet? De én éppen miért is haragszok rá? Dühöm felé új keletű volt, de mégsem tűnt logikátlannak… legalábbis számomra. Vagy mégis az volt?

- Adora? – Kate, Kit titkárnője, asszisztense majdhogynem kiesett a székéből mikor meglátott engem kiviharzani a liftből meg sem állva, főnöke ajtaját megcélozva. – Te… mit keresel itt? – nehezére esett megkérdeznie, de mégis muszáj volt. Régen nem láttam… de gyanítom mindenről tudott… legalábbis innen-onnan bizonyára összeszedte az információkat.

- A főnöködet… - s mielőtt bármit is mondhatott volna máris nyitottam befele annak irodájába, s úgy tűnt, hogy belépőm igenis hatásos volt, hisz az ablak felé néző telefonáló Kit azon nyomban felém nézett.

- Majd visszahívlak később. – s ebben a pillanatban ki is nyomta a telefonját mindenféle magyarázat nélkül. – Adora. – köszöntött, de látszott rajta, hogy meg volt lepődve… most komoly? – Minek köszönhetem a… - próbált volna kedves, s rendes lenni, mit oly nagyon megszokhattam mellette, leküzdve mindenféle ellenszenvét velem szemben, de én igen erősen félbeszakítottam.

- Ez meg mi? – az asztalra dobtam elé a levelet egyenesen a táskámból. Mindketten azt néztük… majd utána egy kis idő elteltével egymásra is pillantottunk. Édes istenem.

- Még ki sem bontottad. – állapította meg az egyértelműt, s elmosolyodott. Olyan nyugodt volt… olyan hihetetlen.

- Valóban… mert nem is akarom. Egy dolog a múltunk, amiért tudom, hogy nem fogsz nekem megbocsátani, de nem is kérem… de a kicsimet nem kell ebbe belekeverni… márpedig az ő neve áll a borítékon. Édesanyád egyértelművé tette, hogy fel ne merjelek keresni… s talán ismeretségünk ideje alatt először cselekedtem úgy, ahogyan kérte… mostanáig. – életem gyöngyszeméről volt szó, azt hiszem érthető, hogy kiakadtam.

- Mégis miről beszélsz? – nem értette miről beszélek… mily meglepő. Vagy mégsem?

- Mindegy… - ráztam meg a fejemet, inkább ebbe bele sem menve.

- Nem mindegy… mit csinált az anyám… már megint. – őszintén hitetlenkedve kérdezte ezt, szóval nem tudott az egészről… nem lepődtem meg.

- Kit… nem ezért jöttem. – ráztam meg a fejemet, nem akartam most ebbe belemenni. – Csak ezt a levelet hoztam vissza… igazából már nem is akarom tudni, hogy mi áll benne… mert nem szükséges. Felbontás nélkül vissza a feladóhoz. – valójában így gondoltam, hogy nem szükséges a tartalmának a megismerése… de ha otthon pedig bárki is megtalálta volna rajtam kívül, az nem hozott volna semmi jót. A még nagyobb rossz elkerülése érdekében jöttem hát ide.

- Nem te vitetted el a cuccaidat… - állapította meg… magában úgy látszik pakolgatta össze csendben a kirakó darabkáit.

- Kit… ez lényegtelen. Én csak ennyit szerettem volna… most pedig megyek is, hisz Sadie-nek lassan szüksége lesz rám. – mondtam, s meg is indultam volna az ajtaja felé, de óvatosan megfogta kezemet, s bármennyire is automatikusan jött volna az, hogy elrántom tőle azt, nem tudtam… egyszerűen nem ment. Lefagytam.

- Kérlek… nyisd ki a borítékot… és persze mondd el, hogy mit művelt az a nőszemély, hogy megpróbálhassam egyensúlyozni gonoszságát. – nem hittem a saját füleimnek… komolyan. Ezek a mondatok hogyan is hagyhatták el a száját? Megbántottam őt… egy hónapja láttam utoljára, elválásunk igen csúnya volt, s most pedig mintha mi sem történt volna kedves velem. Ez nem lehetséges.

- Erre nincs szükség Kit… - ráztam meg a fejemet, s nem néztem feléje.

- De… van. – s elém helyezte a borítékot, majd tartotta ott addig, míg én hajlandó nem voltam elvenni… ami persze beletelt néhány percbe… néhány csendes, fájdalmas, idegőrlő, kellemetlen percbe. A gyomrom egy gombóc volt. Egy icikepicike gombóc.

- Jó… - adtam be a derekamat, s kiszabadítva tőle a kezemet elindulva irodájának egyik, hozzá képest teljesen ellentétes irányába kezdtem bontogatni a borítékot, s olvasni a levelet… s bár ne tettem volna. -… erről szó sem lehet. – szövege nem igazán volt hosszú, de letaglózásomon átküzdve magamat sikerült végigolvasnom. – Neked elment az eszed. – ráztam a fejemet, most már igenis vele szembe fordulva. Azt hiszem az elmúlt pillanatokban készült a reakciómra, mert nagyon nem volt meglepődve. – Nem… erről szó sem lehet. Csináld vissza. Szüntesd meg… azonnal. – mondtam neki, s feléje nyújtottam a levelet mindenestől együtt, s úgy néztem vele ezúttal igen bátor farkasszemet.

S hogy miről is volt szó? Igen egyszerű. Kit Sadie számára nyitott egy bankszámlát, melyre úgy gondolta, hogy minden hónapban utal egy bizonyos összeget, míg csaknem elég nagy lesz ahhoz, hogy ő maga is megkeresse magának azt. Ajándék? Segítség? Fogalmam sincs.

- Ez mégis hogy juthatott eszedbe? – kérdeztem tőle, s most már tényleg dühös voltam… nagyon. Mi ez rám, s ránk nézve? Valamiféle segély? Édes istenem. – Nem is akarom tudni… jézusom. – forgattam a szememet, s indultam volna meg kifele, de az ajtóig nem jutottam, valahogy ez az egész még itt nem zárult le. – Ezt te most komolyan gondoltad? – szegeztem neki a kérdést.

- A legnagyobb komolysággal… - bólintott higgadtan. – Én magam is vártam a hercegnő érkezését… s habár nem sokat kaphattam belőle, mégis szeretem őt… s szeretném őt támogatni így vagy úgy. – próbált magyarázkodni, de valahogy agyamig nem teljesen jutott el az információ. Túl ködös, zavaros volt már ott fent.

- Szó sem lehet… nem fogadunk el semmiféle segélyt, s piti pénzt. – ráztam meg a fejemet, majd túrtam bele hajamba, s tettem kezemet csípőmre.

- Adora… félreérted ezt az egészet. – megpróbálkozott a mentegetőzéssel, de hiába.

- Na, ne viccelj már… - nevettem fel kínosan. -… ezt nem gondolhatod komolyan. Egyszerűen nem. – tiltakoztam kitartóan.

- Miért nem? Megtehetem. Bőven van miből… ez nekem semmi… és csak segíteni szeretnék. – közeledett felém megtartva elképzelését.

- Hát hogyne… otthagytalak téged, lefújtuk az esküvőt, de a pénzed egy része még mindig hozzám folyik be… na, ezt magyarázd meg az édesanyádnak. Nem, nem, nem… én ebből nem kérek. – oly heves volt a tiltakozásom, hogy részeim majdnem lehullottak rólam.

- Anyám erről semmit nem tud… s nem is fog. – bizonyosított erről, de nem hittem neki.

- Kit te nem érted… - simítottam el hajamat. -… ez nem normális. Én vagyok a rossz… te a jó. Ez a két kör, két külön utat jár… maradjon így, okés? Mindenkinek könnyebb lesz. Nem mondom, hogy egyszerű… de felnőttek vagyunk, megküzdünk vele. – s már a kilincsért is nyúltam volna, s meg is tettem, de ő maga is arra helyezte ujjait… vagyis pontosabban az enyémekre tette azt.

- Életem legnehezebb hónapja volt ez az utóbbi… de míg távol voltam rájöttem valamire. Nem akarlak titeket elveszíteni, hisz színt hoztatok a mindennapjaimba… így vagy úgy, részese akarok lenni az életeteknek. – folytatta mondanivalóját ekkor már igen közel hozzám. Nagyon közel. Néhány pillanatra elfelejtettem levegőt venni, s talán a véráramlásom is megállt ereimben. – Lehet, hogy én vagyok maga a két lábon járó közhely… de akkor is így gondolom. – minél több szót mondott ki, valahogy annál jobban taposott a lelkembe. Szúrni kezdett… olyan nagyon fájni.

- Kit… ez nem helyes… - ráztam meg a fejemet, majd kinyitottam azt a kicseszett ajtót, s mozdulni akartam rajta kifele, ha elsődlegesen engedte volna. -… ez nem helyes… - ismételtem meg magamat, majd mégis kifordultam előle, s ahogy jöttem úgy távoztam… mint egy vihar… a károkkal nem is foglalkozva.

- Shhh… sssshhhh. Kicsi lány… hát beléd meg mi ütött? – kérdeztem a hercegnőt, aki úgy ordított este az ölembe, mint a fába szorult féreg. – Mit szólnál, ha meglátogatnánk a fenti szomszédokat, míg nem jön haza apa? – beszélgettem vele, s amint megindultam az ajtó felé még jobban rákezdett. – Okés… akkor nem megyünk sehova… - állapítottam meg magamnak. -… de végülis, ha így folytatod, gyanítom ők fognak lejönni, s kérdezik meg majd, hogy bánt-e téged az édesanyád. Bántalak én téged kisasszony? Bántalak? – szemeztem vele, s csücsörítettem hátha valami érdekes fej lesz számára annyira új, hogy lefoglalja… de nem.

- Beengedtem magam, ha nem baj… - szólalt meg teljesen váratlanul Roy, aki egy hatalmas dobozzal a kezében jelent meg.

- Ugyan. – mosolyodtam el, s adtam egy puszit arcára annak ellenére is, hogy ezt a máshoz való közelséget a kisasszony nem értékelte.

- Úgy látom, műsor van. – jegyezte meg mosolyogva, s megsimította Sadie pocakját.

- Fájlalhatja a pociját… azt mondta az orvos, hogy ez a természetes reakciójuk rá. – mondtam, majd óvatosan a vállamra fektettem őt, egyenesen a büfis ruhapelenkájára… ez egészen tetszett neki. – No és nálad mi ez? – méregettem a dobozt a kezében miközben Sadie hátát simogattam a könnyítése érdekében.

- Videó játékok… - forgatta a szemét. – Nem tudom, hogy miért és hogyan gondolták ezt, de egy új helyen, amit újítunk fel a raktárban ezt találták, s rám sózták… szerinted? Mit kezdenék én vele? – lepődött meg.

- No és Joan? – kérdeztem rá szórakozva.

- Aha… persze… nem. Jobb, ha nem is tud róla, mert még a végén ráfügg. – forgatta a szemeit. – Van benne konzol meg minden, szóval hátha Harry majd egyszer értékelni fogja… - ajánlotta fel, s nem mintha adhattam volna számára nemleges választ.

- Hát azt kétlem… - nevettem fel. -… a TV nézés sem igazán az ő műfaja. Egész nap az üzletben van, s ha hazajön, még akkor is lelkesen besegít nekem itt-ott… kétlem, hogy ezzel még foglalkozna. – rántottam meg a vállamat.

- No, majd akkor lehet, te fanyalodsz rá két etetés között… sosem lehet tudni. Nem akarom kidobni, de fent sem akarom rejtegetni, mert ha Joan megtalálja… elvesztem, tudod. – ebben igazat kellett neki adnom. Jót mosolyogtam rajtuk.

- Két etetés között, a lakás takarítása mellett, mosás, vasalás között miközben arra sincs mindig időm, hogy normálisan lefürödjek… valószínű, hogy videojátékozni fogok. – több mint mókás volt.

- Hát ezt mondom én is. – játszotta velem a totál valószínű lehetőséget. Se.

- Tedd le a kanapéra, majd elpakolom, ha a kisasszonyt letehetem… - egyeztem bele, hisz mást nagyon nem tudtam volna.

- Imádlak. – csillant fel a szeme, s azonnal meg is szabadult a doboztól. – Na de… mi is volt ez a dolog, amiről beszélni akartál velem? – kérdezett rá, hisz való igaz volt, hogy mi már telefonon beszéltünk a mai nap. – Egészen idegesnek tűntél délután… - ooo ha az idegesség körülírhatta volna legalább félig azt, amit éreztem, máris boldogabb ember lettem volna.

- Édes istenem… ez kész káosz. – forgattam a szememet, s kezdtem is volna bele, de ekkor láttam, hogy Harry érkezik megfele. – Majd elmesélem… de nem most. – tettem hozzá halkan még, hogy Ő észre ne vegye.

- Szép jó estét! – köszönt ránk a hazaérkező úriember.

- Ilyen hamar? – mosolyodtam rá, s fogadtam csókját, mit nekem adott.

- Lidia vállalta a zárást, cserébe mert ott lehetett ma velünk Helga. – karolta át derekamat, s üdvözölni akarta Sadie-t is, de rá kellett jönnie arra, hogy ez most annyira nem alkalmas.

- Ohhh… értem. Aranyos kiscsaj… - elevenítettem fel a nem is olyan régi emlékeket. -… a sütőben a vacsi, ha gondolod, Roy maradj nyugodtan… bőven jut neked is, meg vihetsz Joan-nek is. – tudtam, hogy ő csak később ér haza ezért is ajánlottam fel ezt az opciót.

- Csak ezt akartam lehozni neked, megyek is… még rengeteg munkám van. – simította meg a hátamat búcsúzásképpen.

- Mit hoztál Roy? – kíváncsiskodott Harry, s mind a ketten a kanapéra néztünk ahol a dobozban millió meg egy videojáték tornyosult. – Ohh… már értem.

- Majd még beszélünk akkor… nyugodjatok, meg ki tudom engedni magam, ne is foglalkozzatok velem. – kezdett el beszélni félig már magához, majd indult meg kifele, s távozott közülünk miközben Harry leülve a kanapé háttámlájára nyúlt egy-két játékért.

- Joan elől rejtegeti ugye? – kérdezett rá felnevetve.

- Bingó. – kacsintottam rá, s éreztem, hogy a kisasszony kellemesen nagyot büfögött a vállamra, s ezután máris halkabb lett… elhallgatni nem hallgatott el, de sírása már nem volt oly keserves.

- Lehet, összeszerelem… - vetette fel mire csak úgy pislogtam rá. – No, mi az?

- Semmi… semmi… - ráztam a fejemet. – Csak nem gondoltam volna, hogy ilyesmi érdekelhet téged… - vallottam be.

- Tele vagyok meglepetésekkel… nemde? – kacsintott, majd Sadie után nyúlt. – Azt hiszem, jól jöhet most számodra egy zuhany… kicsit büfis lett mindened. – mondta kicsit sem undorodva, inkább jól szórakozva.

- Miss Gusztustalan szolgálatára… - pukedliztem előtte, s inkább nyakamhoz sem értem kezemmel, habár már a nélkül is jól éreztem, hogy az a büfi a hátamon csorog le.

- Kedvenc anyuka alakításom ez. – puszilta meg arcomat, majd engedett utamra.

- Hihetetlen vagy. – frissen száradt ingjébe bújtam miután lefürödtem, s úgy sétáltam feléje a nappaliban.

A kanapén nyúlt el kissé, s miközben kezében a játékkonzol ott volt mellkasán ott pihent Sadie… elaludt.

- Meg akartalak várni a vacsorával… így hát másnak adtam a figyelmemet, s nézd csak… a kisasszony is elcsendesedett. – jegyezte meg büszkén.

- Csoda vagy. – simítottam meg a fejét.

- Te is asszony, ha már itt járunk… rákaptál a ruháimra. – jegyezte meg csak úgy mellékesen.

- Szeretem, hogy Te illatodat őrzi…- húztam meg egy kicsit a nyakát, hogy igazán az anyagba szagolhassak, így meg talán picit kibukkant a fenekem a hátuljánál.

- Én meg szeretem rajtad látni… - csípett a fenekembe, mire elugrottam mellőle… amúgy is a konyhába indultam.

- Helyes. – jelentettem ki büszkén, majd kihasználva a csendet libbentem el a konyhába kiszedve mindkettőnknek a vacsorát, hisz jómagam már farkaséhes voltam, délután óta se kedvem, se időm, de még energiám sem volt, hogy valamit egyek. – Itt is lennék. – telepedtem le mellé a kis asztalkámmal, majd felvéve egy adag tésztát a villámra szájához emeltem azt. – Ne szokj hozzá ehhez… de most megérdemled. – vallottam be az etetéssel kapcsolatos véleményemet.

- Aranyéletem van ilyen csajok mellett… - hitetlenkedett, s elfogadta a falatot majd mosolyogva ízlelte, s próbálta kitalálni, hogy mi is lehet ez.

- Egy új olasz recept, amit már rég ki akartam próbálni. – válaszoltam fel nem tett kérdésére.

- Isteni. – kacsintott, s figyelte, hogy én nekem is mennyire tetszik az íz világa az alkotásomnak.

- Ha lehetne, életem végéig csak tésztát ennék… - ismertem el, s jött neki a következő falatja… egy oda, egy ide.

- Meghiszem azt… - bólogatott, s megnyalta a szája szélét mi kicsit szószos lett. – Képzeld… valami nagyon szuper van készülőben, az üzletben. Délután mikor benéztetek el akartam mondani, de te leléptél… utána meg mikor visszajöttél is csak míg felvetted Sadie-t. – nem kellett volna erre emlékeztetnie… de mégis megtette. Habár még mindig nem sejtett semmit, s ez így volt jó. Az én titkom.

- No… miről van szó? – kérdeztem.

- Titok. – vágott vissza azonnal saját szavaimmal.

- Ez több mint gonoszság… tudod-e? – kérdeztem rá. – Direkt elhúztad az orrom előtt a mézes madzagot, s most szívózol velem. Enyém lesz az összes tészta, ha incselkedni próbálsz. – fenyegettem meg bekapva a villát.

- Szembeszállni veled nem érdemes. – hunyorgott mosolyogva. – Szóval…

- Szóval? – kérdeztem, s egy adag ételt irányítottam feléje, de nem vittem teljesen el hozzá, hisz megvártam, míg valami információt is ad számomra.

- Egy amerikai énekesnő csapata szeretné kibérelni a helyet egy fantalálkozó idejére majd augusztusban… olvastak a helyről, s nagyon megtetszett nekik.- magyarázta.

- No és kiről van szó? – imádtam az ilyen bennfentes dolgokat, mindigis kíváncsi természet voltam.

- Ez bizalmas információ, nem tudom, hogy megoszthatom-e magával… - rebegtette szempilláit előttem.

- Majd ugyanezt fogom mondani a mennyei vacsorámmal kapcsolatban is… no meg az ágyammal is. – grimaszoltam neki a lehető leghatásosabban.

- Demi Lovato… Demi Lovato jön a városba…

A másnapom konkrétan arról szólt, mint a többi. Itthon voltam Sadie-vel, s így foglaltam el magam, még igazából a jövőbeli könyvem ötlete is ott úszkált a fejemben. Ámde ez a nap különleges volt… hisz Sadie hangján kívül még Demi Lovato dalai is színezték a csendet. Amint elment Harry itthonról, azonnal indítottam a leányzó zenei anyagát, s mint valami idióta táncoltam körbe a lakást. Egyszerűen megbabonázott a zenéje, s nem tudtam leállni vele. Sajnálom… nem sajnálom.

Azt hiszem mindez Sadie-nek is nagyon bejött, hisz a mai napon több, mint tüneményes volt. A tökéletes kisbaba volt… nem mintha amúgy nem az lett volna, de most különösen.

Este mondhatni Harry-t már egy teljes koreográfiával vártam Demi klipjeiből, sőt azt is kitaláltam, hogy Camp Rock-ot fog majd velem nézni esti filmként, ha akarja, ha nem. A szó szerinti meséket már kibírta… ez sem fog nehézséget okozni számára, hisz szeret, nemde?

Csakhogy úgy volt, hogy 7-re már ma itthon lesz, hisz ismételten el tud jönni hamarabb… de az óra már majdnem 9-et mutatott, de Ő még sehol sem volt, s hiába hívtam Őt nem volt elérhető. Hívtam az üzletet is, de ők pedig azt mondták, hogy már elindult hazafele. Izgulni kezdtem… egyre jobban, s jobban. Féltem.

Fél 10 fele volt az, hogy éppen tisztába tettem újfent Sadie-t amikor is nyílt a bejárati ajtó, s lépett be azon Harry… na de még hogy. Te jó szagú Úr, Isten!

- Jézusom… veled meg mi történt? – Sadie szerencsére hagyhattam a kiságyába, s úgy siethettem Harry-hez, aki nem kicsit volt átrendezve.

Véres volt a pólója, a kezei még talán most is remegtek, s az arca… legalább három színben pompázott.

- Hahó… megállnál, ha megkérhetném. – álltam be elé, s nem engedtem tovább. Próbáltam megérinteni, de érthető módon elfordította arcát. Csúnya sebei voltak már most. – Mi történt Harry? – kérdeztem aggódva, s rendesen én magam is remegtem már, nem csak Ő. Rossz így volt már csak ránézni is.

Nem szólt semmit, egy árva szó sem hagyta el a száját, a helyett óvatosan szétengedve öklét adott át nekem egy összegyűrt, piszkos, immáron véres papírt. A borítékot. Sadie levelét Kit-től.

- Jézus… - kaptam a számhoz, s kikerülve engem indult meg a konyhába… mintha egy pillanatra láthatatlanná váltam volna.

- Pontosan mikor is szerettél volna erről szólni? – kérdezett rá úgy félvállról miközben kibújva a pólójából a földre dobta azt. – Azt hittem, hogy együtt vagyunk ebben az egészben… - nézett rám meglehetősen dühösen (?).

- Harry… - kezdtem bele, de nem engedte, hogy befejezzem.

- El sem hiszem, hogy van ekkora pofája annak az embernek… elképesztő. – rázta a fejét, s víz alá tette öklét mi rendesen sebes volt. – Azt hiszi, hogy én nem tudok gondoskodni a családomról? Mi ő? Egy Isten? Igen van pénze… sok… de nekünk is jól megy… hülye pöcs. – úgy beszélt, ahogy még nem igen hallottam. Dühös volt… nagyon.

- Ha így folytatod… felébreszted Sadie-t… azt ne tedd. – a kicsit féltettem, én magamat annyira nem.

- A kanapén alszok ma. – jelentette ki, s felkapva a felsőjét indult meg a fürdőből.

- Te most rám vagy mérges? – ragadtam meg a karját mikor előttem akart elviharzani.

- Kibaszottul nem tudom…