3. rész

Sziasztok! Tudom régen hoztam részt, de kicsit ihlethiányom is volt, illetve lustultam is. De ma végre (egy hét elteltével) hoztam a kárpótlást! Remélem tetszik, és ha így van (de ha esetleg még sincs így) akkor is szívesen várom a komikat! Jó olvasást! Puszi Dorka 
PS: A rész megírását egy részben Petrának is köszönhetitek, hisz ő szólt rám ma délután miközben ő is írt, konkrétan ennyit írt nekem "írjáá". Írtam is. Köszi <3 

  Lezuhanyozva, majd gyorsan átöltözve belebújtam kényelmes sportcipőmbe, majd miután hajamat lófarokba kötöttem indulhattam is haza… Őszintén? Meg sem fordult a fejemben az „ajánlata”. Nem igazán lett volna kapacitásom az ilyenre. Megpróbáltam felvenni logikáját és ez alapján sejtettem, hogy valószínűleg a művészbejárónál fog rám várni (továbbra sem tudom milyen indíttatásból) épp ezért én direkt nem ott indultam ki. És hacsak nem tud osztódni, vagy nem klónoztatta magát korábban, akkor csak egy helyen lesz látható… nem ott ahol én.
Fülesemet nyakamba akasztva, majd fülembe helyezve intettem a portásnak, majd kitolva az ajtót, ritmusra kezdtem el lépkedni.
- Sejtettem, hogy itt fogsz kijönni…- hallottam meg hangját *a szám épp ekkor halkult le egy kicsit. Csodálatos.
A fal mellett állt, háttal támaszkodva annak, kezét mellkasán összefogva. Szemét fekete napszemüveg takarta el, ami erős kontrasztban állt fehér pólójával. Ahogy megpillantottam (ismét!!!) Végignéztem rajta, de csak szolidan. Azt hiszem ő is így tett… csak kevésbé szolidan, sőt a végén még el is mosolyodott. Inkább nem szeretném tudni, hogy mit gondol.
Nyárhoz főleg Londonhoz képest is meleg volt a mai délutánon, és az erős napsugarak zavartak szememet, így szemem elé téve napszemüvegemet el is indultam. Ez az egész jelenet nem vett igénybe 30 másodpercnél többet.
Nem zavartatva magamat sétáltam, miközben észrevettem, hogy mellém csapódik. Mindkét kezét farmerja zsebébe dugta és szótlanul ballagott mellettem. Úgy látszik ez neki teljesen okés volt, és nekem is viszonylag, hiszen mégsem mondhatom neki „ne gyere már mellettem” mert ez a járda legalább annyira az övé, mint az enyém. De most nem?
- Mit hallgatsz?- hallottam meg kérdését, mikor véletlenségből a táskám pántja beleakadt a headsetembe azzal kirántva azt a fülemből.
- zenét!- őszinte válaszomon elmosolyodott.
- Meglepő…- gondolkozott el rajta, majd szerintem kicsit értetlen és meglepődő fejet vágott, amikor is fogalmam sincs miért a füles felét felé nyújtottam. Elseperve fülétől göndör tincseit belehallgatott a zenémbe. - nem rossz…- bólogatott, majd pár másodperc után visszahelyezte a fehér kis tárgyat a kezembe.
- Még szép, hogy nem az!- mondtam, majd csak simán leengedve mellkasomon azt, félig elzárva magam a külvilágtól indultam tovább.
- Hova megyünk?- kérdezte meg csibészes mosollyal, mire nem igazán akartam reagálni, de mégis kijött.
- Miért kellene tudnom azt, hogy te hova mész? Én megyek előre, mint látod…- mutattam a járdára magam előtt.
- Ez úgy látszik közös bennünk. – állapította meg.
- Örülök… - jelentettem ki, és ekkor épp lekanyarodtam volna egy másik utcára, hacsak éppen akkor nem jött volna egy őrült velem szemben. Biciklivel (!!!) körülbelül 600 km/h-val. Nem túlzok. Ráadásul nem is figyelt a szeme elé, ezáltal nem vett észre engem, nekem pedig sem időm, sem esélyem nem lett volna kitérnem előle. Konkrétan frontálisan ütköztem volna vele is, majd a járdával is, ha egy erős kezet nem érzek meg ekkor csuklóm körül, amely magához rántott.
Megszédültem hirtelen egy pillanatra, majd a hirtelen nem-tudom-mit-történt dolog után egy enyhe sokk is végigjárta testemet. Lehunytam szemeimet egy pár pillanatra, és próbáltam uralni a helyzetet.
- Most őszintén… megmondanád, hogy ezt tényleg komolyan gondoltad?- hallottam a hangját, de tudtam nem nekem beszélt. Hanem a kis eszeveszett formula1es pilótának.
- Már elnézést kértem…- válaszolta a másik, mire már én is kinyitottam a szemem.
- Nem tőlem kellene, hanem Tőle. – és ekkor elengedte csuklómat, majd rám mutatott. Én pedig szépen nyugodtan csak pislogtam rájuk. Most mi van?
- Bocsánat… Nem volt szándékos. - mondta a srác mire Harry felhúzott szemöldökkel nézett rá. Zöld szemei enyhe nemtetszést sugalltak, de lehet, hogy csak hülyeséget beszélek.
- Nem kifejezetten tűnt őszintének…- jegyezte meg Harry foghíjról
- Minden a legnagyobb rendben!- tettem magam elé a kezemet. - nem lett semmi bajom!- kezdtem el integetni magam előtt, még a végén lehet, hogy ez a két ismeretlen összeugrik itt előttem. Szép is lenne…
- Nem sokon múlott…- jegyezte meg Harry.
- Egyben van, ez a lényeg… - állapította meg a srác, majd kerójáért nyúlt, amit útközben a földre lökött le. – most pedig kislány, ha a gardedámod megengedi én lépek… Még egyszer bocsi. - majd ezzel tényleg otthagyott minket.
- Bunkó…- sziszegte a „gardedámom”.
- Nyugi…- szólaltam meg végül én is és azon kívül, hogy kaptam egy enyhe, gyorslefolyású szívrohamot tényleg minden rendben volt. – élek még, azt hiszem. – ismételtem.
- Örülök. – bólintott elégedetten.
- Köszönöm. - szaladt ki a számon, ugyanis ha belegondolok abba, hogy ha nem rántott volna el a kis csodagyerek elől tényleg közelebbi kapcsolatot kezdtem volna el ápolni a talajjal, ami persze nem igazán lett volna egy igazán szerencsés dolog.
- Ez csak természetes. – rántotta meg a vállát könnyedén.
- Minden nap lányokat mentesz meg őrültek elől?- húztam össze szemöldökömet, közben nevetésemet alig tudtam visszatartani.
- Csak a szabadidőmben…- jegyezte meg és már szemére tett napszemüvegét kicsit lehúzta, hogy kilásson felette.
- Hát ezt mindjárt gondoltam… Egy a sok közül. - ízlelgettem a szavakat a számban, majd a sok egyhelyben álldogálásból szívesen is indultam volna, de ez nem volt egy kifejezetten könnyű dolog.
Pár méter megtétele után olyan fájdalom nyílalt a bokámba, hogy azt hittem ott hirtelen, hogy könnyek szöknek a szemembe.
- Biztosan minden rendben?- fordult felém, azt hiszem észrevette, hogy nem a rendes tempót diktálom.
- Persze. – vágtam rá, majd a következő pillanatban a lábam teljesen kicsuklott alólam.
- Aha, persze… - tett úgy, mintha elhinné és ezzel a lendülettel megfogta kezemet, amit a nyakába tett, majd átkarolta derekamat.
- Mondom, hogy rendben vagyok!- erősködtem és nem akartam mozdulni onnan.
- Na, akkor…- engedett el és egy picikét távolabbra állt tőlem. - kérlek, sétálj pár métert anélkül, hogy fájdalmas arcot vágnál! Sikítani sem ér! – ismertette ötletét.
- Menni fog az…- erősködtem és aha, ment is… egy lépés erejéig, amikor ugyanis ismét meginogtam, de esni nem estem, mert ott volt. Ismét.
- Na, gyerünk csak…- helyezte el kezemet ismét a nyakába, majd az éppen mellettünk lévő park egyik padjára vezetett.
Szó nélkül leültetett oda, mire én lábamat kicsit megemelve, elkezdtem körözni a bokámmal. A ballal ment is fájdalommentesen, a jobbal már kevésbé. Felemelve azt a padra arra készültem, hogy leveszem cipőmet, de már csupán bokám megérintése is fájt.
- Segítek…- mondta és már le is ült mellém, kicsit távolabb tőlem majd mielőtt szólhattam volna bármit is ölébe vette lábamat. – elég csúnyán néz ki!- biggyesztette le ajkát, de az én arcom csak éppen annyira volt képes, hogy összehúzzam a számat és ajkamat harapjam meg óvatosan.
Kikötötte a fűzőimet, majd kezei közé fogva bokámat levette rólam a cipőt, nagyon, de nagyon óvatosan. Hát mondjuk ez is beletelt vagy 2-3 percbe, ugyanis minden egyes mozdulatánál elég erősen felszisszentem. És akkor még szépen fejeztem ki magam. Fejemben olyan káromkodásokat pakoltam össze, hogy az nem kifejezés… de nem mondtam ki őket elég volt, ha csak a kis agyamban hangzottak el.
Egyik kezével tartotta lábamat, míg másikkal óvatosan lehúzta róla a fehér bokazoknimat. Megsimította lábfejemet, majd segített egy kicsit körözni vele. De mindezt olyan óvatosan tette, mintha cukorból lenne a lábam.
- Egy tízes skálán mennyire fáj, ez?- kérdezte.
- Csillagos 11.- néztem rá, és ha nem is válaszoltam volna, ezt valószínűleg az arcomról mindent leolvas, felesleges volt lett volna ezek után füllenteni.
- Úgy látszik elég rendesen elintézted… köszönhetően annak a…- és ekkor azt hiszem a ,,bunkó” kicsit durvább szinonimáján gondolkozott, vagyis az arcáról ezt lehetett leolvasni. – szerintem jó lenne, ha egy orvos is látná. - nézett mélyen az szemembe.
- Szerintem nem lenne jó ötlet…- ráztam a fejem. Az kellene még, hogy kényszerpihenőre küldjön. Ez az, amit hallani sem akartam.
- Szerintem pedig igen… a bokád az eredetijének lassan a kétszerese. – mutatott a lényegre, majd ölébe helyezte lassan liluló (!!!) bokámat és simogatni kezdte… keze még ebben a nagy melegben is szinte jégcsap hideg volt, ezért is jólesett az érintése… Kirázott a hideg tőle.
- Egy borogató kötés rá, és holnapra minden rendben lesz! Tudom én. - mondtam neki. – vagyis nagyon remélem- tettem hozzá magamban.
- Nem lesz ez így jó… - hajtogatta többször.
- Nincs más választása, vagy meggyógyul… vagy… meggyógyul. – és már gondolataimban szuggerálni is kezdtem a hadisérülésemet.
- Saját bokádat megfenyegetni… igen merész döntés, biztos vagy benne?- fogta meg vállamat és várta reakciómat, mire én csak nevetni tudtam. És szavakat kiejteni számon tényleg nem voltam képes úgy… percekig. Nagyon sok percig.

Az éjszakai szenvedés és jeges pakolás után úgy tűnt, hogy a lábam javulni kezd és tényleg így lett. Legalábbis ekkor még ezt hittem. Azért a biztonság kedvéért egy tartókötést csavartam rá, majd teljesen okésan indultam edzésre. Ma igazából körülbelül senki nem lesz bent, de szóltam már korábban, hogy szükségem lenne a próbateremre és mivel szó nélkül használhattam, ezért mentem is, még szerencse, hogy nem lett komolyabb bajom. Tuti teljesen kikészültem volna.
A közös táncnak is megvan a varázsa, de ha van lehetőségem egyedül próbálni, azt nem hagyom ki. Szeretem a tükörképemet egyedül nézni, mivel az megmutatja, mit kell javítanom, miben kell még fejlődnöm. Egyszerűen néha erre is szükség van, ilyenkor igazán felszabadultan bármit kiadhatok magamból.
Éppen egy forgást próbáltam újra, meg újra, meg még egyszer újra hisz a kedves kötésem és bokám miatt nem akaródzott úgy menni, ahogy kellett volna, de nem hagytam volna abba, csak azért mert kicsit megsérült a lábam. Ennél rosszabbul is festettem már ki és mégis túléltem minden edzést, akkor ezt miért ne tenném? Épp úgy ötödjére pördültem meg tengelyem körül a jobb lábamon (fájós) amikor megpillantottam a tükörben Alexa-t és mögötte Őt. Mit keresnek ők itt, együtt? Persze tökéletesen elég volt ennyi félrevezető gondolat ahhoz, hogy ott helyben rontsak el mindent és botoljak meg a saját lábamba és töröljem fel a padlót. Saját magammal.
- Te nem vagy normális. – jött oda hozzám rögtön barátnőm és aggódva vágódott le mellém, én már bontottam is lefele a kötést a lábamról. Nem festett túl jól. Ő pedig egy ideig csak fejét rázva állt az ajtóban, majd néhány pillanat múlva közeledni kezdett.
- Ne szólalj meg!- néztem felé feltartva ujjamat.
- Nem szándékoztam…- majd leguggolt mellém és figyelte, hogy mit szerencsétlenkedek ott a kötéssel. Persze, hogy bénáztam hisz mindketten ott bámultak engem. Köszi, de rendesek.
- Továbbra is tartom a véleményem: te nem vagy normális… Miért is nem mentél orvoshoz ezzel?- mutatott a lábamra. - Jah és miért Pottertől kell megtudnom, hogy kis híján balesetet szenvedtél, na?- nézett rám olyan barátnősen mérgesen.
- Először mi az, hogy Te- mutattam Potterre (azt hiszem ez a név Alexa által már rajta fog ragadni)- felkerested Őt?- és itt barátnőmre mutattam. - és másodszor hogyan is?- folytattam.
- Valaki gondolkozik is… ha neked már nem sikerült, te lökött!- csóválta fejét Alexa, miközben szörnyülködött a bokám látványán. Már nem csak lila volt, de zöld is… Ohh yeah.
- Nincs szükségem ilyesmire. – mosolyogtam kínosan mindkettőjükre.
- A bokád fájdalma most biztos ráment az agyadra…- jelentette ki Alexa. - ezt muszáj lesz egy orvosnak is látnia! Ne szórakozz már!- lett kicsit komolyabb.
- Kocsival vagyok! Elviszlek titeket!- mondta Harry és felállt, majd felém nyújtotta kezét, de én inkább maradtam ülve a földön.
- Most mondom... ne merj ellenkezni, mert megbánod!- fenyegetett meg barátnőm. Kettő egy ellen, ez kicsit sem igazságos.

- Mégis mióta van ilyen állapotban a lába?- kérdezte az orvos, miközben én az asztalon ültem fent előttem pedig a két testőröm állt, ugyanis meg voltak győződve arról, hogy biztos elszökök, ha lehetőségem akadna rá. Na, legalább ezt jól eltalálták.
- Tegnap óta, de igazából semmi baja. - legyintettem egyet, erre az idős orvos összeráncolta ősz szemöldökét. Rosszat sejtettem. - mennyi?- néztem rá félve és tudta mit kérdezek.
- Legjobb esetben is 4-5 hét…
- Hogy micsoda?- kérdeztem vissza hitetlenkedve… Ugye ez egy vicc?