5. rész

Sziasztok! Tudom, hogy jogosan nem vagytok sokan, hisz nem a túl rendszeres írásaimról vagyok híres mostanság, de ha itt vagy és olvasod, akkor köszönöm! Remélem tetszik. Dorka.

PS: FELIZ NAVIDAD mindenkinek! :)

- Mondhatod!- nyomtam meg telefonom kihangosítógombját és azonnal vissza is tettem a fejemet az ágyra.

- Jól vagy?- kérdezte a vonal túloldaláról Alexa.

- Az előbb egy pillanatra kinyitottam a szememet és 5 ujjam helyett hatot láttam… Szerinted?- kérdeztem vissza. Kicsit fájt a fejem… kicsit.

- Jól sikerült a tegnap este…- és még így vonalon keresztül is hallottam, hogy elmosolyodott.

- Ha azt mondom, hogy nem teljesen tudok, róla nyilatkozni elhiszed?- tettem fel egy igen nyilvánvaló kérdést neki. – őszintén… mennyit ihattam. Te tudod? - érdeklődtem és tényleg erőltetni próbáltam az agyamat, hogy kitisztítsam a tegnapi este eseményeit, de nem kifejezetten sikeredett.

- Épp eleget hidd el…- és mintha kijelentésének valami mögöttes tartalma is lett volna.

- Milyen hülyeséget csináltam?- húztam a fejemre a párnámat hátha akkor így el tudok egy kicsit tűnni innen.

- Semmi olyat, amit megbánhatnál… Csak magadat adtad!- jegyezte meg.

- Ettől féltem…- haraptam bele alsó ajkamba és az utolsó biztos pontra próbáltam összpontosítani, amire emlékszek tegnapról. – meddig játszottunk?- tettem fel egy kérdést neki.

- Meddig emlékszel?- kérdezett vissza.

- Ez rosszat sejtet… Szóval meddig is tartott az a játék?- erre a történésre még biztosan emlékezek, mármint, hogy elkezdtünk játszani, de hogy befejeztük-e vagy ilyesmi az már nem teljesen világos.

- Az attól függ, kiről beszélünk. – válaszolt. Vagy az van, hogy nem értelmesen beszél vagy az, hogy nem értem a rendesen összetett mondatokat sem.- nekünk igen hamar véget ért… ellenben Ti eljátszottátok a teljes kis zsákocskát. – és azt hiszem ekkor konkrétan nevetésben dőlt ki, ugyanis csak a vihogást hallottam a vonal túlsó oldaláról.

- Ti???? Mégiscsak kik azok a ,,Ti”??? – nem akartam találgatásokba esni. Jobb lett volna ez így. - várj, inkább ne mondd el…- nyögtem be hirtelen. Jobb egy kis egészséges tudatlanságban élni.

- Nézz a csuklódra. – mondta és én lassan végighúztam az ágyon magam mellett a karomat és hunyorogva kinyitottam a szememet, hogy egy pillantást vethessek rá.

Ekkor pedig egy villám körvonalai rajzolódtak ki a szemem előtt.

- Ohhh jajjj!- jutottam el a felismerés szakaszához.

- Oh jajjj…- utánozott barátnőm engem, de mindezt Ő élvezte, én már kevésbé. – megnyugtatlak aranyosak voltatok, már ameddig publikus volt a műsor. - folytatta.

- Műűűűsor? Na, most jött el a pillanat, amikor távozok a beszélgetésből. – és ekkor egy hatalmas irányított mozdulattal telefonomra csaptam és kinyomtam a beszélgetést. – egy hideg zuhany mindenképpen szükségeltetik…- gondolkoztam el hangosan és gondolataimat nem mertem tovább fejleszteni, amikor ugyanis kezemet hasam téve azt éreztem, hogy ragad a bőröm. – jobb, ha bele sem gondolok, hogy ez miért is van…

Az emberek fejében az él, hogy Londonban az év 365 napjából, 360on esik az eső. Ez általában majdnem mindig így van. Kivétel, amikor nem és ez a kivétel el is érkezett most. Napok óta tikkasztó hőség van, és a mai napon tuti a csúcsot is megdönti. Mindez szép és jó lenne és Én örülnék neki a legjobban ezt is megmondhatom, de ma kicsit sem tetszik ez a helyzet. Kómás vagyok, nem kicsit, hanem nagyon, a házból kitenni a lábamat nem vagyok képes, mert kint megfulladnék, bent maradni is lehetetlenség ugyanis onnan is ki fogok hullani, konkrétan kinéztem az ablakon és majd kizakóztam. Ennyit a másnaposságról. Hello, szia, fejfájás, ami nem akarsz elmúlni.

Mentsváramat egyedül az ágyam jelentette, ahol egy hektoliter vízzel, egy legyezővel (fogalmam sem volt, hogy nem van ilyenem, de csak úgy szembe jött velem, míg felöltöztem) és két szem algopirinnel gondoltam tölteni a csodálatos délutánomat.

A semmittevést fokozhattam volna még  egy kis olvasással, vagy filmnézéssel, de mivel a szemeim nem akartak a helyükön maradni úgy gondoltam nem vágom ilyenbe a fejszémet. Pihenés, lazulás, nyugodt környezet ez kell nekem így legalább az előző estét, mint egy puzzle pakolgathatom össze… felettébb szórakoztató volt. Valaki nem akarna segíteni? Jól jönne bármilyen információ…

Épp hajamat engedtem le az ágyam szélén, és kezdtem elemezni a plafont, amikor a telefonom elkezdett pityegni, ami elég idegesítően hatott rám. Volt két választásom. Vagy megfogom és ledobom a nappaliba (ami lehet, hogy nem élne túl) vagy felveszem, és azt lehet, hogy én nem élem túl (nem kifejezetten találtam magam kommunikáció képesnek)

- Meg vagy!- csaptam le rá hirtelen, és az utóbbi opciót választva. – igen?- tartottam fülemhez a készüléket.

- Szóval még élsz!- hallottam pimasz hangját a vonal túlsó végén. Rögtön beugrott az a kép, hogy tegnap Ő is itt volt… na meg az, hogy Alexa nemrég említett vele kapcsolatosan valamit.

- Ahogy hallom te is…- jegyeztem meg felettébb kedvesen .  - Várjunk csak. Neked honnan is van meg a számom? – pattant ki a szemem csak úgy hirtelen.

- Nem emlékszel rá? – kuncogott a vonal túlsó végén. Beszélgetőtársaimnak miért olyan mókás az, ha valakinek alkoholfogyasztás miatt „emlékezetkiesése van”?

- Jól szórakozol ezen?

- Kifejezetten… - helyeselt nagy mohón. – ez így vicces akkor.

- Nekem mondod?- kérdeztem vissza önkénytelenül. – Én adtam meg a számom?- kérdeztem gyorsan egy szuszra, azt hiszem egy könnyebb kérdéssel kezdeni az egész listámat jobb. Legalább ezen is túl vagyok.

- Találd ki!- válaszolta ráérősen.

- Micsoda?- kérdeztem vissza.

- Találd ki…- ismételte el még egyszer, csak most még lassabban, mint legelőször.

- Ezt nem mondod komolyan. – képedtem el nyöszörögve. Egyre jobban kezdett fájni mindenem ráadásul úgy veszem, hogy Ő is úgy gondolta, hogy ma szeretné a bolondját járatni velem.

- Pedig de. Én teljesen komolyan beszélek. – mondta teljes „komolysággal” hangjában. - A találgatást pedig hagyjuk későbbre, úgyis találkozunk…- hintett el egy apró információ morzsát, amitől én az éppen akkor számba kerülő vizet a takarómra köptem. – addig pihend ki magad! Kell az energia!- és erre megszakította a vonalat.

- Potter! Göndör! Haaaarrry!- szóltam bele a telefonba, de onnan már csak a monoton pittyogás válaszolt nekem. - szuuuper!- dőltem vissza az ágyba. – legalább tudnám, hogy miről beszélt…- és erre a hangos gondolatomra telefonom jelezte, hogy sms-em jött.

,, Unplugged koncert a House38-ben este, ha érdekelne esetleg Lepkécske. Tényleg amúgy visszahívtak a tündérek? H.”- legalább háromszor olvastam el üzenetét mire a szavak eljutottak az agyamig.

- Na, most meg miről beszélt? – és belegondolva az egésznek az abszurditásán nevetnem kellett. – soha-többé-ilyet-nem-csinálok!- vertem a fejembe a párnát. – csakis vizet iszok semmi mást. Ezt itt megfogadom. Esküszöm.

Az óra mutatója már este nyolcat mutatott, de én még azzal mindig csak az ágyból szemeztem. Kifejezetten lusta voltam, elgyengült és elsősorban lusta… Éltem az a lényeg, nagy rosszaságot csak nem csináltam (ha nem is emlékszek rá akkor is így van) mert nem a rendőrségen keltem akkor meg teljesen mindegy… nem? Max nem látom a göndört többet, de ez legyen a legnagyobb probléma. Amúgy is böki még a csőrömet amit Alexa-val tettek… cinkostársak.

Egész nap konkrétan semmit nem ettem, csak vizet ittam. Muníciómból kifogyva döntöttem úgy, hogy lemászva a galériás szobámból feltöltöm, vizemet majd visszamászok a helyemre, persze csak a változatosság kedvéért. Ez ment is volna abban az esetben, ha visszafele az első lépcsőfokra téve a lábamat nem kezdtek volna el kopogni az ajtómon.

- Nem vagyok itthon!- mondogattam magamban és halkan próbáltam volna az emeletre feljutni. Hát nem sikerült. Az üvegem kiesett a kezemből, ezzel jó nagy zajt csapva. – gratulálok!- szidtam le magamat és miután megkerestem az üvegemet, lassan komótosan elindultam az ajtó felé. Mire odaértem a kopogás is elhallgatott.

- Talán elment, aki keresett…- egyeztem ki magammal és fordultam is megfele mire az ajtó túloldaláról választ kaptam.

- Talán még mindig itt van, aki keresett…- hallatta hangját.

- Ez nem jött be!- csettintettem egyet és megfordulva a zárnak estem.

- Szép jó estét!- köszönt arcáról letörölhetetlen mosolyával a Göndör. Ki más most úgy őszintén? Meg sem lepődök azon, hogy „véletlenül” felbukkant errefele. - ezt neked hoztam!- és egy szatyrot nyomott a kezembe.

- Ez mi?- kérdeztem összehúzott szemöldökkel.

- Kínai. – még furábban néztem rá. – a másnapra. Tökéletes. – magyarázta és ezzel kicsit a ráncok a homlokomon lágyabbak lettek. – így gondoltad, hogy jössz?- mért végig rajtam elég rendesen kicsit sem zavartatva magát. Össz-vissz egy fürdőruha volt rajtam ugyanis azt nem téptem le magamról egyedül… Említettem már, hogy milliárd fokok vannak?

- Zavar?- kérdeztem tőle.

- Engem ugyan nem!- tette maga elé a kezét, majd félrecsapva fejét eligazította haját a szeme elől. Arcán a sunyi vigyor pedig továbbra is jelen volt ráadásul megint csak bámult. Végig engem, végig az arcomat.

- Befejeznéd végre?- kérdeztem rá.

- Mégis mit?- hangja ártatlanságtól csengett.

- Bámulsz. Folyamatosan. Azokkal a mosolygó szemeiddel. - feleltem neki.

- Szóval mosolyognak a szemeim? Hmmm… Miket nem veszel te észre!- jegyezte meg „gondolkodva” majd ezután hirtelen kezeit szemei elé helyezte. - így jó lesz? Én, nem nézlek, de te meg cserébe elkészülsz… Áll az alku?- dörmögte ujjai mögül és közben kikukucskált egy kicsit. – tegnap beleegyeztél, hogy eljössz velem!-

- A tegnapi nap… Ettől féltem. – csuktam be a szememet. – Figyelj… Elmegyek, de arról az estéről nem beszélünk többet. Kifejezetten nem emlékszek semmire és ez nem vicces.

- Pedig a telefonbeszélgetésed a tündérekkel eléggé emlékezetesre sikeredett!- jegyezte meg halkan.

- Kérdem én: ezt te élvezed? – már megint jól szórakozott.

- Most már igen… de tegnap nem, ugyanis én nem beszélhettem a tündérekkel. Azt mondtad birkákkal nem tárgyalnak. – ekkor hajára mutatott és lebiggyesztette ajkát.

- Most fejezd be, könyörgöm… Lehet még ennél kínosabb?- tettem fel a költő kérdést.

- Kínosabb nem… azt hiszem. – egyezett bele végülis. Rendes, legalább nem ringatott illúziókba- ellenben élvezhetőbb igen…- fűzte hozzá szinte suttogva, szemei pedig mélyen az enyémet vizslatták. Ennek hatására gondolták úgy a tegnap este egyes emlékei, hogy mégis felfedik előttem magukat…

Vízipipa, füst, közelség, ajkak… tejszínhab, Ő, Én, mindenem ragad… Nem teljesen tudok megállni a lábamon, lehoz a vállán, lefektet, betakar…

- Ha most megbocsájtanál… - és ezzel a mozdulattal befordultam a lakásomba, elég erősen „behajtva” az ajtót.

- Minden rendben?- kérdezte kicsit „aggódva”. Azt hiszem Ő nem teljesen érthette, hogy mi is ütött belém.

- Te várj meg kint. Csak felöltözök. – kiáltottam ki neki és a feljött képek csak úgy nonstop úszkálni kezdtek a szemem előtt. – Nem vagyok normális… Nem vagyok normális…