14. rész

Sziasztok! A hosszú és fáradalmas hét után végre sikerült írnom! Íme a rész... lehet néhány dolog nem lesz teljesen világos, de majd talán a kövi részben mindenki megvilágosodik! :) Jóó olvasást. Dorka

Éreztem, ahogy megfeszül a mellkasom, és ahogy testem minden egyes porcikája kezd lehűlni olyan ütemben, hogy pillanatokon belül már szinte remegtem. Éreztem azt is, hogy mellkasom egyre hevesebben kezd emelkedni, majd visszaesni úgy tűnt, mintha valaki el akarná előlem szívni a levegőt… fojtogató érzés telepedett rám, szinte fuldokolva kaptam mellkasomhoz és próbáltam egyben tartani magamat.

- Maisy??? Ott vagy?- hallottam még egyszer a hangot már távolabbról, a telefon a földre érkezve is hangoztatta a szavakat.

- Ki volt az?- kérdezte, és lábát kinyújtva azonnal is felült majd mélyen szemeimbe nézve kereste bennük a választ. És úgy hiszem megtalálta.

- Maisy?- szólalt meg ismét a telefon, de ezúttal már Alexa hangja volt az.

- Ki kell mennem!- jelentettem ki határozottan, majd lábamat szépen leemelve fel is álltam és otthagytam őt.

Friss levegőre volt szükségem és ebben az sem akadályozott meg, hogy kint elég csúnya idő uralkodott, nem tudtam volna egy zárt helyen megmaradni abban a pillanatban. Éreznem kellett azt, hogy távol vagyok tőle, azt hogy a múlt már lezárt és ura vagyok a dolgoknak. Igazából az utóbbi kicsit sem volt így, ha jól megnézzük a dolgokat, hisz lefagytam és kiakadtam rendesen, de még így is e cselekedeteim a jobb kategóriába tartoznak. Alakultak már rosszabbul is a dolgok… De azok már múlt eseményei, és a múlt elmúlt.

Betekerve egyetlen egy takarómba ültem a veranda lépcsőjén és a fák felett sötétedő eget néztem, ahogy a fekete felhők úszkálnak felettünk. Hatalmas vihar lesz. Aktuálisnak éreztem így hirtelen. Mély levegőt véve hajoltam térdemre és homlokomat annak nyomva egyenletes légzéssel próbáltam kontrollálni magam. Nem sikerült. Az ideg, ahogy végigfutott bennem úgy éreztem, ahogy öklöm görcsbe szorul, majd a fa lépcsőre egy hatalmasat ütök. Egyszerűen meg kellett szabadulnom a belül érzett feszültségtől valahogy. Másodjára már mindkét öklömmel csaptam magam mellett a fára, legszívesebben szétvertem volna, ha tehettem volna. Az erő akkora volt bennem, hogy felszisszentem, amikor kezem hozzáért a lépcsőhöz. Annak semmi baja nem volt, viszont nekem annál inkább…

- Csssss…- hallottam hangját és éreztem, ahogy hatalmas kezei megfogják az enyémeket és elsüllyesztve azokat magukban leül mögém, és mint egy erős támasz átfog erős karjával. – cssss. – hallatta ezt a hangot továbbra is, majd egy gyengéd csókot lehelve nyakamra, vállamra hajtotta fejét. – meg fogsz fázni!- mondta szinte alig hallhatóan. Aggódott kivehető volt a hangjából, de úgy hiszem nem ez volt a legfőbb oka erre.

- Mondod te…- jegyeztem meg magamban, viszont ajkaimnak nem igazán sikerült hallható szavakat formálniuk gondolataimból. – te ezt nem érted. – agyam teljesen másra állt rá.

- Engedd, hogy megértsem!- ajánlotta fel halkan és éreztem, ahogy előttünk elkezd ujjaimmal játszadozni, amik olyan görcsben voltak, hogy külön nehéz feladat volt számára kiegyenesíteni őket. De valahogy ahogy puha érintése végigfutott bőrömön egyszerűen mégis valamicske nyugodtságot kezdtem érzékelni magamban attól függetlenül, hogy amúgy legszívesebben itt hagytam volna az ég adta világon mindent csakhogy egyedül legyek. Különleges érzés volt. Hideg és meleg találkozása. Nem csak a levegőben volt a vihar íze, valójában bennem is.

- Kérlek…- súgta halkan fülemben és szavai szinten könyörgően lágyak voltak. – csak így tudok segíteni!- vallotta be. – bízz bennem!

Úgy kérte ezt, mint még soha senki semmi mást. Mély hangja szinte ellágyult, de mégis oly határozott volt, olyan megnyugtató.

- Vannak olyan dolgok az életben, amit az emberek egyszerűen képtelenek megbocsájtani a másiknak. A feledés homályába burkolhatják az emlékeket, de a megbocsájtásra akkor sem került sor. – kezdtem - Miután miatta anya elment mondhatni elég rossz állapotba kerültem. Elkövettem néhány őrültséget…- gondoltam vissza a történésekre, próbáltam rövid maradni.

- Az én szüleim is elváltak. – simogatta meg a vállamat, gondolva ezt úgy, hogy majd vigasztalást tud belém önteni. - tudom, hogy nehéz. – mondta őszintén, tényleg úgy gondolta.

- De ő… - akartam mondani én, de egyszerűen nem tudtam folytatni, nem ment csak annyit éreztem, hogy forró könnyek csordulnak végig arcomon és hangosan koppannak a lépcsőre.

- Ne sírj!- szólalt meg mégis, majd még jobban karjaiba vonva oldalra fordított engem, hogy arcunk egymással szemben lehessen. - minden rendben lesz… ígérem!- vigasztalt és kezei közé fogta arcomat. – megígérem neked!- zölden csillogó szemei, mintha most az eddigieknél is jobban csillogtak volna, felemelő látván volt, de mégis szomorú.

Válaszadásra képtelen voltam, ámde valahogy mintha egy különös békesség telepedett volna rám ettől a látványtól. Lassan lecsuktam szemeimet és próbáltam megtölteni magam minden bátorságommal, mikor gyengéd ajkait éreztem sajátomon. Akkor abban a pillanatban azt éreztem, hogy az a csók az, amely életet ad nekem, az a csók, amely megmenti a napomat.

A szelíd, ártatlan, bártorságot adó mézédes csókjából egyre hevesebb érzések törtek ki. Időközben még az eső is eleredt, sőt szakadni kezdett, de ezt is csak onnan vettem észre, hogy göndör fürtjeit markolva ujjaim nedvességben úsztak.

- Meg fogsz fázni!- nevetett fel halkan, mikor szinte már ölében ültem ismételten és közel letámadtam őt megint.

- Kicsit sem fázok!- ellenkeztem ártatlan mosollyal arcomon, majd mellkasomnál összefűzött leplemet szétnyitottam és bevontam az alá őt is. - nem beszélünk erről többet!- súgtam neki fülébe egyértelműen.

- Nem beszélünk többet semmit. – mámoros hangjában szinte hallani lehetet az epekedés ízét.

A gyönyör melyet csókjai és érintése után éreztem testemet új kerékvágásba billentette, mintha töröltek volna eddigi minden rosszat és csak az, az akkori jelen élt volna számomra. Erre volt képes ő. Carpe Diem életérzés, amit a Göndör idéz elő.

Közénk egyedül csak az egyre szakadó eső cseppjei tudtak beférkőzni, és csak azok tudták volna lehűteni testünket, de valahogy testünk ennek ellenszegült, mert minél jobban áztunk, annál jobban forrósodtunk felfele. Szinte már égtünk egymás karjai között.

- Desszertről volt szó…- mormogta csibészes hangján, ami ismét a régi volt, ráadásul szemeiben is a kis ördögi vigyor ott bujkált.

Lábaimat dereka köré fonva, kezemet nyakába helyezve engedtem, hogy felálljon, velem együtt onnan majd szép lassú léptekkel a házba vigyen. Mondjuk nem mondhatni, hogy megkönnyítettem számára azt a pár méteres utat, hiszen míg ő arra koncentrált, hogy eljussunk az ajtóig én arra koncentráltam, hogy egyre jobban felhergeljem. Nyakát elengedve mellkasán futtattam végig kezemet, melyre felsője a víz hatására érzékien tapadt rá. Vállához hajolva gyengéden puszilgattam végig annak vonalát egészen ajkaiig, ahol ahelyett, hogy az övét mentettem volna meg a vágyakozásból inkább incselkedve, elhajolva tőle, csakhogy ő is lássa a saját ajkaimat nyaltam le. Erre felmorgott, mire én jót kuncogtam rajta. Felpezsdített ez a szórakozás.

Nem szólva semmit némán ment keresztül a nappalin egészen a szobáig, ahol így csurom vizesen rakott le az ágyra.

- Étkezés előtt szépen meg kell szárítkozni. – bólogatott okoskán, majd kinyúlva elkapta az ágy szélén heverő törülközőt és hozzám simította azt. Az anyagot, az ő ajkai követték, és ahogy ez a párosítás végigfutott testemen úgy éreztem ott helyben szétrobbanok. Ujjaimmal már-már erőszakosan szorítottam a takarót mellettem, azt hittem szétporlasztom az anyagot, sőt szemeim is csak akkor pattantak ki hirtelen, amikor már nem éreztem többé őt.

Szinte egy romhalmazként süppedtem az ágyba, adtam meg magam konkrétan a semminek ugyanis most ő távolodott el.

- Nehogy azt hidd, hogy most elmenekülhetsz előlem… - hallatta hangját, majd felocsúdva magamból oldalra fordultam és figyeltem magam előtt kiformáló alakját, ahogy könnyedén dobja le magáról vizes ruháit, majd egy szál törülközővel törüli végig magát, amit végül derekára köt.

- Ne…- szaladt ki kiszáradt torkomon az ellenkezés.

- Hm… tetszik, amit látsz?- kérdezte és megfordult előttem még egyszer.

- Láttam már jobbat is!- mondtam ki, mire az én szemeim is elkerekedtek. Ez véletlen volt esküszöm.

- Biztos vagy te ebben?- kérdezte fölényes mosollyal, majd szó nélkül oldotta le magáról a kis törülközőt. - biztos vagy te ebben?- ismételte meg kérdését.

- Biztos…- hangom már szinte remegett, egyszerűen a látvány, ami elém tárult elvette tőlem az utolsó értelmes szavaimat is. Kezeit csípőjére téve, összeráncolt homlokkal próbált éppen megbabonázni kisfiús tekintetével.

- Nem elfogadható válasz. Rossz válaszért büntetés jár!- mondta és értem hajolt, majd felkapva ölébe elindult a nappaliba. Még szerencse, hogy mindkettőnkön sok volt a textil. Miért éreztem hirtelen úgy, hogy ma nem jutok el a felöltözés folyamatáig? Hmmm? Érdekes.

- Megfőzöl ebédre?- nevettem el magam, mikor letett a konyhapultra. Két kezemmel oldalt támaszkodtam miközben jobb lábaim kinyújtva hevertek előttem.

- Szeretem a desszerttel kezdeni az étkezéseket…- mondta és elfordult tőlem, mire így engedte láttatni formás idomait. Kócos fürtjei, széles vállai, izmos háta, formás feneke, még izmosabb lábai… úgy tűntek, hogy ezek most az enyémek. - illetve még szeretem felidézni az igen kedves emlékeket is… - tette hozzá, majd kezében egy doboz tejszínhabbal fordult vissza.

- Hogy is volt az? Én már nem emlékszem…- kaptam szám elé kezemet meglepettségemben. Valójában igazat is mondtam meg nem is. Tőle tudtam részleteket, de nem eleget. – ismertetnéd számomra is ezt az emléket?- kértem tőle kedvesen.

- Lehet róla szó…- mondta sejtelmesen, majd teljesen közel jőve hozzám, lepattintva a palack tetejét nyakamtól kezdve egészen hasam aljáig húzta a tejszín csíkját úgy, hogy közbe végig a szememet vizslatta. Nem engedtük szabadulni egymás tekintetét.

- Még mindig nem értem… - ráztam a fejemet, alakítva a semmit sem tudó személyt.

- Ez nagy hiba… de azt hiszem, segíthetek neked. – mondta és egyre közeledett hozzám, mire éreztem, hogy eközben a józan eszem pedig egyre távolodott tőlem…

Egy hatalmas pohár tejet öntöttem magamnak, és a pultra támaszkodva halkan reméltem, hogy ez majd segít. Nyugtalanul keltem fel sötét álmomból az éjszaka közepén, de szerencsére a göndört nem vertem fel, így könnyen ki tudtam csusszanni mellőle. Szükségem volt egy kis időre egyedül, de tényleg. Nem voltam képes elmondani neki a teljes igazságot, ez nem számított hazugságnak ez igaz, de én viszont nem könnyebbültem meg tőle, és továbbra is érzem, hogy bennem van, és Ő nem tudja… Nem vagyok képes kiadni magamból, de közben mégis zavar, hogy nem osztom meg vele. Talán tényleg kedvelem, talán tényleg igaz, ami történik kettőnk között bármi is legyen, de ha ez most így marad, engem felemészt a tudat. Egyszer már megtörtént… Még egyszer nem vagyok képes végigcsinálni.

- Vedd fel… jobb lesz, ha felveszed!- morogtam a telefonnak, amit a másik kezemben szorongattam idegesen.

- Maisy! – szólalt meg a vonal túlsó végén a hang. – mi történt? Hajnali 3 óra van. – Alexa hangja álmosnak tűnt, minden bizonnyal felébresztettem.

- Jelen pillanatban ez érdekel a legkevésbé. Az viszont felettébb izgat, hogy mit keresed nálad Ő? Ezt például az alatt az idő alatt el is mesélhetnéd, míg visszaviszel a városba.

- Harry? – kérdezte.

- Alszik. – rendeztem le ennyivel a dolgot. – tudom, hogy tudod, hogy hol vagyok, szóval hajrá… az idő telik.

- Minden rendben? – kérdezte.

- El akarok innen menni… talán hibát követek el mindezzel…

Sajátos száműzetés lakásom falai között, ötödik nap... Nem fogadtam hívásokat, nem kerültem az online világba sem, de legfőbbképp nem léptem ki a küszöbön kívülre. Feküdtem, olvastam, néztem ki a fejemből körülbelül ennyi tellett tőlem, sőt igazából egyik tevékenységnél sem tudtam megmaradni 10 pernél tovább, szóval csak, mint egy partra vetett hal csapódtam össze vissza a lakás különböző pontjairól ide-oda.

Akkor hajnalban hívott először, majd utána folyamatosan csörgött a telefonom, végig a hazafele vezető úton. De nem vettem fel, ahogy Alexa sem tette, mert erre kértem egyszerűen nem lettem volna képes hallani azt, hogy keres, azt hogy ideges és talán azt, hogy megbántott… Talán egy kicsit később képes leszek vele beszélni, de most nem.

Első nap megjelent a lakásomnál, de nem szállt ki a kocsijából. Második nap is ugyan ezt tette, de harmadik nap este már fordult a kocka ugyanis már az épületbe tette a lábát, de nem csengetett be, nem kopogott be… egyszerűen csak leült az ajtómmal szemben lévő lépcsőre és csendben ült, vagy zenét hallgatott vagy éppen magába meredve gondolkodott, de ott volt. Egy szót nem szólva töltött ott órákat anélkül, hogy felállt volna és az ajtómat megközelítette volna. Honnan tudtam mindezt? Mint mondtam alig tudtam megülni egy helyben, és ha a konyhaablak felé jártam, akkor viszont láthattam a kocsiját, amivel mindig ugyanoda parkol… Mikor pedig így történt lábaim az ajtómhoz vittek, amelynek kis kipillantóján láthattam, hogy ott volt… de ez nem jelentett semmit, mármint az, hogy láttam. Éreztem, hogy ott volt egyszerűen így volt. Éreztem Őt. Volt, hogy néhány percre ott ültem az ajtóval szembe és majdnem a fejemet vertem annak, de kinyitni egyszerűen nem tudtam. Csak ültem csendben, ahogy ő tette.

De a mai nap kicsit máshogy alakult… Fent a galérián takarítottam ki a szobámat, amikor az ágyneműtartót kihúzva a millió újság átpakolása után egy dobozt találtam. Rápillantottam és már befedéséről is felismertem. Szívem egy pillanatra ott megállt, és enyhén reszketve nyúltam érte, majd azzal kezemben mentem le a nappaliba. Lefújva a porréteget róla mély lélegzetet véve akartam levenni a tetejét, de nem sikerült egyszerűen a kezem nem volt hajlandó azt tenni, amit agyam akart. Levelek voltak Neki. Anyunak. Amiket soha sem volt esélyem elküldeni neki…

A doboz tetejét megsimítva, beszívva a friss levegőt tüdőmbe jöttem rá arra, hogy talán miért is éppen most találtam meg mindezt. Talán ez segíthet. Talán. Ez lehetett egy jel, egy égi segítség Tőle.

Kiegyenesedett háttal lépkedtem lassan az ajtó felé, Ő még nem volt itt… talán nem is jön többet. Meglehet, de egy próbálkozást attól még megérhet…

Lassan elfordítva a kulcsot, majd lenyomva a kilincset nyitottam ki az ajtót és szinte remegő kezekkel tettem le a doboz egy papír cetli kíséretében neki a lépcsőre, ahova napok óta visszajárt. Csak reménykedni tudtam, hogy most is itt lesz, csak a reménykedni tudtam jóságában és kitartásában.

Talán így könnyebb lesz elmesélni…- állt a cetlin, amit otthagytam neki..