I. rész -The Hell Song

 Sziasztok! Íme meg is érkezett az első részem az új történetből. Remélem tetszeni fog, ahogy a visszajelzéseket olvastam az előszór elnyerte a tetszéseteket remélem a folytatás is elfogja! Minden be fog indulni szépen lassan, csak várjatok egy keveset!Jó olvasást! Puszi Dorka ♥

The Hell Song 

 ,, Everybody's got their problems

Everybody says the same things to you
It's just a matter how you solve them
And knowing how to change the things you've been through..."

Tik – tak, tikk-takk valószínűleg így szólna hozzám az óra a falon, ha nem zártam volna ki fejemből a hangját, ami ugyanis amúgy megtörtént. Egyes óráknak még dallamos is a másodpercenkénti monoton hangja, viszont ez nem tartozott közéjük így hát csak néztem és néztem, ahogy a percek múlásával a nagymutató lassan beéri a kicsit és gúnyosan az arcába nevetve annak leelőzi utóbbit. A szobában az egyetlen egy érdekes tárgy volt ez, az ügyeletes „beszélgetőpartnerem” falra akasztott diplomájának és megannyi oklevelének már akkor sem tulajdonítottam nagy figyelmet mikor beléptem ide. Észrevenni észrevettem őket, hisz nagyon máshogy nem is tehettem volna ugyanis egy falat csakis ezek a papírok telítettek be, lehet, hogy csak egy fél fal volt, de akkor is. Látszott rajtuk hogy még nem igazán vették fel a szoba stílusát a fele az ilyen kis díszeknek még egy dobozban hevert a földön, az asztalon, no meg mintha a kanapén is lett volna egy doboz, amit ügyesen akart volna rejtegetni egy díszpárnával, akarva vagy akaratlanul ezt már nem tudhatom.

- Tudod Khara… ugye így hívnak? – ezt a kérdését abszolút feleslegesnek tartottam főleg a miatt hisz tudtam, hogy tudja a nevemet hisz kezében ott volt egy nagy paksaméta mely az én nevemmel fog fémjelezve. Nem válaszoltam csak feléje figyeltem, annak köszönhetően, hogy nevemet szólított. – engem igazából ezek nem érdekelnek… - és amit abszolút nem vártam volna, hogy tesz azt lépte meg, egy igazán jól irányított mozdulattal úgy vágta a sarokba az egész köteg szépen összefűzött lapot mintha az NBA-be kosarazott volna mind idáig.

Fél órán belül nem ez lenne az első próbálkozási kísérlete arra, hogy beszélgetést kezdeményezzen, de most valahogy nem volt kedvem a bájos cseverészéshez, helyette inkább csak úgy tettem mintha itt lennék amúgy pedig már réges-rég azon voltam hogy milyen érzéseket is fog felszabadítani az bennem mikor délután egy teljesen új, szinte még forró olyan friss albumot hallgathatok meg mikor hazaérek ugyanis a mai nap az amikor kijön egyik kedvenc bandámnak az új albuma. A friss anyag hallgatásának meg kell adni a módját, ahhoz egy külön rituálé tartozik melyet senki és semmi nem zavarhat meg, mert annak úgy kell történnie, ahogy. Pont.

-… szerintem, ami volt az elmúlt, sokkal jobban érdekel engem az, hogy mi fog történni. Khara mit csinálsz? – kérdezte tőlem látta, hogy fülhallgatómat kezdem kigubancolni miközben totális pókerarccal figyelem őt.

- Maga szerint? – kérdeztem vissza majd az ipodomba dugva a fülest azt bekapcsoltam és hagytam, hogy a nő - akinek a nevét már akkor elfelejtettem mikor az egyik tanár behozott ide- ajkának mozgása csak egy vicces mozdulatsor legyen, számomra miközben a fülemben már javában szól a zene.

Néhány percig csak figyelt egy szót sem szólt, de komolyan. Nézett néhány pillanatig, láttam, hogy pörögnek az agykerekei, majd ezután fogta magát és kényelmesen hátradőlt fotelében és kezébe véve egy magazint kezdte azt olvasgatni. Úgy tett mintha nem engem nézne, de tudtam, hogy ezt csinálja, habár elég ügyesen tetette az ellenkezőjét, de persze nem elég ügyesen.

- Mit hallgatsz? – azt sem vettem észre, hogy időközben felállt majd mellém sétált, de azt persze hogy észrevettem, hogy mellém leült hisz a kanapé lágyan süppedt be mellettem. Különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam neki addig a pillanatig – hisz miért zavart volna engem, ha mellettem ül –amíg meg nem fogta és kihúzta a fülemből a fülest, így megszakítva egy olyan szám hallgatását melynek épp az volt a lényege hogy a füles két különböző végén más-más dolog szól, egy kis gitár az egyikben, egy kis szöveg a másikban. Elrontotta az egészet, ez érthető, hogy nem nyerte el a tetszésemet.

- Zenét… - remélem egyértelmű volt számára, hogy előző cselekedetével nem igazán lopta be magát a szívembe, legalábbis hangszínemmel próbáltam ezt átadni neki.

- Na és éppen most milyen zenéhez van kedved? – kérdezte, a beszélgetésre való törekvését úgy látszik még nem adta fel. – most hogy mindezek után ide kerültél? – dőlt hátra a kanapén és méregette arcomat.

-  Olyat, amit kétlem, hogy ismer… - gondoltam magamban, majd de gondolataimnak hangot nem igen adtam, hisz energiát erre feleslegesen nem pazaroltam majd, majd szépen visszacsenve kezembe a füles végét fülembe dugtam azt, így valahogy mindjárt kellemesebb volt a szituáció.

Persze ennek a kedves nőnek - akivel először találkozhattam ez alkalommal, hisz új volt itt – köszönhettem azt, hogy emlékeimben újra felélénkült az a történés, ami idejuttatott, pedig olyan szépen sikerült elfelejtenem az egészet, de hogy frissen és melegen maradjon a gondolataimban, no, ő abban segédkezett elég ügyesen.

Korábban ugyanezen a napon…

- Na és hogy telt a történelem órád? – barátnőm felé intézett első kérdésem volt miután kicsengettek és négykerekű kocsijához lépve megkönnyítettem dolgát és önkéntesen toltam ki a kínzókamerának is durva helyiség lenne, töri órának színhelyet adó teremből.

- Egész jól haladok az új installációm tervével…- emelte szemmagasságba öléből a terveit, hogy így én is láthassam őket. – habár volt egy pillanat amikor…

- Azt ne mondd, hogy volt egy pillanat, amikor majdnem elcsábultál és figyelmedet a kedves tanár úrra szegezted… - ez a lehetőség még találgatásnak is nevetséges volt.

- Olyan merész még nem vagyok… - rázta a fejét nevetve.

- No, akkor mi történt? – kérdeztem és vállához lentebb hajoltam, hogy jobban hallhassam.

- Képzeld volt egy pillanat amikor… - ezúttal úgy folytatta a mesélést mintha valami rémtörténet lett volna az egész.

- Amikor? – próbáltam a félelemtől felcsigázott hangot előkényszeríteni magamból.

- Amikor majdnem elrontottam az egészet a tanár miatt. – mondta olyan komolyan hogy az valami hihetetlen. – éppen pörgött a fejemben az egész, számoltam és képzeltem tovább az egészet egy új fokra emeltem volna az egészet, amikor is ez az ember valami csata helyszínét és évszámát olyan erősen kihangsúlyozva ismételgette, hogy még az én aurámba is belemászott azzal és majdnem kizökkentem az egészből. Ismétlem, majdnem. – tette maga elé jobb mutatóujját. – no és a te órád hogy telt? – kérdezte mintha nem ugyanazt a 45 percet kellett volna mindkettőnknek végigszenvednie ugyanabban a teremben, ugyanannál a tanárnál.

- Azt hiszem, megvan az új bejegyzésem nyersanyaga… - dobtam ölébe a jegyzetfüzetemet melyen a bloggal kapcsolatos gondolatfuttatásaimat vezettem.

- Csúcs… - pacsizott le velem automatikusan. – erről jut eszembe… hamarosan kész az új dizájn az oldalra, egy két simítás még szükséges hozzá hogy minden tökéletes legyen, de hidd el… fantasztikus lesz. – olyannyira beleélte magát ebbe a dologba hogy szinte jobban örült az egésznek, mint én.

Jó talán ez nem is talán kategória volt, hanem valójában is így történt. A blog ezen kreatív részéért ő volt a felelős, ha nem kértem volna, akkor is csinálta volna, mert szerette ezt csinálni. Na és hogy én mit szerettem csinálni? Egészen egyszerű. Kiírni a fejemből a gondolatokat és jól megszerkesztve megosztani ezt másokkal, persze szigorúan egy bizonyos anonimitás alatt, nem kell mindenkinek mindenről tudnia. Ha elolvassák azt, amit írok, nekik örülök, mert tényleg így van, de hogy esetlegesen tudják is hogy ki is írta az egészet az már annyira nem érdekelt. Tetszett ez a halvány fátyol, amit magam és közéjük húzva elrejtette a valóságot. Persze nem teljes egészében hisz valóság volt ott, nem is akármennyi, hisz amiről írok lassan már egy éve, egy olyan világot érint mellyel a világ bármelyik pontján meg tudjuk magunkat értetni. Music, Musik, música… teljesen mindegy milyen nyelven mondjuk egyet jelent mindenhol: zene.

- Értettem főnökasszony. – veregettem meg vállát és ezzel egyidejűleg el is értünk a szekrényünkhöz. Az övé a könnyítés érdekében lent volt, az enyém meg pont felette, habár hogy ez így legyen ahhoz meg kellett vívnunk egy-két csatát, de ahogy a mellékelt ábra is mutatja a harcok eredménye nekünk kedvezett.

- Lecserélem azon nyomban, ahogy a számláló átlépte az 500.000 látogatót, okés? – kérdezte és kipattintotta szekrényének ajtaját.

- Megismételnéd még egyszer? – kérdeztem és kb. ahhoz nem volt erőm, hogy kinyissam az ajtómat ugyanis a szám hallatára, ha pl. lett volna a számban valami folyadék azt tuti kiköptem volna, így csak a szekrényajtómmal sikerült alkotnom valamiit, vagy éppen semmit, de ez lényegtelen.

- Lecserélem a dizájnt. – emelte fel a fejét, hogy lássa arcomat.

- Ami az után jött… - mutogattam az ujjammal mintha egy szalagot tekertem volna azzal, ami előrébb viszi, vagy éppen visszaviszi az eseményeket vagy az elhangzottakat éppen, odáig amíg én szeretném.

- Ötszázezer… ÖTSZÁZEZER. – ismételgette a számot egyre hangosabban igazából. – az emberek imádják, amit csinálsz… na és ha tudnák, hogy ki is vagy annak még jobban örülnének… - ejtette el teljesen véletlenül ezt az ártatlan mondatot.

- Tegyél le róla. – ráztam a fejemet és azon nyomban sikerült is a mágikus világból visszaröppennem a valóságba.

Beszélgetésünket minden bizonnyal még folytattuk is volna, és még kedves barátnőm Nora teljesen biztos, hogy a fejemhez vágott volna egy-két sajátos véleményt a névtelenségemről – kettőnk véleménye az egészről elég erősen különbözik, de mint ahogy láthatjuk eggyel mindig előtte járok, álláspontomat ebben a kérdésben még úgy gondolom maga a jó úr isten sem tudná megváltoztatni, már ha hinnék benne, persze – de ebben az éppen akkor érkező emberkék teljesen megakadályoztak minket.

- Már majdnem elfelejtettem, hogy ti is léteztek… - a hang, amit akkor sem felejtenék el, ha akarnék, volt egy olyan éle mellyel szerintem tömegeket lehetett volna egyszerre sírba tenni. A tömegből egy tuti én lennék. -… eddig észre se vettem ezt a csodás változást Khara… - kiejtette a nevemet és éreztem, hogy karomon feláll a szőr. Nem figyeltem rá, nem érdemelte meg, ha levegőnek nézzük, mint általában akkor talán rájön, hogy annyira érdekel a véleménye hogy semennyire. -… csak az egyik feled érkezett meg a suliba? Hihetetlen. – micsoda kedves megjegyzés a súlyvesztésre, biztos sokáig gyakorolta.  – a kilóidat elhagytad, de ezt a kerekeken guruló nyomorékot még nem sikerült? Súlyos hiba… - és ekkor elnevette magát azt hiszem az idétlen szóvicce lehetett ennek az oka.

- Mit mondtál? – addig a pillanatig nem igazán gondoltam még egy picinyke figyelmet sem felé fordítani, amíg ki nem mondott egy olyan szót, ami könnyedén leverte ezt a nem- érdekel falat.

- Ne foglalkozz vele. – Nora szólalt meg olyan halkan hogy tudta csak én fogom meghallani. Kocsijának fogókáját egyre erősebben szorítottam és hiába számoltam vissza magamban tíztől egyig állapotomon nem igazán sikerült javítania annak.

- Ő egy nyomorék, nem? – kérdezte úgy mintha valami tudományos beszélgetést folytatna, még talán a gondolkozás egy csíráját is megmutatta. – de ahogy elnézem te is az vagy… - mért végig -… nem is akármekkora. – és bumm, a szalag itt szakadt el.

- Khara… kérlek… - Nora hangjának még sikerült tudatomba férkőznie, de ez már kevés volt.

Olyan szinten felment bennem a pumpa, olyan szinten éreztem, hogy testem elkezd remegni, hogy agyam megszűnt értelmesen működni, úgy valójában teljes egészében megszűnt működni így történhetett az, hogy a következő pillanatban, amikor észhez kaptam akkor már azon a nagyszájú libán ültem – abban a pillanatban örültem volna igazán csak azoknak az elveszett kilóknak, legalább már ennyivel sikerült volna kilapítanom – és arcát alakítottam sajátos módon öklöm egyedi mintázatával.

Persze azt nem mondanám, hogy ezt csak úgy ő engedte valószínűleg emiatt is repedt fel a szám, mert frissen épített műkörmével elég erősen belekapott ajkaimba.

- Ha még egyszer… ha még egyszer… - fenyegettem őt hisz azt hiszem egyértelmű volt mennyire tetszhetett a megjegyzése.

- Idegbeteg… - kapott a hajamba és oldalra rántva ezzel engem. A gumit ezzel az erővel sikerült kitépnie göndör fürtjeimből, ahogy láttam egy marék haj kíséretével. – fúúj… édes istenem. – dobta el ujjai közül a hajcsomót majd undorodását ennyivel elintézve fejemet könnyedén verte a földhöz. Nagyot csattant, éreztem, hogy fájni fog ez később, de ott abban a pillanatban meg sem éreztem valami nagyobb elvette a figyelmemet. Az ideg.

- Itt meg mi az isten folyik? – a hajrá-hajrá üssed-vágjad, erősebben-erősebben szavakat egy erősebb mondatfoszlány szakította félbe. A körénk gyűlt őrjöngő diáktömegbe – amit eddig valójában észre sem vettem, valami egészen más kötötte le a figyelmemet – ekkor érkezett meg egy felnőtt, egy tanár. édes jóistenem… lányok. – sopánkodott majd azonnal váltott igazi diktátor tanár szerepére. – ti ott… szedjétek már szét őket… - fiúk erős érintését éreztem karomon és vettem észre közben, hogy egyre jobban távolodok mind a földtől mind attól a festett lénytől. – maguknak elment az eszük? – a fiúk úgy tartottak kezükben minket mintha valami vásári bikák lennénk, akiket ha elengednek, akkor bármelyik pillanatban egymásnak ugornának, ami amúgy igaz volt. Én még szívesen igazgattam volna a képes részén annak a nőszemélynek. – Khara… magába már megint mi ütött? Mit ártott magának Liona? – úgy nézett rám, mint a véres rongyra az a kis mocskos előttem meg persze hogy elmosolyodott rögtön levágta a helyzetet, hogy a tanár neki kedvez.

- Tanárnő… ez az elmebeteg csak úgy nekem rontott a folyosón.  Egyik percben még csak mellette sétáltam a következőben meg már püfölt… - szörnyülködött és mintha még egy könnycseppet is kierőltetett volna magából, hisz valami fényes folyt végig a kipirosodott kissé véres arcán… azt hiszem eltörött az orra.

- Az igazgatóiba… mindketten. – ordította el magát elég határozottan.

- Hogy micsoda? – persze hogy rögtön nem vitték a sürgősségire így hát ezt sérelmezni kellett.

- Liona jól hallotta… maga is azonnal az igazgatóhoz. Maguk meg mit bámulnak? – nézett körbe az embertömegen. – valami zsebkendő adjanak ennek a nőszemélynek, hogy el ne halálozzon itt egy kis orrvérzéstől utána meg mindenki mehet órára… úgy sejtem mindenkinek van órája. Nora magának is, nemde? – nézett barátnőmre.

- De… - forgatta a szemét és kocsijának kerekéhez kapott ezúttal. – idióta. – tátogta nekem mire én meg csak elmosolyodtam.

- Khara… maga meg mit mosolyog? Ha felfüggesztik no, akkor mosolyoghat majd… - hátuknál szépen meghessegetve minket indított utunkra az igazgatói iroda felé ahol pedig jött, aminek jönnie kellett.

Abban a pillanatban, hogy elhagytuk a tömeget az agyam azon részét, amely egy csekélyke kis érdeklődést is mutathatott volna egyszerűen kikapcsoltam. Nem érdekeltek a következmények, az igazgató fél órás papolása sem, se az hogy Liona azt is elérte ezalatt, hogy a szülei jöjjenek be érte (igen a lány ugyanúgy 18 éves, ahogy én vagyok, csak talán agyi szintje nem feltétlen egyenrangú a hozzá hasonlóan ennyi idős emberével) és engem meg minden szemétnek elmondjanak, viszont rólam minden szavuk úgy lepergett, mint egy olajos testről a kövér vízcseppek tették volna.

- Khara… mielőtt pedig a szüleit is értesítenénk a dologról, jobb lesz, ha elbeszélget az új kolléganőnkkel… Miss Lewis már várja. – mutatott az ajtó felé ahol egy olyan késő fiatal nőcike várt rám mosolyogva.

Kb. így kerültem erre a kanapéra ahol az előbb említett nő próbálta kiélvezni társaságomat több-kevesebb sikerrel. Edződve voltam én már, valahogy próbálkozásai kissé kevésnek bizonyultak hozzám.

Én is, Ő is kényelmesen elhelyezkedtünk a kanapé egy-egy sarkába és nem tudom mit vártunk, de vártunk. Nekem például ez a szituáció egy idő után még valahogy tetszeni is elkezdett hisz belegondolva, hogy nem egy földrajz órán kell csücsülnöm még talán jól is jártam az egésszel. Fel nem függesztettek, az aktámba került még egy lap arról, hogy mennyire is rossz gyerek vagyok szerintük, innentől kezdve pedig a helyzet szerintem igazán jól áll, nem?

- Miss Lewis… Khara édesanyja megérkezett. –az ajtó nyílására a fülemből is kikaptam a fülest és arra figyeltem szótlanul.

- Szuper. – motyogtam magamban, ha az az igazgatóság arra a döntésre jut, hogy azt a nőt be kell hívniuk akkor annak nem feltétlen, lesz jó vége, talán emiatt kicsit máshogy tekintettem a történtekre, egészen körülbelül 5 másodperc erejéig.

Ahogy a nő is mellettem, úgy én is felálltam és az ajtó felé kezdtem sétálni fél fülemben még szólt a zene, ez valahogy úgy még rengeteget segített a helyzeten.

- 30 Seconds To Mars? – mielőtt kiléphettünk volna az ajtón a nő hozzám hajolva kérdezett rá erre. – nem tudom, a Leto-ék mivel készülnek, de hogy felülmúlják a This is War albumukat ahhoz sokat kell dolgozniuk… - jegyezte meg csak úgy mellékesen majd rám kacsintott és kinyitotta az ajtót és szembesített a kint várakozó nővel.

De mondjuk azt, hogy hirtelenjében nem igazán tudtam arra koncentrálni, ami körülöttem történik, hiszen ez a nő ezzel a kijelentésével olyan szinten meglepett, hogy ha nem figyeltem volna elég erősen földet, akkor konkrétan a küszöbön kirepülhettem volna és intézhettem volna el még szebben az arcomat. Amit mondott az nem azért volt fura, mert igaz volt, merthogy igaz volt ez biztos, hanem az hogy ez az ő szájából hangzott el. Egy jó bő órát tölthettem a társaságában és nem igazán vettem észre, hogy ilyesmiért rajongana, semmi jele nem volt annak. De egyáltalán honnan tudta, hogy őket hallgatom? Az ipodomat nem hiszem, hogy láthatta, meghallani meg szintén kétlem, hogy meghallotta… ez biztos csak egy jó vicc, és random találgatott vagy valami. Attól függetlenül, hogy valószínűleg ez így van, ahogy én azt elgondoltam elég erősen sikerült lekötnie a figyelmemet, sőt már az autónkban ültünk, amikor újra visszatértem ebbe a világba.

- Khara… csak gratulálni tudok neked. – valami ilyesféle mondattal bókolhatott nekem az édesanyám, ahogy ők hívták én jobban szeretem az Angela megnevezést, de ez tárgytalan ebben az esetben.

- Norát lenyomorékozta… jobb lett volna, ha hagyom elsétálni? – vontam fel szemöldökömet és a táskámban kezdtem pakolászni, az egész egy nagy összevisszaság volt így a pakolásnak sok értelme nem volt, de legalább lefoglalta kezeimet.

- Próbálkozhatnál az önkontrollal… néha muszáj elengedned a füled mellett a bántó szavakat. – próbálkozott egy kedvesebb megközelítéssel.

- Ezt nem gondolhatod komolyan. – nevettem fel kínosan. – ez még viccnek is rossz… - forgattam a szememet.

- Pedig nem viccnek szántam… - mondta komolyabban és abban a pillanatban, amikor telefonomat kihúztam táskám aljából észrevettem, hogy nem arra megyünk amerre én gondoltam volna.

- Haza megyünk… nem? – kérdeztem és mutattam a velünk párhuzamos útra, ami a lakásunkhoz vezetett volna, de mi egyértelműen nem voltunk rajta.

- Mit csinálsz? – kérdezte mikor látta a kezemben a készüléket.

- Én kérdeztem először. – vágtam rá azon nyomban.

- Miss Lewis ajánlott egy helyet… - kezdett bele. -… ahova most el is viszlek. – fejezte be.

- Pontosabban? – ráncoltam össze szemöldökömet miközben csak félig figyeltem rá hisz ez idő alatt Norának kezdtem el egy smst pötyögni, hogy ne aggódjon, de én ma lógok a suliból, szülői felügyelttel. Mondom én, hogy még jól is jövök ki ebből az egészből a végén… mínusz három felesleges óra maga a mennyország.

Éppen sikerült elküldenem az smst, amikor is édesanyámnak sikerült akkorát fékeznie, hogy a telefonommal együtt sikerült elég rendesen a kesztyűtartónak repülnöm, még szerencse hogy a biztonsági öv fogott.

- Kösz. – jegyeztem meg neki az életveszélyes vezetési stílusára, no meg arra hogy a telefonom ezúttal már nem az ujjaim között, hanem inkább a lábam között lent a földön helyezkedett el. – ez ugye egy vicc? – felemelve a fejemet megfigyelhettem a parkolás közben hogy hova is hozott engem.

A teljes nevét a helynek még elolvasni is fárasztó lett volna, de hogy az a szó hogy „központ” már nem engedett semmi jóra következtetni. Az én helyzetemben meg abszolút nem.

- Annak tűnik? – kérdezte leállítva a motort.

- Most azért mert véletlenül betörtem az orrát annak a szépségnek beteszel egy diliházba? – kérdeztem tőle és egyre jobban húzódtam össze abban az anyósülésben, magamba persze hozzátettem mindazt, hogy ez a kis ingyenes plasztika talán még jól is jöhetett annak a lánynak. Szebb nem lesz tőle ez biztos, de talán tűrhetőbb igen.

- Diliház? – kérdezett vissza és elnevette magát. – ez nem egy diliház… ahogy te fogalmaznál. Ez egy társasági központ… - mondta és kinyitva az ajtóját kiszállt mellőlem, viszont én ebben a cselekvésében nem igazán követtem.

Átsétálva az én oldalamra viszont ő azt hiszem igenis arra gondolt, hogy majd ő megváltoztatja véleményemet és kiszállít innen.

- Társasági micsoda? – kérdeztem vissza, ez a két szó valahogy nem passzolt össze nekem, együtt nem jelentettek semmit sem.

- Társasági központ… - ismételte. – különböző csoportok vannak itt, különböző vezetőkkel, akik segítenek az ide érkezőknek… megoldani a problémájukat.

- Szóval egy diliház… - ismételtem továbbra is az anyósülés melegéből. – Nehogy azt hidd, hogy ki fogok innen szállni. – mondtam határozottan. – Isten, nincs, aki bezár ide. – mutattam ki az épületre majd előrántva az ipodomat fülembe dugtam azt és próbáltam elszigetelődni az eseményektől annyira amennyire lehetett.

- Ez nem megoldás Khara… - rántotta ki fülemből a vezetéket, lehet, hogy ő annyira nem értékelte ezt a mutatványomat.

- Szerinted nem az… - ellenkeztem és visszahúztam volna tőle a fülesemet több-kevesebb sikerrel.

- Khara… tudod mennyi ígéretbe tellett nekem az, hogy ne függesszenek fel téged e miatt a kis iskolai bemutatód miatt? Szerintem jó lenne befejezned a végzős évedet anélkül, hogy kirúgnának… nem? – kérdezte.

- Nyitott vagyok az újdonságokra… - jegyeztem meg pimaszul és rántottam vállat. – kirúgni még úgysem rúgtak ki sohasem… - mondtam.

- Nem is fognak. Ha eljársz ide, akkor ezt megúszod… szóval pattanj kifele a kocsiból gyorsan. – tapsikolt a tenyerébe.

- Gondolom neked valamiféle halaszthatatlan dolgod van és a csomagot le kell adnod időben. – kitéve lábaimat a kocsiból érezhettem, hogy a talaj itt is jócskán megázott az esőnek köszönhetően. Mindent szeretek Londonban csak az esőt nem. Ergo nem szeretem Londont, nem?

- Ne szemtelenkedj… - hajított kedvesen tarkón miközben becsaptam az ajtót mögöttem. – kipróbálod… egy alkalmat minimum túl fogsz élni… többet is muszáj lesz, de kezdjük az eggyel. – mondta és bátorítva kísért a bejárathoz.

Valamiféle erdő közepén lehettünk, legalábbis nekem úgy tűnt hisz bármerre néztem csak fa, fa és fa van, na meg az a nagy barnás fehér épület, ami ez a nem-diliház. Ami érdekes, hogy a parkolóban egészen sok kocsi volt, mintha az emberek élveznék az idejárást. Kis törpe piros kocsitól kezdve a nagy fekete dög rang Rover-g mindent megtalálható volt itt kint. Utóbbit felismertem ugyanis egy hatalmas fémjelzés az oldalán mutatta a nevét.

Bah… blah… blah… blah… blah… ennyi mindent értettem a mondókából, amit egy okos ember intézett felém és édesanyám felé az irodájában, ennyi is volt szerintem a lényeges az egészből.

-… ezt a helyet inkább nevezném egyfajta szabadidőközpontnak ahol az embereknek sikerül megtisztulniuk. Nincsenek bezárva, nem itt élnek, így nem szakítjuk ki a saját környezetükből, de mégis rengeteg időt töltenek itt, mert egy idő után rájönnek, hogy ez a hely jót tesz nekik… te is rá fogsz jönni erre Khara. – mondta, a nevem az, amire felkaptam a figyelmet ugyanis eddig a pillanatig a mögötte lévő ablakon lecsúszkáló esőcseppeket tanulmányoztam.

- Nekem beszél? – mutattam magamra érdeklődve.

- Meglehet. – mosolyodott el. – éppen ma indul, egy új csoportunk ahova még bekapcsolódhatsz. – nézett rá az órájára.

- Köszönöm… de ha lehet, én nem élnék ezzel a lehetőséggel… - álltam fel és toltam ki magam alól a széket.

- Nem lehet. – jelentette ki Angela. – maradni fogsz, ezt tudod jól. – folytatta.

- Most akkor járhatok egy örömtáncot? – próbáltam izgatottnak tűnni, de inkább erősebb szemtelenség lett belőle megint.

- Később akár az is megtörténhet… - mondta az okos ember és velem együtt indultak el kifelé a folyosón. – itt lesztek ti…- mutatott egy ajtóra.

- Szuper. –tapsikoltam, mint aki örül a dolognak, persze mindenki tudta, hogy ez erős túljátszás, majd fogtam magam és egyszerűen benyitottam az ajtón és becaplattam anélkül, hogy meghallgattam volna mit is mondanak nekem.

A teremben már voltunk néhányan, de ezzel nem törődve megkerestem a legtávolabbi hatalmas nagy puffot és abba belevágódva kényelmesen elhelyezkedtem.

- Nem lesz itt gond… - hallottam távolról a hangokat még az ajtóból.

- Úgy gondolja?

- Tudom.

- Szia… te vagy ugye Khara? – valamiféle terapeuta vagy ki a csoda sétált felém egy paksamétával a kezében és ült le mellém a kis asztalkára.

- Meglehet. – mondtam miközben zenémet készítettem elő, nem gondolhatják komolyan, hogy órák hosszat fogok itt én idegen emberekkel jó pofizni.

- Mivel te még csak éppen most érkeztél lenne néhány dolog, amit szeretnék elmondani neked… - mosolyogva próbált felvilágosítani a helyzetről.

- Mindenfajta csudijó információt már sikerült megszereznem attól a doktor bácsitól…- böktem az ajtó felé ahol persze hogy még ott állt az említett személy.

- Ennek örülök… - bármit mondtam bárkinek az csak úgy lepergett róla. -…

Viszont ezt a papírt még biztos nem írtad alá. – nyomott elém egy szerződéshez hasonló kis irományt.

- Titoktartási szerződés? – olvastam fel a legvastagabb betűket a lap tetejéről.

- Igen, mindez szükséges. – mondta.

- Hogy micsoda? – majdnem elnevettem magam a helyzet abszurditásán.

- Majd meglátod miért szükséges…