XIV. rész - Through the dark

Sziasztok! Nézzétek csak mit hoztam nektek… egy szerdai meglepetés részt. Úgy sikeredett ma hogy hazaértem időben és úgy csináltam hogy ne kelljen tanulnom, vagyis legalábbis amit tanulnom kell majd azt megcsinálom később, szóval a lényeg az hogy tudtam írni nektek. Remélem örültök neki. Remélem tetszik, jó olvasást! Puszi Dorka

Ps.:  Hihetetlen hogy ezúttal már 75en vagytok, mint rendszeres olvasók. Ez számomra szürreális, hihetetlen élmény. Köszönöm <3

Ps. 2.0.: Meg tudnátok nekem tenni egy szívességet? Már csak néhány napig él a verseny és próbálnák visszaszerezni az első helyünket szóval dobnátok egy szavazatot az osztályunk képére (FMG - 13.B) (minden nap lehet szavazni) Előre is köszi J 

Through the dark

…I will hold you closer  

Hope your heart is strong enough  

When the night is coming down on you  

We will find a way through the dark 

S hogy a természettel érdemes-e szembeszállni? Egyáltalán lehetséges-e szembeszállni vele? Sokan azt állítják, hogy nem, meg vannak győződve arról, hogy ami meg van, teremtve az úgy van és kész, én nem feltétlen hiszem így. S ezt bizonyítja az is, hogy ezúttal vizes tincseimet szárítottam a fürdőben azzal a céllal, hogy majd hajszálaim egyenes, katonás rendben fognak vállaimra omlani. Ez az egész addig a pillanatig lett volna még talán elfogadható dolog, hogyha nem ott lettem volna ahol, és nem úgy ahogy. Gipsszel a kezemen, a mosdó padlóján bűvészkedtem a fésű és a hajszárító párosával. A huszadik perc elteltével már bánni is tudtam az eszközökkel, úgy hogy nem égettem le egyik végtagomat sem, sőt még a hajam is kezdett egyenesedni.

- Khara? – hallottam meg a nevemet az ajtó túloldaláról, valószínűleg keresnek engem… csakhogy a fésű éppen a számban volt és válaszolni nem igen tudtam. Nem mintha szándékomban állt volna, meglehet kedvelem a bújócskát. – Khara? – s második próbálkozásnál a kilincs már nyomódott lefele, s az ajtó nyílt is és Allie tekintetével találkozhattam össze. – Minden rendben? – mért végig igen érdekes ábrázattal, s arckifejezéséből ítélve úgy hiszem elég erősen megfordult a fejében, hogy azonnali hatállyal kényszerzubbonyt keríttet számomra.

- Ghdhnddmkffmv. – valójában csak egymás után köpködtem a betűket, amik eredetileg szavak lettek volna, de hát nem úgy alakult a dolog, ahogy szerettem volna.

- Ezt igennek veszem. – mosolyodott végül el, s az ajtófélfának dűlve méregetett engem. – segítsek? – ajánlotta fel ezt a lehetőséget.

- Megy ez magától is. – s végül meg is szabadultam a számban lévő fésűtől, így már beszédre is alkalmas voltam. – hol a vizit többi tagja? – s mintha teljesen normális lett volna amit éppen csinálok, vagyis ahogy csinálom folytattam is tovább tevékenységemet.

- Ma csak én jutok neked. – rántotta meg vállát, mintha sajnálnom kellene vagy valami.

- Szuper. – s egészen befejezettnek tűnt a munkám a fejemen, amikor is felállni készültem, no az viszont annyira nem akarodott sikerülni.

- Add a kezed. – nyújtotta felém tenyerét s attól függetlenül, hogy én nem adtam neki oda kezemet, ő mégis segített feltápászkodnom onnan ugyanis megfogva könyökömet tartotta meg egyensúlyomat éppen azelőtt mielőtt vágódtam volna el úgy mindenestől, beleértve a tükröt is, amit ujjaim között fogtam. Azt hiszem, nem kell magyaráznom miért nincs szükségem még hét év balszerencsére.

- Köszönöm. – suttogtam magamban, majd valahogy akarva akaratlanul engedtem neki, hogy az elpakolásban is segítsen. Valójában inkább kivette a kezemből a dolgokat, mielőtt ripityára törnék bármit is, én meg engedtem neki, szóval… - ilyenkor már nem az iskolában kellene lennie? – kérdeztem tőle s egy picikét büszkén néztem a nagyobb tükörbe, amikor láthattam, hogy a hosszú szenvedésnek megvan a gyümölcse.

- Ma nem. – mondta és már kabátját is vette lefele.

- Mi a mai napban olyan különleges? – sétáltam ki a fürdőből s automatikusan vackoltam be magam ágyam végébe a párnák közé. Törökülésbe ültem s a zenelejátszómat vettem ujjaim közé, miközben a reggeliként behozott tálca ételből falatoztam. Nem jelentem meg a kinti reggelin, behozták nekem az ételt. Nem találtak itt a szobában – hallhatták, hogy zuhanyozok – itt hagyták nekem az ételt, ilyen egyszerű.

- Ma egész nap itt leszek. – ismertette tervét és leült az ágyam másik végébe.

- Elfelejtettem, hogy szülinapom van, hogy ennyire megtisztel figyelmével? – próbáltam másképp megközelíteni a helyzetet, mint ahogyan kellett volna.

- Nem éppen. – rázta a fejét és láttam, hogy forgatja a szemét, de kevésbé látványosan, mint ahogy bárki más tette volna hasonló esetben. Mint már mondta Miss Lewis kifejezetten türelmes, egészen toleráns.

- Hát akkor remélem, jól fogja magát érezni a semmit tevésben. – dugtam is volna fülembe a zenét, csakhogy láttam, ahogy fejét is rázza, miközben ujjaival is mutatja, hogy ezt most nem kellene. S valahogy valamilyen isteni erőtől vezérelve én tényleg megálltam a tevékenységemben, s úgy tettem, ahogy ő kérte. – igen?

- Igazán szép manőverezéssel jutottál ki a másik szobából… - sejtettem, hogy emellett nem fogunk tudni csak úgy elmenni, mármint a tény mellett hogy ott talált.

- Mindig is kommandósnak készültem. – mondhattam volna, hogy rengeteg filmben láttam már ilyet, de azért mégsem akartam akkorát hazudni… nem, mintha amúgy amit valójában mondtam akkora igazság lett volna.

- Rögtön gondoltam. – bólintott úgy mintha elhinnék bármelyik szavamat is. – hogy kerültél oda? – nem úgy kérdezte, mint aki éppen vallat, hanem úgy, mint aki tényleg kíváncsi rá. kíváncsi, de úgy kedvesen kíváncsi.

- Gondolom a két lábamon. – s ahogy ezt kimondtam már éreztem, hogy máshogy kellett volna kifejeznem magamat.

- Gondolod? – gyanús volt neki a szitu.

- Nem tudom. – a nyelvem hamarabb cselekedett, mint ahogy azt az agyam gondolta így az őszinte választ hamarabb kimondta, mint kellett volna. A sohánál mondjuk, minden korábban van.

- Ezt hogy érted? – tükörképemként helyezkedett el a helyén, s ő is felhúzta a lábát, mint ahogy én tettem.

- Mindegy. – nem akartam ezzel foglalkozni. Úgy például az egész odavezető dolgot ki akartam törölni a fejemből, megszűntetni még a gondolatát is.

- A-a, nem mindegy. Fedeztelek titeket azt hiszem, ennyivel tartozol… - továbbra sem úgy beszélt, mint egy felettem álló orvos, szimplán mintha csak egy ismerősöm lett volna. Mintha a barátnőm lett volna.

- Most zsarolsz? – ráncoltam össze a homlokomat meglepődöttségemtől.

- Minden módszert meg kell ragadni. – húzta kis ördögi mosolyra ajkait.

Néhány percig csak hallgattam, meglehet a lehetőségeimet mérlegeltem az aktuális helyzetben. Vagy feldob, vagy sem, rosszabb a helyzetem kétlem, hogy lehet, max ha egy gumiszoba vendégszeretetét élvezhetném a jövőben, aminek mondjuk, lehet meg lenne a szépsége. Egy párhuzamos univerzumban biztos is.

- Nem tudom, hogy kerültem oda… - nem néztem rá, csak inkább beszélni kezdtem a fülessel játszadozva. Valahogy első alkalom volt ez, hogy rajta a görcsök, gubancok nem idegességet okoztak, hanem megnyugtattak. Megnyugtattak, míg beszéltem, ugyanis lekötötték a figyelmemet. -… az ajtójában ébredtem. Biztosan alva jártam. – rántottam meg a vállamat.

- Álmodtál valamiről közben? – furán tette fel a kérdését, eléggé gyanús volt.

- Nem. – nem minden álmunkra emlékszünk, szóval ez hihető válasz is lehetett volna.

- Azért riadtál fel többször az éjszaka folyamán? – tudtam, hogy tud valamit, csak azt nem hogy mit.

- Hogy micsoda? – egy próbát megért a saját magam hülyének tettetése.

- A nővérek keserves kiáltásokat hallottak a szobád felől.

- De azt nem vették észre, hogy kimentem a szobából? Érdekes. – tényleg elég abszurd volt a helyzet.

- Az ügyeletes felügyelő volt bent nálad, s őt megnyugtattad arról, hogy minden rendben van, csak beverted a lábadat valamibe, amikor kimentél a mosdóba. – ismertette a helyzetet.

- Hogy micsoda? – nevettem fel kínosan, de még mindig nem néztem feléje.

- Nem emlékszel erre?

- Nem.

- Mit álmodtál Khara? Ha elmondod… segíthetek. – lágyabb volt a hangja, mintha ezzel a tudatomba akart volna bekerülni. – megpróbálhatjuk megoldani a helyzetet, csak engedd, hogy segítsek.

- Az iskoláról álmodtam. A dologról, amiről egy szó sem esett az óta mióta megtörtént. Újra és újra álmodtam az egészet, s végül ott kötöttem ki nála.

- S ezután kerültél oda hozzá?

- Aham… bumm. – varázsoltam az ujjaimmal a szemünk magasságában. – ott felkeltem és kiderült, hogy az ő szobájánál voltam, amiről eredetileg azt sem tudtam, hogy az ő szobája hisz azt sem tudtam, hogy hol voltam.

- Mit éreztél az álmodban, s mit éreztél akkor, amikor felébredtél? De a legfőbb kérdés… mit éreztél akkor amikor Harryvel töltötted az éjszakát? – s csak kérdezett, meg kérdezett. – azt akarom, hogy beszélj Khara… meg kell, hogy nyílj nekem, beszéld ki magadból. Nem másnak, csak nekem.- tette ujjait a mellkasára és bizonyította azt, hogy tényleg csak ő fog tudni róla.

- Ingerült… igen ez a megfelelő szó rá, ingerült voltam mindaddig, míg fel nem keltem. Tudtam, hogy egy álom, de mégis valóságnak tűnt.

- És amikor felkeltél?

- Éreztem, hogy az érzés kezd enyhülni… - azt hiszem az első ilyen beszélgetésem volt vele, ami tényleg szólt valamiről, ahol úgy beszéltem vele, mint még soha. Őszintén.

- S Harry gondolom észrevett téged hogy ott vagy… felébreszthetted. – nem volt teljesen biztos a dologban, de bejátszotta.

- Azt hiszem jah… - a valós történéseket nem akartam elé tárni, mert megfogadtam, hogy nem. Nem fogom bemártani őt, ha akarja, majd megosztja azzal, akivel akarja.

- És milyen érzés volt vele lenni?

- Milyen lett volna? – meglepődtem. – ő DVDzett én meg csatlakoztam hozzá, mert behívott. Ennyi. Ilyen érzés volt. – nem teljesen értettem, hogy mit akart ezzel a kérdésével kihozni, már első körben is furán hangzott.

- Aham… - nem hitt nekem, miért is hitt volna. Viszont most ebben a pillanatban egy valami volt, ami más volt, mint a többi alkalommal. Tényleg nem hazudtam, csakis az igazat mondtam. – és mit néztetek? – indokolatlannak és teljesen feleslegesnek éreztem ezt a kérdését.

- Artifact, de azt hiszem, ezt te is tudod… mérget veszek rá, hogy azt a DVD köteget te hagytad ott neki. – egy ilyen darabbal az élen, kár is lett volna tagadni.

- Gratulálok Watson. – elismerően bólintott.

- Ugyan Sherlock… - legyintettem egyet, s elmosolyodtam, amiben ő is csatlakozott hozzám, s mindeközben azt figyeltem, hogy mozgolódásának célja az, hogy éppen indulni akar.

- Elkezdtél beszélni, s ennek nagyon örülök… - őszinték voltak a szavai. -… s ezt még folytatni is fogjuk, de előtte még van egy kis dolgunk… - széles vigyorra nyíltak ajkai.

Látszott, hogy tényleg örült neki hogy harapófogó és egyéb kínzóeszközök nélkül képes volt bármit is kiszedni belőlem, de az együttérzés is megjelent ugyanezen a helyen hisz belátta nem feltétlen volt a legegyszerűbb dolog ez nekem, így most egy kicsit pihentetni kívánta a dolgot… talán miattam is.

- Dolgunk? – ez a nő ma egyre furább. – nekünk, kettőnknek? – először rá, majd magamra mutattam.

- Meg még néhány embernek rajtunk kívül… - nem értettem az egyértelműt.

- Mire készülsz?

- Azt hiszem elfelejtettem említeni… ma én tartom a foglalkozást. – csillant fel a szeme…

- Álljatok be egy körbe. – kaptuk az utasításokat és habár annyira füllött a fogam ehhez az egészhez, mint egy valóságos foghúzáshoz úgy tettem, ahogy Allie kérte. Szerinte mi valamiféle szövetségesek vagyunk és mivel a mérleg most éppen felé billen, nekem egyenlítenem kell, ergo szó nélkül meg kellett itt jelennem. – csukjátok be a szemeteket, s nyújtsátok, ki a kezeteket majd mindkét kezetekkel fogjatok meg egy-egy kezet, amit tudtok. Khara te ügyeskedj egy kicsit a gipszeddel. Majd nyissátok ki a szemeteket. – minden úgy ment, ahogy ő kérte, s abban a pillanatban, amikor szemünket kinyitottuk láthattuk, hogy kezeink, mint egy összegabalyodott fonálköteg alkot egy nagy absztrakt képet. – Ne mozduljatok. Még. – valaki lépett volna egyet hátra, de leállította. – a feladat lényege az lenne, hogy úgy bogozzátok ki az általatok képzett hálót, hogy nem engeditek el egymás kezét. – kacsintott én meg szerintem a furábbnál is furább arcot vágtam.

A kezeinkre néztem, majd előre. A kezeinkre, majd előre. A kezeinkre s ekkor a tekintetem találkozott a Harryjével. Beszélni nem beszéltem vele a reggel óta, de halvány mosolyát, mint akkor most is viszonoztam. Szavak nélkül kommunikáltunk a semmiről.

- Ha tőből levágjuk a kezünket az megfelelő megoldás? – egyszerű késztetést éreztem arra, hogy megszólaljak.

- Most nem… - rázta a fejét Allie most, s az egyik székre ráállva felülről figyelte az eseményeket.

- Miért bármikor is az lenne? – bukott ki belőlem ez is.

- Egy zombi filmben max… - tette hozzá az ő részét Harry is.

- Vagy esetleg egy horror filmben… texasi láncfűrészes itteni változata. – a többiek is bekapcsolódtak a beszélgetésbe, és ahogy Allie arcára pillantottam ő kicsit sem bánta.

- Londoni láncfűrészes? – egy sokadik ember hallatta hangját ezúttal.

- Egy világvégi-elzárt láncfűrészes. – helyesbítettem, mert érzéseim a hellyel kapcsolatban továbbra sem nagyon változtak.

- Igazából… én nem így érzek. – s míg beszélgettünk, vagyis valami olyasmifélével próbálkoztunk addig folyamatosan logikáztuk azt, hogy hogyan is gubancolhatnánk ki ezt az egész emberi kéz-pókhálót. – azt hiszem jobb… kifejezett jobb, amit érzek. – egy fiatal lány húzta óvatos, bátortalan mosolyra ajkát. Talán egyidős lehetett velem, de eddig még erre fel sem figyeltem. Igazából senkire sem nagyon figyeltem.

- Látod… nem is olyan rossz ez a hely. – azt sem vettem észre, hogy addig-addig forogtunk egymás karja alatt hogy ez idő alatt véletlenül Harryvel szembe kerültem, s ő suttogta nekem ezt. – mit gondolsz, Khara? – ott álltam mellkasával szembe majd egy picikét megemelve fejemet zöld szemeit tekinthettem meg.

- Mit gondolnék? – néztem rá furán, mire ő is bolondos arcot vágott, mire muszáj volt elnevetnem magam. Egyszerűen nem tudtam visszatartani az ingert.

- Minden rendben van? – Allie kérdezte azt hiszem úgy mindenki nevében. Én meg úgy az istenért sem tudtam volna abbahagyni a vihogást. – Khara? Harry? – konkretizálta a dolgot.

- Feladom… feladom. – és Harry karja alatt kibújva hagytam ott a körjátékot s vágódtam le az egyik kanapéra. Szó szerint a vesztemet éreztem.

- A játék lényege nem ez lett volna. – Allie nem volt mérges, inkább csak ő is jót szórakozott rajtunk.

- Azt hiszem erre én is rájöttem. – tettem hozzá és egy mély levegőt véve felálltam két lábra ismét, majd hogy kedvére tegyek sajátosan gondoltam megoldani a problémát, amit elénk állított, s amit ő az előbb játéknak nevezett. – Harry? – szólítottam meg.

- Segítenél egy kicsit? – kértem meg, s rákacsintottam.

- Ahogy szeretné a hölgy. – bólintott és felém fordult.

- Ti meg mit csináltok? – kérdezte Allie, s leszállva a székről közelebb jött hozzánk.

- Jó kislány vagyok… szót fogadok. Megoldom a problémát, amit te elénk tettél. – mondtam neki majd keresztbe tett kezeimmel, ráfogtam Harry csuklójára, már amennyire ezt a fehér díszítés engedte a kezemen. – csak egy kicsit csökkentett résztvevőszámmal. – vigyorogtam felé, majd Harry arcára nézve bólintottam s addig addig forgolódtam, lépkedtem át leguggolt alakja mellett, mígnem azt hittem, hogy sikerült kigubancolnom magunkat.

Mindenki minket nézett, de komolyan várták az eredményét, sőt Allie sem ellenezte cselekvésünket szóval annyira rosszak csak nem lehettünk.

S rájöttem hinni a templomban kellene, s nem itt… amikor azt hittem, hogy sikerült megoldanom a helyzetet valójában az történt, hogy neki Harrynek háttal sikerült megállnom, úgy hogy igazán szorosan a mellkasához szorultam ugyanis kezünk szintúgy szorosan a mellkasom előtt fonódott össze.

- Bízz bennem… - göndör tincseit éreztem fülemnél mikor ezt súgta nekem.

Forró lehelete libabőrössé tette nyakam vonalát, s nyelnem kellett egy kicsit… több mint érdekes volt a szituáció, több mint elég szemtanúval. Mármint… mindegy.

 - Bízol? – kérdezte továbbra is oly halkan, mintha csak azt akarta volna, hogy én halljam.

- Hmmm… - válaszolni szavakkal nem teljesen válaszoltam, viszont fejem biccentet egy alig észrevehetőt.

- Helyes. – nyugtázta döntésemet majd a következő pillanatban úgy pörgetett meg kezeimnél fogva, hogy azokat ugyan el nem engedte, de abba a helyzetbe kerültünk, amibe kellett volna.

- Gratulálok. – tapsolt nekünk Allie, azt hiszem ez legfőbbképp nekem szólt, főként azért is, mert az amúgy egyszerű feladatból sikerült úgy kikerülnöm, hogy nem fojtottam meg se magamat, se Őt.

- Köszönjük a lehetőséget. – hajoltam meg mintha valami cirkuszi bemutatót láthattak volna tőlünk. – és akkor ugye most vége is van ennek? – s szó szerint mondhatom, hogy éreztem, ahogy az ajtó hívogat engem, mintha még valamiféle dallamba is foglalta volna nevemet.

- Még csak most kezdtük… - tapsolt egyet Allie, a többiek meg szerintem jót szórakoztak a kettőnk beszélgetésén legalábbis néhányan valahogy kezdtek felolvadni abból a merevségből, ami eddig engem is jellemzett és valahogy annyira már nem kívánkoztak el innen, mint eddig. Mintha kezdték volna magukat biztonságban érezni, ismerős emberekkel, kellemes légkört kialakítva.

-… s ha már ennyire participatív személy voltál az előbb drága Khara akkor, ha a többiek nem bánják, veled szeretném bemutatni a következő feladatot. – nézett rám a kis tanár nénink.

- Mi? – a lépésben állított meg ezzel a kijelentésével.

- Jól hallottad. – s kezét tette a vállamra, s ezzel is megakadályozva továbbhaladásomat.

- Hmmm? – fordultam vissza, szembe vele és oldalra tekintve egy kicsikét próbáltam legalább cinkostársam Harry arcán találni valami magyarázatot erre, de ő sem tudott semmivel sem többet, mint én.

- Állj be a kör közepébe. – s újra kört formáltatva a többiekkel vezetett engem a helyemre, vagyis legalábbis arra a helyre, amit ő tartott az én helyemnek.

- Ez nekem nem tetszik. – jelentettem ki őszintén.

Körbe álltak engem az emberek, s mindenki csak engem nézett. Egy szó sem hangzott el, olyan volt mintha mindenki megnémult volna, sőt még a nem létező téli legyek is megszűntek zümmögni. Tényleg… télre hova tűnnek a bogarak? Nem tűnhetnék én is el oda most?

Kezdtem frusztráltan érezni magamat, s szabályszerűen a fülemben éreztem pulzusomat.

-… s csak megbízva a többiekben engedd el magad és hagyd, hogy ők megtartsanak az esésedben… - azt hiszem egy elesegetős bizalomjáték szabályait magyarázta éppen, csakhogy én valahogy a csak a végén kapcsolódtam be… addig a pillanatig próbáltam összeszedni magamat és nem engedni annak az erőnek, ami el akart uralkodni felettem a helyzet dejavu érzése miatt.

Gyanítom Allie érezte, hogy mit érzek, és talán ez ellen akart harcolni azzal, hogy engem tett be ide középre első számú alanynak, s talán még használhatott volna is bármit, ha éppen a testem nem reagál úgy ahogy… konkrétan a lábaim kicsúsztak alólam. S nem… nem a játék miatt.

- Azt hiszem ez nem a játék része… - kapott utánam Harry s előzte, meg hogy felmossam a földet a képes részemmel.

Nem igazán mondanám, hogy száz százalékosan jelen éreztem magam köztük. Lüktetett a fejem, s párássá vált a tekintetem s a tüdőm is irreálisan furán igényelte az oxigént.

- Ültesd le… - s éreztem, ahogy valami puha dolog kerül alám, de nem igazán tudtam még mindent helyesen felmérni.

- Khara… nézz rám. – Allie hangját hallottam, s érintését éreztem arcomon. – mély levegő… vegyél mély levegőt. – utasított kicsit határozottabban, is, mint ahogy amúgy szokott beszélni. – így ni… ügyes. Folytasd. – kérte.

S valahogy szavaira a légzésem mintha parancsot teljesített volna cselekedett a megfelelő módon.

- Harry… visszakísérnéd a szobájába őt? – fordult a mellettem ülő ember felé Allie.

S tudjátok mi volt az abszolút fura? Mikor kimondta a nevét Allie csak akkor vettem észre, hogy mily közel is húzódtam hozzá mindez alatt s hogy combomon ott feküdt jobb keze, s nem azért mert ő tette azt oda, hanem azért mert ujjait mindvégig szorítottam szabad kezemmel… mintha csak egy kapaszkodó lett volna Ő.

- Persze. – bólintott az említett személy, s teljesen felfogva az egészet, magamhoz térve, elrebbentem tőle.

- Minden oké? – még mielőtt felálltam volna Allie mélyen a szemeimbe nézve várta a válaszomat.

- Elértem, amit akartam… nem kell itt maradnom. – keserű ízzel a számban mondtam ezt, én magam sem gondolhattam ezt komolyan.

- Ez nem vicces… - rázta a fejét és segített felállni. Az egyensúlyom még nem igazán volt a megfelelő, ezért talán hálás voltam, amikor Harry mellém állt. Habár valójában nem örültem neki annyira, hisz jobb lett volna egyedül visszamennem, de lehet, hogy akkor az egészből négykézláb csúszkálás lett volna. Mondom én, hogy kommandós akartam én, lenni… valahol a tudatalattim biztos.

- Hát nem… - motyogtam magamban, majd nem ellenkezve engedtem, hogy Harry derekamat átölelve vezessen maga mellett ki innen.

- Ha gondolod ölbe is vehetlek. – mondta kicsit próbálva vidítani a helyzeten.

- Nem szeretném, hogy a másik kezem is gipszbe kerüljön…

Azt hiszem egy igazán kiadósat aludhattam, de mikor felébredtem majdhogynem nem hittem a fülemnek, amikor is olyan hangot hallottam, amiket nem kellett volna. Mikor még nem nyitottam ki a szememet majdhogynem azt hittem, hogy képzelődök, vagy legalábbis esélyesebb lenne, ha azt mondanám, hogy azt hittem, hogy továbbra is álmodok.

- Nora? – s mikor kinyitottam a szememet, párhuzamosan ezzel ki is mondtam a nevét.

- Igen? –kérdezett vissza.

- Te mit keresel itt? – nevettem fel kissé, s megdörzsölve a szemeimet végül felültem az ágyamban. Az óra már délután öt felé járt mikor a falra pillantottam, szóval igazából csak egy kis délutáni alvást iktattam be… meglehet, hogy nem magamtól, de nem baj.

- Hozzád jöttem te idióta. – csak stílusosan köszöntött.

- Szia. – húztam hát mosolyra ajkamat, próbáltam őszintén tenni mindezt.

- Ennyire szörnyű ez a hely? – vonta fel szemöldökét.

- Inkább az elmúlt néhány óra… - forgattam a szememet, de erről most nem akartam beszélni. -… hogyhogy beengedtek? Valójában nem fogadhatnék látogatót vagy mit. – mondtam, amit tudtam, viszont valójában nagyon is örültem, hogy itt van.

- Ha gondolod, elmegyek… - fogott rá kerekeire.

- Merd meg… - néztem rá csúnyán.

- Van egy védőangyalod itt. – azt hiszem ez volt a hogyan került be kérdésemre a válasza. Miss Lewis. – hogy érzed magad? – nem kertelt, nem szórakozott sok habdumával csak rákérdezett. Ez volt ő.

- Megvagyok. – mondtam.

- Őszintén? – azt hiszem szüksége volt egy megerősítésre.

- Még nem próbáltam megszökni. – ráztam a fejemet kínosan mosolyogva.

- Az is haladás már… - próbálta ő is humorosan felfogni ezt, már mintha ez lehetséges.

- Adn… - kezdtem bele én is.

- Kha… - ahogy tette ezt ő is.

- Mondjad… - adtam neki elsőbbséget.

- Te. – mutatott rám.

- Te. – jelentettem ki határozottabban, mint ahogy ő tette.

- Kérdezni szeretnék tőled valamit. - s ahogy ezt mondta olyan érdekes lett az arckifejezése. – vagyis valamire engedélyt kérni… - abszolút nem értettem mire megy ki ez az egész.

- Igen?

- Nem egyedül jöttem… - kezdett bele s azt hiszem ekkor már görcsbe rándult a gyomrom.

- Hozott egy taxi. – csak remélni tudtam, hogy ezzel az opcióval élt.

- Nem egészen… Nem jött be, mert nem tudta, hogy hogy reagálnál rá… ezért inkább rám hagyva ezt a feladatot mondta, hogyha lehet, kérdezzem meg. – a rébuszokban beszélgetést még mindig nem bírtam.

- Te meg miről beszélsz? – s az ágyamban mozgolódásnak az lett az eredménye hogy kiszálltam onnan s úgy néztem, ahogy magyaráz nekem.

- Zack is elkísért… - jelentette ki gyorsan, de úgy mintha abban a percben megbánta volna, amikor kimondta, majd fejével óvatosan az ajtó felé biccentett s várta, hogy mit reagálok.

S hogy mit reagáltam? Nem igazán tudom ugyanis a lábam saját akaratát érvényesítve indult meg az ajtó felé a néhány perces hallgatásom után.

Nora nem szólt semmit, inkább visszavonult én meg csak óvatosan helyeztem kezemet a kilincsre s mintha féltem volna a kint várakozó dologtól igen lassan nyomtam le azt. S mikor nyitottam is csak igen lassan lettem azt, s mint egy bátortalan felfedező mértem fel a kinti terepet próbálva úgy tenni ezt, hogy nem lát meg senki.

S ekkor, ami ott fogadott… na, az volt meglepő, erre a képre abszolút nem számítottam. Zack tényleg kint volt, ott ült a fal tövében, az egyik fotelben, s vele szemben, mintha csak a tükörképe lenne ott ült egy másik személy is. Harry. Ott voltak és beszélgettek egymással, ők ketten, a szobám előtt.

S ami még meglepőbb volt az csak ezután következett. Egyszerre vették észre hogy az ajtóm nyílt, s tényleg mintha egymás tükörképei lettek volna, olyannyira egyszerre fordultak felém.

S amit ott láttam elég rendesen szíven ütött. Eddig ennyire nem is volt lehetőségem átgondolni ezt a dolgot, ami akkor Nora száját elhagyta.

Kettőjük között a hasonlóság félelmetes volt… félelmetes.