XXV. rész - Two Pieces

Sziasztok! Múlt héten ahhoz volt szerencsém, hogy hétfő reggel is tudtam írni, délután meg befejezni és így hoztam nektek akkor is részt, most pedig az alakult, hogy tegnap olyan szinten elkapott valami, hogy egymás után lazán megírtam 2 részt, vagyis a szó szó szoros értelmében egész nap írtam! Remélem örültök neki, mert én nagyon. Jó Olvasást! Puszi Dorka

U.i.: Ma reggel amikor megnéztem, hogy mennyi volt az oldal látogatottsága a tegnapi rész után majdnem elsírtam magam, még mindig nem hiszem el kb. Általában 350-ig szokott menni a mérce, max 400-ig ha van egy új rész, de most 776 volt. Köszönöm Nektek, egyszerűen hihetetlenek vagytok! J

Two Pieces

We don't know where to go
So I'll just get lost with you
We'll never fall apart,
Cause we fit together right, we fit together right
These dark clouds over me
Rained down then rolled away
We'll never fall apart,
Cause we fit together like
Two pieces of a broken heart

Megetettek, és ha így fejezem ki magam, akkor még szépen szóltam. A valóság az, hogy megtömtek, mint egy szegény állatot, akit utána visznek is a mészárszékre, vagy nem is tudom… őszintén úgy érzem, hogy bármilyen mozdulatot is tennék, a következő pillanatban annak az lenne az eredménye, hogy felrobbanok és a szoba minden négyzetmilliméterét én tölteném be. Barátaim, édesanyám és mindenki majdhogynem szó szerint etetett… hozzátenném nem valami fogyókúra táborból jöttem haza ahol nem ettem semmit sem heteken keresztül, de még azt sem mondhatjuk, hogy étkezési zavaraim miatt voltam ott ahol… kipukkadok, komolyan.

- Meg ne merd… - láttam, hogy Harry tér vissza mellém, s kezében volt egy tányér.

- Ez az enyém. – húzta védekezőképpen magához a tányért. – de kérsz? – kérdezte és leült mellém.

- Ugye csak viccelsz? – néztem rá szúrós tekintettel, s inkább hátradőltem rendesen s becsukott szemekkel vettem egyenletesen a levegőt, gondolva úgy jó lesz.

- Persze… - felelte, s közelebb jött hozzám, mások számára észrevehetetlenül szorosan ültünk egymás mellett. – jól vagy? – kérdezte és habár szemem csukva volt valószínűleg a partra vetett hal pózomat csodálhatta. Ha nem lenne alattam biztos talaj már biztosan kitaccsoltam volna.

- Ühüm… kimegyek egy kicsit levegőzni. – jutott eszembe, s a teraszra mutattam.

- Menjek? – kérdezte segítőkészen.

- Ha kidurranok, ne legyenek áldozatok… - ráztam a fejemet, s felálltam és okosan gondolkodva a lépéseken indultam csak meg, nem kapkodok el ám én semmit sem.

Elől a teraszon volt egy hintaágyunk, ami éppen a tökéletes hely volt most számomra éppen csak annyira mozgattam meg amennyire kellett, ha egy kicsit is gyorsabban szállt volna a hányás egészen garantált lett volna.

Kellemes idő volt, egyre jobban látszott, hogy tavaszodott, s igazán kellemes idő volt még így Londonhoz képest is. Jó volt most így leülni egy kicsikét és egyedül lenni (no meg emészteni), bent annyian voltak első körben, hogy már kicsit kezdett sok lenni. Nagyon örültem neki, de ettől függetlenül még a rám irányuló figyelmet továbbra sem szerettem meg és nem is akartam megbántani őket így csak okosan cselekedtem.

- Szabad? – nem tudom mennyi idő telt el akkor, amikor egy hangot hallottam meg elmélkedésem közepette. Rögtön kinyitottam a szememet és feléje fordultam, habár tudtam, hogy ki ő. Zack.

- Persze. – válaszoltam és valahogy nyeltem még mellé egyet, ami olyan furcsaságot hozott magával rám. – csak időzített kajabomba vagyok… előre szólok. – tisztáztam a helyzetet és a hasamra tettem a kezemet, ami akkora volt ebben a pillanatban, mintha 5 hónapos terhes lennék.

- Köszönöm a figyelmeztetést… - nevetett fel s én is elmosolyodtam rajta. – Khara… - kezdett bele valamibe, és máris olyan jutott eszembe, amit nem akartam felidézni. Továbbra sem volt túl kellemes emlék, de ha nem gondoltam rá legalább nem volt kellemetlen.

- Milyen volt Ausztria? – csaptam inkább fel egy másik kérdést még mielőtt folytathatta volna. – sose nem volt még rá alkalmam, hogy megkérdezzem… - próbáltam úgy tenni, mintha viselkedésem totál normális lett volna.

- Khara… - kezdett bele még egyszer, mire összegyűlt belém pont az a kellő mennyiségű energia, hogy a szemébe tudtam nézni… erősen farkasszemet nézni.

- Zack… erről nem kell beszélnünk. – ráztam a fejemet. – Rendes voltál, nem említetted senkinek, ahogy kértem és ennyi… ez rendes volt tőled, nagyon rendes… de ennyi. Nem szeretnék róla beszélni… veled sem. – ráztam a fejemet és belül megtapsoltam magam, hogy milyen nyugodt tudtam maradni, lehet mégis jelentett valamit az a három hét.

- Majd ha igen… szólj. – kérte szépen, tényleg szépen.

- Most ez mire fel? – lepődtem meg, de valahogy több volt abban a rövidke mondatában, mint amennyit kimondott. – Hmmm? – néztem rá mozdulatlan arccal, s nem tudtam leolvasni arcáról semmit egyszerűen csak megjósolhatatlan színű szemei meredtek vissza rám.

- Nagyon jó volt Ausztria… tele különleges emberekkel, teljesen más nép. Bécs egyszerűen gyönyörű, egyszer el kell menned oda… mint egy csoda, egy mesebeli város. – váltott át arra a szálra, amit én megkezdtem, de valahogy a ki nem mondott szavai is szöget ütöttek a fejembe.

- Gondolom. – értettem vele egyet. – Mire gondoltál akkor, amikor azt mondtad… szóljak, ha tudok róla beszélni? – nem tudtam befogni a számat, egyszerűen kikívánkozott belőlem.

- Hagyjuk Khara… semmire, semmire nem gondoltam. – rázta a fejét.

- Zack… te hoztad fel. – néztem rá, s már inkább felálltam, majd előtte helyezkedtem el, nekidőlve a terasz korlátjának. – mondd el, amit szeretnél… ne engem félts. – kezdtem e miatt a titkolózás miatt egyre türelmetlenebb lenni. Nem ideges, csak türelmetlen.

- Lehet, hogy néhány dolog megváltozott, míg odavoltam, s míg te odavoltál… - állt fel ő is, s ellentétes módon, de ő is a korlátnak támaszkodott.

- Ezt hogy érted? – nem akartam megérteni azt, amit mondott.

- Khara? – azt hiszem kerestek, sőt igaz is lett ugyanis a következő pillanatban Harry lépett ki az ajtón. Nem tudom pontosan miért is futott át rajtam az ideg, majd lett kisebb hányingerem, de igen örültem, hogy támaszkodtam a korlátnak, mert az egészen biztonságot nyújtott.

- Anyud küldte, hogy vedd be mielőtt rosszul leszel… - felém nyújtott egy kis gyógyszert, meg egy pohár vizet.

- Örök hála. – s azon nyomban benyomtam a kis fehér bogyót, majd egy húzásra a vizet is leküldtem vele, csak azt nem figyeltem közben, hogy mi van előkészülőben.

- Még be sem mutatkoztam személyesen… Harry. – nyújtotta Harry a kezét Zack felé, én meg ezen a tettén, olyan szinten meglepődtem, hogy az még okés, hogy a szemem kiesését tudtam álcázni, de hogy a szívem egy szaltót ugrott önnön helyében az nem enyhe kifejezés.

- Zack. – ráztak kezet előttem, pont előttem. Ismételten hálát adtam az égnek, hogy ott van mögöttem a korlát, az oszlop úgy mindenre szükségem volt.

- Na és mi jó volt a téma? Remélem nem zavartam meg semmit… - állt be a kettesünkhöz és így kialakította a csoda háromszöget… tényleg az volt. Abban a pillanatban, azokkal az érzésekkel nem voltam biztos, hogy sírnom kellene előbb, vagy nevetnem… előtte mondjuk, lehet levegőt is kellene venni, de ez részletkérdés.

- Nem igazán. – válaszolt Zack.

- Csak éppen azt meséltem Zack-nek, mivel ő ugye az osztálytársam, hogy még a jövő héten nem megyek iskolába… közös megegyezés alapján, már a tanárokkal is le lett beszélve. – jegyeztem meg, s csak remélem, hogy nem fog utóbbi emberke lebuktatni azzal, hogy még csak most hallja ezt először.

- Meg elkezdtünk a matekkorrepetálások idején is gondolkodni… - említette Zack mire, mint a villám fordultam feléje.

- Hogy micsoda? – na, igen, ennek hangot kellett adni.

- Korrepetálás… matekból. Tudod. – mondta őszintén, s való igaz, hogy csak akkor nem húznak meg matekból, ha lesz egy tanárom. Jelen pillanatban nem tűnik ez olyan jó dolognak, amúgy sem, de most meg végképp nem.

- Alig várom… matek, imádom. – csillant fel a szemem, s próbáltam izgatott lenni, de ezzel a színjátékkal a bennem lévő feszültséget próbáltam levezetni csak.

- Viszont sajnálom Khara, de most mennem kell… vasárnap meccsem van és holnap kora reggeltől még utolsó nagy edzés. – mesélte Zack és néhány lépéssel már a bejárat felé indult, gondolom mindenkitől el akart köszönni.

- Milyen meccs? – érdeklődött Harry, míg kint voltunk, s éppen nem léptünk be a házba.

- Teniszezek… már egy jó 14 éve. – állt meg mégis Zack és kezdtek inkább még beszélgetni úgy el ott.

- Hobbi, vagy versenyzel is? – csak azt ne mondja nekem valaki, hogy megtalálták a közös témát és most legjobb barátok lesznek, mert különben bizonyos okok miatt biztosan elmondhatom, hogy szívrohamot fogok kapni. Minimum hatvanszor. Egymás után. Egy perc leforgása alatt.

- Versenyzek is… részben emiatt is voltam Bécsben 2 hónapig most. – azt hiszem, mégsem megy.

- Jól hangzik… szívesen játszanék veled valamikor. – hozta fel az ötletet a Göndör.

- Mi? – kérdeztem meg azt hiszem sajnálatos módon hangosan is… túl feltűnő volt.

- Te is szeretnél velünk játszani? – kérdezte Harry, mire Zack összefonta maga előtt a karját.

- Nem tudom, kinek lenne nagyobb sebesülése belőle nektek vagy nekem… - nevettem el magam, s csak belegondolni is elég volt, hogy lehet, nálam nem csak a labda repülne, de az ütő is. Szörnyű vagyok a sportokban, a teniszben meg mindenképpen.

- Én benne vagyok, miért is ne. – rántotta meg a vállát Zack, s látszólag tényleg elég jól kezdtek kijönni így kb. a második váltott mondat után.

- Hol szoktál edzeni? – érdeklődött Harry és én eskü, mintha ott sem lettem volna, aminek egy részben örültem is, mert így könnyebb volt az arcomon az érzéseket palástolni, főleg azokat, amik így hirtelenjében, megmagyarázhatatlan indokból törtek rám, de másrészt meg furcsálltam is.

- A Scotterfield pályán… - mondta Zack.

- Ismerem, jó hely. Voltam már ott néhányszor. – gondolkozott el Harry, s látszólag minden rendben volt velük. Egyedül velem nem volt minden rendben, de mint a példa mutatja ez senkit sem érdekelt. Vicces.

- Kedd délután ráérsz? Meccs után, most lesz egy pihenőnapom, de suli után megyek a pályára.

- Okés… olyan 3-4 fele ott leszek. – raktározta el a fejében ezt az információt Harry.

- Na, jó, most már tényleg el kell mennem, mert muszáj… - mondta, s befelé most már tényleg elindult, s mi is követtük őt. Míg elköszönt mindenkitől én addig a lépcsőkorlátnak támaszkodtam, s doboltam a lábammal… egy szót sem szóltam, Harry sem tette, csak állt mellettem fura kisfiús arcával.

- Viszlát, nektek is… akkor majd kedden. – intett Harry felé, hozzám meg közelebb lépett és homlokomra nyomott egy puszit, amire biztosan, hogy nem számítottam, de Harry sem, valami csattant mellette… egészen biztos vagyok.

- Viszlát. – köszöntünk el, s zártam be magam mögött az ajtót, majd se szó, se beszéd indultam a konyhában. Mondhatni, hogy érdekes elmúlt fél óra volt ez, de akkor alulértékelném az egészet. Az érdekes, az nem megfelelő kifejezés a helyzetre, de az érzésre sem.

Anyáék már nagyjából kihordták a mosatlant a konyhába így úgy gondoltam, hogy előre besegíthetek és elkezdhetek mosogatni. Mindig is utáltam mosogatni, nem tudom mi ütött belém, hogy most szívesen teszem azt.

- Tudod, hogy Zack beléd van zúgva? – kérdezte csak úgy mintha ez mellékes dolog lenne.

Nem akartam meghallani azt, amit mond, nem akartam és kész.

Elővettem a kis szivacsomat, majd a meleg vízbe kezdtem pakolni egyesével a tányérokat majd elmosásuk után a hideg vízben is megmártva őket tettem is a szárítóba csöpögni azokat. S ezt szépen folyamatosan, egymás után minden egyes darabbal végigcsináltam.

- Nem. Nincs. – mondtam, néhány pillanat után mégis reagáltam kijelentésére.

- Héé… hééé… nyugi.- mögém lépett és hátulról ölelt át, úgy hogy az Ő keze is a vízben kötött ki. – Áúcs. Miből van neked a kezed? – emelte ki a sajátját a vízből, s simán látszódott, hogy vörös lett pillanatok alatt a bőre, illetve úgy gőzölög, mintha az előbb főzte volna meg.

- Hagyjuk azt a témát, kérlek. – nem ellenkeztem, hogy segítsen, sőt különösen jó érzés is volt az, hogy mögöttem állt, s egész testével hozzám simult, s együtt… mosogattunk.

- Nem fogom a közeledbe engedni. – jelentette ki nemes egyszerűséggel. – még akkor, sem ha elverem teniszben… - mondta büszkén.

- Azt megnézném… - csúszott ki a számon. Tény és való, hogy Zack profi volt… tényleg profi.

- Úgy érzem, hogy valaki nem bízik meg bennem. – jót szórakozott mögöttem, s kezembe adta a következő tányért, úgy hogy alig mozdult valamit.

- Tény és való, hogy Zack profi. Nagyon jó. - rántottam vállat, de jelen pillanatban nem volt sok kedvem róla beszélgetni.

- Gondolom jóképűnek is gondolja magát, olyan kis szívtiprónak. – jelentette ki, fura éllel a hangjában.

- Közel sem… pont ellenkezőleg. Zack nem olyan.

- És még, hogy nem akarsz róla beszélni… - jegyezte meg gúnyosan. -… egyszerűen megvéded, mikor amúgy köcsög volt veled.

- Mi? – kérdeztem tőle, s megfordultam volna, de nem tudtam, mert tartott… készült erre, direkt… tudta, hogy ennek ez lesz a vége, s saját testével akart fogságba ejteni, fantasztikus taktika. – megölöm Nora-t… most már bizony Isten. – s elég ügyesen úgy sikerült a szárítóba tenni a következő poharat, hogy darabjaira hullva karcolta meg bal kézfejemet.

- Hékás, csak óvatosan… - kapta el a kezemet, s kinyitva a csapot hideg vizet engedett rá. - ebből elég lesz ennyi… - mondta, s kiengedett fogságból, majd egy pillanat leforgása alatt megfogta a derekamat és felültetett a konyhapultra az étkező közepén, s egy száraz és tiszta törlőronggyal szárította meg a vágásomat. -… nem olyan mély, nem kell bevarrni, de lehetőleg máskor vigyázz magadra… - emelte szájához a kezemet és adott rá egy puszit.

- Ez egy gyógyító puszi volt? – érdeklődtem, s kezdtem jobban lenni, csak ne említsük már még egyszer azt az előző témát.

- Bezony… s ilyet sem kaphat mindenki. – mondta sejtelmesen, majd megfogta a derekamat és közelebb lépett hozzám én meg automatikusan derekára csavartam lábamat, s így ejtettem most én fogságba. – ráadásul nem mindenhova. – suttogta a nyakamba mire nyelnem kellett.

- És én? – kértem, s egyszerűen magamhoz szorítottam, s örültem, ahogy mellkasa mellkasomnak ütközik, s ahogy azok szinkronban igazodnak egymáshoz.

- Te kaphatsz… mindenhova. – mondta, s a combomba markolt kissé így meg is emelve.

- Mindenhova? – vissza kellett kérdeznem.

- Mindenhova… - simogatta a combomat kívül, belül s éreztem, hogy megszorulok én odalent, de kegyetlenül… végtelen kegyetlenül.

- Bárki, bármikor bejöhet. – ezt azért muszáj volt tisztáznom, nem mintha bármit is tettünk volna éppen vagy valami hasonló.

- Hidd el annál több eszem van… - mondta, s fenekemet megragadva elemelte a konyhapultról, s ezúttal már csak ő tartott.

- Kétlem… - ráztam a fejem a nyakába temetkezve.

- Viszont amúgy tudnod kell valamit… - mondta, s nyaka mögött összekulcsoltam ujjaimat és úgy elhajolva tőle tartottam magamat, s láttam arcát.

- Mit?

- Örülök, hogy köcsög volt veled… - jelentette ki, mire olyan szinten meglepődtem, hogy majdnem hátravágódtam, tudta, hogy ezt fogja kiváltani belőlem így jobban alám fogott. -… mert ha nem az lett volna, akkor nem lennél itt velem… így. – vallotta be.

- Ezzel nem enyhíted azt a tényt, hogy meg fogom ölni Nora-t. – hajoltam oda hozzá és suttogtam a fülébe.

- Imádkozok érte…- kuncogott fel.

Az első hétvégém itthon meglehetősen nyugodtan telt, olyan volt, mintha mindennel újra meg kellett volna ismerkednem, de nagyon kellemes volt. Édesanyám egész hétvégére szabaddá tette magát, s így volt esélyünk mindent átbeszélni, mindent megbeszélni, s a minden alatt tényleg mindent értettem. Jól esett a beszélgetés mindkettőnk számára, a legjobb volt az, hogy tényleg tudtam vele beszélgetni és akartam is… ráadásul már pénteken megmutatta a hamarosan én-is-megismerhetem kishúgom képét, s ha ember látott valaha gyönyörű kislányt… na, ő az volt. Alig várom, hogy találkozhassak vele.

Egyelőre a kiságya még anya szobájában lesz, mert a kisgyerekeknek szüksége van az édesanyjukra, de a későbbiekben a kisebb vendégszoba a szobám mellett lesz átalakítva neki szobává… vagyis már a munkálatok meg is kezdődtek, míg én odavoltam. Sajnos a kiságy összetételéről már nem nyilatkozhattam hasonlóképpen, s mire azt mi két nő összepakoltuk, rendesen lefőttem.

Harry-t péntek óta nem láttam, beszélni sem beszéltem vele, ennek különösebb oka nem volt, de azért örültem volna, ha miatta csörren a telefonom. A mobilomat pedig visszakaptam, de a fiókom mélyére helyeztem… kikapcsolva. Nem akartam használni, s kívánságomat miszerint esetlegesen egy új számot édesanyám fogadta és elraktározta, s mondta beszerzi majd nekem szívesen hétfőn, s én ezzel meg is elégedtem.

Nora-val viszont amikor tudtam beszéltem, főleg skype-on, ha éppen nem anyával lógtam a ház valamelyik szegletében, ahol vagy átalakítottunk valamit, vagy éppen csak simán a takarítás műveletét végeztük. Azt mondta, hogy fura, hogy otthon vagyok, sőt még furább lesz, hogy mégsem megyek suliba, pedig már várna. Ez volt a beszélgetések témájának 1%-az, a többi 99% az Harry lett volna, ha lett volna róla bármit is mondanom. Ő csak volt kész, volt valahol ugyanis tényleg nem tudtam róla semmit… az más kérdés, hogy barátnőm olyan letolást kapott a nagy szájáért, hogy az nem kifejezés… egészen mérges lettem rá, de ahogy jött a harag, úgy ment is.

Mikor eljött a hétfő, édesanyám némi félelemmel hagyott otthon, tekintve miért nincs velem senki, az úgy nem jó. Mire lebeszéltem, hogy otthon maradjon, konkrétan nekem kellett kitolnom az ajtón, majd ekkor meg azért kezdett sajnálkozni, hogy miért keltett fel, aludhattam volna tovább is. Lehetetlen nő, ezt a tulajdonságomat azt hiszem tőle örököltem… lehetetlen vagyok én is.

Évek óta nem néztem TV-t, de most így hogy szabadjára engedtem édesanyámat, s egyedül vagyok a tipikus telefonszuggerálás közben kedvem lett beülni a kanapéra egy tál müzlivel, s végigzongorázni a feleslegesen létező TV csatornákon, hogy rájöjjek, lehet, mégiscsak normális vagyok, míg abban a dobozban lévő egyes emberek közel sem azok.

Gyümölcslé, müzli és minden szépen az asztalon volt, majd az ölemben, s közvetlen rajtam is, mert sikerült kilöttyintem, mikor megszólalt a telefon, s szinte kaptam érte.

- Igen? – szóltam bele, miután mély levegőt vettem, s próbáltam normálisra venni a figurát, nem olyanra, mint aki arra várt egész hétvégén, hogy felhívják.

- Khara-val beszélek? – érdeklődött egy alig harmincnak hangzó, igen fura hangú fiú a vonal túloldalán… nem, nem Harry volt.

- Igen, Khara vagyok. – nem voltam túl kedves, ez minden bizonnyal igaz, valószínűleg ki is hallatszott ez a hangomból.

- Én Ed vagyok, Mr. Terrington személyi asszisztense a BodyBeauty ügynökségtől, de biztosan hallottál már rólunk. – mondta kedvesen.

- Nem… nem hallottam. És azt hiszem rossz Khara-t talált meg magának. – feleltem illedelmesen már amennyire bármi ilyesmit lehet hétfőn reggel csinálni.

- Te vagy az, aki a fotós Nora nyertes képein van a fotópályázatról, nem? – azonosított be így körülírva.

- Igen… - s letettem a kezemből az ételemet, lehalkítottam a TVt, ahol éppen valami csudaporszívót akart eladni egy nő egy másiknak egy áruházba, s csak a telefonra koncentráltam. -… de kik maguk, s miért keresnek? – okés, hogy hétfő van, de szerintem egy kedden, de még egy szerdán sem értettem volna, hogy mi az oka ennek a telefonhívásnak.

- Azt szeretnénk kérni, hogy fáradj be az irodánkba a szerdai napon, ha lehetséges, mert Mr. Terrington-nak lenne egy ajánlata számodra. – mondta el dióhéjban a gondolatát.

- Milyen ajánlata? Mi? – fogalmam sem volt arról, miről is beszélt.

- Majd szerdán 3órakor mindent megtudhatsz… - mondta. – a mielőbbi találkozás reményében, viszont látásra. – tette le mielőtt bármit is kérdeztem volna. Nem tudom, hogy olyan sorrendben daráltam volna le neki a kérdéseimet, ahogy eszembe jutottak vagy ABC sorrendben. Ki volt Ő? Mi az a Beauty valamicsoda? Ki az Terrington valaki? Na és mit akarnak tőlem? Választ persze nem kaptam.

- Biztos félrement telefon… - forgattam a szememet, de valahogy automatikusan indultam a gépemért, amit útközben a konyhapulton hagytam.

- Body… micsoda volt ez? – gondolkoztam, s gondosan visszavettem a hangot a TVre, bekapcsoltam valami értékelhető zenecsatornát, pl. gondolok itt egy MTV rock-ra, majd asztalon a géppel és a müzlimmel kezdtem nyomozni.

- BodyBeauty…  - jutott eszembe, mire megnyílt a böngészőm, majd mire bepötyögtem a keresőbe ezt a nevet egy falatot a reggelimből a számba jutattam… amit pár pillanat múlva már takaríthattam is a képernyőről, s úgy a gépem egészéről, ugyanis amint betöltött az oldal, hogy mi is az amire keresek (biztos, hogy az volt ugyanis annak a Mr. Terrington-nak is ott volt a neve, a minimális leírásán) konkrétan majdnem fulladozni kezdtem.

- Egy modell ügynökség… ez jó vicc. – csaptam le a gépem tetejét, majd félre is nyomtam az egészet, hogy még a kezem ügyébe se kerüljön. Ekkor szólalt meg újra a telefon.

- Remélem a lottó ötöst megnyertem és azért hívnak. – motyogtam magamban, majd a fülemhez emeltem a telefont s nyitottam is a vonalat. – igen?

- Jó reggelt Miss Kicsattanó kedvesség… - hallottam meg az Ő hangját… ezúttal már Ő volt, de most már nem Őt vártam, mármint nem számítottam rá… ez az előző hülyeség kiverte a fejemből az összes értelmes gondolatot.

- Harry. – még kimondani is jó volt. – hogy vagy? – kérdeztem, mert alapvető volt, hogy megkérdezem.

- Köszönöm jól… és te? – érdeklődött kedvesen.

- Jól… az előbb majdnem megfulladtam, de jól… végülis csak járulékos veszteség lettem volna. – motyogtam magamban.

- Buta vagy. – jegyezte meg. – na, te Miss Járulékos veszteség ki ne gyere akkor a teraszra. – jegyezte meg, s ilyenkor mást nem is tehettem volna, minthogy kimegyek a teraszra… ez egyértelmű.

- Jó reggelt!- köszöntem a sziporkázó alakjának, s ahogy magam mögött kinyújtottam a kezemet letettem a telefont még bent.

Nem szóltam semmit, csak próbáltam magamba szívni a tényleges szépségét… mert igenis egy fiú lehet szép, Ő az volt. Egy hétfői reggelhez képest, pedig tényleg betegesen szép.

- Jó reggelt. – lépett közelebb, s kézfejével megsimította az arcomat. - igazán édes a pizsamád. – s csak inkább a földet pásztáztam miközben felkacagtam elgondolkodva azon, hogy ez hogyan is került rám.

- Anya megtalálta a takarítás közben, s azt mondta… „biztos jó még rád, próbáld fel”. – utánoztam édesanyám hangját.

- S te felpróbáltad. – simította meg rajtam az enyhén rózsaszín anyagot… meglehet ez már természetfelettien rózsaszín volt.

- Meg magamon is felejtettem. – forgattam a szememet, mire elkapta a tekintetemet úgy, hogy megemelte az államat.

- Nekem tetszik. – jegyezte meg, s megemelte még jobbamat, államat épp annyira, hogy bekaphassa alsó ajkamat, csakhogy ez így nem éppen volt elegendő a farkaséhes testemnek (szó szerint az voltam, a két kanál müzli is a gépemen végezte, amit majdnem elfogyasztottam), s konkrétan az ölébe ugrottam, majd szépen befele fordulva egyet az ajtót bezárva magunk mögött annak nyomva köszöntött egy sajátos módon. – nagyon tetszik. – s pólóm alá nyúlva birtokolta tenyere bőrömet.

- Jó reggelt. – karoltam át nyakát, s hajába túrva ujjamat játszadoztam tincseivel. – be kell neked vallanom valamit… - bújtam közelebb a füléhez. -… örültem, hogy levágattad a hajadat… már majdnem akkorák voltak a tincseid, mint egy lánynak. – mondtam, s kicsit meg is húztam a haját.

- Mint egy lánynak… - ízlelgette a mondatot cselesen.

- Mintha Rapunzel lettél volna… - jegyeztem meg s felkacagtam.

- Biztosíthatlak, hogy biztosan fiú vagyok. – kacsintott rám, majd szépen lassan megfogta csuklóimat s fejem fölé helyezte őket. – egészen biztosan. – mondta, s minden porcikámat végigpuszilt, amit tudott, én, meg mint egy elkapott zsákmány csak forrtam alatta, s nem ellenkeztem… nem mintha akartam volna.

- Csak azt ne mondja kedves, hogy azért jött ide ily korán reggel, hogy bebizonyítsa, hogy maga pedig férfiú… - jegyeztem meg sajátos módon.

- Lehetne róla szó… de nem. – lopott egy csókot ajkamról, majd elengedte a kezemet, de nem a testemet, s lazán elindult velem felfele a lépcsőn.

- Mit szeretnél? – kérdeztem tőle, ahogy a szobám felé irányult, habár ott még nem járt, de szerintem a plakátok alapján megállapította, hogy melyik lehet az a helyiség, amit én szobámnak nevezek.

- Egy kis segítséget kérni…

- Mármint lakást, lakást akarsz venni? – gondosan megírva levélben édesanyámnak, hogy hol is leszek, hagytuk el egy jó ideje a lakást, s vetettük be magunkat London nyüzsgő hétfői napjába.

- Lakást, lakást… bezony. Egy ideje tervezem, de most kerültem arra a pontra, hogy biztos vagyok benne, hogy jó lesz ez… most érzem biztosnak magam. – mondta, s rám mosolyogott a szemeivel is, habár azokat eltakarták a napszemüvege lencséi.

- És azt szeretnéd, hogy segítsek neked széjjelnézni? – kérdeztem tőle.

- Szeretném igen kikérni valaki fontos véleményét is.

- Fontos?

- Fontos. – bólintott.

- Okés. – bólintottam én is, habár már akkor tudtam, hogy bármiben segítek neki, amikor még el sem mondta, hogy miről lesz szó. – de lenne előtte két kérésem… - mutattam felé két ujjamat.

- Na, mi? – tolta fel szeméről a szemüvegét, s kíváncsian nézett rám, míg lelassította a kocsit a következő piros lámpánál.

- Első: elkérhetném a telefonodat egy sms erejéig? – „Este muszáj beszélnünk. 8-9 fele skype előtt beszélgetés. Sürgős”- már mikor lecsaptam a gépem tetejét, akkor megfogalmazódott bennem ez az üzenet Nora számára… ezt a BeautyBody hülyeséget meg kell osztanom valakivel, s az a valaki Nora lesz.

- Ez csak természetes. – s már nyújtotta is felém a fehér, drapp kis szépséget.

- Köszönöm.- vettem el tőle.

- S mi lenne a második? – érdeklődött.

- Megállnánk a következő pékségnél, kisboltnál, bárminél, amiben ételt lehet kapni, s vehetnék magamnak valami reggelit, mert minden bizonnyal éhen fogok ott pusztulni… - jegyeztem meg kétségbeesetten, s még elég erősen csodálkoztam is, hogy nem korgult meg egyszer sem a gyomrom.

- Erről hamarabb is szólhatnál volna… buta vagy. – forgatta a szemét, s indult is a tömeggel amint zöldre váltott a lámpa. – gondolom, amit összeszedtél mielőtt elindultunk, nem a befejezett, sokkal inkább az alig elkezdett reggelid maradéka…

- Nyertél…