Sziasztok! Írónőtök a kis (váratlan) nagy
szabadságáról visszatért, s a korábban már megkezdett részét folytatta is.
Remélem tetszeni fog… nagyon remélem. Jó olvasást! Puszi Mindenkinek
Nem tudom
hogyan, s mikor, de saját hálómba kerülve hajtottam újra álomra fejemet…
persze, ha ezt lehetett alvásnak nevezni, mit én műveltem akkor még
szerencsésnek érezném magamat… de nem így volt.
Egy nagy sötét
folt… ennyit éreztem, mikor lehunytam a szememet. Se álom, se igazán pihentető
alvás nem jelent meg előttem. Egyedül voltam… de tényleg egyedül.
Nem mondhatnám,
hogy a pár pillanatnyi gondtalan lebegés után, mi tényleg pár pillanat volt úgy
nagyon kerestem volna az emberek társaságát… nem kifejezetten ismertem magamra,
hogy őszinte legyek. Bármennyire nem akartam az este történtekre gondolni újra,
s újra szemem előtt volt minden egyes pillanata… ahogy Neki is minden egyes
mozzanata… porcikája. Újra és újra rajzolódtak előttem a formák, s szavak mik
az elmúlt időben elhangzottak köztünk… s azok is formát kaptak, mik oly régen
hagyták el szánkat… régi emlékek elevenedtek fel, miknek sokkal jobb helyük
volt agyam hátsó traktusában, amikor senki sem nézett feléjük… most pedig
egyszerűen nem tudtam kiverni őket a fejemből. Fájtak… de tényleg fájtak…
fizikai fájdalommal jártak együtt ahányszor lepörögtek a szemem előtt.
- Szép jó
reggelt napsugár… - hallottam egy hangot felcsendülni szobám ajtajában. Ash
volt az. Ebben a pillanatban húzta ez által a vasárnapra tervezett dolgaimat…
miszerint emberrel nem kommunikálok. -… micsoda szépségeket hozott valakinek a
futár. – mondta, de továbbra sem fordultam feléje, s még a szememet sem
nyitottam ki… reménykedve, ha azt hiszi, hogy még mindig alszok, akkor még hagy
egy kicsit. Tévedtem. – Tudom, hogy nem alszol… engem nem versz át. – jegyezte
meg, s pontosan úgy sétált, hogy mindenfajta mozgás nélkül láthassam őt, ha
kinyitom a szememet. – Lehet a köszönésem zavart össze? – tanakodott magában. –
Tényleg… így sokkalta jobb lesz: szép délutánt kisasszony… átaludta a fél
napot. – huppant le az ágyamra, de előtte letette azt, amit a futár hozott…
rózsaillatot éreztem a levegőben… kellemes érzés volt beleszippantani így a
levegőbe.
- Szia. –
fogtam elég kurtára szavaimat, s éppen hogy csak egy kis résnyire nyitottam ki
szemeimet… éppen csak körvonalait láttam, nem mintha nem ismerném igen
tökéletesen őt.
- Egészen szép
darabokat kaptál a vőlegényedtől… - mutatott a vörös rózsa kosárra mi az
éjjeliszekrényen díszelgett.
- Ühüm. –
nyöszörögtem és még nyakamig húztam a takarót, hogy éppen csak fejem búbja
látszódjon majd ki belőle.
- Na, jó… -
unta meg ezt az igen egyoldalú beszélgetés, majd könnyűszerrel vágódott el
mellettem, s feküdt be pontosan mellém pontosan igen közel hozzám. -… mi ez az
egész? Hmmmm? – kérdezett rá, s mutatóujjával végigsimította puha arcbőrömet.
Gyerekes módon fogtam és tovább húztam a fejemre is a takarót… nem toleráltam
az érintését… senkinek… túl érzékeny volt még mindenem. Túlságosan is.
- Fáradt
vagyok. – válaszoltam, s próbáltam valami nem feltűnő, s hihető magyarázattal
előállni.
- Ezzel akarod
magyarázni, hogy délután 4 óra van, de téged még senki sem látott a szobán
kívül… ráadásul, ahogy nézem a behozott kajádból sem fogyott egy falat sem… egy
falat sem. – jegyezte meg egészen úgy, mint aki lecseszni készül… de az igazság
az, hogy egy cseppet sem hatott meg. Egész testem érzéketlenné vált erre az
időre… ezekre az órákra… s vele együtt agyam is.
- Nem voltam
éhes Ash… - feleltem halkan. -… hosszú hét volt, elfáradtam… egyik porcikám sem
vágyik arra, hogy kikeljek a puha ágyból… egyik sem. – ráztam meg gyengéden
fejemet a párnákba temetve.
- Érthető…
nekem is elegem lenne a saját arcomból ennyi idő után. – jegyezte meg mire
automatikusan repült kezem az oldala felé. Muszáj volt meglegyintenem az ilyen
abszurd hülyeségei miatt.
- Hülye. –
mormogtam félig a takarómnak.
- Na, ugye… -
simította meg karomat, ahogy kicsit lehúzta rólam a takarót. De én
összerezzentem… nem volt jó érzés… most nem. – Megígérem, hogy békén hagylak… s
Iza kápónál is fedezlek… ha eszel egy kicsit velem… ez az egyetlen egy
feltételem. – mondta, s óvatosan lassan az eddiginél nagyobbra nyitottam a
szememet, s ő ott feküdt pontosan velem szembe alig néhány centire arcomtól.
- Maradhatsz… -
suttogtam halkan, de tudtam, hogy ennek nincs még itt vége. -… csak ne beszélj…
s ne érj hozzám… csak ne… - húztam valami torz görbe vonalra ajkaimat, s
lehunyva a szememet éreztem, ahogy összeszorítom őket egy égő könnycsepp gördül
ki belőlük… végigégette bőrömet mire az ágyra esett.
- Ahogy
szeretnéd bébi… ahogy szeretnéd… - felelte, s hangszínéből majd pillantásából
valami igazán meglepő dolgot szűrhettem le… értette a dolgokat. Mindent értett.
- Jó újra
köreinkben látni… - jegyezte meg hétfő reggel Iza, mikor full puccba szedve,
vagyis szimplán csak felöltözve normálisan kisétáltam az étkezőbe.
- A várandósok
is kivehetnek egy szabad napot… nem? – kérdeztem, s elmosolyodva rántottam meg
a vállamat.
Ash tegnapi
ottléte nem tudom hogyan… de segített. Komolyan. A nem megfelelő gondolatok
jártak a fejemben, körben és körben, de ahogy ott volt szimplán jelenléte
megnyugtatott… szavak nélkül sikerült megtárgyalnunk a dolgot.
Új szemléletre
volt szükségem, mert ha nem volt így akkor még valami megmagyarázhatatlan
csapdába kerülnék, amiből ki nem jutva megőrülnék szépen lassan. Gondoltam én
azt, hogy ez így fog menni… vagyis nagyon reméltem. Tévedtem… elég nagyot. Egy
másodperc töredékéig nem sikerült kivernem Őt a fejemből… mindenhol ott volt…
de tényleg mindenhol. Ettől függetlenül muszáj volt magamon uralkodnom, s
eljátszanom egy kis szerepjátékot miszerint jól vagyok, mert ha nem így lett
volna… jöttek volna a kérdések, mikre én magamnak sem tudok válaszolni, nemhogy
másoknak. Az ébren töltött pillanatok mindegyikében erős hányinger csapongott
bennem… bármelyik pillanatban képes lettem volna egy váza felé fordulni és…
felfordulni.
- Örülnél, ha
ilyen egyszerű lenne… nem? – mosolyodott el ő is, majd ahogy feltornáztam magam
a magasított székre egy pohár friss gyümölcsturmixot helyezett elém.
- Az, hogy
kaphatnék az életből egy szabadnapot? Hmmm… - gondolkoztam el, s lehunyva
szemeimet szívtam bele szívószálamba. Ohh a frissesség érzése. Csakis apró
kortyokat engedélyeztem magamnak még mielőtt öklendezni kezdenék… ha nem
eszek/iszok akkor ők maguk fognak megtömni… s azt nem viselném el. Okosan
kellett hát játszanom. -… lehet, jól jönne… - ismertem be.
- De azért
remélem nem most… - hallottam meg egy hangot mi nem az övé volt, majd éreztem
az érkező érintését is hátulról egészen előre haladva pocakom felé. Karjaiba
fogva engem bújt a nyakamba… s én tűrtem, próbáltam normálisan reagálni rá…
vagyis sehogy. Lehunyva a szememet mély levegőket vettem, s hagytam, hogy a
friss oxigén így jusson be a tüdőmbe… koncentráltam, hogy semmi feltűnőt ne
csináljak, pedig legszívesebben elhúzódtam volna… no de hogy miért? Nem tudom.
Nem akartam tudni.
- Kit. –
suttogtam halkan, s köszöntöttem így őt.
- Na hogy van
az én szépséges menyasszonyom, s a kislányom? – kérdezte, s mivel közönségünk
is volt így csak moderálva puszilt bele a nyakamba.
- Nyűgösen… és
nyúzottan. – ismertem el, s oldalra hajtottam a fejemet, ahogy arcomat is
megpuszilta. Nagyot nyeltem.
- Hiányoztál. –
mondta őszintén, s még egy puszit adva nekem megfogva kezemet ült le inkább
mellém.
- Mikor érkeztél?
– kérdeztem rá, s bármennyire is el akartam tőle is húzni a kezem… nem tettem…
nem tehettem. Az Oscar-díjamért harcoltam… s főleg a túlélésért.
- Ebben a
pillanatban… gondoltam, hogy ágyba viszem neked a reggelit… de azt hiszem erről
lekéstem. – ismerte be kicsit bánva a dolgot.
- Nem
kifejezetten vagyok éhes… szóval nem maradtál le sok dologról. – vettem szabad
tenyerembe arcomat, s simítottam hátra kósza tincseimet.
- Tényleg
fáradtnak tűnsz… - simította meg ő is arcomat. Igen erősen összpontosítottam
arra, hogy fel ne szisszenjek erre. -… mit csinálhatnánk, amitől jobban éreznéd
magad? – kérdezte, s majdnem válaszoltam egy ide nem illőt, de inkább azt mégis
megtartottam magamnak.
- Nem tudom… -
ráztam a fejemet, s elmosolyodtam, hogy legalább ettől jobb kedve legyen
legalább neki.
- Mit szólnál
ahhoz, ha elvinnélek ebédelni? – ajánlotta fel csillogó szemekkel. – És mivel
hallottam erről a jövő heti esküvőről is… talán segíthetnél öltönyt nézni, hisz
valami újra mindig van szükség, nem? – kérdezte s ezen elmosolyodtam… tényleg.
Tettem mindezt őszintén, mert ezt a mondatot pontosan így én mondtam egyszer
neki mikor oly nagyon sokat vásároltam csak-mert-azért alapon.
- Ezt az
esküvőt totál elfelejtettem… - nevettem fel szememet forgatva… kezdtem kicsit
jobb kedvre terelődni vagy nem is tudom. Ahogy beszélgettem másokkal nem saját
gondolataimon járt az eszem, hanem azon, amit mondok majd nekik így sokkalta
könnyebb volt elkerülni agyam felrobbanását. -… pedig én voltam az, aki
segített a menüt összeállítani. Ez ciki. – csaptam egy kicsikét a homlokomra, s
vigyorogtam már őszintén, mint egy hülyegyerek.
- Biztos volt
valami más, ami lekötötte a figyelmedet… - simította meg a pocakomat.
- Lehet te is
közreműködtél ebben… - ismertem el.
- Akkor enyém a
megtiszteltetés…
Felöltözni,
újra lefürödni, s úgy megindulni, hogy utcára is lépek egészen különleges volt,
s mondhatni vártam is. Régen voltam már csak úgy a városban, s keresve a
dolgokat mik leköthetik gondolataimat kezdtem egészen tűrhető állapotba kerülni.
De bármennyire
is őszintén jött a mosoly ajkaimra, s bármennyire is könnyedén jöttek a kedves
szavak belőlem… valamit nem éreztem igazinak… magamat.
Kimondatlan
szavak, megszületett sajátos álmok… igen gyorsan kezdték leépíteni lelkemet.
Megfertőztek s most betegnek éreztem magam… halálos betegnek.
- Tudod, hogy…
elég lett volna egy öltöny is? – kérdezett rá kedvesen Kit mikor már a szabónál
a második kiválasztott öltönyét csomagolták szakszerűen elfele.
- Fő a
biztonság… mindkettőre szükséged lesz előbb vagy utóbb. – próbáltam ésszerűen
lereagálni az éppen feléje is kinyúló vásárlási mániámat.
- Úgy
gondolod?- kérdezte, s átnyújtotta az eladónak bankkártyáját, majd míg az azzal
volt elfoglalva elém sétált, s felém nyújtotta a kezét. Muszáj volt nekem is
így tennem, de mégsem ment ez olyan könnyen… habozva tettem hát így, s csak reméltem,
hogy nem volt feltűnő.
- Úgy. –
bólintottam, ahogy a kényelmes fotelből felálltam. Luxusboltok előnye, hogy a
vásárlás közben is a kényelem az első… s ezért hálás voltam. Nem tudtam volna végigállni
ezt az időt, mit itt töltöttünk.
- Például… az
esküvőnkön. – s nem engedte el a kezemet, hanem inkább összefonta ujjainkat.
Kirázott a hideg. – A kedvenc anyósod hívott a távollétem alatt… a héten
elküldi hozzánk a rendezvényszervezőjét. – mondta halkan, mire úgy kikerekedett
a szemem, hogy majdnem kiestek helyükről… a szívem is megállt néhány
pillanatig.
- Hogy…
micsoda? – kérdeztem vissza azt hiszem kissé dadogva.
- Nyugi… abban
a pillanatban, amikor megérkezik, majd udvariasan elküldjük oda ahonnan
érkezett… - simította fülem mögé hajamat, majd hozzátette miután egy puszit
nyomott ajkaimra: -… tudod, hogy milyen az édesanyám… nemet lehetetlen mondani
neki.
- De… erre
nincs szükségünk… - bukott ki belőlem, s nem tudom miért a saját esküvő
gondolatára imbolyogni kezdett bennem belső tengerem. A rosszullét mi egész
napomat jellemezte egyre erősebben játszadozott velem… viszont muszáj volt
lepleznem… egyszerűen muszáj volt.
- Tudom… ezért
fogom elküldeni… de az anyám hajthatatlan. – karolta át derekamat és így
segített az állásban… nem is tudta mennyire szükségem volt erre… remélem nem
érezte meg egyensúlynélküliségemet. – Már szimplán az időpont miatt is napok
óta rágja a fülemet… egyik pillanatban ilyen, másik pillanatban meg a
legnagyobb támogatónk… ki érti a nőket? – sütötte el a legtipikusabb férfias
poént, mit kivételesen nem jegyeztem meg neki… egészen máshol járt a fejem.
- Nem értem
mire ez a nagy sietség… - motyogtam magamban, s bármennyire is rezzenéstelen
voltam eddig a pillanatig kikerülve tartásából hirtelenjében az ajtó felé
irányítottam gyorsított lépéseimet… a semmiből jött a visszafojthatatlan
rosszullét. A legrosszabbik fajta, amikoris érzem, hogy számon keresztül fog
belőlem lelkem távozni.
Kirontva az
ajtón az üvegfalnak támaszkodtam, s hajtottam hátra úgy a fejemet… kinyitottam
volna szememet minden bizonnyal forgott volna a világom. Alig bírtam állni
mégis muszáj volt.
- Adora… Adora…
- könyökömnél kapott el Kit abban a pillanatban, amikor kiért hozzám, egy fél
másodperccel utánam. -… mi volt ez? Minden rendben? – aggódóak voltak a szavai,
s éreztem, hogy egész súlyomat ő tartja már… ha elengedett volna, az üzlet
előtt esek össze. Nem tudtam kinyitni a szememet… nem ment.
- Elfogyott… a
levegőm. – tettem össze igazán nehezen ezt az egyszerű mondatot.
- Falfehér vagy…
- simította meg a homlokomat, s ettől az érintésétől felbomlott bennem minden
gát… oldalra fordulva jött ki belőlem az a kevés, mit ettem. Szuper marketinges
vagyok az üzleteknek ezekkel a rosszullétekkel. Katasztrófa.
- Uram… tudunk
valamiben segíteni? – az üzletvezető aggódó hangját hallottam meg ekkor… még
látványosság is lettem, egyre jobb.
- Hívjanak egy
orvost… - utasította rögtön őket, Kit, mire erősen megragadtam a karját, s
könnyes szemekkel pillantottam felé.
- Nem. –
visszautasítást nem tűrő hangon mondtam ezt. Minden erőm ebben az egy szóban
volt. – Nem… - tettem hozzá lágyabban, de mégis erősen.
- Adora… -
tartott Kit, s igen nagyon aggódott értem… de én tudtam, hogy ide orvos nem
kell… mert ezt az egészet a világ legjobb tudósa sem tudná megfejteni.
- Jobban vagyok…
- térdemen támaszkodtam meg miközben fogta a karomat… akarhattam én, hogy
elengedjen… esélyem nem volt ellene… nem is harcoltam hát inkább.
- Látom… - nem
éppen voltak hihetőek a szavai, de átkarolva a derekamat óvatosan egyenesített
fel… nem sietett el semmit. -… most pedig ha akarod, ha nem… elviszlek enni. Ha
kell én magam foglak megetetni… s ha kell, egészen estig ott leszünk… de még
egy ilyet nem játszunk el… okés? – fogta közre tenyereibe arcomat, s úgy
egyenesen nézve a szemeimbe mondta mindezt.
- Okés. –
suttogtam alig hallhatóan… rosszullétem valódi okáról nem szerezhetett tudomást…
saját magam bujtottam magamban a rosszat… vele együtt. Szokatlan volt ez a
kellemetlen érzés a mellkasomban, de egyre nagyobb teret nyert bennem minél
több időt töltöttem vele… ez volt az ellenzés. A testem ellenezte őt… Kit-et.
Sírni tudtam volna a fájdalomtól… de nem tehettem.
A habok alá merültem,
ahogy két oldalt magam mellé ejtettem a karjaimat a meleg vízben… egy hosszú
fürdőre volt szükségem… egyedül. Kit az itthoni irodájában dolgozott, s nekem
meg megvolt a saját kis magányos világom, így amiben elmerülhettem. Szükségem
volt erre… mindennél jobban.
Ellenben mégsem
volt a legjobb döntés az egyedüllét hisz olyan gondolatok cikáztak fejemben,
mik egyre jobban fájdították porcikáimat. Nem tudtam kiszorítani agyamból Őt.
Nem ment. Hogy az istenbe sikerült ezt elérni mindössze kettő pillanat alatt?
Egyik pillanatban még minden okés, s a lehető legnormálisabban beszélgetünk,
mint legjobb barátok… utána pedig meg bumm. Óriási bumm. Engem pedig lerombolt…
de miért? Miért volt ez ekkora hatással rám, s miért nem tudom kiverni a
fejemből? Ő a barátom, s semmi több… megbeszéltem vele. Elfogadta… ahogy én is.
Ezek fényében, ami most itt van az nevetséges… s igazából lehetetlen. Mi a
franc történik körülöttem, s ki vagyok én? Kinek az életét élem? Ez így nem jó.
- Csak remélni
tudtam, hogy nem akarod megfojtani magad a vízben… - hallottam meg egy hangot,
amikor a víz felszínére bukkantam mikor már nem volt több levegőm. Égett a
tüdőm az előbbi mutatványomtól… kapkodtam a levegőt egy ideig, s a kád szélét
erősen szorítottam. Összpontosítanom kellett.
- Ash. – ugyan
nem lepődtem meg azon, hogy felbukkan itt… már semmin sem tudok igazán
meglepődni.
- Semmi
lekorholás, hogy mit keresek itt? – kérdezte, s leült a kád szélére pontosan
úgy, hogy velem szemben volt.
- Nem. –
simítottam hátra a hajamat, s azért örültem, hogy annyi a hab felettem,
körülöttem hogy meztelenségemből lehetetlenség hogy lásson is valamit.
- Jó… ez fura. –
állapította meg, s belesimított a vízbe mire összerezzentem. Tágra nyitott
szemekkel nézett engem… mintha várta volna, hogy majd én nekikezdek… de minek
is? – Adora… - kezdett bele, de megráztam a fejemet óvatosan.
- Szörnyen
érzem magam… - bukott ki belőlem igazán őszintén. -… nem bírom sokáig Ash…
komolyan. – s olyannyira felültem, hogy mellem egy része már láthatóvá vált
számára… de nem érdekelt. – Bevéste magát ide… - kopogtattam meg a halántékomat
könnyes szemekkel. -… s egyszerűen… nem akar távozni. Nem… - ráztam a fejemet,
s éreztem, hogy potyognak a könnyeim. – Nem tudom, hogy mi ez… de leépít. Egyik
pillanatról a másikra… jött, s huss… elsodorta az észértelmet belőlem. –
bizonygattam elképzelésemet kezem játékával is, de ekkor ő elkapta az ujjaimat,
s nem eresztette azokat.
- Ohhh… édes
Adora-m… - szorított rá az ujjaimra, s nem kellett többet mondania… megértettük
egymást a pillantásainkkal.
- Nem tudom mi
ez… de szörnyű… - vallottam be… nem kellett kimondanunk nevét, mindketten
tudtuk, hogy kiről, s miről van szó. -… azt érzem, hogy ketté fogok szakadni. –
csapkodtam meg szabad kezemmel mellkasomat. – meg tudod magyarázni mi ez… és
hogyan? – kérdeztem tőle, s tudtam úgy pillantok feléje ekkor, mint egy ázott
kiskutya, aki menedékért fohászkodik… de én nem menedéket akartam ekkor…
szimplán csak egy választ a kérdésemre: mi ez az érzés bennem?
- Figyelj bébi…
szállj ki innen és beszélgessünk úgy… okés? Kényelmesebb lesz, ígérem. – s ekkor
köpenyemért nyúlt, de én nem mozdultam.
- Nem. – nem éreztem
úgy, hogy meg tudnék most akkor ott mozdulni.
- Hát legyen… -
rántotta meg Ash-esen a vállát majd egy pillanat alatt fogta magát levette
cipőjét, s elém lépve beszállt a kádba úgy ruhástól meg mindenesen, majd ült le
velem szembe… el nem engedve a kezemet. – Így vagy úgy… de muszáj beszélned
róla… mert láthatóan felemészt… s ezt nem engedhetem. – rázta meg a fejét, s
kezébe vette mindkét kezemet, majd törökülésbe húzta lábait a víz alatt.
- De… nem megy…
- ráztam a fejemet, közel sem zavart az a tény, hogy konkrétan ruhástól mászott
be mellém a vízbe.
- Dehogynem
megy… - cirógatta a kézfejemet. -… majd segítek. Ahogyan korábban is csak…
segíteni akartam, s nem akartam, hogy ez eljöjjön. – tudom, hogy mire utalt…
ugyan nagyon jól tudtam. Arról a beszélgetésünkről beszélt, amikor elmondta az
őszinte véleményét a helyzetről… amit én akkor nem akartam elfogadni… de talán
most sem nagyon… mégis van bennem egy különös érzés, mi nem hagy nyugodni, s mi
miatt újra és újra lejátszódnak bennem mondatai.
- Ez… fáj. –
nyüszögtem neki, s nem tudtam felemelni annyira a fejemet, hogy láthassam is
őt.
- Tudom bébi… -
simogatta a kezemet. -… de tisztáznod kell magadban a dolgokat… ki kell
beszélned magadból az érzéseidet… mert ha nem megőrülsz, tudom jól… - próbált
minél barátságosabb lenni, minél több erőt adóbb.
- Érzéseimet? –
kérdeztem vissza hitetlenkedve.
- Most már
magad elől sem titkolhatod kedves… nyilvánvaló, hogy érzel Iránta valamit… csak
nézz magadra. Egyszerűen nem tudod eldönteni, hogy mi ez… s hogy helyénvaló-e? –
s ahogy ezt mondta óvatosan állam után nyúlt, s úgy emelte meg azt, hogy
ránézhessek.
- Helyénvaló-e?
– nevettem fel kínosan, miközben a könnyeim még mindig az arcomat égették. –
Megcsókoltam Őt… az Isten szerelmére… a vőlegényem lakásában… s élveztem. – s ekkor
már oly kendőzetlenül beszéltem a történtekről, gondolataimról hogy magam sem
hittem el… de egyszerűen úgy éreztem ez így most a helyes. – Mellesleg vele
álmodok… napok óta… nem merem lehunyni a szememet, mert akkor ott áll előttem Ő…
s kívánom… bármennyire is harcolok ellene kívánom, s ez nem tetszik, de
egyszerűen nem tudok harcolni ellene.
- Édes Istenem,
hogy te mekkora katyvaszba húztad magad… te jó isten. – képedt el, s hátravetve
fejét simította hátra haját.
- Tudod, hogy…
ezzel kifejezetten nem segítesz? – kérdeztem rá a nyilvánvalóra.
- Bocs… de ez…
kész… alig két hete majdnem megvertél ugyanezekért a szavakért, amikor
kimondtam őket… Roy-nak le is kevertél érte egy pofont… s lám tessék… most itt
vagyunk. Nem elcseszett ez az egész? – tárta szét a karját, s stílusával
valahogy elérte azt, hogy megálljon a néma zokogásom.
- Ne
emlékeztess rá… - ráztam a fejemet. -… meg kell oldanom ezt az egészet…
kezdenem kell magammal valamit, mert ez így nem mehet tovább. Nem akarok senkit
bántani… ugye ezt tudod?
- Hogyne tudnám…
ellenben egy valamit tudok, aminek úgysem fogsz örülni… s te is jól tudod ezt
valójában… aki a legjobban szenvedni fog hármótok közül… az Te leszel… csakis
Te…
Csakis
nyugtatókkal tudtam elaludni… még mielőtt Kit visszajött volna a szobába
azelőtt nyeltem le őket, s mire beért addigra már az álom határán voltam. Nem
tudtam volna vele beszélni… saját magammal való létezés is nehezemre esett.
Kellett egy kis mindentől való mentesség… s ezt így tudtam elérni… s napok óta
először sikerült is aludnom. Álommentesen… ez volt a célom.
Az Ash-sel való
beszélgetésemről senki sem tudhatott… habár nagyon jól tudtam, hogy amint
elhagyta a szobámat első dolga volt Roy-ékat hívni… de nem bántam. Én újra nem
tudtam volna átélni az egészet… s ő segített benne nekem. Megbíztam benne mégis…
mert ő ott volt nekem, még akkor is, amikor nem érdemeltem volna meg igazából.
Három napba
telt mire emberré pihentem magamat… legalábbis kommunikatívabbá, mint ami
voltam a hét elején. Nem beszéltem Róla Ash után senkinek… s próbáltam egy
ideig még ezt megtartani, ugyanis össze kellett szednem a gondolataimat… s
ehhez időre volt szükségem. Egyedül kezdtem el jógázni egy DVD segítségével… s
ott azokban a pillanatokban is, ha csak a nap egy kis töredékére is, de
megtaláltam a lelki békémet.
Ráadásul
csütörtökre már olyan szinten hiányoztak a fiaim, hogy szinte kényszeresen,
mint valami nyomozó próbáltam őket elérni… de mindkettejük telefonja
elérhetetlen volt… s végül a vezetékesnél kellett próbálkoznom, ámde mikor
annak hangja megszólalt majdnem eldobtam a telefonomat.
„A ház urai nem
tartózkodnak eme négy fal között… egy néhány nap erejéig. Egyszerűbben:
elutaztunk. Amint hazaértünk, s visszahallgatjuk, az üzeneteket minden
bizonnyal felkeresünk… addig is szép napot.” – Harry hangja visszhangzott a
fülemben, s nem hazudok… a szívem is megállt egy néhány pillanatra. Levegőt
alig mertem venni… nem is vettem… azonnal kinyomtam a telefont.
A fiúk
elutaztak… s eszükbe nem jutott, hogy nekem szóljanak. Ez így… fura… több mint
fura. S ezért én most miért is vagyok dühös? Nem értettem… de minél több idő
telt el annál jobban remegtette testemet a düh… a falhoz tudtam volna vágni a telefonomat
vagy úgy bármit.
- Te Ash…
tudtál arról, hogy Roy-ék elutaztak? – csak úgy mellékesen kérdeztem meg tőle
mikor kisétáltam a nappaliba, s ő ott ült Iza-val beszélgetve.
- Szóval neked
nem szóltak… - állapította meg méregetve az arcomat.
- Tudod nagyon
jól, hogy nem szóltak… - majd ekkora az előtte lévő naptárra esett a tekintetem,
ami a gépén volt megnyitva… s ekkor mindent megértettem. S habár a felismerés
villámszerűen csapott belém mégis testem valamelyest nyugodni kezdett az
előzőekhez képest. Harry-nek a hétvégén lesz a születésnapja… s nekem ez
totálisan kiment a fejemből. Így már minden érthető volt.
- Mindegy… -
legyintettem, s sarkon fordulva indultam vissza a szobába mielőtt többet
mondtam volna, mint kellett volna… vagy éppen többet mutattam volna arcomon…
testemen.
Nem tudom mi
ütött belém… viselkedésem teljes mértékben irracionális volt. Miután Ash-t
kikísértem a reptérre, - ugyanis a mai nap már tényleg muszáj volt itt hagynia
minket kötelezettségei miatt - , egyszerűen nem mentem vissza a lakásba,
bármennyire is ez volt a megegyezés Iza-val és Kit-tel is… a tűzzel játszottam,
de tudtam, hogy felnőtt nő vagyok és tudok dönteni magamról, s akarataimról…
így taxim egy kicsit más utat célzott meg, mint a lakásom… a Bite felé
indultam.
Reggel elkaptam
véletlenül Ash egy telefonbeszélgetését miszerint a fiúk már hazaértek… s én
beszélni akartam Vele. Nem tudtam miről, nem tudtam, hogyan de beszélni akartam
Vele. Ráadásul… ma volt a születésnapja. Ebben volt valami különleges is… nem
tudom mi, hiszen megmagyarázhatatlan volt számomra, de így volt… felkelni is
békésebben keltem már reggel. Természetfeletti.
- Köszönöm. –
nyújtottam oda a fontokat a taxisofőrnek mikor kiszálltam az üzlet előtt, s addig,
míg el nem hajtott addig háttal is álltam annak.
Mély, s igen
nagy levegőt kellett vennem ahhoz, hogy meg tudjak fordulni… remegtem kissé.
Olyan volt, mintha tilosban jártam volna… de mégse éreztem annak legbelül. A
születésnapja van az isten szerelmére… emellett nem mehetek el csak úgy.
Óvatosan
sétáltam az üzlet felé, ami a héten zárva volt a felújítások miatt… amik amúgy
igen jól haladtak, ezt kintről is könnyedén meg lehetett állapítani. Az ajtó
zárva volt, mikor először a kilincshez nyúltam, de jól tudtam, hova rejtette a
pótkulcsot, s pillanatok alatt előkapartam feltűnésmentesen azt. Nagyot nyeltem
akkor, amikor már könnyedén léphettem az üzletbe. Tudtam, hogy itt van…
éreztem. Egyedül volt… ezt pedig láthattam az üzlet kongásától… én pedig
betörtem hozzá, s okát nem is nagyon tudtam miért… egyszerűen csak éreztem,
hogy így kellett tennem.
- Tudod…
hívhatnám a rendőrséget is. – a nyitott konyhaajtóban álltam némán csendben, s
Ő pedig a kis titkos kertjében ült nekem háttal az asztalon.
- Tudtam, hogy
hol a kulcs… - próbáltam barátságosnak hangzani, de nem úgy éreztem, hogy Ő
erre kapható most… valami más volt. Valami megváltozott… s én nem hibáztattam
ezért.
- Ez nem
jogosít fel arra, hogy rám törj… - mondta, s nem fordult meg… én pedig nem
mozdultam az ajtóból. Egyszerűen nem ment. – amúgy is… miért vagy itt? –
kérdezett rá… de tudom, hogy tudta.
- Én… azt
hiszem… - hirtelen az egyértelműt sem tudtam kimondani, pedig tudtam miért
jöttem… vagy mégsem? -… csak személyesen is fel akartalak köszönteni… boldog
születésnapot Harry. – motyogtam végül a sikeresen összekaparászott mondatomat.
- Ühüm. –
bólintott, de felém nem fordult volna… s ez fájni kezdett… egyre jobban.
Mardosta a mellkasomat.
- Harry… -
mondtam ki nevét, de nem igazán voltam benne biztos, hogy hogyan is akarom
folytatni.
- Figyelj Adora…
hagyjuk. Megértettem… s azt hiszem Te is. Ezt a barátságot nem kell erőltetni…
egyikőnk sem fog belőle semmit sem nyerni. Jól tudod te is… tudom, hogy érzed. –
s akarva akaratlanul is szavaira megindultak lábaim alattam… halkan,
nesztelenül közelítettem meg Őt. Nem vette észre.
- Harry… -
haraptam be a számat, amikor megremegtek ajkaim neve kiejtésére.
- Adora… -
mondta, s ekkor könnyedén ugrott le az asztalról és fordult felém… arcának
vonásai közel sem úgy festettek, mint egy születésnaposé. Megtorpantam. -…
szeretném, ha elmennél. – nézett rám, s tekintetétől lelkem tízezermillió apró
darabra tört. – Ezt a napot… a születésnapomat… tiszteld meg, oké? Kérlek. – s semmitmondó
pillantásaitól gombóc keletkezett torkomban mégis volt egy kérdés, amit fel
akartam tenni neki:
- Ez az, amit a
gyertyád elfújásakor is kívánnál? – nem tudom honnan jött ez, de jött… teljesen
természetesen. Felnevetett… kínosan? Nem tudom. Beletúrt a hajába, s úgy nézett
rám.
- Abban a pillanatban…
egyetlen egy kívánságom lenne… s ezt Te nagyon jól ismered. – nem mozdult
semerre, nem csinált semmit szavai mégis több élettel rendelkeztek, mint
korábban.
- Mégis mi? –
kérdeztem tőle, s én viszont léptem egyet közelebb… pocakom izmos hasát
érintette. Nem mozdult… s tovább én sem.
Nem tudom mi
volt ez az egész, de hallanom kellett válaszát. Testem, s lelkem egy teljesen
másik, szürreális univerzumba lépett mikor ideértem… mikor megláttam Őt… mikor
meghallottam Őt. Késztetést éreztem arra, hogy… késztetést éreztem valami megmagyarázhatatlanra.
- Téged
kívánnálak… csakis Téged…
❤️❤️
VálaszTörlés