Sziasztok! Meglepve mindenkit itt lenne egy új rész a számotokra! Úgy
alakult, hogy ihletem is volt, meg időm is így alkottam nektek, remélem, nem
bánjátok! Jó olvasást! Puszilok Mindenkit, Dorka
- Biztos vagy benne, hogy jól működik? – annak ellenére,
hogy alig pár perce feküdtem el az ágyban mellette újra mozgolódni kezdtem. –
Lehet, hogy elromlott… vagy nem is kapcsoltuk be… te hallasz valamit? –
kinyújtva a kezemet az éjjeliszekrényem irányába kaptam fel a babamonitor azon
felét, ami nálunk volt. – Én ebben nem hallok semmit… semmit. – kocogtattam felületét
feléje fordulva, aki mint tükörképem feküdt, s hallgatta aktuális
szenvedésemet, aminek pontos eredetét nem is ismertem.
- Figyelj… biztos, hogy jól működik, ugyanis
háromszor leellenőrizted már, s ebbe nem számoltam bele azt, hogy én is
megtettem ugyanígy, sőt még Ash-t is megkérted, hogy nézze meg… - habár talán
nyugtatni akart mindent elért szavaival csak nyugalmat nem.
- Szerinted ez vicces. – figyeltem arcát, s
egyértelmű volt rajta, hogy kimerültsége felett azért próbálja igen erősen
elnyomni a mosolygását.
- Nem… nem vicces. – rázta meg a fejét, s túrt
bele a hajába.
- Szerinted ez vicces. – ízlelgettem a mondatot
ismét, majd már olyannyira nem bírtam megfeküdni, hogy inkább felültem. Nem
tudom mi ütött belém, de egyszerűen nem voltam képes egyhelyben megmaradni.
- Figyelj… kimerült vagy. Pihenj egy kicsit. –
mozgolódva mellettem Ő is felült, s hatalmas kezeit vállaimra helyezte, ahogy
hátamra adott egy lágy puszit.
- Nem tudok… - nevettem fel kínosan, s bármennyire
is harcolni akartam azon érzésem ellen, miszerint tetszik az a tette, hogy masszíroz
megbuktam harcomban. -… olyan… - kezdtem bele, de nem tudtam befejezni… átvéve
tőlem a szót megtette hát helyettem Ő.
-… fura. – suttogta a gerincem ellen, majd már
egészen úgy helyezkedett el, hogy lábai között ülhettem miközben mellkasának
dőlhettem… vagyis éppen még nem, mert masszírozott. – Az megnyugtat, ha én is
úgy gondolom? – kérdezte, s gerincem mentén egészen nyakamtól kezdve kezdett
apró, pici puszikat nyomkodni bőrömre. Kirázott a hideg miközben a melegség
minden árnyalata futotta át testemet.
- Itthon vagyunk. Itthon. – suttogtam egészen
elkábulva, s kezeimet lábaira tettem úgy támasztottam magam.
- Együtt. – suttogta, s váratlanul kezeit hasamra
kulcsolta majd szorosan magához húzott, s így engedte, hogy fejemet hátrahajtva
vállára tehessem.
- Olyan csend van… - ismertem el, s lehunytam
néhány pillanatra a szememet. – Csak mi hárman. – boncolgattam a tényt, ami
talán megijeszthetett. Talán tényleg ez volt az, ami okozta nyugtalanságomat. A
tény, hogy „egyedül” vagyunk.
- S ez olyan nagy baj? – kérdezte egy leheletnyi
aggodalommal a hangjában… sajnáltam érte, de nem tudtam ellene mit tenni.
- Nem… - ráztam meg a fejemet, s nyitottam ki a
szememet majd megragadva bal kezét, ujjait ajkaimhoz emeltem. -… csak ez a
lakás… mindig is olyan hangos volt… most pedig olyan, mintha üres lenne… -
ismertem el.
- Na, ez nem volt valami szép… - jegyezte meg.
Jogos volt, hogy nem tetszett neki.
- Tudod, hogy nem így értettem. – szorítottam számhoz
hatalmas ujjait, s pontosabban is gyűrűs ujját.
- Tudom… - simította meg fejemet, majd puszit
nyomott kobakomra. -… de ha üresnek véled, akkor majd feltöltjük élettel…
megtöltjük közös emlékekkel, s mindennel mire vágyunk, mert ez lesz a mi kis
fészkünk, csakis a miénk. – s tényleg nem haragudott hars megjegyzésemért, hisz
igazán lelkesen folytatta mondanivalóját.
- Úgy gondolod? – kérdeztem, s muszáj volt
szembefordulnom Vele, hogy láthassam gyönyörű arcát. Még így hajnalban is
hajlandó voltam bármit megtenni érte, hogy láthassam Őt.
- Persze… - mondta, s nem egészen értette mit
mozgolódok előtte, mint egy sajtkukac, de néhány pillanat múlva már
megérthette, hisz ott ültem előtte takaróba bugyolálva tetőtől talpig
törökülésben hatalmas vigyorral. Arcom valahogy nem tükrözte azt, hogy úgy
hajnali 3 körül lehetett. Nemrég aludt el újfent a hercegnő, s már órákkal
ezelőtt itt hagytak minket a vendégek mondva szükségünk van az egyedüllétre… s
igazuk volt, ha nehezemre is esett ezt először elismerni.
- Még szerencse, hogy itt is maradt néhány cuccom…
- böktem oldalra, arra a néhány dobozra, amit nem sikerült legutóbbi
költöztetésem során elvinni innen, persze létezésemnek ez csak egy apró
részlete volt, hiszen dolgaim nagy része… Kit-nél volt.
- Még szerencse… - forgatta szemeit mókásan. - …
alig fértem el ezen néhány dobozodtól a saját cuccaimmal. – vigyorgott rám.
- Ohh… ohh… - meglepődöttségemet nem lepleztem, sőt
inkább még szándékosan rájátszottam. -… nem gondolod, hogy pofátlan vagy egy
kicsit? – kíváncsiskodtam.
- Én? Ugyan… - legyintett, s le nem törölte volna
arcáról az öntelt mosolyát, sőt még mintha fellélegezve szépen hátra is dőlt az
ágytámlámra.
- Egy bőröndből élek… mint valami utazó. –
világítottam rá a lényegre. – Mindenhol a Te cuccaid vannak… mindenhol. S a
szoba tulajdoni jogát még mindig én élvezem… szóval akkor, hogy is van ez? – na,
erre varrjon gombot, mosolyogtam rá.
- Kora hajnalban ügyvéddé avanzsáltad magad? –
kötekedett, s összefonta mellkasán a karjait.
- Csak tisztázom a felállást… - rántottam meg a
vállamat már amennyire azt meg tudtam csinálni abban a helyzetben, amelyben épp
voltam… egészen hasonlítottam egy kötözött sonkára.
- Dr. Walsh… akkor elmondaná, hogy mi is a helyzet
állása? Nem egészen értettem… - hajolt egy kicsit előrébb, mintha tényleg
érdekelné a dolog.
- Túl sok területet foglalt el az Úr… s ez így nem
helyes. – ráztam a fejemet, majd a következő pillanatban egy másodperc erejéig
még talán el is felejtettem levegőt venni, hisz hirtelen mozdulatai lefagyasztottak.
Konkrétan szempillantás alatt döntött el maga előtt, s helyezkedett el rajtam.
- Szóval sok helyet foglalok el? – kérdezte, s
lassacskán bontogatni kezdte a takarót közöttünk, s ahogy ezt megtette óvatosan
simított pólóm alá.
- Egyre többet… - pislogni sem pislogtam,
farkasszemet néztünk miközben egyre nagyobb felületet fedett fel belőlem, ahogy
leszedte rólam a takarót. Köztem, s közte csakis pólóm vékony anyaga volt,
kedvelte a szabadabb alvós egyenruhákat… mondhatni a majdnem semmit.
- S ez olyan nagy baj? – tekintetét nem fordította
el az enyémtől, s hatalmas tenyerét úgy csúsztatta egyre fentebb testemen. Ívbe
rándult volna testem alatta, de Ő rajtam volt, mint egy saját takaró fedett be.
- Sosem laktam még együtt egy fiúval… úgy, hogy biztos
voltam benne, hogy tartós lesz… - ismertem be, s ezzel átfedtem egy olyan témát
is, amit jobb volt nem konkrétan említeni… legalábbis most, ebben a helyzetben.
- S most erről tudod, hogy az lesz? – kérdezte, s
keze derekamra csúszott így testemet megemelve sajátjához húzta azt. Oly
szerelmesek voltak szavai, hogy ujjai között olvadtam szét.
- A helybitorló megkérte a kezemet… s én igent
mondtam. – kacsintottam rá, majd kezeimet nyakába fonva visszarántottam inkább
Őt az ágyra, s hagytam, hogy végre csókban forrjanak össze ajkaink, amire oly
nagyon éheztette már testemet.
- Nagyon helyesen tette… nagyon helyesen…
- Biztos, hogy megleszel? – kérdezte túlságosan is
aggódva miközben a konyhában fordultam egyet, s öntöttem ki a frissen facsart
gyümölcslevemet.
- Miért ne lennék? – kérdeztem vissza teljesen
természetesen. – Sadie most már egészen békésen alszik itt kint… azt hiszem,
érzi, hogy hazaérkezett. Én pedig… újraismerkedek a lakással. – vallottam be, s
megtámaszkodva egy kicsit legurítottam a vitaminbombámat.
- A cuccaidról… - kezdett bele, de feltartottam a
kezemet, hogy inkább ne is folytassa.
- Folyamatban lesznek… nemsokára. – mosolyodtam el.
– Max az új lakó ruhatárából csórok egy-két szexibb darabot… - emelgettem a
szemöldökömet neki kacérkodva, s ezzel azon nyomban tereltem is a témát.
- Remélem Sadie-re gondoltál. – nevetett fel, s
úgy lépkedett közelebb hozzám.
- Ohhh… nem. – ráztam meg a fejem, ujjaimmal
csettintve egy hangosat majd kitértem előle. – Pedig azt terveztem, hogy az
újonnan megnyílt üzlettulajdonost csakis egy alsónadrágjában várom… - jegyeztem
meg visszafordulva félvállról, s úgy rebegtettem egy pillanatig szempilláimat. –
De ha nem, hát nem… - rántottam meg a vállamat, s tettem volna meg egy lépést
még előre, de éreztem, hogy elkapott hátulról, s úgy rántott magához.
- Én azért ezt újragondolnám… - suttogta a
nyakamba, s ahogy ajkai bőrömet érintették mindenem bizseregni kezdett. De ez a
„nem szabad” érzések közé tartozott most… menni kellett, nekem meg… nekem meg
össze kellett rámolnom a lakást, s talán jómagamat is.
- Én nem. – ráztam meg a fejemet egészen határozottan.
Jó volt vele játszani, oly életet adó.
- De, de… - bólogatott, s végigsimította alakomat.
Érintésének köszönhetően konkrétan a lábujjaimat is össze kellett szorítanom.
Borzasztó egy ember… borzasztó.
- Nem. – jelentettem ki, majd Őt, s talán én
magamat is meglepve hirtelen szembe fordultam vele, s úgy adtam neki egy
ártatlan puszit az arcára. – Most pedig menj, s nyissátok meg azt az üzletet,
mert nem igazságos, hogy visszafogjátok az emberek elől azt a sok finomságot. –
utasítottam Őt, egészen sajátosan, s megindultam az ajtó felé, hogy így mutatva
neki az utat biztos megtalálja a kijáratot.
- A megnyitó csak délután van… - mondta ki.
- De te az üzletvezető vagy, s a főpék… kellesz
oda, ne kelljen kétszer mondanom. – ahogy előadtam magamat, konkrétan majdnem
hangosan felnevettem. Lehet ezt meg is tettem. – Na, jó… ez vicces volt. –
töröltem ki szememből a könnycseppet mely a felnevetésnek köszönhetően
született meg.
- Elment az eszed. – rázta meg a fejét a küszöbön
állva már. – De tetszik… - simította meg lágyan az arcomat, s úgy hajolt felém
kicsikét.
- Lélekben ott leszünk… jó? – simítottam meg
mellkasát, s tenyeremet pontosan szíve felé helyeztem. Hatalmasat dobbant kis
motorja.
- A legnagyobb kritikusom… - puszilt meg még
egyszer, mibe belemosolyodtam.
- S hogy tényleg megnyugodj… nem sokáig leszünk
egyedül… Ash is átjön, ahogy anyáék is. Este pedig téged is várunk… - mondtam
neki, csakhogy megnyugtassam, tényleg nem leszünk egyedül.
- Okés… - s azt hiszem először fogadta el ezt ily
egyszerűen. Végre talán beletörődött, s talán nincs minek jobban örültem volna
ennél.
- Csak ügyesen. – simítottam meg az arcát újfent
az utolsó csóknál.
- Meg tudnám szokni ezt a munkába bocsátásos
reggeleket… - ismerte el, ahogy a lépcső felé hátrálva vette a lépéseit,
kellett egy kis idő, de megindult.
- Majd meglátom, mit tehetek… - kacsintottam rá,
majd megfogva az ajtót lassan kezdtem azt becsukni, de mielőtt eltűnhettem
volna mögötte még egyet üzentem neki. – Szeretlek. – intettem neki, s láttam,
hogy arcán a legcsodálatosabb mosoly villant fel, majd éppen hogy eltűntem
volna válaszát is hallhattam.
- Szeretlek… - mély hangjának visszhangjával a
fülemben pördültem vissza a házba, és konkrétan képes lettem volna végigfeküdni
a kanapén és átaludni a napot, de az nem igazán lett volna helyén való.
Sadie minden egyes csendes pillanatát ki kellett
használnom. Meglesve, hogy minden rendben van-e vele indultam utamnak a
lakásban… a lakásban, ami ténylegesen másnak tűnt, mint ami eddig volt.
Valamivel kevesebb, de mégis több. Kevesebb a srácokkal, de több… Velünk. Üres
szobájuk ajtajában megállva egy pillanatra konkrétan kirázott a hideg, s
valóságosan mellkason ütött a valóság miszerint ők tényleg elköltöztek… nem számít
az, hogy nem messze, konkrétan felénk, de akkor is, nem voltak itt. Újabb
dolog, amihez hozzá kellett szokni… mint ahogy ahhoz is, hogy a kislányom
bármelyik pillanatban hívhat engem… ahogy tette azt most is.
- Sadie… Sadie… - ismételgettem a nevét, míg hozzá
érkeztem tudatva, hogy úton vagyok. -… itt van a te anyukád, nem mentem ám
sehová. – ráztam meg a fejemet, amikor kezeimbe vettem őt. – Hiányoztam? –
kérdeztem meg picike alakjától. – Tudom, hogy nem vagy éhes, hisz az előbb
ettél… s a pellus is tiszta… érzem. – beszélgettem vele, vagyis mondhatni
magammal. De arcát figyelve mégis az az érzés árasztott el, mintha ő maga
válaszolna nekem. Máris békésebb volt hangulata, ahogy ölembe volt. – Tudod-e
hogy elkerülhetetlen, hogy el legyél kapatva? – s vele együtt indultam meg a
házban. – Bizony… rólad van szó. – töröltem meg szájacskáját, hisz kicsikét
nyáladzott a drága. – Szóval akkor segítesz anyának? Nagyon helyes… amúgy is
szükségem lenne egy másik kézre. – nevettem el magam, ahogy ringattam őt majd
hiába a nappali felé indultam meg változtatnom kellett az utamon, hisz kopogtak
az ajtón. Csengő is lett volna, de áldottam az érkezőt, hogy nem azt használta,
mert a kisasszonyt biztos megijesztette volna ilyen közelről. – Na, mit
gondolsz… Harry itthon hagyott valamit? Gyanítom, hogy Ő lehet az, hisz alig 5
perce, hogy elmehetett… - magyaráztam a rózsaszín puhaságnak, s fél kézzel még
az ajtót is sikerült kinyitnom… de talán már azonnal bezárni akartam, hisz nem…
nem Harry volt az, de nem is Roy, s nem is Joan… sőt még Ash sem. Az ajtónk
előtt Kit állt.
Megfagytam… éreztem, hogy a szívem egy új ritmust
vesz fel… gyorsabban ver, mint az átlagos, s fájdalmasabban is. Bántotta
bordáimat minden egyes dobbanása a szerkezetnek. Levegőt kellett volna vennem,
de elfelejtettem hogyan is kell azt. Talán ereimben még a vér is megállt. Sadie
felsírása hozott vissza a valóságba, akit automatikusan kezdtem csitítgatni
szavak nélkül. Nem mozdultam, mert talán nem is tudtam. Csak álltam ott előtte
és… nem tudtam magammal mit kezdeni. Se szavak, se tettek nem jöttek, ahogy
neki sem. Gyomrom akkora kis gombóccá gyűrődött, hogy talán egy dió is nagyobb
volt nála. A pillanatok teltek, s a néma csend egyre nagyobb lett… testem pedig
a remegésben találta meg menekülését, ami pedig nem tetszett Sadie-nek.
- Sajnálom… - ráztam meg a fejemet, s hátat
fordítva neki indultam meg a nappaliba, ahol kint eddig is feküdt a kisasszony
a kanapén. Tudtam, hogy le kellett tennem, mielőtt kárt okozok benne. Egyre
jobban remegtek végtagjaim, s még véletlenül sem akartam őt elejteni.
Féltettem.
- Bejöhetek? – kérdezte halkan, s magának
megválaszolta a kérdését, hisz hallottam lépéseit, majd rögtön utána az ajtó
csukódását is.
- Adora… - motyogtam magamban remélve, hogy
lenyugodhatok, de hiába letettem Sadie-t, aki kezdett talán elcsendesedni az én
kezem már látványosan remegett. Hiába fogtam le az egyiket a másikkal, nem
értem el vele semmit. Semmit. Nem mertem ránézni… nem volt olyannyi
lélekjelenlétem, habár tudtam, hogy ő csakis engem néz, s azt is tudtam, hogy
ez a pillanat el fog jönni… de ez váratlan volt. Mégis hogyan került ide?
- Én vártam… - kezdett valamiféle mondatba, de neki
sem jött össze ez olyan könnyen. No és akkor én mit mondjak?
- Kit… - nevét kimondani is fájdalmas volt, s ha
nem haraptam volna, ajkamba minden bizonnyal felordítok a fájdalomtól.
- Legalább megpróbálnád megmagyarázni ezt az
egészet? Konkrétan otthagytatok, s mint a kámfor tüntetek el… mindenki tudott
róla csak én nem… én… a vőlegényed. – s igenis sikerült szavainak megindulnia
szájából… nem bírtam tovább ülni, muszáj volt megindulnom, mert egyszerűen
testem felett az ideg már olyannyira uralkodott, hogy visszafordíthatatlan
volt.
- Ne kérd, hogy megmagyarázzam… mert nem tudom. –
remegő ajkakkal válaszoltam ezt neki, s sétáltam úgy az ablakhoz. Továbbra sem
tudtam a szemébe nézni. Több mint gyáva voltam.
- De… próbáld meg, megérdemlem. – kérte ki
magának, s tudtam, hogy felém közeledik, hisz hangja sokkal közelebbinek tűnt,
mint eddig. – Senki nem mondott semmit… senki. El tudod ezt képzelni? Tudod milyen
volt az elmúlt egy hetem? Nem kívánom senkinek… senkinek. – tudtam, hogyha
megfordulok, rögtön vele szembe leszek, s ezt nem akartam, nagyon nem. – A barátaid
pedig csak titkolóztak, s semmit nem mondtak… csak annyit, hogy biztonságban
vagy, s hogy időre van szükséged. Na de mire? Kérdem én, mire? – szavai igazán
kétségbeesettek voltak, válaszokért küzdőek.
- Kit… kérlek. – próbáltam összeszedni minden
erőmet, de tudtam, hogy nem sikerülhet… ez már túl sok volt.
- Adora… én, kérlek… beszélj hozzám, mondd el hogy
mi ez… oldjuk meg, mert biztosan meglehet… csak add meg az esélyt, kérlek. –
fogta meg ekkor gyengéden ujjaimat, s lassacskán fordított magával szembe. Nem
tudtam, ellenkezni a testem teljes mértékben feladta a saját irányítását.
- Én… nem tudom. – motyogtam, s muszáj volt
mellkasomon összefonnom a karjaimat, mert ha nem tettem volna, talán ott
helyben szétesek.
Szembe kellett néznem a valósággal. A valóság
konkrétan elém jött, s bekopogtatott lakásomba. Ki kellett lépnem a
buborékomból, mert minél tovább voltam benne annál fájdalmasabb lesz, ha
véglegesen eltűnik majd. De azt viszont tudtam, hogy a károk már így is elég
nagyok voltak… csak egyszerűen nem voltak kimondva, s talán ez volt a
legnagyobb probléma. Cselekednem kellett… de mégis hogyan?
- Beszélni akartam veled… de még… össze kellett
volna szednem magamat. Sajnálom, hogy ez idáig nem tettem meg. – kimért voltam,
de próbáltam minél többet mondani, mert megérdemelte.
- Adora… nincs semmi baj. Felejtsük el az egészet…
jó? Most itt vagyok, beszéljük meg. – mondta, s megsimította a karjaimat, majd
ujjával óvatosan állam alá nyúlt, s úgy fordította a tekintetemet a sajátja
felé.
- Mi van, ha nincs miről beszélni? – kérdeztem tőle
oly könnyes szemekkel, hogy alig láttam át rajtuk. Kimondtam… elkezdtem… s
tudtam, hogy ennél csak rosszabb lesz.
- Hogy, hogy nincs miről beszélni? Ne butáskodj…
érthető, hogy megijedtél… anyuka lettél. – nem értett engem… vagy éppen nem
akart érteni. – Engedd, hogy segítsek… - próbált újra érinteni, de én megráztam
a fejemet.
- Mi van, ha tényleg az a szörnyeteg vagyok,
akitől már az elején féltettelek? Emlékszel arra mikor megkérted a kezem? Én
megmondtam, hogy nem vagyok olyan jó, mint amilyennek hiszel… próbáltalak
figyelmeztetni, próbáltalak… de elragadott mindkettőnket egy ismeretlen
boldogságfelhő – s ahogy jöttek belőlem a szavak úgy potyogtak a könnyeim is,
amiket ő le akart törölni… de lehetetlen volt megszüntetni őket.
- Ne beszélj így… kérlek… - ragaszkodott valami
pozitív vonulathoz… de nekem ez nem ment. Többet nem.
- Kit… hát nem érted? Minden megváltozott… a
világom a feje tetejére fordult. – s kitértem előle, mert nem tudtam volna
tekintetének kereszttüzében állni továbbra is. Járnom kellett, muszáj volt
mozognom.
- Mi minden változott meg? – kérdezett rá, de nem
követett.
- Én változtam meg… - fordultam hirtelen vele
szembe, s tártam szét előtte kezemet. -… én magam. – ütögettem mellkasomat
ujjammal. – Megmagyarázhatatlan módon, de megtörtént… s nem tudok ellene mit
tenni. Próbáltam sokáig harcolni ellene, de nem megy tovább… senkinek sem érné
meg. Nem érdemled meg, hogy kitegyelek ennek az egésznek… egyszerűen nem… -
ráztam meg a fejemet.
- A társaknak épp ez a lényege… hogy az ilyen
hullámvölgyeken együtt átharcolják magukat… együtt. – ismételte azt a bizonyos
szót, hogy erősítse jelentését. – Próbáljuk meg… ilyen egyszerűen nem lehet
eldobni ezt az egészet… ne állj így az egészhez… mindent rendbe lehet hozni, ha
akarjuk. – oly kitartó volt… s továbbra is oly kedves… forgatta lelkemben a
tőrt, s tudtam, hogy következő lépésemmel én magam fogom ledöfni, de igen
erősen.
- Lefeküdtem Harry-vel… - ejtettem ki először
ittléte alatt az Ő nevét.
- Tudom. – s igen… az első alkalomról tudom, hogy
tudott.
- Nem… nem érted… - magyaráztam, s el sem hittem,
hogy azt csináltam, amit éppen tényleg csinálok. Összetöröm őt. -… megint
lefeküdtem vele. A születésnapján. – s néma csönd… fájdalmas, s néma
szótlanság. Felőrölt, megperzselt, s összetört… de nálam is jobban talán ő
magát.
- Ohh… - ennyi volt a válasza, s ez talán rosszabb
volt, mintha dühös lett volna… pedig biztosra megyek, hogy az is volt. – s mióta
tudod ezt? Mióta tetteted azt, hogy boldog vagy mellettem? – kimértek voltak a
szavai… megérdemeltem, minden egyes negatív dolgot.
- Azt sosem tetettem… mert az voltam… őszintén
boldog. – ismertem el, s ha fájt, ha nem… ez volt az igazság.
- De vele boldogabbnak érzed magad… - ismerte el a
tényt. - ... milyen naiv voltam. – nevetett fel kínosan, s ekkor hallottuk,
hogy az ajtó nyílik… fél szemmel láthattam, hogy Roy, s Ash lépett be együtt az
ajtón. Abban a pillanatban, hogy meglátták mi folyik éppen itt… még köszönni
sem mertek. – Azt hiszem jobb, ha megyek… - észlelte ő is az érkezőket.
- Kit… - csúszott ki neve remegő ajkaimon.
- Ne Adora… csak ne… - rázta meg a fejét, majd úgy
közelített meg engem, mintha először, s talán utoljára látott volna akkor. - …
azt hiszem hinnem kellett volna anyának. – suttogta halkan, ahogy odahajolt
hozzám, s egy puszit nyomott arcomra, amivel miután én összetörtem őt… ő is
megtette ezt velem. Éreztem, hogy végem van.
Zúgott a fülem, remegtek a karjaim, a lábaim nem
mozdultak, pedig tudtam, hogy össze akarnak csuklani alattam, s úgy folytak
némán a könnyeim, mintha igazi patakok lennének szemeim. Nem kaptam levegőt…
nem jutottam levegőhöz.
- Shhh… sssshhh… - kapott el hátulról Ash, s úgy
vont karjaiba, s tartott össze. – Már vége is… már vége. – simogatta karjaimat,
de nem sikerült nyugtatnia, mert tudtam, hogy ez az állapot csak romlani fog. –
Shhhh édesem… shhh… - mondogatta, s ringatott úgy állva. – Így már könnyebb
lesz… te is tudod. – suttogta halkan.
- Hogy jutott be egyáltalán? – kérdezte Roy, s
sétált elém óvatosan.
- Én engedtem be… - nevettem fel kínosan. -…
gondolom kivárta, míg mindenki itt hagy… nem hibáztathatom érte. – ráztam a
fejemet, s észrevettem, hogy Sadie mozgolódni kezdett majd kiszabadulva Ash
karjaiból hozzá sétáltam, s leülve a kanapéra mellé simogattam meg picike
pocakját. – de hát ennek így kellett lennie… nem? – könnyek között pillantottam
feléjük, mondhatni fulladozások közepette. – Nem kerülhettem el… egyszerűen nem…
- ráztam a fejemet, majd felemeltem kisbabámat, s mellkasomhoz téve őt
reménykedtem abba, hogy közelsége, hacsak egy kicsit is, de enyhít az érzésen…
az összeomlás keserűségén.
- Olyan békésen alszanak… - hallottam meg
édesanyám hangját, aki ebben a pillanatban egy takarót is akart rám teríteni,
de épp ezzel érte el azt, hogy felkeltett. Meglehet kint a kanapén egy kicsit
elszundikáltam Sadie társaságában miközben tudtam, hogy álmaimra vigyáznak a
fiúk.
- Már nem alszok. – mozgolódtam, s kinyitva a
szememet láthattam, hogy Sadie bizony alszik még azért. Feléjük emelve a
kezemet integettem nekik bátortalanul.
- Akkor már nem alszik. – ismételte el anya
mosolyogva.
- Vettél azt, amit kértem? – érdeklődtem igen
nagyon óvatosan feltápászkodva a kanapén óvva a csöppséget. Emlékszem még a
pihenésem előtt írtam neki „titokban” egy üzenetet, hogy szerezzen be nekem
néhány dolgot, amire azonnali szükségem van.
- Persze… - bólintott, s a dohányzóasztalra
bökött, ahol tényleg ott volt egy szatyor a drogériából.
- Köszönöm. – bólintottam, s elfogadtam a kezét
ugyanis segíteni próbált felállni.
- Mi ez a nagy susmogás? – karolt félig az én
nyakamba, félig az anyáéba Ash. Vártam a pillanatot, amikor egy ilyenért anya
lekever neki egyet ugyanis ők pontosan az ég és föld fogalmát képviselik
köreimben.
- Valami olyasmi, amihez semmi közöd… - osztotta
ki anya, s akarva akaratlanul is elmosolyodtam, főleg azon, hogy lehántotta Ash
karjait nyakából.
- Én kérek elnézést. – védekezett az idióta. –
hogy érzed magad? – fordult felém inkább kizárva édesanyám csúnya pillantásait…
egészen mulatságosak voltak így együtt.
- Nem tudom. – rántottam meg a vállamat, s
megsimítottam az arcát, majd túrtam bele a hajamba. – Van egy kis dolgom
anyával… megtennétek, hogy ránéztek addig a kicsire? – mutattam rá a
hölgyeményre, aki nagyokat lélegezve csucsukált. Legalább ő érezte a saját
békéjét.
- Ahogy szeretné a királynőm… - kacsintott rám,
majd puszilta meg ujjaimat, s engedett el… én pedig elkapva anya kezét, s a
szatyrot megindultam a fürdő felé.
- Ugye segítesz? – kérdeztem tőle, nem mintha
megadtam volna számára a választási lehetőséget.
- Persze… - bólintott. -… a barnát valahogy
mindigis jobban szerettem. – jegyezte meg mosolyogva, majd eltűntünk az ajtó
mögül.
Először tettük ki a lábunkat a kicsivel az utcára.
Csodálatosan gyönyörű szép időnk volt, s tudtam, hogy szükségünk van arra, hogy
kimozduljunk… egy bizonyos helyre pontosabban. Miután otthon mindenkit sikerült
meglepnem azon aprócska magánakciómmal (édesanyám segítségével persze), hogy
újra bebarnultam, s megnőtt hajamból ismételten vágtam le ezúttal házilag egy
keveset, számomra talán a legfontosabb embert a világon is meg akartam lepni
életének egy igen nagyon fontos napján. Végig abban a hitben volt, hogy nem
leszünk ott vele, de már mikor tegnap visszaköltöztünk a lakásunkba tudtam,
hogy úgyis megoldjuk az eljutást… most pedig már egyértelmű volt a dolog.
Megérdemelte ezt a meglepetést, s talán ennél sokkal többet is.
Tudtam, hogy senki sem számított a jövetelünkre. A
fiúk már korábban megérkeztek, hogy nehogy feltűnő legyen hiányuk… s én
édesanyámmal együtt sétálva az úton toltam a babakocsit ezen a napos délutánon.
Kicsikét félelmetes volt elindulni a csöppséggel, de édesanyám támogatott…
ellátott mindenfajta jó tanáccsal így lefoglalva minden pillanatomat. Hálás
voltam neki, ahogy mindenki másnak is.
Egészen szép kis társaság gyűlt össze a „Bite”-ban,
mely nem csak belül, de kívül is bővült egy csodálatos terasszal. Egyértelmű
volt a sikere… a gratulációt pedig személyesen akartam átadni a tulajdonosnak,
s úgy kerestem hát Őt.
- Elnézést… - kopogtattam meg vállát ártatlanul
háta mögül. Kint mondták, hogy bent találhatom éppen, s Sadie-t kint hagyva
egyelőre a szüleimnél lépkedtem be hozzá egyedül. -… tudna segíteni, hogy hol
találom a hely tulajdonosát? Személyesen szeretném átadni a gratulációmat. –
mondtam neki, s vártam a reakcióját mikor éppen megfordul, s meglát engem. Első
szavamnál felismert, éreztem teste reakcióján, de tudtam, hogy most látnia is
kell… mert változtam egy keveset, már csak reggel óta is. – Szóval… hol is
találom? – kérdeztem rá ismét, kíváncsian, s megigazítottam hajamat.
- Pontosan itt áll maga előtt… - az első néhány
pillanat meglepődöttségét leküzdve széles mosolyra húzta ajkát. Köpni, nyelni
nem tudott.
- Szuper. – bólintottam, majd nyakába kapaszkodva
csókoltam büszkén ajkaira, s szinte felsikkantottam, amikor megragadta
derekamat, s konkrétan megemelve meg is pörgetett örömében.
- Nem hiszlek el… - mondta izgatottan, mikor
letett, s beletúrt a hajamba. – Mégis itt vagy… - úgy csillogtak a szemei, hogy
csak tekintetéből kiolvasva olyan regényt lehetett volna írni, hogy csoda.
- Ami igazság… itt vagyunk. – böktem az ajtó felé,
ahol a nagymama állt az unokája társaságában.
- Gyönyörű vagy… - ölelt magához igazán szorosan. -…
köszönöm, hogy itt vagy. – simogatta hátamat miközben kicsit játszadozott
tincseimmel… mintha elfelejtette volna néhány pillanatra azt, hogy nem csak
ketten vagyunk.
- Csakis a tiéd vagyok… csakis a tiéd. – simítottam
tenyerembe arcát.
- Tényleg? – kérdezett rá, s tette mindezt úgy,
hogy látszott rajta… többet tud, mint amit szerettem volna. Most lepődjek meg,
hogy egyes embereknek eljárt a szája?
- Tényleg…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése