I, Tonya (Sebastian Stan)

Sziasztok! Tegnap végre én is láttam a filmet, így valószínűleg az ösztönzött, hogy ezt a még decemberben elkezdett irományt végre befejezzem! Remélem tetszeni fog nektek, nem mondom, hogy „egyszerű” lesz, de valahogy mikor az első „véleményeket” olvastam a filmhez, egszerűen tudtam, hogy nekem kell valami ilyesmit írnom ezzel kapcsolatban! Kíváncsi vagyok a véleményetekre! Jó olvasást! Üdv, Dorka

Szavak száma? 4240

- Jegyet szeretnék az I, Tonya vetítésre! – téli szerelésemből szinte csak a szemem látszódott ki, s még arra a pillanatra sem húztam le meleg kabátom kapucniját míg belépve a mozi előterébe megvásároltam a jegyemet. Szó szerint úgy néztem ki, mint aki egy északi-sarki expedícióra indul vagy éppen onnan érkezik.

- Melyikre? – kérdezte a jegypénztáros srác rám sem pillantva, látszott rajta, hogy nem túlzott örömmel ül itt egy szombat késő délután, estefelé mikor valószínűleg sokkal szívesebben lenne a barátjaival vagy úgy kb. bárhol máshol, ami nem a munkahelyét jelenti.

- Az összesre… az összesre, ami műsorra van tűzve. – motyogtam halkan, de azért próbálva artikulálni, s talán ez az információ volt az, ami kicsit meglepte… azonnal rám nézett, szemei enyhén kikerekedtek.

- 15 vetítés van műsorra tűzve. – magyarázta látva a gépén az információt, majd semmit sem értve nézett rám továbbra is talán próbálva rájönni arra, hogy mi is ütött belém.

- Akkor mind a 15re szeretnék egy felnőttjegyet. – erősítettem meg elképzelésemben majd mielőtt feltehetett volna egy kérdést feléje toltam a kis pénzes ablakon néhány nagyobb összegű bankót, amik bőven fedezték a megvásárolni kívánt jegyeim árát.

- Itt is lennének… - kicsit kétkedve ugyan, de összehajtogatva tolta felém a jegyeket, mire én azokat még jobban meghajtogatva zsebembe csúsztattam.

- Az első vetítés már éppen megy… - jegyezte meg a srác, s a terem felé bökött fejével miközben számolta nekem a visszajáró pénzt.

- Tudom. – válaszoltam halkan, majd mielőtt bármi mást mondhattam volna a kijárat felé indultam meg igen gyors léptekben. Nem voltam képes bemenni most, egyszerűen nem.

- Kisasszony… a visszajárója! – kiáltott utánam a srác, de én csak a kezemet feltartva megráztam azt. Láttam, hogy ott volt egy kis borravalós karácsonyi üvegük, valamiféle jótékonysági gyűjtés céljából, s tudtam az a visszajáró ott jobb helyen lesz, mint nálam, legalább nekik szebb lesz ez a nap.

Kilépve New York forgalmas utcájára még így több réteg igen meleg ruha alatt is éreztem, hogy a tél megérkezett, no de még mennyire. Konkrétan a csontjaimban éreztem a hideget, s az a pár pillanat, míg kezem fedetlen bőrét a jeges szellő megérintette azt hittem, hogy apró késekkel kezdték el szúrogatni bőrömet. Fájdalmas volt szimplán csak kint létezni az utcán, s nem bent a lakás melegében.

December eleje volt már, ami azt jelentette, hogy alsó hangon másfél hónapja bármerre csak nézel az első dolog, amit az arcodba tol úgy teljes mindenség, hogy hamarosan itt a karácsony. Mondjuk azt, hogy én ezt annyira nem túlzottan értékeltem vagyis jobban fogalmazva annyira nem nagyon hatott meg. Egyetlen egy dolog, amire vágytam, hogy visszaérjek a lakásomba, ahol távol lehetek az álcázott, erőltetett mosolyú emberektől, már ez is túl sok volt nekem, de… muszáj volt végre lejönnöm. Muszáj.

- Igen? – telefonomon automatikusan fogadtam a hívást, mikor hallottam megcsörrent az. Az Ő csengőhangja volt, ami megszólalt, ezért is voltam hajlandó felvenni a telefont, mondjuk nyilvánvaló volt persze, hogy annyira túlzottan nem értékeltem mindezt, hiszen a zenémet szakította az félbe, ami amúgy az egyetlen egy dolog volt, mi segített a túlélésben, a létezésben. Persze mindezt még azelőtt megtettem, hogy meggondolhattam volna magam, s hagytam volna, hogy üzenetrögzítőre menjen az üzenete.

- Ez gyors volt. – jegyezte meg a vonal túlsó oldalán a hívó fél. A szívem hirtelen mintha ketté szakadva felét elküldte a gyomromba, s másik felét pedig a torkomba utaztatta. Kesztyűvel burkolt ujjaim zsebemben automatikusan szorították meg a mozijegyeket. Egy pillanat erejéig úgy gondoltam összeesek a járda közepén.

- Letehetem, ha gondolod. – csaptam vissza rögtön halkan, miközben próbáltam nem megvakulni a szemembe hulló hópelyhektől. Mondtam már, hogy utálom a telet? Ha nem, akkor most megtettem.

- Ne! – tiltakozott rögtön úgy, mintha éppen egy az emberiség ellen elkövetett bűntettre készültem volna, s ettől… ettől még gyorsabban vert a szívem bárhol is leledzett az testemben. Keserédes érzés szőtte át a mindenemet.

- Okés. – egy apró mosoly jelent meg ajkaimon valahol a sálam, s kabátom alatt. Egyetlen egy apró szava is a lelkemhez szólt.

- Hiányzol. – jegyezte meg halkan.

- Ezért hívtál fel? – lehet kicsit túlságosan szarkasztikusra sikeredett a kérdésem, s ezért be is haraptam ajkamat fájdalomokozás érdekében.

- Szóval neked nem? Hát szép ember vagy. – nevette el magát kínosan, s lelki szemeim előtt láttam az arcát, a széles mosolyát mellyel mondanivalóját koronázta. A szájától az egészen szeméiig tartó mosolya a világ legszebb emberévé tette őt, egyszerűen varázslatos volt csak ránézni is, s mindezt most csak az emlékeimben láthattam. – A néma csönd az azt jelenti, hogy ennyire nagyon vársz már haza? – kérdezte nevetve, s ha meg tudtam volna mozdítani nyakamat a sálam, kapucnim kombójában akkor valószínűleg elképedve ráztam volna meg fejemet, de nem így tettem.

- A néma csönd azt jelenti, hogy a barátnőd valószínűleg halálra fagyott New York hóviharos utcáin. – magyaráztam neki a valóságot.

- Szóval kimerészkedtél ilyen időben? Ez… meglepő. – jegyezte meg őszinte csodálkozással hangjában. – Mi volt az a nagy motiváció, ami kivitette Miss Hóutálót az utcára? – szórakoztatta magát poénosan megfogalmazott kérdésével.

- Az éhség. – vágtam rá rögtön az apró hazugságot, ami csak részben volt hazugság hiszen vásárolni is voltam… tegnap.

- Jogos. – kacagott fel.

- Gondoltam nem akarsz egy üres konyhával találkozni mikor hetek óta először beteszed a lábad a lakásba. – mondtam neki igazán éltetve a füllentett sztorimat. Mondjuk az tényleg igaz volt, hogy ha tegnap nem vásároltam volna be, akkor mikor hazajön mindössze zabkásával, néhány nyers zöldséggel és fehérjeporral találta volna magát szembe, kétlem, hogy mindez egy jó étvágyú éppen nem étrend alapján evő ember számára kielégítő választék lett volna.

- Az egyetlen egy dolog, amire éhes vagyok az… Te vagy. – suttogta a telefonon keresztül, s ez még így több száz kilométerrel arrébbról is gerincem bizsergését okozta. Volt egyfajta szuperereje felettem, amit már csak szavakkal is el tudott érni.

- Sebastian Stan! – mondtam ki teljes nevét oly hangnemben, amiről remélem sejtette, hogy ezt a beszélgetést ne most bontsuk ki mert jelen pillanatban még véletlenül sem az élvezetek az első számú céljaim sokkal inkább a túlélés, s a magfagyás elkerülése az.

- Én egy ágyban fekszek… egyedül. – s nem, nem hagyta abba, mesélésével még egy valódi képet is biztosított lelki szemeimnek. Behunytam a szememet egy pillanatra, de muszáj volt haladnom is így mindössze egy kettő pillanatra engedtem meg magamnak a megállást.

- Én meg az utcán vagyok, nem egyedül. – válaszoltam neki kicsit szenvedve azért, s istenemre mondom minél többet sétáltam a lakásunk felé az annál távolabbinak tűnt. Egyre biztosabb voltam abban, hogy az utcán halok meg ma.

- És? – kérdezte zsiványan, s csak szemeimet forgattam erre.

- Viszlát Sebastian… én leteszem. – s mielőtt hallhattam volna bármiféle reakcióját tényleg megszakítottam a vonalat, s még azzal sem foglalkoztam, hogy hallottam, hogy bizonyára ő küldött nekem rögtön ezután egy üzenetet. Majd elolvasásra kerül az, ha egyszer a lakásban leszek addig pedig testhőmérsékletem csökkenését nem kockáztatom, gondoltam magamban, s zeném körülölelő társaságában próbáltam halál nélkül megtenni az utolsó pár métert a lakásig.

Néma csönd, ez fogadott a lakásban. Hálát adtam az égnek, hogy itt már bármerre fordultam nem láttam embereket, egyszerűen tényleg jó érzés volt egyedül lenni. Lehámozva magamról a szibériai ruhakölteményemet még éppen sálammal a nyakamon tekertem fel a fűtést, hogy még melegebb legyen míg a vízforralót benyomva biztosítottam magamnak a tea barátságos ízét, s lélek- és testmelengető hatását.

„Tényleg hiányzol.” – olvastam el az üzenetét végül, mely mellett láthattam a hozzá csatolt képet is, amin ő volt… tényleg egyedül az ágyban. Mindenféle ruha, s takaró nélkül. Minden nélkül. Egyedül.

„Őszintén? Nekem jobban hiányzik az a kaliforniai napsütés, amiben te sütteted éppen magadat.” – pötyögtem neki vissza igazán gyorsan.

„Ez bántotta az érzéseimet.” – kaptam azonnal a válaszát a világ összes nevetős emojijával együtt.

„Az enyémek az előbb halálra fagytak… bocs.” – majd amikor a terasz felé sétálva megláttam az ablakon keresztül a hőmérőt majdnem kiejtettem a kezemből a telefont, de ezt elkerülve inkább egy képet küldve neki róla mutattam meg az én helyzetemet. „Ez… ez…. ez vár majd itt.” – biggyesztettem a képhez a hozzáfűznivalómat. „MÍNUSZ 15 FOK.”

„Azért remélem te is…” – reagált rá kedvesen.

„Ha addig meg nem halok.” – válaszoltam.

„Majd én kiolvasztalak.” – írta a nagy hős, s biztosra tudtam, hogy nagy zsivány mosoly terül el éppen az arcán. „Tényleg várom már, hogy otthon legyek, mert tényleg hiányzol. Ráadásul alig várom, hogy végre találkozhass Margotval és Paullal is, mondjuk lehet az utóbbi napokban elegük lett belőlem, hogy annyit emlegettelek…. de nem bánom.”

„Nekem is hiányzol.” – üzenetének azon részére reagáltam, amihez tényleg tudtam hozzáadni valami hasznosat, a másikhoz pedig… a másikhoz pedig nem volt gyomrom, úgy tettem, mintha észre sem vettem volna.

S nem, nem az emberek miatt. Egyszerűen, ha gondolataimba úszott a filmje, amit éppen promotált, a karakter, amit játszott egyszerűen gyomorgörcsöt éreztem instant, melyet követett a lelki fájdalom, amit az elmúlt napok egyre csak mélyítettek bennem, hisz egyre közeledett a nap, hogy hazatér, ami azt is jelentette, hogy közeledik a nap, amikor együtt elmegyünk a csapatukkal egy a film itteni vetítésére. Nem voltam benne biztos, hogy végig tudom ezt az egészet csinálni, s ebből ő semmit sem tudott, mert nyilvánvalóan nem adtam át neki ebből az érzésből semmit. Nem akartam elrontani csillogásának pillanatát, amikor végre élvezheti kemény munkájának megérdemelt eredményét. Úgy döntöttem, hogy csendben maradok, s megpróbálom leküzdeni ezt az egészet egyedül, hisz képesnek kell lennem arra, hogy felnőtt nőként ezzel egyedül is megküzdjek. Az igazság az volt, hogy nem engedtem magamnak, hogy más választásom legyen.

Ő hetek óta úton volt, s lassan egy hónapja nem láttam már testközelben, egészen friss kapcsolatunkban ez volt az első ilyen huzamosabb ideig egymás nélkül töltött időszak. Az, hogy ezáltal ténylegesen egyedül kellett lennem a gondolataimmal nyilván nem sokat segített a helyzeten, de az ő boldog kedvét ezzel távolról nem akartam beárnyékolni. Ráadásul, mint barátnő és társ valódi feladatom volt az, hogy támogassam a barátomat, s én tényleg akartam, s tényleg tenném is, de egyszerűen az elmúlt napokban oly szinten előtört belőlem ez a megmagyarázhatatlan, megbetegítő kellemetlen érzés, hogy a szimpla gondolkozásomat is megbénította, s meglehet ezért nem voltam kompatibilis az emberekkel annyira. Annyira? Ugyan. Konkrétan rosszul voltam az emberek látványától, attól, ha ki kellett nyitnom a számat, s talán még beszélnem is kellett hozzájuk. Az, hogy el kellett mennem bevásárolni elkerülve az éhhalált a lehető legnagyobb szorongást okozta, több órába tellett mindössze az is, hogy átlépjem a lakásunk küszöbét. Fizikailag rosszul voltam a szimpla létezéstől, az állandó hányinger érzése az elmúlt napokban sehova sem tűnt belőlem

S hogy valójában megmagyarázhatatlan volt-e az érzés? Nem. A válasz egyértelmű volt. S hogy én akartam-e egyáltalán megmagyarázni? Talán kellett volna. Haza fog jönni és látni fogja, hogy mi van velem. Nagyon jól tudom, hogy vagy tökéletesre fejlesztem nem létező színészi tehetségemet vagy mesélek neki. Nyilvánvalóan az elsőt tűztem ki célul, de az elmúlt beszélgetéseink ideje alatt jól tudtam, hogy ez nem fog sokáig tartani.

Ezért találtam ki azt, hogy elmegyek megnézni a filmet először egyedül. Mindenki nélkül, harcolva az egész ellen csakis egyedül. De még… de még egyszerűen sosem tudtam átlépni a moziterem küszöbét.

Hallottam a filmről, nagyon is jól tudtam miről szól. Tisztában voltam azzal, hogy mire is kell számítsak, de így, hogy már előttem volt az egész, s megvolt a lehetőségem arra, hogy meg is nézzem egyszerűen megijesztett. Nem tudtam végigolvasni róla véleményeket azok után, miután találkoztam több olyan véleménnyel miszerint lélektaposó hatása van az érzékeny emberekre, hiszen több bántalmazásos jelenet igazán grafikusra sikerült, s Sebastian élete nagy alakítását nyújtja Jeff szerepében.

Bármit képes voltam megnézni a képernyőn, de tényleg. Embereket kaszabolhattak le szemem láttára, verhették egymást egy harcban addig míg a másik holtan nem esik össze, s szemem meg sem rebbent, sőt még jóízűen tudtam mindig enni mellette, amit sokan furának is találtak, de nem érdekelt. Magas volt a tolerancia küszöböm, de ez… ez egyszerűen még nekem is sok volt… vagy inkább valóságos.

Mindez olyan érzelmeket hozott felszínre, amivel én nem akartam foglalkozni, amiket én ott szépen elzárva a lelkem egy fiókjában akartam őrizni, ahogy eddig is tettem, hiszen azokkal csakis úgy lehetett együtt élni, hogy az ember nem gondolt rájuk. Én így döntöttem, s tudtam, hogy ez a legmegfelelőbb opció. Az egyetlen lehetőség. Egyszerűen vannak olyan dolgok, amiket a testi és lelki nyugalom megtartása érdekében ne szabad zargatni.

S ekkor jött Ő… jött ez a szerep, s jött az, hogy ez a bemutató így december elején volt. A lelkem oly szintű külső támadásokat élt át, hogy napokon keresztül nem nyugodott a nyomás a mellkasomban, s napi szinten rohantam random a fürdőszobába kiüríteni gyomrom tartalmát, ha eszembe jutott az egész.

A karácsony közeledte sem segített. Az egyedüllét sem segített. Nem voltam benne biztos, hogy képes leszek a szemébe nézni, hogy képes leszek egyben maradni míg hazaér. Saját magam ellenségének éreztem magamat, s ez megbetegített. Már undorodtam magamtól, meg akartam szabadulni ettől az érzéstől, de egyszerűen nem ment. Egyszerűen nem.

S hogy próbáltam az egész ellen harcolni? Elfoglaltam magamat, s kb. egy pillanatra sem szabadultam meg a fülesemtől, mintha az a fülembe ragadt volna. Az volt a határ köztem és a valóság között, az egyetlen egy dolog, ami úgy tényleg életben tartott. Volt, hogy napi többször lementem a lakóházunkhoz tartozó nonstop működő edzőterembe, úgy, hogy korábban nagyívből kerültem el ezt a helyet. Annyit futottam, mint még soha. Gyűlöltem futni, de az utóbbi időszakban a legnagyobb megszállottságommá vált, s addig a pillanatig ott voltam a szalagon míg szinte le nem estem róla mert a lábaim már nem tudtak volna tovább tartani, s a tüdőm is feladta volna a szolgálatot.

Ilyen volt ez a mostani alkalom is. Este 8kor jöttem le mert egyszerűen hiába fáradt voltam nem tudtam elaludni, s muszáj volt lefoglalnom magam mielőtt saját bőrömet kezdem el felkaparni testem valamelyik porcikájáról. Nem voltam jól, tényleg nem, s ez volt az a hely, ahol a felgyülemlett ideget, dühöt le tudtam vezetni hasznosan. Feküdni az ágyban vagy bármilyen más vízszintes helyen mindössze csak jobban idegelte lelkemet. A semmittevés még jobban őrületbe kergetett volna a saját magam által felhúzott börtönömben.

- Ez… mindent magyaráz. – egyedül voltam a teremben, jól tudtam, ezért is volt több, mint fura, s egyrészben ijesztő is, amikor valaki megszólalt az egyik oszlop mögül, majd ki is lépett onnan. Sebastian volt az, Ő ott állt előttem teljes egészében.

- Seb… - értetlenül néztem rá, mikor kihúztam a fülesemet a fülemből, s még éppen abban az állapotban voltam, amikor a testem éppen csak realizálja, hogy többé nem a futószalagon van. Levegőért kapkodva próbáltam felfogni azt, amit látok, s nem igazán hittem a szememnek. - … azt hittem… azt hittem csak holnap érkeztek. – töröltem meg homlokomat, s ittam is ki maradék vizemet az üvegemből.

- Mikor azt mondtam, hogy hiányzol tényleg komolyan gondoltam. – kacsintott, s úgy közeledett felém szépen lassan. – Úgy gondoltam megleplek, s már ma este jövök kiolvasztani téged, de az előbb mikor felértem… te sehol sem voltál… s nyilván nem lehetett telefonon sem elérni. – magyarázta a dolgokat oly hadarva, hogy hirtelen alig tudtam követni, s lassan elért elég közel hozzám ahhoz, hogy már képes legyen megérinteni.

- Hideeeeeeeeg. – visítottam fel gyengén, amikor ujjait megéreztem bőrömön, hiszen azok még a kinti hideget őrizték magukban, de ezen kívül szinte néma csendben, mozdulatlanul álltam előtte s úgy csodáltam őt. Vagyis gondolom, hogy csodáltam… vagy éppen csak azzal álcázva próbáltam leküzdeni a látványa által okozott gondolatlavinát, ami bármelyik pillanatban elérheti, hogy összeomoljak. Küzdenem kellett, de már annyira fáradt voltam, kimerült, hogy nem volt hozzá erőm. Nem voltam a magam ura.

- Szia! – üdvözölt kedvesen, s tenyerébe vette arcomat, s úgy közelítette ajkainkat.

- Bűzlök. -motyogtam neki, de nem érdekelte. Mire kimondtam ezt a szót, ő már derekamat megragadva még hűlt alakjához rántott engem miközben ajkaival tudatosan kebelezte be enyémeket. A telefonomat, az üvegemet mindenemet elejtettem kezemből, s úgy ragadtam meg kabátjának nyakát, s húztam magamhoz közelebb, s közelebb. Egy kósza villanásnak köszönhetően el akartam hinni azt, hogy mivel itt van jobb lesz. Ragaszkodtam ehhez az elképzeléshez. – Nem érdekel. – nevetett ajkaimba, de én… én nem tudtam visszamosolyogni rá bármennyire is próbáltam, hűvös borostájának cirógatása szinte fel sem tűnt. – Minden rendben? – simogatta ujjával az arcomat, miközben szemeimet kémlelve próbálta megtalálni saját magának a választ.

- Hulla vagyok… - nevettem fel kínos vigyorral. - … és izzadt, undorítóan. – grimaszoltam, s lehajolva az elejtett cuccaimért lassan megindultam a terem kijárata felé.

- Tekintve, hogy péntek este 10 óra, s te éppen most száltál le a futópadról. – jegyezte meg, majd elkapva hátulról ujjaimat a sajátjaival fűzte össze. Összerezzentem, talán látványosan.

- Nem tudtam aludni. – válaszoltam neki a valóságot, nyilván azt nem tettem hozzá, hogy az elmúlt egy hétben nem tudtam aludni úgy egyáltalán semennyit. Ágyba akartam kerülni mindössze úgy, hogy ő ott pihen mögöttem, csakis erre vágytam.

- Na majd ezen segítek… - puszilta meg a vállamat, mikor a lift megérkezett elénk. - … de csakis azután, hogy átadtam a meglepetésedet. – hirtelen megijedve pillantottam felé. Talán ezen jobban meglepődtem, mint azon, hogy idő előtt itt látom őt.

- Meglepetés? – kérdeztem vissza furán.

- Nyugi… semmi extra. Egyszerűen csak megláttam hazafele jövet, s nem tudtam otthagyni. – rántotta meg a vállát, majd mellkasára vont, s úgy puszilta meg a homlokomat. – Te… egész délután lent voltál a teremben? – nevette el magát, gyanítom most érte el teljesen orrát az esszenciám.

- Mondtam, hogy bűzlök. – forgattam a szemeimet. – Nem mellesleg a borostád jegesre fagyott, szóval nekem ne is beszélj kellemetlenségről… - léptem el tőle grimaszolva amikoris felértünk az emeletünkre.

- Lenne ötletem, hogyan tudnálak felmelegíteni. – emelgette a szemöldökét zsiványan.

- Nem igazán hiszlek el… - ráztam a fejemet, majd nyitottam is magam előtt ajtónkat, amikoris átlépve a küszöböt a konyhapulton megpillantottam valamit. Megtorpantam a lépéseimben. Az ütő is megállt bennem. – Az meg? – kérdeztem tőle, s kezemet alig tudtam felemelni, hogy arra a bizonyos dologra mutassak. Mély levegőt próbáltam venni, de nem ment.

- A meglepetés. – mondta, s behajtotta mögöttünk az ajtót, de én egy lépést nem tettem előre.

- Tüntesd el! – jelentettem ki határozottan, de próbálva higgadtan maradni. Éreztem, hogy ez volt az utolsó pillanat, hogy a fáradt álcám még élt. Szépen lassan remegni kezdett egész testem, s könnyek gyűltek a szememben. Napok óta kb. bármikor képes lettem volna sírni, de mindig sivatag száraz volt a szemem… eddig a pillanatig. Vége volt.

- Ez csak egy… fenyőfa. – szépen lassan elém kerülve mondta ezt, s mikor kinyitottam szemeimet ő ott állt előttem, óvatosan próbálva felderíteni, hogy mi is történik épp velem.

- Kérlek Seb… tüntesd el! Dobd ki, gyújtsd fel, nem érdekel… csak… ne legyen itt! – s meglehet kicsit túlságosan erősen is szakadtak ki belőlem a szavak, majd mielőtt bármit is reagálhatott volna minderre én a közös szobánkba szinte futólépésben, mégis mintha mi sem történt volna estem be a fürdőnkbe, majd az ajtónak dőlve háttal… minden gát leomlott. Lelkem mélyéből feltörően kezdtem zokogni, s egyszerűen nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Ami eddig nem jött ki, most végigfolyt az arcomon. Égette a bőrömet, a tüdőmet, mindenemet. Amennyire örültem annak, hogy látom annyira nem is. Zúgott a fejem, a fülem, mindenem. Olyan volt, mintha szét akarták volna szakítani a testemet belülről.

- G. – hallottam meg az ajtó túloldalán Sebastian hangját.

- Ne… kérlek. – megpróbálkoztam azzal, hogy letörlöm a szememet, s mély levegőt véve elmondom neki, hogy semmi baj… de nem sikerült. Torkomon akadt a levegő. Szinte letépve magamról a ruháimat úgy gubóztam bele az üres kádba, s kezdtem el magamra engedni a pokolian forró vizet. Egy dolog, ami kikapcsolt, ami segített. A pokol forró tüzén égni megszüntetett minden más fájdalmat.

- G… kérlek. – s nem, nem lépett el az ajtótól egy pillanatra sem, de rám se törte azt, szerencsére. S én nem válaszoltam. A kádban a vizet addig engedtem míg csak tudtam, engedve, hogy abban merüljön el minden energiám, ami még testemben maradt. Hányingerem volt. Zokogtam. Nem akartam létezni, tényleg nem. Azt akartam, hogy ez az egész megszűnjön… örökre.

- Shhhhhhhh…. shhhh… - simította meg karomat. Észre sem vettem, hogy bejött. Térdeimet mellkasomhoz szorítva ültem a kád egyik szélében, szemeimet oly szorosan szorítva, hogy már szinte fájtak. Egy pillanatnyi, de végső összeomlás. – G… ssshhhh… - nem akartam felfogni, hogy itt van, de egyszeriben azt hallottam, hogy a kád vízből lassan a földre folyik mert ő szépen lassan ruhástól mindenestől beszállt elém a kádba, s hozzám nem érve csak ott ült előttem. Egy pillanatnyira nyitottam ki a szemeimet, s akkor láttam mindezt.

Fulladoztam. Remegtem, úgy hittem ott meghalok. Ő egy szót sem szólt, mindössze annyit tett, hogy engem nézett, s várt. Ott velem együtt várt. Hogy mire pontosan? Nem tudom.

- Héééé, hééé, hééé… ne bántsd magadat. – észre sem vettem azt, hogy körmeimet szinte már lábszáramba meresztettem. Ő hámozta le lábamról ujjaimat mielőtt bármi fájdalmasat tehettem volna. Tenyerében tartotta ezután kezeimet, egy pillanatra sem engedte el őket.

Mikor hosszú idő után újra kinyitottam a szemeimet egészen fájdalmas tett volt az. Testem motorja a mellkasomon keresztül akart kiszakadni belőlem.

- Sajnálom. – húztam volna tőle el a kezeimet, de ő nem engedte, tudatosan tartotta azokat. –… tényleg sajnálom. - nagyon gyenge volt a hangom, én is alig hallottam. Fájtak a szavak, égették a nyelőcsövemet, a számat, iszonyatos volt.

- Nem szükséges. – simogatta óvatosan kezemet. – Csak… megijesztettél. – nem tudtam a szemébe nézni, s csak szemem sarkából láttam, hogy arcán tényleg őszintén aggódó kifejezés jelent meg. – Megszabadultam a fától. – mondta, s olyan nyugodtan ült ott velem a kádban ruhástól, mintha ez lett volna a világ legnormálisabb dolga.

- Sajnálom.. de… - s nem, nem jött újabb szó ki számon egyszerűen leblokkolt az agyam.

- … utálod a decembert. – fejezte be elkezdett mondatomat, mire furán néztem rá. Oly hangsúllyal tette mindezt, mintha több mindent tudna annál, minthogy sem szimplán „utálja a barátnőm a decembert.” Egyszerűen éreztem azt, hogy tudja a miért is van ez így.

 - Ho…ho..honnan? – hunyorogtam rá, s nem-nem engedve lábaim mellkasomhoz szorításából. Kerítésként tartottak össze, feszesen, fájdalmasan.

- A húgodtól… - felelte halkan, s ujjaival lágyan kezdte simogatni kezem fejét. Az igazán gőzfürdővé vált helyiségben a víz felszínéről feltörő gőzre koncentráltam csak, s próbáltam lenyugtatni belsőmet.

- Ti… beszéltek? – nehezemre esett beszélni, de egyszerűen ezt muszáj volt megkérdeznem.

- Az igazság az, hogy… ő keresett meg engem, mert tudni akarta, hogy hogy vagy… én meg ezt nem teljesen értettem, s így… mesélt. Ne haragudj rá, tényleg, ha valakire haragudni akarsz, akkor rám! – mondta teljesen komolyan, de mégis megijedve mire automatikusan ránéztem.

- Seb… ne! – ráztam meg óvatosan a fejemet. Hihetetlen volt, hogy konkrétan én voltam az érzelmi roncs, erre még ő kér bocsánatot. Ez az ember több, mint angyal volt. – Kérhetek valamit? – s tovább néztem őt, mint gondoltam, hogy képes leszek rá.

- Bármit. – meglepődött, ellenben rögtön felelt.

- Magadhoz ölelnél? – s a néhány pillanatnyi pislogás nélküliség után újra könnyek jelentek meg a szememben. Nem szólt egy szót sem, én magamtól nem is tudtam mozdulni, mire ő kinyújtva lábát karját körém fonva óvatosan fordított meg nagy kádunkban és vont ruhával bevont mellkasára. Gyengéden ölelt, s míg egyik fülemmel heves lélegzetvételét hallottam (bármennyire is próbált nyugodt maradni), addig másikkal szívverését hallgattam, s az… mindent, de mindent elárult. Nagyon megrémisztettem őt. – Mennyi mindent tudsz? – szememet ki sem nyitva halkan tettem fel neki a kérdést. A lelkem majdnem beleszakadt a kérdésbe, s hallva az övé is.

- Eleget. – s nem csak szívveréséből éreztem, hogy dühösebb lett kicsit, hangja is feszültebb lett.

- Tudod mi a legszörnyűbb? Az, hogy elrontom az itthonlétedet. Ők megutáltatták velem az egész ünnepi időszakot, s most én nehézzé teszem a tiedet, s ebbe belebetegszek. – szépen lassan kezdtem el beszélni, s ő hallgatott, mert ő ott volt nekem.

- Nem tudod megutáltatni, mert mi itt vagyunk egymásnak. Az ünnepi külsőségek csak részletkérdések… - simogatta hátamat, ami ezúttal már nem irritált engem.

- De én ezt az egészet… belül sem érzem. Egyszerűen nem tudom. – emeltem fel a fejemet, s konkrétan arcunk majdnem összeért oly közel voltunk egymáshoz.

- Én itt vagyok neked, mindig. – suttogta ajkaimra, s úgy simított bele hajamba. Egyszer sem pislogott, mindvégig mélyen a szemembe nézett, s tudom a lelkemig hatolt ezzel.

- El akartam menni a moziba, meg akartam nézni a filmet előre, de egyszerűen… nem ment. – haraptam be a számat, s ezúttal nem az izgalom miatt, a könnyeimet akartam visszatartani.

- Nem kell megnézned, nem történik semmi, ha nem látod. – mondta kedvesen, de bűntudatomból így sem tudott lefaragni semmit sem.

- De én… 100%osan támogatni akarlak, de… – óvatosan emeltem kezemet arcához, mintha nem merném megérinteni, s tény volt, hogy tényleg alig mertem.

- … de félsz, hogyha meglátod Jeff karakterét, a jeleneteket, ahol bántja Tonyát egyszerűen nem tudsz elvonatkoztatni apukádtól… - nem volt számára könnyű ezt kimondania, de megtette mert tudta, hogy ezzel nekem segít, az abszolút önzetlenség az ez.

- … 15… 15 előadásra vettem már jegyet… de egyszerűen… félek. -s már mindkét kezemmel arcát, borostáját fogtam. Kellett ez a kapcsolat, ez az intimitás, a közelség, az hogy itt legyen velem. Tudtam, hogy megoldódni hirtelen nem fog minden, hiszen ami 25+ év alatt alakult ki ilyenre, az nem fog egyik napról a másikra elmúlni, de már csak attól, hogy láttam őt, a szemét, s hogy tekintetéből tudtam, hogy ő itt van nekem, már mindennél többet ért.

- Nem kell. – felelte halkan, majd gyengéden csókot lehelt ajkaimra, egy őszintét, egy valódi csókot. – Soha többet nem kell egyedül lenned ebben, érted ugye? – kérdezte igazán őszintén.

- Évek óta nem voltam emberekkel ilyenkor. Évek óta nem állítottam karácsonyfát, semmit. Nem tudom, hogy milyen is ez az egész normális időszak ilyenkor. Bármennyire is szeretném, hogy a múlt ne árnyékolja be a jelenetemet, nem tudok ellene tenni…

- Megalkothatjuk a saját szokásainkat, s ezzel a régieket végleg lezárhatjuk. Az ilyesmi sokszor bejön, hiszem a tiszta lap sokszor az egyetlen egy dolog, ami működik. – vetett fel egy ötletet, s szemében jól láttam, hogy ezt nem csak úgy mondta, ez sokkal többet jelentett annál.

- Tapasztalat?

- Tapasztalat. – bólintott keserédes mosollyal. - Ami viszont biztos, hogy az anya ünnepi vacsorájából nincs engedmény. – tette hozzá most már tényleg őszinte mosollyal.

- Nem is akartam erre más választ… nem is akartam…