Sziasztok! Igen, élek még, s jómagam is meglepődtem, hogy
így estére készítettem nektek egy kis olvasnivalót. Na jó, nem lepődtem meg
teljesen mert mióta hallottam ezt a dalt a filmben (a The Greatest Showmanben)
tudtam, hogy írni fogok vele, csak azt nem tudtam, hogy mikor. Nem fogok mentegetőzni,
mert felesleges. Sajnálom, hogy nem hozok hetente részeket, s hogy 2 hónapja
nem posztoltam semmit, de van, hogy az univerzum ellenem van, de ma nem volt. S
tudjátok mi volt a szikra, ami igazán elérte azt, hogy ma írjak? Egy kedves barátnőm
alábbi üzenete: „Jut eszembe miért nem írsz? Nincs mit olvasnom!” Szóval ezt a részt
így most az ő tiszteletére írtam! Köszönöm kedves! Remélem amúgy tetszeni fog
nektek! Jó olvasás! Puszilok Mindenkit! Dorka
Szereplők? Buccky x a főszereplő lány, D. x a Marvel filmes univerzum néhány tagja
Szavak száma? 2732
Nem is tudom mikor kezdett olyan igazán furcsa lenni a
helyzet, talán két hete, ha jól emlékszek. Két hete amikor egy távoli
küldetésről érkeztek vissza, az eddigieknél sokkal jobban elfáradva, kimerülve,
s nyilván mi a toronyban mindent megtettünk azért, hogy a lehető leghamarabb
visszanyerjék az energiájukat a csapat tagjai, de akkor is volt valami plusz
dolog a levegőben, valami olyan dolog, amit bármennyire is kívántam volna
megfejteni egyszerűen nem ment, s egyszerűen nagyon kezdett rám telepedni az
egész érzés.
Bucky nagyon furán kezdett viselkedni, amikor visszatértek a
küldetésről. A toronyban nem a legbeszédesebb, s legkönnyebben kezelhető ember
volt ezt mindenki tudta, s az igazság az is, hogy meg is értette ellenben mégis
úgy éreztem, hogy az elmúlt másfél évben kialakult munkakapcsolatunk szépen
lassan valamiféle barátsággá alakult. Legalábbis azt hittem.
3 éve már, hogy a Bosszúállók tornyában kezdtem dolgozni,
mint vezető mérnök, s másfél éve volt, hogy a Tél katonája, azaz Bucky is
csatlakozott a csapathoz, s azóta én voltam mellé kirendelve mint „felügyelő”.
Felügyeltem, hogy szervezete hogyan bírja az új karját, hogy a Hydra mérge
teljes egészében örökre eltűnt-e a szervezetéből, s úgy látszott, hogy minden
jó úton halad.
Bucky nehezen nyílt meg, s ezért nem is hibáztatta senki.
Nem volt túl bőszavú, de én szerettem a csendet is, mert számomra megnyugtató
volt a jelenléte. Sokadik alkalommal járt nálam mikor érintésemre nem rántotta
el rögtön a kezét. Mély levegőt vett, behunyta a szemét s elmosolyodott.
Tisztán emlékszek erre az első alkalomra. Ekkor éreztem, hogy mi… barátok
lehetünk. Kezdett megbízni bennem, s ezt mindennél többre értékeltem.
- … olyan… megnyugtató ez. – suttogta halkan, amint éppen
karjára szereltem fel a szenzorokat, hogy kinyerjek minden szükséges információt,
ami kellett nekem állapotáról.
- Szerintem is. – pillantottam fel szemüvegemen keresztül
felém magasodó alakjára. – Felettébb csodálatos és érdekes ez az egész… -
magyaráztam neki, majd a csavarhúzót a számba kapva ujjaimmal húztam meg
valamit, mert úgy sokkal hatásosabb volt.
- Csodálatos? – lepődött meg teljesen, s nem csak karja, de
teljes teste összerezzent. Komor lett az arca. Mélyről fakadó, fájó gondolatok
ültek a vonásaira, mosolya pillanatok alatt elillant. – Mi csodálatos ebben? –
kérdezett vissza savanyúan, szinte undorral ajkain.
- Én vallom, hogy csodálatos. Sok minden történt a múltban,
talán több rossz, mint kellemes, de mindenen lehet változtatni… s bármilyen
nehéz is elfogadni, de ennek köszönheted, hogy túlélted, amit túléltél. –
kopogtattam meg a fémet, s néztem ezúttal már szemmagasságban rá. Közel volt az
arca az enyémhez, nagyon közel.
- Azt mondod, hogy… hálásnak kellene lennem? – nem tudtam
teljesen leolvasni gondolatait az arcáról, jól tanult ügynök volt, mely nem
tűnt el belőle, s talán néha ezt például kifejezetten nem bánta.
- Nem tudom… talán…
Ha dolgoztam, valamin kütyün dolgoztam valahogy sosem tűnt
fel az idő telése, ráadásul nemrégiben wakandai barátaink is ellátogattak
hozzánk, s volt lehetőségem Surival dolgozni együtt, miközben Peter Parker is
velem gyakorlatozott, s ez is újfajta energiával töltött fel, merített el a
munkába a legnagyobb kedvvel. Tony is zseni, ez nem kétség, de az ifjak vére,
elkötelezettsége, izgatottsága egészen máshogy dobta fel a labor hangulatát,
valami egészen más világot formáltak körénk.
- Mikorra kell visszaérniük? – kérdezett rá Peter, miközben
kezébe adtam az egyik csavart, amire szüksége volt.
- Ha minden igaz úgy fél óra múlva. – néztem a mellettem
lévő átlátszó képernyőre, mely a csapat repülőjének útvonalát mutatta. – Miért?
– érdeklődtem, s feléje sem fordulva már kezdtem a levegőben járatni a kezemet,
s úgy dolgozni egy újabb dolgon. Szerettem a teret, a technológiát s itt
mindkettőből megadatott rendesen.
- Csak be akarom fejezni ezt, mire megérkeznek. – magyarázta
lelkesen.
- Még mindig nem árulod el mi lesz az? – tettem fel neki
újra a kérdést.
- Egy titkos projekt. – mondta elmélyülve a kütyüjében, mire
a gépén előttem felvillant egy „szuper titkos projekt” nevezetű dokumentum.
Elmosolyodtam.
- Igen… ez most teljesen komoly. – veregette meg a vállamat
Suri, s a kezembe nyomott egy bögre forró ismeretlen folyadékot. Gondolkodás
nélkül belekortyoltam, s azonnal éreztem, hogy testemet újfajta boldogság
töltötte meg. – Titkos wakandai recept. – válaszolta meg fel nem tett
kérdésemet.
- És én nem is kapok? – nézett felénk kíváncsian Peter.
- Tudod merre a konyha Peter… - jegyezte meg Suri azonnal.
- Ti nők… - rázta a fejét szörnyülködve, tragédiázva mire az
ajtó felől egy új hangot hallottunk felcsendülve.
- Pontosan mit is tudsz te a nőkről Pókgyerek? – jelent meg
a semmiből Sam. Észre se vettük, hogy visszaérkeztek, a lopakodásban pedig
egyértelműen nyerőek szóval lehet esélyünk sem volt észrevenni őket.
- Remélhetőleg még jó sokáig semmit sem. – sétált el Sam
mellett Tony, aki begurítva bőröndjét azonnal szétszedni kezdte azt.
- Nem mintha te oly művelt lennél ebben a témában. – Natasha
is beérkezve hozzánk csapott vissza azonnal Tonynak.
- Nézd csak… ez egy gyűrű itt. – emelte feje felé azt a
kezét Tony, melynek gyűrűsujján az eljegyzési gyűrűje volt. - Azt hiszem ez
árulkodó dolog, hogy valamit csak tudok… - kacsintott Nat felé Tony.
- Az első pillanattól kezdve sajnálom is miatta Peppert. –
vallotta be Nat, majd pacsizott velem egyet, mert egyszerűen ez kihagyhatatlan
lett volna, de miután Tony csak szemét forgatva magában motyogott inkább
ráhagytuk a dolgot.
- A többiek? – informálódtam Samnél.
- Kisebb nagyobb karcolások mindenkin vannak, de amúgy…
egyben vagyunk. – válaszolt Sam. – Barnes is… - emelte ki ő csak úgy.
- Örülök…
S tényleg örültem, de valami ekkor elkezdődött.
Ez volt az első alkalom, hogy egy bevetés után Bucky első
helyként nem a laborba jött, s ekkor még nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet,
hisz gondoltam túlságosan is kimerült, érthető lett volna. Majd másnap sem jött
el a kis megbeszélésünkre, s amikor később megjelent akkor is olyan… idegen
volt vagy legalábbis kezdett azzá válni. Eltűnt az arcáról a mosoly, ami olyan
nehezen jelent meg rajta. Ha elsétáltunk egymás mellett szinte nem is köszönt
vagy ha igen, oly halkan, hogy esélytelen lett volna meghallanom. Távolságtartó
lett, nagyon. Nem feltűnően, de én észrevettem. Ráadásul egyre több
megbeszélésünket hagyta ki, amiről először nem szóltam senkinek, de így 2 hét
után már gyanús volt a dolog.
- Steve… ráérsz egy kicsit? – láttam meg Stevet a labor
előtt elsétálni, s léptem ki érte ezért.
- Igen D? – mosolygott rám kedvesen.
- Be tudnál jönni egy kicsit? – invitáltam be a kis
„műhelyembe”.
- Minden rendben? – csukta be maga mögött az ajtót, s
aggódóan nézett rám.
- Ami azt illeti… nem. – fújtam ki egy nagy adag levegőt
kétségbeesetten, mikor feléje fordultam. – Valami van Buckyval… valami nem jó,
s egyszerűen nem tudok rájönni mi. Tudsz róla, hogy visszatértek a rémálmai? A
legutóbbi bevetésen történt valami, amit nem mondtatok el? 2 hét alatt összesen
kétszer jött el a megbeszéléseinkre… a tízből. Aggódom érte. – s mindezt
egyetlen egy levegővétellel mondtam ki, s addig nem is vettem észre míg be nem
fejezve szinte légszomjazva fel nem lélegeztem fájóan.
- Szóval… barátok lettetek. – jegyezte meg.
- Talán. Igen. Nem tudom. – jegyeztem meg összezavarodva. –
De most nem ez a lényeg… - ráztam meg a fejemet.
- Hanem? – kérdezett vissza homlokát összeráncolva.
- Steve… ezekkel a kérdéseiddel nem segítesz, ugye tudod? –
tártam szét a kezemet. – Aggódom Buckyért és kész.
- Lehet, hogy vele kellene beszélned… jössz te is Tony
bulijára este, nem? Az például tökéletes alkalom lenne. – gondolkozott el,
mondjuk nem is tudom milyen opcióként találta ezt jónak tekintve, hogy
köztudott volt, hogy Bucky kifejezetten nem szerette az ilyen alkalmakat.
- Kösz. – forgattam a szememet, nem hittem el, hogy az amúgy
segítőkész Steve ezúttal olyan fura. Vajon mindenki megzakkant mostanság? Lehet
szabadságra kellene mennem, az elmúlt 3 évben amúgy se igazán volt pihenésre
lehetőségem.
- D…. – fogta meg vállamat óvatosan Steve. -… beszélek
Buckyval, a kedvedért. – s igen, csak előbukkant belőle az, amit úgy vártam.
- Azt megköszönöm. – mondtam neki mély levegőket véve.
- Hidd el minden rendben lesz…
Pontosan nem tudom, hogy mit is akart Steve azalatt érteni,
hogy minden rendben lesz, de rendbennek pontosan semmit nem éreztem. S mióta
néhány szót váltottam vele talán még rosszabb lett a helyzet, mármint a
helyzetem. Nyugtalan voltam. Ideges… még a kedvenc bögrémet is összetörtem
véletlenül, sőt majdnem a hófehér ruhámat is összerúzsoztam mikor készültem az
esti partira. Kezdtem én is fura lenni.
- Mehetünk? – dugta be fejét az ajtómon Wanda, miután
kopogás után utat engedtem neki szavaimmal.
- Azt hiszem… mindjárt. – motyogtam, s utoljára
végigsimítottam hófehér ruhámon, ami sötét bőrömmel a legtökéletesebb
kontrasztot hozta, valahogy úgy nézett ki az egész, mint sötét éjszakán a
fényesen világító csillagok.
- Wow… - mért végig Wanda elismerően. – Te… miért is vagy
szingli? – emelgette a szemöldökét, majd karomba kapaszkodva kitárta az ajtót,
hogy együtt léphessünk ki rajta.
- Legutóbb, mikor csekkoltam a férfiak nem bírták elviselni,
ha egy nő okosabb, mint ők… - billentettem oldalra fejemet elgondolkodva.
- Na ez egy életigazság. – bólintott Natasha kilépve
szobájának ajtajából.
- Én mondtam! – bólintottam, s mindhárman egyszerre
nevettünk fel karjainkat egymásba fogva, igazi girlpower erőként vonulva a
hatalmas nagy folyosókon.
- No mi az olyan vicces? – érdeklődött kuncogó arcunkra
pillantva Sam mikor a többiekhez értünk.
- Ti. – kacsintott rá Natasha, s örömmel fogadta el a
poharat melyet Sam feléje nyújtott édes nedűvel.
- Mi? – értetlenkedett.
- Igen… Ti… - bólogatott Natasha, s ezúttal még hangosabban
nevettünk egyszerre.
S amennyire nem nagyon szoktam én sem kedvelni az effajta
Tony partikat, ez annyira bejött. Ezúttal tényleg csak egy kis baráti
összejövetel volt, a csapat legközelebbi tagjaival, s az emberek is így sokkal
lazábbak voltak. Jól éreztem magam, de tudtam valami hiányzik… vagyis valaki.
- Sam… nem láttad Jamest? – kérdeztem tőle, mikor a pulthoz
sétálva ő volt a legjobb ember, akitől efféle információt begyűjthettem. Steve
éppen Sharonnal beszélgetett, s őket inkább nem zavartam meg.
- Úgy érted Barnest? – kérdezett vissza.
- Ki mást? – forgattam a szememet.
- Ma még nem láttam itt lent… - rázta a fejét, s végignézett
az előttünk elterülő hatalmas nappalin, ahol az emberek hol táncoltak, hol
nevetgéltek hol csak szimplán a magukba meredve élvezték az estét. - … azt
hiszem összeszedett valamit. – mondta, majd elkapva Peter kezét egyedül hagyott
engem.
- Elkapott valamit? – kezdtem magammal társalogni, majd sarkon
fordulva, magamnál tartva a poharamat, felkapva a kis tányéromat, amire már
minden finomságot összegyűjtöttem a svédasztalról tudatosan indultam meg előre.
Valószínűleg tudatosságom előkerült a néhány pohárka pezsgőtől, amit az est
folyamán elfogyasztgattam szépen lassan.
- F.R.I.D.A.Y…. Bucky a szobájában van? – miután távolabb
értem a partitól szólítottam meg a mindent tudó rendszerünket.
- Nem kisasszony, Mr. Barnes az edzőteremben tartózkodik. –
felelte illedelmesen.
- Nyugodtan hívhatsz D.-nek ahogy a többiek. – jegyeztem meg
neki, majd irányt változtatva az edzőterem felé indultam meg.
- Ez megtisztelő, D… - válaszolt kedvesen, majd
elmosolyodtam miközben lábaim egyre gyorsabban kezdtek előre haladni alattam.
Az edzőterem sötétségbe volt borulva mikor odaértem. Bucky
nem volt itt, pedig F.R.I.D.A.Y. sosem téved… s ekkor hallottam meg a kinti
medence felől az újabb csapásokat, az egyre hangosabb csapásokat. Nem is
tudtam, hogy Bucky szeret úszni, gondoltam magamban. A medencét is csak a saját
minimális világítása tartotta fényesen, s mikor beértem hozzá egészen távol
volt tőlem. Észre sem vett. Némán figyeltem őt, s kibújva cipőmből halkan
lépkedtem a medence széléhez, s leülve lábamat a vízbe lógatva vártam őt a
céljában.
- Jézusom D… - szaladt ki a száján ez a mondat, amikor
közelebb érve, felbukkanva a víz alól észrevett engem… engem, aki a medence
szélén némán piknikeztem míg ő úszott. – Te mit keresel itt? – valamiért
tisztes távolban maradt tőlem, s úgy megpihenve simította hátra a hosszú vizes
hajtincseit. Nem tagadom, nem volt rossz látvány, sőt.
- Tekintve, hogy nem jöttél le a partira… a partit hoztam
hozzád. – jegyeztem meg, s gond nélkül ittam ki a poharam tartalmát.
- Nem kedvelem a partikat. – jegyezte meg kedvtelenül, nem
igazán kijelenthetve azt, hogy rám nézett.
- Szuper. – jegyeztem meg, majd felkapva a tányért
beleharaptam az egyik miniszendvicsbe. – Kérsz? – toltam feléje, nem igazán
tudta feldolgozni a jelenlétemet, a viselkedésemet, pedig az az igazság, hogy
semmi fura nem volt benne, sőt. Nem voltam részeg, jól éreztem magam… talán
mindössze egy kicsit oldott a hangulatomon az alkohol, s nem idegeskedtem, nem
gondoltam túl a dolgokat. Lehet pontosan erre volt mindvégig szükségem az
elmúlt 2 hétben.
- Te… mit művelsz? – kérdezte továbbra is értetlen arccal.
- Vacsorázok. – jegyeztem meg, s jóízűen eszegettem majd azt
is megjegyeztem szemrebbenés nélkül, hogy: - Meg talán várok a magyarázatra,
hogy miért kerülsz! – vigyorogtam rá, egyenesen az arcára nézve, farkasszemet
nézve vele.
- Micsoda? – kérdezett vissza, összerezzenve. Próbálta
titkolni, de én láttam.
- Bucky… hagyjuk a felesleges mellédumálást. – szaladt ki a
számon, talán kicsit túlságosan nyersen. – Nem tudom mit tettem, mi
történhetett, de napok óta kerülsz és ez zavar. Igen zavar… azt hittem barátok
vagyunk, de lehet tévedtem. – s hangom egyre halkabb és halkabb lett. Nem
szólt, még csak lélegezni is alig lélegzett. Nekem is nehezemre esett, de még
nem szűntem meg létezni.
- Barátok… - hagyta el ajkait ez az aprócska szó, de oly
furán. Itt már minden is fura volt.
- Hmmm? – próbáltam rákérdezni ki nem mondott dolgára, de
nem sok minden jött ki belőlem. – Buck… beszélj hozzám, nyugodtan! Komolyan
kérlek! – kértem őt már a végén egészen kétségbeesve.
- De… nincs mit mondanom. – rázta meg a fejét, majd egy
picit úszva éppen mellettem próbált kiszállni a medencéből, de mielőtt
megtehette volna én ujjaimat a karjára tettem, pontosan oda, ahol teste
érintkezett a fém karjával. Összerezzent. Mozdulatlanná vált. – D… - mondta
halkan, szinte egészen elfordulva tőlem, de nem mozdult, én pedig nem vettem
tőle kezemet, sőt ujjaimat hege mentén kezdtem járatni óvatosan, gyengéden,
némán. – Szeretnék kiszállni. – mondta egészen kimérve, arcával teljesen
elfordulva tőlem.
- Én meg szeretnék választ kapni. – nem tágítottam
elképzelésem mellől, sőt mivel ő nem volt hajlandó megmozdulni, felém nézni én
könnyedén csúsztam a vízbe hófehér ruhámban, majd így, ha akarta, ha nem magam
felé fordítottam tekintetét. – Felőlem egész este itt lehetünk. – jegyeztem meg
neki magabiztosan, s előtte állva állán pihentetve mutatóujjamat nem engedtem
elkószálni tekintetét. – Szóval… mi a probléma? – kérdeztem meg ezt újfent.
- Összevizezed a ruhádat. – mondta nagyot nyelve.
- Majd megszárad. – rántottam vállamat, s közel sem érdekelt
az, hogy bőrömmé szinte eggyé vált már a fehér anyag. – James… Buchanan… Barnes…
mi a probléma? Mi történt? Megbántottalak valamikor? Túl sok voltam? Miért nem
szóltál? – s csak úgy jöttek belőlem az ötletek, melyek az elmúlt 2 hétben megszülettek
a fejemben, hogy szinte megállítani is nehéz volt őket.
- Mivel bánthattál volna meg? – szinte felnevetett a
kérdésétől.
- Akkor meg végképp nem értem. – lepődtem meg.
- A probléma… a probléma én vagyok. – s ekkor már úgy nézett
szemeimbe, hogy állát nem én tartottam, hiszen kezeim a vízbe estek magam mellé.
- Te? – kérdeztem vissza.
- Igen én… mert egy idióta vagyok. Egy hatalmas idióta. –
szidni azt tudta magát, el sem hittem, hogy ilyeneket mondott.
- Bucky? Összezavarsz, nem értelek. Kérlek! – nyúltam a
vállához, s próbáltam megnyugtatni, de pontosan nem is tudtam mit is kellene
tennem.
- Egyszerűen képtelen vagyok a XXI. századhoz alkalmazkodni.
Vannak emlékek, amiket nem tudok elengedni, és…. nem. – rázta meg a fejét,
mintha rossz emlékeket akarna ezzel eltűntetni.
- Bucky… nekem nyugodtan elmondhatsz bármit, én szívesen
meghallgatlak. Barátok vagyunk! – simítottam meg fém karját.
- Mégis azt, hogy mondjam el, hogy… nem merlek elhívni
randizni mert félek, hogy visszautasítasz… visszautasítasz mert fehér vagyok?
Nem mintha egy ligába tartoznánk kezdetnek… - mondta ki végül mit gondolt, s
erre én konkrétan az ereimben lévő vérrel együtt fagytam meg.
- Ohhh… - hagyta el ajkaimat ez az aprócska hang.
- Most pedig még idiótábbnak és szerencsétlennek érzem magam,
te jó ég! – emelte tenyerét az arcához, de mielőtt megérinthette volna az arcát
én elkaptam ujjait.
- Ne érezd… - ráztam meg a fejemet, s tenyerébe pusziltam gyengéden.
- … az elmúlt 70 év alatt… rengeteg minden változott, én megértem, hogy ezt nehéz
felfogni, én nem tudom hogyan tudnék vele megküzdeni, valószínűleg sehogy. –
ismertem el.
- Ez nem igaz… te vagy a legerősebb nő, akit valaha láttam,
a legcsodálatosabb teremtmény, aki valaha ezen a világon járt. – ismerte el, ezzel
igazán meglepve engem hiszen eddig megszólalni is alig akart, most pedig… most
pedig… - S én sosem akarnálak megbántani…
- Hogy hívták őt? – tettem fel neki a kérdést, ami teljesen
meglepte őt.
- Dot… Dolores. – oly gyengéden ejtette ki a nevét, mintha félt
volna attól, hogy összetöri azt.
- Mesélsz nekem róla? – simítottam meg az arcát gyengéden.
- Csodálatos teremtés volt… - mosolyodott el fájdalmasan.
Óvatosan közelebb léptem hozzá, testünk már összeért a vízben, nem mozdult. - …
de a külvilág közbeszólt és… jobb volt neki… nélkülem. Akkoriban az emberek nem
voltak ennyire… elfogadóak.
- Mert most azok? – ráncoltam össze szemöldökömet, de
mielőtt válaszolhatott volna még egy kérdést feltettem neki. – De honnan tudod,
hogy nekem jobb lenne nélküled, ha meg sem próbálod az ellenkezőjét? Honnan?
- D…
- Szóval akkor most… elhívsz végre randizni vagy mi?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése