Szavak száma? 3133
Az esti csendnél a lakásban már csak a reggeli csend volt a
gyanúsabb, de most kivételesen ez is megtörtént ugyanis az egész hely az enyém
volt, csakis az enyém. S ennek felismerése által okozott eufóriámat egyáltalán
nem is titkoltam. Olyan igazi lelki békét éreztem, amikor kisétálva a nappaliba
telefonomat a pultra letéve saját „Jó reggelt” lejátszási listámat indíthattam
el Spotifyon, s abba nem kötött bele senki (Tom és Jacob különös előszeretettel
kötözködik velem ilyen téren), s ez a békesség akkor csak folytatódott, amikor
a saját gondolati világomba elmerülve elkészítettem reggelimet és jóízűen
nekiláttam miközben már figyelmem megosztott volt. Félig reggeliztem, félig a
telefonomat nyomkodtam, de az előttem lévő laptop is kapott belőlem egy
kicsikét. Néha egyértelműen szüksége volt a szervezetemnek egy szabadnapra, s a
mai nap ilyen volt. Emberek nélkül, mindenki nélkül. Az elmúlt napok nagyon
kimerítőek voltak, mind testileg mind lelkileg így mikor forgatási
átszervezésnek köszönhetően az én napom felszabadult majdhogynem örömkönnyek
közepette omlottam a földre megcsókolva a Russo testvérek lábát.
- Nézd meg az e-mailjeidet! – automatikusan fogadtam
menedzserem videóhívását, miközben a teli szájamnak köszönhetően nem biztos,
hogy kulturáltan tudtam kommunikálni vele, de tudtam ez nem fogja meglepni.
Egészen fura volt a köszönési stílusa.
- Hmmm? – hunyorogtam rá, s még a kora reggeli békességnek
köszönhetően csak ennyi volt a nem-értem-a-dolgot kijelentésem. A kávé
valószínűleg még nem jutott el az agyam megfelelő központjába.
- KEIRA… az e-mailjeidet! – hangsúlyozta ki ismét, én meg
csak pislogtam majd letéve a tálat a kezemből a számban tartva az evőkanalat
nyúltam a telefonom után. – Amúgy… jó reggelt! – végül is megkaptam a hiányolt
üdvözlésemet is.
- Hello! - motyogtam magamban, egy kedves mosolyt kanyarítva
felé miközben telefonomon keresgéltem.
S ekkor… ekkor megláttam az üzenetet. A fém kanál egy az
egyben esett ki a számból, egyenesen le a padlóra, s néhány pillanaton
keresztül csakis a kis képernyőm, s Chad tekintete között váltogattam
figyelmemet, ő pedig… ő pedig csak némán várta a reakciómat, majd miután látta
rajtam, hogy el sem hiszem a dolgot némán bólogatni kezdett.
- Ez… ez ugye egy tréfa? – formált végül szavakat a szám, s
konkrétan mozdulni nem tudtam, egyszerűen lebénultam.
- Nem, nem. – rázta a fejét, én pedig éreztem, hogy egy az
egyben múlt el az éhségem egyik pillanatról a másikra. A gyomrom megtelt, s
hogy mivel… nem tudni. Idegesség talán. – Ez komoly! – bólogatott.
- Nem… biztos a stáb egy jó vicce! Hol a kandikamera? –
csúsztam le a székről, s néztem szét a konyhában, ahol jól tudtam egyedül
vagyok, de most egy kicsit elbizonytalanodtam benne. – Esküszöm megölöm
Hollandot ezért… vagy… Zendayat? Ez már így túlzás… -gondolkoztam el, majd a
pultnak dűltem megelőzve azt, hogy nagy forgolódásom közepette elvágódjak.
Mellkasomon összefontam karomat, miután letettem ujjaim közül a telefont, s
csak némán bámultam a gépem képernyőjét. Néztem, de látni szinte semmit nem
láttam.
- Egyikőjük sem tud róla. – rázta a fejét, s megengedett
magának egy kis biztató mosolyt.
- Akkor sem… nem hiszem el. – ráztam meg a fejemet, s tudtam,
ha ezek után belekortyolnék a kávémba valószínűleg azonnal a kardiológiára
kerülnék. A pulzusom az egekben volt, mégis úgy éreztem, hogy pillanatokon
belül összeeshetek az élettelenségtől.
- Pedig teljesen komoly. A producerek tényleg szeretnének
meghallgatni téged… ez Keira hatalmas lenne! Hatalmas! – s az izgatottság az
arcán, amely ott ragyogott egészen elhitette velem azt, hogy ez most itt
tényleg megtörténhet.
- Egy Disney animációsfilm soundtrackjén énekelni és a
hangját is kölcsönözni egy karakternek? Édes istenem… ez nem szimplán hatalmas,
ez… HIHETETLEN! – motyogtam továbbra is egy elképedtség fázisban leledzve.
- Nem úgy tűnik, mintha izgatott lennél! – jegyezte meg
összeráncolt homlokkal.
- Chad, Chad, Chad… még a reggeli kávémat sem ittam meg! –
nevettem fel kínosan beletúrva a hajamba, s automatikusan ráztam a fejemet.
Valószínűleg még mindig álmodtam.
- Lehet ezek után nem is kell, még a végén kimúlsz nekem! –
nevette el magát, s mivel egyet kellett vele értenem jómagam is felkacagtam.
Hirtelen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.
- Az rossz lenne a biznisznek, nem? – vágtam vissza neki
azonnal.
- Valahogy úgy… - forgatta a szemét nevetve.
- Ez az egész… hogy jött? Mármint… wow. – ennyit arról, hogy
értelmesen tudom kifejezni magam. – Álmodok még mindig, nem? – kérdeztem.
- Valószínűleg nem csak a rajongók látták a múltnapi kis
live videót a színfalak mögül… -említette meg a pillanatot, amiről inkább
teljes egészében el akartam feledkezni. Miután kipihentem a kezdeti sokkot,
másnap teljes egészében úgy sétáltam be a forgatásra, mintha semmi sem történt
volna. Ez volt a legmegfelelőbb kezelése a dolgoknak, ez esetben tényleg.
- Már majdnem sikerült elfelejtenem… Chad. – ráncoltam a
homlokomat, majd valahogy ösztönösen nyúltam a reggelizőtálam után. Ennyit
arról, hogy nem tudok többet enni. Az üres gyomrom nagyobb úr, mint bármi.
- Hatalmas sikere van még mindig… mellesleg megsúgom Beyoncé
csapata is felkeresett engem miattad. – magyarázta én meg öt percen belül a
második szívinfarktust hordtam ki hirtelen.
- Komolyan mondom… ha így folytatjátok, nem fogom megélni a
saját 21. születésnapot. JÉZUS ÚR ISTEN! Beyoncé… - valahogy ekkora ülepedett
le az agyamban az információ és hatalmasat sikítottam. Ezúttal a tálamat
ejtettem el a kezemből. Totálisan szétcsúsztam az érzelmi túltöltöttségnek
köszönhetően.
- A részleteket elküldöm neked emailben a meghallgatásról,
kérlek ne törd össze magad a szabadnapodon… kérlek! – rázta a fejét félig
aggódva, de azért mosolyogva is.
- Megpróbálom! – motyogtam neki, majd eltűnve a kamera elől
négykézlábra ereszkedtem összeszedni a szétcsapódott reggelimet.
- Ugye nem szabad kézzel kezdted összeszedni az összetört
tányért? – hallottam Chad hangját még.
- Dehogy… - ráztam a fejemet, s éppen csak kezemmel
felcsapkodva a pultra reméltem, hogy legalább egy csapásom eléri azt random
módon, hogy kikapcsolja a hívást. Sikerült. Másodjára.
S hogy mit csináltam a nap további részében? Szimplán csak
léteztem, de valahogy ezt a lelkem, s testem se nagyon tudta felfogni. Nem
igazán akartam menni sehova se, de mégsem akartam egyhelyben maradni sem.
Első hosszabb ideig történő figyelemlekötésem akkor
sikerült, amikor az ágyamban elfeküdve random YouTube videókat kezdtem
nézegetni miközben telefonomon komoly játékcsatákat vívtam Candy Crushban, s ha
egy újabb, nehezebb pályán sikeresen átmentem örömmel osztottam meg ezt a
világgal is.
„Szóval… Candy Crush?”
– jelent meg egy üzenet a telefonomon, amitől hirtelen több mint meglepődtem.
Nem… nem feledkeztem meg az ismeretlen üzenetküldőmről, de az elmúlt néhány nap
olyan sűrű lett, hogy fel sem tűnt, hogy első üzenete óta nem is válaszolt
nekem, most mégis az ellenkezőjét cselekedte. Ezzel jár az, hogy hajnaltól
napestig forgat az ember, nem mintha panaszkodnék rá.
„Abszolút guilty
pleasure.” – válaszoltam automatikusan, úgy mintha tudtam volna, hogy kinek
is üzentem. – „Ennél jobb már csak a Farm
Heroes Saga.” –folytattam lelkesen, majd valamiért egy apró mosoly jelent
meg az arcomon, s hátamra fordulva feküdtem továbbra is az ágyamon egészen
elterülve. „Órákig tudok bármelyikkel
játszani.” – újabb üzenet, s egyszerűen olyan jó volt csak mesélni a
mindenségbe. „S nem is tudom miért mesélem
amúgy ezt egy olyan embernek, akiről azt se tudom, hogy ki is valójában… így a
dolog nem is annyira fair.” – nyilvánvalóan nem tudtam azért ezt a
megjegyzést magamban tartani.
„… de érdekes azért
még lehet.” – válaszolt rögtön.
„Érdekes? Hmmm… talán
ezzel még kiegyezek.” – nevettem el magam, s hasamra fordulva fókaként
feküdtem gépem előtt, amin épp egy makeup tutorial indult el. Őszinte áldást
mondtam a fodrászainknak, s sminkeseinknek minden áldott nap, ugyanis, ha ők
nem léteznének fejem nem minden pillanatban lenne annyira emberbarát, mint
amennyire annak annak kellene lennie.
„Egészen reménykedtem
benne.” – válaszolta.
„Szóval semmi esélye,
hogy megtudjam ki vagy?”
„Semmi.” –
válaszolta, s egy nyelvét kinyújtó emojival zárta rövid üzenetét.
„Igazából, ha helyén
lenne minden a fejemben, akkor erre azt mondanám, hogy ijesztő is lehetne… de
valamiért… nem találom annak, hisz… együtt dolgozunk, szóval a bizalmam a
tiéd.” – írtam le az üzenetemet, majd mikor elküldtem észrevettem, hogy ez
annyira szörnyen hangzott. „Esküszöm,
valahogy ez a fejemben sokkal jobban hangzott, mármint te jó isten… teljesen
bolond vagyok”. – saját magam szerencsétlenségén minden esetben nagyon jól
tudtam szórakozni, s ez most sem volt másképp.
„Én nem mondanám ezt azért.” – kaptam a választ, s ez
mosolyra késztetett. „Kiélvezed a
szabadnapod minden pillanatát akkor?” – folytatta.
„Egy végtagomat sem
vagyok hajlandó megemelni feleslegesen. Van az egyedüllétben valami vonzó néha…”
– pötyögtem neki gondolatomat, s innentől kezdve beszélgetésünk oly gördülékeny
volt, oly mindennapi, természetes, hogy eszembe sem jutott az a tény, hogy nem
tudok az emberhez arcot társítani. Egyszerűen csak jó volt valakivel
beszélgetni úgy, hogy amúgy ismerem, de mégsem. Mármint igen
megmagyarázhatatlan volt az egész, de mégsem.
Egy idő után viszont nem tudom indokból megfogva gépemet, telefonomat
a farzsebembe csúsztatva indultam meg a konyhába ugyanis… sütit akartam sütni.
Nem tudom honnan jött, de egyszerűen csak úgy jött. Na jó… meglehet, hogy egy YouTube
videó, amiben éppen főzőcskéztek beszélt a tudatalattimmal. Lehet.
Tekintve, hogy alig voltunk itt a közös
hotelszoba/apartmanunkban a többiekkel nem feltétlen volt úgy a sütéshez bármilyen
kellék, így míg az online összevásárolt termékeket vártam, hogy meghozza a futár
ezúttal a konyhapultnál elterülve újfent beszippantott a YouTube világa.
Először egy Zendaya által elküldött videót néztem meg, mondva, hogy mennyire
beégette magát legutóbb Jimmy Fallonnál, ahol én még ugye nem jártam, s utána
pedig tekintve, hogy ajánlott további videókat a kedves oldal hagytam vezetni
magamat. Így kötöttem ki egy Sebastian interjúnál.
Szó mi szó nem volt rossz látvány így nem kosztümjében,
sokkal inkább utcai, normális ruhájában látni. Habár kicsit azért fura volt
szememnek elsőre, hogy hosszú haja ekkor nem volt meg, hanem igen rövid volt az
is, csakúgy, mint szakálla, ami inkább hasonlított valami kezdetleges
borostára. Tagadhatatlan tény volt az, hogy szép látvány volt a szemnek ez az
ember, s ez a forgatás ide alatt érzékelhette is az ember ugyanis körülötte a
nők, s még egy két férfi is mindig olyan különleges eufóriában volt. S ott
voltam én… én, akivel egyre több közös jelenete volt karakterének, de ha leállt
a kamera, akkor onnantól kezdve valahogy én mindig valami ügyefogyott emberré
alakulva nekimegyek, majdnem felborítom, összetöröm a telefonját és egyebek,
ergo közveszélyessé válok körülötte, ezért inkább minden baleset elkerülése
érdekében próbáltam tartani a távolságot tőle, mármint nem őt kerülve csak
szimplán vigyázva mindenki épségére. Mondjuk volt is abban az emberben valami titokzatos,
valami megfejthetetlen, amit szerintem nem mindenki vett észre. Igazán
csendesnek tűnt, de a kb. állandóan mellette lévő Mackie ezt valahogy erősen
egyensúlyozta, s talán el is nyomta.
- Egy újabb kérdés Sebastianhöz, egy igazán zsivány darab… -
vezette fel Andy Cohen a kérdést, majd drámaian Sebastian felé fordult.
- Te jó ég… - forgatta szemét Sebastian, talán kicsit félve,
majd tenyerében támasztotta meg fejét.
- … reggel vagy este szereted a szexet? – tette fel Andy kis
műsorvezető kártyájáról a kérdést, s úgy nézett sejtelmesen szemöldökét
emelgetve az említett emberre, hogy konkrétan majdnem kiesett foteléből. Jó,
mert én meg konkrétan saját nyálamtól megfulladtam a megilletődöttségemben.
- A nap bármelyik pontjában, egész nap. – válaszolta zsivány
mosolyával, belenézve a kamerába, s konkrétan annyira megijedtem hirtelen, hogy
automatikusan lecsaptam gépem képernyőjét. A vérnyomásom olyan magasságokba
ugrott, hogy a szóló csengőt is alig hallottam meg.
- Biztos… biztos a csomagom. – beszéltem meg magammal, s
abbahagyva a magam elé bámulást megrázva a fejemet leugrottam a székemről, s
próbálva mindenre gondolni csak nem erre a specifikus interjúra felkapva a
kikészített pénzemet közelítettem meg az ajtót.
- Nem vagyunk itthon, s gondolsz egyet és sütögetsz egyedül?
– egy hatalmas nagy papírzacskó mögül Zendaya hangját hallottam meg. – Mondjuk kinyitnád
az ajtót, s beengednél, mert nem sokáig bírom már… te amúgy berendelted az
egész üzletet, vagy mi? – motyogta, s kilökve az ajtót előtte hagytam, hogy
bejöhessen egyedül.
- Honnan tudtad, hogy sütni akarok? – kérdeztem tőle
értetlenül, bezárva magam mögött az ajtót.
- Először is szívesen… - tette le a hatalmas zacskót a
pultra, majd grimaszolva dűlt ez azon jómaga is. - … másodjára is… látom mi van
benne, összetudom adni az egy meg egyet. – forgatta a szemét. – Szóval… mire
vállalkozol? – csúsztatta fel fenekét egy székre, s úgy követte alakomat
szemével közeledni a konyha felé.
- Valami cupcaken gondolkoztam. – motyogtam neki megállva a
pult vele ellenkező oldalán.
- Te veled meg… mi történt? Teljesen falfehér vagy…
szellemet láttál? – egyenesedett ki, s mért végig csodálkozó tekintettel. Láttam
rajta, hogy gyanús volt neki valami.
- Mi? Dehogy… - ráztam meg a fejemet felnevetve. - … csak
azon gondolkoztam, hogy ha jól sikerül a süti viszek be a stábnak. – mondtam ki
az első dolgot, ami eszembe jutott elég gyorsan ahhoz, hogy ne tűnjön fel neki
agyammal valami tényleg baj van.
- Ohh… ez kedves gesztus. – gondolkozott el. – Nem bánod, ha
segítek? Rég sütögettem már… - pislogott rám hatalmas szempillái mögül.
- Csak megköszönöm. Max, ha felgyújtjuk a konyhát ketten
leszünk a felelősek érte. – forgattam a szememet és kezdtem kipakolni a
szatyorból.
- Ugyan kisanyám… nem lesz itt semmi probléma. – legyintett egyet,
s tényleg segítségemre kezdett lenni.
S tényleg nem okoztunk se a konyhában, se magunkban kárt,
sőt… a cupcakek igazán finomra sikeredtek, s bőven tudtunk csomagolni a dolgozó
embereknek is.
- Na jó… mi ez a telefonodra pillantgatsz fél percenként dolog?
– pattant fel a székre előttem, s úgy nyalogatta a tálat, amiből épp az utolsó
adag sütit éppen az előbb tettük be a sütőbe. – Valamiről esetleg lemaradtam? –
kíváncsiskodott heves szemöldökemelgetéssel.
- Hogy maradhatnál le bármiről is? – kérdeztem vissza
legyintve egyet, hisz jól tudtam mire gondol. Tekintete egyértelműen „milyen
fiú van a dologban” tekintet volt. Egyértelműen.
- Akkor is… valakitől üzenetet vársz. Látom. Nekem ezt a viselkedést
nem kell bemutatnod… - vigyorgott okoskodva.
- FBI tag lettél hirtelen vagy mi? – kérdeztem tőle, s kikapva
kezéből a tálat én is megnyaltam utoljára a benne maradt fakanalat majd a
csapba tettem a mosatlanok közé azt.
- Kedves… míg sütögettünk kb. 5 percenként a telefonodra
pillantgattál, hülye azért nem vagyok… ezt az egybeesést, még a tudatlan
Holland is észrevenné, nemhogy én. – mondta magabiztosan, s végigpörgettem az
elmúlt egy órácska történéseit, s tényleg realizálódott bennem, hogy talán a
kelleténél többször pillantottam a telefonomra. De miért? Kitől vártam volna
üzenetet? Az ismeretlentől? Ugyan kérlek.
- Behívtak meghallgatásra egy animációs mese főszerepére… - bukott
ki belőlem egy igazából nem is hazugság dolog. Egyszerűen csak a dolgok
helyzetét felcserélve elsőként valami egészen mást osztottam meg vele, ami talán
a jelen helyzetemet megmagyarázta volna. - … egy musicalre. – tettem hozzá még
halkan, s tudtam ezzel bármire is gondolt eddig már többé nem foglalkozik vele.
- OOO TE JÓ ÉG! – kikerekedett szemekkel kapott a szájához,
majd szinte egy másodperc töredéke alatt a nyakamba borulva ölelgetett össze
vissza.
- Azért még ne bizakodjunk ennyire… el is kell mennem arra a
meghallgatásra! – jegyeztem meg neki nevetve.
- Figyelj… az mindig hatalmas előny, ha ők hívnak be! Az
mindig jó jel! – kacsintott, s úgy simogatta meg hátamat. – Látod, hogy még jó
is kisülhet abból az apró balesetből… - gondolt vissza a kis Beyoncé
előadásomra, gondolom. - … lehet meg kellene Sebastiannek köszönnöd az egészet,
persze ha megkaptad a szerepet, amit úgyis megfogsz. – veregette meg vállamat,
s ahogy kimondta Sebastian nevét az én agyam egyetlen pillanat alatt kapcsolt
vissza a látott interjú bizonyos pillanatára. Csakis a válasza visszhangzott a
fülemben, újra s újra szüntelenül. Belém meg mi ütött, de komolyan?
- Na jó, én megyek és átöltözök… így nem mehetek emberek közé.
– mutattam végig tiszta csokis, lisztes pólómra.
- OOOkkkééé… - nem igazán értette mire fel ez a
megkattanásom, de nem firtatta inkább csak rám hagyta. Néha tudta, hogy így
kell tennie. Néha.
„Ugye azokból az
instán látott sütikből nekünk is hoztok?” – kaptam egy üzenetet Tomtól
éppen már akkor, amikor a kocsiban ültünk a stúdióba vezető úton.
„Megettük. Mind.” –
válaszoltam neki rögtön.
„Hazudsz… tudom.”
„Szétosztogattuk a környéken,
ami meg megmaradt mind megettük.” – írtam meg neki, majd kocsink ekkor
éppen megállt a céljában, s kifizetve a sofőrt szálltunk ki ügyeskedve a hátsó
ülésről a dobozokkal.
- Mondjátok azt lányok, hogy abban valami finomság van…
esküszöm ölnék egy fánkért… vagy bármi édesért. – Robert volt az első, akivel
összefutottunk bent, s konkrétan szemével már felfalta a dobozt még úgyis, hogy
ki sem nyitottunk.
- Hmmm… lehet tudunk ezen segíteni. – kacsintott Zendaya, s
a kezében lévő doboz tetejét felemelte, majd mikor bólintott egyet gyengéden
Robert kivette az első darabot, s azonnal enni kezdte azt, úgy mintha évek óta
nem evett volna kb. semmit.
- Angyalok vagytok, komolyan… ohhh te jó ég. – hümmögött jóízűen.
- A szabadnap ereje. – tártam szét karomat már amennyire azt
engedte a benne lévő egészen nagy doboz.
- Szóval Robert kap… én meg nem? – fonta össze mellkasán Tom
a karjait miközben felénk sétált szürke CGI szürke kezeslábasában.
- Látod… van eszük a lányoknak, tudják kit kell választani…
- veregette meg Robert Tom vállát, majd Anthony hívására kacsintva elbúcsúzott
tőlünk.
- Mondtam, hogy hazudsz. – grimaszolt nekem, majd belenyúlt
volna a dobozba, de én rácsaptam a kezére.
- Blahblahblah. – vágtam vissza neki hasonló arckifejezéssel
és vigyorogva kikerülve őt a kisebb embercsoport közelítettük meg, akik a
büféasztalnál éppen a szünetüket töltötték, s energiával próbálták megtölteni
magukat miközben igazán figyelmesen hallgatták Anthony egy újabb történetet.
- Remélem maradt még bennetek hely ugyanis… leszállítottuk a
desszertet! – nyitotta ki a dobozt maga előtt Zendaya.
- Szóval mindenki kap, csak én nem? – bújt hátulról a fülemhez
Tom.
- Csend legyen már! – ráztam meg a fejemet, s kivéve egyet
gyorsan Zendaya dobozából a másodperc töredéke alatt Tom szájába nyomta, s ő
fel sem fogta mi történt, csak úgy pislogott, mint borjú az újkapura.
- Most már elégedett vagy? – kuncogott Zendaya, s hozzá még
csatlakoztunk egy páran.
- Abszolúte… - törölte meg kezével száját, s jóízűen
megfulladás nélkül egészen kulturáltan próbálta megenni a „kapott” finomságot.
- Ezúttal… mit művelt Tom? – hallottam közeledni Sebastiant
hátunk mögül. Megfagytam.
- Túl nagy volt a szája. – válaszolta Anthony nevetve.
- Szóval semmi új… - reagálta Seb, majd nem tudom mi célból
pördülni akartam tengelyem körül, s arrébb, a többieket is megkínálni akartam a
finomsággal csak fordulatom úgy sikerült, hogy a dobozom tartalma kissé repülni
kezdett a levegőben, mert egy az egyben ütöttem vele el Sebastiant.
- Jézus, Úr, Isten… - torpantam meg, s nem mertem ki sem
nyitni a szememet. Ennyire is csak én lehetek szerencsétlen, ez már több mint
sok(k).
- Nyugi… minden egyben van. – érintette meg óvatosan a kezemet,
amin éreztem, hogy rendesen remegtem. – Az önbecsülésem kivételével. – motyogtam
magamban orrom alatt, majd nagy levegőt véve hatalmas mosollyal a legszebb
viselkedésemet vettem elő tarsolyomból. – Esetleg… kérsz? – kérdeztem tőle, szemébe
sem nézve… ahhoz éppen nem volt erőm.
- Ühüm. – bólintott, s kivette az egyetlen egy darabot, ami
az előző akrobata mutatványom következményeképpen kicsit megnyomódott.
- Esküszöm Keira… a születésnapodon nem érhetsz hozzá a
tortádhoz… szerintem összetörnéd mielőtt bárki megkóstolhatná. – pihentette meg
állát vállamon Zendaya. Kedves, mint mindig.
- Ki mondta, hogy lesz tortám? – nevettem fel idegesen, magamról
nem igazán tudva.
- Ugyan kérlek… - veregette meg a kezemet, majd rájött, hogy
mivel még tartom a sütit ez nem volt a legjobb ötlet. -… azt hiszem… ezt
elveszem tőled. – sétált elém, s úgy tett ahogy említett az előbb. – Amúgy meg…
úgyis kiderül néhány nap múlva, hogy kapsz-e tortát vagy sem… - felelte bájosan.
- Nem is… nem is tudtam, hogy nemsokára születésnapod lesz. –
jegyezte meg Sebastian mellettem halkan, s hangját hallva inkább nem is gondoltam arra, ami olyannyira a szemeim előtt pergett lefele... szüntelenül... állandóan.
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés