25. rész

Sziasztok! Egy picike késéssel de itt lenne a következő részem! Remélem érdemes volt megírni és tetszeni fog. Jó Olvasást kívánok nektek! Dorka :)))

- Kisasszony minden rendben?- hallottam elmosódó hangokat miközben fülemben a vér egyre erősebben kezdett lüktetni.

- Micsoda?- akartam visszakérdezni a telefonba, de ajkaim nem formálták a szavakat, éreztem, ahogy ujjaim hegyétől egyre jobban kezd lehűlni testem, és ahogy kissé megszédülök.

- Maisy ott vagy még?- a hangot hallottam, még de mintha nem akartam volna rá válaszolni. Lefagytam, minden bizonnyal egy pillanatnyi sokkot kaptam. Fejemben pedig minden zúgolódni kezdett.

- Valaki segítsen neki!- hallottam az ismerős pultos hangját és ekkor éreztem, hogy meginog egyensúlyom, de nem sikerült elesnem ugyanis egy erős karok tulajdonosa megakadályozott ebben.

- Héhééé, Maisy minden rendben?- hallottam Louis aggódó hangját mögülem, aki megfogva karomat, azt nyakába tette így biztosítva két lábon maradásomat.

- Alexa…- annyit mondtam halkan, csak ennyit tudtam.

- Valaki kerítse elő Harry-t… - mondta a levegőbe utasítóan miközben éreztem, hogy a talaj lassan megindul alattunk egy csendesebb hely keresése érdekében. –… azonnal!- tette hozzá.

Mintha egy teraszra érkeztünk volna, hisz mikor az ajtón kiléptünk megcsapott az igen hűvös szellő. Homályosak voltak a gondolataim, nem voltam semmiben sem biztos… nem teljesen tudtam mi történik körülöttem.

- Minden rendben lesz!- simította meg a karomat Lou és engem leültetett egy kinti kanapéra miközben ő leguggolt elém és próbált lélekben ott tartan. – mi történt?- kérdezte óvatosan érdeklődve. Úgy tűnt segíteni akar, tudni akart valamit… a semminél valamivel többet minden bizonnyal.

- Alexa balesetet szenvedett!- mondtam halkan kissé visszatérve a jelenbe és megráztam magam előtt a telefont, ami hozta eme hírt számomra.

- Mi?- hallottam meg mély hangját és éreztem, ahogy egyre közeledik felém. Igenis.. ezt érezni lehet.

- Scott hívott… kórházban van. – emésztettem a híreket és a telefonomat pörgettem kezemben miközben Ő zakóját vállamra terítette.

- Nyugi!- mondta és leült mellém, majd átkarolva engem magához húzott és úgy kezdte a karomat simogatni. – szerintem most… - kezdett bele mondatába, de úgy hiszem szavak nélkül megértették egymást, hiszen Louis két lábra állt majd megsimítva karomat távolodni kezdett tőlünk.

- Köszönöm!- mondtam halkan.

- Mi történt… mit tudsz?- kérdezte és próbált magával szembe fordítani, én meg csak engedelmeskedtem, ámbár már lassacskán kezdtem visszanyerni teljes egészében magamat.

- Semmit. – ráztam meg a fejemet. – Scott hívott és ennyi…- avattam be abba, amit már eddig is tudott. – hazamegyek… most. – jutott eszembe egy teljesen kézenfekvő ötlet, ami rögtön más színbe helyezte a dolgokat.

- Mit szólnál, ha előbb próbálnánk megtudni valamit?- kérdezte és ökleim szorításából lassan kifejtette a telefont, amin a legutóbbi hívást tárcsázta is.

- Én nem tudok beszélni…- ráztam a fejemet.

- Majd én. – bólintott határozottan és mellkasára vont. – Scott ugye? Harry vagyok… igen az… Persze… Értem. Okés. – a beszélgetésüket igen hamar elrendezték és habár ilyen közel voltam hozzá nem hallottam belőle semmit a fülemben zakatoló vér még jelen pillanatban zúgolódott egy kissé.

- Alexa rendbe jön…- mondta megkönnyebbülten. – Scott és a többiek azt üzenik, hogy nem szükséges visszarepülnöd most azonnal. Jó kezekben van…- avatott be engem a beszélgetésük tartalmába.

- Az engem nem érdekel…- kaptam erőre. – én bizony a lehető leghamarabb visszamegyek Londonba!- erősödtem meg annyira hogy kibújva karjaiból két lábra állva szembe fordultam vele.

- Szerintem először próbálj lehiggadni… - kérte és felállt velem szembe.

- Minden bizonnyal ez egy szuper ötlet…- bólogattam neki. – úgy hiszem, ha Louis, Niall vagy bárki a közeli barátaid közül ezer kilométerekkel arrébb kórházban feküdne valószínűleg te is nyugodt lennél. Ez logikus. – tettem hozzá cinikusan úgy hiszem kissé elpattant bennem valami.

- Nyugi!- próbálta megsimítani a karomat érezte, hogy kezdek ideges lenni… azt hiszem most fogtam fel valójában a dolgokat.

- Még ilyen hasznos tanácsokat…- néztem vele farkasszemet és az ideg egyre jobban kezdte átvenni a hatalmat felettem.

- Hívom a légitársaságokat…- jelentette ki tekintetét nem elfordítva enyémtől.

- Helyes. - bólintottam és örültem, hogy ezt a kört elég hamar megnyertem.

-… azért hogy repüljünk!- tette hozzá mire a győzedelmi érzésem el is szállt rögtön.

- Úgy érted… mi? Te? – mutatóujjammal a mellkasára böktem – és én?- tettem ugyanezt magammal is.

- Pontosan. – bólintott határozottan.

- Szó sem lehet róla… - ráztam a fejemet. – eszedbe ne jusson.

- Már késő…

- Könyörgöm… valaki értesse már meg vele, hogy nem jöhet velem. – járkáltam a közös nappalinkban ahol Liam és Louis a monitorokra és telefonokra tapadva próbált utolérni bármilyen légitársaságot, ami még a hajnalban indít járatot haza.

- Veszett ügy… - pillantott felém Liam majd az arcát kezeibe temető Göndör felé fordult.

- Hát pedig ne legyen az… - kontráztam rá Felé irányítva mondatomat. – neked vannak kötelezettségeid… hahó, Tokióban vagy valamiért. – említettem meg neki a tényt, amire szerintem már ő is rájött. Kezdtem kicsit hisztérikussá válni… a nyelvem kicsit csípőssé formálódott és nem túl sokat gondolkozok, mielőtt beszélek.

- Megnyugodnál már végre?- nézett felém kissé fáradt szemeivel, hangja a szokásosnál is mélyebb volt. – nem foglak egyedül hagyni… - mondta visszautasítást nem ismerően.

- Én viszont nem engedem, hogy itt hagyd a többieket. – vágtam rá kapásból. – esélytelennek tartom ezt a lehetőséget.

- Pedig én már döntöttem. – mondta határozottan.

- Ahogy én is…- kontráztam.

- Teljesen mindegy bármit is csináltok… ugyanis minden hajnali járatot töröltek a vihar miatt. – nézett felénk Louis letéve telefonját és gépét maga mellé.

- Milyen vihar miatt?- kérdeztem ingerülten és mintha csak egy filmben lennénk a sötét éjszakát ekkor egy hatalmas mennydörgés övezte villámcsapás világította be.

- Azt hiszem ez a vihar…- mutatott válla mögött hátra közönyösen a Göndör.

- Ha megbocsájtanátok… - próbáltam még éppen nem ott elveszíteni a fejemet ezért elnézésüket kérve célirányosan indultam vissza a szobánkba ott is a fürdőbe. – okés…- támaszkodtam a mosdókagyló márvány berakásának miközben mereven figyeltem tükörképemet. Nem volt túl biztató egy látvány. – megoldjuk… - beszéltem az elém táruló képhez. – valahogy sikerülni fog… Mindenekelőtt le kell nyugodnod… és okosan kell a dolgokat áttekintened. – beszéltem továbbra is magamhoz. Ez volt mindig is az utolsó próbálkozásom azelőtt, mielőtt elveszteném teljesen a fejemet. Magamnak kell maradnom és nem szabad elvesznem. Ezt nem engedhetem. – Alexa rendben van… jó kezekben van… fel fog épülni…- ismételgettem az este folyamán úgy milliárdszor elhangzott mondatokat. - féltem. – mondtam ezt már szinte remegő ajkakkal. – megkeresem azt a sofőrt és kinyírom…- szorítottam ökölbe az ujjaimat. Nem sokan érthetik, hogy ez az egész miért is váltott ki belőlem ilyen heves reakciót… megmagyarázni én is nehezen tudom, talán nem is lehet. Nekem Alexa A barátnőm.. a nagybetűs legjobb barátnőm. Még édesanyám elvesztésének évében ismerkedtünk meg… átélt velem mindent, de tényleg mindent. Volt kihez ragaszkodnom, amikor már nem tudtam volna senkihez. Ő volt, aki folyamatosan ott volt mellettem és kitartott, míg mások esetleg nem… és most valami baja történt, kórházban van. Hát hogy ne érintene mélyen ez?

- Csatlakozhatok?- hallottam meg hangját mögülem.

- Tudsz gödröt ásni?- kérdeztem kicsit nyugodtabban talán.

- Próbálkozhatok vele…- lépett igazán közel hozzám. Mellkasa hátamnak feszült kezei pedig az enyémekre helyeződtek. – ki kellene kapcsolnod egy kicsit!- mondta és ujjai szép lassan kezeimen felvezetve elértek a nyakamig. – egy fürdő jót tenne!- súgta és éreztem, ahogy ujjai megtalálják a hátamnál ruhám cipzárját és azt szépen lassan gyengéden húzzák végig hátamon. – mit szól hozzá?- kérdezte mire én szememet becsukva oldalra hajlítottam fejemet ugyanis éreztem, ahogy ujjai puha érintése ismét a nyakamhoz ért. – Hmmm? – búgta fülembe.

- Velem tartana?- kérdeztem enyhén kábultan.

- Szeretné?- kérdezte.

- Szeretném. – válaszoltam és eme kijelentésem volt ahhoz a kulcs, hogy végleg megszabaduljak ruhámtól.

- Csak óvatosan!- nyújtotta felém kezét, ezzel segítve, hogy belépjek a forró fürdőt rejtő kádba.

- Ahogy mondja. – bólintottam kedvesen, majd ahogy miután ős is beszállt mellém, lassan merültünk el a habok tengerébe.

A kád két végében helyezkedtünk el, egy szót sem szólva egymáshoz. A csend ismét teret nyert, de szükséges is volt ez… a szavak nélküli világ. Tekintetünk viszont nem engedte el a másikét, egybeolvadtak azok mélyen.

Nem szólva egy árva szót sem nyújtotta felém víz alatt kezét, majd ujjaimat önkéntesen ujjaiba helyezve engedtem, hogy lassan óvatosan mellkasára vonjon. Szíve csak úgy dübörgött mellkasában, mintha ki akarna szakadni onnan abban a pillanatban számomra mégis ez a hang olyan nyugtató volt, olyan kellemes.

- Nem fogod engedni, hogy veled, menjek…- mondta miközben mutatóujjával végigkövette alakom formáját, amíg elért.

- Nem… - erősítettem meg kijelentését miközben ujjammal a bőrén díszelgő tetkók körvonalát rajzolgattam újra és újra.

- Haragszok ezért rád… - jelentette ki mély hangján, melyben érezhető volt, hogy azért ez igen messze volt a haragtól.

- Haragudj…- mosolyodtam el halványan szememet becsukva. – ha eljönnél, akkor én haragudnék magamra. meg valójában rád is.

- Logikus. – értett egyet, majd halkan felnevetett. – egy igazán bonyolult ember vagy… - állapította meg kedvesen.

- Egy bonyolult fejtörő.

- Szeretek megfejteni dolgokat…

- Remélem, van sok időd. – mondtam.

- Miért?

- Mert ha engem szeretnél megfejteni ahhoz rengetegre, lesz szükséged…

Kora reggelre a vihar már csak az utcán hagyott nagy tócsákkal figyelmeztette az embereket arra, hogy ő bizony itt járt. Kellemes őszi nap volt ez ettől függetlenül még a nap is kisütött, így napszemüvegbe burkolózva pakolhattuk a kocsiba a cuccaimat. Vagyis pakolhatták, mert volt, aki segített ebben nekem…

-          Majd hívlak!- mondtam neki és arcához közel hajolva egy gyengéd csókot leheltem ajkaira.

- Közönség is van, hékás!- szólaltak meg azon nyomban a többiek, akik eddig valójában nem is voltak itt.

- Hoztam neked egy kis útravalót…- nyomott a kezembe Niall egy szatyor… élelmet.

- Szerintem nem éheztetik az embereket a járaton!- jegyezte meg Zayn piszkálódva.

- Fő az elővigyázatosság…- mondtam ki teljesen véletlenül egyszerre Niall-lel mire mindenki kacagásba tört ki.

- Csókold meg helyettem is az anyaföldet!- mondta Louis kétségbeesett fejjel, mintha ők nem jönnének vissza 4 napon belül amúgy.

- Idióta!- rázta meg göndör fürtjeit Harry és szeméről feltolta hajába a szemüvegét.

- Jobbulást Alexának!- ölelt meg Liam, ő volt az egyetlen ember, aki valami igazán értelmeset tett hozzá a beszélgetéshez.

- Átadom…- szorosan viszonoztam ölelését.

- Azt hiszem, neked menned kell…- szólalt meg Harry hangjában nem igazán volt meg az a nagyon nagy egyetértés.

- Ühüm… - ismertem be azért mégiscsak egy kicsit szomorúan és mélyen a szemébe néztem. – eszedbe ne jusson utánam jönni! Kérlek. – erősítettem meg benne kérésemet ma már sokadjára.

- Ha elindulna, akkor majd kikötözzük az ágyához…- ajánlotta fel Louis az ötletet mire mindketten furán néztünk rá. – okés… okés… - hátrált meg maga elé tartott kezekkel. – értem én Maisy hogy ez a te reszortod… - jelentette ki mire a szemeim konkrétan majdnem kiestek helyéről.

- Idióta. – jelen esetben már az én számat hagyta el ez a jelző, de hát, ha megérdemelte…

- Kisasszony indulnunk kell!- jelent meg mellettem a sofőr, aki már nyitotta is az ajtót számomra.

- Okés. – bólintottam.

- Néhány nap múlva akkor találkozunk. – fordultam utoljára feléjük és fél kezemmel még egyszer átöleltem a Göndört.

- Én azért nem bánnám annyira. – súgta a fülembe miközben átkarolt.

- Mit?- kérdeztem halkan.

- Azt a kikötözést… - mondta mire szem forgatva, fejet rázva, bazsalyogva szálltam be az autóba azon töprengve, hogy vajon valóságos-e ennek az embernek a létezése vagy csak ébren álmodok.

Ha az út idefele is közel harminc óra volt, visszafele sem rövidült meg, sajnos. Pedig elég erősen reménykedtem benne, hogy így lesz. A filmek nem kötöttek le, a társaság felé nem igazán nyitottam egyedül vagy csak az álomvilág érdekelt vagy az ablakon túl elterülő fehér felhők sokasága.

- Hamarosan leszállunk! Hozhatok előtte esetleg még valamit Önnek?- érintette meg kedvesen a vállamat egy stewardess.

- Nem köszönöm!- utasítottam el ajánlatát majd a leszállás hírének köszönhetően éreztem, hogy mintha egy kis izgulás kezdene elterjedni testemben.

Így is lett… fél órán belül már London legnagyobb és legzsúfoltabb repülőterére gurult be gépünk. Cuccainkat könnyedén megszerezhettük és indulhattunk arra amerre éppen akartunk, ezúttal már a biztos talajon.

- Minimum egy kimonóra számítottam… minimum…- szólított meg hátulról egy ismerős hang, Scott mire én mintha vezényszóra tettem volna engedtem el vállamról a táskámat majd fordultam vele szembe.

- Szia!- öleltem meg automatikusan és vállába fúrva arcomat tettem fel neki legfontosabb kérdésemet: - ugye jól van?

- Jól. – simította meg hátamat. – jobban, mint volt. – biztatott majd elengedve végigmért engem. – amúgy meg egy gésára számítottam vagy valami… - tette hozzá témát váltva, mindig érezte ennek szükségességét és jelen esetben nagyon is jól érezte.

- A kimonót a táskámba rejtettem!- kacsintottam rá.

- Szeretném én látni rajtad…- nézett csábítóan felém.

- Szeressed… - hagytam rá és táskáimért nyúltam, mire ő elvette azokat tőlem.

- Szóval igaz?- kérdezte miközben a parkoló felé tartottunk.

- Az hogy a fiúk olyan rendesek hogy viszik a lányok nehéz csomagját? Igen igaz. A példa is jól mutatja…- bólogattam habár tudtam, hogy nem erre gondolt.

- Te és az a Göndör? – kérdezte komolyabbra fordítva a szót.

- Úgy tűnik… - és ez volt az első alkalom, hogy egy „külsős” ismerős ember számára is megerősíthettem a hírt ugyanis eddig, akik tudtak az állítólagos „mi” dologról azok a tényleg közvetlen ismerősök voltak. Alexa és a fiúk… na meg a nagy team.

- Nem fura ez neked?- kérdezte szörnyülködve.

- Micsoda, te?- néztem rá és nyitottam kocsijának ajtaját.

- Hogy egy ennyivel fiatalabbal vagy… 10-20 évet versz rá?- húzta fel szemöldökét kötekedve. – melletted igazán óvodás a férfi nem? –folytatta.

- A krapeknek van neve. Harry. És csak 5 évvel fiatalabb…. És mielőtt ennyire féltenél engem, nem mintha rád tartozna, de elég érett a korához képest…- húztam széles mosolyra ajkaimat.

- Miket tudhat, amit mi nem? Hmmm. – gondolkozott mikor én már beszálltam az anyósülésre ő meg kint állt még mellettem.

- Ha te azt tudnád…- hintettem el egy apró infómorzsát.

- Avass be mester!- támaszkodott neki az ajtónak.

- Újabb idióta…- fejemet rázva húztam magamra a kocsi ajtaját.

- A 214es szobában van… a második emeleten. – mondta mikor beléptünk a liftbe ezzel engem utasítva arra, hogy a 2. emelet gombját nyomjam majd.

- Okés…- mondtam és éreztem, hogy egyre kényelmetlenebbül érzem magam az épületben. Elég volt belőle pár pillanat hogy itt legyek, de a kórház falai már az őrület határára tudnak kergetni.

- Itt is vagyunk…- mutatott az éppen kinyíló fém ajtóra és mutatva maga előtt az utat terelt engem.

A kórtermek előtt székek, kanapék végig a folyosón… rögtön kiszúrtam hol feküdhet ő, hiszen ismerős arcok lepték el azt a helyet.

- Odanézzenek, a világjáró! Konisua!- hajlott meg előttem Pete. – beszélni még nyelvünket magácska?- kérdezte.

- Úgy gondolom igen. – értettem egyet és öleltem meg őt, mire mindenki, aki itt volt körénk gyűlt. – hogy van?- fordultam az ablak felé mire azt hittem, hogy hirtelen képzelődök a látottak miatt.

- Ő mit keres itt? – hagyta el számat a kérdés.

- Alexának szüksége volt vérre… - mondta Pete.

- Ő hívta a mentőket is. – tette hozzá Scott.

- És erről mikor gondoltatok szólni?- néztem egy kicsikét talán dühösen rájuk.

- Most.?! – kérdezték sunnyogva majd a szobából épp ekkor lépett ki egy nővérke.

- Jó napot!- léptem oda hozzá a fiúk gyűrűjétől eltávolodva. – látogatható a beteg?- kérdeztem.

- Egy kis időre igen… de ne terhelje őket meg túlságosan!- mondta és ezzel el is tűnt mire én a kilincsért nyúltam….

- Értettem!- válaszoltam igazából már magamnak.

- Biztos vagy benne?- kérdezte Scott mögülem.

- Muszáj lesz annak lennem…