26. rész

Sziasztok! Nem.. nem káprázik a szemetek, tényleg itt a következő rész! Kicsikét késtem vele de hát megérkezett! :)) Remélem tetszik. Külön köszönet a kis "sürgető" erőknek akik folyamatosan írogatnak nekem a rész miatt. Tudjátok itt hogy kikre gondolok... :D Köszönöm. 

Jó olvasást Mindenkinek! Puszi Dorka

P.S.: Örülök hogy van új olvasó is, remélem továbbra is tetszeni fog nekik is :))

  Belépésemkor nem tudtam, hogy mire számíthatok. Gyomorgörcs társaságában nyomtam le a kilincset és óvatosan toltam befele az ajtót, de ami bent várt meglepett. Túlontúl másra számítottam, talán a túl élénk fantáziám miatt, de a helyzet tényleg nem volt „annyira” vészes, mármint ha a „kórházban” fekvés dolog bekerülhet egyáltalán a nem vészes kategóriába… Mindketten nyugodtan aludtak, csendben emelkedett mellkasuk majd esett vissza. A függöny összehúzva épp csak egy résnyi fényt engedett be, éppen annyit hogy minden gond nélkül eljuthassak Alexa ágyához. Így tettem, mindezt a legnagyobb csendben és a fotelt óvatosan húzva ágya mellé befészkelve magamat figyeltem őt (a másik emberről inkább próbáltam tudomást sem venni így először… ki kellett zárnom az agyamból, fel kellett dolgozni a dolgokat. Túl sok volt ez így egyszerre).

Ahogy figyeltem az arcán a vágásokat, a bekötözött, bedrótozott kezeit és úgy egészében megnyúzott arcát csak még jobban összeszorult a gyomrom, de valahogy mégis volt bennem valami különös érzés. Mintha tényleg nem lett volna olyan szörnyű a helyzet, mintha tényleg hinnem kellene abban, amit már úgy milliárdszor elmondtak nekem „Rendbe fog jönni.” Talán így volt. Most látva saját szemeimmel azt, hogy él, azt hogy lélegzik talán tényleg így kellene tennem… hinni.

A fotel talán túlontúl kényelmesnek bizonyosodhatott, hiszen úgy hiszem, elszenderülhettem benne ugyanis fogalmam sincs mennyi idő elteltével azt kezdtem érezni, hogy valamivel szurkálnak, valamivel csipkednek vagy várjatok… valamivel dobálnak. Ez volt az, valamivel dobáltak. Lassan kinyitva a szememet azzal találkoztam, amire szinte a legkevésbé számíthattam volna, Alexa mosolygó arcával.

- Na, végre!- mondta boldogan én meg megdörzsölve szemeimet próbáltam kitalálni, hogy álmodok-e. – kaphatnék egy kis vizet? Kapar a torkom!- köszörülte meg torkát mire én kérésével nem is törődve szinte ráborultam olyannyira meg akartam ölelni.

- Jól vagy? Mikor keltél fel? Miért nem szóltál hamarabb? Miért nem hívtad a nővéreket? Jól vagy?- kérdeztem és óvatosan ölelve kezdtem felfogni, hogy mi is történik.

- Engem gyógyszereztek be és te vagy felpörögve, hogy is van ez?- kérdezte nevetve és amennyire a körülmények engedték ő is próbált ölelni engem… már amennyire én engedtem neki.

- Bolond…- motyogtam fej rázva majd dőltem hátrébb, hogy láthassam ne csak a párnákat, hanem őt is.

- Bolond az, aki otthagyva Tokiót iderepült ezért a semmiségért!- mutatott körbe a szobában, ekkor még nem igazán tűnt fel semmi.

- Semmiség?- húztam fel szemöldökömet és leülve ágya szélére vizslattam arcát. – mennyi nyugtatót adtak neked?- kérdeztem arra utalva, hogy kicsit félrebeszél.

- Talán egy kicsivel többet, mint kellett volna… egy kicsivel. – nevette el magát. Így aztán érthető a helyzet hogy miért is bazsalyog annyira, de nem baj jó ezt látni.

- El tudom képzelni…- ráztam a fejemet már én is csak mosolyogva. – hogy érzed magad?- a kérdést, amit muszáj volt feltennem, mert tudnom kellett.

- A reggeliként szolgáló pirulák igazán finomak voltak… lassan jön a déli adag is! – viccelte el az egészet.

- Reggeli? Déli? – kérdeztem furán.

- Átaludtad az előző napot!- bólogatott felismerésemre. – kiütött az út!- kacsintott én meg csak dolgoztam fel a dolgokat, ez is csak én lehettem. Bejövök beteglátogatóba, bealszok és majd a beteg ébreszt engem… talán ez általában pont fordítva szokott lenni, még jó hogy nem tartozunk az általában kategóriába. Gratula magamnak.

- Ügyes vagyok!- forgattam a szememet.

- Szükséged volt rá… - mondta. – így legalább frissen és üdén fogadhatod azt a letolást amit azért kapsz mert itt vagy…- váltott át a saját stílusába.

- Ne kezd!- ráztam a fejemet fogva.

- Dede… - erősködött. – otthagytad a Göndört? Átutaztál kontinenseket? Kikészíted azt a pár idegszáladat is, ami éppen maradt? Normális vagy te?- kérdezte felháborodva, habár mosollyal az arcán.

- Ez a barátság. Pont. Nem nyitok róla vitát… - szavaim szinte hang nélkül hagyták el ajkaimat, őszintén mondtam ezeket neki, tudta ő is és látszott, hogy valójában örült annak, hogy itt vagyok. Nagyon örült.

- Én is ezt tettem volna… - vallotta be, majd ezután fura csend telepedett ránk. Nem szóltunk csak néztünk ki a fejünkből, talán gondolkodtunk, ki tudja?

- Néhány órája ment el. – válaszolt egy fel nem tett kérdésre, amire hirtelen nem tudtam, hogy reagálni. – sokat segített… rengeteget. – folytatta őszinte hálával a szemében és én ezeket az információkat valahogy próbáltam helyrepakolni magamban, hisz továbbra is sok(k) volt nekem.

- Örülök. – ajkaim önálló életre kelve válaszoltak agyam irányítását figyelembe se véve. – jól van?- ezt a kérdést viszont mikor kimondtam már tényleg feladtam azon reményemet, hogy az agyam egyáltalán működik-e.

- Igen. – bólintott óvatosan és folytatta arcom tanulmányozását. Le tudott róla olvasni valamit? Vagy semmit esetleg? Én magam nem tudtam mire gondolok így jól jött volna a segítség, ha ő valamivel többet tudna. – és a Göndör Potter? Mesélj!- csillant fel a szeme egy száznyolcvan fokos témaváltás után. Kedves volt tőle mindenképpen.

- Ők még ott vannak… - válaszoltam és talán nem megfelelően.

- Okos megállapítás. Hisz ha nem itt vannak, akkor ott. – csipkelődött. – le kell vetetnem a gyógyszeradagját, veszélyesebb, mint szokott lenni!- tettem hozzá magamban. – őszintén… mi van vele? – kérdezte kicsikét mélyebben megfogalmazva a kérdést.

- Őszintén? – kérdeztem vissza. – olyan fura… ha meglátom, ha a közelemben érzem a testem természetellenesen reagálva ottlétére megkergül… akarom mindig, folyamatosan. – kezemmel mutogatva közben magyaráztam el érzéseimet hatásosabbá téve talán így. – ketyegő bombává tesz.

- És legalább jó is?- tette fel kérdését.

- Mi?- kérdeztem vissza.

- A szex. – mondta ki teljes egyszerűséggel, enyhe pimasz éllel hangjában.

- Talán ezt nem itt kellene megbeszélnünk… - mosolyodtam el, de eszelős tekintetét figyelve láttam, hogy nem enged el válaszok nélkül. – jó. – bólintottam becsukott szemekkel gondolataimra hagyatkozva.

- Ennyi? Jó???- emelte fel a hangját kissé hisztérikusan mire kipattant a szemem.

- Mit vársz, mit mondjak? Részletezzem a dolgokat? – néztem rá kérdően.

- Legalább. – helyeselt egyetértően.

- Nem rád tartozik… az a MI dolgunk. – erősen nyomva a MI szót próbáltam kihangsúlyozni, hogy ez tényleg így is van.

- Szóval van MI… vagyis TI? – szórakozva tette fel kérdését.

- Azt mondják…

- Komolyan.. – ráztam a fejét hitetlenségében- mit művelt veled ez a fiú? Eltunyultál… Válaszolnál értelmesen, bő mondatokkal nem szenvedtetnélek. – jelentette ki határozottan.

- Eltunyultam? – kérdeztem vissza és hangosan felnevettem.

- Mi ezen a vicces?- kérdezte és válaszom csak gondolataimban jelent meg. Ruhatár, öltöző, szauna, masszázsszoba… abszolút eltunyulás. De mint ahogy mondtam ez magánügy… én és a gondolataim, na meg Ő.

- Semmi-semmi. – fogtam vissza magam és ekkor rezegni kezdett a telefonom a zsebembe, amire hirtelen megpattantam.

- Csak óvatosan hékás… - nevette el magát a jeleneten. – amúgy már többször is rezgett, de hát nem igazán tudtunk mit tenni vele… - magyarázta vállat vonva és arcomat figyelte miközben meglátom a képernyőt. – a veled igen aktív nemi életet folytató Göndör lesz a vonal túlsó végén?- kérdezte mire a szemem szinte kiesett. – az arcodra volt írva…- nevette el magát mire én nyomtam a gombot és fülemhez tartottam a készüléket.

- Megyek és szólok a nővéreknek… vegyék le a gyógyszeradagodat!- szálltam le az ágyról az ajtó felé indulva.

- Mintha nem lenne igazam… - magyarázott mögöttem.

- Miben van igaza?- kérdezte mély hangján, amit mondhatni igazán rég hallhattam.

- Hello!- köszöntem és behúzva magam mögött az ajtót annak dűltem mosolyogva.

- Hello!- köszönt vissza, de ez az ő szájából sokkalta szebben hangzott. - szóval?- kérdezte.

- Be van lőve… túl sok nyugtatót kaphatott, félrebeszél. – ráztam a fejemet.

- Hogy vagy?- kérdezte kedvesen.

- Totál k.o. már nem vagyok hisz szerencsésen átaludtam egy napot…- nevettem fel saját magamon. – és te? Mi az esti program?- néztem automatikusan az órámra, ami még teljesen véletlenül az ottani idő szerint volt beállítva.

- Nem állítottál órát?- kérdezte szórakozottan.

- Nem feltételezed, hogy ilyen okos vagyok?- kértem ki magamnak tettetett felháborodással.

- Nem. – válaszolt határozottan és így még ezer kilométerekkel arrébb tőle is meg tudtam mondani, hogy ajkát mosolyra húzza, miközben szemei sarkában megjelennek a nevetőráncok.

- Ez csúnya volt. – biggyesztettem le ajkamat.

- Én már csak ilyen csúnya vagyok. – kedvesen oltotta le magát.

- Hát így jártál…- kárörvendően válaszoltam neki, ha Ő is, akkor én is alapon. – túl nagy a csend körülötted. – állapítottam, meg ami igen fura volt azt feltételezve, hogy minimum négy fiúnak kellene lennie körülötte, kellene. – ugye nem az ágyban fekve bámulod a plafont?- kérdeztem meglepődve.

- A kanapé. A kanapén fekve… - javított ki engem, de mire mondtam volna valamit ő már megelőzött. – a többiek készülődnek… én voltam az első. – magyarázta mire én felnevettem, ismét.

- Na, ne… mi történt a többiekkel? – kérdeztem. – mennyi előnyt adtak neked? – folytattam továbbra is.

- Te meg nem feltételezed rólam azt, hogy gyors is lehetek?- kérdezte.

- Nem. – vágtam rá határozottan.

- Nem is baj… - mondta sejtelmesen. – van, amihez idő kell. – és igen még kontinensekkel arrébb is elérte azt, hogy megremegjen a térdem miközben az ajkamba haraptam. – el ne harapd az ajkaidat…- szólalt meg a talán hosszúra sikeredett hallgatás után.

- Ha tudnám, hogy miről beszél. – válaszoltam teljes higgadtsággal.

- Ha tudna hazudni… ha tudna… – reagált erre vissza mire csak úgy hirtelen egy nagy nyögést hallottam a vonal túlsó oldaláról. Azt hiszem ő volt… leesett az kanapéról, nagyot puffanva így.

- Szia, Louis!- köszöntöttem újonnan érkező emberkét is, mert nyakamat tettem volna rá, hogy a felettébb humoros ember, aki könnyűszerrel lelökte az ágyról a Fürtöst az ő volt.

- Szia Maisy! – hallottam közelről is a hangját, így valószínűleg elkobozta Tőle a készüléket. – hogy vagy eme szép napon?- kérdezte mosolyogva. Igen neki még a hangja is mosolyog. Tényleg így van, elhihetitek nekem, komolyan mondom.

- Csodálatosan. – vágtam rá. – és te?

- Kényelmesen. – nem feltétlen volt értelmes válasza, de hát ebben a helyzetben érthető volt.

- Rajta ülsz?- kérdeztem rögtön összepakolva a dolgokat.

- Ühüm… - válaszolt.

- Na, jó… közeledik, valami orvos féleség szóval én szerintem teszem. Üdvözlöm a többieket és… - kezdtem bele.

- És?- kérdezett vissza.

- Visszaadnád Neki a telefonját?- kérdezve kértem őt.

- Esetleg. – mondta és hallottam az említett személy szuszog már a telefon mögött.

- Köszönöm.

- Most kértem meg hogy kínozzon meg, szerintem nem kellene megköszönnöd. – ráztam a fejemet magamnak.

- Cseles. – mondta. – de a hazugságaidat még fejleszthetnéd. – tette hozzá.

- Hiányzol… - reagáltam rá.

- Vajon most hazudott-e a kisasszony? – kérdezte magától.

- Találja ki… – mondtam és ezzel együtt ki is nyomtam a telefont ugyanis az orvos tényleg közeledett, és ahogy ideért felismerni véltem arcát. Ő volt az, aki hetekkel ezelőtt engem is vizsgált.

- Jó napot!- köszöntem rá illedelmesen.

- Jó napot! Kontrollra érkezett?- kérdezte a kilincsért nyúlva.

- Emlékszik rám?- kérdeztem meglepődve, mert tényleg fura volt azért.

- Kisebb sokkot kapott, amikor 5 hétre eltiltottam a tánctól… az arcát, ha akarnám, sem tudnám elfelejteni. – mondta és lenyomta a kilincset.

- Hupsz…- mosolyodtam el kínosan, de próbáltam magamról terelve a szót a lényegre térni. – maga Alexa orvosa? – mutattam az ajtóra.

- Úgy tűnik… maga pedig az utazgató barátnő. – jegyezte meg szórakozva és kinyitva az ajtót előttem beengedett maga előtt.

- Úgy tűnik… - bólintottam.

- Hogy van a beteg? – kérdezte, de Alexa ekkor már mély álomba zuhanva várt minket.

- Úgy hiszem elnyomták a gyógyszerek. – jegyeztem meg.

- Nem csodálom… a fájdalmai már tűrhetetlenek voltak számára. – mondta az orvos és a kórlapot nézegetve az infúziót is ellenőrizte.

- Fájdalmai? – kérdeztem csodálkozva.

- Nem mondta magának… - állapította meg a dolgot miután látta az arcomat.

- Nem igazán… - mondtam halkan és valamennyire ezért mérges is voltam rá, de mégsem.

- Erős lány… fel fog épülni hamar. – simította meg a karomat és az ajtó felé fordult. – köszönhetően a férfinak, aki vért adott neki… életet mentett vele. – mondta elismerően. – Ismeri ki Őt? – érdeklődött.

- Nem, nem. – ráztam a fejemet ösztönösen tagadva mindent.

- Kedves ember. – válaszolta és behúzta maga mögött az ajtót, követve őt én is elhagytam a szobát.

- Biztos vagyok benne. – próbáltam minél meggyőzőbben válaszolni.

- A kedves beteg most egy jó ideig aludni fog, igazán kimerült… - mondta. – ha van, ideje jöjjön velem a rendelőbe és megvizsgálhatom magát. Végülis már egy plusz hetet is ráhúzott a pihenésre!- mondta mosolyogva.

- 6 hét?- kérdeztem és túlzottan soknak tűnt ez a szám így hirtelen.

- Annyi bizony… látja mégsem volt olyan szörnyű ez a kényszerpihenő…

- Igazából…- kezdtem bele és az elmúlt hetek történéseinek képei kezdtek bevillanni szemem előtt. Volt hideg és meleg is, de talán több meleg… sőt nem talán, biztos. – tényleg nem. – vallottam be mosolyogva majd követtem az orvost újonnan felvillanyozódott kedvvel.

- Megkaptam, megkaptam, megkaptam! – ismételgettem a telefonba talán túlzottan hangosan ezt az egy szót, de mindezt olyan eufóriával, hogy az sem érdekelt igazán hogy fura tekintettel néznek rám az emberek a folyosón. Boldog voltam és ezt mindenkivel tudatni akartam, akkor is, ha őket ez nem érdekli.

- És pedig mit?- kérdezte mély hangján érdeklődve.

- Ezt! – lebegtettem a papír magam előtt és még mindig nem hittem el, hogy kezembe foghatom.

- Bővebben? – kérdezte szórakozva. – várj!- állított meg mielőtt megszólalhattam volna.

- Na?- úgy örültem, hogy kitalálta ennyiből.

- Elcsented Alexa gyógyszereit…- vágta rá pimaszul.

- Pont nem… - ütögettem a homlokomat.

- Akkor pedig? – kérdezte.

- Táncolhatok. Mehetek táncolni. MEHETEK TÁNCOLNI. – mondtam és úgy megöleltem volna valakit ebben a pillanatban.. Például Őt.

- Most már akkor mindent értek. Látod, hogy így elmondtad mi történt, én is értem boldogságod okát. – magyarázta okoskodva.

- Hahaha… hihetetlenül, fantasztikusan, felmérhetetlenül boldog vagyok. – jelentettem ki neki.

- Örülök. – mondanivalója rövid volt, de őszinte.

- Köszönöm. – bazsalyogtam magamnak. – ezért hívtalak. Azt akartam, hogy te légy az első, aki megtudja. – vallottam be kicsit lecsitulva.

- Ez igazán kedves…

- Mivel a legfontosabb ember az életemben éppen őszi álmot alszik így a második emberke vette át az ő helyét… így jutottál eszembe te. – mondta neki.

- Második? – kérdezett vissza meglepődve.

- Hát igazából éppen hogy felfértél a dobogóra… - gondolkodtam el arcomat megfogva. – vannak hátráltató tényezők, amik letoltak például az első helyről. – ismertem be szomorúan.

- Például?- kérdezte.

- Öhmmm… hagy gondolkozzak! – kopogtattam meg a halántékomat. – jah meg van! Te Tokióban vagy én Londonban… Hiányzol. – tettem hozzá komolyabban.

- Alig 1 órán belül már másodjára hallom ezt a szavacskát. – állapította meg zsiványan.

- Gyakorolnom kell a hazudozást azt mondta nekem valaki…- jutottak eszembe a szavaim.

- Okos ember lehetett… Azt hiszem ő is hasonlóan érez amúgy.

- Amúgy?- kérdeztem vissza.

- Ő is hiányol Téged…

- Vele amúgy minden rendben?- jött kávéval kezében Pete (jöttek a fiúk látogatóba Pete és Scott) amikor meglátta, hogy én konkrétan Scott hátán csüngök és mosolygok, mint aki túl sok dili bogyót szedett be.

- Visszaengedik a színpadra!- magyarázta a helyzetet Scott mire én vállára hajtva a fejemet elengedtem lábaimmal az ő derekát, majd lecsusszantam róla.

- Akkor érthető… Pedig meglátva az arcát már kérdezni akartam a dílere számát hátha nekem is tudna szállítani valami enyhe finomságot. – jegyezte meg.

- Idióta… - vettem ki kezéből a kávét mire az enyémből pedig Scott vette ki. – héééé!- mondtam neki.

- Azt kéne, még hogy itt felrobbanj nekünk!- kacsintott rám boldogan.

- Igaz… - értettem egyet mire furán felhúzta szemöldökét.

- Egyetértettél velem? Atya, úr, isten. – arcán igazán teátrális érzelmek jelentek meg.

- Boldog vagyok… hagyj békén. – szűkítettem össze szememet ránézve.

- Alexa alszik, mi itt vagyunk… te például akkor koccanhatnál a színházadba táncikálós kisasszony! Csak hogy az illetékesekkel is tudathasd a dolgokat! Mit szólsz eme ötlethez?- kérdezte Scott.

- Nem szeretném itt hagyni Alexát… szüksége van rám. – tértem vissza a valóságba és tudtam, hogy itt ebben a pillanatban nem én vagyok a legfontosabb.

- Elindulsz magadtól vagy rugdosnunk kell odáig? – mintha meg sem hallotta volna az előbbi kijelentésemet kérdezte tőlem ezt Pete.

- Nem tudom… - nem voltam abban biztos, hogy itt akarom-e hagyni Alexát.

- Komolyan gondolja a rugdosást…- pöcögtette meg a vállamat Scott és mindketten kedvesen bólogattak felém. – és én még segíteni is fogok neki!- csattant a pacsi a levegőben.

- Okés… okés… de előtte haza kell mennem! Szükségem van egy zuhanyra!- mondta és belegondolva, hogy igazából akkor már vagy 2 napja nem zuhanyoztam.

- Ahogy mondod nekem is!- szólalt meg Pete.

- Ne is álmodozz… - forgattam a szememet és a szent papírért nyúltam az asztalra.

- Ne uszítsd a kisasszonyt, mert a végén még rád küldi a kis Göndört. Úgy hallottam a veszett óvodások harapása igen veszélyes. – szívózott Scott… tegnap elkezdte, ma folytatta. Nem reagáltam rá semmit szavakkal csak felettébb „csúnyán” néztem rá. – okés… okés… elindultál már te meg? Még mindig itt vagy? – kérdezte felháborodva…