51. rész

Sziasztok! Íme itt lenne a következő rész... most egy hétre eltűnök az online világból így úgy gondoltam hogy előtte még mindenképpen hozok nektek egy frisset, attól függetlenül hogy valami újat már tegnap is olvashattatok! Jó olvasást kíváncsi vagyok véleményetekre... 7-8 nap múlva jelentkezek, ha időben regenerálni tudom magam a VOLT után akkor már hétfőn, vagy kedden várható az új rész... :)) Addig is nektek is szép nyarat, have fun élvezzétek a jó időt! Puszi Dorka

Takaró alá bújva élvezem testének minden egyes négyzetcentiméterét, és valahogy hasonlóképpen érezhet Ő is. Valamit nagyon jól kell csinálnom, hiszen oly megfeszült teste fekszik, enyém alatt mely közel van a robbanáshoz, a katarzishoz. Nyelvemmel, apró csókokkal követem köldökének vonalát egészen felfelé, csak míg nem friss levegőhöz jutva megpillanthatom, arcát mely a gyönyör színeiben úszik.

- Hello!- köszöntem csábosan feléje és még mielőtt bármit is mondhatott volna ajkaim az övékkel indultak táncba. Egy szenvedélyes tangó lehetne a mi kedvencünk, az most talán lefedné valamennyire a mi tevékenységünket.

- Szia! – köszönt és éreztem ezeknek a szavaknak a kimondása nehezére esik.

Izzadt teste úgy vette fel enyémnek vonalát, mint ahogy ez enyém tette az övével. Haja a csillogó cseppektől összetapadt, legalább úgy nézett ki mintha most lépett volna ki a zuhanyból… végülis megjátszhatjuk azt is.

Volt egy kis sunyi szándéka mikor próbálta megragadni a vállamat, ezzel maga alá seperni engem csakhogy az övé legyen az irányítás… hát ez a szándéka bukott meg elég szépen.

- Várd ki a sorodat… - hajoltam közel füléhez és megfogva két csuklóját feje felé feszítettem azokat, én pedig igazán szépen csípőjére ülve köröztem sajátommal. - … nem kell soká…. – mondtam volna, de mondatomat már nem igazán tudtam befejezni hisz a következő pillanatban testünk, lényünk, mindenünk közösen lépett egy szebb világba.

Éreztem, ahogy testemben végigfutnak a tökéletes boldogság szikrái, fel-fellobbantva részeimet… Valójában már lángoltam egy ideje. Lángok és elporladok, lángolok és elporladok… mint egy főnix mely saját hamvából születik újjá.

- Kész vagyok… - hullottam melléje és éreztem, hogy a levegővételem lassacskán (igazán lassan, nem sieti el a dolgot a tüdőm ez biztos) kezd a normális felé indulni.

Becsukva szememet kezemmel az övét kerestem, hogy ujjai az enyémekkel együtt pihenjen összefonódott nászban.

- Ez volt az ebéd… - állapította, meg, és ahogy a falon kattogó órára pillanthattunk az óra már javában közelítette meg a délután egy órát. Úgy hiszem olyan nyolc óra körül kerülhettünk onnan lentről ide fel. Szóval volt már közös reggelink… tízóraink… ebédünk. Minden étkezés meg volt, és hiába volt faltuk fel egymást hasunk üres maradt.

- Lassan a desszertnek is ideje… - forgattam a szememet magamnak és ujjait megtalálva kezét a magasba emelve tanulmányoztam tökéletes férfias adottságait. És ezúttal nem éppen csípőtájékán értettem mindezt, hanem keze tájékán… ujjai hatalmasak voltak, ahogy enyémmel összemértem őket, az enyémek szinte eltűntek az ő tenyerében.

- Rendelhetünk valamit… - dobta fel az ötletet. – a telefon valahol… - forgolódott kissé és megemelkedve akarta megtalálni a készüléket mely egykor az éjjeliszekrényen volt.

- A szoba másik végében… - kuncogtam fel és a vörös kis régifajta készülék valahogy éppen tényleg srégen szemben lapított a fal tövében. – a tízórainál nem volt rá szükség… - ráztam rosszallóan fejemet, majd kuncogásomat mellkasába fojtottam hisz ráfordulva bőre illatából hatalmasokat szívva pihentettem meg fejemet mellkasán.

- Úgy hiszem akkor éhen fogunk maradni, ha csak… - kezdett bele, de én szerettem volna mondatát saját formámban előadni.

- Hacsak nem gondoskodunk azonnal a desszertről… uzsonnához még fiatal az idő, de talán egy repetát még megérdemelsz… - felfelé pillantva láttam, hogy szemében jelen pillanatban még a rekuperálódás ideje töltődik. Karjait körém fonta, majd csupasz hátamra húzta a takarónkat és úgy szuszogott mélyeket alattam.

Ellentétben vele én úgy éreztem, hogy bennem még maratoni körök vannak, mintha futhatnék vagy kétszáz kört és sosem fáradnék el, egy lemeríthetetlen aksim van. Vagy inkább mondhatni azt, hogy lemeríthetetlen a töltőállomás, amelyről az aksit töltik.  Nem mindegy…

- Talán egy kis pihenőt is megérdemlünk… - tette hozzá és valószínűleg Ő erre vágyott, mint mondtam. És mint mondtam Én nem igazán.

- Én nem pihenek… - ráztam fejemet és éreztem, hogy ebben a pillanatban volt az, hogy a tökéletes boldogság szikrái találkoztak a tökéletes káosz szikráival és apró kis csatákban kioltották egymást. - … nem pihenhetek. – mondtam és ennyi kellett ahhoz, hogy testem reszketni kezdjen, és, most nem azért mert oly közel van hozzám, oly pontokat érint testemen melyeknek tényleg csak kis érintése is elvisz a mennyország… nem, ez más volt.

- Hunyd le a szemedet… - simította meg arcomat és fejem búbjára adott egy csókot mindeközben.

Hangja lágy volt, szavai óvatosak… tisztán érződött rajta hogy meggondolja, hogy mit is mondhat és hogyan is mondhatja azt.

- Az kellene még most nekem… - ráztam a fejemet és mozgolódni kezdtem karjai között. – lehunynám a szemem és jönne a teljes sötétség, a káosz sötétsége. Egyszerűen nem akarom azt, hogy kattogjon az agyam… nem akarom felfogni a válaszokat melyeket megkaptam a kérdésekre. Nem… most, itt nem… holnapig miénk ez a hely, holnapig úgy lesznek a dolgok, ahogy én akarom. – és éreztem, hogy idegesség hullámokban tör rám, de elhatároztam. Itt nem borulhatok ki még egyszer, ez a hely nem érdemli meg ezt. Szimplán csak úgy kell tennem mintha nem, tudnék dolgokat, nem értem teljesen őket, nem érzem saját gondolataimnak őket így az elfeledésük még egy napra menni fog. Menni fog, mert az akarom.

- És hogy akarod? – fogta meg csípőmet hátulról, ugyanis mindeközben már sikerült az ágy szélére kiülnöm és majdnem elindulnom valahová.

- Itt minden rendben van… - tártam szét karomat. -… ez a hely biztonságos. – álltam fel és fordultam egyet. – ez viszont nem… - kopogtattam meg halántékomat és kínosan felnevettem.

- És akkor most megtudhatom, hogy eme lenge öltözékben a kisasszony merre készül oly hevesen? – kérdezte meg a „hova mész” kérdést egy kicsit kacifántosabban, gondolataimba már rögtön a bolondsága kúszott be.

- Maga oly éhes… - pukedliztem és elindultam az ajtó felé. Hát igen… a tény az volt, hogy ruha nem volt rajtam. Semmi. Abszolút, de semmit.

- És úgy gondolja ez a megfelelő ruházat egy hölgy számára? – kérdezte és lassacskán megemelkedve felült az ágyban és onnan figyelt engem, ahogy előtte sétálgatok meztelenül.

- Hát hagy némi kivetni valót maga után… - tette keresztbe karját és végigmért engem.

- Például hol? – kérdeztem ártatlanul és miután teljesen szende módon ajkaimhoz kaptam ujjaim óvatosan csúsztak le nyakam vonalán, egészen mellkasomig ahol dekoltázsomon elidőzve róttak végtelenjeleket nőies idomaimon. – itt például? – kérdeztem és a szem kontaktust tartva vele még ily „távolról” is. – vagy esetleg itt? – és ujjaim lejjebb és lejjebb csúszva értek el újabb nő mivoltomat igazoló testrészemhez. Ahogy kezem odaért látszott rajta hogy hirtelen mintha megfeszült volna az ágyban, karjai mellkasán mintha szorosabban fonódtak volna össze, mint eddig. Én a falnak támaszkodva meg csak vártam válaszát ártatlanul állva tekintetét.

- Valahogy úgy… - passzírozta ki magából azt a választ, nehéz volt ez biztos.

- Hupsz akkor… - fordultam el, és mint egy szégyenlős kislány már csak a hátamat mutattam feléje, ahogy a fürdőszoba kilincséért nyúltam. – én pedig egy jó kislány lennék… nem akarok neveletlen lenni. – emeltem ujjaimat számhoz, ahogy vállam felé hátrafordultam. – hupsz. – ismételtem el mindezt majd sebtében egyet hátsómra csaptam és beslisszanva a fürdőbe becsukva az ajtót és annak dőlve konstatáltam azt, hogy egy elég meleg helyzet volt mindez.

- Kérsz ebből egy falatot? – kérdeztem és a habos sütis villámat nyomtam szája felé és ahelyett, hogy ténylegesen az egészen szájába helyeztem volna véletlenül összemázoltam szája környékét. Mint említettem ez egy teljesen véletlen eset volt… teljesen.

Miután sikeresen eljutottam az ajtóig, az úttal már egy köpenyben sikerült felhoznom két adag ebédet, melyet úgy gondoltunk, hogy a szobánkban fogyasztunk el. Mondjuk az más kérdés hogy asztalunk nem volt, az ágyunkat jobbnak véltük pihentetni így azért a földre telepedve, egymással szemben, törökülésben osztozunk a falatokon, szó szerint.

- Hupsz… sajnálom. – rántottam vállat és elejtve a villát két helyen megtámaszkodva magam előtt hajoltam feléje hogy súlyos hibámat azonnal javítsam.

A rózsaszín habból nekem is jutott bőven, édes ajkait a még édesebb hab csak még kívánatosabbá tette. Nyakáért kapva majdnem sikerült hátravágódnunk együtt méltó befejezést adva a tényleges ebédnek, amikor a mellettünk lévő telefonja megszólalt, vagyis csak rezgett, de nem először. Valószínűleg ugyanaz hívta már sokadjára csak eddig ugyan egyszer sem érte el így hát addig folytatja ezt a tevékenységét, míg el nem éri célját. Vagyis Őt.

- Vedd fel nyugodtan. – hajoltam vissza és felmérve azt, hogy még mindig van hab rajtam még kicsikét ujjaimmal eljátszottam szájam környékén vele.

- Nem fontos. – nyúlt azért a telefonjáért szerintem hogy megfogja és például a szoba túlsó végébe dobja, de én megelőztem és szabad kezemmel, amelynek éppen nem az ujjával az ajkaimon köröztem a rózsaszín mázzal egyetemben, megragadtam hamarabb a telefont és feléje nyújtottam.

- Nincs baj… fontos ember vagy. – kacsintottam és kezemet tenyere felé helyezve ejtettem ujjai közé a fekete telefonját.

 Nekem is az szóval, ha okos vagyok, és nem vagyok önző (annyira) akkor engedek belőle át másoknak is… de csak egy picit. És nem olyan részeit, amik az enyémek… azt hiszem ez itt érthető.

- Kimehetek, ha gondolod… - talpaimat a szőnyegnek simítva jeleztem, hogy tényleg szívesen hagyom itt Őt, ha úgy akarja, de ahogy csuklómat megfogta a szoba elhagyására nem igazán volt lehetőségem.

- Nem, nem. – rázta a fejét és az éppen száradásban lévő göndör tincsei aranyosan ugrottak meg feje tetején erre a mozdulataira.

- Ahogy akarod.  De ez az enyém… - vettem el süteményét előle és felhúzva térdemet annak tetejére helyeztem a zsákmányolt kincsemet és rámosolyogtam, majd vártam, hogy végülis csak felveszi a telefont.

- Ahogy akarod… - mosolya őszinte volt, szívet melengető. Kedves egy ember, hasonlóval még nem volt szerencsém találkozni pedig pár évvel többet éltem már, mint Ő. – Szia!- hangja kissé komolyabbá vált mikor felvette a telefont. A kijelző mivel mindössze csak egy M betűt mutatott mikor a hívást jelezte így nem igazán tudtam, hogy ki is lehet… M betűvel sok-sok szó kezdődik, lehet bárki a név mögött.

- Nem… majd holnap… minden rendben… tudok saját magam dönteni. Igen… megyünk. Jól hallottad… nem… holnap. Szerintem érthető voltam. Mi ezt honnan tudod? Okés…- és ezzel együtt le is csapta a telefonját. Szó szerint… a földre. A szoba másik sarkába. Arcán próbálta a hirtelen, a beszélgetés következményeképpen, feltörő érzelmeket palástolni és azt hiszem próbált nyugodt maradni, talán az én kedvemért, de hát a telefondobálás nem éppen volt a nyugodt dolgok egyike, amit ilyenkor tehetne.

- Mi történt? – kérdeztem félve és a kivégzett süteményes tálat letettem kezemből és kezei felé nyúltam. Ha Ő itt van nekem, akkor Én is legyek itt neki bármi is történjék.

- Kocsit küld értem. – mondta ki szárazon és felemelve tekintetét az enyémbe kapcsolta azt.

- Ki? – kérdeztem és mutatóujjammal karján köröztem, remélve hogy ezzel kicsit nyugtathatom. Bármennyire is próbált hősnek mutatkozni, ez a szituáció nem nagyon tetszett neki.

- A menedzser… kocsit küldött értem. – mindössze ennyit mondott, de mégis éreztem, hogy szívem szakad meg miatta, ez így nem lehet túl kellemes számára amúgy meg. –

- Honnan tudja, hogy hol vagy? – kérdeztem félve, de lehet, hogy nem kellett volna.

- Kettőt és könnyebbet… - nevetett fel kisfiús mosolyával.

- Ez azt jelenti, hogy vissza kell menni… - ilyen alapvető tények megállapításában verhetetlen vagyok.

- Hát… egészen. – mondta és hangja megbánóan szomorú volt, szeméből kiolvasható volt, hogy mindezt nagyon sajnálja.

- Hát… - jutott eszembe egy ötlet. – ha muszáj hát muszáj… - húztam el a számat és már látni akartam volna legszívesebben az értünk küldött sofőr arcát, amikor meglátja, hogy kissé túljártunk az eszén. – de előtte bújócskázzunk egyet!- kacsintottam rá és azon nyomban fel is pattantam majd kezemet nyújtva vártam, hogy is felálljon előttem.

- Micsoda? – kérdezte értetlenül.

- Bújócska… nem értem mit nem értesz ezen… - csaptam a homlokomra és ekkor mintha a világ legegyértelműbb dolgát osztottam volna meg vele, de hát ő nem értette. – gyanítom már az utánunk kutató embereke úton van, szóval jobb, ha sietünk… - csaptam össze a tenyeremet majd lábujjhegyre emelkedve egy csókot leheltem ajkára.

- Mi? – nevetett fel kedvesen, mert szerintem meglepte a tény az, hogy én, mint egy búgócsiga indultam meg a szobában…

- Azt mondtad bízzak meg benned… most itt a te időd… bízz meg Te bennem… - simítottam meg kezét és ruháimért nyúltam. – az uraság ruházatában némi kivetni valót vélek felfedezni… - ráztam rosszallóan fejemet, és ahogy végigmértem szembesülnöm kellett a való ténnyel… a meztelen testével.

- Valóban? – kérdezett vissza és elkapva derekamat már az éppen félig nadrágban lévő combomhoz simította férfiasságát…

- Bújócska. – ismételtem el még egyszer.

- Tegyük izgalmasabbá a helyzetet… – suttogta a fülembe…

A helyzet a következő volt: kijelentkeztünk innen, majd megszerezve minél több itteni szálló számát kezdtük el felhívogatni őket és mindenhol addig és annyit beszéltünk, míg el nem értük azt, hogy mondják azt, hogy mi voltunk ott, csak kijelentkeztünk és átmentünk egy másik szállodába. Ami általában történetesen mindig a városellenkező végében volt… csakhogy könnyítsük a minket kereső ember helyzetét.

- Szerinted hányadik szálló után fog feltűnni neki, hogy amúgy csak a bolondját járatjuk vele? – kérdeztem tőle és egy utolsó száll felé vettük az irányt… amit történetesen már én ismertem. De ezt csak már sajnos akkor sikerült észrevennem, amikor igazán közel értünk hozzá. Csakhogy hozzam a formám.

- Az ötödik után talán gyanús lesz… - nevette el magát és ő is megállt, ahogy én tettem. – Minden rendben? – kérdezte és furán pillantott arcomra. Ezt szerintem meg kellene szoknom, ez itt az én esetemben szokásos lesz a furaság…

- Lehet, hogy ide nem kellene bemenni… - ujjamat szám elé kaptam és tettem úgy mintha gondolkoznék és abban a pillanatban m ár fordultam is hátrafelé szépen.

- Merthogy? – kérdezte értetlenül.

- A cipő nélküli Hamupipőke… - és hát a megfordulásomnak az lett az eredménye hogy így saját magamra hozva a bajt, szembe kerültem Tommal, akinek kezében egy ölnyi fa volt… jah igen mert közelgett a tél, ez valószínűleg magyarázat a tűzifára.

- Szia!- integettem neki vidáman és csak reménykedni tudtam, hogy amit tegnap látott belőlem annak az összes képkockáját el fogja felejteni. Mindenki jobban járna… Lehetett volna tényleg egy beteg agyú ember, egy elködösült gondolatú vadállat, de ő nem ez volt. Segített nekem tegnap, szó nélkül és ezért hálás vagyok… ellenben most ebben a pillanatban nem szívesen emlékezek arra, ami tegnap történt… a boldog Maisy szerepét játszom és a színdarabnak még nem lett vége, közel sem.

- Szóval Hamupipőke megtalálta a hercegét… és még cipellője is van. – kacsintott rám és lenézett lábamra és elmosolyodott, amikor meglátta, hogy az úttal nem mezítláb indultam neki ennek az időnek.

- Meg meg. – bólogattam hevesen és vártam, hogy Harry is megforduljon, úgy is tett. – Harry Ő itt Tom… Tom Ő itt Harry. – mutattam be gyorsan sebtében egymásnak a feleket.

- Örülök a szerencsének… - illedelmes volt, mint mindig. Ámde honnan jön belőle ez az úriember mivolt? Egyszerűen lenyűgöző.

- Fognék kezet… ha lenne szabad kezem. –mutatta karjaiban a köteg farönköt.

- Érthető. – mondta Harry.

- Mi járatban errefelé? Kérdezte és lassacskán megindult és mivel kérdezett tőlünk és gondoltam várta a választ is rá így követnünk kellett lassacskán, hogy el ne veszítsük.

- Bújócska. – jegyezte meg Harry és ujjait enyémekre kulcsolta szelíden.

- Maisy… látom, különösen kedveled ezt a játékot. – kacsintott felém.

- Mi? – kérdezett kedvesen rá Harry.

- Mondhatjuk azt, hogy tegnap ismerkedtem meg Tommal… és akkor is…

- Ugyanezt a játékot játszotta. – fejezte be a megkezdett mondatomat Tom. – viszont akkor úgy gondolom, hogy Te az ellenkező csapatban játszottál… - mutatott a mellettem csodás kis kabátjában sétáló Haroldra.

- Valahogy úgy…

Menedéket kaptunk egy időre, de éppen csak ennyi kellett. Alig egy órácskát töltöttünk itt, alig néhány szót váltva sétáltunk az erdőben együtt hárman, majd ezután tértünk csak vissza az eredeti helyünkre. Mármint a kiadós kis túra után. A néhány szó viszont az tényleg csak néhány szó volt. Valahogy mintha egyikőnk szájra sem jöttek volna a szavak és hát a csend burkolta be beszélgetésünket…

- Bukjatok le… - hallottuk utasítását mikor már úton voltunk az első szállásunkhoz. A sofőrnek szerveztünk egy kis ördögi kört, ha már annyira aranyos volt, hogy a tervünkbe belekötöttek hát akkor mi is az övébe. Szóval oda érkezik majd ahonnan elindult. Mondjuk még előbb Tomék szállójába fog elérni, de hogy most rögtön ne lásson meg minket, hogy amúgy nem vagyunk ott így jobb döntés volt az, hogy elbújunk előle. Merthogy amúgy Tom felajánlotta, hogy elfurikáz minket a szállóhoz, mégis kisebb a lebukás esélye, így mint gyalog.

- Köszönjük. – mondtam és kinyújtóztam mikor már lehetséges volt ez.

- Azt hiszem elég jól tippeltem, hogy ez nem ide való kocsi… - nézett hátra a visszapillantó tükrében. – viszont az is biztos, hogy ti nem jól bújócskáztatok… - és hátra bökve mutatta, hogy a kocsi habár kicsit távolabb tőlünk, de már éppen fordul utánunk.

- Szuper… - csaptam össze a tenyeremet és úgy látszik, mégsem tudjuk majd előadni a „Mi meg itt várjunk már Magát egy néhány órája” játékunkat a sofőrnek mikor meglát az első/utolsó szállás lépcsőjén ülve minket.

- Helyben is lennénk. – parkolt le a járda szélén Ő, csakúgy, mint tegnap, amikor itt hagyott engem.

- Köszönök mindent Tom… mindent. – pattantam ki Harryvel együtt a kocsiból majd az ajtóhoz lépve egy puszit nyomtam arcára és szinte futottam a lépcsőhöz csakhogy azt az utolsó jelenetet mégiscsak hagy adjam elő…

- Mindent? – kérdezte összehúzott szemekkel.

- Mindent. – mondtam neki, és ahogy lehuppantam a lépcsőre, magam mellé rántottam őt is és feléje fordultam, ahogy arcát kezeim közé foghattam. – a minden egy kicsi részét köszönhetem neki… - vallottam be. – neked a nagyobbik részét. Az életemet. – néztem mélyen a szemébe és még arra az utolsó meg nyugtató csókra még éppen volt időnk éppen azelőtt, hogy a hintónk előállt volna…

- Mi meg itt várjunk már Magát egy néhány órája!- ketten, kétszemélyes kórusban skandáltuk ezt a mondatot szinkronban a kocsiból kilépő sofőrnek, aki biztosan már a pokol legszörnyűbb bugyraiba kívánt minket az után, hogy egy kicsikét eljátszadoztunk vele.

Arcát meglátva közel a nevetés tört rám, össze kellett szorítanom fogaimat, hogy ne nevessek képébe.

- Hogy telt az útja… Fred? – láttam meg a mellkasára csíptetett kis arany névjelzőt.

- csodálatosan hölgyem… - mondta és azt hiszem ez még a burkolt véleménye volt és ekkor még nem engedhette szabadon valódi véleményét, majd ekkor mintha hatalmas szél csapta volna be utánunk az ajtót… vagy lehet, hogy csak a valódi véleményét tárta elénk. Sosem tudhatjuk meg…

Az autó hiába volt kényelmes, hiába volt valami luxusszolgálat küldöttje ez hatott meg engem a legkevésbé… minél jobban közeledtünk a főváros felé, annál jobban éreztem magamban az egyre növekedő káoszt. Mert ez volt bennem valójában… káosz vegyítve egy kevéske (na, jó annyira mégsem kevés) idegességgel… szuper. De valahogy mégis csak belsőm forrt, de ez nagyon… fizikailag ebből, kívülről ebből nem igazán látszott semmi… hogy miért? Egyszerű a válasz… ölében feküdhettem és onnan csodálhattam zöld kutató szempárjait miközben végig azon volt, hogy aprócska érintéseivel, simításaival nyugtathasson engem… Egy kocsiút erejéig biztosan sikerült és hogy azután mi következik? Bele sem akarok gondolni… Egyszerűen nem….