55. rész - az utolsó fejezet

Sziasztok! El sem hiszem hogy ezt írom nektek... de elhoztam az utolsó részt. Komolyan nem hiszek benne hogy eddig eljutottam és sikerült...mindezt csak azért mondom hiszen soha életemben nem fejeztem be még blogot, de most sikerült. Emiatt egy kicsit szomorú is vagyok, de azért jó dolog is ez... olyan fura mindenesetre. Az biztos hogy Nélkületek nem ment volna, hisz ha nem lenne aki olvasná én sem írnám... de itt vagytok és ez a lényeg. <3 Mindenkinek nagyon szépen köszönöm a véleményező szavakat és remélem tetszett amit összehoztam itt nektek. De legfőbbképp két embert szeretnék kiemelni akik nem egyszer rúgtak seggbe *képzeletben persze* és nem hagyták hogy abba hagyjam és noszogattak hogy írjak. Ők lennének Petra és Vera. Imádlak titeket komolyan <3 A blog két tündérkeresztanyuja <3 Na jó most ezt az Oscar-beszéd minőségű hablatyomat befejezném és átadnám számotokra a terepet hogy olvassátok az Utolsót... kíváncsi vagyok mit szóltok hozzá. Tudjátok bárhol fogadom a véleményeket, szóval ez most se legyen másképp. Jó olvasást! Puuuuszi Dorka

Ps.: Kaptam egy pár visszajelzést hogy lenne érdeklődés egy másik blog iránt így mondhatom hogy új blog lesz... hogy mikor? na ezt viszont nem tudom, de ígérem próbálok sietni vele! :))

A percek hol lassan, hol gyorsan teltek. Megesett az is hogy úgy éreztem magam, hogy az idő megállt, nem haladunk, sehova de az is megtörtént, hogy mire kettőt pislogtam egy teljes nap telt el.

Hosszú, éjszakába nyúló tanácskozás után végül másnap reggel aláírtam a papírt… a papírt melyen úgy gondoltam a jövőm múlik. De mindezt addig a pillanatig nem tettem, meg míg mindenkinek ki nem kértem a véleményét, és itt a mindenkin tényleg mindenkit értek. Kivételesen még Alexa beszédét is képes voltam meghallgatni, sőt Adam szavai sem voltak már olyannyira féltők… már ha ebben a helyzetben ilyesmit mondhatok. Az éjszaka közepén még majdnem az engem csekkolló nővér elé is odaszegeztem a kérdést, de végül mégsem tettem. Próbáltam komolyan venni a dolgot, Isten legyen rá a tanúm, de valahogy mégis könnyebb volt az, ha egy kicsit bohókásabban fogom fel az egészet… jó ez túlzás… „Hé, néhány nap múlva agyműtétem lesz” ez a dolog mennyire lehet bohókás? Semennyire… de úgy éreztem, hogyha pozitívan állok hozzá, márpedig így fogok, akkor nem adom meg annak a lehetőséget, hogy a negatív energiák bevonzzák nekem a rosszat… csakis pozitív dolgok, csakis pozitív történések. Így lesz ez rendjén, ha én mondom.

Szüleimmel az születő újbóli kapcsolatom egészen szép vágányon robogott előre, nem azt mondom, hogy nem volt fura, azt sem állítanám, hogy néha nem volt kellemetlen, de ha bármi probléma adódott egy mosollyal elintéztem a dolgot. Szerintem életemben nem mosolyogtam annyit, mint az elmúlt napokban. Valahogy éreztem ez erősebbé tett, ettől a világ is szebbnek tűnt… a világ a fehér, monoton kórházi falak között.

És még személyi testőrséget is volt szerencsém kapni kedves barátaim személyében. Nem tudom, hogy intézték el, hogy éjszaka is bent maradhasson velem valaki, de nem számított… kit érdekelt? Itt voltak és ez volt a lényeg. Váltotta egymást Alexa, Adam, Scott, Pete, sőt még Liz a színházból is volt bent nálam… miután elnézést kértem tőle egy kisebb félreértésünk miatt, az a bizonyos fura telefonhívás miatt, igazán jól elbeszélgettük az időt… még maga Ryan is üdvözletét küldte, ami több mint fura volt ugyanis ez idáig abban sem voltam biztos, hogy Ő maga ember-e… na, mindegy is.

Egyetlen egy ember volt, akit kirobbantani sem lehetett volna mellőlem, és ezt nyugodtan lehet szó szerint venni. Ez volt Harry. Az hogy neki van munkája, kötelessége egy csöppet sem hatotta meg… hiába mondtam neki hogy őrangyalaim száma hirtelen a kettőről igen magas számra nőtt ő nem mozdult. És ezt értékeltem is, de… na, igen, ha valami de-vel folytatódik, akkor nem feltétlen olyan jó a dolog.. Szóval…

Szóval a helyzet hogy miattam hanyagol el minden mást így a második nap után kicsit engem is kezdett zavarni, hangsúlyozom itt volt mellettem ez a legédesebb dolog volt felőle, megajándékozott néhány igazán szép pillanattal, de ettől függetlenül tisztában voltam vele, hogy neki van egy másik élete… egy élete, amit jelen pillanatban nem hajlandó élni ugyanis itt van mellettem és nem hajlandó elmozdulni.

- Azt mondod, hogy ez mindenki számára okés… az hogy te itt vagy velem. – ő az ágyam egyik végében ült, míg én a másikban.

- Nekem okés… neked okés, a többiek meg nem érdekelnek. – mondta és rám mosolygott.

Ez a kedves görbület az arcát napok óta nem hagyta el… mintha gondolataink össze lennének forrasztva.. ha én is, akkor ő is alapon.

- De hiányolni fognak téged… Harry neked van egy életed, amivel tartozol a többieknek. Azért szeretnek meg látnak téged, mert hallanak téged énekelni, mert tudják, hogy élsz… így hogy itt ülsz velem ebből semmi sem biztos. Mintha eltűntél volna a föld felszínéről. – tártam elé a száraz tényeket.

- Azért ne dramatizáld ennyire túl…- kacsintott rám bohókásan. Hát kösz… ezzel aztán nem sokat segített.

- Tudod én nem csak két napig, vagy mondjuk Húúúú 4 napig leszek itt… sokkalta több időre válik ez a kórterem az otthonommá… ezzel ugye tisztában vagy? – homlokomat összeráncolva figyelmet vonásait, ahogy mosolygósból komorrá, majd abból ismét mókázóvá válik.

- Megkérhetnélek arra, hogy miattam ne aggódj? – nevette el magát és megrázta a fejét. – de azt hiszem, ha már te ennyire okoska vagy akkor mondd meg mi ez a kezemben… - telefonját mutatta felém.

- A telefonod. – a válasz egyértelmű volt.

- És azt is tudod mire való? – úgy hunyorított rám mintha ez valami becsapós kérdés lenne, szerette szívni a véremet.

- Telefonálásra többek között… - bólogattam hevesen.

- Illetve sms-ek fogadására, emailezés, internet satöbbi, satöbbi… multifunkcionális tárgy, nem? – cukkolt csak azért is.

- Varázslatos. – képedtem el és arcomra emeltem kezeimet és úgy játszottam a „jééé ez hihetetlen” jelenetemet.

- Hogy megnyugtassam a lelkedet ez az a tárgy, amivel, a többiekkel tartom a kapcsolatot… azokkal, akik fontosak. A legfontosabb ember viszont éppen hogy itt ül ellőttem. – jelentette ki.

- Hol? – kezdtem el bámészkodni. – küldenél neki egy sms-t hogy megismerkedhessek én is vele? – kérdeztem mire elkapva telefonos kezét fogtam és magamra rántottam.

- Hupsz ez a telefon rezeg… - éppen hogy kettőnk csípőjéhez „esett be véletlenül” a rezgő kis tárgy.

- Na… na.. na… - ráztam a fejemet. – nem ér terelni a témát. – engedtem, hogy szépen lassan mellém csússzon így már ketten feküdve bámulhattuk a plafont. – add csak ide azt a telefont… - a továbbá is rezgő készüléket óvatosan húztam végig combjától egészen felfele testén.

- Ha ezt most nem fejezed be… - éreztem, hogy megfeszül mellettem. - A reggeli viziten nem fognak rád találni… - kedves fenyegetés.

- Ugyanis? – kérdeztem vissza és már mellkasomon volt a készülék melyet egy mozdulattal állítottam le.

- Széttéplek… - egy átlagos beszélgetés kettőnk között. Huhh…

- Pssszt… na… - kapálózva fogtam magam és arcát tenyeremmel fedtem el, így legalább nem tudott megszólalni, remélem azért nem csaptam túlzottan arcán, ha mégis lehet, hogy megérdemli.

Míg bal kezem ajkai felett pihent, addig jobb kezemben fekete kis telefonját nézegettem.

- A világ mit nem adna azért a készülékért… - barátkoztam vele és közben a különböző alkalmazásokkal rajta próbáltam ismerkedni.

Nem vagyok az a kifejezetten technológiai zseni, vagyis inkább mondanám azt, hogy nem szorulok rá az ilyes dolgok használatára. Vannak modern telefonok, gépek… okés legyenek. De ahogy ő kis alma logós készülékét tartom, a kezemben úgy figyelem ő eléggé szeretheti ezt a világot.

- Viccesnek találod, mi? – még össze-vissza nyomogattam a képernyőt mikor azt vettem észre, hogy nyelvével elkezd játszani ujjaim között, aminek az lett a következménye, hogy kezem egyre jobban és jobban lett nyálas. – nem vagy az… - továbbra is a telefon kötötte le a figyelmemet és valójában szórakoztatott az, hogy direkt el akarta vonni arról figyelmemet mindenfajta próbálkozásával, de ahányszor tett valamit, annyiszor el is bukott. – nyugi már… - töröltem kezemet pólójába. Magának csinálta a bajt, hát tessék. – miért érzem, úgy hogy függő vagy? – kérdeztem és lapozgattam az oldalakat és egyre több mindent véltem ezen a kis okosságon felfedezni. – mi ez itt várj… – tartottam feléje és mielőtt megnézhette volna el is húztam. – Twitter… - ízlelgettem a szavakat a számban. – több mint tízmillió követő… Az istenit. – szinte majd eldobtam a kezemből a készüléket meglepetésemben.

- Itt tartjuk a rajongóinkkal a kapcsolatot… - magyarázta és úgy érzem, hogy átváltott már a kutya üzemmódból, így már nem nyáladzott szerény személyem nagy örömére.

- Ha te mondod… - bólintottam és ismerkedtem az ismeretlen felülettel. – tudod mit? – jutott eszembe hirtelen.

- Na, mit? – könyökölt fel mellettem.

- Tartsd a kapcsolatot… most. Nézd csak. – nyomtam feléje a saját telefonját. – te értesz hozzá… biztos hiányolnak már. - teljesen bezsongtam ettől a dologtól, végre, amivel mutatja, hogy él.

- Tudják, hogy élek. – nevette el magát és közelebb hajolva nyakamba csókolt.

- Na, ne már… üzenj nekik, válaszolj nekik vagy mi a csudát szoktak itt csinálni. – teljesen elkapott ez a láz, jobban, mint őt. – naaaaa… - próbáltam a legaranyosabb, legvisszautasíthatatlanabb barátnő fejet vágni számára.

- Tudod, hogy hajnali kettő van? – hát igen… nem sokat alszok mostanság, valahogy nem megy, ettől függetlenül mindig van olyan, aki fent van velem.. például Ő.

- Ez már igent jelent… szóval. Tégy boldoggá néhány lányt. – szinte éreztem, hogy csillognak a szemeim, ahogy elértem, hogy másnak is szebbé tegye a napját például.

- Én egy lányt szeretnék boldoggá tenni… - ártatlan mozdulatainak köszönhetően kezdtem érezni, hogy ujjai szépen lassan elindul mellkasomon keresztül egészen le-le hasamig.

- Ohh… oh… - körülbelül ilyenkor beszédkészségem lekorlátozódik 1-1 magánhangzóra és mássalhangzóra. – nem szabad. – kaptam el kezét és körülbelül ez volt világéletem legfájdalmasabb mondata, ami elhagyta a számat, de komolyan… csak gondoljatok belé.

Pár érintéssel és néhány pillanattal képes lett volna a gyönyör világába repíteni, de én azt mondtam, hogy nem. Talán lehet, hogy megbánom később… na, jó már most megbántam és ajkamba harapva, ahogy lepörgött agyamban az egész életérzés melyet okozna… nem. Nem. Nem.

- Hajthatatlan vagy…- nevette el magát és ujjai közé vette a készüléket.

- Végre… - nem tudom, hogy ezt neki mondtam-e vagy saját magamnak, de ez biztos, hogy egy nagy adag levegőt kifújva tüdőmből valahogy testem is egy kissé felszabadult… és már kevésbé másvilági gondolataim irányították azt.

- Itt van egy üzenő fal… - mutatta – és itt vannak üzenetek, amikben szerepel a nevem… - egy újabb helyre bökött…- itt pedig vannak az DMek, amiket csak én láthatok… - azt hiszem ez volt a közösségi oldal gyorstalpalója bugyuták számára.

- Csodálatos. – hát nekem ilyen profilom nincs, de úgy látszik, ő élvezi ezt birtokolni ugyanis ujjai igazán fürgék voltak, ahogy pötyögni kezdtek.

- Hééé… hé… hé… az ott meg mi? – kaptam fel a szememet egy szóra, amitől majdhogynem lefordultam az ágyról. – menj csak vissza… nyisd meg ezt. – böktem rá egy felbontatlan levélre, aminek épp, hogy az első mondatát láttam mégis sokkoló volt. Vagyis inkább fura.

,, Harry te jobban szereted a kézimunkát vagy… - nem mertem hangosan felolvasni a folytatását.

- Jó mégsem akartam látni. – ráztam a fejemet és éreztem, hogy a szemérmesség, ami a kérdezőben nem volt meg az bennem kétszeresen is felütötte a fejét. – hogy kérd… nem. Nem... Nem.. – ráztam a fejemet és éreztem, hogy vörösre változik az arcom.

- Na, mi van? – kérdezte kaján hangon. – nem olvasnád végig az üzenetet…. Mintha a szemem kezdene homályosodni… nem látom a végét. – tette az ártatlant és megtörölte a szemét úgy téve mintha látását tényleg akadályozná valami. Pedig mindössze annyi volt a helyzet hogy engem akart a földbe tiporna fene kis szemtelen természetével… jó hogy még a szemtelenség mellé társult egy kis perverzség is. Na, jó… ez már közel sem kicsi.

- Nem. – ráztam a fejemet, én a számra nem veszem itt ezt a szót. – hogy kérdezhetnek tőled egyáltalán ilyet a rajongók? – képedtem el és szinte hüppögtem is mellé olyannyira nem hittem a szememnek.

- Egyszerűen érdeklődnek a boldogságunk iránt… - rántotta meg vállát és éreztem, hogy egész testében megremegően nevetni kezdett mellettem. – igazán kreatív lelkek, nem? – kérdezte és továbbra is az előbb említett üzenetnél állomásozott. – azt hiszem erre, ha már így észrevetted válaszolok is… - kacsintott és való igaz volt, hogy ujjai alatt feltűnt a billentyű és pötyögni kezdett.

- Nem mered. – ráztam a fejemet és szemébe sem mertem nézni. – mi lenne a válaszod? – számból úgy csúszott ki ez a kérdés, hogy át sem gondoltam, olyannyira spontán volt, hogy fel sem tűnt, hogy megszólaltam.

- Kíváncsi vagy mi? – ha valaki hallott már kéjenc hangot… ha hallott már.

- Ugyan. – forgattam szemeimet és úgy éreztem, hogy alsóajkamba hirtelen erőteljesen mélyednek fogaim.

- Megsúghatom… - fordult kissé rám és ajkai fülcimpámnál kalandoztak. -… de ő kérdezte hamarabb. – bökött a telefonjára mire egy pillanat kérdése alatt fogtam és kivertem azt kezéből. Már magam sem tudtam volna kontrolálni tetteimet, teljesen átszellemültem.

Éreztem, ahogy lábai keményebben érnek az enyémhez… ahogy mellkasa az enyémhez simul, ahol ajkai a fülemet babusgatják…

- Miért részesíteném előnyben azt, amit én magam csinálhatok? – úgy hiszem, ez volt a válasza a kérdésre melyet a lánynak soha nem válaszolhat meg… ugyanis én nem engedem, soha nem engedném.

Éreztem, hogy szavaitól-fülemtől kezdve minden egyes négyzetcentiméterem égni kezd, sőt nem is égni… lángolni, akkora szikrapattanásokat véltem felfedezni testemben, hogy azt hittem csak csupán ezektől a kis tűzijátékoktól olyan hangok fogják elhagyni számat mely az egész kórházat, felverhetik éjnek évadján…

- Te meg mit csinálsz? – huncut hangját hallatta, amikor azt tapasztalta, hogy ujjaim, mint kiránduló kisemberek indulnak meg mellizmán, hasizmán egyre lentebb… csakúgy ahogy én teljes testemmel tettem ezt…

- Miért élveznéd azt, amit magadnak csinálsz… nem jobb az, amit más tesz? – kacsintottam én rá és nem mertem feldolgozni a szavakat-melyet kimondtam… mintha nem is az enyémek lettek volna… de nem baj… ez a hajnal biztos felejthetetlen marad… habár sajnálom szegény lányt, választ soha nem kap kérdésre, de én az enyémre igenis kaptam… elég kielégítőt.

- Csak ha felkészült rá… - mondta a nővér mögöttem, aki igazán rendes volt hisz percek óta próbálja a lelket önteni belém, sőt talán ez percek fogalom talán már egy teljes órává nőtte ki magát.

A műtét napja vészesen közeledik, és még annál is vészesebben, mint gondolnám. A pillanatok csak úgy elröppennek és már észre sem veszem azt, hogy éppen hogy kinyitottam a szememet és elvittek egy kivizsgálásra, már aznap amúgy a harmadikon ülök, várok… Várok türelmesen a papírokra, várok az eredményekre, arra hogy az férfiápolók ide-oda toszogatnak engem a kerekesszékben attól függetlenül, hogy én egyenesen megmondtam, hogy a saját lábamon is el tudok bárhova menni… ez őket nem hatotta meg.

Talán most jutottam el arra a pontra ahol valójában megijedtem, de úgy ténylegesen isten igazából. Tényleg eljön az idő, amikor a sebészek kezei között fog forogni az életem, a jövőm… és most éppen erre készülök fel, mind lelkileg, mind testileg…

Azon kívül, hogy napok óta irdatlan mennyiségű gyógyszeradagot kapok főétkezések gyanánt, egy sokkal láthatóbb dologgal is meg kell birkóznom, ami valójában csak pillanatnyi mégis megrendítő. Meg kell válnom hosszú, sűrű, barna hajamtól…

- Menni fog. – a mosdókagylónak támaszkodva néztem magam a szobám fürdőjének kis tükrében. – menni fog… - hangom kissé megremegett, ahogy ismételten kimondtam a szavakat.

- Várhatunk még egy kis időt… akár holnap… - drága szíve oly kedves volt, ahogy próbált nekem valamiféle opciót kitalálni annak érdekében, hogy erre felkészüljek, de én közbeszóltam.

- Most… – fújtam ki a levegőt és csuktam be a szememet, majd a nő előtt lévő székre lassan leereszkedtem.

- Megígérem, gyors leszek. – mondta és erősen szorítottam össze szemeimet miközben meghallottam az olló csattogását. Nem mertem világosságra nyitni szememet, nem voltam képes a földre hulló tincseimmel szembe nézni…. Viszont éreztem magamon, éreztem, ahogy rám esnek a hajszálak, ahogy egyre könnyebb leszek egyfajta tehertől mentesítve.

Körmeimet szinte tenyerembe vájtam teljesen, mintha azon izgultam volna, hogy hogy nézek majd ki ezután?  Abszurd kérdés… de totálisan mindegy. Amit meg kell tenni, meg kell tenni. Viszont egy dolog volt, amire kértem Harryt… hősiesen itt volt velem az elmúlt egy hétben, szinte alig mozdult el, ha tehette volna még a zuhanyzás idejére is összeköt minket, sőt a kivizsgálásokra is elkísér, de most egyetlen egy dolgot kikötöttem vele szemben. Erre a néhány órára hagyjon egyedül… mert ezzel először saját magamnak kell megbirkóznom, és csak azután tudok más szemébe is nézni. Össze kell szednem a bátorságomat kezdetben ahhoz is, hogy saját magam a tükörbe tudjak majd nézni.

Az elektromos hajnyíró hangja volt az, ami újfent megijesztett viszont ekkora már valahogy nőtt bennem annyi erő, hogy szememet kinyitva követtem végig az eseményeket a tükörben.

- Gyönyörű szépen néz ki… - hallgattatta el a készüléket a nő és tekintetünk összefonódott a tükörben.

- Maisy ha kérhetném. – számomra túlságosan is rideg volt ez a magázás, nem akartam még hűvösebbé tenni ezt az állapotot… az alaphangulattal is elég volt megbirkóznom.

- Maisy… csodálatos vagy. – mondta kedvesen és bátorítóan megsimította vállamat.

Egy könnycsepp csordult le ekkor arcomon, egyetlen egy melyben azt hiszem benne volt akkori minden fájdalmam… hát itt lennénk- gondoltam magamban.

Csend ült a fürdőre, még valahogy nem voltam kész a beszédre, de a nő hagyta is hogy ez így maradjon… ezt a fura idillt a kinti ajtón lévő kopogás, majd annak az ajtónak a kinyitása törte meg.

- Maisy? – mély hangját tízezer és millió közül is felismerném.

- Nem láthat meg így… - hirtelen nem tudtam miféle pánik kapott el, de egyszerűen erre még nem voltam felkészülve. – nem… nem… nem.. – kaptam fejemhez és konkrétan a sírógörcs határán álltam, amikor fejemhez érve kezem ügyébe hajam egy szála sem akadt.

- Mély levegőt… fogta meg vállamat hátulról a nő. – Maisy… te most nyugodj le. - fordított magával szembe és várta, hogy reá figyeljek. – én kimegyek és elmondom, hogy mindjárt tudsz, fogadni látogatót csak most éppen van egy kis dolgod… - mondta és mélyen a szemembe nézett. – okés? – kérdezte.

Éreztem, ahogy mellkasom hisztérikusan emelkedik, majd esik össze és azt sem tudtam, hogy most éppen mit is tudnék válaszolni.

- Okés? – szinte számon kérően kérdezte ezt tőlem, de mégis oly barátságos volt.

- Okés?!. – kérdés és kijelentés is volt ez egyben.

- A neheze még csak most jön… nem szabad megrendülnöd. – egy ismeretlen szavai mily bátorítóak lehetnek számomra, nem gondoltam volna. – és nézd csak… ezt neked hoztam. – egy selyemsálat helyezett kezembe.

- Míg összeszeded a bátorságodat… - mondta és a kilincsért nyúlva még egyszer rám pillantott. – csak ügyesen… - kacsintott és otthagyott engem egyedül…

Az első pillanatokban hirtelen azt sem tudtam mit tegyek, majd ahogy meghallottam az ajtó alatti kis résen beszűrődő mély hangját azonnal észhez tértem, vagyis valami megkondult bennem és tudtam nem állhatok ott naphosszakat.

- Menni fog… - bólintottam magamnak majd a kendőt fejemhez emelve kötöttem az fel magamnak. – csodálatos vagy Maisy… - a nő hangja visszhangzott a fülemben majd én is a kilincsért nyúltam. – menni fog… - elsőre egyszerűen képtelen voltam lenyomni a kilincset, képtelen voltam megtenni az első lépést. – ne szórakozz velem… - saját magamnak célzott mondatommal úgy éreztem lassan, hogy legnagyobb ellenségem újra és újra saját magam leszek… - most ezen az ajtón fogod magad, és kivonszolod a seggedet… - további utasításokat adtam magamnak, továbbra is motyorászva az orrom alatt. – az isten szerelmére… - nyomtam le a kilincset majd nyitottam ki az ajtót és léptem ki a félelmeim világából.

- Szia, Harry… - köszöntem neki és próbáltam egy mosolyt erőltetni számra, de nem sikerült… viszont a nem hívott könnyek akaratlanul is előtörtek belőlem… keservesen zokogtam előtte, úgy ahogy igazán napok óta nem sikerült… mintha ezzel akartam volna gondjaimtól megszabadulni… talán egy részüktől sikerült is.

- Cshhhhhh… - mondta és karjai közé vont és hagyta, hogy felsőjét sűrű könnyeim áztassam… - nincs semmi baj… - simította hátamat, habár úgy éreztem ott abban a pillanatban mondhat bármilyen kedveset, bármilyen drágát, a könnyeimet nem tudná felszárítani semmivel sem… még ő sem.

- Ne bámulj. – szégyenlős kislányt játszottam és takartam el arcomat kezemmel, mindkét tenyeremet magam elé emeltem.

- Én, nem bámullak… én, csak nézlek. – mondta és ujjaimmal játszadozott.

- De bámulsz. – mondtam neki, éreztem tekintetét az arcomon mely valami miatt különösen égette bőrömet.

- Jajj te… - rázta meg a fejét és közelebb hajolva puszit akart nyomni homlokomra a miből az lett, hogy fejem búbjára sikerült végülis mindezt végigvinnie.

Mindeddig a pontig konkrétan azt sem engedtem, hogy az arcomhoz érjen, szabályszerűen majdnem kiugrottam előle, amikor meg akarta érinteni például a nyakamat, vagy fülemet, vagy bármimet… de most valahogy békességben éreztem magamat, ahogy ajkai kendőmet érték egy különös nyugodtság telepedett rám mely akkorra már minden félelmemet elvett tőlem.

Nem szóltam egy szót sem, nem tiltakoztam. Ő se adott hangot tetteinek, csak óvatosan nyúlt hátamhoz ahol lógott a kendő csomója és ártatlanul, óvatosan kötötte ki azt és hagyta, hogy a lepel lehulljon rólam… órák óta először engedtem neki, hogy lásson így.

Voltak bent szüleim, voltak bent barátaim senki előtt nem tudtam levetkőzni félelmeimet… csak előtte, csak neki sikerült ezt elérnie.

- Hát én meg hogy nézek ki… - ráztam fejemet kínos nevetésem társaságában. Mintha nevetéssel el tudtam volna űzni a gonoszt-melyet éreztem a beszélgetés kínkeserves voltában.

- Igazán bejön ez az új style… - vigyorodott el és megemelve államat kérte, így hogy rá nézzek. – mit szólnál, ha én is megválnék göndör tincseimtől? – kérdezte viccesen, de ebben semmi bántó nem volt… semmi tolakodó, éreztem rajta, nem is ártana ő senkinek, és azt hiszem nekem meg végképp nem.

- Nem engedném. – nevettem fel most úgy isten igazából valóságosan.

- Gyönyörű vagy… - mélyen a szemeimbe nézve suttogta ajkaimra a szavakat. – nekem a leggyönyörűbb…

Úgy éreztem, hogy a gyógyszerek melyeket belém nyomnak lassacskán átveszik testem felett a hatalmat, hiába nem akartam elaludni mégis elaludtam, hiába nem akartam fent lenni mégis éberebb voltam, mint valaha. De szükségesek voltak és nem tudtam mit tenni ellenük… szó nélkül nyeltem őket, ha kellett, vagy engedtem, hogy infúziómba nyomják azt. Majdcsak könnyebb lesz valamikor…

Volt egy este még a műtét előtt, amikor sikerült egy olyan pillanatot találnom, amikor egyedül voltam… a gondolataimmal is legalább. Harry a kanapén elbóbiskolt végre, én pedig még fent kukorékoltam egyszerűen nem tapadtak le a szemeim… ezért inkább írtam… írtam mindenki számára egy néhány soros levelet, melyben mindent megköszöntem tőlük.

Az ő levelét hagytam utoljára… ahhoz kellett összegyűjtenem a legtöbb erőt. Úgy hittem kezdetben, hogy ez lesz a leghosszabb levél, amit majd összehozok, de egyszerűen valahogy mintha a toll a kezemben kikopott volna…

Cseszd meg Harry Styles… mindig is szerettelek és szeretni foglak. Ezt jobb, ha a fejedbe vésed… Te nem engeded, hogy azon gondolkozzak, hogy „mi van ha” de ettől függetlenül én ezt a kérdést nem tudom a fejemből kiverni. Csak egyet kérek, tőled bármi is történjen a következő napokban talán rosszra fordul, a helyzet kérlek, emlékezz arra, hogy volt egy szerelmünk, de talán el kellett, hogy múljon… talán nem érdemeltelek meg, de az együtt töltött idő életem legszebbjei közé tartozott… Szeretlek és szeretni is foglak… Az a tündér lány a háztetőről…

Erős lüktetést éreztem fejemben, mintha szétesett volna az és most szüntelenül újra be és kicsavaroznák nekem az egészet. Szemeimet alig tudtam kinyitni, mégis valami azt akarta, hogy újra lássak… hogy lássam, mi történik körülöttem.

- Nem ismerte fel… megkérdezte, hogy ki Ő… nem tudta, hogy… el sem tudom képzelni mit… - a szavak közelinek tűntek mégis oly távolinak. Aggodalom volt hallható bennük, szomorúság. Vajon rólam beszélnek-e? Nem tudom viszont, hogy többen vannak ez biztos.

- Ébredezik ismét… - édes anyám hangja volt a legközelebbi. – jó reggelt Maisy… - mondta bájos hangján.

- Már megint mennyit sikerült aludnom? – még a pislogás is kissé fájdalommal járt.

- 10-12 órát… - válaszolt készségesen. – de ez normális… - folytatta.

- Alvás közben is válhatunk éhessé? – kérdeztem és éreztem, hogy lassacskán szememből is tűnik el a fájdalom, ahogy egyre jobban szokok hozzá a fényhez, és az emberekhez. Pillanatokon belül még a fejemben uralkodó zűrzavar is kezdett csillapodni…

- Van étvágyad? – kérdezte anya és úgy tette mindezt mintha olyan fura dolog lenne az.

- Úgy érzem, kilyukad a gyomrom… - toltam fel magam lassacskán az ágyamban.

Képek kezdtek visszatérni a fejemben azzal egy időben, hogy minél több ébren töltött percet éltem át. Rájöttem, hogy nem először vagyok ébren mióta a műtéten átestem, csak minden egyes ébredés olyan furának tűnt számomra… mintha az agyam totálisan újra indult volna, és mindig kellene neki egy kis idő, míg újratölt.

- Ezt örömmel hallom. – mondta és fordult ő szekrényemhez, hogy tálcámat elém emelje.

- Abban az egyben biztos vagyok, hogy ezt én meg nem eszem… - már a kórházi kosztnak a dobozától is kirázott a hideg. – eszem ágában sincsen… - tiltakoztam. – inkább lemegyek a büfébe… - és ahogy kimondtam ezeket a szavakat Alexa és édesanyám szeme majdhogynem kiesett a helyükről. – ne nézzetek így… az orvos azt mondta, hogy ha úgy érzem magam, akkor kikelhetek az ágyból… hát úgy érzem, az éhség nagyúr. – bólintottam segítségük nélkül tettem le lábamat az ágyról, majd bújtam lassan a papucsomba.

- Lekísérlek… - Alexa gardedám lett az elmúlt napokban.

- Boldogulok egyedül is, de köszi… - mosolyogtam és kezemmel is intettem, hogy tényleg szeretném, ha ő itt maradna, és na meg azt hogy én meg egyedül is tehessek néhány lépést. Csak néhányat.

- De lekísérlek… - erősködött.

- Nem lesz bajom nyugi… minden második ajtóban összefuthatok egy nővérrel.. Ne aggódj. Van két szép lában és le tudok menni egyedül… ígérem, nem teszek kár magamban. – ráztam hitetlenségemben a fejemet majd kinyitottam az ajtót és pikk-pakk kiléptem rajta még mielőtt utánam csusszan valamelyik nőszemély. – végre… - hacsak a büféig is jutok már az is jó… néhány pillanat, míg nem követik minden egyes mozdulatomat árgus szemekkel, néhány pillanat, amíg egyedül lehetek.

Nem tudom megmagyarázni, hogy mi, de valami van a levegőben, ami azt hiszem mindenki agyára ment az elmúlt napokban. És még nekem volt agyműtétem jó vicc… úgy viselkednek.. Nem is tudom olyan megmagyarázhatatlanul, és azt hiszik, hogy titkolhatják előlem, mármint legalábbis úgy hiszem, hogy ők azt hiszik, hogy én nem veszem észre az, ami az orrom előtt folyik. Na, mindegy… rájuk hagyom.

Valami igazán finomra vágyom, valami ételre és nem holmi maradékra.

- Egy pohár tejet meg azt a kettőt abból a muffinból… - mutattam a pult mögött sorokozó finomságokra.

A srác ki is tette nekem a tálcára mindezt, majd beütve a gépbe mondta, hogy mennyibe is kerül majd mindez.

- Csodálatos… - zsörtölődtem magamban. – mit szólsz, ha most megkérlek arra, hogy ezeket tedd el nekem, és pillanatokon belül visszaugrok értük… fent hagytam a tárcámat a kórteremben. – próbáltam minél csábos mosoly elérni hátha majd ettől meghatódik.

- Erre semmi szükség… - hallottam meg egy mély hangot mögöttem majd egy bankjegyet tartó kezet láttam közelíteni a pulthoz. – én meghívom a kisasszonyt!- mondta az idegen.

- Felmegyek és azonnal vissza is adom… - kezemben fogva a tálcát fordultam már feléje.

Közelebb volt, mint gondoltam, heves fordulásomban majdhogynem sikerült pólójára öntenem a tejet. Nem lett volna kellemes dolog.

- Biztos vagyok benne… - mosolygott kedvesen rám.

Felemelve tekintetemet tudtam csak szemügyre venni igazán őt. Egy sapka volt rajta mely alól néhány göndör fürtjei óvatosan kandikált ki… szemén fekete napszemüveg volt, nem mintha bent sütött volna a nem, meg amúgy nem mintha kint sütött volna egyáltalán. Napok óta esett szüntelenül.

- De komolyan… - bizonygattam. – felszaladok és pikk pakk vissza is adom… - nem szerettem senki adósa sem lenni.

- Rendben… - mondta és inkább saját biztonsága érdekében elvette a kezemből a tálcát, azt hiszem a tej ismételten inkább a pólójára mintsem a számba akart landolni.

- Héé… - talán el akarja lopni tőle, vagy mi? Mondjuk ő fizetett érte szóval az övé.

- Nyugi csak leteszem ide… - és körülbelül egy két lépésre lévő asztal tetejére helyezte a tálcát.

- Jól van, na… - toltam le, de valahogy mégis élveztem ezt a kis beszélgetést. – van kedved esetleg csatlakozni? – úgy véltem igazán jó ötlet lenne mégsem fent elfogyasztani ezt a reggelit… a még több idő a fentiek nélkül csak szuper ötlet lehet.

- Nem akarok zavarni. – hangja mintha kissé szomorkás lett volna, olyan kimért vagy nem is tudom.

- Egyedül vagyok… nem zavarsz. És amúgy is, ha már megmentettél az éhhaláltól akár egy fél muffint fel is ajánlok… - toltam feléje a tányéromat.

- Igazán kedves. – mondta lágy hangján és figyeltem mozdulatait, ahogy kihúzza, magának székét majd helyet foglal azon.

- Nincs mit… - rántottam vállat és számba tömtem egy falatot, ahogy letörtem belőle. Végre valami ehető. – amúgy figyelj… megsúgok valamit. – hajoltam közelebb az idegen felé.

- Na, mit? – kérdezte kíváncsian.

- Itt bent nem süt a nap. – kacsintottam és bátran levettem szeméről a fekete műanyagot.

A fiúnak zöld szemei voltak, olyan zöldek melyeket még talán soha nem láttam. Nem akartam bunkónak tűnni, de egy pillanatra elvesztem bennük… talán kicsit sokáig figyeltem arca gyémántjait.

De igazából talán volt indoka hogy miért volt rajta a szemüveg… mintha rejtegetni akart volna valamit… szemei hiába csillogtak, mégis fáradtak voltak és legfőbbképp szomorúak, mélységesen szomorúak.

- Most hogy így mondod… - bólintott és elfogadta az kezemből a szemüvegét.

- Amúgy még be sem mutatkoztam… - csaptam a homlokomra. – na, jó ez sem volt egy jó ötlet. – ujjaim a kötésemmel találkoztak, de csak felnevettem halkan. – Maisy vagyok… - nyújtottam felé szabad kezemet.

- Harry… - nyújtotta övét is felém.

A név hallatán kissé megingott a kezem, olyan érdekes volt valaki más szájából hallani. De talán ideje lesz hozzászoknom és próbálnom továbblépnem.  Nehéz lesz, de ha sohasem kezdem el, akkor sohasem fejezem be az utamat.

- Harry… - ízlelgettem a nevét a számban. – egyszer én is ismertem egy Harryt… - mondtam neki és hátrahajolva a székembe úgy éreztem újra tudok erről beszélni. Egy idegennel talán könnyebb lesz, egy idegen talán nem ítél el, egy idegen talán csak meghallgat majd…

- Tényleg? – kérdezte kíváncsian. Olyan volt mintha ez a kérdés nehezére esett volna… volt benne valami megmagyarázhatatlan.

- Igen… - bólintottam és üres kezemmel a hálóingem alatti nyakláncon függő gyűrűt markoltam meg erősen… a gyűrűt, melyet egykor ő maga adott nekem, mely ujjain annyira megtetszett nekem. – vicces… pont olyan gyűrűt viselt, mint te… - mutattam ujjára és a láncomat is kivettem rejtekhelyéről és feléje mutattam. – micsoda véletlen… – mosolyodtam el és az emléke oly kellemes boldogságot kezdeményezett testemben. – az én Harry-m viszont meghalt néhány évvel ezelőtt… - a gyűrű szinte elveszett tenyeremben olyannyira szorítottam, de mégis inkább kimondtam a választ a fel nem tett kérdésre. – ő volt a világon a legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam. Biztosan jól kijöttél volna vele. – mondtam attól függetlenül, hogy az előttem ülő fürtös srácról nem tudtam semmit.

- Csakugyan?

- Vele nem lehetett rosszban lenni… ő egy földre szállt angyal volt… az én angyalom…