XLV. rész - Time bomb

Sziasztok! Íme, itt lenne a következő rész! Remélem tetszetősen érdekes lett! Jó olvasást! Puszi Dorka

U.i.: Jó téli szünetet mindenkinek! ♥

Time Bomb

It was like a time bomb set into motion
We knew that we were destined to explode
And if I have to pull you out of the wreckage
You know I'm never gonna let you go
We're like a time bomb
Gonna lose it, let's defuse it
Baby, we're like a time bomb
But I need it
Wouldn't have it any other way

(All Time Low)

– Merjem megkérdezni, hogy fizettél érte, mikor nincs is pénz nálad? – hunyorítottam rá mire csak széles mosolyra húzta száját, majd kicsit sem nőiesen haraptam bele a kezemben lévő guszta hamburgerbe. Legalább akkora volt, mint a fejem. Kétszer.

- Egy bájos csevej… egy széles mosoly, s lám… uzsonnázunk. – kacsintott rám, s inkább ráhagytam az egészet… jobb volt az inkább, ha nyakamig felcipzározva a bőrkabátot tettem azt, amit kellett tennem… ettem.

- Elképesztő. – motyogtam magamnak, s élveztem, ahogy a köze nincs a húshoz húspogácsa a fogaim között őrlődik, s oly finom érzést kelt bennem, mint még hamburger sose nem tette. – lenne egy kérdésem… hányszor szöktél meg fotózásról? – vetettem fel a fura kérdést, nem úgy tűnt, mint akit megbántottam volna vele… még az kellett volna.

- Ez volt első… - jegyezte meg, s nyalta meg ujját ugyanis mondhatni kezébe folyt hamburgere tartalma.  -… de eléggé menő volt. Tetszett. – s olyan volt ez, mintha megdicsért volna engem. Vegyem ezt bóknak, vagy mi?

- Mondhatni stílusos távozás… - nevettem el magam, s eszembe jutott az, ahogy kissé megreformálva a díszletet hajtottunk el onnan.

- Nyakamat teszem rá, hogy Terry imádta… komolyan. – bizonygatta igazát, s a Terry-vel töltött idő után azt kell, hogy mondjam… Ash-nek igaza van. Teljes mértékben. – Vele ellentétben a te fiúd… nem annyira. – jegyezte meg mire szúrós pillantásokat vetettem feléje.

- Hanyagolhatnánk ezt a témát most? – kértem, s inkább segítettem őt az evés folyamatában, s ajkaihoz nyomtam hamburgerét talán túl ügyesen is… inkább egyen, mint erről beszéljünk.

- Nem tudtad, hogy ott várlak majd a reptéren mi? – persze, hogy nem hanyagolta a témát... nem éppen az a figura, akit irányítani lehetne.

- Hát nem. – s ha ő nem eszik, akkor én eszek… s nem beszélek.

- Okos húzás volt tőle… a kis szemét. – rázta a fejét, s mosolyogva fogadta a fejét, amikor a pultos leányzó még egy tál sült krumplit is kihozott nekünk.

- Jó étvágyat. – kacsintott Ash-re, s habár gondolom nem ennyire láthatóan akarta, de odacsúsztatta Ash-nek a szalvétára írt telószámát.

- Nem is akarom tudni. – emeltem fel magam elé a kezemet… köszönöm a nőnek az elterelést, de tényleg. - egyél… látom, hogy csak ezt akarod. – mutatott a ketchupozott mennyországra. Látta, hogy szemezek vele, de mozdulni nem mozdultam… valószínűleg, ha mindent elpusztítok, ami itt számomra van készítve az életben nem fogok innen mozdulni.

- Úgy gondolod? – kérdeztem.

- Úgy… - s megfogott egy falatot, majd nyílegyenesen a számba nyomta azt. – mibe fogadunk, hogy nem vártad oda a Hercegedet? Ahogy levontam a pillantásából nem tetszett neki a visszanyal a fagyi játszma… - nem tudta dobni a témát… esélytelen volt.

- Nem. Nem vártam. Befejeznéd? – álltam meg evési procedúrámban. – Ilyen… ilyen közel voltál ahhoz, hogy megkedveljelek. – mutattam feléje hüvelyk és mutatóujjam párosát összeszorítva.

- Harry Styles akkor nem téma? Okés. Vettem. – őszintének tűnt… komolyan, vagy ha játszott is… nagyon ügyesen tette. – A BeautyBody legfrissebb felfedezettje vagy… hogyan történt ez? – tényleg témát váltott, elég erősen.

- Komolyan érdekel? – meresztettem rá a szememet.

- Ühüm… - bólogatott, mint egy kisgyerek… egészen más volt, mint eddig a pillanatig bármikor is volt. – Sosem tudhatod, hogy mikor kell interjút adnod, szóval jobb, ha gyakorolsz… - jegyezte meg, majd felkapta a nagy sótartót, s szám elé tartotta, mintha csak egy mikrofon lenne. – meg végülis megszöktettél a fotózásról… ez a minimum, hogy megismerhetlek egy kicsit.

- Ez komoly? – kérdeztem tőle, majd inkább egy újabb falattal kényeztettem magam. Én szöktettem meg őt? Én? Érdekes nézőpont.

- Totálisan. – hatalmasra nyitotta szemét, majd elnevette magát. – Komolyan… előbb vagy utóbb kérdezni fognak tőled valamit.

- Az univerzum elég sajátos módon mutatja meg nekem, hogy mik a szándékai velem… - nem éppen gondoltam mesedélutánt tartani neki így inkább a ködös valóságról nyilatkoztam.

- Tudod, hogy ebből semmit nem értek? – hunyorított rám, majd oly idióta fejet vágott, mitől muszáj volt elnevetnem magam… még úgy is, hogy teli volt a szám. Extra nőiesség.

- Bocs. – mutogattam a számból kirepülő zöldségdarabokra az asztalon, de a mosolygást nem tudtam megállni.

- Semmiség… amíg folytatod ezt, s képes vagy ilyen helyen így enni velem… minden megbocsájtva. – emelte maga elé a kezét, majd elismerően kacsintott.

- Mi? – töröltem meg a számat.

- Nem éppen a tipikus „munkatárs” vagy. – rajzolt macskakörmöt a levegőben. – egészen biztos vagyok benne, hogy néhányan már rég sikítva rohantak volna el erről a helyről… és talán még fel is pofoztak volna.

- De én itt vagyok… de ha gondolod, még felpofozhatlak. – tettem szabaddá egyik kezemet. – meglehet, hogy eddig a pillanatig a kis erős felesek elhomályosították, mit is szeretnék valójában. – tettem úgy, mint aki elgondolkozik, s a valóság az volt, hogy ereimben még mindig éreztem az alkohol tartalmát… az első kettő után a későbbiekben még kettő legurult, s nem tudom mi volt benne, de mindenemet szétmarta ez tuti. Viszont segített. Nagyon is sokat.

- Jah… azt hiszem te igazán más vagy. – jegyezte meg oly igazán őszinte ábrázattal. Azt hiszem mondanivalómnak csak az első felét ragadta meg.

- Ne is folytasd… még azelőtt fejezd be, mielőtt elkezded. – mutogattam neki arca előtt a mutatóujjammal.

- Hmmm? – úgy tett, mintha semmiről sem tudna. A kis ártatlan.

- Túl kedves vagy. Nem kérek belőle. – tagadtam meg gyanús közeledését.

- Ugyan Khara… nem vagyok én olyan bunkó… - s két pillanat sem kellett neki ahhoz, hogy felállva a helyéről az én padomra csusszanjon mellém. – annyira. – úgy ült le, hogy én is arrébb kerültem kissé, mondhatni hátsójával arrébb lökött kicsikét.

- Ne húzd ki a gyufát. – fordultam hirtelen feléje, s hajoltam hozzá oly közel, hogy szinte arcunk összeért. Egyre jobban gondolkozok azon a pofon dolgon. Még talán élvezném is.

- Azt hiszem ezzel már rég elkéstem. – vágott vissza rögtön zsiványan, s csak nézte, nézte az arcomat rezzenéstelen tekintettel. Úgy gondolom arra várt, hogy mikor adom fel, s hagyom abba én is a bámulását, de én nem terveztem ilyet… közel sem.

Nem tudom hány percig bámultuk egymást, de egészen biztos voltam abban, hogy mikor hagytuk abba. Amikor megéreztem a zsebében rezgő telefont.

- Ezt meg hogy? – kérdeztem tőle kíváncsian. Hogyhogy van nála telefon… mikor került hozzá? A fotózáson miért volt nála?

- Ha hívják az embert, akkor általában csörög a telefonja… ha leveszi a hangját, akkor esetleg rezeg. Így. – kacsintott, s zsebébe nyúlva az asztalra tette a készüléket képernyővel lefelé fordítva.

- Köszönöm a felvilágosítást. – veregettem meg a vállát szemem forgatása közben.– vedd fel nyugodtan… én nem zavarok. – csúsztam arrébb, mire ő megfogta telefonját, s a képernyőt felém mutatta… egyenesen az arcom elé tette azt.

- Biztos vagy te abban, hogy vegyem fel? – nem volt a kijelzőn név, csak számok… ismertem azt a számsort… nagyon is. Nem reagáltam, csak néztem a számokat… mintha teljesen ismeretlenek lennének számomra. – ez a srác nem adja fel… – jegyezte meg.

- Mi? – totálisan értetlent játszottam.

- Ez Harry. Most már biztos vagyok benne… a tény, hogy kb. ötvenedik alkalommal szólal meg, s az arcod… a hülye is összetenné. – micsoda Sherlock van ebben a fiúban, szuper.

- Csodálatos. Én megyek. – álltam fel a padról hirtelen, s meg is szédültem… s kétlem, hogy a reggeli szíverősítő volt bennem… kissé a hirtelen magasságváltás kavarhatott bele a rendszerembe.

- Nélkülem ugyan sehova. – kapta el a kezemet, s visszarántott magához.  Nem tudom, hogy ezt azért tette, mert féltett egyedül vagy, mert saját fejét féltette, vagy csak éppen jót szórakozott a helyzeten.

- Meg fog ölni. – mélyen a szemébe néztem, s úgy adtam tudtára az infót, aminek amúgy nem is kellett volna érdekelnie.

- Egészen biztos vagyok benne…

- Azt hiszem… követnek. – egy lámpánál álltunk meg, s ekkor volt lehetőségem előre hajolni úgy Ash füléhez, hogy hallja is, amit fogok mondani.

- Kik? – a tükrét megigazítva próbálta társaink személyazonosságát belőni.

- Rendőrök. – jegyeztük meg egyszerre, s én nem is tudom mit éreztem akkor már, de egészen biztosan mást, mint ő.

- Kapaszkodj… erősen. Fogócskázzunk egyet. – jelentette ki, majd ebben a pillanatban zöldre váltott a lámpa ő pedig elrugaszkodva a földtől igen erősen nekiindult az aszfaltnak

- Ááááááááá… - visítottam fel hangosan, s ragadtam meg úgy derekát, mint eddig még ma sose. Nem féltem, nem számoltam a következményekkel… inkább volt ez izgalmas. Olyan igazi élj a pillanatnak dolog, amikor igazán kiélvezheted azt, hogy fiatal vagy, s mennyi idióta döntés, s lehetőség van előtted. Ez a délután pontosan ilyen volt.

Egy ideig még éreztem a zsarukat mögöttünk, de elég kacskaringós, eszeveszett játékba kezdve indult meg előre Ash, szóval nekik semmi esélyük nem volt elkapniuk. Egészen sajátos városnéző túrán voltunk ennek köszönhetően, egészen tetszett.

- Akarjam tudni, hogy honnan tudod, hogy hol lakok? – a szállodám előtti parkolóban álltunk, s míg ő a motornak támaszkodott én előtte álltam egy helyben.

- Gondolatolvasó vagyok… - jelentette ki teljesen komoly ábrázattal. -… vagy megkérdeztem az ügynöködet, Simon-t. – tette hozzá, mintha ez lenne a gyanús válasz.

- Vagy megkérdezted Simon-t. – fogadtam el ezt a lehetőséget, s elmosolyodtam.

- A teremben maradt cuccaidat idehozták… - mondta.

- Köszönöm. – ismertem be.

- Megleszel? – kérdezte azt hiszem igazán őszinte kíváncsisággal, utalva arra, hogy a móka után talán rám most vár az igazán… neheze. Majd meglátjuk mennyire lesz ez nehéz. Még nem igazán nyíl lehetőségem úgy igazán átgondolni a dolgokat, de volt egy rossz előérzetem, amit szívesen elnyomtam volna magamban… ha tudtam volna.

- Azt hiszem… jah. – rántottam vállat, mintha annyira nem izgatna a dolog.

- Holnap utazunk Tokióba… de bármikor hívhatsz, ha gondolod. – kacsintott rám.

- Okés. – próbáltam feldolgozni a dolgokat, s kedvesen rámosolyodtam… majd egy elborult pillanatomnak köszönhetően feléje libbentem, s lábai közé lépve arcára leheltem egy csókot.

- Mégsem egy pofon… - lepődött meg kissé.

- Mégsem egy bunkó… - beszéltem róla harmadik személyben, majd hátrálva indultam meg a bejárat felé. Két dologra volt igazán szükségem ebben a pillanatban… egy forró fürdőre, s az ágyam melegére. Semmi másra… majd minden egyébbel holnap foglalkozok.

- Jó estét… a 367-es szoba kulcsát szeretném. Khara Clayton. – léptem oda a recepciós sráchoz, aki minden figyelmét próbálta elterelni arról, hogy amúgy az egész arcom még ki van pingálva… meglehet egész szabad délutánunk alatt így járkáltam.

- Úgy hiszem ezzel lesz egy kis problémánk. – emelte fel fejét a pultja alatti monitorról… nem éppen volt derűs az arca.

- Én vagyok Khara… látott már itt, tudja, hogy az az én szobám. Mi lenne a probléma? – nem értettem aggodalmának okát.

- Maga kijelentkezett a délután folyamán… minden cuccát elvéve szobájából. – félve nézett a szemembe… azt hiszem arcom reakciója alapján egészen ügyesen következtetett érzelmi szintemre.

- Jó… - vettem egy mély lélegzetet, s próbáltam nyugisan kezelni a helyzetet. -… ez biztos egy félreértés. – nyeltem egy nagyot. – Úgy tűnik, mintha kijelentkeztem volna? Itt lennék maga szerint, ha kijelentkeztem volna? – az önkontrolról való minden tudásomat ebbe a pillanatba kellett szorítanom… nem volt szabad kiakadnom. Nem.

- Nem tudom kisasszony… de a számítógép nem hazudik. Ön ma 2 óra 23 perckor kijelentkezett innen. – felemelte a pluszban ott lévő tabletjét a pultról, s felém mutatta azt. S nem hazudott… tényleg nem.

- Hát ez érdekes… merthogy én erről nem tudok. – próbáltam a legbájosabb, s a legkevésbé idegbetegebb mosolyomat felé mutatni… lehet, lassan kezd elfogyni a türelmem.

- Kisasszony… ez magának érkezett. – s egy harmadik személy is lépett oda a pulthoz, aki egy londiner srác volt. Mióta visznek ki leveleket a londiner srácok? Gyanús.

- Tessék? – fordultam feléje, s egy borítékot nyújtott felém, amin egyértelműen az én nevem állt… az Ő betűivel. Hirtelen gyengébbeknek éreztem a lábaimat, s örültem, hogy ott volt a pult, amiben kissé megtámaszkodhattam… majdnem összeestem.

- Kisasszony… jól van? – könyökömnél fogva tartott meg a londiner srác.

- Jól… jól... – próbáltam minél hihetőbben előadni nekik ezt.

- Üljön le egy kicsikét. Hozok magának egy pohár vizet. – s a halban legközelebbi fotelhez kísért könnyedén.

- Köszönöm. – suttogtam neki, majd ahogy leültem rögtön ujjaim közé vettem a borítékot, s szinte széttéptem, hogy megtudjam mit is rejt. Tudhattam volna, hogy Ő áll az egész mögött… tudhattam volna.

„Ugye te is meglepődtél?” – mindössze ennyi állt a papírkán, mit a boríték tartott magában.

- Ugye te is meglepődtél? – motyogtam magamban, s már csak akkor vettem észre, hogy felálltam helyemről, s elindultam, amikor az utcára érkeztem.

- Ne akard, hogy megtaláljalak… - sziszegtem magamban neki, s mielőtt újra elindultam volna hirtelenjében összegeztem a helyzetemet. Se pénz, se telefon… s Nála vannak a cuccaim… Őt meg fogalmam sincs, hogy hogy érem el… szállodája meg embertelen távolságban van innen… ha egyáltalán még ott száll-e meg. Gyors döntésre volt szükségem, eszméletlen gyorsra. Egy tervre.

- Használhatom a telefont? – alig léptem ki a hotelből, már vissza is érkeztem hozzá.

- Persze kisasszony… - tette elém a készüléket a recepciós, s azt hiszem pillanatok alatt szerette volna felmérni lelki állapotomat… nehéz feladat elé állt ugyanis, jómagam sem tudtam, hogy mi a helyzet odabent.

Igen kevés telefonszámot tudok fejből… egy az Övé volt, Harry-é, amit hiába ütöttem be elérhetetlent jelzett a vonal… s a másik pedig Nora-é volt. Óceánon túli segítség.

- Nora… miben segíthetek? – csend volt körülötte, mindez valószínűleg azért, mert ha meglessük, hogy itt olyan este 7 környékén lehet, akkor ott az időeltolódásnak köszönhetően olyan hajnali 3… egyszer tuti meg fog ölni, amiért hajnalban felébresztettem, de lehet, hogy nem is aludt, sokszor hajnalig dolgozik a gépén.

- Nora… Khara vagyok… segítened kell. – daráltam le neki gyorsan.

- Minden rendben? Honnan hívsz? – kérdezte valósan aggódva, még ilyen távolságból is meg tudnám mondani, hogy hogy néz ki az ábrázata ebben a pillanatban. Hangja meglepően éber volt.

- Lényegtelen… van nálad gép most? – tértem rá a lényegre.

- Jah.

- Akkor lépj be az emailembe, s ott keress meg egy olyan nevet, hogy Arnold… az egyik email-ében benne van a telefonszáma. Diktáld le nekem most. Kérlek. – próbáltam minden hidegvéremet megőrizni.

- Pillanat… - hallottam, hogy pötyög, majd egy kis idő után diktál nekem egy számsort.

- Köszönöm. – egy tollat elragadva a pultról kezemre írtam a számot.

- Khara… minden rendben? – kérdezett rá még egyszer a meg nem válaszolt kérdésre.

- Majd hívlak később… mesélek. De most mennem kell. Köszönöm. Puszi. – majd kinyomva a telefont egy újabb számot tárcsáztam. – Arnold… a segítségedre lenne szükségem…

- Visszafizetem, abban a pillanatban, ahogy mindenem újra nálam lesz. – egy taxi hátuljában ülve beszéltem hozzá, miközben ujjaimmal csak úgy doboltam térdemen.

- Csajszi… semmiség. – rázta a fejét, s elkapta az ujjaimat. – nyugodj le egy picikét. – s próbálta kiegyenesíteni a hirtelen ökölbe szorult ujjaimat. – szorítkozzunk a tényekre… megoldjuk ezt. Okés? – nézett mélyen a szemembe. – Szóval… kijelentkezett a nevedben Harry. – nevének csupán hallatára is görcsbe ugrott a gyomrom, de próbáltam rajta túllépni… kisebb nagyobb sikerrel. – Telefonon nem éred el… hol kaphatod el a grabancát? – kérdezte mosolyogva.

- Fogalmam sincs… - ráztam meg a fejemet.

- Gondolkozz… meg fogod találni. Megtaláljuk.

- Vagy a hoteljében van… vagy a stúdióban, vagy a kilátójánál… vagy a parton. Fogalmam sincs. Ez sok hely.– kezdtem mérges lenni, egyre mérgesebb. Mi a fene ütött belé? Elment az esze?

- Jó… szerintem menjünk a hoteljéhez. Legrosszabb esetben, ha nem jelentkezett ki, akkor ott megvárhatod… - simította meg a karomat, majd átölelt.

- Milyen volt miután elhajtottunk? – csúszott ki a számon a kérdés, tényleg nem tudtam, hogy agyam melyik eldugott szegletéből bújt ez elő.

- Túlságosan is nyugodt… - jegyezte meg. -… majd ököllel ütött bele a mellette lévő falba. Ezután pedig eltűnt… ahogy jött, úgy el is ment. – egészen szomorkássá váltott az arca. – sajnálom. – suttogta.

- Nem kell. – jegyeztem meg, s kiegyenesedtem kissé mellette.

- Féltékeny típus?

- Halálosan. – vallottam be. – De már nem tudom meddig…

- Csak nyugodtan kiscsaj. Add a tudtára, hogy alkalmazkodnia kell a helyzethez… s hogy bíznia kell benned.

- Néha úgy érzem, hogy falnak beszélek. – fogtam a homlokomat, majd a kocsi lassan megállt alattunk. Megérkeztünk.

- Bemenjek veled? – érdeklődött, mikor már nyúltam a kilincsért.

- Nem kell… ha nincs eredmény, akkor jövök még vissza… ha van… ha van, meg akkor beszélünk. Köszönöm. – simítottam meg kezét, majd egy puszit adva arcára kilibbentem a járdára, s célirányosan indultam meg bejárat felé.

- Khara? – Niall kapott el abban a pillanatban, amikor már majdnem beléptem a szállodába, tette mindezt oly hirtelen, hogy szinte karjaiba zuhantam.

- Niall? – kérdeztem vissza, s örültem, hogy tartott, mert minden bizonnyal bezakóztam volna a forgóajtón.

- Te is őt keresed? – mérte fel az arcomat, s kissé lazábbra engedte tartásomat, de el nem engedett… mintha tudta volna, hogy nem megbízható az egyensúlyérzékem abban a pillanatban. – Nincs itt. Nem tudom elérni. – válaszom nélkül megválaszolta a saját kérdését.

- Kijelentkezett helyettem a hotelemből… elvéve minden cuccomat így… mindent. – világosítottam fel a helyzetről a szőkeséget.

- Hogy mi? – nevetett fel ő, majd észrevette magát… észrevette azt, hogy komolyan beszélek. – ez most komoly?

- Rátört a féltékenységi hullám… meglehet, hogy olyat látott a fotózáson, amit nem akart látni… s igazából nem is kellett volna látni. – magyaráztam neki.

- Hmmm?

- Ez a kabát nem végig volt rajtam. – jegyeztem meg neki rezzenéstelen arccal. – s alatta nincs semmi… semmi semmi.

- Jajjj. – lepődött meg, s nem tudom ezen a helyzeten, vagy azon, hogy belegondolt abba, hogy Harry agyában mi mehetett.

- És meglehet az sem javított a helyzeten, amikor Ash elhajtott a motorral, amin ment a fotózás… amin én is rajta voltam. – be kellett avatnom a dolgokba, hogy tiszta képet kapjon.

- Elborult az agya… halálosan féltékeny. – röviden foglalta össze a diagnózist Niall.

- Tudod, hogy hol találhatom? Legalább a cuccaimért… - nem biztos, hogy úgy igazából akartam vele beszélni.

- A stúdióban nincs, a parton sem láttam… - ismertette velem a tényeket.

- A kilátójánál? – kérdeztem.

- Mi? – kérdezett vissza.

- Van egy kedvenc helye… a város felett… a domboknál. – magyaráztam neki.

- Kétlem, hogy ott lenne… túl nyugodt hely lenne most az neki. Egy haverunk nagy bulit tart, lehet azért is ment oda hozzád, mert fel akart venni… - próbálta össze tenni a darabokat.

- Pont nem sikerült neki. – forgattam a szememet… éreztem, hogy az ereimben ismeretlen eredetű saját méreg kezd szaladgálni úgy, hogy ezzel minden zsigeremet hergeli. Nem volt túl kellemes érzés.

- Szeretem, nézzük meg ott… - dobta fel az ötletet, majd ebben a pillanatban Arnold jelent meg mellettünk harmadik emberként.

- Minden rendben? – kérdezte tőlem.

- Aham… azt hiszem, tudjuk, hol van. Köszönöm az eddigi segítséget… adósod vagyok. – mondtam neki.

- Innentől átveszem Khara-t. – kacsintott a barátomra, majd el nem engedve indult meg a parkoló felé.

- Elengedhetsz nyugodtan… - mondtam neki, de mintha meg sem hallotta volna szavaimat.

- Remegsz Khara… nem…

A kocsiban kb. egy szót sem szóltam, az agyam csak pörgött, s pörgött s hiába akartam leállítani, megakadályozni a túlsülését az egyszerűen nem ment. S minél többet dolgozott az agyam annál dühösebb lettem Rá, de közel sem úgy, mint korábban máskor… ez most tényleg valódi, keserű düh volt.

- Itt vagyunk. – állította le kocsiját Niall.

- Szupi. – jegyeztem meg, s már pattantam is ki az anyósülésről.

- Mit akarsz vele csinálni? – csapódott mellém Niall, s mint kísérőm volt ott jelen… meglehet, mondjuk ez a helyzet inkább fordítottan volt igaz, de sebaj.

- Megtalálni. – kurta válasz volt, de ez volt a legtöbb mit mondhattam.

A ház valóságosan úgy nézett ki, mintha nem is egy ház lenne, sokkalta inkább, mint egy exkluzív klub. Fények világították be fehér falait, s a zene is oly hangosan szólt, hogy szerintem a növények a környéken is mind erre sodorgatták levelüket. S persze azt nem is kell említenem, hogy rengeteg ember volt itt… rengeteg.

- Hello haver!- pacsizott le egy sráccal Niall, aki rögtön rám lett figyelmes.

- Hello neked is! Nincs meleged abban a bőrkabátban? – kérdezte kedvesen… érződött leheletében, hogy nem az első pohár van már a kezében.

- Nincs. – vágtam oda neki mindenféle jó modor nélkül.

- Keith... láttad Harry-t? – tette fel inkább a fontosabb kérdést a szőkeség.

- Valamikor igen.

- Ma volt az a valamikor? – sürgettem volna meg az infót.

- Azt hiszem jah. – nem éppen megbízható forrás, de hátha…

- Okés… megkeresem. – s egy pillanat sem kellett ahhoz, hogy elvegyülve a tömegben vadászatot indítsak a célpontom iránt. Eljőve egy asztal mellett frissen kiöntött felesek várták a gazdájukat, s septében felkapva egyet gyorsan le is gurítottam egyet… az előzőek már mind kimentek a testemből, de tudtam, hogy szükségem lesz erre ám nekem… nagyon is.

- Khara… te itt? Örülök, hogy láthatlak. – annyi ember volt, annyi az ismeretlen, hogy az ismerős arcokat alig találhattam… ekkor történt meg az, hogy Michael elkapva kezemet pörgetett meg.

- Én is. – bólogattam neki, s barátnőjére Elisa-ra mosolyogtam. – nem láttátok Harry-t? – kérdeztem.

- Minden rendben? – kérdezte a csaj… lányból van ő is, azt hiszem ez ilyen azonos nemek közötti kimondatlan komunikáció, hogy megértjük a másikat.

- Jah. – azt hiszem mind a hárman tudtuk, ábrázatomból ítélve, hogy ez meg sem közelíti a valóságot.

- A pultnál láttam a legutóbb. – hajolt oda fülemhez Elisa. – Csak óvatosan. – jegyezte meg halkan, s először még nem tudtam magyarázatot találni utolsó mondatára… ez egészen addig tartott amíg a pultot meg nem találtam. Harry-vel együtt.

Nem egészen vagyok benne biztos, hogy egy kezemen meg tudtam volna számolni, hogy hány leányzó legyeskedett körülette. Míg ő ült a bárszéken, addig egy drágaság a vállát masszírozta, másik a lába között állt, s úgy játszadozott nyakláncával a köldökéig kigombolt ingje társaságában, míg egy másik az adott pillanatban, a pulton ülve a hátra hajtott fejénél a Göndör szájába öntötte az üvegből a piát. A gyomrom felfordult.

- Ha az ajkad megközelíti a száját… kivágom a nyelved. – jelentem meg a lábai között álló csajszi mögött, pont abban a pillanatban, amikor Harry visszaemelte a fejét, s totálisan látott engem, s mikor a csajszi éppen közeledett volna felé.

- Khara. – jegyezte meg, majdhogynem úgy, mintha egy idegen lennék.

- Beszélnünk kell. – a csajszikát  előttem szinte arrébb pakoltam, mostmár csak én voltam aki előtte volt. Legszívesebben mindezt hajánál fogva tettem volna, de ez túl nagy jelenet lett volna.

- Szerintem egészen ügyesen tisztáztuk a helyzetet… nem? – mint egy király úgy ült a háremje karjaiban, esze ágában nem volt mozdulni… nagyon el volt kényelmesedve.

- Nem. – jelentettem ki neki, majd én voltam az aki lábai közé lépett… s most az egyszer nem a vágyat éreztem, mit kellett volna… hanem az undort.

- Tudod, hogy ez egészen szexi lenne… - ragadta meg kabátomat hirtelen s kapta el cipzáromat. - … ha előtte nem az a kis pöcs fogdosott volna össze. – suttogta a fülembe, miközben szépen lassan egyre lejjebb húzta a cipzárat rajtam. Emlékezett rá, hogy nincs alatta semmi… hogyne emlékezett volna.

- Undorító vagy. – jegyezte meg, s csaptam le a kezét. – bűzlesz… - néztem a szemébe, ami ugyan csillogott… de közel sem azért, mert olyan szépen megcsillant a hold fénye a zöld gyémántjaiban… amik most egészen elsötétedtek.

- Szerintem nincs miről beszélnünk. – jelentette ki egyszerűen.

- Pedig van. – bármennyire is el akartam húzni innen, mindenfajta cuccom nélkül egészen lehetetlen lenne, s ezt szemem előtt kellett tartanom.

- Pedig nincs. – csusszant le a székről, s engedte így, hogy elég erősen préselődjön össze testünk. Nem zavartatta, hogy a háremje még itt van körülötte, de őket sem zavarta az, hogy az áldozatuknak a barátnője is megérkezett időközben.

- Hol vannak a cuccaim? – kérdeztem tőle, ha négyszemközt nem megy akkor majd így megpróbáljuk.

- Miért nekem kellene ezt tudni? – hunyorított rám. – vigyáznod kellett volna rá, s nem azzal az Ash-sel csavarogni… vagy éppen amit csinálni vele. - mélyen nézett a szemembe, s szerintem igen érdekes meg nem történt jelenetek pörögtek az agyában, amik amúgy a valóságban meg sem történtek.

- Nevetséges vagy. – jelentettem ki szemrebbenés nélkül.

- Hidd el drága Khara… te sem vagy kevesebb. – mondta, s mire észrevettem már csak azt éreztem, hogy tenyerem arcával találkozik, s olyan csattanós pofonban olvad össze bőrünk, hogy még Ő maga is erősen meglepődött… remélem józanító hatása volt. – Ezt nem kellett volna… - jegyezte meg, s megragadta a csuklómat majd céltudatosan indult meg előre oly gyorsasággal, hogy ezt meg én nem tudtam felfogni.

Egy szobába benyitva könnyedén pördült be annak négy fala közé, s ráfordítva a kulcsra könnyedén zárt be oda kettőnket.

- Engedj ki… - jegyeztem meg szemrebbenés nélkül. -… add ide a cuccomat, s itt sem vagyok.

- Azt sem tudom, miről beszélsz. – jegyezte meg ártatlanul, tetette a hülyét.

- Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek… Harry a cuccom kell… semmi több. Utána nyugodtan szórakozz a háremeddel, megérdemelnek téged… - jegyezte meg mire a távolodó lépéseiben hirtelen megtorpant.

- Megérdemelnek? – nevetett fel kínosan.

- Nézz magadra… - szinte köpködtem a szavakat.

- Semmi jogod nincs kioktatni, tudod-e drága Khara? – s míg én is közelítettem felé, ő is megtett néhány lépést felém.

- Már megbocsássál… nem tehetek róla, hogy betegesen féltékeny vagy. – s igen… azt hiszem ekkor kezdett lassacskán felrobbanni bennem az időzített bomba.

- Féltékeny? – s nevetett továbbra is előttem. – láttam, amit láttam… az a mocskos örömmel fogdosta az én… - bökött a mellkasára. -… barátnőmet.

- Harry… az egy fotózás volt. Az isten szerelmére. – komolyan ezen ment a vita?

- Egyszerűbb lett volna, ha meztelenül járkálsz fel, s alá… - jegyezte meg szinte köpködve a szavakat.

- Mint te? – mutattam végig rajta. – Az a munkám.

- A munkád, amit nem is szerettél volna? Érdekes… egészen élvezni láttad a dolgokat. – tett olyan elgondolkodós pillantásokat felém. – milyen érzés volt az érintése? Milyen? Volt legalább fele olyan jó, mint az enyém? – s megközelített már annyira, hogy elérjen, s egy mozdulattal elérte, hogy a cipzárom szétnyíljon rajtam. – hmmm? Tetszett annyira, mint ez? – húzta végig hasamtól kezdve ujját egészen szabad melleimig. – biztos ismerős érzés volt már számára az olyan kóstolnia, ami nem az övé. – végig a szememet nézte, s közben pedig már mindkét tenyere mellkasomon pihent. A kétségbeejtő az egészben az volt, hogy ebben semmi szexi nem volt.

- Én nem vagyok senkié…