XXXII. rész - Don't ever let it end

Sziasztok! Embertelen az a szám, ahányszor én elkezdtem ezt a részt írni nektek… de komolyan. Sose találtam meg az igazi hangomat benne… majd meglátjuk most sikerült-e. Jó olvasást nektek, remélem tetszik! Puszi Dorka

Don’t ever let it end

Well, I'm tired of pretending
But I'm terrified of it ending
I know if not for you there's nothing I could do to ever let it end
And I know you feel the same way
Cause you told me drunk on your birthday
And as you pulled to me
You whispered in my ear, "Don't ever let it end"

(Nickelback)

- Ezzel leszedhetd magadról a testfestéket!- egy kis flakont nyomott a kezembe a kis kedves sapis, akiről időközben az is kiderült, hogy a tisztességes neve Arnold, de nekem csakis sapis marad.

- Pedig egészen megtetszettek már… - néztem végig karomon, ahova művészi pontossággal lettek „felvarrva” az én első tetoválásaim egy kis trükkel. Az összhatáshoz szükségesek voltak, de meg kell, valljam nagyon elnyerték a tetszésemet. Tetoválást már szeretnék egy ideje, s meg is vannak a terveim, de valahogy még nem jött el az idejük… mókának ezek pedig tökéletesek voltak.

- Dögös is vagy velük… - kacsintott rám én pedig rögtön úgy hiszem elpirultam. – remélem, dolgozhatunk még együtt… élveztem. – veregette meg a vállamat kedvesen. Tényleg jól kijöttünk, furán is csak azért éreztem magam itt, mert nem ismertem magamra olyan téren, hogy ez az egész kedvemre volt. Különös.

- Fogtok… - sétált be Simon csak úgy a semmiből. Olyan könnyedséggel tűnt el szemünk elől, mint a kámfor, de felbukkanni is hasonló erőkkel bukkant fel. Sosem számíthattunk rá, hogy merről közeledik, s legfőbbképp mikor. -… most beszéltem a Terry Richardson-nal… - rázta meg készülékét a kezében.

- Hogy kivel? – Nora csak úgy meglepetésszerűen gurult be társaságunkban, azt hiszem a név hallatán. Ismerhette és meg merem kockáztatni, hogy szerethette is… ábrázata legalábbis erről árulkodott.

- Terry-vel… - nekem még mindig nem jelentett sokat a név, de Nora szeme valahogy megcsillant. -… küldtem neki néhány tesztfotót a mai napról, s azt mondta, hogy muszáj találkoznia veled… jövő héten Londonba utazik Ash Stymest fotózására, s szívesen látna téged is… - nézett rám nem úgy, mint egy főnök, de mégis… sokkalta kedvesebben azért. Egy munkaajánlat volt, melyre úgy hiszem igennel, de akár nemmel is válaszolhatok, ha akarok. A döntés az enyém volt, s ez nagyon szimpatikus volt.

- Jó. – bólintottam rá. – gyorstalpalót majd tőled kérek… - hajoltam le hátulról Nora felé. Első alkalom volt, hogy nyíltam ma kedvesen felé, de valahogy az elmúlt igen fárasztó nap után kezdett feloldódni bennem a düh, hiszen minden koncentrációmat máshova kellett csoportosítanom.

- Ez egyértelmű… - mosolyodott el magában, s tudta… a csatabárd elásva, békepipa elszívva.

- Akkor felveszem a kapcsolatot velük, s telefonon értesítelek… - adta tudtomra tervét.

- Ahogy gondolod… - bólogattam, s azt figyeltem időközben, hogy Oli közelít felénk díszszatyrokkal a kezében.

- Khara… igazán köszönöm, hogy elvállaltad a munkát, s míg itt vagy szeretnélek meghívni az új üzletünk megnyitójára a jövő hét végén… - kezdett bele kedvesen mondanivalójába. Igazából élvezet volt hallgatni, mert olyan tipikus brit akcentusa volt, amit úgy igazán jó a fülnek hallania, mert olyan, mintha kis csengők dallamoznának folyamatosan. Kábító.

- Ohh… - vettem el a kezéből egy kis szépséges meghívót.

 -… s ezt is fogadd el tőlünk. – a következő két szatyrot is átadta nekem. – egy kis ajándék a mai napért… - kacsintott, s figyelte, ahogy letéve a szatyrokat a mellettem lévő asztalra meglesem tartalmukat… DropDead cuccok minden mennyiségben… a kedvenceim ráadásul.

- Ohh… - ismételten csak ennyit tudtam kimondani, mert ez teljesen meglepett. -… erre nincs semmi szükség. – nem kicsit lepett meg a dolog, hanem nagyon… valljuk meg az őszintét.

- De… szuper voltál. Nagyon. – simogatta meg a hátamat, mire kirázott a hideg.

- Hát akkor köszönöm… - ajándékoztam meg én egy mosollyal cserébe. -… s mindenképpen ott leszek a megnyitón. – fogadtam el már verbálisan is a meghívást.

- Ennek nagyon örülök. – mosolyodott el. – A londoni koncertünkre pedig vedd természetesnek a meghívást. Szívesen látnánk a backstage-ben… - ajándékok… Khara örül. Még tölthet, több időt tölthet Oli-val. Khara még jobban örül. Személyes meghívót kap a Bring Me the Horizon backstage-ébe... Khara meghal az örömtől.

- Köszönöm. – mosolyodtam el félszegen, s próbáltam uralni a bennem éppen amúgy, mint egy majom ugráló rajongói énemet. Lassan viszont a kezembe vettem a csomagjaimat, mielőtt bármit is itt hagynék. Készülni indultam már egy ideje… már lassan, lassan minden a helyére kerül, s nekem is így kellene tennem.

- Hívjunk neked taxit?- kérdezte meg Simon figyelmesen.

- Nem szükséges… megvan a mai fuvarozóm. – tettem a kezemet Nora vállára, erősítve benne a tudatot még inkább, hogy már nem akarom meggyilkolni. Most már nem… ez azért fontos hozzáfűznivaló.

- Akkor vigyázzatok magatokra…

- Viszlát, mindenkinek… - integettem, s Nora-val egymás mellett indultunk meg a lift felé.

- Fárasztó nap volt… - jelentette ki, ahogy beszálltunk a kis helyiségbe.

- Állva elalszok… ha nem mozgok, összeesek. – vallottam be kicsit kuncogva… a fáradtság az agyamra is ráment.

- De élvezted. – állapította meg.

- Élveztem… - bólintottam, s kinyitottam magunk előtt az ajtót, majd ahogy felpillantottam hozzátettem magamban. -… eddig a pillanatig.

Egy pillanatra megtorpantam járásomban, de nem akartam teljesen lefagyni… Harry eljött ide. Az út túloldalán állt, hanyagul, de mégis tökéletesen dűlve kocsijának hol a telefonját babrálva, hol pedig a kijáratot figyelve. Észrevett minket, de nem mozdult… csak felénk pillantott óvatosan, s tekintetünk össze is akadt egy pillanatra, de az tényleg csak egy pillanat volt… nem akartam vele beszélni, még nem voltam rá felkészülve. Mérges voltam rá is, magamra is, úgy abból a körből mindenkire… el akartam attól a mindenségtől zárkózni, legalábbis egy kis időre.

Észre sem vettem, hogy mindeközben akarva akaratlanul is, ahogy elfordítottam tőle a fejemet a rózsáim óvó ölelésébe fordítottam arcomat… olyan volt, mintha ők megvédtek volna. Szemem sarkából láttam, hogy óvatosan elmosolyodott ő is, én is.

- Biztos, hogy velünk jössz? – zökkentett ki Nora gondolatmenetemből, s áldottam ezért nevét… de úgy tényleg.

- Kivel, mással mennék? – ráztam meg kissé fejemet, s egy friss mély levegő beszívásával próbáltam kitisztítani agyamat, s úgy egész testemet, nem engedve annak az érzésnek miszerint belátható közelébe kerültem.

- Például… - tudtam, hogy feléje nézett, s bólintva köszönt neki, de én már nem voltam hajlandó már a túloldalra sem nézni, nem akartam megadni még a lehetőségét sem annak, hogy a gondolataimba férkőzzön tökéletességével… mert az volt… még így is… tökéletes.

- Veletek. – néztem rá kínos mosollyal, de éreztem hangom kissé megremegett, habár mindenképpen határozottnak akartam tűnni.

- Velünk. – bólintott s felém emelte tekintetét… valami olyasmit olvashatott ki ekkor szememből, mely minden kérdésére választ adott. – anya már itt vár… akkor már mehetünk is!- tapsolt egyet hirtelen, mintha ezzel a valóságban akarna tartani, s kezeit kocsijának kerekeire helyezve gördülni is kezdett előttem.

- Kérlek. – reagáltam válaszára, s kapkodva nem túl erősnek bizonyuló lábaimat elindultam utána.

A kocsiig vezető néhány lépést szinte lélegzetvisszafojtva tettem meg, valahogy automatikusnak tűnt, hogy a tüdőmnek nincs szüksége oxigénre, s fejemet is olyan szög egyenesen tartottam Nora-ék kocsija felé, hogy még eszembe se akarjon jutni, átfordítani azt a túloldal felé.

- Gyönyörű rózsák… - Nora édesanyja ezzel köszöntött mikor kocsija mellé érkeztünk. Érezte, hogy valami nincs rendben, ugyanis néma csendben voltunk Nora-val… s mint aki jól ismert már minket leszűrhette az, hogy ez már nem a meg-akarjuk-ölni-egymást kedv volt.

- Bizony anya… gyönyörűek. Indulhatnánk? – Nora a kezébe vette az irányítást, hálás voltam neki, én pedig meg csak mosolyogtam fedezve ezzel minden gondolatomat. Végülis igazán elfáradtam a mai nap s így még akár érthető is, hogy szóláshoz igen kevés energiám volt.

- Jól van, na… - tette fel maga elé édesanyja kezét, majd pikk-pakk intézkedett, s pakolta Nora-t a kocsiba, kocsiját meg hajtogatta össze, míg én meg ott álltam a járda szélén, mint egy bábu. Nem feltétlen tudtam magamról, minden erőm arra ment el, hogy kizárjam a tudatomból Őt. Még mindig ott volt, s még mindig minket figyelt… éreztem… éreztem, mert tekintete a bőröm alá hatolt.

- Khara… jössz te is? – teljesen elbambultam, ez érthető, s totál nem figyeltem arra, hogy amúgy már be is szállhattam volna a kocsiba Nora mellé.

- Persze… - motyogtam halkan, majd lépve egyet ügyesen becsusszantam barátnőm mellé, de ügyességemnek köszönhetően éreztem, hogy a lehetetlent is megcsináltam… a szépen, szorosan összekötött rózsacsokorból elég ügyesen hagytam el közel három szálat. Szinte éreztem fájdalmukat, ahogy a járda széléhez csapódnak, de nem törődve velük húztam be magamra az ajtót, s ezzel a lendülettel dűltem hátra az ülésnek hátrahajtva fejemet, lehunyva szemeimet. Valahogy a virágok hirtelen egyre nehezebbek lettek ölemben, de nem tudtam tőlük megszabadulni… lehet nem is akartam.

- Minden rendben? – nyúlt barátnőm kezeim felé, s kirázott a hideg érintésétől… míg az ő kezei melegek voltak addig az enyémek szinte jeges hangulatot idéztek.

- Persze…

- Köszönöm a fuvart… és a vacsorát is. - nagy ügyeskedve megannyi csomagommal együtt sikerült kéz-, láb- és nyaktörés nélkül kiszállni a kocsiból, mikor végre hazaérkeztem. Már egészen sötét volt, mikor utcánkba kanyarodtunk, s kifejezetten örültem, hogy Nora anyukája meghívott minket vacsizni így mikor hamarosan be fogok esni az ajtómon nem, lesz más dolgom, mint behullani az ágyba, s fel sem kelni holnap délig.

Integettem volna a távolodó kocsinak, de szabad kezem nem igen volt, így csak halovány mosollyal kísértem útjukat, míg nem látható távolságba kerültek. Lassan, komótosan indultam ajtónk felé, nem voltam benne biztos, hogy édesanyám itthon volt, heti 7 napból ugyanis 8-at dolgozik, s munkarendje kiszámíthatatlan… sosem lehet tudni mikor, kell valamit neki személyesen elintéznie, s mikor hagyhatja a dolgokat a néhány beosztottjára.

- Szia!- hatalmas örömmel nyugtáztam mikor kulcsomat a mindenség elejtése nélkül tudtam előhalászni, de mikor mellettem a verandán megszólalt egy hang a kulcs ugyan a lyukba nem került sokkal inkább a padlóval kezdett ismerkedni.

Imádkoztam, nagyon erősen imádkoztam, hogy csak az előbbi köszönést beképzeltem magamnak… tényleg ezt kívántam. Mit keres ő itt?

Semmit sem letéve hajoltam le óvatosan a kulcsért, de nem éppen volt túl hasznos ugyanis remegő kezem összeért az övéjével…

- Segítek. – mondta halkan, mire akkorát dobbant szívem, hogy szabályszerűen minden más érzékszervem felmondta a szolgálatot, s automatikusan engedtem el kezemből a dolgaimat, s vágódtam hátra játszva így be egy hatalmas seggest a földre… még szerencse, hogy egyenesen így a korlátnak csapódtam, s nem estem be valami bokorba… még szerencse.

- Mit keresel itt? – becsuktam a szememet, s rá sem akartam nézni. Elég volt tudni agyammal is, hogy itt van.

- Beszélni szeretnék veled a tegnapról… az egészről… - mondta halkan, s habár szemeim be voltak sötételve érzékeltem, hogy leguggol elém a falnak támaszkodva kissé.

- Én nem… nagyon nem… - ráztam a fejemet, s törökülésbe húztam lábaimat, miközben ölembe gyűjtöttem a mindenfelé szétszóródó dolgaimat. Tudtam, hogy esélyem sincs felállni, tisztában voltam azzal, hogy nem valószínű, hogy két lábon kibírnám a jelenlétét.

- Kh… - kezdett volna bele, de megakadályoztam a folytatását.

- Zack… nincs, miről beszélni. Menj el kérlek… komolyan. Csak menj… - nem néztem rá, csak beszéltem, s beszéltem… muszáj volt tudtára adni.

- Khara.. nézz rám, kérlek. – hangja lágy volt, nem parancsoló. – nem akarom elrontani ezt az egészet… tényleg nem akarom. – mondta, mire kínosan felnevettem.

- Mit Zack? Mit?

- A barátságunkat…

- Sosem voltunk barátok ezt te is tudod… neked megvoltak a haverjaid, nekem megvolt az enyém… én többet éreztem, te nem. Ennyi. – elég tömör összefoglaló volt az elmúlt néhány hónapról, de mégis minden lényeges benne volt.

- Nézz rám kérlek… - kérte ismételten, s éreztem ahogy ujjai közelebb kerülnek arcomhoz, de én automatikusan elcsaptam onnan őket… ösztönből jött ez, mélyen belülről.

- Nem akarok… menj el, kérlek. Nagyon szépen kérlek, menj. – mondtam, s izegve, mozogva egy kicsikét, de lassacskán megpróbáltam két lábra állni. – hosszú napom volt, fáradt vagyok… nagyon. – magyarázkodtam neki, nem is tudom miért, de valahogy azt éreztem ezt kellett.

- Elcsesztem… - hátrált egy kicsit, pont annyira, hogy megadja nekem a megfelelő teret, hogy normálisan fel tudjak állni.

- Elég ügyesen… - egyenesedtem fel, s ez által kiláthattam az útra ahol pedig éppen leparkolt volna egy kocsi elénk… de nem tette. Meglátta kivel vagyok a teraszon, s le sem állította a motort… egyszerűen tovább hajtott. Habár jelen pillanatban sem akartam vele beszélni, a szívem egyenesen kettéhasadt, mikor összefonódott újra tekintetünk arra a pár pillanatra, de ő, mintha itt sem lett volna, mint egy szellem tűnt el.

- Sajnálom. – mondta, s végigkövette a jelenetet őt is.

- Cseszheted a sajnálatodat… - éreztem, hogy valami ismeretlen, valami erős növekszik bennem, majd ebből összeszedve elég energiát sikerült gyorsan, s nagyon ügyesen kinyitnom az ajtót, majd mindent a kezembe kapva bevágódni azzal úgy becsapva az ajtót mögöttem, hogyha tudott volna tokostul hullt volna ki maga alá temetve egyikünket.

Szép terv volt az miszerint behullok az ágyba, s alszok én majd holnap délig… az első része még meg is történt, miszerint mint dúvad megindultam szobám felé, s mindent ledobva a padlómra arccal előrefele bele is fordultam a takarómba, de nem idéztem elő a megfelelő hatást, mit kellett volna. Megfordultam, de nem jó úgy sem… beleordítottam a párnámba, fejemre húztam azt… egyik sem könnyített helyzetemet. Felálltam, majd ide-oda járkáltam a szobámban, de egyszerűen nem tudtam volna nyugvásra csillapítani magamat… próbálkoztam pedig. Leültem a szoba közepébe törökülésbe, szembe a tükrömmel s mintha éppen meditálni kezdtem volna néztem szembe tükörképemmel. Nem segített… pumpálódott bennem valami… valami nagyon erős, s energikus.

Kicsapva lábaimat magam alól elindultam a földszintre, s mintha éhes lettem volna kezdtem készíteni a semmiből valami ehetőt. Mire kész voltam a remekművel addigra el is ment tőle a kedvem… egy falat után toltam rögtön arrébb.

- Jó estét… azt hittem mire hazajövök, te már alszol… vagy itthon sem leszel. – édesanyám megjelenésétől konkrétan majdnem kiugrott a szívem a helyéről. Olyan szinten megijedtem, hogy felsikkantottam kissé.

- Jézus… úr… isten. – markolva a márványpultot fordultam feléje.

- Nem volt szándékomban megijeszteni… - kért elnézést, s a szendvicsemre nézett, ami mellettem pihent.

- Neked csináltam… - nyújtottam feléje ferdítve kicsit az igazságon.

- Éhen veszek… - vette el tőlem, de szájához még nem emelte az egészet, hanem inkább még csak az én fejemet tanulmányozta. Észrevette, hogy nem minden van velem rendben. – milyen volt a fotózás? – óvatosan kezdett puhatolózni, nekem meg valahogy a lábam is dobolni kezdett alattam.

- El kell mennem… bocsi… el kell mennem… - s mint a szélvész indultam meg az ajtó felé mindenféle gondolkodás nélkül.

- Minden rendben? – nem tudta hová tenni viselkedésemet.

- Hívnál nekem egy taxit? – kértem tőle, s valahogy ekkor is használatba vettem az anya-lánya titkos kommunikáció előnyeit… csupán néhány pillantással tudtára adtam, hogy muszáj elmennem most… pontosan most.

- Persze… - bólintott, s én már cipőmet húztam, mint akinek az élete múlna ezen, felsőmért meg úgy rohantam az emeletre, mintha az életem múlna rajta, ha nem kaparintom meg azonnal. – nem lesz egy kicsit késő? – kérdezte, s a lépcső aljánál várt engem már majszolva szendvicsét.

- Nem tudom. – motyogtam, s ellenőriztem zsebeimet, majd szinte könyörögtem az isteneknek, hogy átlássak az ajtón megtudva, hogy itt van-e már a kocsim.

- Vigyázz magadra… és üdvözlöm Harry-t… - nyitotta előttem az ajtót, s ha nem tette volna így valószínűleg keresztülmentem volna azon…

- Jó. – bólintottam, s szinte szálltam a taxi felé… a jelenet abszurditásán nem is akartam elgondolkozni… nem érte volna meg.

- Köszönöm… - a taxis kezébe nyomtam a bankókat, majd megvártam, míg elhajt mögülem.

Szembe álltam házával, s mély levegőt véve továbbra is veszekedtem magamban saját magammal, de elég ügyesen megindultam az ajtó felé. Nincs értelme annak, hogy itt vagyok. Eszem ágában nem volt magyarázatot találni, mert akkor, talán ha megtaláltam volna az okot, akkor összerombolta volna az egész illúziót.

Felsietve ajtajához kocsi beállója előtt ismeretlen kocsit véltem felfedezni, s ezzel az az elfogadhatatlan teóriám, miszerint lehet, hogy nincs is itthon rögtön megdőlt. Itthon van… csak van nála valaki. Szuper. Sajnos, vagy nem sajnos ez nem akadályozott meg azon tervemben, miszerint beszélni fogok vele… a józan eszemet akkor hagytam el, mikor szinte kirepültem otthonról.

A csengetéssel egy időben kezdtem kopogtatni is az ajtaján, s való igaz a szimpla csengetéstől ez egy kicsit messze állt… meglehet ráfeküdtem kissé a készülékre. Egy picikét.

- Okés… okés… jövök már. – hallottam egy ismeretlen hangot, s mozgolódást, majd zárkattanást észleltem a túloldalról.

- Khara… - egy szőke srác állt előttem. Eddig csak képekről láttam őt, de most, hogy így megelevenedett előttem kezdett tudatosulni bennem, hogy miért is kedvelheti őt Harry… már csupán a kisugárzása is barátságos.

- Niall… ha nem tévedek. – csak remélni tudtam, hogy eltalálom a nevét, nem éppen volt olyan az agyi kapacitásom, hogy biztos legyek a dolgokban.

- Nem tévedsz… - rázta a fejét kedves mosollyal.

- Harry? – csúszott ki rögtön a számon.

- Gyere bentebb… a konyhában vagyunk mindannyian. – olyan kedvesen kérte, hogyha akartam sem tudtam volna ellent mondani kérésének. Habár tekintetében meg volt egy fura csillogás mi tudtomra adta én voltam az utolsó ember a földön, akit éppen most ide vártak.

- Mindannyian? – kérdeztem halkan, s ahogy tökéletes közelségbe értünk a konyhához észrevehettem, hogy miről is beszélt.

- Niall jó, hogy… - szólalt meg a sötétebb bőrű srác, aki ott ült az egyik bárszéken a márványpultnál. Azt hiszem mindkettőnk arca igen furán nézhetett ki, mikor egymásra pillantottunk, s rájöttünk mi már láttuk egymást… kirázott a hideg.

- A lány a fotózásról… - elevenítette fel emlékeit… vele találkozhattam azon a bizonyos fotózáson, ahol minden elkezdődött… ő volt az, aki cigivel kínált, s kedves szavaival lenyugtatott.

- Khara. – mondta ki Niall.

- Khara? – hangzott el a nevem, min kérdés abban a pillanatban, ahogy a másik helyiségből egy cd-vel a kezében felfedezte ittlétemet Ő.

Megfagyott a pillanat körülöttünk. Se hátra, se előre nem tudtam volna egy lépést sem tenni… földbe gyökerezett a lábam, de ezúttal nem tudtam pillantásait elengedni, tekintetét megragadtam, s nem engedtem el. Láttam, ahogy mellkasa megemelkedik, s nagyot nyel… nyakán kidülledtek az erek, s kezében valahogy erősebben kezdte szorítani azt az albumot.

Hálát adtam az istennek, hogy csak őt látom, s magamat nem… egészen biztos vagyok benne, hogy reakcióm enyém is hasonlóképpen teátrális volt. Nem vettem levegőt… ismételten. Éreztem, hogy a szívem is észrevehetően hagy ki ütemeket, amikre neki amúgy szüksége lenne. Megremegtem.

- Zayn… azt hiszem, hogy mi megyünk… - simította meg kedvesen karomat Niall, gondolom ezzel tudtomra adva, hogy még élek.

- Jól hiszed… - s kissé homályosan, de láttam, hogy Zayn is megindult helyéről felénk, vagyis a kijárat felé. - Csak ügyesen kislány… tudod… - hajolt közelebb hozzám, s kis borostás arcával egy puszit lehelt arcomra. Ugyanezt mondta akkor is.

- Nem szükséges… - ráztam meg a fejem kissé, s fordultam feléjük, hogy ne hagyják itt társaságukat, de már késő volt… úgy szívódtak fel, mintha teleportálni tudtak volna… mi meg ketten maradtunk. Csakis ketten.

Nem szólt egyikőnk sem… hogy is szólhatott volna. De mozdulni se igazán akaródzott testünk. Csak álltunk, s néztük egymást… míg az agyamba nem úszott egy dolog. Nem tudom annak melyik eldugott szegletéből jött elő, de előjött s ez a lényeg.

- Nehogy azt hidd, hogy csak te vagy dühös… - ráztam meg a fejemet, s tudatosult bennem, hogy ahogy a szavak elhagyták a számat testem, mintha újra betöltődött volna, s készséggel viselkedett, úgy ahogy akartam… az az ismeretlen energia újra színre tört. -… mert dühös vagyok én is… nagyon. – indultam meg bentebb a lakásban, konyhapultja túlsó oldalára.

- Höhhh… - nevetett fel kínosan, s úgy látom ő is mozgásba lendült.

- Nem höhhh… - ráztam a fejemet, s megközelítettem kicsit őt. -… igenis dühös vagyok rád is… még mindig.

- Rám is? – fordult felém a pultnál, s hunyorítva nézett szemembe.

- Igen… - bólintottam. -… legfőbbképp azt hiszem rád. – azt, hogy gondolataimnak szabad utat engedtem, egészen kellemes érzéssel töltött el.

- Nem vagy egy kicsit álszent? – kérdezte nevetve… jót szórakozott.

- Azt hiszed? – úgy hiszem kedves szavaival még pöccintett energikusságomon, ami lassan, de biztosan már nem kifejezett tiszta energia volt bennem. – azt kértem tőled, hogy kerüld el… megígérted. – mondtam, s ekkor csattant mellettem valami… erőteljesen tette le a pultra a CDt, mit eddig tartott.

- Nem gondolod, hogy az a tény, hogy az a jófiú megcsókolta az ÉN barátnőmet, kicsit felülírja a kérésedet? Hmmm? – szinte már testemen teste vibrálását, majd a következő pillanatban éreztem, ahogy fordítva egyet rajtam maga elé ránt.

Hátam erősen mellkasának szorult… nem kaptam levegőt, s, most nem azért mert nem akartam venni… most szimplán nem tudtam venni. Kiszorult hirtelenjében még az élet is belőlem.

- Nem gondolod, hogy kicsit pofátlan volt ez a kérés abban a pillanatban? – egyik kezét hasamra tette, másikkal pedig könnyen bontotta le rólam kabátomat. – ki akartam tekerni a nyakát… isten bizony a nyelvét is ki akartam tépni a szájából, s nyakláncként nyakára fonni azt… - simította meg vékony bőrömet a nyakamnál. – de nem tettem… - fújt bele nyakamba, s ajkaival megérintett egy pillanatra… de tényleg csak éppen egy pillanatra. Úgy hiszem készült a mézesmadzagot elhúzni előttem.

- Mi? – azt hiszem kicsit meglepődtem mondanivalóján, ficánkolni kezdtem tartásában… úgy mintha bármi esélyem is lett volna.

- Nem… nem… - rázta a fejét, s élvezte ereje által kapott előnyét felettem. – nem mesélte a kis esti csevejeteken? Nem nyúltam hozzá egy újjal sem… pedig isten a tanúm rá, hogy akartam… nagyon akartam. – pólóm szélét óvatosan húzta le egyik vállamon miközben mondta mindezt.

Annyira ellentmondásos volt az egész szituáció, a szavak, s tettek nem lehettek volna jobban egymásnak mondóak… írni sem lehetett volna még abszurdabb dolgot, de megtörtént… tényleg megtörtént. Mintha a szavak, s tettek két teljesen különböző szituációból származnának… azt hiszem ezért is volt olyannyira igazán ránk jellemző. Ránk.

- Addig a pillanatig, míg meg nem láttam, legalább tízféleképpen intéztem el a fejemben, s küldtem a sürgősségire… - hallani is rossz volt, komolyan mondom. Behunytam szemeimet, s csak reméltem, hogy nem fogom elképzelni… de… elképzeltem. -… de mikor megláttam hozzá érni sem tudtam. –vallotta be, mire testem önnön szorítása engedett kicsit.

- Miért? – nevetséges volt a kérdésem, de agyam mégis kimondatta velem.

- Miattad… - suttogta fülembe, majd egy pillanat leforgása alatt pördített rajtam 180 fokot, s érte el így azt, hogy szembe kerüljek vele.

- Miattam? – néztem fel gyönyörű szempárjába. Olyannyira össze volt testem, lelkem, mindenem zavarodva az elmúlt pár óra történései miatt, hogy lassan kezdtem kételkedni abban, hogy egyáltalán ez a valóság-e vagy egyszerűen csak egy álom… valami kicseszett fura álom.

- Miattad… - bólintott, s lassan konyhapultjának nyomott… szorította ám magát rendesen hozzám úgy mindenestől… –… nehéz megemésztenem azt a tényt, hogy számodra mindig is fontos lesz az a jófiú, de akkor valahogy sikerült néhány pillanat erejére. Én nem akarok olyan lenni, mint ő… én nem akarok könnyeket csalni a szemedbe, amit neki akkor ismételten sikerült elérnie… - óvatosan fogta meg államat, s húzta ajkaimat sajátja felé. -… én leszek az egyetlen, aki csókolhatja ezeket az ajkakat… ha még egyszer bepróbálkozik, nem csak lovagiasan fogom elküldeni a pokolba… értetted? – ajkaimra csókolta szavait, de mégsem ért hozzájuk igazán.

Mindenem megbolondult… húzódott a gyomrom csípője közelségétől, kerettyelőm mellkasomban meg úgy tett, mintha az övéjével akarna egyesülni úgy dobogtatta bordáimat, hogy kiszakadva onnan találkozhasson azzal. Minden kitörlődött fejemből mi történt, varázsa alá vont.

- Értetted? – ismételte meg még egyszer kérdését. Hallottam szavait, megértettem azokat, s több is volt ez, mint megértés, mert valamilyen szinten hálás voltam miattuk, de akkor is… a kémia kezdett felülírni mindent. Elképzelhetetlen erő szabadult fel kettőnk között.

- Haragszol rám? – kérdeztem tőle halkan, kábultan.

- Majd meglátjuk…

- Mikor?

- Inkább hol..

- Hol?

- A hálószobában…