XXXVII. rész - Thinking Out Loud

Sziasztok! Habár volt egy elhalt tervem miszerint szerdán is próbálok részt hozni (ekkor végül nem is értem időben haza, programom lett random módon), majd az is volt egy ideig tervezve, hogy tegnap írok… no az sem jött össze, na de most hoztam a friss részt! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! 105 puszi Mindenkinek! <3

Thinking Out Loud

So honey now
Take me into your loving arms
Kiss me under the light of a thousand stars
Place your head on my beating heart
I'm thinking out loud
That maybe we found love right where we are

(Ed Sheeran)

- Én ezt… nem tudom… - a bűvös néma csend nem tudom hányadik percében hagyta el ezt a mondat a számat. Nem kínos csend volt, mert semmi miatt nem kellett úgy éreznem, sokkal inkább volt ez egy gondolkodásra megadott időtartam, mialatt önnön gondolatainkba burkolóztunk.

Kezembe fogtam a naplóját, majd letettem az ágyra… ezt a mutatványt többször megtettem, majd végül annál állapodtam meg, hogy magam előtt tartva mintha valamiféle törékeny, vagy éppen bármelyik pillanatban elillanó tárgy lenne óvatosan, gyengéden simogattam bőr fedelét.

- Egyszerűen nem… - ráztam a fejem lassan, majd felemeltem tekintetemet, s az övéjével sikerült azt összefonnom… váratlan volt mindez, mert mindezidáig a könyv mintha hatalmába kerített volna végig azt néztem, de tenni vele semmit sem tudtam.

- Miért? – kérdezte, s arca oly közel volt hozzám, hogy szinte éreztem bőrömön annak vibrálását. Ártatlan tekintete őszinte válaszra várt, de nem voltam benne biztos, hogy meg fogom tudni neki adni… lassan újra fájni kezdett a fejem, de gyanítom ennek semmi köze nem volt már a reggeli fejfájásomhoz… vagy mégis?

- Ez túl… személyes? – húztam indokolatlan mosolyra ajkaimat, s rántottam meg vállamat, tényleg nem tudom, mit kellene most mondanom.

- Úgy gondolod? – kérdezte, s hatalmas ujjaival simította meg puha bőrömet. Éreztem, hogy szikrák millióit pattintja el ezzel s nagyot kellett nyelnem.

- Úgy… - bólintottam, s lehajtva kicsit fejemet behunytam szemeimet. – de ha tényleg szeretnéd… - fújtam ki a tüdőmben felgyülemlő levegőtöbbletet, majd próbáltam a megemberelés útjára térni. -… megpróbálhatom. – ragadtam újra kezeim közé a könyvet és próbáltam azt ezúttal nem csak fogni… de érezni is. – De előtte megválaszolnál nekem egy kérdést? Őszintén. – néztem ismét zöld szemeibe, mely oly ékesen díszítették gödröcskés arcát.

- Persze. – bólintott habozás nélkül.

- Miért szeretnéd, hogy olvassam el? Egyáltalán, hogy olvassak belőle… - most én voltam azt, ki őszinte válaszra várt.

- Senkinek sem mutattam még meg… - vette kezeimet kezei közé, s kezdte simogatni ujjaimat gyengéden. -… mert ez az én egy részem… és nem akartam, hogy bárki is láthassa… azt a sötétséget. – én kértem, ő válaszolt… tényleg őszintén. Szavai kimértek voltak, de mégis magabiztosak, valamiféle bűvös erőt sugároztak.

- Akkor miért én? – nem igazán értettem.

- Miért te? – meglepődve kérdezett vissza egy mosollyal fűszerezve ajkait. – Azért Khara, mert te vagy az, akinek köszönhetően a sötétség valami fényt kapott… azzal, hogy itt vagy engeded, hogy fényben ússzak, s a sötétségnek nincs lehetősége visszajönni… olyan mintha megvédenél. – akarva akaratlanul elmosolyodtam, szavai ezt hozták ki belőlem… éreztem, hogy agyam kattogása kezd leállni, majd ezzel egy időben arcom pirosba feslik. Ez egyfajta olyan vallomás volt, mi többet ért minden másnál… kirázott a hideg, s éreztem, hogy az egész testemet felpezsgeti egy ismeretlen érzés… mi már nem is oly ismeretlen.

Nem tudtam mit mondani erre, talán szavakkal lehetetlen lett volna válaszolni így tehát tettem azt, mivel talán mindennél többet mondhatok el érzéseimről… előre hajolva én voltam most az, ki kezei közé vette az arcát, majd gyengéd csókot leheltem ajkaira… majd a gyengédség párosult egy olyan erővel, melyet csak akkor érzek, ha Ő van itt velem.

Derekamat megfogva könnyen húzott az ölébe, s hagyta, hogy felfaljam csókjaimmal, mert tényleg ez volt mit tettem… felfaltam őt, de nem csak testben, lélekben is. De semmiféleképpen sem a szó barbár jelentésében, ez annál több volt… sokkal több.

- Itt akarsz lenni, míg beleolvasok? – érdeklődtem mikor már ajkaim a szavak formálására is alkalmasak voltak.

- Ha megengeded… - puszilta meg arcomat, majd tett egy két olyan mozdulatot az ágyon, minek az lett az eredménye, hogy ő a háttámlának támaszkodott én meg a lábai között az ölében ültem.

- Felőlem. – rántottam meg vállamat, s még az esélyét is el akartam annak kerülni, hogy arra gondolok, hogy amúgy majdhogynem teljesen meztelenek vagyunk, csak egy-egy felső van rajtunk.

- Okés. – csókolt nyakamba, én meg megtettem azt, mit korábban el sem tudtam volna képzelni… kinyitottam az életének könyvét.

Egy helyben ülni e könyv olvasása közben? Engedni, hogy ott legyen velem? Talán a napom legmeggondolatlanabb döntései voltak. Nemhiába, történt az, hogy néhány szó, mondat után fogtam magam, s engedve lábaimnak elindítottam őket… néma csendben jártam a házban le, s fel, s a legfurább helyeken pihentem meg, s összegeztem gondolataimat, s hagytam azoknak, hogy egy mély levegőt vegyenek, s feltöltsék magukat, hisz a szavak, miket olvastam erősen hatottak nem csak a lelkemre, de testemre is.

Volt, hogy azért kellett megállnom az olvasásban, s vennem egy mély levegőt, mert egyszerűen éreztem, hogy a szívem fizikai fájdalmat kezd érezni… szúrt… de kegyetlenül.

S, hogy Ő mit csinált ez alatt? Nem követett… nem szólt… csak hagyott, hogy tegyem azt, mit szeretnék. Egy pillanatra sem állított meg, nem szólt egy szót sem, nem kérdezett, vagy tett semmi váratlant… mentségére legyen, hogy Ő tudta mi van ebben, s tudta mire kért. Én pedig lehet nem gondoltam át teljesen, hogy mire vállalkozok, de nem akartam csak úgy ott hagyni az egészet… kutyaharapást szőrivel, szokták mondani. Ezeket a pillanatokat, ezt a délutánt azt hiszem ezután e mondás mellé, mint melléklet szerepeltetném a saját kis szótáramban.

Első benyomás alapján gondolhatnak egy dologra az emberek, ha meglátják Őt. Ha beszélnek vele, engedik, hogy varázsa alá kerítse őket, akkor esetlegesen kaphatnak egy falatnyit a hatalmas nagy Harry Styles tortából… de lehet, hogy ez a falat csak éppen egy elterelés. Édesnek édes, s mondhatni igazán finom, de mégis hiányzik belőle valami. Aki nem tudja, hogy hiányzik belőle valami, annak persze ez mind megfelelő… s nem is lehet őket hibáztatni, s magát Ő sem. Nem mutathatja meg mindenkinek a valós ízeit, s ez így van rendben.

Harry Styles egy kép, melyet egy archoz párosítanak, egy elképzelt személyiséghez. S lehet, hogy ennek a képnek millió meg egy ismerőse van, akivel jóban van, kikkel jól érzi magát, de eljönnek a napnak azon pillanatai, mikor ez a kép nem úgy érzi magát, mint ahogy sokan gondolják… de ezt nem mindenki értheti meg. Nem mindenki kapja meg azt a lehetőséget, azt a csodát, hogy a lelkébe lásson… de én megkaptam… s habár elsőre talán megijedtem tudom, hogy nem szabad meghátrálnom, mert talán Ő nem is tudja, de én talán többet köszönhetek neki, mint Ő nekem.

Olyan fájdalmakat élhetett át, melyekbe belegondolni is szörnyű… elképesztő az emberi gonoszság mire lehet képes. Kegyetlenség az, mikor a másik ember lelkébe úgy tipornak bele, s játszanak el azzal, mintha az tényleg csak egy játék lenne… pedig nem az. Közel sem.

Végigolvasva gondolatait, leírva látni az egészet olyan volt, mintha egy úton haladtam volna előrefele… mintha egy hegyet másztam volna meg, mely oly lentről indult, mit emberi léleknek nem is szabadna megtapasztalnia, de ezzel ellentétben olyan magaslatokba érkezik meg lassan, mi talán mindenért kárpótolhatja… vagy legalább megpróbálhatja… nem is tudom.

- Egy jó ideje nem írtál bele… - teljes mértékben egy időhurokba kerültem, azt sem vettem volna észre, ha lemegy a nap miközben éppen valami különlegeset teszek… megismerem őt. Így, ezt a mondatot mondva közelítettem meg őt, ki a konyhájában tevékenykedett, s foglalta le magát… úgy hiszem nem is számított még rám.

- Nem volt rá időm… - magyarázta, majd felemelve a serpenyő tetejét beleszagolt a csodás illatokba, mik engem is elértek. Eszméletlenek voltak.

- Akkor teremtsd meg. – jelentettem ki, majd ellöktem a faltól magam, s tényleg közelebb kerültem hozzá, majd megállva mellette feléje nyújtottam egy tollat naplója társaságában.

- Elolvastad. – jegyezte meg, mintha csak most jelentem volna meg.

- El. – bólintottam, s hol arcára, hol a kezeimben tartott tárgyakra pillantottam.

- És nem futsz el sikítozva? – hunyorított rám felmérve állapotomat.

- Megvallom az őszintét utálok futni… - ráztam a fejemet, s csalódva rántottam meg a vállamat. -… de talán sikítozni szeretek. – kacsintottam rá ajkamba harapva. Vártam, hogy ott legyen velem, vártam, hogy tényleg megjelenjen.

- Csakugyan? – kérdezte.

- Írj… - nyújtottam feléje az eszközöket. -… nem kell megmutatnod. Tudom ez is nehéz lehetett, de talán ez még csak javítana a helyzeten… - dobtam be az ötletemet, majd ujjai közé helyeztem a könyvet. -… valahova vezetnie kell az útnak, a hegy tetejéről a kilátást is meg kell csodálnod, s élvezned kell. – adtam neki tanácsot.

- Jó… - elfogadta azt, mit mondtam, elfogadta azt, mit adtam neki, majd néhány lépést meg is tett egészen a konyha közepén lévő pultig, s a könyvet kinyitva ott hol az utolsó szó állt lapozott egy teljesen üres oldalpárra, s feléje hajolva írni kezdett. Nem tudom miért fordultam el rögtön, de egyszerűen ez jött ki belőlem.

Szinte a tűzhelyének szorultam, s megbabonázva néztem a fortyogó ételt, de nem tudtam mozdulni… nem tudtam ott hagyni őt, de úgy igazából semmi mást sem tudtam csinálni. Csak szimplán ott voltam és kész.

- Kész. – hallottam, hogy lepattan a székéről, s a bőrömön éreztem, hogy megközelítetett engem, majd elém csúsztatta a naplócskát.

- Mi van? – kirázott a hideg, ahogy leheletét éreztem bőrömön.

- Nézd meg… - ujjaimba adta a könyvet, s mivel nem akartam, hogy a tűzhely lángjának martalékába essen így megtartottam azt, s fordultam is egyet, hogy vele szembe kerüljek. – kérlek. – suttogta halkan, mintha nem akarta volna, hogy más is meghallja… nem mintha bárki más is lett volna itt velünk.

- Biztos? – kérdeztem.

- Biztos. – s ujjai az enyémekkel együtt kezdték lapozgatni az oldalakat, míg oda nem értünk ahová kellett… ahol pedig ez állt:

„Új fejezet: Együtt”

- Veled. – kapott el, s engedte, hogy testünk egymásnak simuljon.

- Veled. – bólintottam, s lecsúsztatva oldalra a könyvet óvatosan a nyakába tekertem kezeimet.

- Szeretlek. – suttogta ajkaimra, s kiélveztem azt, ahogy mély, halk hangja lángra lobbantja testemet.

- Én is… - álltam lábujjhegyre, s kebeleztem be ajkait.

Göndör tincseibe markolva húztam magamhoz közelebb, s közelebb… azt akartam, hogy ettől a pillanattól kezdve soha… soha… soha többet egyszer se jusson eszébe az, hogy nem fontos valakinek, az, hogy nem számít valakinek… tudatni akartam vele, hogy én itt vagyok, ahogy Ő itt van velem. Új ez a terep nekem, de tetszik, ahogy felfedezhetem. Tetszik, ahogy ez az érzés nem csak a testemet, de a lelkemet is behálózza, s valami újjá alakít át… valami jobbá.

- Kísérleteztem… - jegyezte meg csenden, mikor egy tincsemet fülem mögé söpörte. -… remélem éhes vagy. – mondta, s én meg elmosolyodtam, majd megfordultam, hogy így kerüljek elé, a tűzhely, s teste közé.

- Nagyon. – teljesen véletlenül ráztam meg kissé csípőmet, s dörzsöltem neki fenekemet.

- Akkor remélem ízleni fog majd ez… - mondta, s felvette az átlátszó fedelét a serpenyőnek, miközben gondolom Ő is teljesen véletlenül lendítette meg csípőjét felém. Nem is tudom minek köszönhetően kezdtem forróságot érezni a testemben… a tűzhely közelsége, vagy esetleg Ő okozta ezt bennem… ugyan, dehogy tudtam.

- Az illata isteni… - dőltem egy kicsit be ártatlanul, hajolva a gázrózsák felé, majd élveztem, ahogy karjaival átölelve akar nyúlni a fakanálért.

- Kóstold meg akkor… - egy picikét kiemelve szám elé helyezte a fa tárgyat, majd óvatosan fújtam meg azt, s nyitottam számat annak érdekében, hogy a falat megízlelésével a mennyországba juthassak… csakhogy az illatok alapján közel sem számítottam arra, amit akkor ott tapasztaltam.

- Jézusom… - sipítottam fel, s kaptam a szám elé. Közel sem a hőfokával volt bajom… az íze volt nem-e világi. Mintha a pokolból hozták volna fel, annak is valamelyik kátrányos bugyrából.

- Mi az? – kérdezte, s nem értette reakciómat, de nekem muszáj volt kikerülnöm előle, s ha nem is a kukát, de egy szalvétát megszereznem. Nem volt lehetőségem válaszolni neki, de mikor láttam, hogy Ő is megismétli tettemet, miszerint belekóstol egyszerre hangzott el tőlünk:

- Ez szörnyű. – festményre illő undor jelent meg arcán, majd habozás nélkül köpte abba a szalvétába azt a pici falatot, amit meg akart kóstolni. – Sőt… borzalmas. – komolyan mondom jót szórakoztam elképedtségén. Nagyon vicces volt. – Pedig az illata…

-… elképesztő. – simogattam meg vállát együttérzésemben.

- Öltözz. – adta ki az utasítást, míg fogta a serpenyőt, s egy ügyes mozdulatsorozat segítségével az egészet a kukába borította.

- Merthogy? – érdeklődtem, s végigsimítottam pólómat, ami egészen combom közepéig ért, de ujjaim annak alján megállapodtak.

- Merthogy így nem tudlak elvinni vacsorázni. – foglalta szavakba a valóságot, majd szépen lassan hátrálni kezdtem incselkedve vele.

- Hogy? – öltöttem magamra a fehérbárány jelmezét. – így? – kérdeztem, s óvatosan húztam felfele jobb csípőmnél a fehér pólóját, persze oly ügyességgel, hogy csak éppen annyit mutatottam, amennyit én szerettem volna.

- Vigyázz magadra Khara!- tette le a serpenyőt a mosogató helyre.

- Vagy esetleg így? – kérdeztem, s megpördülve hátamat mutatva feléje egy pillanatra felrántottam felsőmet úgy, hogy hátsóm fedetlensége szeme elé tárult.

- Jobb ha menekülsz…

- Hát nem éppen egy Styles főzt… - kaptam be villámmal egy újabb falatot ételemből.

- Addig örülj. – jegyezte meg felnevetve, majd kortyolt egyet vizéből.

-… jah igaz… ez ehető. – fejeztem be a mondatomat egy zsivány kacsintás társaságában.

- Vigyázz magadra!- nem először hangzott el e mondata a mai nap, de volt benne valami olyan különleges dolog, ami azt kívántatta a testemmel, hogy újra és újra elérjem, hogy ezt mondja nekem.

- Én vigyázok. – ittam egy keveset én is, majd ártatlanságom netovábbjaként teljesen véletlenül lábam valahogy átért az ő lábához.

- Nem úgy érzem. – éreztem, hogy összerezzent, ahogy bokám az ő bokáját érintette, majd egy kis gyengéd simogatás után az valahogy egyre fentebb és fentebb ment.

- Pedig én egy nagyon óvatos lány vagyok. – mondtam neki gyönyörű pókerarccal. Úgy hiszem ebben a pillanatban még a glória is kigyulladt fejem felett.

- Drága Khara jobb, ha vigyázol magadra. – kedvesen jegyezte meg ezt abban a pillanatban, ahogy magas sarkúmnak köszönhető fedetlen lábujjam igen kényes helyre érkeztek.

- Van valami problémája az úrnak? – hajoltam közelebb érdeklődve… mintha az asztal alatti világ egy teljesen más univerzum lenne.

- Probléma? Drága… az neked lesz. – kacsintott rám.

- Mire gondolsz most? – bukott ki belőlem a kérdés, de jónak tűnt ez az egyfajta játék.

- Hogy mire? – emelgette a szemöldökét, majd mutatóujjával megérintette alsóajkát. – arra kedves Khara, hogy két pillanaton belül megveszem ezt a helyet, bezáratok rögtön, s ezen az asztalon kapod meg a… problémádat. Egyenesen tőlem. – úgy hangzott, mint egy fenyegetés… de édes is ennek az íze. Tetszett ám nagyon.

- Gyorsan telnek ám azok a két pillanatok… - tártam ki magam elé kezemet, majd hirtelen felpattantam, s távolodni kezdtem az asztaltól, persze kimérten, lassan… talán ebben közrejátszott az is, hogy amint észrevehettem a játékos lábamról eltűnt a cipőm… észre sem vettem, de magas sarkúmat varázsujjaival úgy látszik könnyedén oldotta le.

- Hamupipőke… nem gondolod, hogy hiányzik valamid? – pörgette meg ujján cipellőmet.

- A herceg dolga, hogy találja meg annak a tulajdonosát… nem? – pördültem egyet, majd a kijárat felé indultam meg otthagyva őt.

Már mikor megérkeztünk erre a helyre, akkor felismertem a környéket, s tudatosult, hogy én már jártam erre… Allie ide hozott egyszer, egyik első találkozásunkkor, a CD boltba… s ott találkoztam Vele is véletlenül. Tudtam, hogy ismét be kell mennem oda… szinte hívogatott a hely.

Kicsit bicegve át is vágtam az utcán (fél cipőben sajátos a mozgásom, de nem panaszkodok), majd örömmel fogadtam, hogy a hely éjjel nappali… a zene szerelmeseinek mindent, gondolom ez az üzleti politikájuk.

- Jó estét!- köszöntem az eladó lánynak, akinek mondatni millió és egy színben pompázott a haja, de legerősebb a kékes-lilás-rózsaszínes hatás volt.

- Jó estét! Segíthetek valamiben? – kérdezte érdeklődve.

- Egyelőre nem… - simítottam meg a polcokat, ahogy áthaladtam közöttük… olyan volt, mintha hazaérkeztem volna… úgy igazán haza. -… de majd szólok. – mosolyodtam rá, majd lépkedve a sorok között hagytam, hogy elvesszek a rengetegben.

- Ismerhetlek valahonnan? – a csaj úgy látszik, hogy kikerült a pultja mögül, s pakolászni kezdett a környékemen, miközben egyértelműen nekem beszélt ugyanis csak én voltam itt a boltban.

- Nem hiszem… - ráztam a fejemet mosolyogva, s közben szisztematikusan kerestem egy albumot, ami eszembe jutott. -… mikor egyszer itt jártam, nem te voltál bent. – feleltem kedvesen.

Elfogadta válaszomat, s tette a munkáját, amibe belekezdett. Leolvasva megtalált lemezem vonalkódját a géppel, fél fülessel még el is kezdtem hallgatni a lemez egy teljesen random számát.

- Megvan. – csapott homlokára a csajszi közvetlen előttem (a velem szemben lévő polcokra pakolt ki új lemezeket), majd letéve dobozát elhaladva mellettem pultja felé irányította lépéseit én meg követtem őt szememmel, mert úgy éreztem, mintha nekem akarna mondani valamit.

- MI van meg? – húztam nyakamba a fülest, s figyeltem őt.

- Hogy ki vagy… tudom, hogy hol láttalak. – csapott még egyszer a homlokára, majd felcsapva valamiféle papírköteget pultja mögött kezdett keresgetni.

- Mi? – nevettem fel furán, s visszaakasztva a helyére a fülest követtem akarva akaratlanul a lány útját.

- Khara… te vagy Khara. – magyarázta, majd a pultra feltette a bizonyítékot, miből kiolvasta ezt az igazságot. – tudtam, hogy láttalak már valahol… te vagy a DropDead új arca… láttalak itt, láttalak. Tudtam. – mutogatta az újság lapján az egész alakos, egy teljes oldalt elfoglaló képemet, mely a Kerrang! magazin friss, eheti számában volt látható. Ledermedtem egy pillanatra. – még ki sem tettem a polcra, mert még nem volt rá időm… de én már meglestem itt az újdonságokat. – vallotta be kedvesen. Én is ezt tenném, ha lenne lehetőségem. Idő előtt beleolvasni a friss zenei magazinokba, munkám szabad pillanatiban… nagyon okos leányzó ez. – ugye te vagy ő? – kérdezte de én még mindig nem nagyon tudtam megszólalni.

- Aham… - ennyit végül sikerült kiszuszakolnom magamból, majd mintha egy érdekes tükörben nézném magamat tanulmányoztam a képet, ami visszanézett rám az újságból.

- Várj csak… azt hiszem kaptunk valami mást is... – mondta, s eltűnt a pult mögött lehajolva, keresve valamiket miközben én még az újságot simogattam elvarázsolva. Benne vagyok a Kerrang!-ban… benne vagyok az egyik legmenőbb angol zenei lapban, hirdetve a DropDead-et… ez bizarr… érdekes. Fura. – igen megvan. – pattintotta le a befőttes gumit a felgöngyölt papírokról, majd engedte, hogy elém tárulhasson a látvány… én magam voltam az… posztereken, melyeken Oli-val pózoltam kézen fogva engedve láttatni az új kollekció néhány darabját, hirdetve, hogy ehéten pénteken új üzletük nyílik a városban.

- Azta... – lepődtem meg, s elmosolyodtam. Olyan volt, mintha én lennék a képen, de mégsem… de mégis.

- A főnök azt mondta, hogy reggelre tegyem ki őket. – mesélte... folyamatosan tudott beszélni, s ez elképesztett, de nem megijesztett ugyanis legalább mivel hallottam szavait tudtam, hogy élek még… s nem haltam meg szívrohamban vagy ilyesmiben. – nem fogja elhinni, ha megtudja, hogy itt voltál… áldom az eget, hogy elcseréltem a műszakomat. – nagyon bazsalygott, eszméletlen boldogság terült szét az arcán. – aláírnád nekünk őket? – kérdezte, s mielőtt válaszolhattam volna már elém tolt egy tollat, s a posztereket. Megfordult a fejemben, hogy a csajszika több koffeint fogyasztott el így az esti műszaka idejére, mint én úgy egy hónap alatt, de nem zavart… szabályszerűen feltöltött.

- Komolyan? – furcsálltam.

- Aham… komolyan. – bólogatott, majd betéve egy kis pénzt a kasszába megragadta az újságot is, ami az előbb a kezében volt.

- Szívesen!? – nem igazán értettem cselekedetét, de ha ennyire szerette volna szívesen kanyarintottam nevemet a képekre.

- Kérdezhetek valamit? – csendesedett el egy kicsit, mintha bizalmaskodni szeretett volna… annyira kedves volt.

- Nyugodtan… - nem tudtam, hogy szoktak ilyenkor viselkedni, de mivel nem bántott, s nem zaklatott így hát miért lennék vele bunkó vagy ilyesmi.

- Milyen volt a fotózás Oli-val? Mennyire jó fej ő élőben? – félve kérdezte, de mégis izgatottan… úgy hiszem egy Bring Me The Horizon fannal találkoztam össze.

- Eszméletlen aranyos egy ember… nagyon kedves volt végig. Egy tünemény. – mosolyodtam el.

- Gondoltam. – értett egyet velem a csajszika… Evelyn, ha jól olvastam le a kis kártyájáról a nevét.

- Ha befejezte a kisasszony a dedikálásokat… én is kérhetnék egy autogramot? – észre sem vettem, hogy valaki ez idő alatt belépett a boltba… totál sokkban voltam még a poszterek, s minden miatt… meg úgy egyáltalán azért, mert felismertek. Oldalra fordulva megláthattam Őt, ahogy csillogó szemekkel figyelte az öröm rózsáiba boruló arcomat.

- Persze. – bólintottam kérésére.

- De előtte még lenne egy feladatom… - jutott eszébe, majd megpördítette az ujján az „elhagyott” cipőmet, s letérdelt elém… pont úgy, mint a mesében, gondolom.

- Régóta keresem e cipő tulajdonosát. Bejártam már erdőt, mezőt, hegyet, völgyet érte… éjt nappallá téve kerestem a megfelelő leányt, kié lehet a cipő, s úgy érzem most megtaláltam a megfelelő személyt. – pillantott fel rám, miközben előadta eme mesés monológját. Én már talán vörösben pompáztam, míg a csajszika is kisurranva a pultja mögül végig minket lesett… csak egy kicsit volt meglepődve… csak egy kicsit. De úgy véltem felfedezni, hogy tetszett neki ez a rögtönzött performansz. – szabad? – vette kezébe lábamat, de még éppen nem helyezte cipőmbe azt. Gyengéd volt, óvatos… mintha egy elillanó tüneményt fogott volna a kezében.

- Szabad. – mondtam halkan, s belebizsergett egész testem, ahogy a cipőmbe csusszant ujjaink köszönhetően a lábam.

- Tökéletes. – hangzott el torkából, s a csat bekapcsolása után felállt, majd megragadta kezemet, s ajkaihoz emelte azt. – azt hiszem megtaláltam a hercegnőmet… - mondta, s megcsókolta bőrömet, majd utána összekulcsolta ujjainkat.

- Gratulálok. – tapsolt Evelyn, aki valójában jót szórakozott a műsoron, s úgy tapsolt meg minket, mintha friss házasok lennénk.

- Hallottam már mendemondákat, hogy a szivárvány végén kincset lehet találni… dehogy ilyen szép hölgyekhez lesz szerencsém. – kacsintott a lányra, utalva az eszményi színekben pompázó tincseire.

- Köszönöm. – vigyorgott a kis manó, majd visszaugrott a pult mögé, valamit a fejébe vett. – tudjátok, van egy szokásunk… ha betér ide valami ismert ember, akkor készítünk róluk egy képet és kiakasztjuk a falitáblára. – vezette fel, s elővette a fényképezőt a pultról.

- Szuper szokás. – gondolkoztam el, s szívesen megnéztem volna, hogy kik voltak bent már itt, s szememmel már kerestem is a táblát.

- Ez még egy új szokás… most találtam ki. – nevetett fel, s ránk mutatott.

- Harry Styles és kedves Khara… lennétek az első áldozataink?

- Meg voltam lepődve… - magyaráztam Harry-nek a dolgot még mindig a lemezboltos helyzettől, miközben amúgy már úgy legalább fél órája elindultam befelé a házba ugyanis hazahozott. Holnap fotózásom, édesanyámat is „régen” láttam és úgy gondoltam jó dolog lenne az ágyban aludnom is. -… fogalmam sem volt, hogy kellett volna rá reagálnom. – mondtam neki s kabátjának két szélét gyűrdöstem, miközben teljes erőmmel neki voltam dőlve csakúgy ahogy ő volt háttal a kocsijának. Az elég érdekesen alakult esti eseményeknek betetőzéseképpen a csajszit még meg is hívtam a megnyitóra… tudom, hogy néhány BMTH rajongó majd bekerülhet oda, s talán már nincsen hely, de úgy éreztem, hogy ő valamiért különleges, én pedig elintézem neki a belépőjét… mert csak.

- Nagyon ügyes voltál. – simította meg a fejemet.

- Egy dicséret egy igazi profitól. – igazán menőnek éreztem ám magamat.

- Heheheehh… - dünnyögött nekem. – de tudod, hogy még tartozol nekem valamivel. – egy kicsit elhajoltam tőle, hogy az arcáról hátha majd le tudom olvasni mit szeretne.

- Mivel? – nem jöttem rá.

- Az én autogramommal… - kacsintott, mire vállába ütöttem… ne engem cukkoljon a drágaság, de ekkor eszembe jutott egy dolog.

- Lenne ötletem midet dedikálnám szívesen… - suttogtam fülébe közel hajolva hozzá… éreztem, hogy ezzel igazán kellemes éjszakát kívántam neki.