XXXV. rész - Up in the air

Sziasztok! Íme megérkezett az első novemberi rész is! Mondhatni egy kissé nehéz szülés volt, de végül sikerült elkészítenem! Remélem örömmel olvassátok! Jó hétkezdést nektek holnapra! Puszi Dorka

Up in the air

I’ve been u pin the air, out of my head,

Stuck  in a moment of emotion I destroyed,

Is this the end I feel?

…

I’ll wrap my hands around your neck so tight with love, love.

(30 Seconds To Mars)

Egy indok volt, amiért nem tört ki belőlem a vulkán… egyetlen egy. Emberek körülöttem, egész sok ember… ráadásul nem ok nélkül voltam bent abban a központban közel egy hónapig, s próbálnám nem elfelejteni az ott tanult dolgokat… habár egy jó nagy pofont megérdemelne Harry mellettem.

Nem szóltam egy szót sem, egy halovány mosollyal fűszerezett pókerarcot engedtem meg magamnak, majd Feléje fordultam.

- Beszélhetnék veled egy percet? – nem mertem hozzányúlni, mert egészen úgy éreztem, hogy a nem létező körmeimet is belévájtam volna. -… elrabolnám egy pár pillanatra a házigazdát. – tártam eléjük tervemet, majd szó nélkül megindultam a ház belsejébe, s mintha mi sem történt volna normálisan keresztülvágtam az embereken, közben magamhoz véve egy teli pohár pezsgőt, s kiérve a teraszra vártam, hogy beérjen Ő is engem.

Nem volt kint senki, hideg volt még ahhoz… néhányan kijártak, ha cigizni akartak, de semmi több… itt nyugodtan tudtunk beszélni… ebből a párosításból viszont max csak a beszélgetés lesz, a nyugodtságot alig hiszem.

- Meg fogsz itt fázni. – csukta be maga mögött az ajtót, s került közelebb hozzám, de én tovább léptem a medence vonalához közelítve.

- Ez legyen az utolsó dolog, ami érdekel… - a megszólalás pillanatáig még a higgadtság tartása egészen jól ment, na de hogy ezután mi jön, azért nem vállalok felelősséget. A pezsgőt húzóra lenyeltem, s éreztem, ahogy a buborékok az egész mindenségemet átjárják. – elmondanád nekem, hogy miért hívtad ide őt? – tökéletes pontossággal fordultam meg úgy, hogy vele szembe kerültem így. Farkasszemet néztem vele, s ha pillantásom ölni tudott volna, már rég az életéért könyörgött volna a Göndör. – úgy őszintén… most szórakozni akarsz velem? Ha haragszol, akkor miért nem azt mondod? Ezt komolyan gondoltad, hogy idehozod? Komolyan? – ha szimplán a haragos gondolatommal össze tudtam volna törni a poharat, már rég a szilánkokon járnék.

- Befejezted? – kérdezte. Teljesen higgadt volt, a szavaim mintha el sem értek volna hozzá, semmi hatást nem fejtettek ki rajta.

- Tessék? – dülledt ki a szemem. Harry most hogyan is beszél velem? Na, nem… nem, nem és nem.

- Azt kérdeztem befejezted-e? – ismételte meg továbbá is azzal a hullanyugodtsággal.

- Egy értelmes indokot mondj, amiért elhívtad… - emeltem magam elé mutatóujjamat.

- Tartsd a barátaidat közel magadhoz, az ellenségeidet még közelebb… - egy szempillantás sem telt ez, s amint ezt vészjóslóan kimondta, derekamat megragadva magához rántott.

Fedetlen mellkasának ütköztem kigombolt ingének köszönhetően, de nem engedtem csábításának, éreztem, hogy most úgy őszintén mérges kezdek lenni rá.

Ujjaival szorosan fogta a derekamat, s tartotta testemet az övéhez simulva, magamon éreztem valódi kedvét. De most valahogy nem tudtam „úgy” rágondolni, kirázott tőle a hideg, s ezúttal nem jó indokból.

- Nagyon dögös vagy ebben a ruhában… - bújt a fülemhez, s szinte azt kényeztetve ajkaival próbált hatni testemre szavaival, de én erősen ellenálltam… harcoltam folyamatosan. -… s örülök, hogy benne… - ragadta meg ruhám alját hirtelen, s simította végig szabad combomat a szoknyát feltűrve, érintése égette bőrömet még ebben a hűvös időben is. -… de nélküle is az enyém vagy. – fenekemhez ért, amibe szinte bele mélyesztette ujjait, s úgy emelt meg kissé, hogy már így ruhán keresztül is rá illeszkedjek.

- Igaza volt Louis-nak… - néztem fel rá hunyorítva… olyan szívesen lekevertem volna neki egy pofont, de teste megakadályozott mindenfajta mozdulatomban.

- No és miben? – dallamozva, kiejtve a szavakat kecsegtette fülemet azok meghallásában.

Szokásos Harry illata keveredett az alkohol sajátos illatával, ettől valahogy még férfiasabb lett. Ahogy odahajolt hozzám tincsei csiklandozták az arcomat… tudtam, hogy nem törhetek meg… „csak ügyesen Khara” járt a jelige a fejemben.

- Tényleg pocsékul áll ez az ing. – csaptam vissza neki váratlanul, majd varázslatos mozdulatokkal ujjaimat én is derekára vándoroltattam, s egy határozott mozdulattal meglöktem őt… hatalmasat csobbant alakja a medence vizében. – gondoltam nem árt, ha lehűtöd magad egy kicsit… - guggoltam le a medence széléhez mikor éppen felbukkant a felszínre, majd mire annak széléhez úszott én felálltam és visszafele tartottam a többiekhez.

- Harry-vel meg mi történt? – amint becsuktam magam mögött az ajtót néhány szemtanúval találkoztam össze, s közülük az egyik, Louis kezdett érdeklődni.

- Úszni támadt kedve… - rántottam meg a vállamat, mintha semmiről sem tudnék, majd elvéve az asztalról egy teljes üveg pezsgőt sétáltam az emberek között megkeresve magamnak egy biztonságos pontot.

- Zack itt van… - az instant képkiállítást csodáltam egy pohárka pezsgő társaságában, merthogy amúgy ha már lánynak öltöztem a mai nap, akkor illik pohárból innom. Az már más kérdés, hogy egyedül meginni egy üveget ebből az isteni ajándékból, már kevésbé lesz nőies, de ez a tényező pont az a tényező volt, ami engem nem érdekelt. Nem voltam képes emberekkel társalogni jelen pillanatban, viszont valahogy a helyet sem tudtam itt hagyni… egyszerűen jól esett itt lenni, mármint körbevéve emberekkel lenni úgy, hogy akár nem is szólsz hozzájuk, de ők ezt elfogadják.

- Tudom. – jelentettem ki rezzenéstelen arccal, s az egyik képhez közelebb hajoltam, mintha egy igazi festmény lenne, mit közelebbről is kötelező tanulmányozni… teljesen úgy éreztem magam, mintha egy műértő bőrébe bújtam volna. – és? – fordultam feléje továbbra is azzal a pókerarccal, mi pofikámra ragadt.

- Ki hívta meg? – furán méregette az arcomat, mintha nem tudna leolvasni róla valamit, amit nagyon szeretett, volna.

- Ő… - mutattam az egyik képre, melyen a Göndör volt, de igazából rá sem néztem a papírra. Nem volt humorérzékem az egészhez.

- Hogy… - társamra leltem a meglepettségben, de valahogy testem már nem úgy reagált a dolgokra, ahogy elvárható volt tőle… sokkal könnyebb volt az egész, mintha a pezsgő oldotta volna fel ennem a mérget, s bekevert volna egy újabb érthetetlen érzést.

- Ezzel meg mi történt? – Nora úgy fordította ki oldalra a fejét, mintha az teljesen 360 fokos fordulatot is képes lett volna megtenni… Harry ment el az emberek között teljesen vizes ruhában, mindenéből folyt a víz, s húzta maga után a kis vizes kis utat.

- Úsztam egy kicsit. – meghallotta az említett személy az előbbi megjegyzésünket s felénk fordulva Nora-nak intézte a szavait, mire akarva akaratlanul is felkacagtam… lehet a pezsgő volt az már nem is én, de a kínos nevetés valahogy így sokkal természetesebb volt.

- Vagy inkább kimosta a száját… - tettem hozzá ezt a lehetőséget is, fogalmam sincs miért… az agyam már nem éppen úgy működött, ahogy egy órával ezelőtt.

- Te ezt viccesnek találod? – egy mozdulatot sem tett felém, de éreztem testének minden egyes rezzenését… de ezen is csak kuncogni tudtam.

- Mert nem az vagy? Egy nagy vicc. – leálltam a vihorászással, majd teljesen komolyan tudtam ezt kijelenteni neki, azt hiszem őszintén is gondoltam, majd sarkon fordulva csapot-papot otthagyva elhagytam társaságukat.

- Nem tudtál róla, hogy jövök… - a konyhapultnál álltam, s valamiféle étellel próbáltam volna szemezni, de egyik sem nyerte el a tetszésemet, amikor is mögöttem egy hang szólalt meg. Testem már nem is tudott rá reagálni, valahol egy másik univerzumban érezte magát, a nélkül is varázslatosan érezte magát, hogy bárki is hozzám szólt volna.

- Nem. – ráztam meg kissé fejemet… nem éppen volt a legokosabb döntés. Mondjuk azt, hogy a szemem előtt az ételek kicsit szivárványszínben olvadtak össze. Kinyúlva egy csoki golyóért azonnal számba tömtem azt, annak ízében legalább bíztam, s legalább míg azt lenyeltem nem tudtam beszélni… gondoltam én.

- Nem szívesen látsz… - jegyezte meg, s szavaival, mintha azt kérte volna, hogy nézzek rá… én úgy tettem. Feléje fordultam, s áldottam, hogy ott van az a pult, mert testem kissé hullámozva vitte véghez ezt az egész cselekedetet.

- Nem tudom… - rántottam meg a vállamat vigyorogva, majd oldalra nyúlva egy újabb csoki golyót vettem ujjaim közé s a szájába nyomtam azt. – neked is ízlik? – kérdeztem bazsalyogva, s figyeltem, ahogy előző tettemnek köszönhetően ajka kakaóporos lett. Közelebb hajolva hozzá ujjaimat végighúztam ajkain, hogy letakarítsam azt. Elmosolyodtam.

- Nagyon finom. – bólintott óvatosan. Nem mozdult egy csöppet sem, figyelte azt, amit én tettem, mintha semmi óvatlan dolgot nem akart volna tenni.

- Mostantól a kedvencem. – én viszont határozottan bólintottam, majd megragadva Zack kezét határozottan indultam el előre… egy hirtelen jött ötlet volt ez.

- Hova megyünk? – érdeklődött óvatosan.

- Sétálni… - kacsintottam rá visszafordulva egy kicsit, majd tekintetem vonalába a kis csodagolyók is bekerültek. -… de ezeket is visszük magunkkal. – nyúltam vissza értük, s az egészet, tálcástól-mindenestől magamhoz vettem. – Így már jó is lesz. – jelentettem ki, majd úgy indultam meg előre, mintha tudnám hova tartok… hát nem éppen, de valahogy ez nem is érdekelt annyira. Valami nagyon összekavarta az agyamban a dolgokat, eléggé mókás volt.

- Hova- hova drága Khara? – kapott el Niall kedves alakja a kijárathoz vezető úton, s úgy hiszem meg is pördített volna saját tengelyem körül abban az esetben, ha nem lett volna teljesen teli minden kezem. Ő meg úgy látszik táncikálós kedvében volt.

- Felfedező útra… - kacsintottam rá kedvesen, majd folytatva utamat tovább haladtam a társaságommal együtt, s pillanatokon belül már az utcán voltunk.

- Meg fogsz fázni így kint… - jegyezte meg Zack, mire felkacagtam keserűen.

- Tudod mi a poén… ugyanezt mondta Harry is… ugyanezt. – s nem törődve kijelentésével inkább csak hagytam, hogy fogyjon az út a lábam alatt miközben a csoki golyókat, mintha már ütemre vettem volna a számba… max csoki túladagolásban fogok kimúlni ezen az este, lehet nem is lenne olyan nagy baj. – nem érdekel. – rántottam meg a vállamat, s ezzel, tevékenységemmel párhuzamosan el is akartam felejtetni a nevét annak a személynek lehetőleg úgy jó pár pillanatra… nem tett jót a testemnek még a gondolata sem, s ez nem tetszett nekem. Jól akartam magam érezni, nagyon jól. Boldog akartam lenni nem engedve, hogy ebbe bárki is belepiszkáljon.

- De engem viszont érdekel… - s éreztem, hogy majdnem vállamra helyezi a kabátját (amit, azt sem tudom honnan kapott elő), de én kicsusszantam előle.

- Kapj el… - hátat fordítva a menetiránynak kezdtem el lépkedni az úton így magassarkústól, tálcástól a kezemben… de valahogy az egyensúlyom még egészen tökéletes volt, s meglehet tökéletesebb, mint úgy általában. Jó érzés volt… mintha szupererőm keletkezett volna hirtelen. -… ha tudsz. – jelentettem ki zsiványan, majd megfordultam s futni kezdtem úgy minden erőmet beletéve ebbe.

Igazán feltöltő érzés volt az, ahogy a kissé csípős tavaszi szél az arcomat cirógatta, s ahogy ennek köszönhetően testem minden szabad felülete libabőrössé vált, de mégis kellemes volt ez az egész, nem fáztam egy kicsit sem.

- Khara… - futott ő utánam, s gyanítom, hogy szándékosan nem kapott el, mert nekem aztán meg ne magyarázza, hogy egy sportoló nem kapná el már a rajtvonaltól két milliméterre a magamfajta antisportolót.

- Zaaaaaaack… - utánoztam, s ez volt az a pillanat, amikor sikerült nem odafigyelnem orrom elé, s megbotolva a járdapadkában hatalmasat vágódtam az út szélét borító füves területre… tényleg szuperhősnek kezdtem magam érezni, most már repültem is.

- Az ott a Göncöl szekér? – fordultam hátamra nem törődve vágódásommal, s felfele nézve a csillagokat kezdtem csodálni… csakhogy Zack arca az utamba került. Kinyújtva kezemet, arcát érintve arrébb toltam ábrázatát. – útban vagy hékás… - panaszkodtam neki duzzogva, s az én fejemen is igazítva egy kicsit újra az eget tanulmányoztam. – Hmmm… az az a szekér? – hunyorítottam, s felnyújtva kezemet úgy tettem, mintha megérinthetném a forró pontokat.

- Mi? – kérdezett vissza.

- Nem látod? – háborodtam fel kicsit nevetve magamban, majd megragadva kezét a földre rántottam őt is.

- Az ott… az a Göncöl szekér? – mutattam a magasba reménykedve, hogy ő is meglátja azt, amit én.

- Te tényleg be vagy csiccsentve… - jegyezte meg, mire feléje fordítottam az arcomat.

- Ezt honnan veszed? – hunyorítottam rá, s megtámasztottam a fejemet mellette.

- Khara… felettük felhős az ég. – nevette el magát, s azt hiszem megadta magát nekem.

- Szuper. – duzzogva kacagtam fel én is vele együtt. – de én akkor is látom. – tényleg láttam a csillagokat, istenemre esküszök.

- Legyen… - adta be a derekát.

Néma csendben feküdtünk egymás mellett, én a láthatatlanul látható csillagokat tanulmányoztam hevesen, míg ő… míg ő meg csak hagyta ezt. Nem is tudom milyen szóval lehetett volna körülírni ezt a helyzetet… ezt az eseménysorozatot. Nem igazán jutott eszembe semmi megfelelő… nem mintha bármi más lényeges forgott volna az agyam kerekei között, de mindegy.

- Mérges vagy rá. – jegyezte meg halkan, majd felállva felém nyújtotta kezét, segítséget adva így a felálláshoz.

- Túlkiáltod a csillagjaimat. – hordtam le, s nem is törődtem elhangzott mondatával úgy tettem, mintha nem is mondta volna el.

- Kelj fel Khara… kérlek. – guggolt le mellém, s úgy nyújtotta felém a kezét, de még mindig elutasítottam. Hasra fordulva gyűrtem magam alá a kezemet, hogy felnyomjam úgy majd testemet, s hogy talán lábra álljak kissé… de nem éppen ment. Éles fájdalom nyilallt a lábszáramba.

- Az istenit… - hulltam vissza a fűre, de ő elkapott. Karjaiba véve óvatosan állt fel, s indultam meg velem valamerre.

- Ne vigyél még vissza… - ráztam a fejemet, s nyakába kapaszkodva őszintén pillantottam szemeibe, melyek továbbra is olyan megfejthetetlen színűek voltak, olyan különlegesek. Nagyot nyeltem.

- Nem… - rázta a fejét, majd éreztem, hogy lehelyez valahová… egy pad, s asztal együttesének asztalára, biztos talaj volt már alattam. Ő a padra ült le, s óvatosan maga felé fordított engem, s bal lábamat vette kezei közé.

- Áúúúúcs. – sikkantottam fel érintésétől. Nem volt elég az, hogy úgy éreztem a bokám, mintha kicsit megnövekedett volna a normálishoz képest, de lábszáramon egy csodálatos seb is ékeskedett… mondhatni gyönyörű látvány volt.

- Gyönyörű. – jegyezte meg, s kabátjának zsebébe nyúlt, amit az előbb a hátamra terített, majd abból vett ki egy fáslit… most lepődjek meg? Sportoló.

- Milyen vicces, hogy én is erre a szóra gondoltam… telepátia vaaaaaagy… olvasol a gondolataimban. – kocogtattam meg a halántékát.

- Jó dolog lenne-e az? – nézett fel rám, egyenesen a szemeimbe, s nem csak azokat leste, nem, nem… egyenesen a lelkemig hatoltak pillantásai.

- Nem tudom… - fordítottam el gyorsan fejemet, s fogamat összeszorítva hagytam, hogy lehúzza lábamról a cipőmet. – de tudni akarod, hogy mire gondolok most? – bátorodtam fel s néztem újra rá.

- No, mire? – nem nézett rám, forrón égető érintésével, mintha gyógyítani próbálta volna bokámat… jobb nem lett, max kicsit tűrhetőbb.

- Azt, hogy kicseszettül csak miatta vettem fel ezt a rohadt cipőt… - kacagtam fel keserűen, majd a mellém helyezett levett cipőmet megragadtam, s egy határozott mozdulattal eldobtam a fenébe. -… nem akartam neki csalódást okozni, erre tessék… neki sikerült. – pöfékeltem magamban.

- Csalódott vagy? – bokámat betekerte, majd egy ruha zsebkendőjével kezdte tisztogatni a sebemet.

- Nem tudom… kicseszettül nem tudom. – csaptam hátra a fejemet, majd két kezemen támaszkodtam meg kissé, éreztem, hogy nem sokáig tudok már így megülni… nagyon mehetnékem támadt. – te mi vagy? – szegeztem neki a kérdést.

- Nem tudom… - jegyezte meg halkan.

- Szuper… senki sem tud semmit. – fogtam meg a fejemet, majd egy hirtelen ötlettől meg nem szabadulva hajamba nyúlva húztam ki belőle a hatalmas hajtűt, mi az egészet tartotta, s hagytam, hogy fürtjeim vállamra omoljanak. – bezzeg nekem tudnom kellene… tudnom kellene nem csak megmondani, hogy hogy érzek, de tudnom kellene legyűrni az igen variáns érzéseimet is minden egyes olyan pillanatban, amikor megjelensz te vagy egyszerűen felmerül a neved… - törtem ki magamból, s csak ontottam a szavakat. Valósnak találtam azt a megállapítást, miszerint dühös állapotodban tarts beszédet, s életed beszédét nyújtod majd a közönségnek… s azt hiszem ennek sikerrátáját még csak emelte az ereimben csordogáló alkoholmennyiség. -… ez nagyon gonosz volt tőle… nagyon, nagyon gonosz, hogy ilyen helyzetbe hozott. – szavaltam megállíthatatlanul, s észre sem vettem, hogy ő időközben felállt, s pontosan elém állt be. Hirtelen akadtak torkomon a szavak, s szinte levegővételem is megszűnt létezni, ahogy felemeltem a fejemet, s összetalálkozott tekintetünk.

- Szóval mérges vagy rá… - állapította meg halkan.

- Ühüm. – bólintottam tudatomon kívül.

- S mi van velem? – nem tett semmiféle meggondolatlan mozdulatot, nagyon kimért volt minden tette. Felemelve kezeimet magam alól az övéi után nyúltam, s óvatosan kezdtem el azokkal játszani kettőnk között, addig sem arcát figyelve, ami egyértelműen egy választ várt.

- Nem tudom. – haraptam be ajkamat, s húztam végig ujjamat ujjain.

- Látod Khara… magad válaszoltad meg a fel nem tett kérdésedet… - óvatosan bújt a fülemhez, s simította el a mindenfelé ágazó tincseimet onnan.

- Mit? – arcunk összeért… éreztem illatát, éreztem közelségét, s éreztem a meleget, mit testem ellen sugároz… feléreztem benne a vágyat, de nem tettem semmit, átengedtem magam neki… hajtott a kíváncsiság, kíváncsiság mondanivalója iránt.

-… őt tényleg szereted. – suttogta a fülembe, mire kirázott tőle a hideg. – Olyannyira, hogy képes vagy gyűlölni is most őt… a gyűlölet és a szerelem jegyesek drága Khara, egymás kezét fogva járják útjukat. – simította meg az arcomat, s elhajolt tőlem.

Nem tudtam mit szólni, meg lehet kissé le voltam sokkolódva… nem egészen tudtam mit kellene tennem, s mit kellene mondanom… szavai egészen józanító hatással járták be tudatomat… nem akartam, hogy így legyen… ragaszkodni akartam a mámor varázslatos ízéhez, de hiába harcoltam ellene mégis tisztul bennem valami.

- Ne sírj drága Khara… - észre sem vettem, hogy forró könnycseppek jelentek meg szemeimben addig a pillanatig, míg fel nem hívta rá a figyelmemet.

Észveszejtően erősen szorító érzés jelent meg a mellkasomban, szívemet, tüdőmet egyszerre ragadta meg, s nyomta össze őket, mintha csak szivacsból lennének azok, s mintha ki akart volna belőlük csavarni valamit… nem bírtam, nem ment. Fulladozva kaptam levegőért… úgy éreztem, hogy ég a belsőm.

- Khara… sssshhhhh. – átkarolva engem simogatta hátamat, s hagyta, hogy ingjét összefoltozva könnyezzek mellkasa ellen.

Nem tudtam abba hagyni, egyszerűen, mintha megnyitottak volna egy főcsapot bennem, de azt elzárni elfelejtették volna… keservesen tört elő belőlem az érzés, az érzés mely egyszerre fojtott meg, s tépett szét darabjaimra. Felemésztett.

- Biztosan keresnek már téged… - jegyezte meg halkan.

- Maradjunk még egy kicsit… - kértem tőle halkan, s szemembe törölve mozdítottam meg végre kezeimet… nem volt éppen egy okos döntés ugyanis sminkem egy része öklömön maradt. Úgy hiszem kezdtem hasonulni egy mosómedvéhez, vagy egy pandához. – Csodálatos. – hordtam le magam, s ruhámba töröltem kezemet… ennek már igen mindegy.

- Egészen bírom a mosómedvéket. – jegyezte meg, mire automatikusan oldalába vágtam, direkt azért tette azt, hogy felnevessek, s meg is tettem azt, csakhogy a nevetéssel együtt csuklani is kezdtem, ami nem éppen volt egy túl jó párosítás. – Nagy levegő… - utasított, majd így tettem, s ő pedig befogta orromat. Sok idő alatt ez volt az első olyan lényeges levegővisszaszorítási akcióm, amikor az egésznek még értelme is volt.

- Megfulladok… - kaptam végül levegőért, s örültem, hogy friss oxigénnel töltődik meg a tüdőm.

- Jobb már? – kérdezte.

- Azt hiszem… - bólogattam.

- Nézd csak… ebből egyél még. – egy doboz smarties-t nyomott a kezembe.

- A csoki golyók… - biggyesztettem le az ajkamat, s oldalra fordítottam a fejem ahol a távolban láttam, hogy a csodagolyóim a fűben szétszóródva vannak egészen kilapulva ezúttal már ehetetlen formátumban.

- Ez jobb lesz. – kacsintott, majd felült mellém, s a tenyerembe szórt egy adaggal.

- Azt mondod? – dőltem a vállának, s válogatni kezdtem a színes bogyókat a kezembe. – a lányos színek az enyémek… a fiúsakat meg neked kell megenned. – jelentettem ki visszautasítást nem tűrő hangon, majd a kék, zöld, barna darabkákat tenyerébe potyogtattam.

- Értettem főnökasszony… - fogadta meg utasításomat egészen jobb kedvre derítve így engem is.

- Szerinted mi lehetünk valaha barátok? – gondolkoztam el szemeimet behunyva, élvezve a cukor, s csoki szétolvadásának folyamatát számban.

- Nem hiszem… - vallotta be őszintén, mire megszorítottam kezét ujjaim között. Tudtam, hogy igaza van. Sajnos.

- Mi történt Khara-val? – haloványan hallottam a hangokat, talán Nora volt az, nem voltam egészen biztos benne… túlságosan zsongott ahhoz az agyam, s túlságosan is volt az álom erős fonala, mely megához rántott, mintsem megértsem mi is történik körülöttem. Utolsó emlékem, hogy úgy hatezer rózsaszín smartiest nyomtam be a számba, majd utána már igen homályosak a gondolataim… talán elaludtam Zack vállán… nem lehetetlen. De nem zavart, nagyon nem… s az sem, hogy nem tudtam kinyitni a szemeimet, mert olyan csábos volt ez a tudatlan állapot csak ez a fejfájás ne lett volna.

- Elaludt… a vállamon. – jegyezte meg halkan, s éreztem, hogy beértünk a házba ugyanis már lábaim is érezték a meleget.

- Mit tettél vele? – hallottam meg az Ő hangját, csak egy kicsit volt dühös… éppen csak annyit, hogyha nem lettem volna Zack ölében talán még neki is ment volna… mindezt a hangjából szűrtem le.

- Semmit. – legyőzve a fáradtság fátyolát nyitottam ki szememet, s Zack-re nézve egy pillantás kíséretében kértem őt arra, hogy tegyen le… óvatosan meg is tette, habár ez nem volt egy nagyon okos kérés tőlem ugyanis abban a pillanatban, hogy talpam a földet érte az egyensúlyom nagyon ügyesen billent ki. Egyszerre nyúltak értem, egy-egy kezemet megragadva. – semmit. – ráztam a fejemet, s kiszabadulva tartásukból inkább a falnak támaszkodtam.

- Semmit? – kérdezett vissza nem éppen nyugodtan.

- Harry… ezt ne most… - Nora próbálta volna még azelőtt leállítani Őt, mielőtt belekezd.

- Tudjátok mit? Csináljatok azt amit akartok… szedjétek szét egymást… én feladtam… - magam elé téve a kezemet indultam meg a ház belsejébe sántikálva, ahol már alig néhány ember volt csak, s halk zene mellett beszélgettek ők is. Ágyra volt szükségem, egy vízszintes felületre, ahol végül aludhatok… nehézkesen lépkedtem előre éreztem, hogy lábamnak nem tetszik a járás.

- Segítek…- hallottam egy kedves hangot, s mielőtt nemet mondhattam volna Ed nyakába helyezte kezemet, s úgy indult meg velem a lépcsőn felfele. Az a gondolat persze eszembe sem jutott, hogy miért nem vitettem már magam haza, ha így megébredtem, de úgy hiszem azt már nem bírtam volna ki… annyi erőm nem volt.

- A-a. – ráztam a fejem, abban a pillanatban, ahogy Harry hálószobája felé irányított volna… nem akartam oda menni, inkább az egyik vendégszoba melegét választottam most.

- Okés… - mondta, s úgy tett, ahogy kértem… eszméletlenül kedves volt ez tőle. Nem kérdezett egy szót sem, szótlanul segített nekem. Erre volt most szükségem. Csakis erre. – szükséged van esetleg valamire? – kérdezte, mikor testemet leengedte a puha ágy karjaiba, én meg óvatosan felcsúszva abba, a takaró forró ölelésébe temettem magam ezúttal már, úgy ahogy akartam… vízszintesen.

- Nem… köszönöm… - suttogtam, s lehunyva szememet engedtem a nálam hatalmasabb erőnek, hogy beszippantson magába… újra lebegtem, újra a semmiben.

Eszméletlen fejfájással ébredtem. A tudattól is, hogy meg kell, mozduljak rosszul lettem, s a fájdalom csak még nagyobbra nőtt bennem. Hányingerem kerekedett mérhetetlen erősen, s muszáj volt szélsebesen kiugranom a takaró puhaságából s megcéloznom a mosdót, mert különben az ágyra terítettem volna ki gyomrom tartalmát… hát nem éppen mondanám kellemes élménynek ezt a jelenetsorozatot. A wc felé hajolva fogtam meg kezemmel hajamat, hogy azért azt ne rondítsam be, s engedtem utat testem kívánságának, s engedtem ki magamból minden olyat, minek helye nem volt bennem. Közel sem felszabadító érzés volt… inkább csak szörnyen gusztustalan.

Néhány perc után viszont kissé megkönnyebbülve mégis dőltem a falnak, s öblítettem a wct le.

- Soha többé nem iszok… soha… - motyorásztam magamban, s összeszedve minden erőmet álltam újra két lábra. Eszem ágában sem volt a tükörbe nézni, meglehet, ha úgy tettem volna még egyszer a wc felé kerültem volna, s azt nem akartam. Levetve magamról minden ruhámat komótosan sétáltam be a zuhany alá, s örültem, hogy a vízcseppek szótlanul ölelik át minden porcikámat megszabadítva minden mocsoktól, mi rám tapadt. Olyan forró cseppek voltak ezek, hogy amikor kiléptem a víz alól, szinte gőzölgött a bőröm… égett mindenem, de legalább életben tartott.

Magamra tekertem egy törülközőt, egy másikat pedig a hajamra fordultam a mosdókagyló felé, s a vendégfogkefével azonnal megismerkedve mostam át számat a mentol ismerős ízével… muszáj, mert már a szám illatától rosszul voltam… s ha illat lett volna az… inkább nevezném szagnak.

Így felfrissülve egy kicsit hajamat lebontva azt szárazva, törölgetve indultam meg kissé bátortalanul a szobából kivezető úton. Néma csend volt a házban… mintha szellemjárt lett volna… óvatosan lestem be szobájába, de bepillantva láthattam, hogy Ő ugyan nem volt ott. Mint egy felfedező első útján, nesztelenül vettem a lépcsőket fokonként lábaimmal (továbbra sem volt túl hálás feladat az a járás, de amennyire emlékezni tudok azért már javult kissé a hajnali akcióm óta, csak most a seb volt az, ami jobban fájt… csípett), s haladtam mindig egy kicsit lentebb, s lentebb.

Hallottam, hogy valaki tevékenykedett a konyhában, de volt annyira ködös még a tekintetem, hogy nem láttam addig.

- Szép délutánt Khara!- köszönt rám kedvesen Niall. Hát nem Harry volt az.

- Jó reggelt!- hunyorogtam rá, ahogy látás közelbe kerültem.

- Most készítettem egy szuperszendvicset magamnak… kérsz te is? Várj csak… ezt neked adom, s azonnal összedobok magamnak egy másikat. – tolta elém a pulton a tányért.

- Nem szükséges… rá sem tudok nézni. – forgattam a szememet, s inkább továbbra is masszíroztam a hajamat kellemesebb volt az ám, mintsem az étel íze a számban.

- Kora reggel elment edzeni… azóta nem is láttam. – fel nem tett kérdésemre válaszolt. Beleremegtem, ahogy így megemlítette Őt.

- De neked meg enned kell valamit… várj… - megállt abban, amit éppen tett, majd a szekrényeket kezdte nyitogatni céltudatosan keresve valamit. – megvan. Szuper. Okos gyerek ez a Harry. – csapta össze a tenyerét, mire összerántottam a számat. – bocsi.

- Semmi… - ráztam meg kicsit fejemet.

- Megcsinálom neked ezt az instant levest, megeszed, s hidd, el egy szebb világban fogod érezni magad… a másnaposság elleni Szent Grál ez. – mosolyodott el, s kezdett forgolódni úgy a konyhában, mint egy kis igazi háziasszony. Na, neki aztán semmi baja nem volt a tegnapi miatt… ellenben nekem, s annak, aki éppen most érkezett. Hatalmasat csapódott az ajtaja érkezésének eredményeképpen. Egész testem beleremegett.

Köszönés nélkül vágódott a hűtő elé, majd kivéve onnan egy üveg vizet egy húzásra hajtotta le azt.

- A második fiókban van pezsgőtabletta… adj abból neki. – mondta Niall-nek, de rám nem is nézett rám.

- Jó. – fogadta be az infót Niall, majd a fiók után is nyúlt azonnal. Ő pedig csak állt ott a pultnak támaszkodva, mintha én nem is lennék ott, mintha csak Ő és Niall lennének jelen a konyhában.

- Te ezt most szándékosan csinálod? Komoly? – kezdett a pumpa felmenni bennem egy kicsikét. Nem tetszett ez, hogy így átnézett rajtam… felém nézett, de nem látott.

- Mit? – kérdezte meg pofátlanul.

- Jó… nekem elegem van ebből. – jegyeztem meg, s abbahagyva hajam szárítását megindultam felfele a szobába oly gyorsasággal, hogy észlelni sem tudtam volna a fájdalmat a lábamban.

- Nem mész te sehová…