4. rész - Mire készültök?

Sziasztok! Nézzétek csak, egy újabb rész jött így nektek vasárnap kora délután! Remélem tetszeni fog, s élvezettel fogjátok majd olvasni! Mindenfajta visszajelzésnek örülök! Jó olvasást! Puszil Titeket Dorka

U.i.: Ha kedvetek lenne a blog csoportjába belépni ITT megtehetitek!

- Még a végén te fogsz nekem leckéket adni… nem gondolod? – kedvesen pillantott rám napszemüvege mögül.

A napfényes, szombati napok különösen kedvesek itt Cardiff-ban, hiába toplistás nagyváros Anglia városai között mégis van benne valami, ami ilyenkor ösztönösen csábít el mindenkit… a barátságos jellege. Nincs Európában még egy ilyen nagyváros, ahol ennyi zöld van egy főre jutva, s ezzel még inkább azt a hatást éri el nálunk, hogy jóval több, mint egy multi funkciós XXI. századi város. A város a részünk, s mi is a részei vagyunk.

- Nem kell túloznod. – nevettem fel, s megláttam, hogy utunkba éppen nemsokára egy fish & chips-es stand fog állni. Tudtam, hogy az nekem kell, ha csak a szemem is kívánja vennem, kell belőle, így azonnali módban a stand felé fordultam, s szinte repülve ott is voltam. – egy adagot biztos… - mutattam az árus lánynak, majd Harry felé fordultam kíváncsian… bólintott, szóval Ő is kért. -… szóval akkor kettőt. – mutattam neki.

- Itt is lenne… még valamit? – érdeklődött kedves mosolyával.

- 2 üveg vizet is, ha lehetne. – egészítettem ki kívánságaimat, majd táskámat leharcolva hátamról pénztárcámért nyúltam, de mire sikerült volna kivenni belőle valamit is, Harry már nyújtotta a bankót a lány felé, s ő azt el is fogadta, majd eltette.

- Felejtsd el. – fordultam feléje hunyorogva, s a végén kihalászott fontomat feléje nyújtottam, de neki eszében nem volt elvenni. – ezt így nem fogadhatom el… szóval, nem. – vigyorodtam rá, majd mielőtt elvettem volna a harapnivalómat közelebb hajolva hozzá lazán, szemrebbenés nélkül nyomtam a nadrágja zsebébe a pénzemet.

- Most jobban érzed magad? – kérdezte bájosan.

- Sokkalta jobban. – bólogattam, majd felkapva finomságaimat megindultam előre, mintha csak ágyúból lőttek volna ki.

- Kocogva evés… új sportot szeretnél kialakítani? – viccelődött mellettem, mikor mellém ért.

- Érdekes megállapítás… de nem. – álltam meg, s csak ennyi kellett, hogy azt az érzést keltsem magamban, miszerint megint túlteljesítettem a sporttehetségemet. Minek kell nekem random futásokba kezdenem, nem csakhogy étellel a kezemben, de még pocakosan is? – nem éppen vagyok a futás szerelmese… - kicsit kezdtem csak lihegni, majd ahogy felpillantottam rá nevetni kezdtem, de csak úgy ártatlanul.

- Jól vagy? – aggódó volt a tekintete, szerintem a kimerültségem mondatta ezt vele.

- Persze… csak a mai napon már másodjára játszok Forest Gump-ot. – kuncogtam, majd kiegyenesedve végre úgy vettem észre, hogy újra erőben vagyok.

S újra elindultunk, majd az egyik hídon, mi a Bute Parkba vezetett besétáltunk abba a kis zöld csodába. Rengeteg ember tett még így rajtunk kívül, élt a város. Kutyát sétáltató emberek, randizó párok, futó vagy éppen más sportot űző emberek, piknikező családok… az emberi tevékenységek hatalmas nagy skáláját figyelhettük meg egyszerre. Melengette a szívemet, ahogy egy kisgyerekes családot pillantottam meg, ahol a babakocsis csöppséggel a kb. 3 éves kistestvére örömmel játszadozott, mintha csak ő lenne az anyukája.

- Olyan csodálatosak… - mutattam feléjük, s hosszú hallgatásomat ezzel törtem meg. Felhúzva a lábaimat magam alá, fordulva feléje ültünk egy padon, egy hatalmas fa árnyékában.

- Édes kis teremtés. – értett egyet velem. – Amúgy… a korábbi dolgot komolyan gondoltam… nagyon otthonosan mozogtál a konyhában. – vallotta be.

- Ételkritikus vagy mi a csuda vagyok… ahhoz, hogy tudjak róla írni, talán konyítanom is kell hozzá. Nem hiába szeretem a munkámat. – ismertem be, s még egy falat chips-et toltam be a számba. – Ettől függetlenül… szerintem te mégis jobban benne vagy a dolgokba. Míg én csak alkalmakkor ügyeskedek, s látom el kreációimmal a lakótársaimat, neked ez az életed… s ez csodás, tényleg. Lenyűgöző, hogy milyen szeretettel vagy képes bent forogni a konyhában, s hogy hogyan hoztad létre ezt az egész helyet… szerintem büszke lehetsz magadra. – kacsintottam, s ki akarva nyitni az üvegemet mindent elértem csak azt nem… konkrétan már nyitott kupakosan csúszott ki a kezemből megöntözve így a park köveit… s lehajolni ülve próbáltam én, de egyszerűen a pocakom nem engedte, hangosan felkacagtam ezen az eseményen, mert kifejezetten vicces volt számomra.

- Mielőtt előrebukfenceznél… nézd csak, itt az enyém. – nyújtotta felém az ő üvegét, s ihattam abból.

- Most ez még így hátráltató dolog… de később akár polcként is használhatom. – simogattam meg a hasamat, s visszahelyezkedtem a biztonságos pozíciómba.

- Érdekes megállapítás. – ismételte el azt a mondatot, amit nemrég én mondtam neki. – szóval… szeretnéd folytatni ezeket a szombatokat? Amik igazából bármilyen más nap is lehetnek, ha előre megbeszéljük. – hozta fel a témát még egyszer.

- Komolyan gondolod? – kérdeztem vissza, s csakis az arcát figyeltem. Bólintott.

- Kellemes, s hasznos időtöltésnek bizonyult a mai délelőtt is… jó volt valakit ott látni magam mellett a konyhában, aki ennyire szereti azt, amit éppen csinált. – mondta.

- De hiszen vannak alkalmazottjaid. – világítottam rá az egyik téves tényezőre, ami elhangzott tőle.

- Igen… s ők is a barátaim, de így belegondolva valami frisset hoztál be oda, s ezt szeretném újra, s újra átélni. – kacsintott rám, s felém nyújtotta a kis tálkáját, mert látta, hogy az enyém el fog fogyni, de én még éhes vagyok éppen. Rögtön kiloptam belőle egy falatkát téve úgy, mintha semmit sem tettem volna.

- Ohh… - pirultam el kissé. Nagyon kedvesek voltak a szavai. -… jó legyen. – döntöttem el a dolgot. – De vigyázz, mert a végén átveszem az irányítást, s világbirodalmat alakítok ki, uralva mindent a te kis pékségedből… ami már akkora az enyém lesz. – fenyegettem meg, kifejezetten nem komolyan.

- Már a kezdetekben sejtettem, hogy valami ilyesmi a célod… - vágott hozzá ő viszont tényleg komoly arcot… de nem bírta sokáig, hisz hamar elmosolyodott. -… ettől függetlenül állok a dolgok elébe. – s felém nyújtotta a kezét, melybe az enyémet beletéve meg is ráztuk azokat.

S ekkor csodálatos dolog történt. Pontosan abban a pillanatban, ahogy ujjaink összeértek hasamban a pillangókat kezdtem el érezni, ahogy röpködnek… a pici, ismeretlen lény kezdett el forgolódni bennem, s ezt most mindennél jobban éreztem. Nem elengedve Harry kezét, szó nélkül vezettem azt a hasamhoz… nem teljesen tudta, hogy mire készülök, viszont nem szólt egy szót sem, ahogy én sem tettem azt. Csak mosolyogtam, s végül tenyerét a lenge felsőmre helyeztem, ami keze alatt már rögtön bőrömhöz simult. Néma volt, de arcára kiült a meglepetés ereje… ajkai széles görbe vonallá alakultak, melyek egyik fülétől a másikig értek.

- Wow. – adott ki némi hangot is.

- A pocaklakónak is tetszik az anyukája világuralmi terve. – tettem hozzá magyarázásképpen. Ismételten megnevettetem őt.

- Ez fura… de kellemes. – mondta ezt, miközben óvatosan vette el végül kezét. – te ezt mindig érzed? – kérdezte kíváncsian.

- Amikor alszik nem… vagy amikor éppen csak pihenget akkor sem, de vannak olyan pillanatok, amikor éppen saját magában karatézik, no, akkor azt én is érzem. – magyaráztam… no, igen ez az az érzés, amit a férfiak sosem fognak tudni megtapasztalni. Ez talán a női lét legszebb ajándéka. Talán sokszor fájdalmas az utunk, de testünk gyümölcse minden esetben egy csodálatos kis teremtmény, aki mindig kárpótol minket minden rossz miatt. Mindig.

- Szóval akkor még nem tudni a nemét? – kérdezett rá ugyanis végig, ha a pocaklakóról beszéltem semleges módon említettem meg.

- Nem hajlandó a külvilágnak megmutatni magát. – ráztam a fejemet. – de így legalább igazi meglepetés, hogy mi is növekszik bennem. – öleltem át pocakomat amennyire tudtam. Szerettem ezt csinálni, mert a valaha legbiztonságosabb mozdulatom volt ez.

- Kíváncsiságból… te mit szeretnél? – kérdezte.

- Ezen kifejezetten sosem gondolkoztam… lehet, hogy bután hangzik. De én tényleg azt vélem, hogyha egészséges, akkor lehet felőlem egy fociért rajongó kisfiú is, vagy éppen egy jövőbeli csodálatos mini Barbie is lehet. – tártam elé gondolataimat. – Habár ezen gondolataimat Roy annyira nem értékeli… ő tudni szeretné a bébi nemét, tekintve hogy így vakon tervezni babaszobát igen nehéz. – ráztam meg a fejemet az emlékek hatására. Roy kifejezetten elhivatott szakember belsőépítészként, s a legjobbat akarja a kis csodának adni ajándékként… s az nem megfelelő számára, hogy ez köztes dolgot alkot… tudnia kell, hogy egy leányzóra, vagy egy kisfiúra számítson. Ez a vakon tapogatózás megőrjíti… ahogy talán ő is engem néha, de én így szeretem.

- Azt hiszem meg tudom érteni az elképzeléseidet… - mondta, s látszott szemeiben, hogy komolyan is gondolja… s ezt a csodálatos, barátságos pillanatot más nem is zavarhatta volna meg, mint telefonom csöngése. Eszemben sem volt, hogy visszavettem a hangját.

- Te meg hol vagy kedves leányzó? – Roy hangja visszhangzott a vonal túlsó oldaláról.

- A Bute Parkban, ha szeretnéd tudni… egy padon ülök. – válaszoltam neki kedvesen.

- Harry-vel? – kérdezte kíváncsian.

- Biztos van olyan nevű ember is itt ezen a helyen… - ködösítettem egy kicsit. -… de igen, azt hiszem mellettem is ül egy ilyen ember. Harry… ha megkérlek, köszönnél Roy-nak tudatva, hogy a pocakos lakótársuk még él, s egyben van, semmiféle erre kószáló farkas nem falta fel. – s az említett személy felé toltam a telefonomat. Tudtam miért hívott, éreztem a hangjában a dolgot. Félt… úgy napi 24 órából, 30ban. Ez volt ő… mintha kicsikét az apuka szerepét töltené be nálam, s talán egyszer majd a kis ismeretlenében is. Sosem tudok rá emiatt haragudni, az más dolog persze, hogy a sodromból azért egyszer-egyszer könnyedén billent ki hacsak néhány pillanatra is.

- Szia Roy. Harry vagyok. Adora a legnagyobb biztonságban van itt ígérem. – mondta el a dolgot, mire kértem… s ekkor azt figyeltem, hogy választ is kap Roy-tól, amit viszont én nem hallhattam. – Okés… okés. Értem. Örülök a „találkozásnak”. Szia, viszlát. – s ezzel kinyomta a telefont… én meg csak úgy pislogtam rá. Felállt helyéről, majd nyújtotta felém kezét. – hazaviszlek. – magyarázta a dolgokat.

- Öhmmmm… merthogy? – kérdeztem tőle, s nem mozdultam.

- Haza kell, hogy vigyelek. – na, ezzel a válasszal éppen nem lettem kielégítve.

- Mit szólsz a nemhez? – érdeklődtem bazsalyogva. – Jó idő van, jól érzem magam… szeretem a természetet. Élvezem az életet, mint egy normális felnőtt emberi lény.

- Roy megkért, hogy vigyelek haza épségben… most. – s kitartóan tartotta előttem kezét.

- Miért? – kérdeztem. – Te is csatlakozol a csatlósai közé, aki a védjük meg Adora-t minden saját döntésétől dologért harcolnak? – egészen tetszett ez a szóhasználat.

- Megfontolom… - humorizált kicsit sem ellenségesen.

- Mit mondott neked? – volt valami plusz ebben az egészben, amit nem mondott el nekem.

- Semmit, mit meg kellene osztanom veled… - ügyesen csűrte csavarta a szavakat ő is. -… mindössze annyit, hogy hiányzol nekik. – s lejjebb engedve a kezét nyúlt enyém után.

- De hisz Roy egyedül van otthon… - bukott ki belőlem, s gondolataim hada most kezdték keresztezni egymást eszeveszett gyorsasággal. Millió és egy alternatívát kezdtek összepakolni nekem a legkülönfélébb esetekre. Kíváncsivá tett a dolog.

- Köszönöm a leszállítást… - fintorogtam előtte. -… nem feltétlen lett volna szükség rá, egy taxit is tudtam volna fogni vagy éppen egy buszra is fel tudtam volna szállni. – magyaráztam a dolgot.

- Semmiség volt… - vallotta be. -… akkor jövő hét szombat? – lépett a búcsúzkodás mezejére.

- Mindenképpen… de tekintve, hogy kezdek egy bizonyos pékség ételeiért rajongani… lehet, hogy még találkozunk hamarabb is. – tettem hozzá.

- Szóval rajongásról van szó? – kérdezte úgy, hogy apró gödröcskék jelentek meg arcán.

- Valójában mélységes szerelemről… de el ne mondd a tulajdonosnak, mert még elbízza magát. – vágtam totál riadt arcot a teljesség kedvéért.

- Számon lakat. – húzta be ajkain a láthatatlan cipzárt, mire én libbenve egyet feléje megtámaszkodva vállán, lábujjhegyre állva puszit nyomtam az arcára. Egy baráti puszit.

- Köszönöm. – suttogtam neki, majd az ajtó felé fordulva kezdtem azt megközelíteni, s ahogy kinyitottam azt, s befordultam rajta integettem neki.

- Azt hittem megcsókoljátok egymást. – Joan várt a lépcső alján engem a postaládák előtt.

- Édes istenem… - ijedtem meg tőle, a hirtelenben jövő hangjától. -… a frászt hoztad rám. – vallottam be neki. – Nem úgy volt, hogy késő estig dolgozol? – furcsálltam a dolgot.

- Nem úgy volt, hogy megcsókolod azt a szépfiút? – csapott vissza… van egy bizonyos teória a fejében, amit esélytelen kirázni onnan. Próbálkoztam, s elbuktam… inkább észre sem veszem már. – Úgy volt, hogy dolgozok… de változtak a dolgok. – majd hirtelenjében megfogta a kezemet, megpörgetett, s egy szempillantás alatt alvó maszkomat helyezte a szemem elé.

- Mi ez? Ez minek? – tapogattam a szememet, nagyon hirtelen jött ez a dolog.

- Majd meglátod… - mondta, mire akarva akaratlanul is megráncoltam a homlokomat.

- Sötétségbe burkolózott a látásom… hogy látnám meg, te? – kezdtem el kuncogni.

- Értsd jól Miss Okoska. Csak bízz bennem, okés? – s óvatosan fordított úgy, hogy megint a lépcső felé legyek fordulva. Óvatosan csúsztatta a kezeit az ujjamra, s fogott rá azokra.

- Okés. – bólintottam, s mély levegőt vettem. – Mire készültök? – kíváncsiskodtam picikét azért.

- Bízz bennem… kérlek. Vigyázz… lépcsőzni fogunk. – mondta kedvesen, s elindult lassan.

- Jártam már a saját lakásomban, tudom, hogy mire számíthatok. – vágtam vissza neki csípősen.

- Neked mindenre van válaszod? – kérdezte, s óvatosan vezetgetett felfele engem… lépcsőről, lépcsőre.

- Miért ne lenne? – állapítottam meg mosolyogva.

- Fent is vagyunk… - állapította meg, s én ezt jól tudtam, de inkább nem szólaltam meg. Hallottam, ahogy az ajtó nyitódik, s lábaimmal is éreztem, hogy átléptük küszöbünket. Szó nélkül vezetett engem valahova, pontosan nem is tudtam, hogy hova, mert, ahogy házunk alaprajza van a fejemben, azon a helyen ahol voltunk semmiféle dolog nem volt eredetileg… de ő leültetett, s én pedig nem vágódtam hanyatt.

- Most már levehetem? – kezdtem mozgolódni kicsit. Nem tetszett ez a tudatlanság.

- Le… - s nem ő volt az, aki felelt, hanem egy teljesen más ember. Majd ekkor én levettem a szemfedőmet, s a látványtól ezúttal már majdnem tényleg padlót fogtam.

- Édes Istenem. – kaptam a számhoz a meglepődöttségtől… éreztem a könnyeket gyűlni a szememben, s ennek nem más volt az oka, miszerint a létező összes barátunk ott volt előttem, olyanok is, akik valójában már Európa másik szegletében élnek, vagy éppen Amerikába költöztek ki. Mindannyian ott mosolyogtam rám színes italokkal a kezükben. Kiegészítésképpen még látóterem közepében ott volt egy teljes egészében felállított kiságy minden kiegészítőjével, s csurig pakolva ajándékokkal. – Édes istenem. – mondtam el még egyszer, s éreztem, hogy nevetni, s sírni kezdek egyszerre. Meg voltam hatódva… nem kicsit. Nagyon. – Itt vagytok… mindannyian… atya, úr, isten. – hitetlenkedtem, s meg kellett dörzsölnöm a szememet, mert nem igazán hittem neki. Hihetetlen volt ez az egész, s mondatni, hogy teljesen lehetetlen. Összeszervezni azt, hogy ez az egész bagázs így itt legyen… lehetetlen küldetés. A mai napig.

- Habár a babaváró bulit jóval később szokás tartani… de mi ezzel nem foglalkoztunk, hisz sosem voltunk olyanok, mint a többség, s ezt te is jól tudod. Úgy gondoltuk, hogy míg olyan jó erőben vagy, s míg tudsz vigyorogni magadon, addig összehozzuk neked azokat az embereket, akik a legfontosabbak a számodra, hogy velük is osztozhass örömödben… hisz ismerve téged tudom, hogy a világgá kürtölnéd az örömhíredet, a jövőbeli anyaságodat… s látod… most megpróbáltuk elhozni neked a Te világodat. – szólalt fel Roy kedvesen, azt hiszem valamiféle pohárköszöntőként. A lélegzetem is elállt a szavaitól.

- Levegőt azért vehetsz bébi… nyugi. – egy hatalmas fotelben ültem, ami korábban itt sem volt amúgy, s ott vettem észre, hogy mögém bújva, nyakamba hajolva Ash szólalt meg. Kezét vállamra tette, s puszit nyomott nyakamra. Sajátos üdvözlési forma.

- Okés… okés… wow. – továbbra is azt hittem, hogy káprázik a szemem. Mindenki engem figyelt… türelmes, bájos kis/nagy társaság volt ez.

- Nehogy nekem rosszul legyél itt, mert akkor kit fogok megtáncoltatni? – ült le rögtön fotelem karfájára, s kezembe adott egy pohár narancslevet, ami jól is jött hisz azonnali folyadékpótlásra volt szükségem. Köpni, nyelni nem tudtam.

- Szóval… hmmm… - próbáltam összeszedni magamat, s ezzel együtt gondolataimat is. Óvatosan álltam fel hát így, s néztem velük szembe. Boldogság lengette be az egész teret, mi egész testemet átjárta… kirázott a hideg. -… mint ahogy észrevehetitek erre nem számítottam, nagyon nem. Az igazság az, hogy azt hittem, hogy Joan ma késő estig dolgozik, Roy pedig unalmában elkezdte velem játszani az óvó-védő lakótársat, aki nem hiszi el, hogy attól, mert egy pici babát hordok a szívem alatt nem lettem életképtelen, s tudok vigyázni magamra. – említettem meg a két jómadarat, s feléjük is fordultam ezekre a pillanatokra. – Azt hiszem, ezt már nem tudnám titkolni, nem mintha akartam volna is valaha… van egy picike bérlő bennem, itt bizony. – s oldalra fordultam, majd hasamra simítva a felsőmet mutattam meg nekik a valóságot. – El nem tudjátok, hogy mennyire örülök, hogy most ezt a csöppség érkezését veletek tudom ünnepelni most, bármilyen hirtelen jött is ez nekem. Köszönöm, hogy itt vagytok… mindegyikőtöket imádom… kimondhatatlanul imádom. – emeltem magasba a narancslevemet, s a többiek is így tették csak az ő kezükben közel sem narancslé volt.

- Remélem azért engem imádsz a legjobban… - pattant mellém a drága Ash Stymest… a modell kedvesnek, igen nagy a szája. Világunk mondatni teljes egészében különbözik egymásétól, de azt hiszem talán azért is lettem vele ennyire jóban egykoron.

- Mindenképpen. – nevettem fel a mindenséggel együtt, majd egy csókot nyomtam az arcára. – szóval… érezzétek magatokat jól… azt hiszem, én meglesem ezeket. – mutattam a hatalmas nagy ajándékkosárra mi előttem volt… ami már a kosár fogalmát rég kimerítette, hisz valójában egy ágy volt.

- Azt hiszem részben mindenki erre vár. – ölelt át Roy, s koccintott poharammal anélkül, hogy én azt megemeltem volna.

- Ugye tudjátok, hogy imádok ajándékot kapni? – vigyorogtam, mint a vadalma.

- Igen… de most némelyiken osztozkodnod kell, hacsak nem akarsz mostantól ebben a kiságyban aludni. – reagált kérdésemre Joan… s nem az én itthoni Joan-om, hanem egy jó barátnőm Joan. Az unisex nevek hatalmas nagy ereje ez.

- Talán meggondolandó… - simítottam végig a szépen kidolgozott fán.

S ekkor kezdődött ám csak igazán a késő délutánom… közelebb telepedve a kiságyhoz egyesével kezdtem el nézegetni a csudás kis meglepetéseket, amiben volt minden… de tényleg minden. Az én barátaim a legjobbak. 

Tudva, hogy imádok öltözködni, s elő szeretettel viselek vintage darabokat nem egy ruhácskát kaptam mi ebben az állapotomban is könnyedén rám fog jönni. De például olyan fura, de hasznos dolog is volt a csomagok között, mint egy olyan felfújható matrac, amin ha hason fekszek, pont belefér a hasam így nem okozva semmilyen kellemetlenséget… hason fekvős típus vagyok, szóval ez számomra egy kincs lesz. Ahogy az a párnaszerűség is, amit addig alakíthatok, amíg akarok, s úgy tekerhetem rá magam, ahogy csak testem azt kívánja. Az egyik legpraktikusabb kismama kiegészítő.

- Csodásan fest rajtad… valljuk meg. – büszkén bólogatott Ash előttem miközben azt figyelte, ahogy kilépve szobámból felvettem azt a felsőt, amit tőle kaptam… egy saját képe volt rajta, amin egy lánnyal szerepelt valami igazán friss fotósorozatból elmondása szerint. Exkluzívan kaphattam ilyen kismama felsőt, csakis most.

- Nem is te lettél volna… - figyelgettem a képet felülről, amin így is tisztán láthattam, ahogyan se Ash-en, se a lányon nem volt sok ruha… konkrétan a lány melltartója Ash keze volt. -… ki ez a leányzó… már csak, hogy tudjam, kit viselek. – kacsintottam rá, s ültem vissza székemre a kiságy mellé, aminek még a felét sem néztem át.

- Khara Clayton… eszméletlen csajszi. – igazi elismeréssel mondta ezt.

- Megkörnyékezted? – emeltem fel szemöldökömet.

- Mondhatni… de nem úgy alakult a dolog, ahogy szerettem volna. Dalos pacsirta barátja van és őrülten szerelmesek… eszméletlen. Jó barát. – ismertette velem a dolgokat.

- Micsoda érett gondolatok kérem szépen… Ash Stymest-nek lány barátja van. Gratulálok. – tapsoltam elismerően.

- No és te mi vagy bébikém? – nézett rám furán, s átölelt hátulról.

- Egy másik világ. – nevettem el magam.

- Talán a másik világom…

Ami késő délután kezdődött el, az mondhatni jó hajnalig tartott is, s habár kezdtem is fáradni egy idő után mégis mosolyogva voltam ott a többiekkel… meglehet ezért is aludtam el a kanapén félig Roy, s félig Ash ölében. Sajátos pózokat tudok felvenni ezzel tisztában, vagyok.

S ébredésemkor az fogadott mire számítottam… tisztában voltam vele, hogy jó néhányan az estéről nálunk fognak maradni, s mivel volt helyünk bőven így örömmel szállásoltuk el őket, ha éppen úgy gondolták, hogy egy fotelben, akkor abban.

A vasárnapunkat tehát ezt jellemezte. Közös kijózanodás, már aki ivott, s eleget, hogy így érezzen, s közös programok… mint egy nagycsalád. Együtt reggeliztünk, filmeztünk, s kacagtunk annyit, amennyit csakis együtt tudunk. Nincs másik dolog, amit ennyire élveznék, mint azt, hogy a szeretteimmel legyek.

A hétfő ez után a szépséges hétvége után igen kellemesen indult… számomra egy küldetéssel. Már reggel 6ra be volt állítva a telefonom, hogy időben meg tudjam azt tenni, amit akartam. Pontosan elterveztem azt, hogy lehetőleg mindenki előtt juttatom el Harry-hez az újságot, miben a helyéről írtam. Ilyen bónusz dologként, gondoltam én. S láss csodát ezúttal fel is tudtam kelni, s nem aludtam át az ébresztőmet úgy, mint szombaton.

Gyorsan magamra kapkodtam a kikészített cuccaimat, s próbáltam minél halkabban kijutni a szobámból… tudtam, hogy néhányan még itt vannak nálunk, s a nappaliban alszanak így nem akartam őket sem felébreszteni.

- Csipkebogyós tea… - ahogy fordultam a konyha felé abban a pillanatban helyezte a kezembe a hőtartó bögrémet Roy. Szóval ő is ébren volt már. -… és egy kis harapnivaló. – s a pirítóst konkrétan a számba helyezte, milyen kis rendes, nem?

- Köszönöm. – bólintottam, s a cipők felé irányítottam utamat, s mielőtt még odaértem volna megkaptam a toast másik felét is. – honnan tudtad, hogy lelépek egy kicsit? – érdeklődtem, s magamra varázsoltam ülve a cipőcskémet.

- Tegnap mondtad… habár kételkedtem benne, hogy fel is tudsz majd kelni, de látom, történnek még csodák… én nekem meg hamarabb kell bennem az egyik helyre, szóval nem csak magamnak, de neked is készítettem egy kis reggelit. – kacsintott, s felsegítette kabátomat.

- Mit is tennék én nélküled? – ráztam a fejemet, s fel is kaptam a táskámat, majd a tükör elé gurulva ellenőriztem állapotomat, s valljuk meg… ahhoz képest, hogy hétfő van egészen pozitívan ébredtem. Minden nap ajándék, nem?

- Például talán itt hagynád a sütit, amit annak a pékségkirálynak készítettél ki még tegnap este… - kezében fogott egy papírzacskót, melyet ekkor átadott nekem.

- Ohh…ohhh… igazad van. – vettem el tőle. Tegnap a többiekkel együtt sütögettünk, s úgy gondoltam viszek belőle neki egy kicsit, hogy legyen mit csipkednie, miközben olvas… nem mintha nem lenne saját péksége vagy ilyesmi, de gondoltam viszek neki egy kis saját dolgot, egy kis újat. – köszönöm. – nyomtam arcára egy puszit, s már fordultam is kifele a lakásból…

A lakásunk, s a pékség között jó néhány kis újságos volt, s a legközelebbiben már azonnal fel is vettem két példányt… egyet Neki, s egyet magamnak. Így mindennel felszerelkezve sétáltam oda hozzá remélve, hogy még nyitás előtt ott találom Őt.  7kor nyitnak, s én előtte 10 perccel már meg is érkeztem a helyre. A lány, ki szintén fiatal anyuka éppen pakolta ki a székeket a kicsinyke teraszra.

- Jó reggelt!- köszöntem neki kedvesen.

- Adora. – üdvözölt nekem. – ilyen korán? – kíváncsian pillantgatott.

- Éppen csak beugrottam ugyanis kedves főnöködnek hoztam valamit… gondoltam poén lesz, ha első kézből, tőlem kapja meg a magazint. – emeltem fel a papírköteget hónom alól. – bent van már? Mondjuk ez buta kérdés… szerintem a konyhában lakik. – tettem hozzá.

- Aham… bent van a konyhában. – mondta, s én a zárva táblás kinyitott ajtón bepillantottam az említett helység felé. Egy számomra ismeretlen lány állt a pult mögött és ez tányérra szedegetett ki finomságokat. Sosem láttam még, meglehet Harry vett fel egy új alkalmazottat.

- Új munkatárs? – érdeklődtem a kinti lánytól még be nem lépve a helyiségbe.

- Öhhmm… nem. – rázta a fejét, majd mindent megigazítva mellém lépett, s megindult befele. – ő Luana… Harry barátnője. – mondta a lány. Egy pillanatra megálltam lépéseim sorozatában… azt hiszem ez a dolog meglepett… olyan furán meglepett.

- Elnézést kisasszony… de csak 10 perc múlva nyitunk. – szólalt meg az említett Luana. Egészen barátságos hangja volt, melyhez kifejezetten barátságos külső is társult. Hosszú szőke haja összefogva, befonva omlott jobb mellkasára, arcán a szeplői igazán fiatalnak mutatták őt. Kedvesnek tűnt.

- Öhhm… nem, nem. – ráztam a fejemet, s közelebb léptem a pulthoz. – Csak ezt az újságot hoztam be Harry-nek… bejelöltem neki a fontos részt. – nyújtottam feléje az újságot, majd az üveg pultra a barna kis, süteményes papírzacskót is lehelyeztem.

- Ez mi? – vette el érdeklődve.

- Az újságban egy kis meglepetés van a hely számára… a süti pedig hozzá jár a dologhoz.  – magyaráztam kedvesen, s valamiért éreztem, hogy nekem most tényleg nem kellene itt lennem.

- Ohh… köszönjük. – vette el a magazint, s lapozott bele éppen addig, amíg a kis jelző papírka volt benne. A két oldalas cikk, titkosan készített képekkel volt díszítve, feldobva így a fehér alapon fekete betűk sokaságát. – de te… ki is vagy? – nem volt tolakodó, csak érthetően érdeklődött személyazonosságom felől.

- A cikk írója. – válaszoltam halkan, s Harry ebben a pillanatban lépett ki egy adag kiflivel a tálcáján. Arcán teljes, s őszinte volt a meglepődöttség.

- Nézd csak drágám… írtak rólad, a helyről. – mosolyogva mutatta a vidám lány a fiú felé az írást, de ő nem figyelt oda… csakis engem nézett.

- Szia Adora!- üdvözölt engem.

- Szia… Harry…