Sziasztok! Ha ezt a maratont már elkezdtem hétfőn,
s ez idáig folytattam is az biztos, hogy pont nem most fogom abbahagyni… szóval
el is hoztam nektek a hetedik(!!!!!) részt egyhuzamban. Szép egy hét volt, nem?
Remélem azért még mindig örültök a frisseknek. Jó olvasást! Puszi Dorka
- És a többiek?
– egészen elvarázsolva kevergettem a szigorúan koffeinmentes kávémat jobb
kezemmel miközben bal kezemmel a fejemet támasztottam. Leírhatatlan boldogan
keltem, kipihenten… ha lennének már korai ráncaim, akkor most még azok is
kisimultak volna, ez biztos.
- Többiek? –
kérdezte értetlenkedve Iza.
- Úgy értem Ash
és Khara… - nevettem fel… nem említettem, hogy amúgy Harry is itt aludt, hisz
ha tudni akarja, úgyis tudni fogja. Gyanítom neki reggel mennie kellett, hisz
ez az utolsó előtti napja, hogy egy hosszú hétre bezárja helyét az átalakítások
miatt. Rémlett is, mintha el is köszönt volna kora reggel, de lehet, hogy csak
álmodtam.
- Vagy úgy… -
legyintett. - … Ash üzente, hogy majd ha felkelsz, hívd fel… Khara-nak pedig
megérkezett a barátja… H… - kezdett bele.
- Harry… egy
újabb Harry. – vigyorogtam, ahogy kimondtam a nevét, de inkább csak megráztam a
fejemet. – Várom, hogy találkozhassak vele… - jegyeztem meg nagy vidáman. -… ő
egy világsztár vagy mi… kíváncsi vagyok milyen egy ilyen ember közelebbről. –
gondolkoztam ábrándozva.
- Ahogy
hallottam… teljesen normális. Meglepően rendes… - tette hozzá Iza, s letette
elém a reggelim további részeit.
- Köszönöm. –
fogadtam el. – Néha olyan, mintha a házinénim lennél… persze egy sokkalta
fiatalabb, s dögösebb változatban. – s el is takartam ábrázatomat, mert máris
sokat beszéltem feleslegesen… előbb fel kellene kelnem normálisan, majd utána
próbálkozni sokat bíró szavakkal.
- Ez a dolgom.
– kacsintott, majd igen zsiványan tálcám felé nyúlt, s elkapott róla egy
répadarabot.
- Hála a jó
égnek, hogy nem egy karót nyelt valakit kaptam magam mellé… ez a minimum, hogy
ezt megmerd csinálni. – s én is megfogtam egy répadarabot majd ráharaptam. –
Okkal maradok a répatortánál… így nyersen… nem az én világom. – s úgy rágtam
meg azt, mintha a legfinomabb dolog lett volna, de legszívesebben kiköptem
volna… de ezt nem tehettem, nem, ha mindennel ennyit szenvedett már nekem ő.
- Amúgy… Ash is
ismert… arra nem is gondoltál? – kérdezte, s leült pontosan velem szemben a
pultnál.
- Ash… -
csettintettem egyet, s kinyújtózkodtam a pulton annyira, hogy elérhessem a
telefonomat. Fel kellett hívnom. -… ő egy teljesen más kategória. Néha embernek
sem nevezném… - kerestem nevét a telefonkönyvemben. -… lehet ezért is kedvelem
annyira… mert olyannyira más. – gondolkoztam el, s simítottam a hajamba, majd
rájöttem… szükségem lesz egy hajmosásra minimum, de talán egy kis extra spa sem
lenne rossz… végülis enyém az egész lakás, ráadásul még sosem jártam a
komplexum lenti részében… úgy hallottam medencénk is van.
- Addig én…
elleszek arra. – mutogatott arrébb, s hagyott engem egyedül a
telefonhívásommal.
- Szóval
Csipkerózsikát is kidobta az ágy… - köszönt bele a telefonba sajátosan.
- Hogy lehet
az, hogy egy lakásban lakunk, hacsak ideiglenesen is és majdnem egy teljes
napig nem találkozunk? – tettem fel számára ezt a költői kérdést, s egyre
ízletesebbnek találtam azt a sajtkrémes, zöldséges szendvicset, amit
eszegettem.
- Én
elköszöntem volna reggel… csak nem találtalak a hálóban. – mondta sejtelmesen.
- A mozi
szobában aludtam… - feleltem teljesen normálisan, hisz ez az volt… normális.
- Tudom… - reagált
rá, hát persze, hogy tudta. -… azt is tudom, hogy nem egyedül… - tette még
hozzá.
- Tudom… -
utánoztam az ő hangnemét, amit az előbb bemutatott nekem. – nem úgy terveztük,
hogy itt alszik… de lekötöttek minket a mesék. – nem is tudom miért
magyarázkodtam, mikor nem is történt semmi… de ez olyan automatikusan jött.
- Aham… a
mesék. – annyira hihetőek voltak a szavai, hogy semennyire. – Tudod… amikor
benéztem, s megláttalak titeket… olyan édesen fogva egymás kezét aludtatok. –
jegyezte meg „csak úgy”. Éreztem a hangjában, hogy ez a tipikus „csak úgy
véletlenül” mód.
- Kizárt. –
vágtam rá rögtön.
- Pedig így
volt. – mondta örömittasan, mintha szavainak egy második jelentése is lenne.
- Te nem egy
fotózáson vagy? Hogy lehet, hogy ennyit telefonálsz? – csakis okosan akartam
lerázni őt most… a stílusából felszedve egy kicsit szóltam így.
-
Blahhhblaaahhblahhh… - hallottam csacsogását.
- Viszlát Ash.
– s ezzel meg is szakítottam a vonalat, majd ha már így a telefon a kezemben
volt felhívtam az én kedves vőlegényemet is.
Mint
beszélgetésünkből kiderült valószínű, hogy még a holnapi nap sem sikerül
hazaérnie, hisz nagyobb a probléma, mint gondolták. A szívem fájdult bele főleg
tudva, hogyha Ash-ék is odalesznek, mert hát miért ne lennének, oda hisz
szombat este van akkor csak úgy kongani fog az ürességtől ez a hatalmas lakás. Áúúúúú.
Nem tetszett az egyedüllétnek akárcsak a gondolata sem. Igen… Iza itt volt, de
úgy megszoktam, hogy fiúk is vannak mellettem… hiányoztak, tényleg. Szükségem
volt az ölelésre, az ölbe bújásra, a férfias illatokra… kellettek és kész.
- Adora… azt
hiszem vendéged érkezett. – egészen elgondolkozva, talán egy másik univerzumban
jártam, amikor Iza simította meg oldalt a kezemet mutatva a lift felé. Fejemet
megrázva fordultam az „ajtónk” felé óvatosan, s a világ újonnan be tudta
bizonyítani, hogy meg tud még mindig olyan emberek megjelenésével lepni, akire
az életben nem számítok.
- Olga… -
mosolyodtam el a felismeréstől. Rá miért is számítottam volna? Milyen gyakori
az, hogy a magazin főszerkesztője ahova írok az személyesen, a lakásomban
látogat meg? Egyáltalán nem gyakori. -… micsoda meglepetés. – örültem, hogy Iza
segített leszállni a székről, mert különben valószínűleg legurultam volna róla.
- Remélem nem
zavartalak meg semmiben. – közelített meg, s üdvözöltük egymást egy meleg
öleléssel.
- Szerinted? –
mutattam itthoni lezser öltözetemre, s a pulton heverő reggeli maradékomra,
vagyis a félig elfogyasztott mami kávémra. – Éppen már befejeztem… - mondtam
neki. – esetleg nem vagy éhes, vagy esetleg egy kávét nem szeretnél? – azt sem
tudtam, hogy miért jött, de már marasztalni akartam… örültem az embereknek, a
társaságnak.
- Egy frissítő
jól jönne… eszméletlen meleg van odakint. – mutatott az ablakra én meg meg is
indultam a konyha irányába, de Iza leintett… majd ő.
Felkapva a
félig lévő bögrémet karoltam Olga-ba, s indultam meg vele a teraszra… ha már
olyan szép időnk van, mint mondja, miért ne használnám ki?
- Mi járatban
erre? – kérdeztem tőle, s hellyel kínáltam már ott.
- Régen
láttalak… de azt hiszem ez érthető. – tárta szét karját. – kicsikét felgyorsult
körülötted az élet… hallottam eljegyeztek. Gratulálok. – mosolyodott el, s én meg
automatikusan forgattam meg ujjamon egy kicsit a gyűrűt, majd utána nyújtottam
is felé. – Gratulálok. – ismételte el.
- Biztosan nem
ezért jöttél te erre… - nevettem fel, hisz egyértelmű volt… egy eljegyzés híre,
egy gyönyörű gyűrű ennyire nem mozgatja meg az embereket.
- Most
lebuktam. – nevette el magát, majd ölébe vette táskáját, amiben keresgetni
kezdett. – Az igazság az, hogy hoztam neked valamit… - s elém helyezett valami
olyat, amiről az elmúlt napokban teljesen meg is feledkeztem. – Az egyik első
példány… hétfőn kerül az újságárusokhoz. – mondta mellé, s én totálisan ámulva
vettem a kezembe a kis lapot.
A magazinja
különkiadását foghattam, aminek én voltam a főszerkesztője. Egészen hihetetlen
volt ez… mármint írásom jelent meg megannyiszor nyomtatásban, de ez igen más
volt. Itt az elejétől a végéig az kezem között ment végig minden. Ez egy
részem, mondhatni egy kicsi gyerekem.
- Ohh… -
lapozgattam bele, s olyan fura volt viszontlátni is magam a hasábokon, hisz
ugye a jógaórás képek, vagy a főzéses képek közül is jó pár belekerült. – ez…
eszméletlen. – ez volt a legmegfelelőbb szó, amit találtam az érzés leírására,
ha jobban próbálkoztam volna biztos sikerült volna még kifejezőbbnek lennem, de
így is elég jó volt.
- S ez nem
minden… - mondta, mire azonnal fel is kaptam a fejemet.
- Mi az, hogy
nem minden? – érdeklődtem.
- A kiadónak
annyira tetszett ez a munkád, s az, amit a blogoddal is művelsz, no meg a tv-s
szereplésed is, hogy szeretnék, ha egy könyv megírásán is gondolkodnál… olyan
egyedi a látásmódod arról, amit látsz, s átélsz, a helyekről, amit
meglátogatsz, hogy szeretnék maradandóan megörökíteni… persze csak ha
elfogadod. – vezette fel a dolgot én meg csak néztem őt, s pislogtam mondhatni
úgy, mint borjú az újkapura.
- Ohhh… - nem
tudtam mit mondani elsőre. Innom kellett… ezért kortyoltam is egy keveset a
tejes finomságomból. – ez… váratlanul ért. – ismertem el.
- Én
számítottam már rá az ideje… de most lett igazán biztos, amikor nyomtatásban is
látták a kis mini magazinod. – folytatta én meg csak úgy ittam a szavait.
- Huu… - hátra
kellett dőlnöm egy kicsit, hogy egyben maradjak. Ez egy hatalmas dolog, s
lehetőség volt számomra… hatalmas. – és pontosan mire is gondoltak? – próbáltam
nem annyira meglepődöttnek tűnni, mint amennyire látszottam. – Mármint…
biztosan van valami elképzelésük vagy valami. – igyekeztem okosnak hangzani,
magabiztosnak.
- Idézem őket:
„Bízunk a lányban… látva az ízlését, megjelenését, stílusát… csakis valami
tündéri, csodás dolgot fog kiadni a kezéből”. – mondta, s az én szemem egyre
jobban csak csillogott, egyszerűen ez hihetetlen volt. Hatalmas. – S az igazság
az, hogy nekem is egyet kellett értenem velük… mert így van. Habár tudjuk, hogy
a kis pocaklakó egyelőre sok munkát fog neked majd okozni ezért nem is
siettetik az egészet… de megkaptad a lehetőséget… s ezt vissza nem veszik
tőled. – biztatott.
- Nem is adnám
vissza. – ráztam a fejemet kacagva.
- Szóval ez azt
jelenti, hogy belevágnál? – kérdezte igen érdeklődve, reménykedve.
- Hogyan is
utasíthatnám vissza?- kérdeztem rá. – Annyira izgatott lettem hirtelen, hogy
konkrétan már elkezdtem tervezni az egészet… - nevettem fel saját buzgóságomon.
- Nem
számítottam kevesebbre… - simította meg az ujjaimat mik a magazin lapjain
pihentek.
A létező összes
embert körbetelefonáltam az örömhíremmel, vagyis igazából csak a
legfontosabbakat. Roy, Joan, Ash, anyáék… s ebben a listában ott lett volna
Harry is, de egyszerűen lehetetlenség volt elérni őt. A pékséget is hívtam
volna, de nem vették fel. Aggódni kezdtem kicsit.
- Erre találom
az uszodát? – kérdeztem kedvesen egy itt dolgozótól mikor puha lepelbe
csomagolva bikinis testemet indultam meg a lazításra, mit már ébredéskor
megterveztem. Iza-val sikerült megbeszélnem azt, hogy megleszek én itt egyedül,
nem fulladok vízbe meg semmi ilyen, szóval magára is szánhat egy kis időt ezen
hosszú hét után. Vegyen egy forró fürdőt, hallgasson nyugtató zenét, bármit is
szeretne… a lakás fent csakis az övé.
- Igen kedves.
– bólintott az idősebb asszony, s rámosolyodtam. – A csöppségnek tetszeni fog
az úszkálás… - jegyezte meg halkan.
- 8 hónap alatt
egyszer sem voltam medence közelében… szóval csak reménykedni tudtam, hogy így
lesz… hisz az anyukának nagyon tetszene egy kis súlytalanság. – nevettem fel utalva
így magamra.
- Biztos így
lesz kedves… biztos. – s habár csak pár szót is, de olyan jó volt váltani
teljesen ismeretlen emberekkel. Ez az, ami mozgatja az életet… az egymáshoz
intézett kedves szavak, mondatok legyen az a szeretted vagy éppen egy teljesen
ismeretlen ember, akit még soha az életben nem láttál, s lehet nem is fogsz
többet.
Meglepődtem
azon, hogy mikor beléptem az uszoda területére egy ember nem volt ott… csak
valamiféle őr még javában a bejáratnál, de ettől függetlenül senki. Csakis az
enyém volt a hely… s valamennyire örültem is neki, egy kis békesség.
Lassan engedtem
le magamról oldalt az egyik ágyra a leplemet… hiába tudtam, hogy senki sincs
itt mégis fura volt ez. Majdhogynem meztelen voltam, mindössze a kis bikini
volt az, ami takart egy keveset bőrömből… hatalmas teret nyert magának pocakom,
s annak lakója. Annál is jobban ki volt emelve, mint amennyire már amúgy
lehetséges lenne. Azt simogatva bújtam ki papucsomból, s bújtam be a zuhany
alá, ami miatt kicsit felsikítottam… túl hideg volt elsőre, de szépen lassan
melegedett az felfele. Öröm volt alatta hűsölni egy kicsit.
Apró léptekkel
közelítettem meg a medencét, majd szépen lépcsőfokról, lépcsőfokra ereszkedtem
alá a hidegebb víznek, majd ahogy mindezt megszoktam indultam neki hosszaimnak.
Súlytalannak lenni ilyen helyzetben több mint aranyat ér. Egészen más.
- Ha egy picit
pihenni szeretne… - hallottam meg az őr hangját akkor, amikor épp a medence
szélénél fogtam annak peremét, s pihentem egy kicsit. -… ez jól jöhet. – s
elővett maga mögül egy hatalmas nagy átlátszó felfújható matracot.
- Oh… köszönöm.
– mosolyogtam rá, majd örömmel fogtam meg a műanyagot, s helyeztem segítségéve
együtt a vízre.
- Csak a
dolgomat teszem. – kacsintott, s ott is hagyott engem újra egyedül.
Hátrasimítva hajamat még egy kicsit magamtól is lebegtem a vízen, egészen
különleges volt ez így, hogy hasam akkora mintha jómagam is lenyeltem volna egy
strandlabdát, majd miután úgy éreztem, hogy energiám fogytán van ügyeskedve egy
kicsit a matracra pihentem fel.
- Hmmmm… -
duruzsoltam magamban, ahogy két oldalt a támaszról leért a kezem a vízbe s
csapkodtam azt egy kicsit ott. Csak lebegtem ott, s békésen pihentetve szememet
élveztem a csendet. Bele-bele is kacagtam a helybe, hisz megtettem… hangomat
azon nyomban visszaverte a fal, s víz kettőse, s ettől még jobb kedvem lett…
mint egy kisgyereknek.
- Talán úszó
lehet még Sadie… - hallottam meg egy hangot, s első pillanatban nem tudtam
eldönteni, hogy álmodtam-e vagy sem. Kipattant a szemem, s keresni kezdtem a
gazdáját… Őt. -… ebben még az anyukája is egészen tehetséges. – folytatta, s
így meg tudtam keresni, hogy merre is van. Ott ült azon ágy sarkán, amin én is
hagytam könyvemet, leplemet.
- Szóval te is
élsz. – könnyebbültem meg, habár szavaim alapján nem egészen ez jöhetett le
neki.
- Egy főiskolás
ismerősöm a városba érkezett… s vele voltam. – magyarázta.
- Komoly? –
kérdeztem, s próbáltam a lehető legközelebb evezni magam hozzá, vagy legalább
olyan pozícióba kerülni ahol vele szemben lehetek, ha már beszélgetünk.
- Ühüm. – túrt
a hajába egyszerre mindkét kezével.
- Nem tudom
miért… de aggódtam. – ismertem be érzéseimet arról a részről, amikor nem tudtam
elérni az istenért sem.
- Sajnálom. –
biggyesztette le az ajkait. – Nem akartam, hogy aggódj… - rázta meg a fejét.
- Túléltem. –
kacsintottam rá bátorítóan.
- Iza mondta,
hogy itt vagy… gondoltam megkereslek. De látom igen nagyon jól elvagy… Ariel. –
ohhh ezek a szó szerint mesés utalások. Felnevettem.
- Sosem lesz
olyan piros a hajam… - tiltakoztam azonnal.
- Úszási
ügyességed alapján még azért sellőnek elmehetsz. – jegyezte meg incselkedve.
- Szóval
figyeltél? Mióta? – próbáltam úgy felülni a kis kényelmes matracban, hogy nem
borulok ki belőle.
- Sosem
tudhatod meg. – rázta meg a fejét, s rántotta meg a vállát egyszerre olyan
sejtelmesen.
- Az ilyen
leselkedőktől szokták az anyukák védeni a gyereküket. – hunyorogtam rá.
- Gondolom… -
vigyorgott vissza.
- Meddig marad
ez a barát? – kérdeztem rá egy másik dologra.
- Néhány nap…
hallotta, hogy nyitottam egy pékséget, s szerette volna megnézni. – mesélte
egészen könnyeden.
- Bemutatsz
neki? – bukkant elő belőlem a kérdés.
- Merthogy? –
kérdezett vissza rögtön homlokráncolva, szívózva velem.
- Te ismered az
én barátaimat… szerintem már lassan az összeset. Én is szeretném megismerni a
tiéidet… - vallottam be neki.
- De nekem
nincsenek barátaim. - nevetett fel kínosan.
- Tévedsz… -
csettintettem rá, majd ügyesen kicsúsztam a helyemről, s csobbantam egy
kicsikét, s kezdtem őt megközelíteni. -… én mi lennék? – támaszkodtam meg
háttal a medence szélénél, s oldalra pillantva úgy figyeltem Őt.
- De magadat
ismered… nem? – kérdezett rá egy igen jó dologra.
- Néha nem
vagyok benne biztos. – vallottam be elgondolkozva, majd nem tudom miből eredően
felé nyújtottam a kezemet.
- Mi az? –
kérdezett fel.
- Nem úszol
velem egy kicsit? Csak a miénk ez a hely… - mutattam körbe utalva arra, hogy
full üres a terület.
- Nincs a
zsebemben egy bikini… - gúnyolódott. Meglehet Ash-sel kicsit össze kellene
kötni őket… lehet, talán az még rosszabb lenne, de épp ebben lenne az izgalom.
Nem is tudom… elgondolkodtató.
- Még
szerencse. – csaptam a vízre úgy, hogy Ő maga is kapott egy keveset belőle. –
Most már vizes vagy… sajnálom. – emeltem meg a vállamat. – Most már egyértelmű
hogy be kell jönnöd… - rugaszkodtam el egy kicsit távolabb a peremtől, s vele
szemben tartottam magam fent. –… nincs mit tenned. – vágtam ártatlan vigyort
feléje.
- Merthogy? –
nem mozdult egy cseppet sem csak jót szórakozott szavaimon.
- Mert nem
szeretek egyedül lenni… akkor móka a móka, ha valakivel együtt csinálhatom. –
ismertem be, s hátamra feküdve egy kicsit lebegtem még a víz felszínén.
- S miért én
vagyok az, akivel ezt meg akarod osztani? – kérdezte.
- Mert
nyilvánvalón szeretek veled lenni… - jegyeztem meg, s mikor ezt kimondtam
eszembe jutott valami… vagyis inkább valaki… valakik. Emberek, akik ezt a spéci
szót használták utalva… Rá. Azon nyomban elveszítettem magam felett az uralmat,
s összecsuklott a testem, s fejeztem be totál váratlanul a lebegést… két
pillanat sem telt bele, de inkább víz alá merültem, s maradtam ott egészen addig,
míg tudtam.
A hülyeségek
nem maradhatnának az épületen kívül? De most komolyan. Zsibolyogni kezdtek
agykerekeim… vészriadót fújtak bennem.
- Adora… Adora…
jól vagy? – s érintését éreztem bőrömön, ahogy megragad, s a felszínre húz…
szóval mégis bejött.
- Persze… -
köhögtem egy keveset. -… csak búvárkodtam egy kicsit. – kuncogtam fel, s
töröltem ki szememből a vízcseppeket, s feltűnésmentesen akartam volna kiszabadulni
tartásából, de ez egészen lehetetlennek tűnt. Ijedt volt az arca… s az nem is
kifejezés, hogy mennyire.
- Nem vicces. –
rázta meg a fejét, s egészen dühösnek tűnt. Feldúltnak.
- Nem fulladtam
meg… nyugi. – kacsintottam rá, s igen nagyon örültem ekkor, hogy kicsit
engedett tartásából, de valószínűleg azért, mert hátamat ekkor már a medence
széle tartotta.
- Kérlek… ne
csinálj ilyen hülyeséget még egyszer. Okés? – próbált engedni feszült arcából,
de nem ment… pedig egy-egy hajtincse olyan aranyosan, s viccesen lógott szeme
elé.
- Okés… okés…
úgysem érted. – védtem magamat, majd motyogtam is egy keveset, s óvatosan
feléje nyúlva anélkül, hogy felrobbanna elsimítottam az arcából rossz helyen
lévő tincseit. Még így a vízben léve is libabőrös lett… láttam nyakán, éreztem
karjain.
- Miért nem
próbálod elmagyarázni? – kérdezte, s nem akadályozta meg érintésemet, ahogy
tenyerembe vontam arcát, míg másik fél kezemmel mégiscsak vállában
kapaszkodtam.
- Megsúgom…
mikor úszni hívtalak nem arra gondoltam, hogy ruhástól gyere be… - tereltem
igen nagyon okosan, majd megsimítottam vállát, amire ingje rátapadt elég
erősen.
- Nem kaptam
kölcsönbe bikinit. – kacsintott elmosolyodva végül… sokkal jobban Önmaga volt
akkor, amikor mosolygott… sokkalta Harry-sebb volt ez az arca.
- Olyannyira
ragaszkodsz ehhez a bikini dologhoz… - kapaszkodtam most egy pillanatra a
nyakába, míg másik szabad kezemmel hátam mögött ügyeskedtem egy kicsit. -… hogy
tessék, nézd csak… itt lenne… - súgtam a fülébe mondatom második részét, majd
vállára csaptam az éppen akkor leoldott fekete kis felsőmet, s mielőtt bármit
is reagálhatott volna rá elúsztam előle. Könnyen ment… nem ellenkezett.
- Amúgy is
szorított… komolyan mondom… - fogalmam sincs, hogy honnan jött ez az egész
ötletem meg egyáltalán a bátorságom hozzá, de mégis megtettem… most meg jól
szórakozva úsztam el előle, mintha nem tettem volna semmit. Hogy égne le a
pofámról a bőr… - gondolná egy ismeretlen alteregóm, de én nem tettem így. Túl
mulatságos volt az egész? Talán… mindenképpen. – így mennyivel kényelmesebb
úszni… - motyogtam magamba miközben a mellúszásomat tökéletesítettem… micsoda
irónia. A vízbe nevettem, csakhogy az egyik váratlan pillanatban ez a nevetés
elhalt ugyanis víz alá lettem rántva… a víz alá rántott Ő, s nem engedett. Két
oldalt fogva kezemet tartott lent magával, s úgy vigyorgott rám nyitott
szemével, s én ezt láttam, mert az én szemeim is nyitva voltak, s láthattam
azt, hogy rajta sem maradt már több mint egy alsónadrág… ami fehér volt… s
vizes… nagyon vizes. Összeszorítottam a szememet, s hagytam, hogy inkább
megfulladjak.
- Ugye, hogy
nem olyan vicces ez? – egyszerre ismertette meg tüdőnkkel a friss oxigén
fogalmát… felemelő érzés volt.
- Mégis mi? –
köhögtem inkább mintsem, hogy hagyjam, hogy nem idevaló gondolataim teret nyerjenek
fejemben.
- Nem tudom. –
vágta az ártatlan fejet, s úgy szuggerált szemével… esküszöm nem pislogott, de
én magam sem tettem… ez volt a probléma… talán amúgy a kisebbik.
- Lehet, hogy…
- motyogtam s még véletlenül sem pislogtam, mintha attól féltem volna, hogy
eltűnik előlem.
- Lehet, hogy?
– ismételte meg szavaimat, de már kérdezve.
- Mmme… - a
menni kellene lett volna a teljes gondolatom, de amikor arcomat tenyerébe
simította nem tudtam kimondani… testemet talán a nem létező áramlat sodorta az
övéhez közelebb… nem tudom, de már magamon éreztem őt.
- Hmmmm? –
duruzsolta igen szaggatottan, s hatalmas mutatóujjával végigsimította hatalmasa
duzzadt ajkaimat… s óóó ha csak az ajkaim duzzadtak volna meg. A melleimről ki
fog mesélni? Fájóan kezdtek sóvárogni egyfajta érintés után.
- Nem… -
haraptam az ajkamba úgy, hogy tudtam a vér fog kibuggyanni belőle.
- Tudom… - vett
egy mély levegőt, s a kibuggyanó vércseppet ujjával letörölte. – ne bántsd
magad… - kérte, s rugaszkodott el tőlem… vagy azért mert olvasott a
gondolataimban, s tudta, hogy mennünk kellene… vagy Ő maga is észrevette, hogy
társaságunk érkezett.
- Üdv… -
integettem feléjük, s melleim után kaptam, amik amúgy fedetlenek voltak.
- Szép napot!-
köszöntek, s sétáltak el mellettünk, amikor pedig észrevették a víz felszínén
magányosan úszkáló melltartómat csak megrázták a fejüket, s valószínűleg
szemüket is forgatták. Mozdulni sem tudtam csak éppen kiúsztam a medence
szélére.
- Segítek. –
úszott a mögém könnyedén, s míg én elől magamra igazítottam a felsőt addig Ő
hátul bekötötte. Kellett néhány pillanat, míg összeszedem magam annyira, hogy
meg is tudjak mozdulni… meg annyira, hogy ki tudjak szállni ebből a medencéből.
– Jól vagy? – kérdezte kedvesen, mindenféle sürgetés nélkül.
- Persze…
- Itt van még
egy törülköző… - adtam a kezébe mikor felértünk a lakásba. -… valami száraz
ruhát is nézhetek, de ha kitesszük, a napra szerintem pillanatok alatt
megszárad. Ezt a fürdőt használhatod, ha gondolod. – volt egy olyan mosdó,
amelyik egyik szobához sem volt csatolva így nyugodtan bárki használhatta… na,
pontosan ott voltunk mi.
- Köszönöm. –
mondta, s haját kezdte törölgetni… meglepően hosszú volt így a haja, hogy
göndör tincsei a víz hatására kiegyenesedtek.
- Ha megkapom a
ruháidat… szívesen kiterítem őket. Magadra is hagylak, míg eldöntöd, mit
szeretnél… - motyogtam, s elvettem az egy helyre összepakolt vizes gönceit.
- Nem fontos… -
rázta a fejét mutatva a ruhákat.
- De… én
szeretném. – ragaszkodtam hozzá, majd mielőtt bármi hülyeséget csinálnék vagy mondanék,
vagy éppen csak gondolnék egyedül hagytam Őt a fürdőben.
Gyorsan
kiterítettem a ruhákat a teraszon a székek háttámlájára, majd mikor mentem
visszafele azt láttam, hogy Iza valamit írogat szorgosan.
- Min ügyködsz?
– kérdeztem lelkesen… hátha eltereli, a gondolataimat vagy legalábbis
lefoglalja azokat.
- Semmiség… -
rázta a fejét, s arrébb tolta maga elől majd felállt. -… rendeltem fel ebédet,
ha gondoljátok. – mondta.
- Farkaséhes
vagyok. – csúszott ki a számon, de hát, ami tény volt azt nem tagadhattam.
- Biztos Harry
is megéhezett… látom mindketten sikeres leúsztátok a fél maratont. –
állapította meg, s tény, amikor felértünk mindkettőnknek volt olyan nyúzott,
fáradt arca, hogy akár az olimpiai edzésről is jöhettünk volna.
- Szerintem ez
az egész volt. – folytattam gondolatmenetét, s inkább maradtam az ő
elképzelésénél mintsem az enyémnél. Mindkettőnknek jobb volt. – Na de tényleg…
mik ezek? – mutattam a papírokra s majd megölt a kíváncsiság annyira szerettem
volna megnézni a színes papírokat, de mégis türtőztettem magam egészen
sikeresen.
- Képeslapok…
kézzel készített darabok. – ismerte el, s felém tolta őket. -… minden városból
ahol éppen vagyok, küldök egyet a szüleimnek, s a testvéreimnek… ez már ilyen
megszokás… a kreatívkodás lefoglal, megnyugtat. – mondta nekem.
- Ez milyen
kedves gesztus… - ismertem el.
- Ha gondolod,
ebéd után előszedhetjük az én szettemet is és abból is felhasználhatsz
dolgokat… tudod, vezetem a terhes naplót és ahhoz egy csomó mindent
felvásároltam, totál feleslegesen… de hát ez van. – rántottam meg a vállamat.
- Ez jól
hangzik. – ismerte el. – Akár az ismerősöknek te is csinálhatnál „Megszületett
a kis Sadie” lapokat… - vetette fel az ötletet mire rögtön nagyot csillant a
szemem. -… ha már úgyis nemsokára közöttünk köszönthetjük őt… jó előre
gondolkozni.
- Nem is rossz
ötlet… sőt. – lelkesedtem be, majd ekkor fél szemmel észrevehettem, hogy
megérkezett hozzánk Harry is egy fekete köntösbe csomagolva… száradó ruha
mellett ez volt a legpraktikusabb opciója.
- Van kedved
neked is csatlakoznod hozzánk? – kérdezte Iza Őt mikor félig már a konyhában
volt amúgy.
- Mégis mihez?
– kérdezte, mikor én automatikusan kitoltam magam mellett a széket neki… nem
tudom miért tettem ezt, de csak úgy jött és kész.
- Hát először
is egy ebédhez… fantasztikus a lenti konyha én aztán megmondhatom neked… - fordultam
feléje, azonnal amikor leült s úgy pislogtam előtte, mint egy zakkant.
- No és mi a
folytatás? – kérdezett rá kíváncsian, de kicsit azért férfiasan félősen.
- Képeslapot
fogunk gyártani… - idiótán széles mosolyra húztam számat, majd úgy tapsoltam
egyet előtte… nem tudom mennyire értékelte.
- Iza-t már elüldöztem.
Nem csodálkozok… - nevettem fel, amikor a teraszon, az ágyon ülve tartottam
egyik kezemben az ollót a másikban pedig a ragasztót. Olyan jó idő volt,
szélmentesen persze, hogy megérte kint lenni, s élvezni a napsugarakat.
- Ha ezt a
párost továbbra is a kezedben tartod, lehet én is kereket oldok… - meglehet
kicsit bizarrnak tűnhettem kívülről főleg, hogy matricákkal már az egész
karomat végigragasztgattam, s ide-oda vagy talán éppen mindenhova plusz glitter
is jutott.
- Esélytelen. –
ráztam meg a fejemet, s előre hajolva a homlokára ragasztottam a legnagyobb
matricát mit elértem.
- Most már
sokkal férfiasabbnak érzem magam…- simította meg a 3D-s hercegnős ragadós
valamit homlokán elég csudi arckifejezéssel.
- Az is vagy. –
veregettem meg combját kacsintásom közepette. – Így nem mehetek az utcára… ez
biztos. – próbálta volna levenni, de én elhessegettem a kezét onnan.
- Ki mondta,
hogy elengedlek innen? – kérdeztem tőle ártatlanul karjaimat mellkasomon összefonva…
- Hmmm?
Nagyo jó, imádom a blogodat.
VálaszTörlésA kedvenceim koze tartozik pedig nagyon sokat olvasok. Gyorsan kovit! Remelem ezt is olyan gyorsan hozod!
Imadod es rendszeres olvasód xx