Az új tanár (Harry Styles)

Sziasztok! Nézzétek végre jöttem egy követező történettel! Ezúttal újra Harry Styles az áldozatom! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást, puszilok Mindenkit, Dorka!

Kinek a kérésére készült? Evelin, egy olvasóm kérte ezt a történetet. Remélem tetszeni fog neki!

Kiről szól? Harry x Eve

Kinek a szemszögéből van írva? Eve

Összefoglaló? Egy új, s fiatal tanár érkezésének az egész osztály őszintén örülne… nem? No Eve nem így volt ezzel. Nagyon nem.

Szavak száma? 4783

Remélem tetszeni fog, próbáltam a lehető legkevésbé sablonosnak írni majd meglátjuk, hogy sikerült! Mivel a kívánságban szerepelt a tanár x diák kapcsolat volt egy alapom, ami azért elég erős volt de mégsem akartam túl átlagosnak írni, remélem elértem vele a célomat. Őszintén kíváncsi leszek a véleményekre! Szóval még véletlenül se tartsátok magatokban a véleményeket! Jó olvasást!

Nem tartottam jó ómennek azt, amikor kedvenc tanáromnak idő előtt nyugdíjba kellett vonulnia mindössze néhány hónappal az érettségik ideje előtt. A tervben úgy volt, hogy Mr. Status velünk együtt hagyja el majd a gimnáziumot, csak a mi 4 évünkkel szemben ő 40 év után, de az egészségi állapota kritikusan romlott egyik napról a másikra, s javulása érdekében muszáj volt előrébb hoznia a nyugdíjba vonulását. Meglehet ezt a dolgot egyedül csak én bántam az osztályban, de bárki bármit mond nekem ő volt a világ legjobb töri tanárja függetlenül korától. Mások ebből háta mögött gúnyt űztek, de én minden alkalommal csodálva hallgattam történeteit, hisz az órái sosem tűntek igazi tanóráknak sokkal inkább mesedélutánnak. A történelem iránti szeretetével képes volt elérni azt, hogy ebből a tantárgyból érettségizzek emelt szinten úgy, hogy korábban még egy kicsit sem kedveltem ezt a tárgyat. Itt látszik, hogy mennyire képes hatással lenni egy tanár a diákra.

- Eve… most komolyan? – bökött oldalba barátnőm Stella, meglehet kicsit túlságosan is belefeledkeztem a szomorúságomba miszerint első olyan töri óránk előtt álltunk, amit nem szeretett tanárom tartott. Tudtam, hogy talán gyerekes volt, de már mielőtt megismerhettem volna az új jövevényt éreztem, hogy nem fogom kedvelni. Nagyon nem.

- Hmmm? – ráztam meg a fejemet, próbáltam összeszedni magamat. Ez a hirtelen tanárváltás egyáltalán nem segített amúgy abban, hogy csökkenjen bennem az egyre növekvő stressz, amit a végzős év okoz. Ez volt az egyetlen egy biztos pontom, az egyetlen egy érettségi, amitől semmiképpen sem féltem… és most… és most annyi volt ennek is. Szuper.

- Ne sirasd már azt a vén, öreg fószert! – veregette meg a vállamat mire én rögtön úgy néztem rá, hogy szemeim majdnem kiugrottak a helyéről. Tény, hogy tisztában voltam vele hogy mit gondolnak róla mások, de mégsem szerettem hallani semmi negatívat róla, főleg nem legjobb barátnőmtől. – Inkább gondolkozz az új lehetőségeken… - merengett el, majd könnyűszerrel ült fel az előttem lévő asztalra. - … semmit sem tudunk az új tanárról, abszolút de semmit. Rejtély övezi ezt az embert… talán férfi, talán nő… nem lehet tudni. – úgy beszélt az egészről, mintha valami detektívregényt próbálna felvezetni előttem, tele rejtéllyel és intrikával… csak a szememet tudtam forgatni, néha igazán elképesztett Stella értékrendje. – A legjobb embereimet állítottam rá, s mégis semmi… zéró információ. Hogy lehetséges ez? – kérdezte mire amúgy az osztály eddigi zajos csevegése egészen megszűnt, egyik pillanatról a másikra. Valaki megérkezett… éreztem.

- Talán ennek az az oka, hogy ez az ember nem akarja, hogy megtalálják. – hallottunk egy teljesen ismeretlen hangot, mire Stella kissé lefagyva fordult a tanári asztal felé. Egy az egyben kitakarta előlem az újonnan érkező személyt, de egy dolgot már így is meg tudtam állapítani… az újdonság előttünk férfi volt, s hangjából ítélve igen fiatal. – Miss Patrol ha megkérhetem… keressen magának egy sokkal kényelmesebb ülőhelyet, mint az asztal… nem szeretném, hogy megfájduljon a háta. – mondta a tanár igen szép köntösbe burkolva, hogy azonnal szálljon le az asztalról Stella, majd ő úgy tett, ahogy azt a tanár kérte.

- Tudja a nevemet… - motyogta teljesen elvarázsolva nekem Stella, majd helyet foglalt a helyén… egy pillanatra sem volt képes elszakítani a tekintetét a tanárról. Nem igazán értettem a dolgot.

- Hogy igazán pontos legyek… mindenki nevét tudom. – csapta össze tenyereit a tanár, s asztala elé sétálva annak dőlt s úgy figyelte az osztályt. – Ugyanis én nagyobb sikerrel végeztem el a kutatómunkámat, mint ti… - kacsintott ránk, s azt hiszem Stella ebben a pillanatban folyt le majdnem a székről. Nem igazán tudta egyben tartani magát, én viszont nem igazán értettem, hogy mire ez a felhajtás. Jött egy fiatal tanár, aki hamarabb néz ki osztálytársunknak, mint tanárunknak… ettől függetlenül semmi különös nem volt benne. De ahogy körbepillantottam nem sok mindenki osztozott az első benyomásomon. Nem hazudok, konkrétan minden lánynak olyan sejtelmes mosoly ült az arcán, amitől majdnem kiürítettem magamból a reggelimet. -… de hogy ne maradjak Jane Doeként ideje lenne bemutatkoznom. Harry Princestone vagyok, tavaly végeztem a főiskolán, nemrég tértem vissza a városba, s adatott ez a lehetőség én pedig éltem vele. Az óra keretein belül hívhattok Harrynek, ámde más tanárok előtt vagy bárhol máshol csakis Mr. Princestone… jah és iskolán kívül nem ismerlek titeket, szóval eszetekbe ne jusson odajönni hozzám az utcán. – mondta teljesen komoly ábrázattal, mire mindenki álla konkrétan leesett… még talán én is meglepődtem egy kicsit. – Jesszus emberek… nyugi, csak vicceltem. – nevette el magát, s túrt bele hosszú göndör tincseibe, s nevetéséhez az egész osztály csatlakozott.  – Alig vagyok idősebb tőletek, szóval remélem, könnyen megtaláljuk a közös hangot… nem akarok senkit se meggyilkolni így az utolsó félévében… de ha mégis arra kerülne a sor… bármi megtörténhet. – ugratta megint az osztályt, s nem hazudok mintha egy standup comedyn vettünk volna részt… talán a jég felolvasztása volt a célja a vicceivel, s azt hiszem be is jött neki. Az osztály automatikusan kedvelni kezdte, s ezt nem sok tanár érte el eddig… elég specifikus viselkedéssel rendelkezett a mi kis csoportunk, de itt valahogy ösztönösen jött a jó kapcsolat… néhány kivétel számára… például számomra.

A véleményem az első két hónap után sem változott, egyszerűen sok(k)nak találtam a tanárt, s bármikor megláttam a folyosón vagy egy-egy tanteremben legszívesebben kifordultam volna a világból… de nem tehettem. Ráadásul el kellett fogadnom azt a tényt is miszerint baráti körömben állandó témává vált az ifjú tanárunk. A legabszurdabb dolog az volt, amikor kijelentette Stella, hogy irigy rám miszerint én több időt tölthetek a tanárral, hiszen volt törifaktom, amit ugyan még a régi tanárhoz vettem fel, de már így az év közepén, főleg így év vége felé le nem lehetett leadni, s fel sem lehetett pluszban venni… rengeteg lány szívfájdalma ellenére sem. Pedig ettől a heti plusz 3 órától én szabadultam volna meg a legszívesebben… de tényleg.

- Te jó ég… mit nem adnék, ha leteperne az asztalán és magáévá tenne. – álmodozott Stella az udvaron, s én bármennyire is próbáltam kizárni beszédének témáját a figyelmemből a szendvicsemet is így sikerült félrenyelnem… majdnem megfulladtam.

- Stella… enni próbálnék. – köhögve, s víz után nyúlva próbáltam tudtára adni, hogy nem helyes most erről beszélnie… amúgy sem, de most meg végképp nem.

- Jajjj Eve… - nevette el magát Rosie barátnőnk. -… ne mondd már, hogy neked nem fordult meg ilyen a fejedben. Csak rá kell nézni a tanárra… - s gond nélkül mutatott az említett személyre, aki kint volt a diákokkal együtt, s együtt jammeltek a fűben még jobban ujjai köré csavarva a diákjait. Napok óta gitároznak a fiúkkal a jó időnek köszönhetően az udvaron.

- Ránéztem… és? – hunyorogtam rá értetlenül, egyszerűen ez a rózsaszín felhőjük nem tudott beszippantani engem bármennyire is próbálkoztak vele. Láttam a tanárt igen… és? Magas volt, vékonyabb mint az átlag, mégsem tűnt gyengének. Göndör tincseit a kalapjának köszönhetően tartotta kordában, s mondhatni az átlaghoz képest stílusosabban öltözködött… ha az utcán találkoztam volna vele, nem mondtam volna meg hogy tanár. De sajnos az volt.

- Az egy tény, hogy hogyan is van szerkezetileg összepakolva… - nyalta meg a szája szélét Stella. - … na de hogy az Isten hogy ajándékozhatta meg ilyen gyönyörű arc, s test mellett ilyen szépséges ujjakkal… te jó ég… - s konkrétan ajkaiba harapva szorította le a szemét, mert talán valami olyan járt a fejében, amitől teljesen kész lett testileg. Talán.

- Gondold el milyen varázslatosak lehetnek rajtad azok… - csatlakozott az álmodozásba Rosie is, mire nekem teljesen elegem lett, el kellett tőlük távolodnom úgy szó szerint mielőtt az uzsonnás zacskómat hányózacskónak nem kezdtem volna használni.

- Na jó… én ezt nem bírom tovább. – kaptam szám elé kezemet, s talán olyan gyorsan álltam fel tőlük, mint korábban még soha és minden cuccommal együtt a lehető legtávolabbra indultam el.

Ennyire vonzónak még sosem találtam az üres, sötét folyósokat, de valahogy most pontosan erre volt szükségem. A jó időnek köszönhetően mindenki a hatalmas iskolaudvaron volt így egyedül lehettem bent egy kicsit… ez pontosan így volt a legjobb. Az érettségik egyre jobban közeledtek, s habár szavakban nem öntöttem pánikomat az mégis egyre jobban, s jobban nőtt bennem. Féltem, hogy nem fog sikerülni, féltem, hogy nem jön össze az egyetem annak ellenére sem, hogy mind idáig szívem lelkem beletettem az egészbe, s az egyetlen egy tantárgy, amiben biztos voltam, az is odalett két hónapja, mikor új tanárt kaptunk. Nem hittem el, hogy az istenek viccesnek tartották ezt az egészet, miért nem őrizték meg Mr. Status egészségét? Soha nem ártott senkinek az az ember, az élete volt a tanítás… nekem meg életem voltak az órái.

- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. – ordítottam a táskámba azt arcom elé húzva azt, remélve hogy elnyeli magának a dühös hangot. Túl akartam lenni már az egészen, nyarat és békét akartam. Mindössze ennyi lett volna a kérésem.

- Eve… minden rendben? – hallottam meg egy hangot, amitől jelen állapotomban igenis összerezzentem.

- Mr. Princestone… - motyogtam, s a táskát még mindig a az arcom előtt tartottam. Ő volt az oka, hogy ide bejöttem… mit keresett most itt?

- Hívhatsz Harrynek is ugye tudod? – kérdezte, s éreztem, hogy ő is leül mellém a földre.

- Maga a tanárom… függetlenül a minimális korkülönbségtől. – motyogtam és muszáj volt végül összeszednem magam, s innen is lelépni. Ő volt a tanár, akivel minden héten a legtöbb órám volt, s egyben ő volt az a tanár is, akit a legkevésbé kedveltem… annyira nem is tudom. Nem az én stílusom volt. Idegesített még a jelenléte is, a mosolya, a kedvessége az, hogy milyen jól bánik az osztállyal, mennyire kedvelik még a tanárok is. Egyszerűen engem nem tudott megvenni magának, mint a többieket. De nem tudtam ellene mit tenni, muszáj volt kibírnom így vagy úgy… még két hónap és vége ennek az egésznek.

- Láthatólag nem kedvelsz. – állapította meg, s felállt ő is, ahogy én próbáltam összeszedni magam és el teleportálni innen.

- Maga a tanárom. – ismételtem el előző megállapításom egy részét. – Nincs szüksége arra, hogy kedveljem… mindössze el kell viselnem. – sziszegtem, majd hátamra véve táskámat, s mellkasomhoz szorítva könyveimet benyargaltam a könyvtárba, a még nagyobb csend helyére.

Nem tudom, hogy hogyan sikerült elérnie ezt az időtelésnek, de a napok múlásával egyre távolabbnak tűnt ez a júniusi hónap amikoris elfelejthetjük a gimnáziumi éveinket… végre. Esküszöm, hogy minden nap egyre lassabban, s lassabban telt. Sőt vagy bemagyaráztam magamnak vagy sem egyre több figyelemmel illetett meg az új tanárunk is, aki annyira már nem is volt új. Be sem akartam menni már óráira, de ezt nem tehettem meg mert nem kockáztattam az eddigi belefektetett energiám, s munkám elvesztését.

S talán a kedvem változását a környezetem is észrevette. Az, hogy stresszesek voltak a napjaim az nem kifejezés… a szimpla gyomorgörcs, ami ott volt bennem az nem volt egészséges. A hangulatingadozásaim is kibírhatatlanok voltak, s bármennyire is próbáltam mások előtt ezt visszafogni magam előtt nem tudtam titkolni. Igazán szörnyű volt saját magammal együtt lennem.

- Nézd csak… a virágot itt ne hagyd! – szólt utánam anya, mikor a kosárkám a kezemben volt, de a virágokat sikeresen a konyhában hagytam… ő gondoskodott róla, hogy ne maradjanak ott.

- Egyszer a fejemet hagyom el. – forgattam a fejemet, s hisztérikusan felnevettem majd ekkor valami olyan dolog történt, amin mondhatni egészen meglepődtem… anya megölelt. Szorosan magához ölelt. Nálunk ez nem volt szokás, legalábbis mostanság nem történt ilyesmi, hiszen konkrétan már attól robbanni tudtam volna, ha valaki hozzám szól… az hogy valaki hozzám érjen… végképp elképzelhetetlen volt.

- Tudod, hogy minden rendben lesz ugye? – suttogta a fülembe anya, s el nem engedett. – Egy kicsit lazítanod is kellene már végre… túlhajszolod magad. – dőlt egy kicsit hátrébb, hogy láthassa arcomat. – Örülök, hogy meglátogatod Mr. Statust… - simította meg a karomat, s úgy kísért az ajtó felé.

- Úgy gondolod örülni fognak neki? – kérdeztem így az egész mindenségre utalva, amit épp a kezeimben tartottam.

- Hát hogyne örülnének. – puszilta meg a fejem búbját, s mosolyogva engedett utamnak. Most kifejezetten jobban éreztem magamat, még talán azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy ki merem jelenteni, hogy emberek közé is képes lennék menni.

Teljesen önkéntes alapon gondoltam ki azt, hogy ha egészsége, s felesége engedi, meglátogatnám Mr. Statust otthonukban. Úgy gondoltam, hogy ez volt a legkevesebb, amit tehettem a munkája után… s némi szervezkedés után sikerült is összehozni egy megfelelő időpontot. Rendesen izgatott voltam, s most az öröm volt az mi apró remegést váltott ki belőlem. El sem hittem, hogy őszintén mosolyogni látom magam a kocsik ablakában.

Könnyen megtalálva a Status család házát lépkedtem fel lépcsőjükön, s éppen az ablak visszatükröződésében igazítottam meg ruhámat, ami után csöngetni akartam volna, mire az ajtó magától kinyílt ugyanis kinyitották azt számomra. Azt hittem majdnem leesek a lépcsőn egy tökéletes hátra bukfencet bemutatva, amikor megláttam, hogy ki nyitott ajtót. A tanárom. A fiatal. Harry Princestone.

- Azt hiszem házszámot tévesztettem. – motyogtam, s kezdtem hátrálni mire majdnem tényleg akrobata mutatványt mutattam be… de Harry, akarom mondani Mr. Princestone megakadályozta ezt. Derekam után kapott, s úgy tartott két lábon. Nagyon közel volt hozzám, nagyon.

- Mr. Statushoz jöttél… a nagyi szólt. – fogta még mindig karjaimat, segítve továbbra is egyensúlyozásomban, de most már kicsit távolabb tőlem.

- Nagyi? – kérdeztem vissza remegő hanggal, s nem tudom, hogy érte el ezt, de mintha egy apró pánikrohamot éreztem volna végigfolyni testemen. Ez az egész nem lehet igaz!

- Ohhh… Eve megérkeztél. – sétált az ajtó felé Mrs. Status, s üdvözölt mosolygósan. – Láttam az ablakból, hogy jössz ezért szóltam a kis unokámnak, hogy nyisson ajtót neked. – mondta, s én teljes sokkban voltam, egyszerűen túl sok információ volt ez most számomra… s nem csak sok, de váratlan.

- Ezt… ezt magának hoztam. – hebegtem habogtam össze-vissza, s minden erőmmel azon voltam, hogy visszatérjek a realitásba. Ez az ifjú úriember nem ronthatta el a tökéletes délutánomat.

- Ugyan kedves… nem kellett volna. – fogadta el, s látszott rajta hogy mennyire örül ennek a kis apróságnak.

- Illetve sütöttünk egy kis finomságot anyával délelőtt, figyelve arra, hogy mindenki megehesse. – libbentettem fel kosárkámat fedő tetőt, ami alatt cukormentes, gluténmentes sütik voltak. Úgy döntöttem, hogy Mr. Princestone jelenlétéről teljes mértében megfeledkezek.

- Micsoda figyelmesség. – simította meg a karomat, s így terelt Mr. Status szobája felé.

- Ohhh Eve… egy régi, de friss arc. – örült meg nekem volt tanárom, aki ágyában feküdt a szobában. – Nagyon örülök, hogy láthatlak. Látom idő előtt rájöttél a dolgokra… - bökött az ajtófélfának támaszkodó fiatal Harry felé… arra sem néztem inkább. -… nem akartuk azt, hogy bárki is az iskolában azt higgye, hogy bármiféle előnnyel indult az unokánk az állásért… ezért sem említettük senkinek, hogy rokonok vagyunk, egyedül az igazgató úr tud róla. Remélem, ez a mi kis titkunk maradhat. – mosolygott rám, s ágyán pihenő kezemre helyezte a sajátját.

- Hát persze. – válaszoltam neki gondolkodás nélkül. – Hogy tetszik érezni magát? – érdeklődtem kedvesen.

- Ugyan… bírja még ez a motor egy jó ideig. – kocogtatta meg mellkasát, jelezve hogy a szíve még működőképes. – Inkább te mesélj nekem kedve s Eve… milyen az iskola? Hogy bírod az utolsó heteket?

- Őszintén? – kacagtam fel azért egészen visszafogva magamat… ennél sokkal hisztérikusabban, s kínosabban is tehettem volna, ha a valós érzéseim vezéreltek volna.

- Azt hiszem, magukra hagyhatjuk őket… gyere Harry!- hallottam a háttérben Mrs. Status hangját, majd az ajtó bezáródását is… s ekkor tényleg ketten maradtunk, s úgy éreztem mintha azalatt a pár óra alatt az elmúlt két hónapot szerettem volna bepótolni...s talán így is volt. Mr. Statussal olyan volt beszélnem, mintha a nagypapámmal beszéltem volna. Olyan felszabadító volt, olyan egyszerű. Nyilvánvalóan nemtetszésemet nem mondtam neki unokájával kapcsolatban, amennyire tudtam kerültem a témát… s ezt talán észrevette, talán nem. Mindettől függetlenül csodás délutánt tölthettem a kedvenc tanárom társaságában, igazán örültem, hogy eljöhettem hozzájuk.

- Tudjátok… én ma később jövök haza. Törifakton leszek 5ig… - magyaráztam anyának, s tesómnak, amikor épp közös mozizást terveztek húgommal. Habár hétfő volt, anya szabadságon volt, s húgom pedig meggyőzte, hogy nézzünk meg egy nemrég bemutatott filmet közösen, olyan régen voltunk már így együtt bárhol is.

- Eve… - szólalt fel anya, nem értettem a hangtónusát. -… úgy látszik neked nem szóltak róla, de elfogadták a kérelmedet miszerint le szeretnéd adni a törifaktot. – fordította felém gépét mutatva az ezt igazoló emailt. – Valószínűleg azt kellene mondanom most, hogy mérges vagyok rád, mert ott akartad hagyni mindenféle egyeztetés nélkül… de az igazat megvallva örülök neki… hátha most egy kicsit fellélegzel így az utolsó hetekben… így is többet készültél már az elvártnál, akár szerintem most is képes lennél bármilyen vizsgát teljesíteni. – mondta, s mondta én meg csak pislogni tudtam… mert habár történetesen nyilván átfutott a fejemben ez a lehetőség, miszerint leadom a faktot tudtam, hogy lehetetlenség lenne, főleg így a vége előtt... értelemszerűen nem is nyújtottam be semmiféle kérelmet emiatt, szerintem nem is létezett volna olyan nyomtatvány, amit erre találtak ki. De valaki mégis cselekedett „helyettem”… valaki más.

- Azt hiszem… most mennem kell… - csúsztam le a székről, s kaptam fel a táskámat s indultam meg gyalog az iskolába… ami meglehetősen fura volt, de most pont ez érdekelt a legkevésbé.

Egészen korán érkeztem be a suliba, nem tudtam, hogy egyáltalán bent lesz-e vagy sem, de nem érdekelt… muszáj volt vele beszélnem, ha kellett volna, akkor sátraztam volna az irodája előtt, de nem kellett… amint elsétáltam ajtója előtt láthattam, hogy fény van bent. Ő már itt volt. Kopogtam.

- Szabad. – hallottam hangját, s bátran nyitottam ki az ajtót magam előtt.

- Ez a maga műve? – rögtön a közepébe vágtam miután magam után bezártam az ajtót, lehet valójában becsaptam. Elég erősen.  Anya átküldte nekem az emailt mikor én már úton voltam, s így telefonomat nyújtottam a tanárom felé.

- Szívesen. – bólintott… tudta, hogy miért vagyok itt… nyilván tudta, ráadásul meg sem próbálta titkolni.

- Hogy micsoda? – kérdeztem vissza homlokomat ráncolva. – Senki sem kérte, senki sem kérte. – ráztam a fejemet. – Én meg legkevésbé sem tettem ilyet. – hoztam tudtára a dolgokat. – Teljesen megbirkózok az iskolával… nem a gimnázium a legnehezebb dolog az ember életében. – olyan gondolatokat ültettem szavak formájába, amikről sem hittem, hogy bennem születtek meg,

- A volt tanárod nem így gondolja… - rázta a fejét, s egy pillanatra sem szentelte teljesen nekem a figyelmét… asztala körül tett vett, nem állt meg egy pillanatra sem.

- Micsoda? – magyarázatra volt szükségem.

- Eve… - masszírozta az orrnyergét. -… miután szombaton voltál a nagyapámat meglátogatni, neki is világossá vált a dolog, amit meséltem neki. Ha te nem is, mi segíteni akarunk neked… szörnyen sokat vállaltál magadra és egyszerűen kezd elveszni a fény belőled, amire pont, hogy most lenne igazán szükséged… s ezzel őt idéztem neked. – magyarázta s még mindig nem nézett felém.

- Oh, te jó ég. – temettem kezembe arcomat. Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek most. – El nem tudtam volna képzelni, hogy képes lesz rontani a helyzetén a szemembe… sikerült. – nevettem el magam, s jól tudtam, hogy ezeket nem igazán kellene kimondanom hangosan, főleg nem egy tanárom előtt, de ez már most nem érdekelt. – Maga rosszabb, mint gondoltam… - ráztam a fejemet és fordultam is közben kifelé.

- Tisztában vagyok vele, hogy nem kedvelsz… - jegyezte meg továbbra is úgy téve, mintha nem is látná, hogy itt vagyok. Volt benne valami furcsa.

-… s ezzel egyedül úgy látszik, én egyedül vagyok. Az összes lány majd összepisili magát, ha meglát téged, olyan képzelgéseik vannak magáról… hojjjajjj… szörnyű. Nem hiszem el, nem hiszem el. Nem értem mit látnak magában. – olyannyira ideges lettem attól, hogy gondolataimban megszületett kívánságomat teljesítette, olyat, amit nem is szabadott volna, olyat, amiről nem is tudhatott volna amúgy, hogy most már konkrétan az zavart, hogy nem járhattam arra a különórára, amire amúgy miatta már nem is akartam. Teljesen abszurd volt, teljesen hihetetlen. – Nem kellett volna ezt tennie, mert leküzdve a nemtetszésemet elviseltem magát a plusz óráin is… de most már nem kell. Hallelujjah! – csaptam össze tenyeremet s kacagtam hisztérikusan, majd ki akartam viharzani az ajtón mire megragadta a csuklómat, s egy egyszerű mozdulattal érte el azt, hogy közé, s a fal közé préselődjek. Olyan váratlan volt ez, olyan hihetetlen egyszerűen köpni, nyelni nem tudtam… sikíthattam volna, de egyszerűen nem tudtam… nem akartam!(?).

 - Oh, Eve… - rázta a fejét, s mélyen a szemembe nézett… pislogni sem tudtam… nemhogy levegőt venni. Testem nem érezte a lelket magában, megszűnt kommunikálni az agyammal. Mi a fene történik? -… ezt most nagyon meg fogom bánni. – suttogta, s oly közel húzott magához, hogy már egy papírdarab sem fért volna el kettőnk között. Teljes egészében éreztem mindenét a testemen, mindenét. Lábaim alattam az összecsuklás felé haladtak, éreztem, hogy minden erő kifut a testemből. Nem tettem semmit, nem sikítottam pedig tehettem volna, nem futottam el, de megtehettem volna. Mint egy rongybaba álltam előtte, hagytam rá testem tartását teljes egészében. Ez nem én voltam. Ez nem lehettem én. Egyik pillanatban meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben, másikban pedig… nem menekültem többet előle. Ő az egyik pillanatban egy kicsit sem figyel rám, a másikban pedig… csakis rám figyel. Teljes mindenével.

A gyomrom liftezett testemben, úgy éreztem önmagamon kívüli állapotot értem el, mégsem tudtam tenni ellene semmit… mert itt voltam, teljes egészemben. Tenyere oldalamat simította, miközben ő sem pislogott egyet sem csakis arcomat nézte… szemeimet… ajkaimat. Olyan vággyal, olyan éhséggel… megremegett kívül-belül a testem. Apróra nyitva ajkaimat valamiféle ismeretlen hang hagyta el azokat, s lehunyva szemeimet mintha mindennél jobban szerettem volna ekkor, hogy… megcsókoljon. TE JÓ ÉG!

Csengettek… megrezzentünk mindketten, s hirtelen szétrebbentünk egymástól mintha csak realizálódott volna bennünk mi is volt épp majdnem folyamatban. Mégis pontosan mi is volt ez?

- Te jó ég. – bukott ki a számon, s talán ő még túlságosan meg volt lepődve az előző „el nem menekülő” reakciómon, de bennem volt egy egyfajta újfajta adrenalin, ami azt súgta a fülembe, hogy jobb, ha azonnal eltűnök innen. – te jó ég. – ismételtem el, s kapkodva összeszedtem a földről cuccomat, s ugyanazzal a hévvel fordultam ki az irodájából majd szinte futólépésben röpültem a női mosdóba, onnan pedig miután hosszas várakozás után lenyugodtam el… el az iskolából.

Nyilvánvaló okokból nem meséltem senkinek arról a bizonyos dologról, mert igazából jó magam sem tudtam hova tenni… főleg talán azt a tényt, hogy bármennyire is szerettem volna tagadni magamnak, de mégis tetszett, ami történt. Gusztustalan voltam, szörnyű… undorodtam magamtól. Ezek után pedig abszolút hálás voltam, hogy nem kellett faktra járnom hozzá… az óráit is alig bírtam ki, egészen más okokból most már. Teljesen felborult a lelki békém, de kívülről talán ez még mindig stressznek tűnt, így Rosieék nem firtatták fura viselkedésemet. Hálás voltam nekik. Ő nem adott a történtekre magyarázatot, én pedig nem kértem tőle. Teljes mértékben meg nem történtnek könyveltem el magamban… csakhogy ami vele töltött időt az iskolában elvett tőlem, azt ezerszeresen kaptam vissza gondolataimban… álmaimban. A stressz mellé új barátom az álmatlanság lett… ugyanis nem mertem lassan már lehunyni a szemeimet, hiszen olyan álmokat okozott nekem ő, hogy még belegondolni is elpirultam. Rengeteg ilyennek voltak szereplői a tanári asztala… az irodája… a krétát tartó ujjai… a hatalmas tenyere. Egyszerűen olyan intenzíven éreztem mindent

El sem hittem, hogy megértem az érettségit, őszintén meglepődtem rajta. De legalább ekkor már csakis a vizsgákkal voltam elfoglalva… úgy teljes mértékben. Az egyetlen egy dolog, ami igazán éltetett, hogy ha mindennek vége ott lesz a születésnapom, amit végre nyugodtan megünnepelhetek édes semmittevéssel… gondoltam én. Ez nem pontosan így történt, de nem baj… nagyon nem baj.

- El sem hiszem, hogy végeztünk… - hatalmasat sóhajtott újfent Stella pakolva kifele szekrényét táskájába. Ballagás, érettségi, mindenfajta vizsgák után már csak ez volt az egyetlen egy kapcsolatunk a sulival… a szekrényünk.

- Hála a jó égnek… - tapsikoltam örömömben. Örültem, hogy végre elkerülhetem ezt az egész iskolát, s őszintén reméltem, hogy a távolságnak köszönhetően majd gondolataim felett is visszanyerem az irányítást. Átszőtte gondolataimat, minden magamban töltött pillanatomat a tudat, hogy Ő létezett. Nevetséges volt ez, szánalmas, de ez történt. Gondolataim a megszállottjai lettek. Legszívesebben felpofoztam volna magamat. -… én azért örülök, hogy végre megszabadulunk ettől a helytől. – nevettem el magam, s végre ekkor én is kinyitottam a szekrényem ajtaját… s ekkor valami furát vettem észre. Egy apró cetlit. Az Ő írásával. – Lányok… - csaptam be hirtelen a szekrényem ajtaját. -… most jutott eszembe hirtelen, hogy anyával megbeszéltük, hogy… mennem kell. Majd beszélünk este. – motyogtam, s szinte futólépésben indultam meg egy üres folyosóra, ahol reméltem ki merem nyitni a kis cetlit. Az iskolában alig egy-egy ember volt már csak, a szünet a nem végzősöknek is elkezdődött már így örültem, hogy senkibe sem botlottam bele.

Boldog születésnapot! – mindössze ennyi állt a lapon, de én mégis azt hittem összeesek ettől a két szó olvasásától. Meg kellett támaszkodnom a falban, mert minden bizonnyal összetörtem volna magam, ha nem teszem.

Órán kívül egyáltalán nem beszéltünk, a vizsgák ideje alatt is elkerültem, amennyire lehetett. Teljes mértékben, abban a helyzetben voltam, mint korábban, talán még jobban kerültem a társaságát, de semmi sem történt túl feltűnően… megvolt a saját rajongótábora így is. Én meg alapvetően nem tartoztam abba a csoportba, akik kedvelik… ugyan kérlek.

Ezért sem értettem, hogy miért indult meg a lábam akkor, s miért éppen arra amerre. Mégis mi járhatott a fejemben akkor, amikor az ajtaja elé sétáltam, s néztem a fa borítását annak… mint válaszokat vártam volna, mintha valami többet annál. Toporzékolni lett volna kedvem.

Beletúrva a táskámba elővettem egy papírlapot, s gyorsan felfirkantottam rá egy „Köszönöm”-öt, majd leguggolva az ajtaja alatt be akartam neki csúsztatni neki, s mikor ezt megtettem már tudtam, hogy hülyeséget tettem, s el is akartam volna indulni, amikoris az ajtó kinyílt. Nem mertem megfordulni… nem volt hozzá erőm és ép idegrendszerem sem.

-          - Eve… - mondta ki a nevemet, s ezzel bebizonyította, hogy tényleg Ő volt ott.

Nem szóltam egy szót sem, nagyot nyeltem és lehunytam a szememet, s megtettem volna a következő távolodó lépésemet amikoris olyat tettem, ehelyett ami több mint meglepő volt… sőt talán botrányos… legalábbis számomra. Ahelyett, hogy távolabb léptem volna tőle egy lépéssel eltűntettem a közöttünk lévő távolságot, s egy picit lábujjhelyre kebeleztem be ajkait… teljes mértékben elfogadhatatlan volt, amit tettem, de ha nem tettem volna meg… minden bizonnyal még a mai nap meghalok… a gondolattól. A gondolatától. Ajkai szuper édesek voltak, de első körben nem voltak kifejezetten közreműködőek… egy kisebb szívrohamot kaptam ekkor.

- Jézus Úr Isten… - realizálódott bennem, hogy mit is tettem, s távolodtam el tőle. -… jézus úr isten… mit gondoltam én? – kaptam ajkaimhoz kezemet, s így távolodtam. – Jézusom. – ismételgettem mikor összepakolódott bennem a felismerés, hogy ő ezt nem is akarta. Tisztán érezhető volt most. – Azt hiszem… nekem mennem kell… - motyogtam össze-vissza, s minél hamarabb meg akartam szabadulni ettől a kínos érzéstől, amikor olyan történt, ami most tényleg meglepett engem.

- Hogy én milyen régen vártam erre. – hagyta el a száját ez a mondat, s könnyűszerrel ragadta meg a derekamat majd egy egyszerű mozdulattal rántott be az irodájába kulcsra zárva magunk mögött az ajtót… kis híján az eszméletemet is elveszítettem. Nem tudtam felfogni mi is történik.

Egy ismeretlen érzés folyt végig testemen. Mindenemet elejtettem a kezemből, s az egyetlen egy dolog, amit fogni, érinteni akartam az Ő volt… s valahogy Ő is így gondolta rólam. Kezei a testem teljes egészét bejárták, s könnyen érték el azt, hogy derekára csavarva lábaimat ölébe ugorjak. Ajkai az ajkaimon, teste az enyém ellen. Alig kaptam levegőt, de nem is akartam ilyen emberi dolgokkal foglalkozni. Őt akartam. Tényleg.

- Eve… ez… ha nem akarod… - motyogott, s valahol még szavaiban tartotta magát az elvekhez, de teste nem gondolt már ilyenekre.

- Már nem vagy a tanárom. – bukott ki belőlem, s ezzel a mondatommal valószínűleg mindenbe beleegyeztem, majd a következő pillanatban hallottam, ahogy az asztaláról minden lerepül, hiszen engem fektet végig rajta. Lábaim között maradva könnyedén tolta fel szoknyámat egészen magasra miközben ujjai már blúzom alatt jártak. Ajkaimba harapva pillantottam felém magasodó alakjára.

- El sem tudod képzelni mióta, jár ez a fejemben… - hajolt közelebb, s fedetlen combomba markolt mire gerincem ívelten hajolt alatta.

- Mióta? – kérdeztem vissza mámoromban.

- Már azelőtt megtörtént ez a fejemben, mielőtt először láthattalak volna az órán… a dolgok, amiket rólad hallottam… amit mesélt nekem rólad a nagyapám… s akkor megláttalak. Tudod mennyire zavart, hogy nem kedveltél még egy kicsit sem? Majd felrobbantam minden egyes órán. Szörnyű volt. – simította meg az arcomat, ahogy a szavakat ajkaimra beszélte.

- Egy valódi rajongótábort kaptál helyettem… eggyel több vagy kevesebb… - nevettem fel kínosan, s ajkamba haraptam, ahogy apró alsóm szegélye alá nyúlt.

- Csak éppen a lényeg hiányzott… - érintett meg ott, s gyanítom ekkor elájultam ugyanis valamiféle mennyországféleségbe kerültem. – Soha… soha… soha nem gondoltál rám? – bújt a nyakamba miközben ujjaival varázsolt bennem kicsit.

- Azóta hogy… azóta hogy… - nem tudtam beszélni, elvesztettem ezt a képességemet.

- Azóta hogy majdnem megcsókoltalak? – fejezte be a gondolatomat, s valami olyan pontomat ért el, ami megremegtette egész testemet. Nem akartam, hogy véget érjen… soha.

- Állandóan a fejembe jártál… - kaptam teste után, s el nem akartam engedni, most tuti nem.

-  Pontosan hogy? – simította meg nyakamat, s felemelve kicsit elérte, hogy Ő üljön az asztalon én meg az ölében térdeljek.

- Így… itt… mindenhol… - karoltam át nyakát, s mélyen a szemébe néztem, ahogy érezni kezdtem azt, hogy teljes egészében egybe olvadunk.

- A születésnaposnak bármit… - suttogta halkan, s muszáj volt magamhoz szorítanom ezúttal minden erőmmel ugyanis ez az érzés, amit ő most ekkor okozott nekem… felfoghatatlan volt… egyedül nem bírtam volna el… s már nem is akartam volna.