Wedding Bells (Sebastian Stan)

Sziasztok! Végre olvashattok tőlem valamit, elhihetitek ennek én is annyira örülök, mint remélem amennyire ti is! A helyzet az, hogy ez egy eredetileg egy részes történet lett volna, de mivel mostanság kicsit szenvedek az írással, így kettőbe szétszedem, hátha így örül majd neki a lelkem. Jó olvasást, remélem azért tetszik még amit csinálok! Üdv, Dorka

u.i.: A szétszedésnek köszönhetően viszont az egyikőtök által (pontosabban Niki kívánsága volt ez a 3 csoda mondat) kívánt random mondatok közül ebben a részben csak egy szerepel, majd a további kettő kívánsága a következőben lesz olvasható, persze amit elkészült!

Szereplők? A lány x Sebastian Stan + Chace Crawford, Nina Dobrev, Jessica Szohr, Will Malnati (ergo Sebastian valódi, általunk is ismert baráti köre)

Szavak száma? 2415

Őszintén? Gyűlöltem az esküvőket, legalábbis azokat mindenképpen, ami a kifejezett jópofizásról szóltak, s melyekre olyanok is meg voltak hívva az ifjú pár részéről, akikről talán életükben nem hallottak, de az „így szokás” alapon mégis felkerültek a meghívottak listájára. Ennek az egésznek sosem a vendégekről kellene szólnia, hanem az ifjú párról. S mikor erre a bizonyos esküvőre elsők között kaphattam meg a meghívót jól tudtam, hogy ez az esemény egészen más lesz, mint a többi. Ismertem a barátnőmet annyira, hogy tudjam nem engedné ki a kezéből az irányítást a nagy nappal kapcsolatban, s ha valahol nem lesznek olyan emberek, akiknek nem kellene ott lenniük az ez a hely lesz. Ez az esemény egészen más lesz.

Mire Los Angeles légterébe értem már konkrétan alig bírtam megülni az ülésemben, valahogy olyannyira átjárta az izgatottság a testemet, s ráadásul lassan kezdtem ténylegesen is felfogni azt a tényt, hogy több mint egy év után hús vér emberek formájában is láthatom a barátaimat, nem csak kamerákon keresztül, hogy ha kellett volna magam tettem volna le a gépet és gyalog elindultam volna a megadott helyre, még akkor is ha az egy kicsit körülményes lett volna.

Tokióba költözésemnek első ötlete két és fél évvel ezelőtt jött szóba egy teljesen random módon kapott állásajánlatnak köszönhetően, s végül úgy alakultak az univerzum dolgai s az enyémek is, hogy fél év után a válaszadás lejáratának utolsó pillanatában megjelentem ott magam mögött hagyva az amerikai életemet, nyakamba véve Ázsia legnépesebb városát. S ezen pillanat óta nem volt alkalom, hogy amerikai földre tegyem a lábam, de egy ilyen alkalmat mégis, hogy hagyhatnék ki? Hogy? Az ilyen barátokért, mint barátnőm volt nekem az óceánt képes lettem volna átúszni még akkor is, ha víziszonyom van, ami pedig rendesen volt is.

A LAX a nap bármely pontjában egy igen forgalmas helyszín, de megjártam már ezt a helyet is annyiszor korábban, hogy akár csukott szemekkel is képes lettem volna kiszlalomozni a parkolókhoz még akkor is ha a fél életemet húzom magam után bőröndökben, s táskákban.

Ottani idő szerint hajnali 5kor indultam, s a majdnem 11 órás út s az órakülönbségek kombójának köszönhetően 6 környékén szívtam magamba először Los Angeles atmoszférájának sajátos létét. Direkt le volt előre szervezve egy út nekem az esküvő helyszínéig, mert ugye még előttem volt egy alsóhangon 2 órás kocsikázás, de mikor a megbeszélt helyen vártam volna a sofőrömet mindenkit láttam, csak éppen őt nem.

- Úgy hiszem valakinek egy fuvarra lenne szüksége! – hallottam meg magam mögött egy hangot, amit ezer közül is felismernék.

- Crawford! – sikkantottam el magam már csak a felgyülemlett izgatottság miatt is, még szembe sem fordulva vele, majd mire agyamhoz is eljutott az összes információ elengedve csomagjaimat hagytam őket a földre hullani, a másodpercek töredéke alatt megfordultam és szó szerint az ölébe ugrottam.

- Már majdnem el is felejtettem ezt a Majomka szokásodat! – ölelt át engem, hátamnál magán tartva engem biztonságosan.

- Tudom, hogy sose akarnád ezt elfelejteni! – vigyorogtam a képébe és szépen lassan a kapaszkodóként használt testéről is lemásztam, de a mosolygást abba nem hagytam.

- Való igaz, te bolond! – vont újra a karjaiba, s én ezt egy pillanatig sem bántam. – Jó újra itthon látni! – jegyezte meg fejem tetejére lehelve egy puszit.

- Jó újra itt lenni! – jegyeztem meg mellkasának dőlve még egy kicsit tovább. – De hogyhogy itt? Direkt elintéztem mindent, hogy ne nektek kelljen azzal nyüglődni, hogy hajnalok hajnalán értem jöjjetek! – mondtam mosolyogva neki, s közben lassan a cuccaimat is elkezdtem összeszedni a földről, merthogy talán igen, talán nem, de a járda közepén horgonyoztam le mindenkinek is az útjában. Meglehet pont nem érdekelt ez akkor és ott.

- Szerinted kihagytuk volna a karaoke előadásaidat a kocsiút alatt? – tette fel a kérdését elég gyanúsan.

- Kihagytuk volna? – kérdeztem vissza összeráncolt szemöldökökkel, ugyanis ez a többesszámozás fura volt, mire Chace bekopogott a mellette lévő hatalmas fekete kocsi elsötétített ablakán s az szépen elől, s hátul is elkezdett leereszkedni.

- A kocsija előállt kisasszony! – szinkronban a két ablakon bújt ki egy-egy jó reggelt mosolyú leányzó feje.

- Nem hiszlek el Titeket! – kaptam a számhoz, s még egy kicsit be is könnyeztem, majd, amikor az ablakon már szinte derékig kibújtak a lányok így öleltük meg egymást egyszerre.

- Ez baromi kényelmetlen! – motyogta nyakamba Nina, aki az anyósülés ablakából lógott ki a nyakamba. Egyszerre nevettünk fel. Még szorosabban öleltem meg őket.

- Azért még egy kicsit bírd! – jegyeztem meg jókedvűen, majd csak elengedtem őket. – Nem kellett volna mindannyiótoknak kijönnie! – forgattam a szememet, s egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ilyen hosszú idő után újra láthatom őket így együtt. – Abban sem voltam biztos, hogy ilyen hajnali időpontokban Jessica te fel tudsz kelni! – jegyeztem meg, hiszen jól tudtam, ha van dolog, amit barátnőm utál az a koránkelés.

- Ki mondta, hogy egyáltalán lefeküdtem? – fintorgott bájosan.

- Jogos! – kacsintottam bólogatva, majd pikkpakk be is pakoltunk Chaceszel a kocsiba, s neki is vágtunk az útnak még mielőtt saját levünkben főttünk volna fel a kaliforniai melegben.

Kb. arra készültem, hogy éppen mikorra a helyszínre érünk, akkorra fog beütni a jetlag az agyamban, s kidőlve az ágyamban fogom tölteni a nap fentmaradó részét, vagyis egy laza tizenpár órát, de amikor a helyszínre megérkeztünk, ahol a következő 4 napot fogjuk tölteni valaki más is megérkezett velünk egyszerre, szinte óramű pontossággal. Ő. Egy pillanatra akadt össze a tekintetünk, s az én szervezetem egy másik univerzumba került, s olyan számára, hogy jetlag többé már nem létezett. Inkább kértem volna, hogy érzéstelenítés nélkül húzzák ki egy fogamat, mintsem, hogy most ez lejátszódjon itt, pedig utáltam a fogorvosokat, nincs olyan kifejezés, hogy mennyire.

Egész úton idefele még a gondolatát is próbáltam elrejteni agyam egy eldugott helyére annak, hogy úgyis fogunk találkozni, akarom én azt vagy sem. Mindenekelőtt úgy gondoltam, hogy lesz egy két nyugodt pillanatom mielőtt mindez megtörténik, de nem. Az univerzum rögtön a képembe tolta a világ legszebb emberét, Sebastiant. Két éve már, hogy nem láttam.

- Nézzétek, Sebastian is most érkezett meg! – konstatálta a tényt Chace, s intett is a recepciónál álló barátjának én meg ugyan fejben már az ablakon másztam kifele, de a valóságban muszáj volt irányába elindulnom, hacsak meg akartam magam is szerezni a szobám kulcsát. Évek alatt egészen jól kifejlesztettem a színészi képességeimet, amiket kínos jelenetek lefolyása alatt rendszeresen bevetek, s most is jól jöttek. Az persze más kérdés, hogy az egész helyzetről csakis én tudtam meg ő. Még az is meglehet, hogy azóta elfelejtett engem. Minden megtörténhetett ezen a világon, tényleg bármi.

- Jó reggelt! – üdvözöltem inkább kollektívan mindenkit a recepciónál, s úgy nyújtottam át a személyimet, csakhogy minél hamarabb megkaphassam a szobámat. Felnőttként viselkedésem fő alakítása volt ez, hogy nyugodtan meg tudtam állni mellette, az egészet még egy mosollyal is fűszerezve.

- A 28as szoba lesz az Öné! – nyújtotta át kártyámat a recepciós.

- Idejét nem tudom mikor voltunk így egyszerre együtt! – gondolkozott el Nina mosolyogva.

- Csak valamelyikünknek házasodnia kell, s lám a világ végéről is hazaerednek az emberek! – jelent meg ekkor a semmiből Julie is, a jelenlegi állapotában még éppen csak menyasszonyjelölt.

- Édes kedves… Tokió éppen csak az óceán túloldalán van! – ráztam a fejem grimaszolva miközben átölelve őt szabad kezemmel köszöntem neki, legszívesebben el sem engedtem volna. – 9000 km alig valami! – legyintettem mosolyogva, s olyan boldog voltam, hogy végre láthatom őt, itt lehetek és boldog lehetek egy boldog kapcsolat miatt.

- Úgy gondolod? – kérdezett rá hirtelen Sebastian halkan, s én mindezt csak feltűnésmentesen ignoráltam.

- A kedves vőlegény később csatlakozik hozzánk, még egy két elintézni való dolga van, amihez én nem értek, de mit szólnátok, ha miután lepakoltatok, kifújtátok magatokat és egyebek együtt ebédelnék? – vetette fel az ötletet Julie maga.

- Napok óta egy igazi jó steakről álmodok! – vallottam be mosolyogva, s való igaz volt az, hogy az amerikai konyha volt az egyik legjobban hiányzó dolog abban a japán metropoliszban.

- Gyakrabban jönnél haza, többet ehetnél ilyet! – cukkolt Nina nyakamba karolva.

- Csend, csend, csend! – toltam tenyeremet arcába, csak úgy barátságosan.

- Akkor 1 órakor az étterem kinti részén, foglaltatok is asztalt! – jegyezte meg Julie majd megbeszélve, hogy mindenkire ráfér egy zuhany és felfrissülés elindultunk a szobáink felé, ahol a csomagjaink már vártak reánk.

- Ez most komoly? – nevettem fel kínomban, s nem gondoltam, hogy ki is mondom hangosan, de mégis megtörtént ahogy az is, hogy Sebastian maradt egyedül a liftben velem, amikor már a többiek az előző emeletnél kiszálltak.

- T/N… - hagyta el halkan ajkát nevem.

- Nem. – ráztam meg a fejem, halkan válaszolva neki. – Ez Willék nagy napja lesz… semmi más. Régen láttam a legjobb barátaimat, akik őszintén hiányoztak nekem. Ne rontsd el, kérlek! – s ekkor feléje néztem. Vészesen közel volt, de nem mozdult semerre sem, egyszerűen le volt fagyva előttem. Őszintén? Nem hibáztattam érte, mert a saját testem is hasonlóan viselkedett látványára, bármennyire is kívántam ezt tagadni.

- Hiányoztam én is? – tette fel kérdését, mire konkrétan majdnem kiesett a szemem. Őszintén nekem szánta ezt a kérdését, de mégis olyan fura volt hallani, hogy tényleg komolyan gondolta azt.

- Hiányolhat-e az ember olyat, akit gyűlöl? – néztem jégkék szemeibe ekkor egy hosszú pillanatra, s hála a jó égnek ekkor a lift az én emeletemen is megállt… vagyis a miénken.

2 évvel ezelőtt

- Látod, havazik… - tárta szét karját Sebastian előttem, miután egy sikeres mozdulatának köszönhetően a szekrényből lerántotta a lisztes dobozt, s így a konyhában minden fehér por lepett be. – Hey, akarsz… - kezdett bele mondatába, mire tenyeremet azonnal húsos, hívogató ajkaira tapasztottam.

- Ha azt akarod megkérdezni, hogy akarok-e egy hóembert építeni, esküszöm letiltalak a Disney filmekről. – mondtam neki halálosan komolyan, miközben éreztem ahogy tenyerembe mosolyog a zsivány.

- Hát persze! – grimaszolt nekem, majd derekamnál fogva magához rántott, s lisztes kezével arcomat is befehérítette kissé.

- Tudod, hogy ezt neked kell majd feltakarítanod! – utaltam a „havas balesetre” neki, mire ő csak továbbra is idiótán mosolygott majd szépen lassan kezdte egyre fentebb, s fentebb húzni pólómat a derekamról miközben ajkai ajkaimtól lassan szépen csúsztak át nyakam vékony bőrére. - Tudod, hogy ezzel nem úszod meg a dolgot… - billent oldalra fejem, miközben közelségének köszönhetően szavakat már alig tudtam formálni. De hát istenem, olyan dolgokat művel testemmel teste, hogy létezni is nehéz ilyenkor.

- Ha te mondod! – súgta a fülembe, s egy pillanat alatt nyúlt combom alá úgy, hogy rögtön felpakoljon a konyhapultomra gond nélkül.

Az az egy hét, amit együtt töltöttünk életem legrövidebb, s leghosszabb egy hete volt egyszerre. Közös barátunknak, Chacenek egy filmjének premierjén találkoztunk először s valahogy az első pillanattól kezdve volt valami a levegőben amikor egymás közelébe kerültünk. S az este lefolyása alatt ezeknek a pillanatoknak a száma egyre emelkedett és emelkedett mígnem egyszer csak a szikrából tűz nem kerekedett, amikor indulva hazafele, várva kocsimra egy kéz magával ragadott, s saját kocsijának hátsó ülésére nem rántott.

Egy hét, szinte szó szerint bezárva lakásom falai közé, ennyi kellett, hogy teljesen beleszeressek ebbe az emberbe. Lehet, hogy őrültség volt az egész, gyors, s legkevésbé én számítottam rá, hogy valami ilyesmi fog történni, de mégis megtörtént. Éjt nappallá téve egymásba voltunk olvadva, a külvilág teljesen megszűnt létezni körülöttünk, s csakis mi számítottunk ott és akkor. Egy hét erejéig tényleg szinte tudomást sem vettünk a világról, a lakásom adta a menedéket, a biztonságot, a saját világot nekünk. A világ minden dolgáról képesek voltunk random beszélgetéseket folytatni bejárva a lakás minden apró pontját, s szépen lassan többet, s többet tudtunk meg egymásról, mígnem alig pár órával azután, hogy először láttuk egymást olyanok voltunk mintha mindig is ismertük volna egymást.

Legalábbis gondoltam én. Ekkor történt meg az, amire nem igazán voltam felkészülve. 

Míg ő békésen aludt egy reggel, én összébb pakolva ruháinkat, amik meglehetősen több időt töltöttek a földön, mint rajtunk (nem mintha szükségünk lett volna rájuk), kabátjának zsebéből egy aprócska doboz esett ki, egy díszes kis cetli társaságában. Margaritának.

Nem tettem semmi meggondolatlant, hangosat, mindössze az apró dobozt az ágyam azon részére helyeztem, ahol mind idáig én feküdtem, s még mielőtt ő felébredt volna a héten először elhagytam a lakásomat s addig a pillanatig vissza nem tértem míg tudtam ő biztos nem lesz ott.

- Ninaaa… mindjárt kész leszek, mondtam már! – ordítottam ki az ajtó felől jövő kopogás által keltett zajnak.

- No és mi van, ha nem Nina vagyok? – kinyílva az ajtómon egy igazán barátságos arc lesett be hozzám. A vőlegény, aki nemsokára egy kedves barátnőmet teszi Mrs.-évé.

- Oh Will! Csak azt ne mondd, hogy mindenki személyes köszöntést kap! – nevettem el magam a tükör előtt miközben éppen felhúztam vállamra a ruhám pántját.

- De… unalmamban járkálok így a folyosón, s bekopogok emberekhez! – billentette oldalra fejét mosolyogva, majd mikor közelebb ért hozzám megvárta, hogy az utolsó simítást is elvégezzem magamon, s hogy megöleljem.

- Úgy örülök nektek! – simogattam meg hátát, majd felkapva kis táskámat vállamra is akasztottam azt, majd indultam is volna kifele, de Will ujjai között tartotta szabad kezemet. – Nem úgy volt, hogy együtt ebédelünk? – fordultam felé, s mikor megláttam az arcát valami egészen új dolgot véltem felfedezni. Nem tudom, hogy honnan tudtam, hogy tudta azt… de tudta. Tudom, hogy tudta. – Ez a ti hétvégétek Will… - ráztam meg a fejemet még azelőtt, hogy megszólalhatott volna.

- Julie azt akarja, hogy együtt sétáljatok az oltárhoz felvezetve minket! – pislogás nélkül mondta ki ezt, arcán egy izom sem rezzent, de az enyémen sem.

- Öhmmm… jó. -bólintottam, s elkaptam felőle tekintetemet, majd a kilincsért nyúlva elindultam az étterem felé.

- Nem az én jogosultságaim közé tartozik, hogy… elmondjam neki. – követett végül ő is engem a szerencsére üres folyosón.

- Mégis mit kellene elmondani neki? – fordultam feléje hirtelen, amikor megnyomtam a lift hívó gombját. Egyenesen a szemébe néztem, mélyen a szemébe. – Minden úgy lesz, ahogy szeretné! -bólintottam mosolyogva, kedvesen.

Együtt tölteni időt azokkal az emberekkel, akik a legjobban hiányoznak az óceán túloldaláról minden jetlaggel átitatott pillanatot megér, még úgyis, ha néhány ember jelenlétét szimplán csak ignorálom, nyilván feltűnésmentesen. Végül is mindenki csak annyit tud, hogy egyszer, ha találkoztunk Sebbel… vagyis majdnem mindenki. Nekem is annyinál kellene maradnom, nem hagyhattam, hogy ez az önző kis gondolat megmérgezze a hétvégémet itt.

Mély levegő be, s gondolata a kukába is repülhet. Menni fog ez, tudom én.

- Szóval a helyzet a következő… - a lányok ruhapróbára hivatkozva indultak meg egy kibérelt, nagyobb terembe, a fiúk nélkül, amikoris Julie beérve a szobába felénk fordult. - … van egy küldetésünk. – váltott igazán komoly arcra.

- Felpróbálni a ruhákat? – mutatott a vállfákon lógó csodálatos anyagú szépségeinkre Nina.

- Részben… - billegette a fejét, de látszott rajta, hogy valami egészen mást is meg akart velünk osztani. - … el kell rabolnunk a fiúk egyikét. – jelentette ki teljesen egyértelműen mintha ez lett volna a világ legnormálisabb dolga.

- Hogy micsoda? – kérdeztem vissza furcsállva, homlokomat igen rendesen ráncolva meglepődöttségemben.

- El kell rabolnunk…

- Kit? – kacagtam fel.

- Sebastiant…