It's a date (Peter Parker)

Sziasztok! Ha tudnátok mennyi félbe hagyott írásom pihen most a gépemen, elképesztő! No viszont jó hír az, hogy ezt például sikeresen befejeztem! Először írtam Peter Parker karakterével kifejezetten, remélem tetszeni fog. Semmi extra, de olyan cuki… szerintem. Remélem Ti is így gondoljátok majd! Puszilok Mindenkit, Dorka

Szavak száma? 2423

- Nem is mesélt az új tanulótársáról! – egészen meglepve érezte magát Peter nagynénikéje, akivel épp telefonon beszéltem, miközben amúgy éppen az ő lakásukba másztam befele, az ő tudta nélkül, természetesen.

- Meglehet nem akarta felfedni azt az egyértelmű tényt, hogy van, aki okosabb lehet nála! – jegyeztem meg büszkén majd hálát adtam az égnek, amikor Peter ablaka hang nélkül nyílt ki apró rásegítés után. Vajon melyik tárgynál számíttathatnám be a betörési 100%os sikerességi rátámat?

- Valami üzenetet szeretnél, hogy átadjak neki? – érdeklődött kedvesen, s én éppen ebben a pillanatban tudtam végre rendesen kinyújtani a lábaimat ugyanis teljesen bent voltam Peter szobájában. Egészen megkönnyebbültem, hogy már nem kellett másznom a rozsdás kinti tűzlépcsőn, ami mellesleg csoda, hogy le nem szakadt akcióm közben.

- Azt, hogy hívjon fel, ha hazaér… a közös előadásunk ugyanis nem csinálja meg magát! – a lehető legfelnőttképesebb mondataimat szedtem elő miközben épp egy valódi felnőttel beszéltem, mert hiszen a „vegye már fel azt a kicseszett telefont, amikor keresem, mert ugyan én miatta nem fogok megbukni, mert képtelen lesz elvégezni a feladatait” kifakadás nem feltétlen lett volna megfelelő ebben a szituációban.

Hetekkel ezelőtt egy egészen véletlen során Petert osztotta a fizika tanárunk mellém, mint csoporttárs még akkor is, ha azt mondtam neki, hogy én ugyan megcsinálom szíves örömest az egészet egyedül. Innentől kezdve pedig, hogy a munka közös volt, egyértelmű volt, hogy egyedül nem fogok dolgozni, s ha kell az utolsó pillanatokra is hagyva, de akkor is vele fogom csinálni az egészet. Az persze már más helyzet volt, hogy mikor eszembe jutott az egész projekt, amivel ahogy a példa mutatja sehogy sem álltunk kissé ideges lettem, főleg, hogy a jegyem múlt rajta. Persze Peter Parkert pontosan ekkor nem lehetett elérni napok óta… így hát kezembe véve az irányítást kideríteni kívántam, hogy mi is történik körülötte, még akkor is ha ez azt jelenti, hogy betörök a szobájába.

- Persze, átadom! Tudod milyenek ezek a Stark terepgyakorlatok, néha napokra elrabolják a fiút! – ismerte be kacarászva, miközben én óvatosan lépkedve néztem körbe Peter szobájában felemelve egy-két dolgot eredeti, néhol poros helyéről. – Én is alig látom, csak egy-egy szót váltunk reggelente… - s hangján hallatszott, hogy igen nagyon hiányozhatott neki unokaöccse, azzal viszont nem hiszem, hogy tisztában volt, hogy ebben a szobában ugyan napok óta nem járt senki, s hogy az ágyban sem aludt senki, az is biztos volt. Érdekes.

- Köszönöm, még egyszer köszönöm! – viselkedtem illedelmesen, majd elköszönve letettem a telefont, s miután feltúrni ugyan nem akartam a helyet, felmászva az emeletes ágy felső részére táskámat levéve hátamról ölembe emeltem a gépemet, s pillanatok alatt feltörve a wifi jelszavát a lakásnak kényelmesedtem el ugyanis feltett szándékom volt itt megvárni őt, merthogy előlem nem fog elbújni az tuti.

Néma tudtam lenni, mint egy macska, s jól tudtam May nénikéje se jár a szobájába, így teljesen biztonságban voltam. Egészen addig a pillanatig így is volt, amíg valami konkrétan be nem repült az ablakon, ami ezzel engem a szívroham közelébe nem lökött. Pontosítanom kell, mert ez nem valami volt… ez valaki volt.

- Aztakurv… - kaptam a számhoz abban a pillanatban, ahogy megláttam őt, éppen levéve maszkját.

- Lyla? – meg sem fordult, úgy tette fel a kérdését, szerintem megállhatott benne az ütő. – Te meg… te meg… mit keresel itt? – kissé dadogva fordult meg, s én ekkorra már leugrottam az ágy tetejéről, mellkasomhoz tartva a laptopomat.

- Igazából téged. – álltam meg pontosan előtte, s kifejezetten érdekes volt, hogy ő jobban meg volt lepődve, mint én, pedig talán nekem kellett volna talán a földön fetrengve hüledeznem tőle, de nem tettem.

- Nem… nem… nem… nem… - idegesen csak ennyit mondogatott, én meg csak vállára tettem kezem, remélve nem kap azon nyomban szívrohamot. – Nem mondhatod el senkinek! – s habár szerintem határozottan kérni akarta mindezt, inkább volt az egész csak keserves nyekegés.

- Mégis mit? – pislogtam ártatlanul, s az arcát videóra kellett volna venni olyannyira nem értette, hogy mi is történik. – Ameddig végre hajlandó vagy megcsinálni ezt a kicseszett beadandót… felőlem maga Loki öccse is lehetsz Asgardból! – rántottam meg a vállamat, mire ő konkrétan majdnem összeesett előttem. Komikus szituáció volt ez tagadhatatlan, de gyanítom inkább nekem volt az, s nem neki.

- Mégis… mégis hova mész akkor? – bírta beszédre magát, akkor amikor éppen sarkon fordulva, hátamra kaptam táskámat, s másztam újfent az ablakon keresztül csak ezesetben már kifelé. Ha egyszer meghalok az a mai nap lesz, s annak oka ez a tűzlépcső lesz, ez tuti.

- Te Peter Parker… elviszel kajálni, mert éhes vagyok! – kacsintottam rá, s eközben tényleg megkordult a gyomrom emlékeztetve magam arra, hogy egy jó ideje nem ettem már. – S tekintve, hogy egy vas sincs nálam, te fizetsz! Tekintheted ezt egy első randinak! – kacsintottam rá, s már szinte el is tűntem előle, amikor félig kibújt ő is az ablakon, s utánam szólt.

- Első randinak? – lepődött meg, s én úgy néztem fel rá az utcáról.

- Valakinek meg kell tennie az első lépést, nem? – kérdeztem tőle vigyorogva, majd átfutva az utca túloldalára integettem neki bájosan, s kocogtattam meg rögtön utána órámat jól láthatóan, mivel egyidőben simogattam is megfele hasamat, hasamat mi már majdnem önmagát felfalta az üresség érzéseképpen.

Nem kellett sok idő, s már egy közeli kajáldában ültünk, ahol láthatólag Peter korábban már járt, ugyanis a pultos férfi a rendelésünk amúgy is nagy adagját extrán megpakolta.

- Nem mintha az evés bármikor is nehézséget okozott volna nekem… - ismertem be. - … de ugye segíteni fogsz ezt eltüntetni? – már a számban volt egy pár sültkrumpli, s a csirkefalatokból is terveztem enni éppen, mikor megszólaltam ugyanis, azon kívül, hogy rendelt, s néhány kedves szót váltott a tulajjal nem igazán szólalt meg. Ő sokk alatt volt, én meg éhes voltam. Tekintete olyan szinten üveges volt, hogy nem hiszem kilátott ténylegesen a fejéből. – Mondjuk, ha jobban belegondolok csak le tudom küzdeni ezt az egészet… max kórházba kerülök. – egészen jól ment ez az egyoldalú beszélgetés.

- Kórházba, miért? – kerekedett ki a szeme, mintha éppen csak ebben a pillanatban esett volna vissza a valóságnak nevezett univerzumba.

- Mert szénhidrátmérgezést kapok… s kipukkanok, mint egy lufi. – jegyeztem meg, s habár túl sok hely nem volt a számban az első falat húsnak mégis szorítottam helyet.

- Te nem vagy kiakadva. – állapította meg a tényeket első, saját mondatával, s szinte szabályszerűen láthattam ahogy agyában pörögnek az információk próbálva mindent a helyére illeszteni, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel.

- Hmmmm? – hunyorogtam rá, s ahogy ízlelőbimbóim is felfogták, hogy mit eszek meg úgy egyáltalán, hogy eszek teljes boldogság járta át testemet. Egyszerű teremtés voltam, ennyi.

- Ned teljesen ki volt akadva, konkrétan azt hittem, hogy ki kell ütnöm, hogy lenyugodjon. – magyarázta, s ekkor rájöhettem, hogy miről is beszél. Elmosolyodtam.

- Azt hittem már azért vágsz ilyen arcot, mert éppen randizunk. – pislogtam rá széles mosollyal, s az ő szeme, ha lehet az eddiginél is tágabbra nyílt.

- Én… lehet még ma meghalok. – pislogott igen lassan, majd hirtelen fogta magát és elvágódott az ülésén, gyanítom minél több vízszintes felülettel kellett érintkeznie a testének, hogy életben maradjon.

- Pontosan miért is? – hajoltam le én is, s így az asztal alatt néztem őt, miközben folyamatosan fel-felnyúltam egy újabb falat ételért.

- Tudod… AZT… - kezdte el, de nem úgy tűnt, mint aki befejezte a beszédét. - … s az iskola leggyönyörűbb lánya randizni akar velem… velem. – lehunyva szemét ismételte meg utolsó szavát egészen olyan hitetlen módon, mintha éppen csak arról lenne szó, hogy mostantól az éjszakákat világosság, a nappalokat pedig sötétség fogja borítani.

- Ami azt illeti… már randizunk. – tettem helyre nála az információkat, mikor amúgy a lábánál guggoltam s úgy kopogtattam meg térdét. Összerezzent, s akkora hévvel próbált felülni, hogy egy az egyben bevágta fejét az asztalba. No az fájhatott, ez tuti.

- Uram teremtőm, de szerencsétlen vagyok. – motyogta magában, de tekintve, hogy továbbra is ott guggoltam a lábánál, s nem igazán terveztem arrébb mozdulni, jól hallottam minden halk szavát.

- Annyira nem. – nevettem el magam, s kitartóan ott voltam előtte addig a pillanatig, amíg rám nem nézett. – Ígérem… nem mondom el senkinek. – jegyeztem meg neki kedvesen.

- Mégis mit? – hunyorgott rám, s nem kellett sok, hogy egy az egyben hátra vágódjak jómagam is, azzal sem foglalkozva, hogy a kajálda padlóján terültem volna szét, mint a valóságban egy kiborított shake, vagy valami ilyesmi. – Jó… tudom mit. – tért magához. – Köössz...kö…köszönöm. – jegyezte meg egy igen mély levegőt kifújva.

- Ha gondolod írásban is megesküszök neked, csak kérlek most már hadd állhassak innen fel, mert a térdem mindjárt megöl. – jegyeztem meg neki grimaszolva, mire ő automatikusan nyújtotta a kezét, s elfogadva azt én felálltam majd gondolkodás nélkül mellé huppantam le, ahogy ő bentebb húzódott. – Köszönöm. – suttogtam neki halkan, s elkaptam egy darab krumplit ismét, amit igen nagy boldogsággal fogyasztottam el, s habár a feszültséget még mindig érzékeltem felőle, főleg, hogy most itt konkrétan mellette ültem, mégis éreztem azt is, hogy kezd megnyugodni. Lassan ő is elkezdett eszegetni némán mellettem. A csend egyre kellemesebb lett, egyre elviselhetőbb.

- Szóval azt mondod, hogy meg tudnád ezt az egészet enni… egyedül? – tette fel nekem kérdését érdeklődve.

- Parker… - dőltem ekkor hátra, s kezemet hasamra helyeztem. - … ez a gyomor egy feneketlen gödör, egy fekete lyuk. Nincs olyan, hogy ne tudnék enni… vagy elfáradnék az evésben. – vallottam be, mire ő kicsit elfordulva, felhúzva maga alá egyik lábát figyelt engem.

- Pedig… nem látszik. – jegyezte meg aranyosan, egészen bátortalanul.

- Ez az én szupertehetségem. – jelentettem ki büszkén, mire ő igen nagyon felhúzta szemöldökét. – Hé Parker… nyugi már. – nyújtottam ki kezemet, ezzel megérintve felkarját. – Harmadjára is elmondom, de ha kell még százszor megismétlem… - egyenesedtem fel. - … a te titkod, az én titkom is. – kacsintottam rá, majd hirtelen ötlettől vezérelve előre hajoltam, s arcára egy lágy puszit leheltem. – Amúgy is… kedvelem a pókokat. – jegyeztem meg, s miközben én ajkamba haraptam, ő elvörösödése közepette felkuncogott.

- Tudod, hogy ezzel nem segítesz. – jegyezte meg, majd lassan eltávolodtam tőle, de tekintetemet arcáról el nem szakítottam, s ő sem az enyémről.

- Pedig azt hittem egy puszi a randin… nem nagy dolog. – úgy vigyorogtam rá, mintha a világ legártatlanabb tinije lettem volna, pedig…

- Te lány… inkább egyél. – nevette el magát fejét rázva, majd a semmiből jövően számba tömött egy falat húst.

- Üdv az éterünkben Peter Parker… - mondtam neki meglehet teli szájjal, de valahogy ez se nagyon zavart.

Ahogy lassan ténylegesen enni kezdtünk valahogy azzal párhuzamosan kezdett Peter is feloldódni. Nem teljesen, kétlem, hogy bármikor is el tudná érni azt a szintet, mint jómagam, de nem kapott szívrohamot minden második mondata végén, ami egészen jó jel volt, ráadásul még a közös beadandó megírásáról is sikerült tárgyalnunk.

- Szóval te… tényleg betörtél hozzánk? – kérdezte nevetve mikor már távozóban voltunk a helyről, nyitva előttem az ajtót udvariasan.

- Kénytelen voltam Parker… egyszerűen lehetetlen volt utolérni téged. – tártam szét karomat kicsit sem sajnálva a dolgokat.

- Nem igazán voltam… telefonközelben. – vakarta meg nyakát zavarában.

- Így vagy úgy, de elértem, amit akartam. – kacsintottam rá, majd a nagy mosolygós kedvemben Peter karjába karoltam, amin, habár meglepődött, de egész gyorsan megszokta, legalábbis nem húzta el azt, sőt össze sem esett.

- És pontosan mit is akartál? – fordította kicsit felém fejét, s ekkor fedezhettem fel arcán először a sunyi, s talán flörtölős pillantásokat. Aranyos volt, de tényleg… s hihetetlen, de ekkor én kezdtem érezni, hogy arcom a normálistól eltérően vörös árnyalatot kezd felvenni.

- Egy fizika beadandó mögé bújva randit kicsikarni Peter Parkerből. -forgattam úgy a szememet mintha valami egészen egyértelműt vallottam volna be.

- Miközben én nem is mondtam igent arra a randira… - jegyezte meg, mire hirtelen megtorpantam a járásban így visszarántva őt is kicsit sebességében.

- Ohhh. Ok. – billentettem oldalra fejemet, elvéve tőle a kezemet, majd konkrétan sarkon fordulva inkább nem is folytatva ezt az egészet indultam is volna előre, de lábaim nem vittek sehova. – Tudod Peter… te egy igen sunyi ember vagy. – fordultam vissza felé, s magam elé emelve mutatóujjamat billegtettem azt, s olyannyira, de olyannyira akartam volna valami csúnyát mondani, de egyszerűen nem ment. Mármint néztem az arcát, s az egyetlen egy dolog, ami eszembe jutott, hogy mennyire aranyos, amit látok, de tényleg.

Talán igen, talán nem, de hatalmas crushom volt ez a dork gyerek, még akkor is ha ezt nem akartam kezdetben bevallani magamnak, annak ellenére se, hogy egyetlen egy barátnőm a végletekig szívatott vele, attól a pillanattól kezdve ahogy egy óvatlan pillanatban észrevette, hogy egy órán szemérmetlenül bámultam őt. Pedig mindig nagyon vigyáztam az ilyen tiltott cselekedeteimre, de akkor véletlenül nem.

- Ne… ne… ne… ne haragudj. – rázta meg a fejét olyan pánikkal a szemében, hogy valójában abban a pillanatban el sem tudtam képzelni, hogy ő amúgy egyike a Bosszúállóknak. – Nem akartalak megbántani… tényleg. Csak komolyan… annyira összezavarodott vagyok. Te… itt. Vagyis a szobámban és bumm… és wow. Nem pánikoltál, nem hiperventilláltál csak olyan nyugodt voltál és woaaah. Lenyűgöző… mármint tetszik. Ráadásul randizni akartál velem… mármint VELEM, aminek semmi értelme nincs. Miért? Hogyan? Elment az eszed? Beütötted volna a fejedet? – olyan gyorsan, s olyan kapkodva mondott mindent, hogy előszöris el sem tudtam hinni, hogy mindezt ő mondja, másodjára pedig annyira arcára koncentráltam, hogy észre sem vettem, hogy közben a kezeimet is megfogta, amivel szerintem amúgy ő sem volt tisztában.

- Szerintem… cuki vagy. – állapítottam meg oldalra billentve a fejemet, mosolyogva.

- Hogy lehet az, hogy te bármit mondasz… olyan természetesen hangzik? Míg én… a saját gondolataimat se tudom helyre pakolni, nemhogy a szavaimat. Így bármikor megszólalok az egész olyan… katyvasznak tűnik. – jegyezte meg nagy zavarában.

- Nem szeretem az információkat sokáig a fejemben tartani… annak túl sok értelme nincs. Inkább kimondva őket, szabadon engedem őket. – kacsintottam rá bazsalyogva. – Mint például azt, hogy kedvellek Peter Parker… tényleg.

- És én is téged… - ismerte el, s ekkor vette azt hiszem észre, hogy fogta a kezemet. Alig egy pillanatot gondolkozott rajta, szinte észrevehetetlen gyorsan, majd a következő pillanatban már ujjainkat összefűzte lágyan.

- Szóval akkor… talán lenne kedved eljönni velem mondjuk moziba? – kérdezte esetlenül, de mégis aranyosan.

- Valószínűleg a film első 10 perce után be fogok aludni, mert beüt a kajakóma… - jegyeztem meg nevetve, ajkaimat harapdálva.

- Aludhatsz a vállamon. – ajánlotta fel kedvesen.

- Ez egy visszautasíthatatlan ajánlat. – vallottam be, majd örömmel vettem, hogy míg az én lelkem is lenyugodott ő is egészen összeszedte önbizalmát, vagy valami hasonló.

- Ned nem fogja elhinni ezt az egészet… mármint wow. – azt hiszem ekkor már ő beszélgetett magában, egészen mókás látvány volt így fogva a kezét.

- Szerintem nem ő lesz az egyetlen… - s ekkor Tony Starkot pillanthattuk meg kocsijának támaszkodva, olyasfajta meglepődött arccal, hogy állát gyanítom a járdáról kell majd összeszedni.

- Oh… Mr. Stark… - integetett neki zavarodottan észre sem véve, hogy mindezt tette azzal a kezével, amihez az enyém is hozzá volt fűzve. Elmosolyodtam… ahogy végül tette ő is.